A mi életünk sosem lesz egyszerűbb, már csak a természetünkből fakadóan sem, mert mi nem vagyunk olyanok, akik hagynak mindent a maga útján menni, én szeretem irányítani az életem és egy olyan makacs emberrel, mint Ő nagyon nehéz, de mégsem érzem megoldhatatlannak.
Egymáshoz kell idomulnunk, még akkor is ha már egy ideje tart ez az egész, ez egy új helyzet, és rengeteg megoldatlan dolog van köztünk, amire rá kell feküdni. Elsősorban, hogy nem feltétlen én szabom meg, hogy kivel tárgyalok, mert nem mindig van beleszólásom, mert nem tudja, milyen, amikor a Vizzini klán utasít és nem tesz neki eleget valaki. Nem számít, hogy a fia vagyok apámnak simán elővesz olyan módon, amit én is megemlegetik ha egyszerűen nemet mondok neki, mert a barátnőm nem szeretné ha elébe mennék egy tárgyalásnak. Ezt nem fogom neki elmesélni inkább, jobb ha Dawn ilyen téren sötétben marad, mert az apám tud kedves is lenni, van az az arca, de ez egy álca és nem fog tetszeni Dawn-nak ha olyan családba szül gyereket, ami a maga módján stabil, de ugyanakkor veszélyes is lehet ránk nézve is. Persze meg tudom védeni és meg is fogom, de a makacssága fogja a vesztünket okozni ha rosszul kezelem azt.
- Abból nem lehet baj, de nem fogsz részt venni, megbízol bennem Dawn, sosem adtam okot, hogy ne tedd, amikor mégis arról egészen biztos, hogy tudtál, nem csináltam semmit úgy, amikor valami olyan volt köztünk, ami szorosabb volt mint egy gyors menet. - én sem megyek be vele a munkahelyére, szóval szerintem ezt le is zárom mielőtt tovább agyalna rajta, nem tudok vele mit kezdeni az életem része, hogy néha nőkkel megyek el, mert nagyon sok nő akar feltörni Olaszországban a családja árnyékából és ezt csak úgy tudja megtenni ha teljesíti amit kérnek tőle, tárgyalások, találkozók stb, és igen a családom sokszor van benne ilyen bizniszekben és New York az én játszóterem nekem kell uralnom ezt a területet és foglalkoznom vele és meg is teszem.
Amint a házuk elé érünk nyugtalanság lesz úrrá rajtam de elengedem, mert a szavai hallatán azt érzem nem lehet baj, mégis ott van a feszültség kettőnk között, amikor bezárja az ajtót és nem veszik el azzal, hogy eltűnik a szemem elől. Azt hiszem elég sokat várok mielőtt elindulok felfelé, nem tartok én attól, hogy velem kikezd a bátyja azt annál inkább, hogy vele. Nem eshet baja, és azt mondta, hogy minden rendben mégis a fejemben olyan vészharang szól, nagyon hangosan amit már nem tudok elengedni egyszerűen.
Bekopogok az ajtón, majdnem rátöröm az ajtót, de nem érzem akkor a súlyát a fejem tele van aggodalommal, ami nem tudom honnan ered, érzem, hogy valami nem jó, megmagyarázhatatlan módon és amikor csak résnyire nyílik az ajtó, akkor tudatosul, hogy nem is annyira ok nélküli a fejemben lévő aggódás.
Ahogy az ajtó kinyílik lépek be rajta és meglátom Dawnt, akinek nem éppen a minden rendben lesz arca van, sokkal inkább a félelmet látom rajta, amit nagyon nem szeretek észrevenni az arcán.
Magamhoz ölelem, ahogyan felém jön és hallom a szavait, de a tekintetem a testvérére irányul, aki le sem tagadhatná, hogy mennyire be van állva, akárcsak a többi.
- Bulizik mi? - kérdezem megvetve, miközben még mindig nem veszem le róla a szemem,d e Dawnt sem engedem el, mégegyszer nem mehet ennek az embernek a közelébe, érzem ahogy szinte reszket az egész teste, nem akarom, hogy miatta stresszeljen, hogy kárt tegyen ezzel magában vagy a babában.
Amikor a srác közelebb jön felhúzom a szemöldököm és gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon, azt hiszi tudja, hogy kivel akar kikezdeni, a hanglejtése mindent elárul, hogy mennyire önelégült pöcs, és azt sem hiszem el, hogy ez a testvéri kapcsolat olyan harmonikus, ahogy néha Dawn elmondja, mert nem az.
- Adriano Vizzini. - fogom meg a kezét és közelebb húzom magamhoz, hogy jól hallja amit mondok. - Jól jegyezd meg Kevin ezt a nevet, mert ha még egyszer így látom miattad Dawnt esküszöm, hogy nem leszek jó sógorod. Örülj ha ennyiben hagyom. - érzem hogy a megszokott puma megy egyre feljebb, ha nem a testvére lenne, valószínűleg már beverném az arcát, de nem teszem, nem akarom bántani Dawnt lelkileg sem.
Elengedem a kezét, és visszalépek Dawn mellé. - Összeszedjük a cuccodat most, Kevin tud várni a bulizással, leülhetnek addig és várnak, és ne akard megvárni ameddig én megyek be és szedem össze a cuccokat, mert megteszem. - muszáj kiállnom érte, azt érzem védtelen ebben a közegben.
Látom, hogy a másik srác keze ökölbe szorul, nem lép semmit és nem is szólal meg, nem tudom mi állítja meg, mert a szavaimon kívül nem sok mindent használtam, be van állva fogalma sincs mit csinál, vagy csak egyszer elborul az agya.
Dawn-ra nézek és megszorítom a kezét, itt vagyok mellette, ha akarják sem fogják bántani, mert akkor nem állok jót magamért, de lehet az aggodalom a szemében pontosan emiatt van, mégiscsak a testvére, én nem akarom bántani, de megteszem ha nem bírja magát normális emberré formálni legalább ameddig Dawnnal beszél.

Adriano & Dawn

Néha hiányoznak azok az idők, amikor mindenféle kötöttségek nélkül húzhattuk fel egymás agyát és tehettük azt, amire csak a szívünk vágyott, máskor pedig nem tudnám elképzelni, hogy úgy legyünk együtt, hogy közben mégsem, mert kötöttünk egy olyan alkut, ami arról szólt, hogy nincs semmiféle érzelem, csak megadjuk egymásnak azt, amire vágyunk. Magam sem tudom, hogy mikor és hogyan jutottunk el erre a szintre, de a távolságtartása ráébresztett arra, hogy együtt Vele sokkal jobb, mint nélküle. Ha ehhez arra van szükség, hogy lemondjak a szabadságomról és arról, hogy az adottságaimat ki használva úgy éljek, mintha nem lenne holnap, akkor képes vagyok rá. Ehhez viszont muszáj, hogy Adriano is bebizonyítsa, hogy elég az, amit nyújtani tudok. Nem csak most. Hosszú távon is. A korábbi jelenet, amit láttam nem tetszett. Nem akarom, hogy nőkkel vacsorázgasson, még akkor sem, ha épp haragban vagyunk. Sajnos legtöbbször nem tudjuk megfelelően kezelni a konfliktusainkat és egyenlőre nem is vagyok abban biztos, hogy a jövőben ez változni fogna. De igyekezni fogok...
- Melegen ajánlom neked, Adriano. Mert én nem leszek az a nő, aki egésznap otthon ülve várja a férjét haza, hogy az meg munka ürüggyel csalja fűvel fával... - még a mutató ujjam is felé emelem fenyegetően, és tudhatja, hogy ezt komolyan gondolom. Ugyan megpróbálok változni és alkalmazkodni is hozzá, meg az életéhez, de az egészen biztos, hogy a büszkeségemet sosem fogom hagyni, hogy a sárba tiporja. Na meg a makacsságom sem olyasmi, amit én irányítok. - Én sem folytatok tárgyalásokat férfiakkal úgy, hogy közben együtt vacsorázok velük. Szóval... azt hiszem, hogy nem lehet baj abból, ha én is résztvevője leszek néha az ilyen találkádinak. Főleg, ha a társaságod nőkből áll. - nem túl valószínű, hogy érdekelne az amit maffiák egymás között tárgyalnak, abban sem vagyok biztos, hogy Adriano bármibe is be akarna avatni, de sajnos akármennyire nem szeretnék bele keveredni ennél jobban semmibe, a keserű valóság az, hogy már nyakig benne vagyok. Ráadásul egy gyerek is van a méhembe, akire a fene sem tudja, hogy milyen élet fog várni. De jelenleg nincs más választásom, mint bízni Adrianoban, mert abban biztos vagyok, hogy semmit sem fog tenni, ami a gyerekünkre veszélyes lehet. Talán épp a babára gondolva sikerül úgy ki mennem a vendéglőből, hogy közben legyőzöm magamban azt a vágyat hogy kikaparjam az asztalnál várakozó nő szemét, és az kicsit túlzás, hogy jó szívvel hagyom, hogy Adriano kettesben maradjon vele az elköszönéshez, de mivel már eleget vitáztunk, nincs kedvem előlről kezdeni. Ráadásul úgy tűnik, hogy végre minden rendeződött is a kapcsolatunkban, ami miatt sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Legalábbis addig, amig végül a kocsi le nem parkol velünk a lakásom előtt, ahol az égett lámpa épp arról tanuskodik, hogy Kevin is itthon van. Szégyellem Adriano előtt még mindig azt, amilyen életet élünk a testvéremmel, így örülök is annak, hogy nem akadékoskodik és hagyja, hogy egyedül oldjam meg. Bár már nem is annyira érdekelnek a ruháim mindössze csak nem akarom most már felhívni magamra az Adriano figyelmét azzal, hogy mégis inkább visszavonulót fújnék. Megpróbálok magamra magabiztosságot erőltetni, még hálásan rá is mosolygok miközben ki szállok a kocsiból és elindulok a lépcsők irányába. Minél közelebb érek a lakásunk ajtajához annál alább hagy a bátorságom. Ostoba módon még azt is gondoltam, hogy kellően be vannak állva ahhoz, hogy fel se tűnjön senkinek a jelenlétem. Miközben Kevin össze húzott szemöldökkel halad felém, a többiek röhégcselnek, és egyikőjük még fel is áll hogy az ajtót be zárja.
- Azért hagyom, hogy együtt lógj a gazdag szeretőddel, hogy mindig üress zsebbel gyere haza? - a hangja a korábbinál egy kicsit ingerültebb, miközben erősen szorítva kapja el a felkaromat, a másikkal pedig a hajamba markol. A szemeim könnybe lábadnak, és ösztönösen nyúlok az ismét görcsölni kezdő hasam felé, mintha a benne lévő babát akarnám óvni, akiről a bátyám még csak nem is tud. Nem mintha szándékomban állna elmondani. - Nagyon nem jó ez így, Dawn. - szólal meg ismét dühösen mérve végig rajtam, és még erősebben szorít a karomon, amikor megpróbálok vergődve elhúzódni tőle.
- Nahát Kev...nem is mondtad, hogy ilyen csinos a húgod. - lép közelebb hozzánk az egyikőjük, úgy méregetve, mint valami vadász a prédáját, és csak ekkor enged Kevin a szorításán egy kicsit, hogy aztán a másikhoz taszítson, aki a két vállamnál fogva tart meg, kicsit oldalra dönti a fejét és úgy méreget tovább.
- A tied lehet, nekem semmi hasznom belőle. - Kevin szavai ostorcsapásként érnek, de még mindig megpróbálom Őt fejben azzal mentegetni, hogy csak nem tiszta a feje jelenleg. Holnapra bánni fogja mindezt, amit monodott. Dühösen taszítok egyet az engem tartó férfin, mire újabb nevetések hallatszódnak a többiektől és azt hsizem, hogy még sosem örültem ennyire annak hogy Adriano fittyet hányva a kérésemnek mégis utánam jött. Csendben hallgatom az Adriano és az idegen srác beszélgetését, mert nem tudom eldönteni, hogy mi lenne a legjobb. Féltem Adrianot és a bátyámat is. Kevin ismét közelebb lépve hozzám szorítja meg a karomat, majd int a haverjának, hogy nyitson ajtót, és ezzel egyszerre el is enged, de az a másik azért még vigyorogva mindig ott áll mellettem. Ellépek mellőle, és amint Adriano be lépik az ajtón, gondolkodás nélkül iramodok meg felé, és remegő testemmel simulok hozzá, vissza fojtva a könnyeimet is.
- Menjünk innen. Kérlek. Majd...majd holnap vissza jövök a dolgaimért. - suttogom még mindig a mellkasába fúrva az arcomat és csak akkor fordulok vissza a testvérem felé, amikor azt meghallom ciccegtetni a hátam mögül. - Most Kevin épp bulizik a barátaival, ne zavarjuk őket. - magyarázom ismét elhúzódva tőle a tekintetét kerülve, és próbálom kizárni a szórakozott kacarászásokat még mindig. Nem járathatnak le Adriano előtt.
- Vagy inkább maradhatnátok. Ideje lenne bemutatnod minket egymásnak. Kevin Gilberson. - közelebb jön hozzánk és a kezét is Adriano felé nyújtja, én meg csak bambán állok, magam elé bámulva és közben a fejemet rázva tiltakozok úgy a maradásunk, mint a bemutatkozásuk ellen.    

Az a féltékenység mindig ott fog bújkálni köztünk, ott fog letelepedni és egyszer majd megint vitát szül, mert nekünk nem való ez az egész, de mégis foggal körömmel akarjuk, hogy menjen. Nem ezt akarjuk, mert a kapcsolat gondolata sem izgatja fel egyikünk fantáziáját sem, egymással akarunk lenni és ebbe kénytelenek leszünk kompromisszumokat kötni. Nehéz lesz, de meg kell tanulni nevetni egymás szavain, és én most éppen ezt teszem, bár ezen is van még mit csiszolni.
- Sok olyan nő van, aki ugyanezzel a véleménnyel él, aki a közelemben van lehet valaki kedves lesz veled és nem fogja kimutatni, de nem volt sosem olyan életem, ahol ezt meg kellett vetnem. Olyan vagyok, amilyen a múltam jön velem, ha akarod ha nem, ez ellene aligha tudsz tenni bármit, vagyis te ideje elhinned, hogy mindaddig mindegy ki mit akar ameddig én nem lépek és én nem fogok senki felé lépni. - vagy elhiszi vagy nem, hogy egy nő van számomra, főleg, hogy minden olyan világossá kezd válni, bonyolulttá, de izgalmassá is egyben.
Megenyhül a szavaim hallatán, de ezeket tudhatná, egyedül az anyám lesz képes felülírni az iránta érzett érzéseimet, de ő sosem tenne ilyet. Anyám a legnagyobb szövetségesem az érzelmek irányításában és ő képes egyedül megérteni, ha valami nem jó legbelül mi segíthet.
Mielőtt elhagynánk a helyet odamegyek Cirihez, nem jó ötlet, tudom, hogy ez a nő minden csak megértő nem, és most szépen otthagytam, bár könnyedén a sarkára áll ha akar, ha igazán akar valamit eléri.
Talán egy kicsit frusztrál a helyzet, de nem mutatom ki, határozottan kijelentem, hogy nem kell minden cucca, majd kap újakat, nem kell sokat náluk időzni, főleg, hogy nem akarja, hogy felmenjek vele.
A hangja a fülemben megnyugtatóan hat és magamhoz húzom, hogy megcsókoljam, ezúttal nem annyira könnyedén, mint odabent, de figyelek, hogy ne legyen túl mohó a csókunk.
A kocsi laprakol és elengedem, nem bólintok, de nem megyek utána ha nem kéri, ez persze felkelti bennem a vészharangot de eleinte nem hallgatok rá, mert minek is tenném. Azt mondta nincsen gond, még ha sejtem, hogy valami van a háttérben. Kiszállok a kocsiból, de nem indulok el felé, előveszek egy szivart és rágyújtok, a kocsinak támaszkodva az ajtót nézem, ahol előbb eltűnt.
Várok, türelmesen de túl sok idő telik el, talán csak a fejemben, és jelzek a sofőrnek, hogy bemegyek, nem túlságosan érdekel, hogy nincsen mellettem senki nagyrészt meg tudom magam védeni és fegyver is lapul azért nálam főleg, hogy nem tudhattam hova fajul a megbeszélés, sosem lehet bízni a partnerekben a mi szakmánkban.
Tudom hol lakik, mindent tudok róla anélkül, hogy elmondta volna, az ajtón bekopogok, nem dörömbölök, de azt érzem hogy a pulzusom szökik fel és magam sem értem miért. Veszek egy mély levegőt és megint kopogok egyet, de semmi válasz, határozottabb ütésre már megmozdul a zár, de csak résnyire nyílik ki és egy férfi néz ki a belső retesszel zárt ajtón.
- Mivan? - micsoda illem, máris kezdem elveszíteni a türelmem, de nem kellene így bemutatkozni, főleg, hogy nem is tudom mi zajlik odabent és feleslegesen nem akarok feszültséget kelteni, abból ma volt elég. - Baszki, Kevin ez a nővéred csávója. - csillan fel a szemében valami, abban az egyben, amivel engem bámul a résen keresztül.
- Dawnért jöttem? - felelem mindenféle bemutatkozás nélkül, a csávó pupillái óriásiak és nem éppen tiszta a beszéde. - Kinyitnád? - még türelmesen kérdezem, miközben lépek egyet hátra, hogy nyugtassam magam, mert Dawn hangját nem hallom.

Adriano & Dawn

Még mindig nem vagyok biztos abbam, hogy tudnék alkalmazkodni ahhoz az élethez, amely Adrino körül van, de mivel megpróbáltam nélküle, és a hiánya annyira fájt hogy szinte csak ordítani lett volna kedvem, így inkább csak valahogy megpróbálom elfogadni azt, hogy ha a Vele való közös életet választom, akkor az azzal is együtt jár, hogy fel kell hagynom a függetlenségemmel. A hűség már egyre jobban megy, egy ideje nem is vágyok más férfiak társaságára, nem jut eszembe az Adriano bosszantása, viszont a korlátozottságokat még mindig nem szeretem, így azt hiszem, hogy a nagyfejűségem még sokszor fog veszekedéseket szülni. Mégis esélyt akarok adni ennek az egésznek ismét, mert ennyivel nem csak egymás felé tartozunk, de a születendő gyermekünknek is. Joga van ahhoz, hogy a szülei mellett, szeretetben nőjjön fel, habár attól egyenesen rettegek, hogy veszélyben foroghat az élete, az apja kiléte miatt. Nem akarom, hogy részt vegyen abban a sok maffiás ügyletbe, amikhez nem értek, és talán nem is akarok ennél jobban bele mélyedni. Maga az az élet nem vonz, viszont Adriano túlságosan is. Így ha kell, elfogadok mindent és a lehető legjobb tudásom szerint fogok cselekedni az oldalán. Azt viszont nem nagyon szeretném látni, hogy a kintihez hasonló nők társaságát élvezve vacsorázgat, üzletelés címszója alatt.
- Na és, ha én nem akarom elfogadni? Nem szeretném, hogy találkozgass vele... Még a szeme sem áll jól. Egyszerűen látom rajta, hogy nedves a bugyija Tőled. - úgy hiszem, hogy okkal lehetek féltékeny, hiszen bármennyire is nehezemre esik beismerni, de van valami vonzó abban a nőben, és én nem akarok ilyen fruskákat látni Adriano oldalán. Akkor sem, ha valami hülye üzletet kell lebonyolítsanak. Nem tartom valószínűnek, hogy lehet bármiféle beleszólásom is mindebbe, viszont ez esetben sajnos akkor sok veszekedést kell eltűrjön tőlem, vagy legrosszabb esetben én is elkísérem majd, csakhogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy én is vagyok, és nem adom könnyen azt, ami az enyém. Ilyen téren azt hiszem, hogy nem olyan nagy gond az, ha önző leszek. Persze azt én is belátom, hogy hatalmas hiba volt rá támadnom arra a lotyóra, aki egyébként ki követelte magának azt, hogy a haját szállanként tépjem ki, és bánom is, hogy nem volt elég időm ahhoz, hogy meg is etessem vele. Így persze, hogy tudom, nem egy átlagos nő, azért egy kicsit beismerem, hogy veszélyes vízekre eveztem, azt is belátom, hogy az én állapotomban, elsősorban a gyerekre kellett volna gondolnom, de felbosszantott mindaz, amit láttam.
- Helyes! Ajánlom is, hogy ez így maradjon! - vigyorgok rá szemtelenül, és bevallom igazán jól esik az egómnak az, amit mond. Az édesanyjával azt hiszem, hogy képes leszek osztozni rajta, na meg majd a gyerekünkkel, de... senki mást nem akarok a közelében tudni, aki nőből van. Már nem csak annyiak vagyunk az egymás számára, akik jól el vannak, és semmi több. Valami olyasmi van köztünk, ami sokkal több a testiségeknél. Ezért én azt gondolom, hogy most már van jogom elvárni tőle is a hűséget. Annak nagyon örülök, hogy nem fírtassa a bátyámmal való kapcsolatomat, mert még egyenlőre mindig nem állok kész arra, hogy erről beszéljek vele. De legalább egy kicsit vissza nyerem önmagam, és az, hogy végre nem elutasító velem, nagyon boldoggá tesz. Mégsincs minden elveszve. A csókunk bár rövid, de annál szenvedélyesebb, a lelkemre pedig egyenesen nyugtató hatással van. Bólintok a szavaira, mert ha nem is tudom, hogy milyennek kell lennie egy kapcsolatnak, de abban biztos vagyok, hogy ilyen súlyos döntéseket, mint például a gyerekünk jövője, nem hozhatok meg egymagam. Akárhogy is újdonság mindkettőnknek ez az egész, én még mindig bízok abban, hogy mindent megoldunk innentől. Magabiztosság kerít hatalmába, ahogyan kéz a kézben hagyjuk el az üres termet és térünk vissza oda, ahol nem olyan régen megcsináltam a balhét, és szinte dühít, hogy a nő még mindig ott van, a gyermekem apjára várva. Próbálom nem kimutatni azt, hogy mindez mennyire zavar, és igencsak nehezemre esik az is, hogy magukra hagyjam Őket, de alighogy meg tudtunk mindent beszélni... nem akarom elrontani ezt az egészet. Engedelmesen bólintok az Adriano szavaira, majd az egyik embere társaságában magukra is hagyom Őket, azért még a távozásom előtt vetve egy szúrós pillantást a nő felé. A kocsi már meg is érkezik a vendéglő elé, aminek az ajtaját ki is nyítja a férfi, aki a kísérőm volt, szinte a tekintetével parancsolóan követeli, hogy szálljak be. Nem olyan egyszerű ez, szeretnék mégis inkább vissza menni, de tudom, hogy a kigyúrt férfi azt úgysem valószínű, hogy megengedné, na meg a gyufát sem akarom újra kihúzni Adrianonál. Vágül csak beszállva az autóba, türelmetlenül dőlök hátra az ülésbe, ahogyan becsukódik mellettem az ajtó, össze fonom magam előtt a karjaimat, és végig a kijáratot figyelem a sötétített üveg mögül. Nem is telt el sok idő, mire végre megpillantom Adrianot, megkönnyebbülve sóhajtok is, és kihúzva magam, várom meg, hogy beszálljon mellém.
- Azt Te is tudod, hogy mindegyik ruhám fontos... - válaszolok, kicsit durcásan, mert pontosan tudhatja, hogy nem csak a vásárlás a szenvedélyem, de a ruhák szerelmese is vagyok. - Bár azt hiszem, hogy gyakran leszek ruha nélkül... - hajolok közelebb hozzá, hogy ezeket a szavakat a füleibe súghassam, majd el is hajolok tőle, szemtelenül vigyorogva rá. Aztán eszembe jut, hogy terhes vagyok, ami azt is jelenti, hogy az alakom el fog deformálódni. Mi lesz, ha nem leszek úgy elég vonzó a számára?
Szerencsére nem olyan nagy a forgalom, így a kelleténél hamarabb megérkezünk a lakásom elé, ami nem kevés aggodalomra ad okot, főleg ahogyan felpillantok a lakásunk ablaka irányába, és azt látom, hogy éppen ég a villany, ami annyit jelent, hogy itthon van a bátyám is.
- Várj meg itt, kérlek... - szólok oda, amint megáll a kocsi burrogása, és próbálom kevésbé kimutatni az aggodalmamat is. - Sietek. - adok egy gyors puszit az arcára, majd ki is szállok a kocsiból, remélhetőleg egyedül, és bízva abban, hogy Adriano nem akadékoskodik. Lassan megyek fel a lépcsőkön, és minél közelebb érek a lakásunk ajtajához, annál nagyobb bennem a pánik, főleg, ahogy rá jövök, hogy a dübörgő zene nagyon is tőlünk származik. Remek... majd megint hallgathatom a szomszédok szócsatáját. Sóhajtva rakom rá a kezem a kilincsre, meg sem lepődve azon, hogy az ajtó nyitva van, sőt, még csak az ajtó kinyításával járó, orromat facsaró cigi és alkohol szagja sem újdonság. Az viszont már igen, hogy a lakásunkból valami drogosok hajléka lett. Három másik - számomra idegen - férfi ücsörög a nappali kanapéját a bátyámmal karöltve, és mind az egészen, rám fordítják a tekintetüket, ahogyan megpróbálok csendben eliszkolni mellettük, hogy a szobámig érjek.
- Dawn! Gondolom pénzt is hoztál magaddal! Gyere csatlakozz hozzánk! - megtorpanok, és a fejemet megrázva tiltakozok az ajánlata ellen, ami egyszerre szól arra is, hogy pénz nélkül vagyok. Már mindenemet el szedett, nem igazán van mit adhatnék. Kevin arca megváltozik, a jókedv eltűnik róla, miközben felállva közelít felém. Én meg mint valami szobor, csak állok egy helyben arra várva, hogy valami történjen.   

Az egész életem amióta vele vagyok megváltozott, magam sem tudom, hogy milyen irányban, de más lett. Olyan érzelmeket hozott fel bennem, amiket egyszerre akarok elutasítani és befogadni, de nem fog menni mindkettő. Ellököm, azt akarom, hogy ne legyenek a közelemben, de a belső hang, ami olyan hangos azt mondja, hogy most van a lehetőségem megfogni a boldogságot, megragadni valamit, ami eddig sosem volt és talán olyan lehetek, aki sosem akartam lenni, mégis örömet okoz olyanná válni.
Próbálkozik, szinte könyörög és ettől a szívem is megszakad, tudom mennyire szeretem, mennyire szerettem és érzem is, hogy ez nem múlt el egyik pillanatról a másikra, csak a védelmi ösztönöm kapcsolt be, aminek nehezen állok ellen, hiszen mindig minden körülmények között megvédett és ez nagyon fontos volt az életemben. Félek, hogy nem fogom tudni megvédeni, jobb lenne nekik nélkülem, de nem engedhetem el a kezét látom a szemében azt, amit egész életemben kerestem, még ha csak most is esett le őt nézve.
Tudom, hogy a közös életünk, amit a fejemben fontolgatok csak úgy fog menni ha megérti mi folyik körülöttem,de nem lát bele annyira, hogy baja legyen vagy felhúzza magát annyira, mint ma. Vannak nők az életemben, akik a múltamat képezik, ez ellen nem tehet semmit és a jelenemben is ott van egyik másik, nem fogom tudni őket kiírtani, mert ő megjelent benne, el kell fogadni és meg kell bíznia bennem, amit meg is tesz elmondása szerint, de az a nagybetűs DE mindig ott lapul valamelyik bokor alatt.
- Ő sok minden amit nem látsz benne de én igen, és veszélyes is, van egy stílusa, amit el kell fogadni, rám nézve nem jelent veszélyt, a Vizzini név mindig is több lesz mint az ő neve, és ezt tudja, de próbálkozik. - csak ennyi választ adok,  mert ebbe nem kell jobban belemennünk, kár is lenne.
Tudom, hogy a titkok a mi esetünkben elég szerteágazóak, neki is vannak bőven és nem akarja velem megosztani, de vele ellentétben nekem vannak olyan eszközeim, amikkel könnyen kideríthetem, hogy mi is az ami igazán közéjük áll, vagy ami közénk állhat. Nem hagyom annyiban, mert nyomasztja és nem szeretném ha emiatt szenvedne. Tudok segíteni a bátyján azt hiszem, elég sok módszekem van rá és nem az illegális formára gondolok.
Elnevetem magam, amikor azt mondja ne kerüljek közelebb más nőkhöz, hát hogy is tehetném ha minden figyelmem az övé, az eddigiek, az elmúlt hetek, mind azért voltak, mert a fejemben volt de máshogy nem érhettem el és végig azt hittem ez így rendben is van, de nem volt, és erre nagyon lassan kellett rájönnöm, mert nem vagyok ebben jó, nagyon nem.
- Milyen más nő, Dawn? Tudhatnád, hogy nem sok nő van olyan az életemben, mint te, csupán rajtad kívül egy és őt ismered. - utalok az anyámra, aki a legfontosabb nő az életemben Dawnnal együtt és ezektől a szavaktól, gondolatoktól még a hangom is megenyhül.
Elfogadom amit mond a bátyjával kapcsolatban, mert nem tudok mást tenni. De el kell majd mondania és akkor ott leszek vele, nem érdekel mit mond, vagy mit akar, attól, hogy az életem része, még mindig ugyanaz az irányításmániás ember leszek, aki mindig is voltam és ezzel aligha tud mit tenni, csak elfogadni.
Közeledik, amitől azt érzem enyhül a merev testem, a kezem a derekára teszem és magamhoz húzom, miközben megcsókol. Végigfut rajtam valamiféle megnyugvás, mintha eddig valami nagyon hiányzott volna és most állt volna a helyére az életem.
- Ne is, mert egy kapcsolat csak a közösen meghozott döntésekből állhat fel jól. - mintha bármelyikünk annyira tudná, hogy miből áll egy kapcsolat.
Elindulunk kifelé, és azonnal észreveszem a kék szempárokat, amik egyből rám szegeződnek. Elengedem Dawn kezét, és intek az egyik emberemnek, aki azonnal oda is jön hozzánk.
- Egy perc és jövök, a kocsiban várj meg. - mellette marad az emberem végig, nem fogom engedni egyedül távozni.
Ciri lenéző arca fogad, de nem tud érdekelni, feláll, szembe velem, remélem Dawn már nincs a helyen, a kocsiban kell lennie, mert a nő nagyon közel hajol, kezét a mellkasomra teszi és a tekintetem azonnal oda suhan. Reagál rá, hiszen ismer, tudja miért nem akarok a szemébe nézni, mégis odavonza a tekintetem a kezével amit az állam alá vezet. Egy apró elégedett csókot lehel az ajkaimra, mire elkapom a kezét és minden szó nélkül hagyom ott. Nem tetszett az a mosoly, túlságosan is elégedett volt, ahhoz képest, hogy a fejében már ezerszer megdugtam az éjszaka, hiszen erre ment ki az egész, talán az én fejemben is, de nem ő volt az a nő akire vágytam, sosem ő volt az.
- Menjünk. - ülök be a kocsiba Dawn mellé és intek a sofőrnek, aki tudja az úticélt. - Nem kell sok dolgot hozz ha valami kell megvesszük, csak a legfontosabbak dobáld össze. - kettesben akarok lenni vele, nem egy idegen helyen, hanem a házban, ami a mienk.

Adriano & Dawn

Egy keserű nevetés szakad fel a torkomból a szavait hallgatva, és egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mindezt mégis, hogyan gondolta. Pár héttel korábban még Ő maga volt az, aki megakadályozott abban, hogy elvetessem a gyereket, mondván, hogy mellettem lesz, és közösen bírkózunk meg a feladattal, most meg arról prédikál, hogy majd a távolból támogat. Vagyis ezt úgy érti, hogy annyi pénzt ad majd, amennyit csak akarok, de a gyerekkel együtt maradjunk távol tőle. Úgy tűnik, hogy még mindig nem sikerült megismernie rendesen, mert nekem nem az agyagi jóllétre van szükségem, hanem rá. Ahogyan a gyerekemnek is egy apa kell, és nem valami luxus körülmény, amit messziről biztosít a számunkra, csak azért, mert azt hiszi, hogy ez lesz a minimum, amit értünk tehet, ha már felcsinált és tönkre tette az életem. Közben pedig majd vígan éli az életét, és a kintihez hasonló nőkkel szórakozik, mert megteheti.
- Remek. Köszönöm. - gúnyos megvetéssel pillantok rá, miközben még mutrázok is egyet, ezzel éreztetve vele, hogy nem éppen ez lenne az álmom a jövőre való tekintettel, de mint mindenről azt hiszem, hogy erről is kizárólag Ő dönthet. Nem is tudom, hogy mikor váltunk ilyenné, de nagyon hiányoznak azok az idők, amikor érzelmek nélkül tehettünk meg bármit egymással. Valahogy sokkal fontosabbnak éreztem magam akkor a számára, mint most. Olyan, mintha minden szava és ígérete csupán hazugság lett volna, mintha szándékosan az lett volna a célja, hogy magába bolondítson, hogy aztán az első hibámnál úgy dobhasson el magától, mint egy rongyot, ami már olyan sokszor volt használva, hogy nem lehet vele mit kezdeni. Már a gyerek előtt is fuldokoltam minden egyes vitánk miatt, amit azzal zárt, hogy magamra hagy, de így talán most még nehezebb. A terhességgel együtt jár valami olyan érzékenység is, amit ki nem állhat, mert állandóan sírni szeretnék mindenen, ez pedig határozottan meggyengít. Pedig én nem is vagyok ilyen. Hová tűnt az a magabiztos énem, aki soha nem süllyed le arra a szintre, hogy férfiak után keseregjen, mert tudta, hogy bárkit megkaphat? Az, aki sosem féltékeny, mert tudja magáról, hogy mik az értékei, és nem alacsonyodik le egy bizonyos szint alá? Most meg itt vagyok, egy férfi szerelméért könyörgök és nem olyan rég kedvem lett volna kinyírni a kinti nőt, csak azért, mert nem tetszett a stílusa, meg az, ahogyan Adrianoval flörtölgetett a szemem láttára. A sok megaláztatás után sem tudom még mindig feladni. A reményt az is vissza adja valamennyire a számomra, hogy nem hagyta, hogy elmenjek, mikor menekülni szerettem volna. Ezért is várok tőle valamiféle magyarázatot, mert jelenleg minden nagyon zavaros a fejemben. Egyáltalán nem tetszik az, amit hallok, nem tűnnek el a kérdőjelek körülöttem, de mégis azt hiszem, hogy jobb, ha azt választom inkább, hogy bízok benne, még ha az imént látottak után ez nehezen is megy.
- Bízok benned, de... Azt még mindig nem értem, hogy egy hozzá hasonlóval mit lehet üzletelni, és azt miért egymást simogatva kell tegyétek? De rendben... nem kérdezek többet, mert úgyis tudom, hogy nem fogsz válaszolni. - sóhajtva veszek el a tekintetében, és minden kétségem ellenére örülök annak, hogy úgy beszél ismét, mintha a jövőre még mindig velem tervezne. Ez valamennyire megnyugtat, és annak ellenére is, hogy piszok nehéz befognom a számat, nem veszekszem vele tovább, mert csak rontana a helyzetünkön. Azt szeretném, ha olyanok lennénk, mint eddig. Utálom ezt az állapotot, ami köztünk történik. Egyedül csak a testvérem az, akiről nem tudnék lemondani, még akkor sem ha megérdemelné, hogy magára maradjon.
- Nincs mit mondanom. Kevin most csak egy nehéz időszakát éli, de majd gondolom előbb utóbb túl jut rajta... - vonom meg a vállam úgy, mintha teljesen őszinte lennék, pedig ez nem is a teljes valóság. Azzal mégsem állhatok elő, hogy ha nem kap elegendő pénzt, amit drogokra költhet, akkor agresszív velem. Nem akarom, hogy Adriano nagy ügyet csináljon belőle, mert Kevin akármilyen is, mégis csak a testvérem. Na meg szégyellném is ezt bevallani bárkinek is.
- Akkor ne kerülj ennyire közel soha többet más nőkhöz, és nekem sem jut eszembe ilyent csinálni. - most, hogy úgy tűnik, hogy minden rendbe kezd jönni köztünk, ismét felszínre kívánkozik jönni belőlem a makacs énem, akinek senki és semmi nem parancsolhat, de azért persze én is tudom, hogy miért mondja azt, amit. A gyerek biztonsága a legfontosabb jelenleg, szóval ha másért nem is, de érte mindenképp megpróbálok ennél sokkal megfontoltabb és óvatosabb lenni. Nem mintha nem lenne elég veszélyes már önmagában az, hogy egy maffia oldalán vagyok, terhesen és úgy, hogy még mindig töredékét sem tudom annak a világnak, amelynek Ő a részese.
- Egyenlőre annyit mondok neki, hogy egy pár napra át megyek hozzád, és össze szedek néhány cuccomat. Aztán majd a többit kitalálom. - bólintok, és közben reménykedek is abban, hogy mire haza érünk Kevin már vagy ki lesz dőlve, vagy pedig nincs is otthon és akkor megúszhatok vele egy kellemetlen beszélgetést. Adrianot talán meg tudom győzni arról, hogy odalent a lakásom előtt várjon meg. Közben közelebb lépek hozzá egy kicsit, mert zavar az, hogy még mindig távolságtartó velem, majd ha csak nem tiltakozik a melkasát érintem meg először, majd kicsit lábujjhegyre emelkedve tapadok az ajkára. Annyira hiányzik már az érintése.
- Ígérem, hogy többet nem döntök semmiről a tudtod nélkül. - legalábbis olyasmikről nem, ami Őt is érinti, mert azért olyan nem leszek, aki folyamatosan a maffia pasija engedélyére várna bármivel szemben is. Elhúzódva tőle fogom meg a kezét, hogy együtt léphessünk ki ebből a teremből és minél közelebb érünk az asztalhoz, ahol az a ribanc még mindig ül Adrianora várva, megszorítom a kezét is, és igyekszem úgy tenni, mint aki észre sem veszi, hgy egyáltalán létezik.
- Ha szeretnél neki bármit is mondani, akkor odakint a kocsiban megvárlak. - bár nem szívesen, de annak függvényében cselekszem, hogy mit válaszol. Az biztos, hogy én soha többet még csak látni sem szeretném a képét ennek a nőnek.   

Sosem volt az a célom, hogy eddig eljussunk, igyekeztem kerülni, de komolyan az ilyen érzéseket, amik ilyen interakciót válthatnak ki belőlünk. De tessék, itt vagyunk és nem szeretném bántani őt, de tudom, hogy az amit ő szeretne az élettől, azt nem mellette fogja megkapni és ha ehhez az kell, hogy a gyerekemmel együtt engedjem el, akkor megteszem. Fáj, de azt hiszem ezen már régen túl kellett volna esnünk, már az elején megálljt kellett volna parancsolnom, hogy ne engedjem ennyire közel magamhoz, hogy sokkal könnyebb legyen, és ne jussunk el oda ahol most vagyunk, mert ez nem tetszik és nem tudok ellene tenni sem.
Hallom a hangjában a kétségbeesést a félelmet, amit egy olyan egyszerű tény vált ki, hogy szét kell váljunk. Értem miért fél, mitől tart és nem érzem magam annyira fairnek emiatt, mert nem hagyhatom ilyen esetben egyedül, hiszen nekem is benne van a kezem az állapotában,de mégis mit tehetnék.
- Ha meg akarod tartani, akkor legyen, támogatni foglak, távolról, ahogy eddig is bármikor megtettem volna de nem tudom, hogy ez menni fog e, vagyis inkább azt tudom, hogy nem fog menni. - felelem mint valami robot, de az eszem nem itt jár, bizonygatom magamnak is, hogy nem fog menni és hogy nélkülem sokkal jobb lezs nekik. De nem így érzem, megjelenik a hiány, amit akkor fogok érezni, ha ez véglegessé válik, már a szobából sem tudom kiengedni, nemhogy az életemből és amikor a kazam a hasán pihen elengedem a korábbi mantrám, lehet nekik velem lenne jó, együtt kellene ezen végigmenni, mint egy normális családdá váló párosnak, együtt kellene nevetni és figyelni az ultrahang képeket, hogy minden rendben van e, csak azon aggódni. Ehelyett, olyan dolgok vannak előtérbe, amik nehezek, nehéz az életem ezt tudja, és mégis mindig beleavatkozik, mert ő ilyen, de a bátorság néha nem jelent jót és a néha a Vizzini családban inkább mindig. Tudnia kell itt visszafognia magát, és bár hangosan mondom ki ami a fejemben jár, pontosan tudom, hogy mit szeretnék.
A féltékenysége nem új eredetű, nem lep meg és nem húz fel, már megszoktam, hiszen adok rá okot bőven, de van egy pont amit most nem értene meg, a múltunkat Cirivel, az csak újabb vitát szülne. Az üzenet viszont meglep, mert fogalmam sincs honnan kaphatta, vannak tippjeim, hiszen a rosszakarókból, még ilyen piti kis húzás sem esik távol. Magyarázkodnom kellene, ami nem az én kenyerem, nem szoktam és nem is szeretek, mégis veszek egy mély levegőt, ráemelem a tekintetem és megszólalok, mert az érzem ezzel neki könnyebb lesz elfogadni azt ami körülöttünk zajlik.
- Ő a múltam része és azt hiszem a jelenem is egy kicsit, van amitől nem tudok elszakadni, van ami nem az én akaratom alapján történik. Volt olyan múltam Cirivel, ami nem tetszene, de nem akarom eltitkolni előled, de kifejteni sem fogom. Zárjuk le annyival, hogy az üzleti része az életemnek mindig bonyolult lesz, amit vagy elnézel nekem, és megbízol bennem, vagy nagyon nehéz lesz az élet mellettem vagy velem. - komolyan azt mondtam neki, hogy miként tudjuk az életünket majd a jövőben könnyebben élni. Nem könnyű velem, és ez zavar, de talán az jobban, hogy teljesen mássá kell válnia a mindig határozott nő, olyan könnyen alacsonyodik le, hogy meg tudjon tartani, hogy az fáj nekem, de ha így tud biztonságban maradni, akkor azt hiszem ennyit be kell nyelnie és nekem is.
- Megadjuk neki, amire szüksége van, nem hagyom egyedül ha ennyire fontos számodra ez, de akkor  beszélned kell róla, és nem elég csak említened, mert valami ott nem kerek köztetek és nem mondod el mi és ez nem könnyíti meg az én dolgom sem. - mintha teljesen más ember lennék, és mindez pillanatok alatt változott meg. Már nem akarom ellökni, beszélve a jövőről, rólunk nem tudom elképzelni az egészet nélküle, de közelebb lépni sem tudom fizikailag, mert fel kell dolgoznom és még mindig jár az agyam, hogy ez e a jó döntés vagy nem?
- Ne sajnáld, megérdemelte, mert van egy olyan érzésem, hogy már régen tudott rólad, annak ellenére, hogy én nem beszéltem neki rólad. De igen ettől függetlenül ő veszélyes és nem csinálhatsz ilyet, főleg most nem. - nézek a hasára utalva arra, hogy most nem csak a makacssága megtépázása forog kockán hanem a gyerek épsége és az övé is, és meg akarom védeni, nagyon is, de ha nem hagyja mitőbb ellenáll nem fog menni.
Felkacagok, amikor listát emlegeti, nem akarok mindent megszabni, de a határokat meg kell húzni és erről még beszélni fogunk, mert ha egy sima férfi lennék, akinek nincsenek ellenségei, akkor nem érdekelne mennyire harcias Dawn, de ez nem az a élet, és ezt elfogadta, ezzel együtt akar engem, szóval ha listát nem is de határokat szabunk.
- Gondoltam, azokból, amit eddig hallottam. - felelem neki, de nem mosnom tovább, van egy érzésem, hogy a testvére miatt több gondunk lesz most a szavait hallva, mint abból, hogy az én családom mit művel majd le. - Hazavigyelek közlöd most vele, vagy csak annyit mondasz, hogy ma már nem alszol otthon? - nyilván aggódok, ismerem Cirit és lehet nem akarná bántani Dawnt a korábbi dolga miatt, de biztosra akarok menni, este nem hagyom őrizet nélkül és én is mellette leszek, már elvállaltam, az agyam minden centije ezt akarja, félek, hogyne félnék, és én sem tudom mi lesz, a bizonytalanság pedig megőrjít de túl kell lendülni rajta. Ahogy Dawnnak is azon, hogy a testvére olyan amilyen.

Adriano & Dawn

Ha pár évvel korábban bárki is azt állitotta volna, hogy ma itt fogok könyörögni egy férfi szerelméért, akkor egészen biztos, hogy kiröhögöm, mert engem ugyan nem olyan fából faragtak, aki leragadna egyetlen egy ember mellett. Adrianonak mégis sikerült valami olyant kiváltania belőlem, ami miatt még saját magamat is elveszítettem, és akármennyire is próbálkozok megtartani az erőmet a közelségétől gyengének érzem magam. Hiba volt ide jönnöm, még nagyobb bűn volt rá támadnom arra a nőre odakint, de annyira fortyog bennem a harag, hogy nem is igazán tudok tiszta fejjel gondolkodni. Miért nem megy köztünk rendesen a komunikálás még ennyi idő elteltével sem? Mindig ez van... az egyikünk elkezdi a másik támadását, aztán addig vágunk egymás fejéhez mindenféle hülyeséget, hogy a vége így sül el. Bárcsak azt mondhatnám, hogy én vagyok az, aki képes pontot tenni az ilyen helyzetek végére. Talán ha nem lennék terhes éppen az Ő gyerekével sokkal egyszerűbb lenne. Vagy, ha legalább lenne elég lelkierőm véghez vinni azt, amit korábban megakadályozott. Ha akkor nem teszi, egyszerűbb lett volna, hisz nem éreztem ilyen mély kötődést, sőt nem is gondoltam, hogy lehet ekkora szeretet érezni egy még meg sem született emberi lény iránt. Mégis ahogyan itt állunk egymással szemben, azt érzem, hogy már nem is a harag beszél belőle, hanem a makacsság, és talán Ő maga sem tudja már, hogy mi a valódi problémája. Az, hogy el akartam vetetni a gyerekönket anélkül, hogy azt megbeszéltük volna, vagy inkább az, hogy szóba álltam a testvérével?
- Ha tudtam volna, hogy Te ezt már régen lezártad, most nem jövök ide... De a gyerek... a gyerekünk... Adriano, hogy vagy képes ezt tenni velem? Miért épp most? Én mihez kezdjek egyedül? Ott a bátyám, nem fogok tudni dolgozni járni és... és a baba. Megígérted, hogy együtt csináljuk végig... - egyre jobban hallatszik a kétségbeesés a hangomból, ami nem csak azért van, mert az elvesztésébe bele őrülök, de rettegek is a rám háruló feladatoktól. Kevin súlyos drogfüggő, akinek én vagyok az anyagi forrása, ha nem jut szerhez agresszívá válik. Hogyan lehet a közelében gyereket nevelni? Na és hogyan bírom majd eltartani mindkettejüket? A görcsölő hasam simogatásával igyekszem megnyugtatni magam, de a további szavai sem könnyítenek túl sokat a lelkemen. Épp egy olyan nőnek ugrottam az előbb neki, aki hasonló körökben mozog, mint Adriano, ami elég ijesztő figyelmbe véve azt, hogy hiába vagyok néha túl vakmerő, meg félősnek sem igazán tartom magam, de egyáltalán nem járok sem fegyverekkel és talán még az ismeretségi köröm sem ér a másiké közelében. - Amint láthatod meg tudom védeni magam. - fűzöm hozzá csak azért is, mert eszem ágában sincs kimutatni még ennél is jobban az aggodalmamat. Már így is épp elég baj a fejemre, hogy egy maffiától estem teherbe, aki ráadásul nem kér már belőlünk. Most pedig már csak reménykedhetek abban, hogy a kint lévő megtépászott nő nem sértődött meg annyira, hogy zaklatni kezdjen, vagy épp az embereivel akarjon el rakatni láb alól. Ki tudja mi minden telik ki az ilyenekből, főleg ha még magának is akarja tudni Adrianot. Hisz az egyértelmű. Láttam a tekintetét, ahogyan arra a férfire nézett, aki hozzám kéne, hogy tartozzon. Igen... azt hiszem, hogy néha lehetek egy kicsit önző. Mégis annyira belefáradtam, hogy folyamatosan az igazamat kelljen bizonygatnom és a sértéseket is egyre nehezebben viselem, amelyeket állandóan kapok tőle, hogy felkészülök arra, hogy ki lépjek ezen az isten verte ajtón és soha még csak vissza se nézzek. Meglepődök azon, hogy ezúttal Adriano nem enged, pedig azt hittem, hogy épp ezt akarja elérni.
- Mivel hagytad, hogy az elcseszett életednek én is a részévé váljak, most tartozol nekem azzal, hogy nem hagysz magamra. - már sokkal nyugodtabb a hangom és szinte végig sem gondolom, hogy miket beszélek, de jelenleg tényleg azt érzem, hogy a nagyobb áldozat kettőnk közül én vagyok.
- Nem menekülhetsz minden egyes vitánknál egy másik nő karjaiba... - suttogom reményvesztve, holott pontosan tudom, hogy megteheti, ha akarja, én meg újra és újra megbocsájtok neki, mert annál jobban szeretem ahhoz, hogy ez ne így legyen. Ráadásul én is mindig épp ezt tettem, amíg nem voltam terhes. Most a gyerek az egyedüli, aki visszatart. - Akkor mégis mi ez az egész? Miért küldték el nekem üzenetbe, hogy itt vagytok? Miért vele vacsorázgatsz, és miért teszel úgy, mintha fontos lenne neked? - még millió kérdés kavarog a fejemben, amikre szeretnék választ kapni, de egyenlőre azt hiszem, hogy megelégszem ennyivel, mert már az épp elég, ha valahogy sikerül megoldanunk a kettőnk helyzetét, ami még mindig nem túl rózsás. De legalább nem húzza el a kezét, amelyet a hasamra vezetek, hogy Ő maga is érezze azt, amit én. Közben az arcát fürkészem, mert látni akarom, hogy mit vált ki belőle az érzés. A kérdéseire óvatosan vonom meg a vállam, mert azt hiszem, hogy nem is nekem címezte azokat és egyébként is neki kell eldöntenie, hogy mit akar tenni. Én belefáradtam a folytonos könyörgésbe. Csak reménykedek abban, hogy jól választ és tényleg nem hagy egyedül megbírkózni mindennel. Megszeppenve, szinte mindenre felkészülve figyelem ahogyan eltávolodik tőlem, a szavai hallatán pedig kikerekednek a szemeim, de nem szakítom félbe, mert most elég komoly a tét azt hiszem.
- Én bárhová el megyek veled. Vagy bezárkózom a házba, ha azt kéred. Többet nem lázadok az akaratod ellen. Vagyis megpróbálok. - egy halvány mosoly jelenik meg az ajkamon, de csak egy röpke pillanatig, hisz én magam sem tudom, hogy akarom-e mindazt, ami vele együtt járna. - De azt ne kérd, hogy le mondjak a bátyámról, mert nekem csak Ő van. Neki is én. Nincs más rokonunk. Oké... nem épp egészséges a köztünk lévő kapcsolat, semmiképp sem akarok mellette maradni a gyerekkel, de... szüksége van rám. - ilyen hosszasan még sosem beszéltem a testvéremmel való kapcsolatomról neki, talán nem is igazán értheti, hogy miről beszélek, nem akarok róla beszélni, de tudom, hogy előbb vagy utóbb mindent el kell mondanom. - Milyen kötelezettségekről beszélsz? Én nem vagyok olyan, mint amilyennek kint láttál. De az a nő... szándékosan provokált már a puszta nézésével is. Sajnálom... én nem tudtam, hogy Ő veszélyes. - lesütöm a szemeimet, majd ismét megtörve a köztünk lévő távolságot lépek hozzá közelebb, és jobb kezemmel megérintem az arcát. Bár még mindig félek a visszautasításától és most már attól is, hogy mi fog ránk várni, ha innen ki megyünk és találkoznom kell azzal a Ciri nevű nővel, de bármivel is kell szembe néznem, büszkén viselem majd a következményeket.
- Többet nem fordul elő semmi ilyesmi. Ha akarod, akkor írhatsz valami listát is arról, hogy mit tehetek és mit nem, de... soha többé ne mond azt, hogy elhagysz. - szinte még én magam sem hiszem el, hogy ilyeneket beszélek, hisz elég öntörvényű vagyok, de jelenleg sokkal elesettebbnek érzem magam annál, hogy tovább vitázzak értelmetlen dolgokon. Az már más kérdés, hogy mit sikerülne be tartanom és mit nem. - De azt tudnod kell, hogy Kevin... nem fog örülni annak, hogy el akarok költözni. - jegyzem meg óvatosan és még finoman is fogalmazok. Ha nem lennék felelős egy bennem fejlődő életért is akkor azt mondanám, hogy megoldom a vele való nehézségeimet egymagam, de gondolnom kell a gyerekre is.  

Egyszer olvastam, hogy minden ember életébe bekövetkezhet az a bizonyos élmény, ami örökre szól, ami mindent megváltoztat és ami fenekestül forgathatja fel azaddig ismert életünket. Nekem nem a gyerek volt ez az élmény, hanem az amikor ez a nő megjelent az életembe és teljesen felforgatta azt. MInden percét élveztem és még magamnak sem mertem volna bevallani régen, de ma már talán igen, hogy a hiánya mindent megváltoztatott ugyanúgy, mint a jelenléte. Tudom, hogy mi lenne a helyes, tudom mit akarok, de nem vagyok benne egyáltalán biztos, és ameddig kételyeim vannak a negatív dolgok fognak elhangzania számból, mert az agyam nem képes átállni arra, ami neki talán jó lenne.
Felesleges bocsánatot kérnie, mélyen meg vagyok sértve, és mégis tudom, hogy ott lapul bennem is a hiba, ami nem kisebb, mint az ő tette. Igen akartam azt a gyereket, akartam, hogy ő és én együtt éljük le az életünket, de nem tudom megfizetni ennek az árát. Azt hiszem nekem nem ez a sorsom és akármennyire fáj, csak el kellett volna engednem akkor amikor ő  is megtette volna, nem lenne közös pont, nem lenne olyan emlék, ami minden nap emlékeztet arra, ami egyszer nagyon jó volt.
Egyre nehezebb és nehezebb a kezelése, mert ahogy a vita olyan mélységbe torkollik, ahol egy másik személyi is elő van véve nem tudok védekezni, nem mintha kellene neki magyarázkodnom, megmondtam neki, hogy ennyi, részemről akkor a kocsiban lezártam, ő mégsem így értelmezte.
- Nem kell így hívnod őt, semmi közöm nincs hozzá, még ha lenne is, azt hiszem mi lezártuk, azzal lezártad, hogy végleg el akartad vágni magam a gyerekemtől, akivel most takarózol. - vágok vissza szinte azonnal gondolkodás nélkül, pedig már érzem, hogy egyre rosszabb és rosszabb lesz minden szavam, amit mondok neki. Már magam sem tudom mit akarok elérni, talán csak el akarom felejteni a vele töltött időt, hogy könnyebb legyen, de mindig ott lesz egy tényező, aki lassan felnő és majd egyszer ismerni akarja az apját. Végigfut a gondolat a fejemben, hogy már van esély arra, hogy egy gyerekem felnőtt apa nélkül, ha Dawn komolyan meg akarja tartani, akkor ő is egy olyan gyerek lenne, aki nem ismerné az apját. Lehet ez az én sorsom, hogy a gyerekeim nélkülem nőjenek fel, magam sem tudom, de talán jobb is lenne nekik a Vizzini élettől távol. - Igen, benne van Dawn, és nem kellene neked is jobban belekeveredni, még akkor sem most éppen a haragod hajt. - az övő lehet sokkal rosszabb, mert egy olyan háttérrel, ami Cirinek van könnyebben tüntet el bárkit a föld felsz-néről, bár még mindig motoszkál bennem egy védekező mechanizmus amikor erre gondolok, hiszen ha bármi baja esne általa, Cirit többet senki nem látná, leszarom milyen múltonk lenne. De ez nem következik be, minden akarata ellenére, sem fogom megszüntetni az őröket mellőle, maximum sokkal kevésbé lesznek felfedezhetőek majd a közelében.
Szeretném engedni, hogy elmenjen, hiszen ez volt a célom mindvégig, de mégsem megy, visszatartom, megfogom a kezét és egyszerűen képtelen vagyok elengedni pt ebből a szobából, mert akkor tudom, hogy végleges. Lehet jobb a gyereknek nélkülem és neki is, de nekem mi a jó?
- Szerettem volna akkor abbahagyni, amikor azt éreztem rossz vége lesz, de nem tudtam, lehet erősnek mutatom magam minden téren, de sajnos én is ember vagyok és az érzelmeim sokkal erősebben irányítják az agyam, akkor is ha nem jó irányba terelnek ezek. - nem rossz döntés volt, mert jó volt, de határozottan nem volt okos húzás, hogy folytattuk és odáig fajult, hogy most  a jövőnk a tét.
- Nem róla szól ez az egész Édes, nem Ciri az akit akarok magam mellé, itt ő csak egy nő a sok közül, aki éppen mellettem kötött ki, de ez nem az, ami a te fejedben lecövekelt. - nem mondom, hogy vele nem menne, mert már egyszer ment, de az más volt, más idők, más körülmények, és most talán ez nem jöhetne össze úgy, mint akkor. Más ember vagyok, akihez odalép és megfogja a kezét, a régi énem elhúzná a hasáról azt, de most nem teszem, csak nézem a kezeinket, ahogy a hasán pihentet őket. Erős akarok lenni, de nem tudom magam áltatni, nem tudok olyan lenni, akinek szerintem lennem kellene, mert ahhoz teljesen meg kellene erőltetnem magam és ebben a formában ez számomra kivitelezhetetlen.
- Hagyjam felnőni a gyerekemet, annak tudatában, hogy nem tudom mi van vele? Hogy nem tudja ki az apja, és az anyja ki nem állhatja őt? Vagy egyszerűen ugorjak fejest a bizonytalanba, ami olyan rizikós, és komolyabb veszélyekkel jár mindenkire nézve? - nem tőle kérdezem, csak hangosan gondolkodok, miközben még mindig nem nézek rá. Elveszem a kezem a hasáról ezzel eltávolodva tőle is, azt érzem mentem ugranék, hogy hazavigyem, de végig kell gondolnom, át kell vennem mindent fejben, nekik mi a jó. De ezen agyalva pillanatokon belül megvan a válasz, már nem az én magam jóléte jár a fejemben, hanem az övék, és akkor már tudom mi a teendő.
- Ha téged választalak, akkor sem tudom majd megígérni, hogy mindig ott leszek neked, túlságosan is belevetettem magam az üzletbe, nem vagyok sokat itthon, vagy utazol velem, vagy elfogadod, hogy a nagy házban kell egyedül lenned. Tudom, hogy nehéz kérdés a költözés, a bátyád és az egész életviteled, amit ha felveszed a Vizzini nevet, akkor lehet majd el kell engedned. A velem való élet kötelezettségekkel is jár, és ezt pontosan tudod. Nem kérem, hogy felelj meg bárkinek, de amit kint csináltál az nem fordulhat elő többet. Szeretem, hogy ennyire indulatos vagy, de nem ebben a körben, mert ez nagyobb veszélybe tud sodorni mint én magam, és lesz egy olyan pont, amikor nem foglak tudni megvédeni. De akkor tudnod kell, hogy egész életemben magamat fogom miatta okolni. - nem könnyű velem az élet és ezeket már valamilyen formában elmondtam már neki, de ez nem csak az én választásom, hiába annak tűnik. Ha nekikezdünk ennek az egésznek, ami fél órája még erősen visszautasítandó volt részemről, akkor tudnom kell, hogy bízhatok abban, hogy vigyáz magára, amikor én nem tudom megtenni.

Adriano & Dawn

Néha nagyon hiányzik az a Dawn aki nem is olyan túl régen voltam. Amikor nem számított számomra semmiféle kapcsolat, nem kötődtem senkihez annyira, hogy minden gondolatom a másik körül forogjon, szabadnak éreztem magam, nem emésztett a féltékenység és mindig tudtam, hogy mikor kell kilépnem egy ember életéből, még azelőtt, hogy az bárkinek is fájjon. Most viszont itt vagyok, teljesen magamalatt és olyan, mintha nem is ismerném az előttem lévő férfit, aki a puszta létezésével felforgatta az egész személyiségem. Tagadhatatlanul bele szerettem Adrianoba, ami már önmagában is elég ijesztő, az pedig még inkább az, hogy elveszítettem önmagam. Habár tudom, hogy hibát akartam elkövetni, nem szabadott volna a megkérdezése nélkül döntenem a gyerekünket illetően, de akkor sem gondolom, hogy megérdemelném ezt, amit kapok tőle már egy hónapja. Teljes bizonytalanságban és kétségek között hagyott, miközben Ő éli vígan az életét, bele gondolni sem merek abba, hogy mi mindent művelhetett el más nőkkel, amig én a hívásaira vártam. Dühös vagyok, csalódott és szeretném visszakapni azt az énem, aki leszarja ezt az egészet, és úgy tűnik el a másik életéből, hogy vissza sem néz közben. De nem megy. A bennem fejlődő magzat pedig csak még nehezebbé teszi, ráadásul valahányszor megérintem a hasam, mindig arra emlékszem, hogy a rossz dolgaink ellenére, mennyi csodálatos pillanatot hagytunk magunk mögött. Mert igenis voltak boldog perceink.
- Még hányszor kérjek amiatt bocsánatot? Tudom, hogy ez nem mentség számomra, de megijedtem. Azért a testvéreddel beszéltem erről, mert Te mindig mindenre így reagálsz. Elmenekülsz a problémáink elől, kiabálsz és sosem értesz meg. Nem tudtam... nem gondoltam abba bele, hogy ennyire akarod a gyereket. De sosem voltál csak egy pótlás. - nem vagyok ostoba, értem, hogy miért bántódott meg ennyire, felfogtam, hogy időre van szüksége, de azt nem bírom elviselni, hogy vége legyen mindennek. Főleg így nem, hogy szülők leszünk. A tény pedig, hogy egy másik nővel láttam, annyira dühít még mindig, hogy kedvem lenne kimenni innen ismét és megtanítani annak a szőkének, hogy hol van a helye. Hogyan süllyedhettem le erre a szintre? - A család régi barátja? Már értem... sokkal jobban méltó hozzád és ehhez a szarhoz, ami körülvesz, mint én. De nagyon is tartozol magyarázattal, mert Én vagyok terhes a Te gyerekeddel. És nem az a ribanc ott kint! - ismét felemelem a hangom, mert egyszerűen idegesít, hogy ennyire lekezelően viselkedik velem. Egyzserűen fáj még a gondolata is annak, hogy ki tudja mi lehet köztük. Ezért is hiszem azt, hogy mindvégig csak egy játékszer voltam a számára, akire mostanra rá unt, és úgy dobott el magától, hogy közben még a szeme sem rezzent. Végül pedig, mint akit fejbe kólintanak és megért valamit, úgy kapkodok levegő után, mert tudatosul bennem, hogy ha az Adriano családjának a barátja a kint lévő nő, akkor lehet, hogy Ő is... veszélyes? - Akkor Ő is olyan, mint...? Szóval benne van ebben az egészben, amiben a családod? - nem vagyok az a fajta, aki megijed az árnyékától, de egyetlen maffia tagot sem szívesen haragítanék azért magamnak, főleg addig nem, amíg bennem növekszik egy gyerek, akiért bármennyire is hihetetlen, de úgy érzem, hogy felelősséggel tartozok. Még akkor is, ha vannak kételyeim a mai napig az miatt, hogy valóban ezt akarom-e. És bár nem késő még mindig, de annyira megszoktam, hogy bennem van, hogy egyre nehezebben bírkóznék meg azzal, ha nem lenne.
Az Adriano szavai viszont annyira sértőek rám nézve, hogy hiába nem tartom magam érzékeny nőnek - bár erre most a terhességem rácáfol -, mégis megértem, hogy nem sok keresnivalóm van már az életében. Ezért is döntök végül az mellett, hogy ezúttal én lépek ki az Ő életéből, és ha nem is tudom, hogy mihez kezdek egyedül a gyerekkel, de az újabb megaláztatást már nem tudom elviselni. Csalódott vagyok, de leginkább saját magamban, mert hagytam, hogy idáig fajuljon minden. Mégis meglepődök, amikor megfogja a karomat még azelőtt, hogy ki léphetnék az ajtón, és vissza fordulva felé, kétségbeesett és érthetetlen tekintettel nézek előbb rá, majd a kezére, amellyel a karomat fogja. Az eszem azt diktálja, hogy csak azért is rántsam ki magam az óvatos szorításából és meg se álljak hazáig, a szívem viszont ismét reménykedni kezd. Épp ezért is válok mozdulatlanná, mintha a földbe gyökereztek volna a lábaim és igyekszem közben rendbe rakni a zavaros gondolataimat.
- Ha szerinted veszélyes vagy, meg defektes, akkor miért nem szálltál ki még azelőtt az életemből, hogy eddig jutottunk volna? - fordítom vissza a kérdését ismét rá nézve, de valahogy az a baj, hogy annak ellenére sem tartom Őt veszélyesnek, hogy tudom, hogy milyen háttérrel rendelkezik. Ami a legfontosabb az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy engem sosem bántana, és bár a családjáról is nem merném ezt épp ilyen könnyedén kijelenteni, de még mindig, minden ellenére is bízok Adrianoban. Pedig nem kellene. Ezt bebizonyította azzal is, hogy odakint rá vár az a szőkeség. - Vele menne? - mutatok az ajtóra a hátam mögé, mert még mindig fusztrál a tudat, hogy valószínűleg a nő odakint van, és bennem még mindig nincs annyi méltóság, hogy hagyjam az egészet a francba. Végül óvatosan nyúlok a szabad keze felé, és ha nem tiltakozik, akkor azt óvatosan a hasamhoz vezetem, amit ezidáig még soha meg sem érintett. - Érte akarom megpróbálni. - suttogom szinte alig hallhatóan miközben a reakcióját figyelem. Azt azonban semmiképp sem szeretném, hogy csakis a gyerek legyen az egyedüli, ami miatt velem marad. - Ha akarsz minket, akkor utoljára itt a lehetőséged rá, de ha viszont nem, akkor engedj elmenni. Én cserében megígérem, hogy soha többé nem kereslek. Még csak felelősséget sem kell vállalnod a gyerekért. De ne szórakozz velem tovább! - egyértelműen a büszkeségemmel van a legnagyobb baj, amibe bele tiport azzal, hogy egy másik nő társaságában töltötte a mindennapjait. Én azt hittem, hogy én vagyok számára az egyetlen nő, akire rá tud nézni. Komolyan elhittem ezt. Lehet, hogy máris látszik rajtam a terhesség? Nem tart már vonzónak, hisz az állapotom azzal is együtt jár, hogy hízok. Talán ez a része a legijesztőbb az egészből.

Elnyomok minden olyan érzelmet, amit Dawn felé érzek, mert akkor érzem azt, hogy túl fogom élni a másnapot, így vagy úgy, de sikerülni fog. Nem akarom, hogy egy érzelem ennyire engedje, hogy a hatalmába kerüljek, ennyire uralni tud, ami az én dolgom lenne. A fejem mindig is az én irányításom alatt volt, és ez most nem tetszik. Pont ezért, amikor megjelenik és kénytelen vagyok becipeltetni egy privát terembe esik le, hogy még mindig ott van benne és egy percig sem veszett el a fejemből, csak sikerült kikapcsolnom a fájdalmat, ami azzal járt, hogy elveszítettem őt, a gyerekemet és az érzéseim egy részét, és olyanok váltották fel, amik nem tetszettek. Egyszerűen azt éreztem, hogy még egy perc kettesben és nem tudom mi lesz belőle, olyan leszek, mint azelőtt, hogy megismertem és tudva, milyen amikor vele vagyok, már nem akartam másmilyen lenni. De nem jött össze…
- Fogalmad sincs arról, hogy milyen hatással voltál rám, és az milyen érzés volt nekem, amikor megtudtam, hogy hol vagy. Nem tőled és nem is mondtad volna el, csak ha már túl vagy rajta. Ellenben a bátyám már tudott róla, fogalmad sincs mit okoztál ezzel. Nem tudtam volna melletted lenni, tudva, hogy mit akartál és azt éreztem nem múlt el benned. Nem vagyok más neked csak valami pótlás, de fogalmam sincs, hogy mire. - persze mindvégig éreztem, hogy ez más, de ezt mégis hogy mondhatnám neki, amikor az a célom, hogy minél előbb elengedjem és ne megtartsam magam mellett. - Ciri nem holmi nőcske Dawn, ő a család régi barátja, és nem hinném, hogy bármilyen magyarázattal tartozom neked. - magyarázom mégis röviden, bár nem mondok el mindent, a múltunkról jobb ha nem tud Dawn.
- Játszadoztam? - kérdezem és felnevetek, miközben végiggondolom mit mondott igazából. Szóval ő maga sem hitte el, hogy ez komoly volt, pedig részemről az volt. Tudta mennyire nem szeretem ha valaki ott alszik vele, mégis megtettem, hogy vele alszok, áttörés volt minden szempontból, kimondtam neki, hogy szeretem, amit azelőtt soha senkinek és nem is tudom, hogy ez menni fog e még. De neki ez csak játék volt, vagyis szerinte, hát akkor azt hiszem ennek a játéknak véget kell vetni, gyerek ide vagy oda.
Ahogy a hasát kezdi simogatni érzem, hogy rohadtul akarom ezt az egészet, de mégis olyan bizonytalanok lennénk együtt, soha nem működne és nem a gyerek lenne a megoldás, ebben viszont igazat kell adnom neki, hiszen erre is hivatkozott, amikor makacsan ellenállt annak, hogy lebeszéljem az abortuszról.
Hallgatom a szavait, és az arcát nézem, ami kipirosodott, a sírástól a szeme is, és szinte azt érzem a szívembe vájtak egy kést és minden szavával forgatnak benne egyet. De tudom, hogy ezt én magam tettem a szívemmel és a sajátjával, ami önzőség, de neki is ez lesz a legjobb és a gyereknek is. A folyamatos bántás, amit ez a nő átél, a fájdalom, amit akkor is okozok neki, amikor nem akarom, ha szeretem is rosszat teszek neki, nem ér annyit. Azt akarom, hogy boldog legyen, ahogy itt áll előttem és látom, hogy miattam szomorú nem szeretnék mást, csak, hogy elfelejtsen és boldogan éljen, annak ellenére, hogy tudom mennyi titok van a háttérben még, ami miatt sok fejfájása lesz még.
Elengedném, mert most ésszerűen gondolkodik, elengedném, hogy élje az életét, amikor már háttal van nekem beletörődök, fáj, de elengedem. De visszafordul és a szavai olyan hatást érnek el nálam, amit nem kellene lereagálnom.
- Állj meg! - szólok hozzá mielőtt kilépne és elindulok felé, hogy a karját megfogjam, Mint egy villámcsapás olyan érzés megint hozzáérni, jó érzés, és közben frusztráló is. - Miért csinálod ezt velem? Hogy tudod ennyire befolyásolni az agyam állandóan? Miért akarsz egy olyan defektes élettel rendelkező, veszélyes emberrel lenni mint én? - teszem fel a kérdéseket, miközben le sem veszem a szemem róla. - Nem menne nekünk, látod, hol tartunk most, miért akarod ennyire? - miért akarom én ennyire megint, hogy ugyanazok legyünk, mint amikor kimondtam, hogy szeretem, amikor bemászott mellém a jakuzziba és minden majdnem tökéletes volt.

Adriano & Dawn

Butaság volt azt gondolnom, hogy majd azért, mert ide jövök jelenetet rendezni bármi is megváltozik köztünk, de egyszerűen fájt azt látnom, hogy valaki mással ilyen jól érzi magát Adriano. Én is tudom, hogy nem helyes harcolnom senki szeretetéért, nem is szokásom, mivel pontosan tudom, hogy bármelyik férfit megkaphatom - legalábbis addig amig az alakom nem változik el -, de kivételesen azt érzem, hogy senki másra nincs szükségem, csak arra az egyre, akinek a tekintete még mindig annyira rideg, hogy az már szinte fáj. Hogyan változhatnak meg egy ember érzései ennyire rövid idő alatt? Talán soha nem is voltak felém, csak elhitetett valamit, ami nem is a valóság. Még félre vonulva egy üres helyiségben sem érzem magam teljesen nyugodtnak, a csalódottság ami a hatalmába kerít, szinte kínzóan hat rám. Ha vissza fordíthanám a múltat, akkor örömmel tenném meg, mert hiába érezzük azt minden egyes vitánknál, hogy csak ennyire vagyunk képesek egymás közelségében, én pontosan tudom, hogy ez nem így van. Volt nagyon sok szép pillanatunk, amiket én nem tudok csak így elengedni. Főleg, mert a bennem fejlődő magzat, nap mint nap eszembe juttatja azokat. Olyan szinten változtattam meg az elveimet szempillantás alatt, hogy magamra sem ismerek. Az a Dawn aki voltam sosem szaladt volna egyetlen férfi után sem, nem balhézott volna, hanem megmutatta volna azt, hogy a másik mit veszíthet. Bebizonyította volna, hogy bárkit megkaphat, akit csak akar, nincs szüksége arra, hogy sirasson egyetlen egy férfit. Az, hogy terhes vagyok megnehezíti az ezek megvalósítását, ráadásul azt érzem, hogy harcolnom kell, csak épp az erőm van fogyóba. Meguntam, hogy amint valami olyant csinálok, ami Adrianonak nem tetszik, Ő faképnél hagy és megalázóan bánik velem.
- Külön utakon folytatjuk? Épp most, amikor csináltál nekem egy gyereket? Akkor mi a fenéért vannak még mindig a sarkamban az embereid? Sajnálom... én azt hiszem félre értettelek. Azt gondoltam, hogy csak időre van szükséged... bíztam benned. De te aljasul képes vagy magamra hagyni egy gyerekkel, és mindenféle jött-ment nőcskékkel vacsorázgatsz, mintha ez így rendben lenne. - igyekszem változtatni a hangomon és nem hisztériázni, tudom, hogy a terhességemre ez nem jó, de basszus... ki hozza belőlem a kisördögöt ezzel a viselkedésével. - Nekem nincsennek titkaim. Azért, mert vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélek, nem azt jelenti, hogy titkolom. Ez elég gyenge indok. Miért nem vallod be csak egyszerűen, hogy játszadoztál velem mindvégig? Úgy könnyebb lenne... - nem túl könnyű elfogadnom a szavait, azok után nem, hogy legutóbb még azt kérte, hogy költözzek hozzá. Valami olyan csillogást láttam a szemében még akkor, amitől képes voltam elhinni, hogy számítok neki. A hasamat simogatva is azt gondolom, hogy megváltozik mjad a hozzáállása, hogy elgondolkodik azon, hogy ez, ahogyan viselkedik velem, nem tesz jót a gyereknek, aki belőlem táplálkozik, de mintha ez is hidegen hagyná.
- Én nem is ismerek rád... - suttogom alig hallhatóan és egy pár másodpercre becsukom a szemem, hogy azzal csillapítsam a belőlem kitörni készülő rosszullétem, ami mindig utol ér, ha dühös vagyok. A gyerek azt hiszem, hogy nem szereti, ha valaki bosszantja az anyukáját, mert ilyenkor szoktam érezni ezt a kellemetlen szédülést, csak ehhez most már a hasamba nyíllaló szúrós, enyhe fájdalom is társul. Tényleg megéri nekem mindez? Még most sem lenne késő megszabadulnom tőle. A baj csak az, hogy akaratom ellenére is a szívemhez nőtt. Az Adriano legújabb szavai viszont olyan rosszul esnek, hogy szinte még a levegőm is elfogy közben. Rá nézek, és megtörlöm a könnyes szemeim, majd hátrálok tőle egy lépést, miközben próbálok rájönni, hogy hogy a csudába eshettem bele a csapdájába. Soha nem éreztem még magam ennyire becsapva.
- A gyerek és én csak valami értelmetlen dolgok vagyunk a számodra. Már értem, hogy miért nem akarsz minket. Mert szerinted csak egy hiba vagyok, akit sosem kellett volna az életedbe engedj. Rendben. Elfogadom. - a hangom szinte remeg, ahogyan az egész testem is, de mégis próbálom tartani magam még mindig, mert most már úgy gondolom, hogy nem érdemli meg, hogy elesni lásson. Megmutatom, hogy nélküle is boldog leszek... talán majd idővel. Még ha egyenlőre nem is tudom, hogy mit kezdek egymagam egy gyerekkel a drogfüggő testvérem mellett.
- Nem kellett volna ide jönnöm. Sajnálom, hogy megzavartalak. - ismét hátrálok tőle, majd kikerülve őt indulok el a kijárat felé, de egy röpke pillanatra még vissza fordulok. - Soha semmit nem fogsz tudni a gyerekről. Nem érdemled meg. Szólj a lakásom előtt ácsorgó embereidnek, hogy mire haza érek húzzanak el és soha többé ne merj rám küldeni senkit! Nincs szükségem sem a védelmedre, sem... rád! - rá persze, hogy szükségem lenne. De a legutóbbi szavai után azt érzem, hogy muszáj elő vegyem a büszkeségem, mert már épp eleget taposott a földbe, az utolsó mondatával még jól meg is rúgott. Nem fogom hagyni, hogy bárki is a lábtörlőjének használjon, még ha kurvára fáj is.

Már tudtam, amikor kiszálltam a kocsiból, hogy nem ért véget, a zsigereimben éreztem, mégis azt akartam hinni, hoyg lezáruk, ő elment a klinkára és megtette, amire készült és ezzel tejesen elvágtuk magunkat egymástól. Pedig tudtam, hogy nem így van, éreztem, hogy a gyerekem még életben van a hasában és mégsem tudtam ezzel foglalkozni, mert egyszerűen egyszerűbb volt kizárni, mi több, elengedni ezt az egészet érzelmileg, mint komolyabban foglalkozni vele és újra és újra kudarcot vallani.
Talán ezért sem vetettem meg az élet minden elém tárt élvezetét, bár a fejemben nem volt tiszta szinte semmi, a testem mindig pont jól érezte magát, ami kiegyenlítette a bennem dúló vihart, igaz ez egyáltalán nem bizonyult sosem elégnek, de beértem vele. Az üzleti élet fellendülni látszott, még a családomnak is, és tudtam, hogy ebben mindig is szerepem lesz és volt, .így a mait sem hagyhatom ki és mivel tudtam ki az, akivel majd mennem kell még kedvem is volt hozzá.
Amikor megláttam mégsem az a nagy öröm volt előttem, amit az ágyban alkotott hormonok termeltek, hanem tanácstalanság, amit meg is jegyzett egyszerűen. Jobban ismer ez a nő szerintem bárkinél, de én is őt, és tudom meddig lehet elmenni amikor ott van a beszélgetéssel. Sok mindent titkolni kell előtte, ha nem akarom, hogy azonnal a bátyámhoz szaladjon. Olyan de ja vum van ezzel kapcsolatban, hogy kiráz a hideg.
Az étteremben szól az a nyomorult zene, ami már borzolja az idegeimet, de igyekszem a mellettem ülő nőre és a partnerekre figyelni, akik tervezik a szép lassú felkapaszkodás, azzal, hogy a Vizzinikkel kötnek üzletet. Talán okosabb döntésük is lehetett volna, de legyen ahogy ők akarják én csak a családomat képviselem az üzlet Ciri része.
Mg csak az italok vannak az asztalon, amikor nagy csattanásra mindenki összerezzen és egyszerre nézünk rá az őrjöngő személyre, aki a csapást ránk mérte. Dawn alakja szinte villámcsapásként hat rám, nem tudom mégis mit keres itt és ennek hangot is adok, mit sem törődve a hanglejtésemmel és a szavak súlyával.
Számonkér és azt hiszi majd magyarázkodni fogok, amit sosem teszek meg és nem most fogom elkezdeni a potenciális üzleti partenerek és Ciri előtt, ezt azt hiszem ő sem gondolja komolyan. Felállok, hogy kikísérjem, nem nehezítve ezzel az üzletet, ami szerintem így is igencsak hadilábon áll, ha megtudják, hogy őrült nők zaklatnak és még a biztonságiak sem avatkoznak közbe azonnal. Ők tudják, pontosan tudják, hogyan állok ezzel a nővel, minden mozdulatomnál jelen vannak és hazudnék ha azt mondanám, hogy ők nem látnak bele a belsőmbe is, mert ez nem igaz. Talán még nálam is jobban ismernek, mert egész áldott nap mellettem vannak, vagy Dawn mellett, nekik nem kell magyarázni.
Nem számítok rá azonban és szerintem senki sem, hogy Dawn lép és olyan hirtelen tépi le Cirit a földre, hogy én sem tudok reagálni, de szerencsére az embereim igen. Nem bántják, de határozottan mennek el vele Ciritől messzire, akire rá sem nézek, hogy jól van e látva, mit akart tenni a már régen védtelen Dawnnak. Nem szeretem az olyanokat, akik a gyengébbekre támadnak, de Ciri sosem játszott tisztességesen, most sem kellene ezen meglepődnöm.
Amikor a kíváncsi szemek elől elzárt teremben vagyunk esek neki, nem tudom magam nyugtatni, mert felbosszant,a látványa, az, hogy itt van, hogy nem tartja be, amit igazából ő akart. Ő akarta elvetetni, ezzel teljesen elvágva magát tőlem, mert titkon egészen biztos, hogy tudta, hogy a amit csinálni akart, az nekem mennyire fájt volna. De már nem így van, azt hiszem boldogan ellenék a gyereke nélkül is.
- Végeztünk Dawn, mégis mit vártál, miért kellett volna keresnem téged? Pont ez volt a lényeg, te és én külön utakon folytatjuk.  - ez volt a terv, részemről, aztán a kivitelezés igencsak szarul sikerült ránézve.
- Megtettem, mert képtelenek voltunk együtt gondolkodni, együtt élni, és olyan titkaid vannak, amikre ma sem tudok fényt deríteni, amik könnyedén közén állnának és be kellett látnom és neked is be kellene, hogy sosem leszünk egy család. - nézek a kezére, amivel a hasához kap és igyekszem nem elgyengülni. Az utolsó szavaimmal azt mondtam neki, hogy vetesse el, az ő döntése, ha nem tette meg az is, de neki kell ezzel szembenéznie, és már nélkülem. Nehéz döntés volt, de meg tudtam hozni, és nem hátrálok meg belőle.
Hátat fordítok neki és intek a bent lévő emberemnek,hogy kettesben hagyhat vele, ő bólint és kimegy. Nem tudok visszafordulni felé, csak hallgatom amit mond, nem akarom, hogy érdekeljen mi van velük, nem akarom, hogy foglalkoztasson egy kicsit is, hogy mi van a hasában lévő gyerekkel. Az az övé, már csak az övé.
- Menj haza Dawn, pihenj, nem kell stresszelni, miattam egészen biztosan nem. - fordulok meg lassan, hogy rá emeljem a tekintetem, ami kemény és igyekszem ezen nem változtatni. De amit mond, az a két szó, nem lágyíthatja el a szívem és nem is az teszi, hanem a hangja, hogy nem rajtam van a tekintete, mert nem akarja látni a reakciómat a szavaira. Tudja, hogy nem azt érzem, amit ő, tudja, hogy az én lelkem teljesen más, a szívem nehezen nyit, de annál könnyebben zár, ezt már megtapasztalta és most tudom, hogy még megannyiszor megfogja, mert nem adja fel.
- Mégis mit vársz tőlem? El akartad dobni az egészet de nem hagytam, akkor mindent megtettél annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Végső soron megkaptad amit akartál félig meddig, nem kell megtartsd a gyereket, de nekem ez nem fog menni. Azt hiszem nagyon hirtelen döntés volt az egész részemről, valami értelmetlen dolog, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. - a szavaim nem tükrözik azt, amit tényleg gondolok, de ezt ő nem tudhatja, egyszerűen nem mutatom ki, hogy belül megint ugyanaz a fájdalom kerít hatalmába, ami őt is.

Adriano & Dawn

Talán jobb lett volna a büszkeségemre hallgatva otthon maradnom és ne sülyedni le a féltékeny barátnő szerepébe, vagy csak simán el menni egy jó buliba és bosszúból össze gabalyodni az első férfivel, aki csak az utamba kerül, de az Istenért is! Terhes vagyok! Egyszerre bánom meg, hogy akkor nap végül nem vetettem el a bennem fejlődő magzatot, ugyanakkor mostanra már annyira megszoktam, hogy senki másom nincs, csak a méhemben lévő kis csöpség, hogy ha vissza tekintek a múltra, akkor fájna, ha nem lenne. Még akkor is, ha látszólag egyedül vagyok, és még mindig fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék az anyja lenni egy apró lénynek, aki a számításaimat pillanatok alatt húzta keresztbe. Még mindig nem vagyok ki futva az időből, el tudnám Őt vetetni, csak mostanra nem akarom. Mert szükségem van rá, ahogyan neki is rám. Épp ezért is ülök fel arra az üzenetre és nem is gondolok olyasmire, hogy csapda is lehet. Egyszerűen csak ki akarok állni a jogaimért. A gyerekemnek joga van ahhoz, hogy az apja mellette legyen, és én nem fogom engedni semmiféle jött-ment kurvának, hogy el vegyék tőlem. Ez persze mit sem változtat azon a tényen, hogy mennyire csalódott vagyok. Az asztalukhoz érve már érzem, hogy a bennem lévő harag mennyire kezdi át venni felettem az irányítást, és erre még az Adriano válasza sem okoz megnyugvást. Csak még inkább dühössé válok, mert számonkérés helyett magyarázattal tartozna.
- Az sokkal fontosabb kérdés, hogy te mit keresel itt és, hogy ki ez a... - elharapom a mondatom végét, próbálok uralkodni magamon, de a nő amint megszólal, képtelen vagyok nem cselekedni. Bár fogalmam sincs, hogy mit jelent az, amivel henceg Adrianonak, de a női megérzésem azt súgja, hogy valami olyasmi becenév lehet, amit sokkal jobb is, hogy nem értek, mert nem csak a haját, de a nyelvét is képes lennék kitépni. Mert teljesen kifordulva magamból,  mit sem törődve az Adriano szavaival, rángatom le a székről és támadok rá, magamra sem ismerve. De végig azt érzem, hogy megérdemli és, hogy ennél rosszabbakra is képes lennék vele, annyira gyűlölöm. Szinte még az idő is megáll, érzem, hogy nem gondolkodok tisztán és rendesen csalódásként ér, amikor kétfelőlről erős kezek ragadnak meg, megakadályozva azt, hogy tovább gyötörjem a szőkét. Próbálok szabadulni az óvatos, de annál határozottabb szorításokból és csak akkor hökkölök meg, amikor a nő kihasználva, hogy védekezni képtelen helyzetben vagyok, képes lenne megütni, amit ezúttal Adriano akadályoz meg. Veszek egy mély levegőt és ismét megpróbálok kiszabadulni a testőrök karmai közül, de azok nem foglalkozva azzal, hogy épp egy kisördög bújt el bennem, könnyedén fordítanak háttal a szőke nőnek és indulnak el velem egy ajtó felé, ahová elérve az egyikük elenged a másik pedig gondoskodik arról, hogy be menjek az üres terembe, ahol ő is le veszi rólam a kezét és hátrál tőlem, mintha attól tartana, hogy a következő pofont majd Ő fogja kapni. Levegő után kapkodva, mérges pillantásokat vetek Adriano irányába, akinek a szavai még mindig nem nyugtatnak meg, csak jobban dühítenek. Tényleg engem tart betegnek, miközben Ő van egy másik nővel a gyermek anyja helyett? Gondolkodás nélkül emelem fel a kezem és csapom pofon ezúttal őt, mert nem bírom elfogadni, hogy ilyen könnyedén képes volt elengedni a kezem.
- Én nehezítem meg? Egy kerek hónapja várom, hogy legalább egy üzenetet írj és ne csak a rám küldött embereidet kelljen látnom nap, mint nap, és te köszönöd szépen jól el vagy. Nőkkel. - kiáltok rá hisztérikusan, majd hátrálok tőle próbálva vissza folytani a  készülő könnyeimet, amik mostanában annyiszor potyogtak... azt mondják a terhességgel a hormonok sokkal erősebben dolgoznak, de én már kicsit azért túlzásnak tartom ezt. Becsapva érzem magam.
- Azt mondtad, hogy a gyerekkel egy család leszünk... azt ígérted, hogy nem hagysz el minket. De megtetted! Kétségek között hagytál ott azon a napon a kocsiba és még csak nem is érdekelt, hogy jól vagyunk-e a gyermekeddel. - tudom, hogy tudta, hogy az emberei mellett nem lesz bajunk, de attól még jól esett volna, ha legalább érdeklődik. Kezem a hasamra téved és úgy simogatom azt, mintha csak meg akarnám nyugtatni a bennem lévő gyereket. Egy aprócska szúrást érzek a hasamba, mire felszisszenek, majd veszek egy mély levegőt ismét és úgy pillantok a gyermekem apja felé ismét.
- Tudtad, hogy ma orvosnál voltam, mert sokszor nyíllal bele valami fájdalom a hasamba? - vádaskodvóvá válik a tekintetem, mintha Őt tenném felelőssé az egész miatt. - Szerencsére Ő jól van, de... sok pihenést javasolt és kevés stresszt. - a hangom ezúttal kicsit nyugodtabb, de a ki folyó könnyeim egyáltalán nem azt bizonyítják, hogy bele törődtem volna a sorsomba. - Annyira hiányoztál. - suttogom ezúttal nem nézve rá, mert kínosnak találom, hogy ennyire megvisel engem egyetlen férfi. Ja... egy olyan férfi, aki minden lélegzetvételével egyre vonzóbb a szemembe, minden meg van benne, amire egy nőnek szüksége van és basszus...felcsinált.

Minden mélyponton túl akartam lenni, a lehető leghamarabb, mindent el akartam vágni, ami Dawnhoz köt, mert tudtam, hogy másképpen nem fogok tudni túllendülni ezen. Mégis a fene nagy kíváncsiság, ami szinte minden ember gyengesége az, ami mégis egyetlen egy kötelet nem tudott elereszteni vele kapcsolatban. Egyszerűen tudni akartam, hogy biztonságban van és azt, hogy mit tett a gyerekünkkel. De sosem kérdeztem meg a testőreit, nem kértem őket, hogy adják le a drótot, csak annyit kértem tőlük, hogy vigyázzanak rá és ha kell vigyék oda ahova akarja, de nem kértem, hogy bármilyen info kiszivárogjon felém. Sokáig kísértésben voltam, akartam tudni, de végül úgy voltam vele, hogy ha képes volt azt tenni velem amit, és én simán utasítottam vissza, akkor nem most kell megpuhulnom és feladnom.
Hazautaztam anyámhoz, beszéltem vele, aki látta a szememben a fájdalmat, amit más nem láthatott, viszont az apám csak mosolygott, amikor kérdezte, hol van a lány, és én csak annyit kérdeztem, hogy melyik. Pontosan tudtam kiről beszél, de ezt a választ kellett adnom, még csak szóba sem akartam hozni Őt otthon. A bátyám rákérdezett a gyerekre én meg elmondtam neki, hogy nem fogom felnevelni és innentől Dawn kegyeire van bízva, ha megszüli az ő dolga. És azt hiszem elhitték, pedig érdekel milyen a sorsa, mit csinál és mégis egyáltalán nem lennék képes visszazökkeni abba az életbe, amit vele éltem meg. Szerettem őt, de a múlt idő olyan mélyen belém ivódott, hogy  nem is gondolok rá, csak este, amikor egyedül fekszem az ágyban.
Voltak próbálkozásaim, de egy lány szemébe sem tudtam belenézni szex közben,a stresszlevezetés tökéletesen ment, de az amilyen régen voltam még egyelőre a homályba van rejtve, pedig szeretném visszahozni.
A bátyám nagy üzletet akar csinálni és megb-zta az egyik mitugrászát, hogy jöjjön a városba, és majd a segítségemmel menni fog nekik. Én boldogan belementem, mert pontosan tudtam ki az a valaki, aki nemsokára a kezeim között lesz és rám lesz bízva. Felügyelnem kell őt és neki is engem, hiába a család a bizalom olyan dolog, ami olykor két testvér között is nagyon hadakozik.
- Már azt hittem sosem jössz értem. - azonnal csókkal fogad, mire elfordítom a fejem, a hotel ajtajában állva egy olyan üzletre készülve, ami lehet, hogy a bátyámnak izgalmas, nekem annyira nem, viszont a társaság az mindent megér. Ciri régen nekem dolgozott, de a dolgok egy kicsit meg bonyolódtak kettőnk között és nem voltam hajlandó belemenni vele olyanba, amitől jelenleg is menekülök. A szerelem itt fel sem merült, csak vágyak voltak és a hatalom ami a kezünket nyaldosta, de én nem voltam képes beadni a derekam. Ciri többet akart, talán a kurva gyűrűt is, de akkor jött a remek ötlet apámtól, hogy Ciri nem elég rangos a családunkhoz, de egy cseppet sem fájt miatta a fejem. Egyszerűen visszaköltözött Olaszországba és ennek már 3 éve, és azóta nem láttam.
- Mehetünk? - kérdeztem türelmetlenül, mert bár az idejövetel talán még izgalmasnak hatott, amikor megláttam nem éreztem, amit akartam. Nem tudtam elfelejteni Dawnt vele, mert amint megcsókolt bűntufdatom lett, amiért utáltam saját magam is.
- De morci vagy bel ragazzo. - karol belém és elindulunk a limuzin felé. Nem tudom miként kellene kezelnem, talán ő lehet a kulcs ahhoz, hogy elfelejtsem a nőt, akit azt hittem mindennél jobban szeretek, közben, meg irtózok attól, hogy többet akarjon tőlem, ezzel feladva azt, amit egy hónappal ezelőtt is akartam, de szerintem nem ment igazán jól.
Pár perc alatt leparkolunk az étterem előtt, New York egyik legdrágább és legnevesebb helye, ahol minden jó üzlet köttetik, fegyverek kellenek, piti kis üzlet lesz ez, szerencsére nem nekem. Én csak a Vizzinik arca vagyok, és Ciri majd intézi amit kell. Nagyon ért hozzá, és ahhoz is, hogyan meneküljön a bátyámhoz, amint a kisebb testvér nemet mond. Olyan, mint Dawn.
A helyünkön már integet a partnerünk, odakísérnek minket és kikérjük az italokat. Ciri úgy simul hozzám, mint egy kiscica és én eljátszom a szerepem és viszonzok mindent. Az elején nem szokás az üzletről beszélni, hiszen a családjuk régóta fel akar emelkedni, és azt hiszik az üzlettel majd segíteni fog nekik, meglátjuk mire mennek vele, mindenesetre nem én fogom nekik elrontani.
Szint összerezzenek az asztal morajlása alatt és azonnal felnézek. Lefagyok szinte azonnal, a szavai olyan hirtelen jönnek az arcomba, hogy nem tudok reagálni. Ciri a testőrökért mutogat, akik azonnal közbelépnek, ahogy az enyémek is. nem engedik ide Ciri őreit, mert tudják, hogy tudom kezelni, vagyis azt hiszem menni fog.
- Állj le, mi a fene bajod van és hogy a faszba kerülsz ide? - állok fel hozzá idegesen.
- Ez meg ki  bel ragazzo? - unott képpel teszi fel a kérdést Ciri, amit tudom, hogy nem kellene megtennie, érzem, ahogy Dawn agyában azonnal felszökik a pumpa és azt hiszem most jön el a pillanat, hogy nem fogom tudni kezelni őt.
- Gyere velem! - fognám meg a karját de kikerülve indul el Ciri felé, aki mit sem sejtve ül a helyén és pillanatok alatt kapja le Dawn onnan. Nme lépek közbe hagyom, hogy a két tetsőtöm jöjjön ide, tudják, hog Dawnt nem bánthatják, de Ciri utána kap, miközben szétválasztják őket és szinte azonnal bekapcsol valami. Elkapom a szükség karját és intek a fejemmel, mire azonnal leengedi azt.
- Most mi kimegyünk addig te intézd a dolgod! - szólok hozzá ellenkezést nem tűrő hangon Cirire, és intek a fiúknak, hogy kísérjen ki Dawnt, nem akarok bent balhét. Az étterem egyik elzárt termébe visznek minket ahol egy emberem ott marad, míg a másik az ajtón kívül áll meg.
- Te beteg vagy Dawn, miért kell megnehezítened az amúgy is szar helyzetet? - nézek rá tanácstalanul, de ahogy láttam, hogy más hozzá akar érni, bántani akarja őt, elmúlt a múltbéli érzelem, de nem mondanám, hogy újra fellángolt egyszerűen csak olyan érzésem van, hogy megint nem tudom mi lenne a helyes lépés, holott eddig szentül hittem, hogy az elengedés.

Adriano & Dawn

Egy mély és kétségbeesett sóhaj kíséretében ülök le az ágyam szélére, magam elé meredve, ösztönösen simogatva a hasam, és próbálom magam azzal nyugtatni, hogy Adrianonak csupán csak egy kis időre van szüksége még mindig, de az utolsó találkozásunk semmiképp sem volt a vég. A gyereke még mindig a hasamban van, a veszekedésünk után elég sok mindenre döbbentem rá, leginkább arra, hogy mennyire ostobán viselkedtem. Épp ezért is értem meg, hogy egy kis távolságra van szüksége, de már egy hónap telt el azóta. A telefont nem veszi fel, az üzeneteimre nem válaszol, csak a folyamatosan sarkamban lévő emberei a bizonyítéka, hogy teljesen talán mégsem mondott le rólam... a kapcsolatunkról. Igyekszem úgy viselkedni azóta, hogy ne ábránduljon ki belőlem még ennél is jobban, előszeretettel ülök be az emberei autójába is valahányszor menni akarok valahová, nem akarom őket lerázni, és figyelek még arra is, hogy semmi olyant ne csináljak, ami veszélyeztetheti a gyerekünk egészségét. Néha kérdezem a két férfit Adrianoról, de csak ritkán válaszolnak, mintha mindig tudnák, hogy mikor és mennyit árulhatnak el, így legtöbbször csak annyit tudok meg, hogy el van utazva, vagy üzleti tárgyalásokat folytat, vagy csak nem ér rá. Gondolataimból a telefonom rezgése térít vissza a valóságba, és szinte kapkodva nyúlok az éjjeli szekrényen lévő készülék után abban reménykedve, hogy Adriano végre ad valami jelt magáról. Az Ő neve helyett azonban egy ismeretlen szám jelenik meg a kijelzőn, de még így is bizakodva nyitom meg az üzenetet, hogy hátha mégis Ő az. Arra azonban nem számítok, hogy valóban Adrianot fogom ott meglápni, egy csinos szőke hajú nő társaságában. Értetlenül bámulom a fényképet, amit hüvelyk és mutató ujjammal ki is nagyítok, hogy valóban meggyőződjek arról, hogy nem valami tévedés van itt. A nő keze az Adrianoén pihen, Adriano pedig úgy mosolyog rá, ahogyan rám már nagyon régen nem. Dühös leszek, csalódott és szinte még levegőt sem kapok. Ismét rezzen a kezemben lévő készülék, a következő üzenetben egy címe szerepel, ami egyértelművé teszi számomra, hogy ez a meghitt pillanat, amiben a gyermekem apja épp van, most történik. Szükségem van néhány percre, amig képes leszek össze szedni magam annyira, hogy felálljak az ágyból, és még azzal sincs kedvem tölteni az időt, hogy átöltözzek, mert mindenképp rajta akarom Őket kapni. Egy fekete bőrnadrág van rajtam, és egy mély kivágású ékszinkék blúz, amire mindössze csak egy kapucnis kabátot veszek rá. A hajamat igazítom meg egy kicsit, majd a szétfolyt sminkemet törlöm le, hogy újat rakhassak, aztán az ablakhoz sétálok, amin ki pillantva épp találkozik a tekintetem az egyik testőrömével. Le kell, hogy ráznom őket, mert másképp biztosan figyelmeztetik a főnöküket. A villanyt talán épp azért is hagyom égve a szobámban, hogy ne vegyék észre, hogy távozni készülök, majd mint valami tornádó úgy szelem át az egész lakást, hogy az ajtót óvatosan zárjam be magam mögött. Kevin szerencsére ma még nem járt itthon, úgyhogy legalább vele is nem kell vesződnöm. Le érve a lépcsőkről, óvatosan nyitom ki az épület ajtaját, amin először csak ki lesek óvatosan, végül pedig a fejemre rakom a kapucnimat és szapora léptekkel úgy indulok meg az ellenkező irányba, mint ahol a testőreim vannak, ahol rögtön be is térek a legelső utcán, leintve egy taxit.
Az étteremhez vezető út roppant hosszúnak tűnt, hátul ülve, végig idegesen tördeltem az ujjaimat, és megállva a puccos helyiség előtt még mindig nincs arról fogalmam sem, hogy mit fogok mondani vagy tenni. Akkora haragot és csalódottságot érzek magamban, hogy képes lennék egyszerre mindkettőjüken levezetni mindazt. Ki szállva a taxiból, egyből a bejárat felé igyekszem, ahol megpillantom a biztonsági őrök mellett Adriano néhány emberét is, és a másik oldalon is vannak valakik, akiket sosem láttam.
- Ne merészelj szólni a főnöködnek! Terhes vagyok és kibaszott dühös! Úgyhogy tünés az utamból! - szólok rá az egyik ismerős férfire, aki zavartan áll meg ott ahol van, én meg szélsebesen lépek be a kellemes hangulatú étterembe, ami egyértelműen nem az én zsebemnek van kitalálva.
- Elnézést kisasszony, van asztala foglalva? - szólal meg rögtön egy férfi, aki egy kis pult mögött áll, valami füzetekkel maga előtt, én meg úgy érzem, mintha mindenki ma ellenem lenne.
- Nincs. Meglepetés vendég vagyok. - szólok vissza még mindig egy helyben állva és közben a szemeimet legeltetem az emberek között, de egyenlőre még Adrianot nem látom a szeretőjével.
- Sajnos akkor nem engedhetem be. - felvonom a szemöldökömet, majd egy gúnyos nevetés jön ki a torkomon. Ezek azt hiszik, hogy ma megállíthatnak, miközben a gyermekem apja odabent enyeleg egy számomra ismeretlen nővel, miközben egy hónapja tudomást sem vesz a létezésemről?
- Még szerencse, hogy nincs szükségem senki engedélyére. - és ezzel már el is indulok, nem törődve semmi mással, csak azzal, hogy megtaláljam azt, akit keresek. Vissza pillantok egy rövid ideig, és látom, hogy a biztonságiak jönnek utánam, rögtön mögöttük pedig az Adriano emberei is,  akik valamit mondanak az itt dolgozó egyenruhásoknak, és azok meg is állnak. Mit sem törődve semmivel, állok meg a terem közepén, ahonnan rögtön kiszúrom Adrianot és a vele szemben lévő nőt. A nő abban a pillanatban érinti meg annak a férfinek az arcát, akit csak nekem szabadna megérintenem, és a bennem lévő harag ezzel csak még jobban felfokozódik, miközben a lábaim már visznek is egyre közelebb hozzuk, hogy aztán két kezemmel dühösen csapjak rá az asztalukra, épp úgy, ahogyan azt Adriano is szokta csinálni.
- Most már értem, hogy nekem miért nem veszed fel a telefont. - sziszegem a fogaim közül tenyeremet még mindig az asztalon tartva és dühösen mérem végig előbb Adrianot, majd a nőt. - Amig én rád várok te komolyan mindenféle lotyókkal ütöd el az idődet? - fintorogva nézek a nőre, aki sértődötten huzza ki magát és motyog valami olyasmit, hogy vigyázzak a szájamra, közben pedig esküszöm látszik rajta, hogy élvezi is a helyzetet, én pedig be csukom a szemeimet, hogy azzal nyugtassam magam, de a gyűlölet és harag, ami bennem van sokkal nagyobb ennél. Épp ezért is egyenesedek ki végül, és markolok bele a szőkeség hajába mindkét kezemmel és húzom le a földre leszarva azt, hogy hány ember néz éppen minket. A nő sikít egyet és a földön vergődve üti meg tenyerével az arcomat, amitől még dühösebb leszek és egyik kezemmel elengedve a haját, éles körmeimet a bőrébe mélyesztve kapom el az állát oda szorítva a földhöz, miközben azt érzem, hogy képes lennék megölni is, ha mondjuk az erős kapálózása miatt a hasamhoz érne.