Talán nem volt jó ötlet Dawn-nal ez az összeölelkezés a veszekedésünk után, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy rossz ötlet volt. Adni neki egy reményt, amibe kapaszkodhat, adni magamnak egyet, amiből majd talán ki tudok venni valami pozitívat, de közben tudva, hogy az eltusolni vágyott házasság csak egyre közelebb kerül hozzám.
Fabiola és én hivatalosak voltunk Nápolyba, ahol minden látogatást megejtettünk, még mindig titokban tartva előtte, hogy mi is lesz a szüleink célja velünk. Nem volt könnyű ,tudva, hogy sejt valamit és minden pillanatban pedzegette számomra, hogy ki fogja szedni belőlem. A hazugságok nem állnak messze tőlem, sőt, az életem nagy részét teszik ki, tudván mi is az, de annak a kevés barátnak hitt embernek hazudni már nekem sem egyszerű, mégis megteszem, mert ezt követelik tőlem. Azt mondtam Daw-nak, hogy véget vetek ennek, és rajta is vagyok, de őszintén fogalma sincs, hogyan kezdjek neki, hogyan mondjam azt a maffia vezérnek, hogy nem veszem el a lányát és nem akarok a családjuk tagja lenni, biztos véget jelentene e Vizzini familiának, ami nem száradhat az én lelkemen, így valami egyszerűbb módot kell találnom. Szánt szándékomban áll bevonni Fabiolát, hogy ha együtt állunk ki a nemleges válasz mellett, akkor nem lesz okuk összeboronálni minket, de ehhez biztosnak kell lennem abban, hogy Fabiola van elég tökös, hogy felálljon az apja ellen és nem egyedül megyek be az oroszlán barlangjában.
Nem tudom mennyire volt merész dolog tőlem, hogy távozásom előtt elmondtam Daw-nak, hogy hova megyek és azt, hogy kivel, mert én komolyan mondtam, hogy nem akarom elveszíteni, bár minden percben egyre nagyobb hülyeségnek tűnik ez a dolog. Próbálok őszinte lenni vele, de azt hiszem nem értem el semmi jót, mert azóta még csak hallani sem hallottam felőle.  A telefont én ugyan felemeltem, de már arra sem méltatott, hogy felvegye a telefont, a női sértettség és féltékenység az ami uralja az egész érdekes kapcsolatunkat, nem tudom meddig fogom tudni ezt csinálni, fogalmam sincs, hogy megéri e nekem ezt az egészet fenntartani, mert kezdek belefáradni. Komolyan gondoltam, hogy nem akarom elveszíteni, nem tudom mit érzek iránta vagy érzek e egyáltalán valamit, de valószínűleg igen, de ezt még hosszú idő lesz rendbe raknom magamban és nem segít, hogy folyton Fabiola körül megy a balhé. Megértem az ő szemszögét, fordított helyzetben nekem sem tetszene ha más pasikkal mászkálna, bár annyi előny vana kezemben, hogy van aki figyel rá, és nem azért, hogy ne pasizzon, mert talán már ezt tisztáztuk, hogy nem nyitott a dolog, de én mégsem tudom elhinni, hogy is fog ez működni velünk, mert minden egyes félreérthető mozdulatára felfogom kapni a vizet.
Mivel esélytelen voltam elérni őt, egy SMS-t hagytam neki tegnap, hogy ma szeretnék találkozni vele, kivételesen nem a lakásomon és nem a bárban,ahol dolgozik, hanem kivételesen rávettem magam, hogy elvigyem vacsorázni. Azt hiszem ideje tiszte fejjel is beszélgetni, mert nem vághatunk mindig mindent egymás fejéhez és egy népesebb környezet talán segít ezen.
Nem mentem el érte, mert nem tudom a mai napig hol lakik, és nem vártam igazából azt sem hogy megjelenik, már fejben tudtam, hogy nem fog lejönni, de akkor talán könnyebb lenne elengednem ezt az egészet, ha ő makacsolja meg magát, ha ő dönt úgy, hogy vége nem az én saram és talán könnyebben megemésztem, ha neki nem rossz.
Kikértem két pohár bort, és a telefont nyomkodva idegesen ráztam a lábam miközben percenként az ajtót figyeltem, pontosan ezt akartam elkerülni egy ilyen kapcsolatban, hogy bármit elérjen nálam, mert nem állapot, hogy ennyire fel vagyok húzva a tudattól, hogy talán nem jön el.

Adriano & Dawn

Pokoli napjaim voltak, igyekeztem minél több műszakot bevállalni a munkahelyemen, hogy annyival kevesebb időm legyen azon rágódni, hogy mit csinál Adriano éppen. A haragom nem csak amiatt ilyen erős, mert a menyasszonyával töltötte ezeket a napokat, amiket én kínlódva éltem meg, hanem inkább azért, mert azt ígérte, hogy lezárja azt a dolgot, én pedig bíztam benne. Közben pedig egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki kezében tartaná az irányítást. Vagy engem hülyített végig, mert az önzőségével magához akar láncolni, vagy pedig egyáltalán nincs fogalma, hogy mit kezdjen ezzel a helyzettel és nem csak engem de azt a másikat is szédíti egyszerre. Azt mondta, hogy nem akarja az esküvőt, hogy nem szereti azt a lányt, de arról sosem beszélt, hogy mit gondol az egésszről a másik fél. Nem volt bátorságom megkérdezni, de egyre inkább úgy tűnik, hogy az aki át lett verve, én vagyok. Talán épp emiatt és a hatalmas makacsságom miatt nem vagyok hajlandó azóta sem válaszolni a hívásaira, mert azt akarom, hogy jusson el a tudatáig, hogy mennyire megsértve érzem magam. Korábban sosem éreztem ilyet, ha valaki menni akart egyszerűen csak tovább álltam és vissza se néztem többet. Adriano az első olyan férfi, akin képtelen vagyok osztozni, és akitől nem lennék képes könnyedén tovább állni. Mert szükségem van rá, még annak ellenére is, hogy jelenleg becsapva érzem magam. Még az üzenetére sem voltam képes a tegnap válaszolni, mert akkor még fogalmam sem volt, hogy a szemébe tudnék-e nézni egyáltalán. Mégis a tusoló alól kilépve egyre biztosabb vagyok magamban. Bár nem tudom, hogy mi vár rá ma este, annyi minden van, amit át kell beszélnünk, de mégis úgy érzem, hogy muszáj elmennem arra a helyre ahová hívott. Már csak azért is, mert ez az első, hogy ilyen helyen találkozunk, aminek normális esetben örülnék is, de most fogalmam sincs, hogy igazából hol tartunk egymással. Lehet, hogy ennyi idő alatt megnősült már és csak ezt szeretné közölni velem. Vagy ha nem is nősült meg, akkor az is meglehet, hogy éppen azt fogja velem közölni, hogy muszáj lesz neki, hogy nem tudja megoldani és lépjek le amilyen gyorsan csak tudok. Mégis tudnom kell róla, bármit is akarjon. Épp ezért veszem kezembe a hajszárítót, hogy miután végzek a hajammal, bele bújjak az egyik ruhámba, amit ez idő alatt vásároltam épp, amióta nem találkoztunk. Rövid, fekete, és nagyon szexi. Amint végzek az öltözéssel, csinálok magamra egy igazán szolíd sminket, majd megelégedve saját magammal hívok egy taxit, mert máshogyan nehezen jutnék el a megbeszélt helyre, ahová még mindig nem vagyok biztos, hogy el akarok menni.
Szerencsére nem volt túl nagy a forgalom, sokkal hamarabb oda érek, mint hittem volna, kifizetem a fuvart - nem túl olcsók manapság a taxik -, majd egy sóhaj kíséretében lépek be a vendéglőbe és próbálok magabiztosnak látszani, mert semmiképp sem akarom, hogy azt lássa rajtam, hogy mennyire megtört ez a pár nap. Az ajtóban egy férfi mutatja az asztalt ahová kell mennem miután arról faggatott, hogy ki nevére van az asztal foglalva, és ebben a pillanatban meg is pillantom Adrianot. Veszek egy mély levegőt, kifújom, majd lassú, de magabiztos léptekkel indulok meg az asztala irányában, közben pedig igyekszem nem észre venni több kíváncsi tekinetet is magamon.
- Remélem nagyon jó magyarázattal tudsz nekem szolgálni. - szólalok meg, amint elérem az asztalt, és nem foglalkozok azzal az érzéssel, hogy mennyire szeretnék a nyakába ugrani. Csak egyszerűen dobom le a táskámat az egyik üres székre, majd foglalok helyet vele szembe. - Bízok abban is, hogy jól érezted magad a menyasszonyod társaságában. Vagy már a feleséged? - nem az a célom, hogy felbosszantsam, igazán nem vagyok veszekedős kedvemben, de muszáj magyarázatot adnia, hogy miért csinált mást, mint amit megígért.

Van egy olyan érzésem, hogy nem mosolyogva fog fogadni és nem fog a nyakamba ugrani, amint meglát az asaztalnál. Mégsem ezért ülök idegesen az étteremben várva, hogy rám dobja a bombát, amit talán ő jogosnak tart. Meg nem ígértem neki, hogy elintézem a dolgot Fabiolával, de mondtam, hogy igyekezni fogok. Nem tudja, hogy ez nem annyira egyszerű, mint egy normál amerikainál, nekünk időbe telik, hogy mindent elrendezzünk, ha egyáltalán van rá bármilyen mód. Azt is meg kell keresnem, és ezen nagyon sokat agyaltam, gondoltam rá, hogy anyámnak beszélek Dawnról, ő megértőbb, mint apám, hátha ő hatást tudna gyakorolni rá, ha megismerné Dawn-t, de még azt sem tudom neki mondani, hogy szerelmes vagyok, mert nem tudom, hogy ez az e. Azt tudom, hogy Dawn az első nő az életemben, aki számít, aki fontos nekem, akiért képes lennék az egész világot felégetni, de ez vajon a szerelem vagy még nagyon a közelében sem járunk. Lehet anyám ezt értené. Tudom, hogy nem ez a legjobb módja és elég sunyi lenne, így elintézni, de talán nem fog máshogy menni csak Fabiolával, aki lehet nem fog azért segíteni, emiatt, de sosem tudom meg ha nem is kérem csak az annyira nem az én stílusom.
Az idegeskedés főleg arra szól, hogy elmondjam e Dawn-nak ezt a tervem, hogy vajon képes lesz e olyan lenni anyámmal is, mint velem minden alkalommal, bízom benne, hogy igen, így mire megérkezik már tudom is, hogy ez egy jó terv, ha nem jön össze még mindig tudok Fabiolával agyalni valamin.
Már állnék fel, hogy köszönjek, neki de megint csak a sértődött Dawn köszön vissza, amire csak mosolyogni tudok és ülve nézem végig, hogy helyet foglal és elkezd zsörtölődni. Talán jogos a haragja, hiszen két hétre tűntem el, bár mindez idő alatt én kerestem őt, ő volt az, aki még válaszra sem méltatott. De azzal a nővel mentem el, akit kifejezetten nem kedvem, így talán a haragja igenis kijár felém.
- Nem a feleségem, mondtam, hogy sosem lesz ag Dawn. - mondom neki az államat a kezemre támasztva figyelem őt. Két hete nem láttam és azóta nem is nyúltam más nőhöz, nekem ez kurvára hosszú idő, de betartottam viszont látva őt, talán nem fogunk eljutni a desszertig, viszont hallva is őt, talán az ágyig sem, sőt hamarabb távozunk külön, mint egymással élvezve. Annyira dühös és annyira ki van borulva, hogy nem tudom mit tudnék én mondani, amivel megnyugodna,vagy egyáltalán akarok e olyat mondani, vagy élvezem a  kis hisztijét.
- Rendeltem bort, ha nem ízlik csak szólj és kérek neked valami mást. Amúgy igen jól éreztem magam, de nem Fabiola miatt, hanem mert nagyon jó volt megint otthon lenni. Nápoly szép hely és örülnék ha a jövő hónapban hazajönnél velem. - mondom neki, miközben beleiszok az italomban és intek a pincérnek, hogy hozza az előételt, amit már előre előkészítettek nekünk, hogy ne kelljen az étlappal szenvednünk. Persze ahhoz, hogy ő hazajöjjön velem nagyon sok mindennek össze kell állnia és tudom, hogy az sem három pillanat lesz.
- Azért annyit megtehettél volna, hogy válaszolsz az üzeneteimre, ha már két hétig még csak a telefont sem tudtad felvenni. - a hangom teljesen nyugodt, pedig minden egyes fel nem vett telefon után a falba tudtam volna vágni egy nagyot, ha nem a családi birtokon szálltam volna meg, mert arról anyám rögtön tudott volna és nem volt kedvem magyarázkodni. Nem mutathatom ki mennyire felbosszantott azzal, hogy még csak a létezésemről sem vett tudomást, pedig elvileg pont nem ezt beszéltük meg.
- Remélem neked is hasonlóan izgalmas volt a két heted és kihasználtad, hogy nem voltam itthon. - fogalmam sincs miért támadok felé, mert ezt annak szántam, csak ki akarom szedni belőle, hogy mit csinált, és ahelyett, hogy megkérdezném máris azzal gyanúsítom árnyaltan, hogy valami olyat, ami nekem nem fog tetszeni. - Legalábbis látszólag nagyon kisimultnak tűnsz, csak tudni szeretném, hogy feleslegesen voltam annyira jó, hogy még csak más nőre sem néztem rá. - érezze magát egy kicsit szarul, amiért ennyire leszart, most nem a dominanciám jön elő, hanem a bűntudatkeltés, amiben nagyon jó vagyok, de vele kapcsolatban nem akarom olyan erősen alkalmazni.

Adriano & Dawn

Nem törődve azzal, hogy az eszem mint diktál lépek be a vendéglőbe, megengedve a szívemnek, hogy Ő irányítson. Mert biza ha az eszemre képes lennék hallgatni, akkor most minden bizonnyal nem jöttem volna el Adrianoval találkozni. Ez már nem csak a makacsságomról szól, hanem sokkal inkább a büszkeségemről, amin áttaposott aznap, amikor közölte velem, hogy elutazik... a menyasszonyával együtt. Bár részleteket nem osztott meg velem - nem is sok esélyt adtam mondjuk arra, hogy megmagyarázza -, de nekem épp elég volt ennyi is, hogy dühös legyek és elképzeljek mindenfélét. Most pedig mégis válaszokat akarok kapni mindenre, még akkor is, ha esetleg valami olyant mond majd, ami nekem nem fog tetszeni. Úgy hiszem, hogy kicsit komolyabb lett a kapcsolatunk - amit még mindig nem tudunk a nevén nevezni -, és emiatt megérdemlem talán, hogy őszinte legyen hozzám. Kicsit úgy érzem, mintha elveszítettem volna azt az énem, aki eddig voltam. Mindig tudtam, hogy mikor van itt az ideje a távozásra, nem esett nehezemre kimondani a végszót és soha nem akartam függeni egyetlen egy férfitól sem. Most pedig úgy érzem, hogy Adriano nélkül nem bírnék létezni, és a tudat, hogy osztoznom kell rajta felemészt. Hiába tettem meg mindent az idő alatt amíg nem volt a közelembe, hogy eltereljem a figyelmem, nem bírtam. Ezt az érzést pedig gyűlölöm. Nem köszönök neki, csak a táskámat le dobva, ülök le vele szembe, és várom, hogy valami olyan magyarázatot kapjak, ami elég megynugtató lesz ahhoz, hogy a nyakába borulhassak. Mert hiába vagyok rá dühös, nagyon hiányzott. Ezt kár lenne tagadnom. A szavait hallva megkönnyebbülést kéne éreznem, de nem érzem azt, hogy kielégítő lenne ez most a számomra. Tudom, hogy nem szokott hazudni nekem, néha túlságosan is őszinte, így egyáltalán nem kételkedek a szavaiban, csak egyszerűen még mindig nem értem, hogy miért együtt kellett menjen azzal a lánnyal. Mert biztosan van oka rá.
- Akkor miért együtt mentetek? - szegezem felé a következő kérdést, mert hiába tudom, hogy nincs jogom ahhoz, hogy bármit is számon kérjek rajta, de tudnom kell. Mert valahogy a válasz alól ismét kibújt, ezt pedig utálom. Mindig ezt csinálja, ha valamire nem akar válaszolni... úgy tesz, mintha nem is hallaná. Én pedig szerencsémre elég kitartó vagyok, így biztosan, hogy addig fogom kérdezgetni, amíg kielégíti minden kiváncsiságomat és eloszlatja a kételyeimet. Most kéne legyen életem legboldogabb pillanata, hiszen egy olyan helyen találkozunk, ahol korábban még sosem, és amit mindig is szerettem volna. Csak épp nem ez miatt. Valahogy másmilyennek képzeltem el. Most túl feszültnek érzem magam ahhoz, hogy elég legyen ez a hely a lenyugvásomhoz. Miközben beszél hátra dőlök a széken és a lány nevét meghallvaérzem, hogy végig fut a hátamon a hideg. Eddig saját magamnak sem mertem bevallani, de nagyon is féltékeny vagyok. Hogy eltereljem erről a figyelmem gúnyosan kacagok fel az utolsó szavait hallgatva. Nem azért mert nem örülnék annak, ha elvinne a szülőföldjére, hanem azért, mert nem értem, hogy mi a célja.
- Ezt mégis, hogy gondolod? Majd békésen teázgatunk hármasban? Fabiola, anyukád és én? Vagy egyik hónapban a jövendőbeliddel látogatsz haza, a másikban pedig velem? - hallom a saját hangomon, hogy kicsit hisztérikusan cseng, de bármennyire is próbálom nyugodtan kezelni a helyzetet, nem sikerül. Pedig azzal a céllal jöttem el idáig, hogy nem hagyom, hogy veszekedés legyen belőle. De ki lenne képes nyugodt maradni a helyemben? Bele csöppentem egy szerelmi háromszög közepébe, és eddig tudtam, hogy miről szól a kapcsolatunk, hogy csak használjuk egymást arra, amire kell, de most fogalmam nincs arról, hogy hol tartunk és, hogy megengedhetem-e magamnak egyáltalán, hogy zavarjon a harmadik fél létezése.
- Elfoglalt voltam. - zárom le a témát ennyivel, és remélem, hogy ő is hozzám hasonlóan pokolian fogja érezni magát ettől a tudatlanságtól, amiben én is vagyok. Azt akarom, hogy vegye észre rajtam, hogy megbántott és, hogy mennyire haragszom azért, mert kétségek között őrlődtem ennyi időn keresztül. Persze magamnak köszönhetem, hiszen válaszolhattam volna valóban a hívásaira, de túl nagy volt bennem ahhoz a büszkeség. Azt akartam, hogy pukkadjon ki ő is az idegességtől. Felvont szemöldökkel nézek rá, amikor szinte vádaskodva próbál számon kérni és pontosan tudom, hogy ez azért van, hogy saját magát tisztázhassa. Sóhajtok egyet, hogy még mindig megtartsam a nyugodtságomat, majd a pohár borért nyúlok és iszok belőle egy jó nagyot, mert talán majd az alkohol segít egy kicsit lazábban a dolgok mellé állni. Ha játszani akar, akkor megkapja. Le teszem a poharat a kezemből és ismét hátra dőlve figyelem, ahogy épp azon van, hogy engem hozzon kellemetlenebb helyzetbe.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen kurva jó két hetem volt. - magamra erőltetek egy mosolyt, majd kiegynesedek és közelebb hajolok hozzá egy kicsit az asztal fölött. - Mégis mi közöd van hozzá, hogy kivel és mit csináltam? - ismét kiegyenesedek, hogy egy újabb kortyot ihassak a borból, mert egyszerűen fel nem fogom, hogy hogy jön Ő ahhoz, hogy bármit is számon kérjen rajtam. - Még mindig nem én készülők házasodni, Adriano, hanem te. Azt mondtad, hogy megoldod, de nekem nem úgy tűnik, hogy azon lennél. Most komolyan azt akarod, hogy higgyem is el, hogy az idő alatt, amig a menyasszonyoddal voltál, semmi sem történt köztetek? - nagyon is szeretném azt hinni, hogy nem, hogy valóban igazat mond, de valahogy olyan lehetetlennek tűnik ez az egész. Egy férfi sincs, aki ki bír eltölteni két hetet egy másik lány társaságában anélkül, hogy a farkát ne használná.

Pontosan tudom milyen rekaciót fogok kiváltani Dawn-ból ezzel a korábbi húzásommal, de nem volt választásom, ha a kötelesség szólított, akkor menni kellett, még nem nagyon tudtam előhozakodni azzal, hogy nem igazán akarom  ezt az egész családegyesítést. Nem volt egyszerű az utazás, Fabiola ellenszenve, amit ez az egész kiváltott és a nyomás, ami alatt egész végig voltam, nem tudott eléggé lehúzni ahhoz, hogy ne élvezzem azért egy kicsit azt,hogy újra otthon lehetek. Amint elrendeztük ezt az egész bonyodalmat, amibe még igazán bele sem kezdtünk szeretném ha Dawn is velem tartana oda. Nápoly szép hely, bár lehet, hogy elfogult vagyok, de nekem nagyon nagy feltöltődést adott. New York nem éppen az én közegem, bár itt is megtaláltam magam, de nem egészen akartam ezt a várost hosszútávon.
Amint belép az ajtón tudom, hogy nem várhatok tőle meleg üdvözlést, talán még üdvözlést sem, mert azonnal nekem esik, talán jogosan, de ezen már fenn sem akadok, elfogadom, hogy mit érez, mert valamilyen téren igaza van, de akármennyire is akarom, hogy változzon ez az egész körülöttünk egyenlőre nem megy, és nem fog csettintésre minden olyan lenni, amilyennek ő akarja, ezt vagy elfogadja, vagy puffog állandóan.
- Mert el kellett mennünk, tudod vannak kötelezettségeink, amiket muszáj megtennünk, de hiába mondanék bármit neked van egy kép a fejedben,amit szerinted csináltunk és azt úgysem fogom tudni kiverni onnan ugye? - kérdezem szemrebbenés nélkül, mert a választ anélkül is tudom, hogy megmondaná. Tudom, hogy azt hiszi, hogy Fabiolával volt valami amíg távol voltunk, de nem az van köztünk, amit mindenki akar, csak úgy elvagyunk egymás mellett, már barátok sem nagyon vagyunk, mert ez az egész szervezkedés mindent tönkretett. Nem mondom, hogy nem hiányzik a régi életünk, amikor nem volt ennyi minden kötelező tennivalónk azzal kapcsolatban, amire egyikünk sem vágyik. Tudom, hogy sem én sem Fabiola nem fog az apja ellen fellázadni, egyenlőre lenne egy öngyilkosággal, vagy legalább a kitagadással, de ez csak az én véleményem, nem tudom Fabiola mennyire tart az apjától.
Próbálom csitítani a hangulatot, ami körénk telepedett, elmondom neki, hogy szeretném majd, hogy eljöjjön velem Nápolyba, kell, hogy találkozzon anyámmal, de nem úgy reagál mint vártam. Talán túlságosan is puhány lettem mellette és nem figyelem eléggé a jeleket, amivel azt küldi felém, hogy minden szavamat ellenezni fogja. Nem akarok most veszekedni, nincsen erőm hozzá, nincsen semmi kedvem se, de ő mégis felcsattan, és nekem reagálnom kell, mert az önérzetem nem hagyja, hogy mindezt szó nélkül hagyjam.
- Vicces, tudod, hogy ennyire rá vagy kattanva Fabiolára, ő nem fog veled teázgatni, nem az a nő, aki ezt megteszi, szerinted neki annyira könnyű ez az egész,és csak te vagy az aki ezt az egészet megszenvedi? - nem szemrehányóan kérdezem és igazából fogalmam sincs, hogy Fabiola hogyan éli meg szinte sosem beszélünk erről, mert én személy szerint nem akarok ennyire a lelki dolgokra fókuszálni, az már nem túl nehéz lenne. - Csak azt hittem, hogy akkor este valami változott, mert én azt hittem változtam, de ha ennyire nem hiszel bennem, akkor igazad van ez a kép sosem fog megtörténni. - nem sértődök meg inkább csak nevetek a saját magam naivitásán, amit manapság kimutatok, amikor Dawnról van szó.
Teljesen feleslegesen háborodnék fel azon, hogy még annyit sem tudott megtenni, hogy felemelje a telefont és megnyomja a zöld gombot, amikor megannyiszor hívtam, nem tudom mit lepődök meg azon, hogy elfoglalt volt, hát persze hogy az volt. Talán valami bosszúhadjárat ment ellenem, mert tudja, hogy mennyire utálom, amikor mással van és szerintem pont ezt fordította ellenem, amivel most játszadozni akar velem.
Egy idő után már támadóan lépek fel ellene a hangomban, amire ugyanolyan választ is kapok, szinte nevetnem kellene azon, ahogyan azt a módszert használja, amit én szoktam, de nem tudok nevetni, mert egyszerűen felbasza tény, hogy ennyire nem vette komolyan egyetlen egy szavamat sem korábban és ugyanúgy folytatta az életet, mint azelőtt. De én voltam a hülye, nekem is ezt kellett volna tennem, nem kellett volna annyira rendesen viselkednem és annyi nőt megbaszni, amennyit csak lehet.
- Nagyon örülök neki. - ennyi jön ki belőlem, a többi szót magamba fojtom, mert nem tennék jót magamért, ha kijönne minden amire gondolok. A kérdése mellett viszont nem tudok elmenni hidegvérrel, az asztalra csapok és megpróbálom minél jobban összeszedni magam, de a fejemen már egészen biztos, hogy látja, mennyire nem tetszik nekem ez az egész. Nem akarok megszólalni, egyszerűen nem tudok megszólalni, komolyan elhittem,hogy valamit jelent nekem ez a nő, de amit leművelt egyenesen elveszi a kedvem mindentől, amiben eddig hinni kezdtem. Tudom, hogy én vagyok a hibás, de akkor is ő az, akit hibáztatok, mert könnyebb, bár nem mondom ki, de érezni fogja rajtam mennyire utálom, amikor ilyen és nem fogom ezt elviselni, nekem ezt nem kell elviselni.
- Tudod mit? Semmit nem kell elhinned, miért is kellene, csak miattad próbáltam meg felborítani az egész életem, de lehet, hogy ha ennyire jól elvagy nélkülem erre nincs is szükségem. Ezzel megkönnyítetted az életem, mert most, hogy tudom, hogy elvagy másokkal is és kurva jól érzed magad így, már nem kell azon törnöm magam, hogy hogyan oldjam meg ezt az egész ügyet. - engedem le lassan a kezem és dőlök hátra  székben, miközben kiérkezik az előétel, amit egy kicsit óvatosan pakolnak le elénk, látva az előző kitrohanásom és tudva, hogy én ki vagyok, mert itt nagyon jól ismerik az igazi Ardiano Vizzinit.
Nekiállok enni, de hol ráemelem a tekintetem, hol az ételre, és végül, mintha valamit magamba tartottam volna ésmost akarna rbbani teszem le az evőeszközöket és nézek rá. - Nem Dawn, azóta az este óta nem történt köztem és rajtad kívül más nő között semmi, még egy kurva félrenézés sem, de azt hiszem ezen ma ideje lesz változtatni. - felemelem a villám és tudom mennyire ki fogja hozni ez a sodrából, bár nem ez a célom, mégis szükségem van már arra, hogy kitisztuljon az agyam, mert így nem mehet tovább.

Adriano & Dawn

Hiába szeretném tűrtöztetni magam, és minél kevésbé kimutatni azt, hogy mennyire bánt ez az egész helyzet, minden igyekezetem ellenére sem sikerül. Ami elé nagy baj, mert egyre inkább azt érzem, hogy távolodunk egymástól, pedig talán most kéne a legszorosabb legyen köztünk ez az egész. Aztán rájövök, hogy sokkal könnyebb volt addig minden, amíg nem kerültek felszínre az érzéseink, és amíg egymás számára csak eszközök voltunk. Utálom ezt az egészet így. A tudatlanság és a tény, hogy még mindig nem vagyunk képesek megbeszélni, hogy igazából milyen szerepet is töltünk be egymás életébe, az őrületbe kerget. Én nem vagyok olyan, aki benne ragadna egy kapcsolatba, nem is tudom kezelni az ilyen helyzeteket, mégis elvárom tőle azt, hogy csak hozzám legyen hűséges, mikor tisztában vagyok azzal, hogy a helyzet amiben vagyunk nem annyira egyszerű. Sok minden még mindig rejtély vele kapcsolatban, és talán mindig is az marad, de abban egyre biztosabb vagyok, hogy nem bírnám elviselni az életem nélküle. Mégis ott van a büszkeségem, ami nem hagyja, hogy szemet hunyjak minden felett. Mert hiába is titkolom, az igazság az, hogy féltékeny vagyok, pedig nics hozzá jogom. Úgy kérem őt számon, mintha kötelező lenne válaszolnia nekem. De valahogy mégis úgy érzem, hogy tartozik nekem annyival, hogy megmagyarázza, hogy miért hagyott itt két hétre, és miért épp a menyasszonya társaságában ment el. Ahogy beszél pedig ismét azt érzem, hogy a betolakodó én vagyok, és egyáltalán nem az a másik lány.
- Na és akkor mi van az ígéreteddel, hogy nem fogod őt feleségül venni? - szegezem felé a következő kérdést, mert úgy érzem, mintha nem lenne velem teljesen őszinte. Ha nem akarja el venni, akkor milyen kötelezettségeik lehetnek együtt? Ha azt mondja, hogy egyedül megy, sokkal könnyebben elviselem a hiányát. De a gondolatok, amik akaratom ellenére is a fejemben vannak, nem hagyják, hogy elnézzek az egész mellett. Egy jegyben járó pár, együtt elutaznak, még a leghülyébb is felfogja a lényegét. Ez pedig egyáltalán nem csak egy hiszti most a részemről, hanem annál valami sokkal több. Ki akarom őt sajátítani, ami abszolút nem vall rám. Az én életem sosem függött ennyire egyetlen embertől, most mégis olyan, mintha Adriano nélkül nem bírnék levegőt venni sem. Ha újra kezdhetném, egészen biztos, hogy mindent elkövetnék azért, hogy sose érezzek ilyent, ami még az én számomra is újdonság, és még saját magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy mi is az. Olyan könnyedén mondja, hogy utazzak el vele Nápolyba, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Imádok utazni, ott soha életemben nem jártam, valóban kíváncsi lennék, hogy Amerikán kívül máshol hogy zajlik az élet, de egyszerűen nem értem, hogy hogyan jutott eszébe ilyesmi. Hiszen elmondta, hogy a családjának nem tetszik a tény, hogy én is vagyok, ahogyan azt is, hogy mindeképp azt akarják, hogy elvegye azt a másik lányt feleségül. Milyen szerepem lehetne nekem ott mégis? Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy jelenleg ki vagyok az életében.
- Bocsánat. De nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha szenvednétek egymás társaságában, mert elég sokáig voltál el vele. - még mindig akarom, hogy érezze, hogy mennyire haragszom ez az egész miatt. Joga van ahhoz, hogy azzal töltse az idejét, akivel csak szeretné, de ahhoz már egyáltalán nincs, hogy közben az életem tönkre tegye. Mert utálom, hogy azt akarja, hogy vele legyek, de közben meg mégsem. - Én is azt gondoltam, hogy lehetünk többek is egymásnak. De úgy tűnik tévedtem. - nagyon úgy látom, hogy a sértődöttség most rajta is kiüt és annyira haragszom, hogy idáig jutottunk. Normális körülmények között, hanyagolnánk az ilyen felesleges szó váltásokat és csak egymásra vetnénk magunkat. Még mindig fel nem tudom fogni, hogy mi történt velünk. Sosem beszéltünk korábban arról, hogy ki, kivel és mit csinált, most mégis kölcsönösen kérjük számon egymáson mindezt, mintha magyarázattal tartoznánk egymás felé. Pedig nem is vagyunk egy pár. Vagyis... én nem hiszem, hogy a pároknak ilyennek kéne, hogy legyenek. Mégis felháborít, hogy azt gondolja, hogy joga van számon kérni rajtam bármit is úgy, hogy közben ő is egy másik nő társaságában töltötte az elmúlt napjait. Nem várom el, hogy beismerje, hogy mi volt köztük, talán igazán nem is vagyok rá kíváncsi, de azt nagyon is elvárnám, hogy ne terelje rám a felelősséget, és ne engem hozzon ki hibásnak. Ha őszintébb lenne velem, akkor minden működhetne sokkal másképpen is. Gúnyos mosolygok rá, amikor látszólag elhiszi azt, amit modnok. Hogy milyen csodásan éreztem magam a távollétében. Jól van. Higgye csak azt, hogy mennyire szuperül voltam. Mintha nem lett volna nehéz visszafognom magam valahányszor hívott, nem fel venni a telefont. Mióta el ment ezt a napot vártam, hogy újra találkozhassunk. Mégis úgy tesz, mintha elhinné, hogy jól el voltam nélküle. Amikor az asztalra csap, összerezzenek, és látom az arcán, hogy valami megváltozott rajta, így rájövök, hogy egy kicsit talán elvetettem a súlykot. Körbe nézek a terembe, mert érzem, hogy több kíváncsi tekintet is ránk szegeződik, majd végül sóhajtok egyet és vissza fordulok hozzá, hogy a szavait, amelyeket ki mond fel tudjam fogni rendesen. Érzem, ahogyan remegni kezd az egész testem és nem tudom eldönteni, hogy csak a haragtól mond-e ilyeneket, vagy komolyan is gondolja. Csak mozdulatlanul, magam elé meredve várom meg türelmesen, amig felszolgálják az ételt és csak akkor szólalok meg, amikor el mennek a pincérek, akik szemmel láthatóan nálam sokkal jobban tartanak tőle.
- Szóval én vagyok az oka annak, hogy nem könnyű az életed? - a hangom sokkal halkabb, mint az előbb volt. Nem azért mert rám ijesztett volna, hanem inkább azért, mert annyira bántóak voltak a mondatai, hogy egyszerűen nincs erőm még ahhoz sem, hogy tovább vitatkozzak. - Szerinted én csak egy ügy vagyok, amit meg kell oldani? Mégis mi a fenét vársz tőlem? Hűségesen várjak arra, amíg a szavadat betartva bontod fel az eljegyzésed, és amíg a családod is majd el fog fogadni? Egyáltalán ki vagyok én neked, Adriano? Mert a lábtörlőd biztosan nem leszek... - azt akarom, hogy érezze, hogy megbántott mindazzal, amiket a fejemhez vágott. Igazán nem tudok eligazodni rajta. Nem értem, hogy mit vár még el tőlem. Én minden erőmmel azon vagyok tényleg, hogy ez működhessen, de amikor olyanokat hallok, hogy a menyasszonyával utazgat, holott nekem azt mondta megoldja a dolgot, akkor képtelen vagyok arra, hogy úgy várjak rá, mintha Teréz anya lennék. Főleg ilyen bizonytalanul. Nem nyúlok az elém rakott ételhez, mert egyszerűen nincs kedvem még ahhoz sem, hogy egyek. Csak bámulom az előttem lévő tányért, és mikor ismét megszólal, csak sóhajtok egyet és próbálom össze szedni magam. Mert velem nem játszadozhat kedve szerint. Egy kis ideig behunyom a szemeimet azzal próbálva megnyugtatni magam, majd végül tekintetem rá emelem. Haragos vagyok, pedig tényleg nem akarok az lenni. De olyan, mintha szándékosan csinálná ezt az egészet velem.
- Akkor meg mire vársz!? Menj akihez csak szeretnél! Nehogy azt gondold, hogy nekem nincs akihez menjek. Nem fogok utánad rohanni, és az sem érdekel, ha össze töröd az asztalt. - azt szokták mondani, hogy a legjobb védekezés a támadás, és nagyon úgy tűnik, hogy mi most nagyon is ezt a módszert alkalmazzuk egymás ellen. Csak támadunk, ahelyett, hogy megpróbálnánk megbeszélni. Ez pedig hosszú távon nem tudom, hogy mennyire lesz egészséges. Bár szívem szerint felállnék és meg sem állnék hazáig, de nem merem megtenni ezt a lépést. Mert félek, hogy nem jönne utánam, és én nem akarom, hogy így legyen ennek vége.

Olyan kemény falba ütköztünk most ennél a pontnál, hogy nem tudom van e kiút belőle, én nem tudom csettintésre semmissé tenni az eljegyzést, és nem is fogom megtenni, mert annak tudom, hogy következményei lennének. Nem vágyok erre az egész hercehurcára, sokkal könnyebb lenne számomra is ha csak megmondhatnám az apámnak és Fabiolának is, hogy kiszállok, nem csinálom tovább, de ez nem ennyiből áll, amit Dawn sosem fog megérteni, de nem is várom el tőle. Pontosan látom mi van a fejében, ennyire már sikerült kiismernem, és a kérdése is ezért jogos, de nem fogom neki ezerszer bizonygatni, amit egyszer megmondtam. Ilyenekben nem szoktam hazudni, de nálunk nem annyi az egész, hogy visszakérem a gyűrűt és megmondom, hogy bocs mégsem fog összejönni, itt üzleti okok is húzódnak és a család az első alapon nem akarom kinyíratni sem az egész Vizzini klánt, sem háborút szítani a családok között.
- Ha feleségül akarnám venni, akkor szerinted az lett volna az első dolgom, hogy ide jövök veled? Gondold végig mielőtt vádaskodsz. - látom a szemeiben a hitetlenséget, hogy egy szavamat sem tudja elhinni, én nem az az ember vagyok, aki bizonyítani fogja neki, hogy márpedig meg fogom tenni amit mondtam, én nem fogok könyörögni neki, hogy higgyen nekem. Sosem harcoltam egy nőért sem, Dawn talán egy kicsit más tészta, mint a többi, de nem tudom, hogy megéri e nekem ez a folytonos küzdés valakiért, aki ennyire nem hisz bennem. Fel kellene állnom és most elsétálni, ez lenne a legegyszerűbb, nem kellene ennyit munkálkodnom azon, hogy minden eddigi életemben betartott és képviselt nézet ellen menjek, de nem teszem.
- Fogalmad sincs mi zajlott az úton, honnan is tudnád, hiszen még arra sem vetted a fáradtságot, hogy felvedd a telefont. - nem emelem fel a hangom, még nem, mert meg tudom tartani a higgadtságom és tudom tartani magamban azt az Adrianot, aki Dawn felé szeretnék lenni, de nagyon feszegeti a határt, azzal, hogy ennyire bizalmatlan. Pontosan fogalmazza meg azokat a gondolatokat, amik az én fejemben is cikáznak, amióta ma egymáshoz szóltunk, rájöttem, hogy egy normális mondatot nem tudunk egymás felé címezni, pontosan olyan habitussal beszél, mint a olaszok, tökéletesen beleillene ebbe az elbaszott családba, de nem akar és lassan nekem is be kell látnom, hogy teljesen feleslegesen akarnám megpróbálni, hogy menjen neki.
- Azt hiszem mindketten nagyon félregondoltuk a dolgokat akkor. - adok igazat neki, talán a ma napon először. Mert ebben tényleg nincsen több csak feszültség amit már jóideje még szexxel sem vezettünk le, felgyülemlett, de már nem gondlom, hogy egy gyors menet elég lenne ezek eltüntetéséhez. Itt már komolyabb dolgokról van szó, amit nem tudunk orvosolni egy keféléssel.
Egymás agyát húzzuk, nagyon keményen felbassza az agyvizem, ahogy nyugodtan, szinte önelégült fejjem mondja nekem, hogy mennyire jól érezte magát amíg nem voltam itthon, és mégis eljött ide, hogy ezt elmondja. Nem értem minek is próbálkozunk, miért vagyunk itt, miért vártam két kibaszott hetet erre az egészre, akkor kellett volna kiengednem az életemből, amikor maga akart kisétálni, és nem visszahívni megannyiszor, amikor elgyengültem. Én voltam  a hülye, és képes lettem volna elbaszni az egész életem a családom életét egy olyan nőért, aki minden eddigi után képes ennyire maga alá temetni engem, aki sosem hagyta ezt másnak. A haragom hallható és látható, nem érdekel mennyien vannak a helyen, sosem voltam a csendes gyilkosok egyike, mindig is úgy nyilvánítottam ki az érzéseimet, ahogyan azt jónak láttam.
- Ha nem lennénk egymásnak egészen biztos mindkettőnk élete könnyebb lenne. - fújom ki a levegőt kiengedve ezzel a mérgemet, mert nem akarok jelenetet rendezni, ez nem az a hely, ahol megtenném, nincsen sem ideje, sem alkalma annak, hogy olyan veszekedésbe menjek bele, aminek tudom, hogy nincs vége, mert minden amit egymáshoz vágunk szavak és fogalma sincs mi az amit legbelül gondolunk, még magamról sem.
A szavain felnevetek, annyira kiforgatja őket és csak annyit és úgy hall meg belőle, amit akar és ahogy akarja, de nem fogom javítani őt, higgyen amit akar, ennek még talán értelme is van ha ennyire nem tudunk kommunikálni, akkor mégis mit vártunk egymástól?
- Köszönöm, hogy elmondtad, hogy még két hét hűség is nehezedre esne, mert ezzel mindent elárultál, csak tudnám akkor mégis minek mondtad azokat azon az este, és nekem ne mondd, hogy a pia, meg a szerek, mert nem fogom elfogadni. - teszem le a kezemből az evőeszközöket. - Nem vagyunk mások egymásnak csak két emberi test, ami addig működött jól együtt, ameddig nem voltak benne szavak. - nézek rá már nyugodtabb hangon, de egyáltalán nem ez látszik a szememből. Idegesen villognak felé, és nem tudom eldönteni, hogy mérges vagyok, vagy csalódott de lehet mindkettő, és ezzel az érzéssel nem tudok dűlőre jutni.
Nyilván ennél a pontnál már tudom, hogy ezt elengedte magában, minden szava arra utal, hogy túl tudna lépni rajtam, vagy azon ami köztünk van, legyen az akármi, így csak előveszem legkomolyabb arcomat és kizárok minden eddig létező érzelmet, amit felé mutattam és hátra dőlök a székben.
- Azt hiszem ez egy végszónak elegendő is, belefáradtam abba, hogy bármit is elérjek nálad, nem futok el, az nem az én stílusom, de nem fogok harcolni valamiért, ami eleve el volt veszve, azt hiszem most tényleg el kellene engednünk ezt az egészet. Egy valamire nagyon jó volt, hogy találkoztunk Dawn, az pedig az, hogy rájöjjek, hogy nem akarom elvenni Fabiolát, és hogy talán nekem is vannak érzelmeim, amiket ki tudok vagy lehet ki akarok mutatni. A fiúk elvisznek egy helyre, ha nem akarsz hazamenni, mert lett volna egy meglepetésem, de azt hiszem nem velem kellene meglátogadnod azt a helyet. - felállok és odasétálok hozzá, még egyáltalán nem uralkodik rajtam a harag, inkább az elfogadás, és a küzdeni akarást érzem. Lehajolok hozzá és megcsókolom, akármennyire is mérges még egyszer, és talán utoljára ez jár nekünk.

Adriano & Dawn

Mióta nyitottunk egy kicsit egymás felé komolyabban is, olyan mintha nem tudnánk visszatalálni arra az útra, amin elindultunk, és ahol maradnunk is kellett volna. Talán ez azért lehet, mert mindkettőnknek újdonság az, hogy érzelmeket is vigyünk bele az egészbe, ami alapjáraton talán normális kéne, hogy legyen egy egészséges kapcsolat fenntartásához, de a mi kapcsolatunk azt hiszem, hogy mindennek nevezhető csak éppen egészségesnek nem. Mégsem bírok uralkodni magamon azóta, mert az, hogy van egy harmadik fél is a kapcsolatunkban, most sokkal jobban zavar, mint eddig valaha. Lehet, hogy azért, mert korábban nem éltem magam ennyire bele az egészbe, elfogadtam, hogy egyszer véget érhet, most viszont ezzel a tudattal, hogy Adriano nem is önszántából akarja el venni azt a másikat, valamiért beleéltem magam abba, hogy talán már csak idő kérdése, és a kapcsolatunkban csak mi ketten maradunk. Bár nagyon úgy tűnik, hogy ez az érzelmes fele nekünk egyáltalán nem működik, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele, és emiatt sokkal többet veszekszünk, mint valaha is mióta ismerjük egymást. És ezek a viták egyáltalán nem olyanok, mint mikor csak egyszerűen dacolni akartam vele. Valahogy sokkal komolyabbak.
- Elmondom, hogy mit gondolok jelenleg.... - elhallgatok egy kis időre, hogy tudjak venni egy mély levegőt, amit egy pillanatig magamban is tartom, mielőtt kifújnám. - Azt, hogy meglehet, hogy őt is épp úgy hülyíted, mint ahogy engem. - az a baj, hogy amikor veszekedünk én utálom ha nem nekem lehet igazam, és emiatt néha hajlamos vagyok olyan dolgokat is mondani, amiket lehet, hogy nem is úgy gondolok, de annyira szeretnék már tisztán látni, hogy igazából már értelmét sem látom annak, hogy visszafogjam magam. Pedig egy olyan helyzetben vagyunk éppen, aminek örülnöm kéne, hiszen ez az első, hogy ilyen helyre hívott el, és beszélgethetnénk még annyi sok mindenről, hogy megismerjük egymást úgy igazán, helyette pedig csak balhézunk. Tudom, hogy én kezdtem, de csak magyarázatot kellett volna adjon, és nem rá tennie egy lapáttal. Akkor mostnanra lehet, hogy már régen megbeszéltük volna azt, és én ismét elfogadnám a tényt, hogy más is van az életében, és elhinném, hogy valóban meg akarja oldani. De jelenleg amit rajta látok az az, hogy ő maga sem tudja, hogy mit kéne tennie. Így inkább megpróbálja rám hárítani a felelősséget, hogy véletlenül se ő jöjjön ki ebből rosszul.
- Mert nem is érdekel, hogy mi zajlott ott. A lényeg az, hogy éppen Vele mentél el. És még megfelelő magyarázatot most sem adsz. Csak papolsz a kötelezettségekről. Milyen kötelezettséged lehet valaki iránt, akit nem akarsz elvenni? - egyszerűen fel nem fogom, hogy honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy számon kérjen rajtam bármit is. Persze, hogy nem válaszolok a hívására, ha egyszer megbánt ezzel az egésszel. Még ide sem voltam biztos abban, hogy el kéne jönnöm, és jobban jártam volna, ha inkább otthon maradok, mert akkor megúsztuk volna ezt a nevetséges beszélgetést, aminek még mindig nem látom semmi értelmét. Olyan, mintha elbeszélnénk egymás mellet és nem tudnánk megérteni a másik nézőpontját. Én nagyon sok mindent megértettem és elfogadtam vele kapcsolatban, de azt hittem, hogy sokkal hamarabb lezárja ezt az egész menyasszonyos dolgot. Nem értem, hogy miért olyan nehéz egyszerűen csak ki szállni belőle és kész?
- Úgy tűnik. Mert te képtelen vagy betartani a szavadat. - csakis ő tehet arról, hogy mindenben őt hibáztatom, mert ha kicsit jobban elmagyarázná és ha hagyná, hogy segítsek megoldást találni a helyzetre, akkor lehet, hogy sokkal egyszerűbb lenne. De semmi mást nem hallok tőle, csak, hogy ez mennyire veszélyes, meg, hogy muszáj, meg kötelező. Milyen emberek azok ott mégis? Valami terroristák, akiknek nem szabad nemet mondani? Annyira nevetséges ez az egész helyzet, hogy már tényleg azt sem tudom, hogy megérné-e sírni miatta. Minden erőmmel küzdöttem az érzéseim ellen, és annyira szeretnék mindig küzdeni, de a jelenléte egyre jobban elgyengít, és ez egyáltalán nem jó. Mert hiába a magabiztos felállásom fele szembe és a nagy szájam, egészen biztos, hogy belehalnék, ha nem lenne. Látva rajta a dühöt, amit kiváltottam belőle, pedig jobbnak látom, ha egy kicsit hallgatok és megpróbálok nyugodtabb lenni, bár nem olyan egyszerű. Nem azért mert félnék tőle, hanem azért, mert nem akarom, hogy itt és most érjen véget ez az egész köztünk. A szavai viszont annyira fájnak, hogy érzem, hogy még levegőt venni is nehezemre esik. Nem tudtam, hogy ilyeneket gondol, és csak remélni merem, hogy a haragtól beszél csupán így, és attól néz rám úgy, mint aki csalódott bennem.
- Erre gondolhattál volna akkor, amikor nem hagytál el menni mikor akartam. - a hangom egyre halkabb, és nyelnem kell egyet, hogy vissza fojtsam a könnyeimet, mert nem adom meg neki soha többet azt az örömöt, hogy gyengének lásson. Megint szinte ugyanazokat a szavakat használja, mint akkor reggel. Nekem egyáltalán nem lenne könnyebb semmi, mert innentől én nem tudnék úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Úgy tűnik viszont, hogy neki sokkal jobban megy a tovább lépés, és könnyebben  tud dobálózni a szavakkal.
- Hogy vagy képes tőlem hűséget várni, mikor te magad sem vagy az? - egyre jobban bosszant eza  helyzet, és az, hogy engem akar még mindig valami más színben feltűntetni. - Ha nem is történt semmi közetetek, attól még úgyis a menyasszonyod maradt igaz? Nem vagy képes sem vele, sem velem őszinte lenni. Tudja, hogy vagyok én az életedben egyáltalán? Fogadok, hogy nem. Akkor várj tőlem hűséget, amikor a te életedben is csak én leszek. - már nem is akarom mentegetni magam, hagyom, hogy gondoljon azt, amit csak szeretne. Az ő szemében úgy tűnik, hogy úgysem vagyok más, mint valaki, aki össze fekszik bárkivel, ha kedve úgy tartja, mert nem bírok ki két hetet szex nélkül. Még csak megsem lepődök igazán, hiszen ennél többet egyébként sem tud rólam. Csak annyit, hogy szeretem a szexet, és ezzel minden bizonnyal sikerült is egy fantasztikus képet alakítania rólam. Bosszúsan dőlök hátra a széken mikor ismét beszélni kezd, közben pedig idegesen mozgatom a lábam és fészkelődök, mert minél többet mond, annál biztosabb vagyok abban, hogy mi fog ebből kisülni. Csak nagyokat pislogva figyelem őt, és nem tudom eldönteni, hogy jól hallom-e. Meglepetéssel készült nekem, amit egyedül kéne megnéznem? Szeretnék bocsánatot kérni most tőle, de nem bíom kinyitni a szám. Csak kiegyenesedek, amikor feláll, és bár azt gondoltam, hogy magamra fog hagyni, ő mégis csak hozzám lépik, és amint az ajkaink összeérnek, érzem, hogy megint elgyengülök. Egy pillanatra becsukom a szemem, és amint véget ér a csókunk, kétségbeesetten fogom meg a kezét, mert nem akarom, hogy itt hagyjon.
- Kérlek... maradjunk még egy kicsit. - nézek rá szinte kérlelő tekintettel, és a harag, ami bennem forrot, mintha hirtelen semmisülne meg. Nem akarom őt elveszíteni, így inkább elfogadom azt is, hogy még mindig valaki másnak a jegyes. - Talán egy kicsit túlzásba estem, de... de nekem szükségem van rád, Adriano. Talán újra kezdhetnénk ezt az estét.... normálisan, ahogyan a normális párok csinálják ezt. - szinte suttogok miközben a tekinetetét keresve haragszom saját magamra, mert megint olyan szintre süllyedtem, hogy marasztalok egy férfit, aki menni akar. Pedig ez egyáltalán nem rám vall, és ez egyre jobban idegesít.

Tényleg volt időszak, amikor még Fabiola sem tudott arról mi lesz a sorsa, vagy a mi sorsunk, akkor talán mondhattuk volna, hogy hülyítem mindkettejüket, de nem így volt. Egyszerűen csak önző módon magamat akarom megvédeni azzal, hogy elhúzom ezt az egész eljegyzés dolgot. Elég sokáig sikerült is, de a végletekig nem tehettem meg, mert az apámék sem hülyék már kezdtek rájönni, hogy itt valami nem lesz okés.
- Az a furcsa, hogy hirtelen elkezdett érdekelni, hogy mit teszek vele? - fel kacagok, mert még az gondolata is beteg, nem lenne értelme két nőt hülyítenem, ha bárki az enyém lehet, akire vágyok. Mégis miért csinálnék magamnak felesleges köröket és miért ülnék most itt ha valójában Fabiola is ugyanúgy  a csapdámba lenne bele esve, mint ahogy Dawn érzi magát. Ez egy nagy hülyeség, amit csinálunk, semmi értelme, és nem is tudom mit erőltetjük. Fel kellene állni és itt hagyni az egész helyet és nem is gondolni arra mennyi mindent meg akartam tenni azért, hogy tényleg együtt lehessünk. Felégettem volna mindent magam mögött, amit eddig ismertem és mégsem hisz benne, még csak egy kis remény szikra sincsen a szemében, csak csalódottság és ellenszenv irántam.
- Már sosem tudjuk meg mi lett volna igaz? - nem volt okos húzás tőle, hogy ennyi ideig figyelmen kívül hagyott, egyre jobban érzem, hogy megy fel bennem a pumpa nem akarok haragudni rá, de nem tudok mást, mert még csak elképzelni sem akarom őt mással, de olyan szépen festi le előttem a képet, hogy már nem is látok a dühtől egy pillanatra. Le kell valahogy csillapítani magam. Fogalma sincs min mentem át ebben a két hétben, azt játszani, akit látni akarnak és ne azt aki lenni akarnék.
- Olyan kérdéseket teszel fel, amikre nem akarok és nem is tudok válaszolni. Másrészről feleslegesnek érzem, hogy bizonygassak neked bármit, elég nyilvánvalóan megmondtam, hogy megpróbálok mindent, hogy ne kelljen elvennem őt, mégsem hiszel nekem. - tárom szét a karom idegesen. - Akkor minek is vagy itt ma?- kérdőn nézem végig, ahogyan idgesen ül a helyén és engem néz. Egymást bámuljuk és egyikünk sem tud megoldást semmire, ami itt van körülöttünk. Szar ez a helyzet, de ebbe csöppent bele és nem menekülni akart, hanem belevetni magát még jobban, minden szava engem hibáztat de mégis szembe kéne nézni azzal, hogy ez nem egy ember hibája itt mindketten vétkesek vagyunk, de ezt nem tudja belátni. A düh,a harag, amit a másik iránt érzünk most nem igazi, de olyan eleven van előttem, hogy nem tudom csak úgy elhagyni  a beszélgetésünk alatt.
Pontosan tudom, hogy akkor reggel el kellett volna engednem, ki kellett volna sétálnia az életemből és nem kellett volna visszanéznie, valószínűleg akkor sem akarnék megházasodni, de nem lenne ennyire nehéz, hogy még az ő életét is fenekestül feldforgatom.
Amikor a hűséges szóba kerül, akkor már csak nevetni lenne kedvem és valakinek behúzni egyet, aki hozzáért, mert annyira érzem a szavaiból, hogy volt valami.
- A menyasszonyom, akihez egy ujjal sem értem hozzá, se máshoz, de már nem várom, hogy elhidd amit mondok, kételkedsz minden szavamban, ést alán ez így a legjobb. Nem, Dawn ő nem tud rólad, tőlem legalábbis nem, ami nem azt jelenti, hogy nem tudja ki vagy. Nem vagyunk együtt, ez az egész eljegyzés egy megrendezett dolog, amibe belementünk, mert bele kellett. - kezdem elmagyarázni majd rájövök, hogy szinte felesleges, ameddig a gyűrű Fabiola ujján van jelképesen, mert kétlem, hogy valaha is büszkén fogja viselni, addig nem fogok tudni Dawn-nal sem dűlőre jutni. Ameddig minden szaros olasz hivatalos megjelenésre együtt vagyunk hivatalosak, addig nem fogom és nem is akarom bizonygatni a másik nőnek, hogy ő igenis fontos nekem, annyira amennyire Fabiola sosem lesz és sohasem volt. Ő csak egy bábu a játékban, amit a nagyok játszanak, ahogyan én is, és úgy lépkedünk, ahogy fütyülnek, mert egyszerűen nem tehetünk mást. Megoldás mindenre van, ebben nem kételkedek, de mire megtaláljuk már egymás idegeire megyünk majd és ez nem lesz jó senkinek sem.
Muszáj lesz most megtennem azt, amit már két héttel ezelőtt kellett volna, muszáj lesz most otthagynom, pedig tudom, hogy nem ezt terveztem. Komolyan ki akartam volna próbálni mi ez köztünk na meg tudtam, hogy még egy napot nem bírok ki már nélküle, meg anélkül a vad izgalom nélkül, ami kettőnk között van. De most nem érzek más opciót, mint a mag futamodás, ami nem jellemző rám és felállok. Megcsókolom, mert nem tudnék enélkül elmenni, de amikor elindulok érzem, hogy nem ereszt, hanem mintha teljesen megváltozott volna akar marasztalni.
- Ne tedd ezt magaddal, csak legyen egy kis eszed, mégis mire mennénk a továbbiakkal, tovább veszekednénk, te felkúrod az agyam direkt, amitől robbanok és olyan dolgokat vágunk egymás fejéhez, amit nem kellene. - tudom mi az oka, az, hogy valami van  levegőben, de még nem fejtettük meg, hogy mi. Valóban ki kellene találni, rá kellene jönni, bár nem ösztnözne jobban a teendőimre, mert hiába akarok valamit ha a családom és a többi család teljesen mást tervez nekünk.
- Dawn. - halkul el a hangom, ahogy végignézem, hogy kétségbe esik, amikor otthagynám, megint ugyanott vagyunk, mint aznap reggel, nem tudom megindítani a lábaimat, csak állok és bámulom, tehetetlenül nézem, ahogy darabjaira hullik és mind miattam.  Visszalépek felé egy lépést és megsimogatom az arcát. - Sosem leszünk normális pár, én sosem leszek olyan férfi, akivel olyanokat fogsz csinálni. De hiányoztál Édes, és ha egyetlen egy éjszakát végig tudunk úgy csinálni, hogy nem esünk egymásnak az életünk miatt, akkor elviszlek valahova. - ez megint egy nagyon nagy faszság amit teszek, de nem tudom itthagyni, pedig azt kellene. - Lehet jobb lenne ha nem párként viselkednénk, mert az nem megy, hanem ahogy eddig. - fogom meg a kezét és intek a fiúknak, hogy készítsék a kocsit, ami addigra már ott vár minket az étterem előtt. Most nem én ülök a volán mögé így beülök mellé és idegesen rázni kezdem a lábam. Nem vagyok megbarátkozva ezzel a helyzettel, de nem tudtam mást tenni, teljesen beférkőzte magát a fejembe és lehetetlenség kiverni belőle.Talán a ma este változtatni fog valamin, lehet nem tudjuk megállni veszekedés nélkül, de akkor az lesz minden eddigi beszélgetésünk utolsó veszekedése, mert akkor tényleg be fogjuk látni, hogy nincs tovább, de még egy próbát megér, ő megér ennyit nekem, sokkal többet is.

Adriano & Dawn

Úgy jöttem ma ide, hogy megfogadtam saját magamnak, hogy nem fogom hagyni, hogy felbosszantson, hogy nyugodtan kezelem majd a helyzetet, és nem rendezek felesleges jeleneteket, mert még mindig nem érzem annyira stabilnak ezt az akármit, ami köztünk van, hogy úgy érezzem jogom lehetne hozzá. Mégis a válaszok, amiket kapok nem elégítenek ki, olyan mintha szándékosan mellé beszélne, és valahogyan képtelenek vagyunk megérteni egymást és az érzéseinket. Mert amit érzek az még mindig a sértődöttség és egy kicsit a megaláztatás, mert melyik nő örülne ennek? Persze mindig is tudtam, hogy van egy menyasszonya, azzal is tisztában voltam, hogy rajtam kívül másokkal is jól érzi magát néha, de az az este óta mégis azt gondoltam, hogy minden meg fog változni. Valóban változott minden, csak éppen nem jó irányba, hanem egyre rosszabban kezd alakulni az egész kapcsolatunk, és így csak még inkább ráébreszt a valóságra: arra, hogy egyszer úgyis vége lesz, nem én leszek majd az, akiért mindent eldob. A büszkeségem pedig egyszerűen nem hagyja, hogy szemet hunyjak minden felett, holott tudom, hogy vagy elfogadom ezt így, ahogyan van - hiszen eddig is ezt tettem -, vagy pedig ő maga lesz az, aki véget fog vetni mindennek, mert nagyon úgy tűnik, hogy ő sokkal erősebb ilyen téren, és könnyebben ki tudja mondani azt, ami nekem még mindig nem megy.
- Ha nem áltattál volna hamis reményekkel, akkor valószínűleg még mindig nem érdekelne, hogy mit tesztek. Mivel mindig titkolózol és annyi minden homályos, így kénytelen vagyok nekem kitalálni. Ami pedig az én képzeletemben van, az nem tetszik. - bár nem ismerem a menyasszonyát, fogalmam sincs, hogy hogy nézhet ki, vagy milyen lehet, de mégis akaratom ellenére is megjelenik a szemem előtt egy nő az Adriano oldalán, aki rajtam röhög a markában, hogy egyáltalán csak meg is fordult a fejemben olyasmi, hogy majd épp miattam fogja őt elhagyni.  Sosem volt baj az önbizalmammal, mindig is tudtam, hogy mit váltok ki a férfiak többségéből, mégis az a másik mellett valamiért úgy érzem, hogy a nyomába sem léphetek, pedig még csak képen sem láttam, csak annyit tudok, hogy szép. Adriano akkor este gondolkodás nélkül adta meg ezt a választ. Ami már akkor sértette egy kicsit a fülem, mert nekem sose mondta, hogy szép vagyok. Csak el voltunk mindig, és ennyi. Az pedig, hogy szinte vádaskodva kért számon csak még jobban felbosszant, mert nem értem, hogy honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy bármit is felrójon nekem. Annak veszem fel a telefont, akinek akarom. Neki nem akartam, mert nem voltam kíváncsi, hogy mit csinál. Pontosan ennyire nincs joga neki sem ahhoz, hogy érdekelje, hogy én mit tettem és mit nem. Egyszerűen nem tartom igazságosnak az egészet. Ő utazgathat nyugodtan a menyasszonyával, nem kell magyarázatot sem adnia, közben pedig tőlem elvárja, hogy minden hívására válaszolja, csendben meghúzódva egy sarokba várjam majd, hogy mikor lesz hajlandó vissza jönni hozzám.
- Jó, felfogtam. Megpróbálod. Ha sikerült is elérned azt, és még akkor is egymás életének a részesei leszünk, akkor számonkérhetsz majd rajtam bármit. Addig ne tedd! - utálom, hogy még mindig azt gondolja, hogy én is az ő tulajdona vagyok. Nem vagyok és nem is leszek, mert én szeretem a szabadságomat. Nem áldozom azt fel valaki miatt, aki még arra sem képes, hogy őszinte legyen hozzám. A kérdésén elgondolkodok, mert én magam sem tudom, hogy miért jöttem most ide. Elnézve a helyzetet, meg azt, hogy milyen dühös és számonkérő velem, talán ha otthon maradok valóban jobb döntés lett volna. De minden rossz mellett, hiányzott. És ezért vagyok itt. - Lehet jobb lett volna, ha nem jövök. - nem adom meg neki azt a választ, amit hallani szeretne, hogy érezze milyen rossz az, amikor az ember kétségek között van. Bármit kérdezek, bárhogy is próbálom én is megérteni a helyzetet, egyszerűen nem tesz mást mint mellé beszél. Mégis azt várja, hogy bízzak benne és még hűséges is legyek, mert az egója nem bírja elfogadni azt, ha mással is jól érzem magam. Bár ez a két hetem most egyáltalán nem olyasmiről szólt, amire gondolt, de mégsem hiszem, hogy rá tartozna. Úgysem értené meg, hogy miért keresem valaki olyan társaságát, akit szinte nem is ismerek, de mégis megnyugtat a jelenléte, és miért nyíltam meg neki, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem vagyok érzelgős tipus. De sajnos az van, hogy nőből vagyok. Így talán néha én is megengedhetem magamnak, hogy elgyengüljek egy kicsit. Hiába minden kétely, ami bennem van, mégis ahogyan ismét beszélni kezd, valahogy őszintének látszik, bár még mindig nem tűnik úgy, mintha meg akarná magyarázni, hogy miért annyira kötelező ez az egész minden körülötte, de valamiért elhiszem, hogy nem volt semmi olyan köztük, amire gondoltam, de attól még nem nyugtat meg túlságosan, mert az is elég, hogy dühös legyek, hogy tudom, hogy az elmúlt két hetet mégis csak vele töltötte. Válaszul így végül csak egy sóhajjal méltatom, mert érzem, hogy nincs erőm tovább arra, hogy megpróbáljam megérteni, hogy miért olyan kötelező számára ez az egész házasság, ami szerintem még mindig abszurdum. Na meg feleslegesen kérdeznék rá ismét, mert úgy tűnik, hogy esze ágában sincs eloszlatni a fejem felül a sötét felhőket. Neki ez így tökéletesen megfelel, hogy vakon hagy, de megsértődik, ha többet látok mégis a dologba.
Amikor viszont feláll az asztal mellől és ismét elkezdi azt a szakítós szöveget, amit akkor reggel is, hiába csókol meg és én hagyom neki, érzem, hogy eluralkodik rajtam megint az a pánik, amit éreztem a legutóbb is. Nem akarom, hogy elhagyjon, még akkor sem, ha tudom, hogy valóban jobb lenne mindkettőnknek. Egyre betegesebbnek tartom a ragaszkodásomat hozzá, ami néha még engem is megrémiszt. De nem bírom elengedni csak úgy, épp ezért fogom meg a kezét és kétségbeesetten, szinte már könyörgőn nézek rá, ami miatt haragszom saját magamra, mert szerintem megalázó amikor egy nő könyörög a férfinek. De nem bírnám csendben végig nézni, hogy magamra hagyjon. Egy rövid pillanatig becsukom a szemeimet, amikor az arcomhoz ér, és próbálom össze szedni magam, mert én nem vagyok ilyen.
- Én sem akarok többet veszekedni, de... - elharapom a mondat végét, mert tudom, hogy mennyire sokon múlik most az, hogy mit mondok. Így végül csak elhúzódok a szám előtt egy láthatatlan cipzárt, jelezve, hogy nem kérdezek többet. Egyenlőre legalábbis. Bár még mindig nem érzem magam úgy, hogy teljesen megnyugodtam, de elfáradtam, ígyha azt várja el tőlem, akkor arra is képes leszek, hogy végig csendben maradjak - bár kicsit nehéz lenne -, csak ne mondjon nekem soha többet olyant, hogy vége van köztünk. - Jobb lenne. Nem vagyunk jó páros. - bólintok helyeslően, bár egyáltalán nem biztos, hogy az az amit én akarok. Mert ez azt is jelenti egyúttal, hogy szabadok vagyunk. És aki szabad, az tehetet bármit, bárkivel. Ő is. Ez pedig lehet, hogy nem tetszene, és nem is biztos, hogy képes leszek elviselni. Rávigyorgok, miközben felállok a székről, el veszem a táskám és a kezét fogva követem őt a kocsiig. Mert bárhová vihet ahová akar, csak tudjam, hogy együtt vagyunk. Hátul csússzanok be a kocsiba, ahová mellém ül, és legszívesebben rá vetném magam, hogy elfelejtsük azt a sok szart, ami mostanában felemészt minket. De nem tehetem meg, mert nem csak ketten vagyunk az autóba.
- Azt legalább elárulod, hogy hová megyünk? - sokkal nagyobb bennem a kívéncsiság annál, hogy csendben kibírjam az utat, de ha azt akarja, hogy hallgassak, akkor megteszem. Igazából most bármire kész lennék, hogy a kedvében járjak, mert eza  két hét külön ráébresztett arra, hogy milyen rossz lenne, ha nem lenne az életem része. - Ugye ott kettesben leszünk? - közelebb hajolva hozzá a fülébe súgom egy széles vigyorral, mert igaz, hogy olyanok néha az emberei, mint valami szobrok, nem látnak, nem beszélnek, de azért mégsem akarom, hogy valaki mindig a sarkunkban loholjon. Mert minél jobban oszlik el belőlem a harag, amit nem olyan rég éreztem, annál inkább kerít hatalmába a vágy, amit iránta érzek.

Megint van egy olyan érzésem, hogy el kell modanom neki az egész életemet, amibőlf akad az egész bonyodalom és ami megbélyegzi azt ami a jövőmet fogja jelenteni. Nem akarom, hogy az legyen, amit előírtak nekünk, nem akarom sem Fabiolát, sem a házasságot, de a kettő egyben talán a legrosszabb. Tudom milyen mértékben romlott meg a kapcsolatunk és ha régebben jóban is voltunk ma már jele sincsen ennek az egésznek és régebben sem akartam volna sosem elvenni. Fabiola különleges nő, de nem nekem engem megmozgat egyszer de többre még ő sem képes, főleg nem egy egész életben. Dawnnak sem kellene olyannak lennie számomra, aki ezt megteszi, de valahogy a makacssága sokkal jobban élteti a tüzet bennem, mint azt hittem ő mint azt kellene. Hazudok neki és tudom, hallom, hogy mennyire sértetten érzi magát emiatt, de nem tudok mit csinálni, egyszerűen nem zúdítok mindent, így viszont kicsit tényleg olyan, mintha hülyére venném, de ha megtudná az igazságot akkor azt kívánná, hogy bár ne tudná. Még nem mondhatom el neki, de talán ma este megteszem, ha nem lesz annyira makacs, hogy ezt is elbasszuk, velem együtt.
- Néha azt kívánom bár más körülmények között találkoztunk volna. - nézek rá kicsit lemondóan, mert ennek így tényleg semmi értelme, folyton marni a másikat és nem hinni semmiben, amit a másik mond. Mindig megkérdőjelezni azt amit mond az egyik és inkább saját magunknak hinni, mintsem annak, akinek kellene. De nem adtam rá okot, hogy higgyen nekem hitegetem, ígértem neki valamit, amibe még én sem vagyok biztos, hogy sikerülhet. Csak a remény marad nekem is, mert szabad akarok maradni, bár azt a nevem miatt talán sosem tudom meg milyen igazából.
Talán semmi okom nincsen arra, amit most teszek, teljesen feleslegesen szólalok fel olyan hang, ami megöl minden tisztelete a másikkal szemben, és kérem számon. Tudom, hogy mit lát ő, de nem tudja mi van emögött. Az állítólagosan eljegyzett menyasszonyom nagyjából ki nem állhat, de ez az egész kölcsönös, bár nekem nem a személyével van bajom, mintsem a leendő titulusával. Néha elgondolkozok, hogy mennyivel egyzerűbb lett volna összefogni vele időben és talán együtt megoldhattuk volna, de nem bíztam benne sosem annyira, hogy elmondjam neki az egészen öngyilkos tervemet, hogy kiszálljak valamiből, ami szinte már kőbe van vésve.
- Lehet jobb lett volna ha nem jössz- ismétlem meg a szavait dühösen, de igaza van, ha nem jön talán ez sosem történik meg, ha nem talizunk egy idő után talán magától megoldódott volna ez az egész köztünk, csak egyszerűen elfogadjuk, hogy nem vagyunk egymásnak, elfelejtjük az egészet és éljük tovább a kibaszottul elbaszott életünket, úgy, ahogy azelőtt éltük mielőtt összehozott volna minket valami rossz tréfa.
Adriano Vizzini nem a szavak ember, ezt tudom magamról, sosem voltam érzelmes, nem vagyok romantikus és előbb ütök mint gondolkodok, de most mégis át látom az egészet és az agyamban már pontosan forognak azok a kerekek, amik ezelőtt sosem.
Dawn különleges nő, olyan akit anyámnak úgy akartam bemutatni, hogy tudtam volna, hogy nem egy találkozás lesz belőle, de ez egyre távolibbnak tűnik, hiába volt ez a fejemben pár perccel ezelőtt.
Felállok, mert belátom, hogy vagy itt szedjük szét egymást a szavainkkal és sértjük tovább az egész dolgot kettőnk között vagy valamelyikünk feláll és távozik. Neki nem menne, már ismerem annyira, hogy tudjam mennyire ragaszkodik hozzám, ami nem jó, de én is elkezdtem függeni tőle, de még mindig tudom, hogy ha nagyon belemélyedek, akkor nagy baj lehet belőle, így ezzel a fejemben adok neki egy csókot és indulnék el kifelé, de megállít. A szavai, az arca minden azt súgja, hogy nem tehetem meg vele, megint elgyengülök ahelyett,hogy csak kihúznám a kezem és távoznék maradok, mi több próbálok valamit kihozni abból, ami lehetne köztünk. Talán a régi felállás működhet legalább ma, mert hosszú távon nem fog, főleg, hogy tudom mit érez, és kezdek azzal is egészen tisztában lenni én mit akarok vele. Már csak minden másnak kellene jól állnia, hogy jól menjenek a dolgaink, de ez úgysem lesz ennyire egyszerű.
- Van amiben nincsen nálunk jobb, de tudnunk kell mi az ami nem megy. - de valójában nem tudhatjuk, hogy nem megy és nem vagyunk e jó páros, mert semmit nem próbáltunk csak ráhúztunk valamit, hogy ne legyen nehezebb és ennyiben hagytuk.Talán ennek nem most lesz vége, még nagyon sok harc van előttünk kettőnk között, de most belefáradtam már abba, hogy mindig ezek ellen menjek, kell egy kis szünet, hogy ne agyaljak mindig azon mi vár rám, vagyis ránk ha egyszer elindul a szar lavina, ami mostanában amúgy is a fejemen van. Valaki mozgatja már a szálakat ellenem, de még nem tudom ki és nem tervezem mostanában ezt kitalálni, mert más terveim vannak. De a sok utazás még engem is kicsinállassan, és egyre jobban veszi azt a kevés kedvemet is, amit Nápoly okoz.
A kocsiba ülve már nem akarok a veszekedésen agyalni, csak utazni és kilyukadni ott ahova viszem vagyis vinni akartam mielőtt mindez megtörtént.
- Van egy hely, amit nem nagyon mutogatok senkinek, egy ház, amit azért vettem meg New York határában, hogy elbújjak ha valami nem olyan ahogy én akarom. Még sosem voltam ott amióta elkészült, mert nem volt időm, és nem éreztem szükségét. Azt hittem a mai nap előtt, hogy nekünk ez most nagyon kelleni fog, az én agyamnak biztosan. Ott nem lesz senki más csak mi, az embereimnek van egy külön része a házzal szemben így nyugodtan azt tehetünk amit akarunk. - de most jelenleg fogalmam sincs mit akarok vele kezdeni. A farkam már éhezik az ölére, de nem tudom mennyire tudok most olyan aggyal gondolkodni, mint ahogy kellene ahhoz, hogy olyan legyek mint régen. - Ha jól tudom mire odaértünk már be lesz készítve nekünk minden, de nem lesz muszáj maradnod, csak ha akarsz. - már most nem megy a régi énem elkaparása vele szemben.
Ránézek amióta beültünk a kocsiba először, mert félek, hogy itt fog el az a vágy, amit az agyam nagyon szorgosan próbál elzárni. Az embereimnek a diszkrécióért is fizetek, így bármit megtehetnénk akár itt is. Amikor rám néz azokkal a szemekkel és vigyor kiül az arcára nekem is mosolyognom kell, vagy inkább fel nevetnem, amikor ennyire kisgyerekké tud válni egy pillanat alatt.
- Fogalmad sincs mit teszel velem minden egyes percben, amikor így nézel rám. - hajolok közel hozzá és megcsókolom. Kezem a combjához csúszik, és óvatosan kezdem simogatni, de nem csúszik feljebb, egy kicsit akarom, hogy szenvedjen, hogy akarja az érintésem, mert már az agyam átkattant és nincsen ami visszatartson.

Adriano & Dawn

Utálom, hogy még mindig kétségek között vagyok, hogy szinte egyik kérdésemre sem képes normális választ adni, olyan mintha szándékosan akarna az őrületbe kergetni a folyamatos tizkolózásával. Semmivel sem jutottunk igazából előrébb, még mindig csak pontosan annyit tudok, amennyit akkor este is elmondod. Most kéne a leginkább kibontakoznia a kapcsolatunknak, ami sokat változott az elmúlt időben, de valamiért olyan mégis, mintha nem menne ez nekünk. Korábban is voltak vitáink, de egyik sem ilyen, mint amilyen most. Általában szándékosan csak dacoltam vele, mert élveztem ha felhúzza magát, ha nem azt teszem, amit elvárna, de inkább tartottam azt játéknak, ami feldobja a kapcsolatunkat. Ez viszont most más. Valamiért képtelenek vagyunk megérteni a másikat, és talán nem szándékosan, de bántjuk egymást. Eddig sem valt valami egészséges ez az egész köztünk, de most méginkább tűnik betegesnek. Ragaszkodok valakihez, aki ma van, de holnap nem biztos, hogy lesz. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy korábban sosem éreztem azt, hogy félnék bárkinek is az elvesztésétől. Ahogy beszél hozzám és látom a tekintetét, úgy tűnik, mintha ő feladta volna ezt az egészet. Mintha nem akarná már, hogy higgyek neki és mintha bármikor kész lenne arra, hogy lemondjon kettőnkről, legyen az bármi is az, ami köztünk van. Ez pedig csak még nagyobb sértődöttséget vált ki belőlem, hiába én is jobban örülnék annak, ha másképpen találkoztunk volna, és ha képesek lennénk normálisan kezelni az ilyen helyzeteket.
- Én pedig néha azt kívánom, hogy bárcsak soha nem is találkoztunk volna. - egyáltalán nem gondolom komolyan a szavaimat, még mindig csak a harag mondat ilyeneket velem, és bízok abban, hogy annyira azért ismer, hogy ezt ő is pontosan tudja. Azt szokták mondani, hogy a legjobb védekezés a támadás, és én pontosan ezt a módszert alkalmazom minden olyan helyzetben, amikor úgy érzem, hogy alul maradhatok. Nehéz persze harcba szálnom vele, de általában addig húzom, amennyire csak tőlem telik. Mert jobban szeretem, ha enyém az utolsó szó. Hiába érzem azt, hogy jobb lett volna nem ide jönni, már nem tudom megváltoztatni ezt, és bár valahogy sejtettem mikor elindultam akkor is, hogy nem fog kellemesen indulni az esténk, annál sokkal feszültebb voltam, ugyanakkor arra nem számítottam, hogy ennyire egymás torkának esünk majd. Ő engem hibáztat, én őt, és olyan mintha nem tudnánk közös nevezőre jutni. Mégis úgy vélem, hogy ha ma nem is jöttem el, előbb vagy utóbb amikor találkoztunk volna, úgyis pont ez sült ki belőle. Sőt, talán még rosszabb, mert akkor eggyel több bűn, amit a számlámra róhat. Mert még mindig én vagyok a hibás, amiért nem vettem fel a telefont és mert szerinte hűséges sem tudok lenni. Ő véletlenül sem tehet arról, hogy a menyasszonyával töltötte az elmúlt két hetét, mert ez a kötelessége. Dühösen nézek rá, mikor a saját szavaimat ismétli, és ha nem félnék attól, hogy mindennek vége lesz köztünk, akkor épp elég is lenne ennyi most, hogy felálljak és kisétáljak innen, mintha itt sem lettem volna. Mégsem mozdulok, csak farkaszsemet nézve vele hallgatok. Mert erre mit mondhatnék? Mondhatnám, hogy kár volt ide hívnia, meg, hogy soha többé ne tegye, de ezzel csak még több vita alakulna ki köztünk, én pedig belefáradtam már ezekbe a felesleges körökbe. Végül csak lemondóan sóhajtok, ezzel feladva a harcot vele szemben. Abban a percben viszont amikor ő maga áll fel és hozza meg ismét azt a döntést, ami nekem nem sikerült, megfeszül az egész testem. A csókjából pontosan érzem, hogy más, mint amilyen edig volt. Nem szenvedélyes, hanem inkább olyan, mintha az utolsónak szánná. Épp ezért alázkodok meg ismét, és kétségbeesetten fogom meg a kezét megakadályozva azt, hogy magamra hagyjon. Mert szükségem van a közelségére ahhoz, hogy életben maradjak. Bármennyire is nehezemre esik beismernem, de képtelen lennék nélküle tovább létezni.
- Ami nem megy, azt kár erőltetnünk. - muszáj, hogy ebben egyet értsek vele, mert mióta másképpen viselkedünk egymással, mintha nem úgy működnénk már. Kötöttségek és féltékenykedés nélkül sokkal könnyebb minden, bár abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy tudnánk 100 százalékosan olyanok lenni, de mindent megteszek, hogy sikerüljön. Mert elveszíteni nem szeretném. Épp ezért követem őt a kocsiig, és amint beülünk oda, teljesen rá bízom magam. Úgy vagok vele, hogy oda visz is azt tesz velem amit csak szeretne. Nekem minden megfelel mindaddig, amíg a közelemben van. Mégis előjön belőlem a kíváncsiságom, mert nem fogok tiltakozni, bárhová is menjünk, de azért mégis csak szeretném tudni.
- Szóval én vagyok az első, akit oda viszel? - nézek rá mosolyogva, és most már egyáltalán nem érzem azt, hogy hiba lett volna eljönnöm, vagy, hogy bánnám, hogy ismerném. Egy kicsit még mindig bennem van a harag, és a tudatlanság okozta pánik, hogy még mindig nem tudok semmit, hogy mit csinált az elmúlt két hétben, de egyenlőre hajlandó vagyok ezeket félre tenni. A következő szavain azonban ismét elvigyorodom, mert azt hiszem, hogy ez az első, hogy nem parancsolva beszél hozzám, hanem úgy, hogy kapok választási lehetőséget is.
- Mióta érdekel az téged, hogy mit akarok? - nézek rá felvont szemöldökkel, majd nevetni kezdek, mert egyáltalán nem kötekedni akarok. csak olyan furcsa tőle azt hallani, hogy nem helyettem dönt. - Nápoly talán jót tett neked. Nem parancsolgatsz. - még mindig viccnek szánom, bár lehet, hogy épp egy kényes téma megint, amit szóba hoztam. Épp ezért nem is megyek most ebbe bele ennél jobban. Egyenlőre. Amint találkozik a tekintetünk, mióta együtt vagyunk ma, azt hiszem, hogy most először olvasható ki mindkettőnk tekintetéből az, hogy mennyire vágyunk egymásra, és, hogy mennyire felesleges volt a vendéglőben megejtett vitánk. Mondjuk nekem fontos lett volna válaszokat kapnom a kérdéseimre, de úgy hiszem, hogy most sokkal jobb ez a pillanat.
- Mit teszek? - suttogom, és amint közelebb hajolva hozzám megcsókol, érzem hoyg ez ismét az a csók, amit szeretek. Szenvedélyes. Az érintésétől, ösztönösen nyílnak szét a combjaim, mintha arra vágynék, hogy feljebb is nyúljon. Bele nyögök a csókunkba és minden erőmmel azon vagyok, hogy megőrízzem a hidegvérem, mert bár mindennél jobban szeretném, hogy a magáévá tegyen, de talán nem a sofőr társaságában. Annyira elvetemült azért nem vagyok. Kezem a vállára rakom, és óvatosan taszítom el magamtól, ezzel véget vetve a csókunknak, de a combomon a keze nem könnyíti meg a helyzetemet. -  Lehet, hogy... nem ez a megfelelő hely ehhez. - zihálom, miközben tekintetem az elől ülő férfi felé síklik, akivel ebben a pillanatban találkozik a tekintetem a visszapillantó tükörből. Mégsem akarom, hogy el vegye a kezét rólam, sőt, szeretném, ha egy kicsit feljebb is csúsztatná azt.

A szavai elég mélyen érintenek, de az arcom meg sem rezdül, nem tetszenek a szavai, hogy bár sosem talákoztunk volna, de tudom, hogy nagyon dühös, mert az arca és minden mozdulata ennek az ellenkezőjét mutatja felém, ami bár az egómat igencsak mellkason veregeti, de közben még érzem, hgy ez nem helyes. Nem kellene megbántanom, már nem, akkor kellett volna egy nagy döntést hoznom, amikor az ajtómban állt, készen arra, hogy távozzon, de már nem csinálhatom vissza és nem mondhatom azt neki, hogy engedjük el. A magam módján akarom folytatni az estét, de feldühít amiket mond, és a gondolat, hogy miket tett. Az ő fejében is ugyanilyen gondolatok járnak, de én őszinte vagyok vele, hogy nem történt semmi sem Nápolyban, attól függetlenül, hogy a menyasszonyommal voltam ott. Igen ez egy elég megkavart dolog és tudom hogyan néz ki kívülről, de én tudom mi az igazság, amit nem tárhatok elé, így jogos a haragja és fordtítot helyzetben pontosan ugyanazt tenném amit ő. Támadni próbál, mert más felülete nincs, ő azt mondja, hogy a két hétben nem kellett volna hűségesnek lennie, ebben igaza van, nem várhatom el tőle, de én mégis az voltam, bár nem tudom mihez. A kapcsoltunk korántsem nevezhető egészségesnek, sőt semilyenek, egy gondolat az egész, hogy mi lenne ha működne, de sosem lett kimondva semmi, így miért is tennénk olyat, ami a hűséghez hasonlítható, ha nincs kifelé annak lenni.
Már mindent egymás fejéhez vágtunk, a tervezett és általa annyira vágyott vacsoránkat még az étel érkezése előtt tette tönkre a köztünk feszülő határ, amit sosem tudnék átlépni. Nem tudom neki megadni azt, hogy olyan férfi legyek, akire vágyik. Nem tudok neki igazat mondani és nem azért mert nem akarok, csak féltem, hogy ezzel nagy bajba keverem és nem tud majd sosem elfutni az elől, ami az én életemmel jár. Igaz, hogy már nyakig benne van és igaz, hogy sosem beszéltem Fabiolának róla, de neki is ugyanolyan jó kapcsolatai vannak, mint bárkinek a maffiában, így valahol érzem, hogy tudomása van Dawn létezéséről. Mi sosem leszünk egy pár a Pellegrini lánnyal, de akkor is olasz és ha nem is féltékenységből hát azért, hogy bosszút álljon rajtam, amiért a barátságunkat is feláldozva titkoltam el előle az egész házasság dolgot, már csak ezért is képes lenne eléggé ellenem menni, és nem vagyok benne biztos, hogy nem vonná bele Dawnt is. Nem tudom meddig lennék képes elmenni azért, hogy megvédjem de tudom, hogy talán túl sokáig is, így a veszekedés és minden következtében, tudva, hogy talán ez az egyetlen jó döntés állok fel, hogy elmenjek és kilépjek az ajtón és az életéből.
Mégsem enged, olyan kétségbeesés uralkodik el rajta, hogy nem tudom otthagyni, nem is menne, volt egy sejtésem, hogy előjön a gyenge férfi énem, aki nem tud egyszerűen nemet mondani annak a nőnek, aki már valamit csak jelent neki, vsak nem tudok rájönni, hogy mit.
- Te vagy az első, akit odaviszek és az egyetlen is, mert soha senkinek nem terveztem megmutatni azt a helyet. - mondom neki már úton a zug felé, ami olyan nagy, hogy négy család kényelmesen elférne benne, de tudtam, hogy ha egyszer el kell vonulnom a  világ elől, akkor nem fogom beérni egy kis faházzal. Tényleg minden megtalálható benne és pont azért is akartam ma odavinni őt, neki meg akartam mutatni, hogy olykor tudok egy kicsit lazább is lenni, de nem hiszem, hogy ez pont ma össze fog jönni mindezek után.
Nem mondom, hogy ott kell maradnia, nem is várom el, és ezt meg is mondom neki, mert lehet, hogy sok lenne már és nem is bírnánk sokáig veszekedés nélkül. Már nem fűzök sok reményt ahhoz, ami kettőnk között lehetett volna, csak sodródok és remélem, hogy nem dől össze minden mielőtt meg tudnám oldania  problémát.
- Mindig is érdekelt, csak az én akaratomat valahogy sokkal jobban szeretem hangoztatni. - és ezt ő nagyon jól tudja, de azért érzem, hogy a hangulat is lazul azáltal, hogy ő is sokkal lazább. Nagyon befolyásolja az én érzéseimet,és ez nem tetszik, úgy mozgatja az indulataimat, hogy tudom nem is veszem észre olykor, csak amikor megint megszólal és kimondja, hogy meglágyultam.
- Amikor anyámmal töltök pár napot, akkor mindig kicsit jobb akarok lenni. - vallom be neki magam elé bámulva, mert anyám az egyedüli aki belát a kemény férfi mögé és a kicsi fiút látja, aki gyerekként is voltam és nem a macsót, aki ma lenni akarok mindenki előtt, akinek nincsenek érzései és egy kemény páncéllal van burkolva, hogy még véletlenül se sérüljön meg.
- Ezt. - felelem neki, a csókunk előtt és a kezemmel csak nagyon óvatosan szorítok rá a combjára, miközben az ő kezét a nadrágomhoz vezetem, mutatva neki mennyire kicsinál azzal, ahogy csak rám néz.
- Talán nem szégyenlős lettél Édes? - kérdezem belenevetek az ajkaiba és a kezemmel egyre beljebb megyek, miközben a nyakára vándorolnak az ajkaim. Megcsókolom, egyre feljebb a füléig minden centimétert, és amikor a füléhez érte abbahagyom. - Pedig én most akarom, hogy a kezeim között remegj bele és élvezz el. - beleharapok a cimpjába és a szemébe mélyesztem a tekintetem, miközben a kezemmel félretolom a bugyiját és ingerelni kezdem a csiklóját. Nem érdekel mit lát a sofőr, nem ez lenne az első alkalom, hogy olyan dolgot tettem itt, ami nem igényel nézősereget. Megszokta és nem is nagyon zavarja már.
Két ujjamat óvatosan csúsztatom a már így is nedves ölébe és nem veszem le róla a tekintetem, mert látni akarom, hogy élvezi az ujjaim kényeztetését.

Adriano & Dawn

+18
A kocsiban ülve egy kicsit nyugodtabbnak érzem magam, bár az elmémben még mndig ott van a sértődöttség egy szikrája, amit igyekszem egy kis időre elásni jó mélyre, mert nem szeretném, hogy rossz véget érjen az esténk, amiből egyébként még nem késő kihozni valami jót is. Ugyanakkor pontosan tisztában vagyok azzal, hogy hallgatni csak addig fogok tudni, amig nem tesz vagy mond valami olyant, ami kihozza belőlem ismét azt a sok gyűlölködő mondatot, melyeket a vendéglőben is hozzá vágtam, bár a legtöbbet nem is igazán gondoltam komolyan. Nem akarom őt elveszíteni, bár néha tudom, hogy a legjobb az lenne, ha én magam sétálnék ki az életéből, mert minél több időt vagyunk együtt, annál több érzelem tör belőlem a felszínre, és annál nagyobb fájdalmat fogok érezni, ha egyszer mégis csak ki kell mondanunk a végszót. Mindig is erős nőnek tartottam magam, aki képes arra, hogy megbírkózzon bárkivel, mégis Adriano mellett elgyengülök, és egyre kevésbé vagyok képes uralni ezt az egészet. A bátyám volt az egyedüli eddig, aki elérte, hogy félelmet érezzek, most ketten vannak, bár a két féle félelem teljesen más. Adriano mellett újabban minden egyes pillanatot úgy élek meg, mintha az utolsó lenne, mert egyszerűen rettegek még a gondolattól is, hogy egyszer majd úgy fog előttem állni, mint egy nős emer. Hiába az ígéretei, én úgy látom, hogy nem fogja tudni megoldani ezt a dolgot, ami igazából pofon egyszerű kéne, hogy legyen. Csak ki kéne mondania, hogy nem akarja, mert nem lehet senkit ilyen beteg dologra kényszeríteni. Mivel még mindig nem mondta ki, így olyan érzésem van, mintha nem is akarná. Ennek a gondolata pedig megőrjít, mert egyre jobban gyűlölöm ezt a rengeteg titkot, ami körülveszi. Mégis képes vagyok hallgatni. Mert valahogy most sokkal meghittebbnek tűnik ez a pillanat, minthogy ismét elrontsuk a vitánkkal. A szavai hallatán csak nagyokat pislogok és még inkább összezavarja a gondolataimat. Nem olyan régen még azt akarta, hogy lépjünk ki egymás életéből, most meg egy olyan helyre visz el, amiről csak ő és én fogunk tudni. Bármennyire is a romantika ellen van, de ez nekem nagyon is romantiusnak hangzik.
- Ha ilyeneket mondasz a végén az egóm legyőzi a tiédet. - vigyorgok rá, és legszívesebben rá vetném magam. Elhiszem amit mond, mert nem szokása üres szavakat fecsegni, bár egy kicsit megingot a bizalmam feléje, de biztos vagyok abban, hogy ezt be fogja tartani. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez most nem esett jól egy kicsit az összetört szívemnek. Talán kezdésnek elég is, hogy egy kicsit összeforrassza azt. Meglep, hogy nem akarja rám erőltetni a saját akaratát és, hogy választhatok, hogy vele maradok-e vagy sem, mert általában az szokott történni, hogy csak hoz egy döntést és annak úgy is kell történnie. Talán ezért is jegyzem meg neki ezt, bár nem kell túlsokat agyalnom azon, hogy mi az amit szeretnék. Vele lenni egész éjszaka és ismét olyannak lenni egy kicsit, mint akkor, amikor megnyitottuk egymásnak az érzéseinket.
- Az, hogy olyan leszünk mint régen azt jelenti, hogy nem tölthetem veled ott az éjszakát? Haza fogsz majd küldeni? Vagy egy külön szobába száműzől? - kérdezem tanácstalanul, hiszen azt mondta, hogy nem lehetünk olyanok, mint egy pár. Ha pedig azt akarja, hogy olyanok legyünk, amilyen voltunk, akkor lehet, hogy az együtt alvást is elfelejthetem, pedig sosem aludtam még olyan jól, mint akkor, amikor hozzá bújva engedtem, hogy elfogjon az álom. Na meg kíváncsi vagyok arra is, hogy ebben a döntésben mennyire számít az én akaratom, és mennyit lesz hajlandó engedni belőle. Nem azért hoztam fel ismét a szülőföldjét, mert veszekedni van kedvem, azt egy ideig most elengedem, és örülök, hogy ő sem támadásnak veszi. - Örülnék, ha tényleg csak vele töltöttél volna pár napot. - bár ezt nem akartam hangosan kimondani, de valahogy kicsúszott a számból, így hamar le veszem róla a tekintetem, mert nem akarom elrontani a hangulatot most ezzel. Hiába minden igykezetem, azért benne van a féltékenység és az a sok mindenféle gondolat, hogy mi minden történhetett ott, amit nem akar beismerni és amihez amúgy közöm sincs, mert nem leszünk sosem egy pár. Az nem működik köztünk. A csókja egyáltalán nem ér váratlanul, sőt azt hisezm, hogy még sosem örültem neki ennyire. Olyan szenvedélyes mégis lágy, hogy képes elfeledtetni velem mindazt, amiken keresztül mentünk az elmúlt hetekben. Az érintésétől  szinte beleremegek és érzem, hogy szét nyílnak a combjaim arra várva, hogy a kezét feljebb is vigye. Az enyémet a férfiassága felé irányítja, ami a nadrágon keresztül is érződik, hogy megkeményedett és, hogy rám van szüksége. Ha nem zavarna a soför jelenélte, és az, hogy egy kocsiban ülünk, ahol nem tehetünk kényelmesen meg bármit, akkor minden bizonnyal elkezdeném kigombolni a nadrágját, hogy szabadon engedjem az ágaskodó férfiasságát, de végül csak el veszem a kezem és megpróbálok elhúzódni tőle is, de úgy tűnik, hogy ő csak most kezd bele jönni a játékba. Ami minden tiltakozásom ellenére, tetszik.
- Nem... csak olyan, mintha arra várna, hogy őt is be vegyük a buliba. - nem akarom bajba keverni a sofört tényleg, csak kellemetlen a jelenléte számomra. Minél feljebb viszi a kezét a combomon, annál jobban érzem azt, hogy elgyengülök és, hogy mennyire szükségem volt már erre. A szavait hallva nyelek egyet és az ajkamba harapok. Tudom, hogy mit akar és azt is, hogy nem bírok tiltakozni ellene. Amint a csiklómhoz ér felnyögök, és megmarkolom a bőr ülés szélét, közben pedig érzem, hogy megfeszül az egész testem.
- Kérlek... - zihálom, bár én magam sem tudom, hogy mire is kérem igazából. Mert ez nagyon is jól esik jelen pillanatban. Amint belém hatol az ujjaival ismét felnyögök, ezúttal kicsit hangosabban, egy kis időre bcsukom a szemem, közben pedig hátra dőlök és ösztönösen mozdulok ahogyan az ujja is mozog bennem. Kinyítva a szemeimet tudatosul bennem, hogy még mindig engem néz, ez pedig még nagyobb izgalomba hoz és nem így akarok a csúcsra jutni. Nem a kezei által.
- Hiányoztál. - bukik ki belőlem, ami egyébként igaz, csak talán hangosan sosem mondanám ki ilyen könnyedén.

Teljesen az agyam mélyéig hatol ez a nő és az a baj, hogy nem csak oda mászik be, hanem az egész természetembe a jellemembe is, és nem tudok ellene tenni, mert ez a hatás, amit kivált belőlem tetszik. Nem akarok így érezni, mert tudom, hogy talán minden igyekezetem ellenére sincsen semmilyen esélyem arra, hogy megpróbáljuk, így talán halálra van ítélve ez az egész, de annyiszor próbáltam már abbahagyni, de nem tudtam. Ő sem tud elengedni, pedig mennyivel egyszerűbb lenne ha most simán a csókunk után elengedné a kezem és nem keseríteném meg tovább az életét, azzal, hogy nem vagyok hajlandó elmondani neki az igazat. Talán olyan félelem van benne, ami ezelőtt sosem, nem tudom milyen ha valakit elveszítünk úgy, hogy fontos számunkra. Nem engedtem senkit közel magamhoz és talán ez volt az aoka, vagya az, hogy már rohadtul nem tudtam visszamondani Fabiola kezét, pedig egyáltalán nem volt az a nő akire vágytam. Addig persze ezt nem tudtam, ameddig Dawn nem sétált be az életembe és nem vette el az eszem és eltett fel bennem valamit, ami azt súgta, hogy amit tervezek csinálni apámék kedvéért az nagyon nem jó. Tudom, hogy nem így akarok élni, nem akarok egy olyan nő mellett felkelni, aki még csak rám sem akar nézni, mert ugyanannyira utálja ezt az egész helyzetet mint én. Mégis képes lettem volna elfogadni ha Dawn nem állít meg és nem kéri, szinte könyörögve, hogy ne hagyjam itt, és az estét kezdjük elölről. Bár mindent így lehetne törölni, ahogy az én elhatározásom törlődött a fejemből arról, hogy most vetek véget ennek és hagyom Dawn-t élni. Nem akarom bántani, és talán ezért fogom meg a kezét és viszem magammal a kocsiba, de minden porcikám azt súgja, hogy ez egy kurva szar döntés, mégsem állok ellen a kísértésnek, ami a nagydáromban és a mellkasomban feszít.
- Van amiben sosem fogsz tudni legyőzni Édes. - mondom neki már az orrom alatt nevetve a kocsiba ülve és még mindig azon gondolkodva, hogy ebből mi lesz. Tegyük fel, hogy ma este nem beszélünk semmiről, ami kihoz belőlünk olyan feszültséget, ami em jó. De mi lesz a holnappal és az azutánnal és az azt követő nagyon sok nappal, ameddig tanácstalanságban fogunk élni és nem tudjuk, hogy merre mehetünk, hogy ne essen bántódása. Mert már azon a ponton vagyok, hogy bármit megtennék, hogy azt a hülye házasságot kitöröljem az életemből, de nem ilyen egyszerű. Tudom, hogy szerint csak nemet kellene mondanom, de nem tudja, hogy a mi családunkban, a maffia körökben ez nem ennyire egyszerű, és nem is mondom el neki, mert attól félek, hogy akkor elfutna és én ezt egyáltalán nem akarom. Addig érzem azt, hogy helyes ha külön válunk ha én hozom meg ezt a döntést, ha ő hozná meg azt hiszem én lennék az, aki összeroppana, és azt nem engedhetem meg magamnak, mert nekem felelősségem van itt a városban a családomat képviselem egész életemben és egy nő nem teríthet le, de ő mégis képes lenne rá egy ajtó csapással is.
- Lehet az lenne a legbölcsebb válaszom, hogy igen megduglak, hogy a végén levegőt sem kapsz a gyönyörtől és utána el kellene küldenem téged, hogy ne legyen olyan kurva nehéz a másnap. - szavaim határozottan hangzanak, mintha pontosan ezt tervezném, mert tudom, hogy eddig így csináltuk és minden olyan egyszerű volt, semmi nyomás, semmi félelem, hogy mit mond a  másik, amivel felhergeljük egymást és benne van, hogy talán az lesz az utolsó veszekedésünk. - Csak, hogy már nem tudom olyan könnyen ezt megtenni, mert befészkelte a fejembe magát az az este, amikor nem voltál hajlandó nélkülem elaludni, amikor a fejedbe vetted, hogy dugni akarsz és én nem engedtem. - nevetek fel az emlékekre, ami alig egy hónapja voltak és mégis mintha ezer éve történt olna minden, amikor egy pár percig minden olyan egyszerű volt és tökéletesnek hatot, bár egyáltalán nem volt az.  - Egyetlen egy szoba van előkészítve nekünk. - zárom le a témát, mert nem tudnám tovább folytatni, hogy miért is terveztem így és sosem akartam máshogy kivitelezni az estét.
Ismét szóba jön anyám, aki Dawn-on kívül az egyetlen, aki látta már a gyenge oldalam, bár ő látott még rosszabb állapotban is, mint most vagyok és mindig fel tudott vidítani és valahogy jobb helyre löki az agyam. Nem beszéltem neki Dawn-ről, de tudta, hogy valami van és az a valami egy személy, aki nem Fabiola és nem láttam az arcán a haragot, amiért szembe akarnék szállni apámmal, mert bár ezt sem mondtuk ki, a kapcsolatunk van olyan szoros, hogy tudja mi jár a fejemben még akkor is ha csak telefonon beszélünk. A megjegyzésére most nem úgy reagálok, ahogy először akarok, veszek egy mély levegőt és csak anyám szavaira fókuszálok.
- Tudod mit mondott nekem anyám? - kérdezem ránézve, próbálva nem felkapni a vizet, mert most nincsen hozzá már elég energiám. - Tegyem azt amit a szívem mondd, anyám nagyon romantikus lélek és fogalma sincs, hogyan tudott két olyan férfit szülni, akiknek ehhez köze sincsen. Ő az egyetlen, aki el tudja hitetni velem ha csak pár pillanatra is, hogy az élet nem csak a küzdelemről szól, hanem van benne olyan is, amit meg kell ragadni és nem szabad elengedni. Nem tud rólad, legalábbis nem mondtam neki, de még a jegyesség bejelentése miatt tett körutunkon sem járt máson az agyam, csak azon, hogy mi a fasz van veled. Ő nagyon jól tudta mi van a fejemben és azért mondta azokat amiket, így szinte lényegtelen, hogy kivel voltam, ha az agyam egy valaki körül forgott végig. - úgy látszik a hatása egy teljesen más országban is kiutd rám hatni, bár tudom, hogy ez a nagy távolság miatt hamar el fog veszni, de azt érzem még kitart.
A szavai és a pillantása is olyan mértékben önti el a testem, hogy az ismeretlen érzelmeim és felszínre törnek. Sosem voltam finom és udvarias, így a számat az övére tapasztva teszem a kezét a nadrágomra, hogy megmutassam mit tesz velem minden egyes alkalommal, amikor találkozunk.
- Csak akkor száll be bárki a buliba ha én azt mondom. - nem nézek a sofőrre, mert nem minket néz, tudom, hogy ez neki semmi, ennél sokkal kalandosabb dolgokat műveltem és soha nem reagálta le rosszul. Nem részletezem ezt Dawn-nak, mert nem fontos, minden kérdés nélkül tudom, hogy a szavai ellenére készen áll rám, így szemtelen csúszok a bugyijába és kezdem el kényeztetni. Nyögésére elmosolyodok és végig a tekintetét figyelem. Talán ez ösztönöz egy kicsit mélyebbre hatolásra, így azujjaim könnyedén csúznak bele, a hangos élvezkedésére érzem, hogy az agyam szétrobban, akarom ezt a nőt, nagyon akarom, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy most a magamévá tegyem, de most egyetlen egy módja van annak, hogy egy kibaszott hangos sikítás mellett olvadjon el a kezeim között.
Amikor a szemei kinyílnak és a tekintetünk újra találkozik megszólal, amire a kezeim leállnak egy pillanatra, és nyelek egy nagyot.
- Te is nekem Édes! - suttogom az ajkaira és a csókunk közben kicsit vadabbul kezdem ujjazni, mert ma sok örömet akarok neki okozni és nem érdekel hol, nem érdekel ki látja, én akarom látni őt, ahogy elélvez. A füléhez vándorolnak az ajkaim és a nyakát végigcsókolva adok egy kis helyet a bőre és az ajkam között, hogy szóhoz tudjak jutni. - Azt akarom, hogy minden gyűlöletet adj ki ma nekem este, amit irántam érzel, minden ellenszenvedet, amit irántam tápláltál, mert holnaptól nem akarom ezeket érezni Dawn. Nem akarlak elveszíteni, és ha ahhoz az kell, hogy feláldozzak mindent és felégessek mindent magam mögött meg fogom tenni. De ehhez meg kell mutatnod mennyire akarsz engem! - harapok bele egy finomat a cimpájába és ahelyett, hogy tovább csókolnám csak az ujjaimmal tevékenykedek tovább és ismét csak nézem őt.

Adriano & Dawn

+18
A kocsiban ülve értem meg igazán, hogy valóban sokkal egyszerűbb lenne minden, ha olyanok lehetnénk, mint voltunk. Két egymástól független ember, akik néha jólérzik magukat együtt, és ennyi. Mégis valahogy van egy olyan érzésem, hogy ez ezek után már nem fog menni, hiába mondtuk ki, hogy az lenne a legjobb. Meg valahol legbelül én nem is szeretném. De amíg az elmémbe szinte bele van vésve az, hogy menyasszonya van, addig képtelen lennék arra, hogy az egyedüli legyen az életemben. Amúgy sem szeretem a kötöttségeket és így, ezzel a tudattal még inkább nem érzem azt, hogy szükség lenne a hűségemre, amit elvárna tőlem. Néha igazából csak azért is keresem más férfiak társaságát, mert azt remélem, hogy talán kihozhatja belőlem más is ezt, amit Adriano, és sokkal könnyebben tudnék kilépni a mérgező kapcsolatunkból, de valahogy eddig nem ment ez senkinek. Olyan, mintha valami mágnes folyamatosan csak hozza vonzana és szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyen az életem része. Sosem függtem még ennyire senkitől, és főleg nem aláztam meg magam annyira, hogy én legyek az, aki vissza tart egy távozni készülőt. Mégis az a félelem ami eluralkodott bennem abban a pillanatban, amikor magamra akart hagyni, arra ösztönzött, hogy ha kell könyörögjek, csak ne hagyjon el. Igazából bármire képes lennék azért, akármilyen kérésének alávetném magam, csak tudjam, hogy ott lesz nekem. Ez pedig eléggé megijeszt, mert gyűlölöm, hogy vannak érzéseim és azt is, hogy nem tudom azokat irányítani. És a szavai egyáltalán nem megkönnyítik a helyzetem, hanem csak még jobban összekúszálják a gondolataimat, hiszen valóban érezteti minden egyes mondatával azt, hogy fontos vagyok számára.
- Én már sokszor legyőztelek, csak neked nem tűnt fel. - kacsintok rá, és arra a pár apróságra célzok, amiket ő szabályként állított fel mindig közénk, és közben átléptük azokat. Például az együtt alvás. Az is elég komoly győzelem volt a részemről, és örülök néha annak, hogy nagyfejű vagyok, mert másképp még mindig sok mindenben felettem lenne. És ha nem simeri be, számomra akkor is úgy tűnik, hogy azért van amikor nagyobb a hatalmam nála. Ha nem így lenne, akkor nem tudnám rá venni ennyi mindenre, és még mindig csak egy eszköz lennék a számára, akit akkor vesz elő  amikor akar. Bár nem tudom még mindig, hogy újabban milyen szerepet is töltünk be egymás életében, de azt érzem, hogy sokkal többek vagyunk egymásnak, mint amilyenek voltunk. Akkor is ha most próbáljuk az ellenkezőjét eljátszani.  Kicsit félve teszem fel neki a kérdést, hogy mi lesz a sorsom azután, hogy megmutatta a rejtekhelyét, mert nem tudom, hogy mennyire gondolta komolyan, hogy legyünk olyanok amilyenek eddig is voltunk. Az együtt alvás pedig egyáltalán nem fért bele az elveibe, én pedig a legutóbbi után biztosan, hogy nem tudnám elviselni azt, ha csak úgy elküldene, vagy egy másik szobába rakna. A szavait hallgatva,csak nyelek egyet, mert egyáltalán nem tetszenek. Nem viselkedhet velem úgy, mintha egy darab rongy lennék. Már nyitanám is a szájam, hogy tiltakozzak és közben a fejemben több érvelés is bevillan, amiért nem lenne jó ötlet csak úgy elküldenie, de ő ismét megszólal, és a következő mondatai már kicsit nyugtatóbbak. Még szerencse, mert nincs kedvem ismét veszekedni, sem pedig újra megalázkodni előtte azzal, hogy könyörögjek. Végül pedig kimondja azt, ami teljesen eltűnteti belőlem a feszültséget, és széles vigyorra húzódik miatta a szám. Egy újabb éjszaka, amit végig mellette tölthetek el.
- Akkor annyira mégsem leszünk olyanok, mint voltunk... - szólalok meg végül még mindig önelégült vigyorral a számon, és nemtudom eldönteni, hogy ez egyébként jót jelent-e vagy sem, meg még inkább összezavar, hogy tuljadonképpen mit is akar most tőlem. - Szerencsére, hogy jó választ adtál a kérdésemre. Mert másképpen biztos, hogy inkább ugranék ki a kocsiból, mint veled menjek úgy, hogy tudom, milyen terved van velem. De ez így már tetszik. - szögezem le végül figyelmeztetve arra, hogy csak azért mert néha egy kicsit elhagyom magam és éreztetem vele, hogy nélküle mennyire szar is lenne az életem, attól még harcolni fogok amiatt, hogy az én akaratom is érvényesüljön, mert nem szeretem még mindig, ha utasítgat, vagy ha megpróbűl felettem lenni. Azt akarom elérni nála, hogy egyenjogúak legyünk ebben az akármilyen kapcsolatban, és néha ismerje be, hogy nem csak neki lehet igaza. A megjegyzésem után nem merek rá nézni, mert félek attól, hogyazt gondolja, hogy kötekedni akarok, pedig nem, csak akarom, hogy tudja, hogy még mindig nem múlt elteljesen a sértődöttségem. Mégis mikor elkezd beszélni nekem az édesanyjáról rá emelem a tekintetem, mert olyan szeretettel beszél arról a nőről, ahogyan még sosem hallottam korábban.
- Kedves asszonynak tűnik. - szólalok meg, bár azok alapján, hogy házasságra akarják őt kényszeríteni, nem vagyok abban biztos, hogy valóban az lenne. Annyira furcsa az egész családja és ez a sok minden ami körülveszi, hogy minél jobban próbálom megérteni, csak annál inább össze gabalyodok mindennel. - Na és te mit válaszoltál neki erre? Mit mond a szíved és mire lennél képes érte? - tisztában vagyok, hogy a szavai mind mind rólam szólnak és kezdem elhinni, hogy ez neki is épp olyan nehéz volt, mint számomra, mégis azt akarom, hogy kimondja újra és mégis csak olyanok lehessünk egymásnak amilyenek nem szabadna legyünk. Azt akarom, hogy mindkettőnk életében csak a másik legyen az egyedüli, de egyre jobban azt érzem, hogy ez sosem történhet meg igazán. Annyi akadály van még mindig előttünk, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan tudnánk átugrani azokat és valahogy megtalálni azt az utat, amin mindketten járni akarunk. A csókja egyáltalán nem lep meg, viszont eszembe juttatja, hogy az elmúlt két hétben semmi másra nem vágytam, csak erre, ésaz érintésétől annyira felizgulok, hogy ha nem lenne itt a sofőr, akkor talán én vetném rá magam. Ezért is merem megjegyezni, hogy egy kicsit zavar a harmadik fél jelenléte, és hiába vágyakozok utána, de jobb lenne inkább megvárni, amig kettesben maradunk.
- Majdnem elfelejtettem, hogy te szeretsz a főnök lenni. - vigyorgok rá ismét, majd hamar el is komolyodok, amint elér a keze az érzékeny részemhez, és hiába nem akarom, hogy a sofőrje jelenlétében történjen mindez, mégis szétebb nyitom a combomat, hogy jobban hozzá férhessen, mert szükségem van rá. Próbálok minél halkabban nyögdécselni a játékától, de szinte képtelen vagyok uralkodni magamon, és azt akarom, hogy hagyja abba, mert nem így akarok a csúcsra jutni, ugyanakkor tudom, hogy az most mennyire rosszul esne, így csak próbálom kizárni a gondolataimból azt, hogy nem csak ketten vagyunk és átadni magam teljesen a vágynak. Talán csak az izgalomtól bukik ki a számon az az egyetlene szó, amit amúgy nem hiszem, hogy más körülmények között ki mondtam volna, és ahogy megáll bennem az ujja, azt gondolom, hogy ezzela szóval átléptem egy újabb határt. De végül mégis megkönnyebbülök, hogy ő is ugyanezt érezte nélkülem. Ahogy ismét a szájamra tapad a sajátjával és vadabbul kezdi mozgatni bennem az ujját, egyik kezemmel még mindig az ülésbe kapaszkodok, a másikkal pedig a mozgó kezébe és erősen szorítom meg azt ezzel is éreztetve vele, hogy már nem kell túl sok és elérek oda, ahová juttatni akar. Próbálok figyelni a szavaira, amiket ismét mond, de kicsit nehezemre esik úgy, hogy folyamatosan ingerel, mégis minél többet beszél annál jobban érzem, hogy ez rásegít a csúcsra jutáshoz, és egyszerűn képtelen vagyok megszólalni. Ebben a percben döntöm rá a fejem a vállára, behunyom a szemeimet és egy kisebb sikoly kíséretében hagyom, hogy bele remegjen a testem miközben az orgazmus elér. Hiába érzem kielégültnek magam, úgy érzem, hogy ez nem elég, ma csak őt akarom és én is azt akarom, hogy érezze ezt az örömöt, amit most nekem okozott.
- Ha minden haragomat ki kell adnom magamból, akkor abból megint csak veszekedés lesz, mert annyi van bennem, hogy megunnád még hallgatni is. - szólalok meg végül, miközben elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek. - Hogyan szeretnéd, hogy megmutassam, hogy rád van szükségem? Nem elég egyértelmű ez? - pillantok rá, majd kezemet a férfiassága felé vezetem, hogy kiszabadíthassam azt a nadrágjából. Rá markolok, húzni kezdem rajta a bőrt, de csak egy rövid ideig, majd a következő pillanatban le húzom magamról a bugyit és az ölébe mászok, és könnyedén ülök bele a megkeményedett nemiszervébe és lassan kezdek mozogni rajta, miközben a nyakát átölelve ezúttal én csókolom meg. És csak reménykedek abban, hogy már nem kell sokat mennünk addig a házig, mert ez így elég kényelmetlen mindenféle szempontból. Mégis megpróbálok ezzel nem törődni most, csak élvezni a pillanatot.

Tudom, hogy hagytam neki legyőzni magamat, sokszor és egyszer sem úgy, hogy ne lett vlna tudatos amit tettem, de vele nem tudok és nem is akrok mindig hadakozni, eleget veszekzünk mostanában és nem tudom már lassan kezelni. Csak túl akarok lenni az egész vallomáson, ami bennem van az éltem minden egyes pizti kis részletét, azt, hogy már öltem embert, hogy fegyverkereskedő vagyok, aki az olasz maffia egyik nagy fejének az fia, és az aki azért mert másodiknak született nem vehette át az olasz trónt az apámtól. Talán ez túl sok lenne neki, de nekem most is az és magamban kell tartani, ami még nehezebb de tudom egyenlőre így helyes és nem úgy ha mindent elmondok neki. Ha én lettem volna az idősebb akkor lenne választási lehetőségem, ami a feleségemet illeti, akkor nem lettem volna erre a sorsra ítélve, amitől még a bőrt is letépném néha arcomról ha rágondolok. Akkor talán lehetne választásom és őt választanám,d e ne így van, magamnak építettem fel New york-ban egy elég jól menő fegyer hálózatot, ami illegális és ha bárki csak tudomást szerezne róla, aki nem a maffia tagja vagy nem az üzlet része annak az életével kellene érte fizetnie. Nem akarom, hogy emaitt bárki is vélponta vegye, bár sejtem, hogy itt azért már vannak, akinek szemet szúrt a sokszori találkozásunk és alvize talpnyalóihoz el fog jutni egyszer ami nem tudom kinek a végét fogja jelenteni. Dawn-ra mindig is vágyni fogok, pedig annyiszor akartam már magára hagyni és az lenne a legjobb védelem ha elhagynám, de most mégis a kocsiban ülünk, meg akarom vele osztani az egyetlen helyet, amit még magam sem láttam és azt akarom, vagyis akartam, hogy a mi helyünk legyen, ahol nem kell ennek lennünk, akik minden nap vagyunk. De ez az egész az első megszólalásunkkal el is veszett de talán még valamit vissza tudunk hozni ha ügyesen játszuk a lapjainkat.
kérdésre úgy válaszolok mint bármikor máskor vagyis úgy kezdem el és a reakciója is igencsak mérges, de csak az arca, de folytatom, ami szépen lassan csal rá óriási mosolyt, ami által nekem is felsejlik egy apró mosoly féleség.
- Olyanok már sosem leszünk, valami erősen megváltozott, és az kurvára nem jó néha, de amikor meg igen.. - nyelek egy nagyot és elhallgatok, nem tudom megfogalmazni mi az amit mondani akarok. Mert amikor vele vagyok és az ehhez hasonló pillanatok kerülnek előtérbe akkor jó, akkor minden nagyon jó, de amikor egymásnak esünk, minde reményem elszáll és visszatérek a régi önmagamhoz, aki nem akar senkivel semmilyen kapcsolatot ápolni csakis önmaga miatt.
A szavaira felhúzom a szemöldököm és elnevetem magam, elég nehezen tudom elképzelni, hogy kiveti magát a kocsiból, de valószínűleg megfognám és magam húznám vissza őt magamhoz, mert nem engedem, hogy egy ekkora baromság miatt csináljon ilyen hülyeséget.
Anyámról nagyon ritkán beszélek New York-ban általában nem olyan közegben mozgok, ahol ez fontos lenne, és jobban szeretem megvédeni azokat akiket szeretek és nem mesélni a kilétéről. Bár aki üzletel velem tisztában van azzal, hogy honnan jöttem, milyen közegből. Dawn-nak mégis könnyen mondjam el neki mi volt Nápolyban, talán mert nem akarok arról beszélgetni, amiről ő mindig akarna, látom a késztetést rajta, a hangjában rejlő kíváncsiságot, de csak elterelem a szót.
- Ez maradjon az én és anyám titka. - anyámnak elmondtam, hogy nem azt súgja, amit az apám tervez nekem és ő sosem volt emellett az egész házasság mellett, de kedveli Fabiolát, bár nem igazán ismeri, de látta rajtam, hogy még csak úgy nézni sem tudok arra a nőre, ahogy azt szeretné látni tőlem. Ő romantikus lélek, szereti ha van kapcsolat két ember között és jó arcot vágott ahhoz, hogy összeházasodunk a lánnyal, de nem volt őszinte a mosolya. Ellenben, amikor kettesben voltunk és a nyelvem megeredt és őszintén tudtam beszélni vele valakiről, akit nem neveztem meg, nem mondtam óla nagyon semmit akkor pontosan tudta, hogy erre van szükségem és azóta én is tisztábban látok, de ez nem annyira egyszerű, mint azt mi hisszük. Anyám pontosan tudja mennyire nehéz ez nekem és próbált a jó útra terelni, de itt már nem elég ha én rátérek erre az útra, ez annál sokkal nehezebb és bonyolultabb.
Megcsókolom nem azért mert nem akarok erről tovább beszélni de szükségem van másra, hogy elterelje a figyelmem az egész nehézségekről, amit most talán is tudunk zárni valamennyire az életünkből, legalább egy estére.
Mielőtt a kezem vándorolni kezd a testén, elmosolyodok, mert pontosan tudja mi az amit én képviselek és egy percre sem hagyom elfeledtetni senkivel a tényt, hogy itt jelenleg én vagyok az aki megmondja ki mit csináljon és nem fordítva.
Őt nézem, mintha nem lenne más a világon és pontosan tudom, hogy most ebben a pillanatban nincs is rajtunk kívül más én kizárom a sofőrt és csak arra koncentrálok, hogy a legérzékenyebb részén kényeztessem és juttassam el a leghamarabb a csúcsra. Azt az egyetlen szót úgy mondja ki rám nézve, hogy a lelkemig hatol vele és egy pillanatra megfagyok, de nem hagyom abba a tevékenységet odalent és kimondom amit tudom, hogy úgy is tud.
Minden egyes szavamat azért mondom neki, mert úgy gondolom, nem akarok folyton azon agyalni, hogy mi lesz másnap, min veszünk össze, csak ki kell adnia magából minden feszültséget és azt ma este kell elkezdenünk, mert másszor nem lesz rá alkalmunk, minden más helyzetig nem fogunk eljutni mert felemészt majd minket a méreg, ami bennünk van az egész helyzet miatt.
Érzem, amikor a teste szinte beleremeg az orgazmus által okozott gyönyörbe és a nyögéseit hiába próbálja lehalkítani tudom, hogy mennyire élvezte és nekem szólnak, így hallani akarom. Lassan húzom ki az ujjam a bugyijából és amint megszólal csak hallgatom, az arcom komor de csak mert borzasztóan be vagyok indulva rá és mondhat akármit most nem tudnék visszaszólni neki.
- De akkor ennek az egész szarságak vége lehetne, legalább. - mondom neki halkan, mert a keze közben a nadrágomból szabadítja ki a már igen szűkös helyen lévő férfiasságom. Amikor a keze lassan mozogni kezd rajtam egy halk moranás hagyja el a hangom és a kezét nézem ahogyan ügyesen ügyködik, megállítani, mert nem itt akarom magamévá tenni, mert ami vár ránk a házban az valahogy sokkal jobban vonz, a jakuzzi, a medence és minden amit csak kíván a szép kis teste. Mindenhol meg akarom kefélni, de itt nem biztos. Mielőtt válaszolni tudnék neki azonban olyat tesz, amitől én magam is elvesztem az eszem és amikor rám ereszkedik az alsó ajkamba harapva nyögök fel, és a fenekénél fogva húzom jó mélyen magamra. Azt hittem tudok várni ezzel amíg odaérünk, de ez volt a lehető legjobb dolog, amit most tehetett értem.
- Pontosan így Édes! - ilyen, amikor eltűnik a szégyenlős éne és az a Dawn jön elő, akiért olyan régóta odavagyok, a ki vadállat tud lenni az ágyban, mindenhol ahol kell neki, nem fél akár a mosdóban is elélvezni és aki a korábbi tanácstalanság ellenére is képes meglovagolni egy száguldó autóban.
Épp, hogy belekezdtünk, amikor érzem, hogy a kocsi lassulni kezd és beérünk a földútra ami jelzi, hogy nemsokára a célba érünk, de ettől nem engedem el, a kezemmel irányítom mozdulatait és addig nem fogom befejezni amíg valamelyikünk el nem megy. A csókja egyenesen feltüzel és ha nem lennék ennyire kiéhezve azt hiszem nekem is menne még az, hogy kihúzzam ameddig beérünk, de nem érzem magamban az erőt, mindent kivett belőlem ez a pár hét, nem voltam nővel azóta, amióta a mosdóban megkeféltem, és az nagyon régen volt. Nehezen álltam meg, hogy ne vessem neki magam az étteremben és most sem én volta, aki megtette, és tetszik a határozottsága.
Hangosan nyögök bele a már üres kocsi zajtalanságába, és érzem, hogy kitör belőlem a gyönyör, a tarkójánál fogva húzom magamhoz, hogy a csókjával együtt élvezzek el benne mert érezni akarom minden hogy ezt a nőt.

Adriano & Dawn

+18
Minél jobban belemélyedünk a kapcsolatunkba, annál inkább nem értem, hogy miről is szól már ez az egész. Az egyértelmű, hogy sosem fogunk tudni olyanok lenni, mint régen, mégis olyan, mintha küzdenlnk folyamatosan, hogy mégis megmaradjunk azoknak, mert nyílvánvaló, hogy nem működik köztünk az, ha megpróbálunk többet bele vinni az egészbe. Én mégis egyre többet látok bele a viszonyunkba, ami nem épp a legjobb, mert ha figyelembe vesszük, hogy mennyi minden áll kettőnk közé, akkor pontosan tudom, hogy jó vége semmiképp sem lehet. Így, hogy együtt vagyunk jelenleg, és látszólag lecsillapodtak köztünk a kedélyek is, azt érzem, hogy boldogtalanná tesz az egész helyzet, mert tudom, hogy osztoznom kell rajta, de ha belegondolok, hogy bármikor véget érhet, akkor az még inkább elszomorít. Így semmi mást nem akarok, csak megélni minden egyes pillanatot és közben próbálom kiverni  a fejemből azokat a gondolatokat, amik arra búzdítanak, hogy lépjek le amig nem késő. De már most késő, nekem nagyon úgy tűnik. Adriano a másik felem lett anélkül, hogy akartam volna, és nem tudnám olyan könnyen elengedni, Ahhoz, hogy az megtörténjen valami olyasmit kéne tegyen, ami már nem fér bele az én életembe, de ő hiába mutatja mindenki felé a kemény fiút, velem gyengéd a maga módján és nem tudnám azt elképzelni, hogy valaha is más szemmel nézzek rá, mint ahogy most látom. Többször utalt arra, hogy nem olyan, mint amilyenne előttem mutatja magát, de egyenlőre én még nem láttam másmilyennek. Őt akarom, és még az mindegy, hogy milyen árat fogok fizetni érte. Mert szenvedni fogok, abban egyre biztosabb vagyok.
- Amikor meg igen, akkor boldog vagyok. - fejezem be a mondatát rá mosolyogva, bár fogalmam sincs, hogy mit akart mondani. Az viszont biztos, hogy ő is épp annyira zavart, mint amennyire én. Sem ő, sem pedig én nem értjük, hogy miről szól ez már, de valahogy jobbnak látom, ha nem akarjuk megfejteni inkább, csak úszunk az árral, mert valahogy mindig lesz. Bár magunkat ismerve sosem tudnánk találni egy olyan megoldást erre, ami mindkettőnk számára megfeleljen, így jobb is, ha nem agyalunk ezen túl sokat és az időre bízzuk a sorsunkat. Anya mindig azt mondta, hogy mindenkinek meg van a párja a világban, és, hogy akiknek az a sorsuk, hogy együtt legyenek, azoknak mindegy, hogy hányszor válnak el, úgyis egymásra találnak. Azt hittem, hogy ezzel csak vígasztalni próbált, amikor kamaszként sírattam az első szerelmem, akibe azt hittem, hogy szerelmes vagyok, közben pedig fogalmam sem volt arról, hogy az mit jelent. Most viszont kezdem megérteni a szavait, és talán hamis ábrándokat kergetek, de valamiért azt érzem, hogy az én életemben jelenleg Adriano az, akihez mindig vissza találok, és akiről talán még azután sem tudnék lemondani, hogy megnősül. Ha vele vagyok, akkor megfeledkezem az otthoni problémáimról, a bátyám zsarnokosságáról és arról is, hogy miből fizetem ki a következő havi rezsit. Egyszerűen semmi más nem érdekel ilyenkor, csak az, hogy azzal a férfivel vagyok, aki jelenleg a világot jelenti számomra. Ez pedig újra és újra megriaszt, mert sosem akartam ennyire egy emberre alapozni az életem. Mindig azt hittem, hogy sokkal jobban boldogulok egyedül, de látszólag tévedtem, és erre ez a két hét amit távol töltöttünk egymástól ébresztett rá. Adriano nélkül szinte fuldoklom. Ahogyan az édesanyjáról beszél, hallani lehet a hangjából a szeretet és a tiszteletet, amit az a nő iránt érez, aki szülte, és mosolygnom kell rajta miközben lelki szemeim előtt felbukkan egy kedves nő, ahogy a fiával meghitten beszélget. Ez viszont ismét összezavar egy kicsit, mert azok alapján amit mond, nekem egyáltalán nem tűnik úgy, hogy olyan lenne, aki házasságra kényszeríti a fiát és arra következtetek, hogy talán ki jutott neki egy olyan apa, amilyen testvér nekem, és ő a főnök a háznál, akinek a szava szent és sérthetetlen.
- Persze... nehogy válaszolj valamelyik kérdésemre. - megvonom a vállam kicsit sértődötten, mert szerettem volna tovább is hallgatni őt, de tudom, hogy felesleges erőltetnem, mert úgysem beszél ha nem akar. Már így is önmagához képest elég sok mindent árult el. Olyanokat, amiket régen sosem, és amimnek akkor még jelentősége sem igazán volt. Ne érdekelt, hogy milyen a családja, vagy, hogy milyen volt a gyerekkora. Az sem, hogy melyik a kedvenc színe, vagy hányas épp a lába. Az ilyen alap dolgokról csak azok a párok beszélnek, akik normális kapcsolatot tartanak, a miénk pedig mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. A keze ahogyan megtalálja a legérzékenyebb pontomat érzem, hogy még jobban hatalmába kerít a vágy és újra rájövök, hogy mennyire szükségem van erre. Próbálok minél halkabban nyögdécselni és bár azt szeretném, hogy abba hagyja, mert nem itt és nem a sofőr jelenlétében szeretnék a csúcsra jutni, mégis örülök annak, hogy kényeztet és minél tovább csinálja annál inkább feledkezem meg a felesleges harmadik személyről és hagyom, hogy játsza tovább a főnök szerepét, mert az agyam hiába tiltakozik az ellen, amit tesz velem, a testemnek pontosan erre van szüksége. Hallom a szavait, értem is, hogy mire céloz, csak valahogy nem bírtok most arra koncentrálni, hogy válaszoljak is neki rögtön, vagy, hogy épp ilyen helyzetben kezdjem felróni minden egyes bűnét, úgy vélem, hogy ez kiengesztelésnek jelenleg elég. Fejem a vállára hajtom miközben érzem, hogy elérte nálam azt, hogy a testem bele remegjen az izgalomba és átadom magam az orgazmusnak egy kisebb sikolyt hallatva magamból, ami sokkal visszafogottabb, mint amilyen normális körülmények között szokott lenni tőlem. Mélyeket lélegzek és érzem, hogy ez korántsem volt elég, még mindig őt akarom. Amint kihúzza belőlem az ujját, megpróbálok kiegyenesedni, miközben beszélek hozzá, és a válaszára felhúzom a szemöldököm, mert nem tudom, hogy az előbb átélt csodűlatos érzés miatt-e, de nem vagyok abban biztos, hogy valóban értem, hogy mit akar tőlem.
- Gondolod, hogy ha ismét jól összeveszünk, akkor holnaptól eltűnik majd minden fekete felhő, ami körülvesz? - kérdem érdeklődve, mert szívesen a fejéhez vágnék mindent, amivel megbántott, de nem akarom, hogy elhagyjon azért, mert nem tudjuk kezelni az indulatainkat. Amikor haragszunk egymásra, elég sok mindent vagyunk képesek egymás fejéhez vágni. Végül csak a férfiasságához irányítom a kezem, kiszabadítom azt a nadrágjából, és miközben a kezem moztgatom rajta, látom az arcán, hogy talán ezt most annyira nem akarja, de mit sem törődve azzal, csúsztatom le a ruhám alól a bugyimat és mászok az ölébe, hogy belém hatolhasson és amikor még mélyebben magára húz én is felnyögök, a szavain pedig rávigyorgok miközben elveszek a csókunkban és tökéletesen tartom azt a ritmust, amit ő diktál és egyáltalán nem zavar az sem, hogy a kocsi egyre jobban lelassúl és végül megáll. Ha akarnám sem tudnám ezt most abba hagyni, mert annyira jó érzés végre vele lenni, hogy csak ráébreszt ismét, hogy mennyire szükségem van rá és minden egyes érintésére. Azt akarom, hogy bepótoljunk minden egyes percet, amit távol töltöttünk egymástól. Egyre gyorsabban mozgatom a csípőmet, és amint észre veszem rajta, hogy ő is megtapasztalta azt, amit az előbb én, elégedetten vigyorgok rá és az ajkára tapadva tovább mozgok benne egészen addig, amíg nem érzem magamban a langyos folyadékot, ami az élvezettől jön ki belőle. Még egy ideig mozgok, folyamatosan lassabban, míg végül abba nem hagyom és csak mélyeket lélegezve ülök rajta még egy darabig, homlokamat az övének támasztva. Minek veszekedni, ha szavak nélkül sokkal jobban megértjük egymást? Nyomok egy puszit az arcára, majd lemászok az öléből és az ülésre dobott bugyimat a kezembe véve lóbálom meg előtte.
- Azt hiszem erre ma nem lesz szükségem. - vigyorgok rá, majd kinyítom a táskámat, hogy elrejthessem benne. Ebben a pillanatban szólalmeg a telefonom, így a készülékért nyúlok, amin egyetlen egy nevet ír: Kevin, amit ha talán Adriano észre vesz nem sokat mondhat neki a név, hiszen sosem beszéltem neki a testvéremről. Csak fogom a kezemben a telefont, remegni kezdenek a kezeim és nem tudom eldönteni, hogy fel vegyem-e vagy sem. Végül csak megköszörülöm a torkomat kinyomom a hívását, kikapcsolom a telefont és szinte vissza dobom azt a táskámba. Nem akarok ma ahülyeségével foglalkozni.

Nem tudok reagálni arra, hogy boldoggá teszem, mert ez olyan mélyen érint és tudom, hogy ha az teszi őt boldoggá, hogy valami más a kapcsolatunkban, akkor nehezen fog menni nekünk bármi is, és félek sokkal többször lesz boldogtalan mellettem, mint boldog. Nem akarom, hogy végig amíg velem van, ki tudja meddig fogjuk bírni ezt a folyamatos hadakozást, azt érezze, hogy nem ő az aki a teljes figyelemben van. Mert ameddig Fabiola a képben van addig ott lesz köztünk az a rés, ami nem enged majd eléggé közel egymáshoz. Bár még abban sem vagyok biztos, hogy ennél közelebb tudnám e őt engedni az életemhez, az is igaz, hogy már így is túl közel engedtem és látom rajta, hogy minden egyes újabb információval közelebb kerül ahhoz is, hogy sérüljön lelkileg.
Anyámról soha nem beszéltem neki, de ő egy olyan nő, aki egészen biztosan jól kijönne Dawn-nal ő nem azt a családi habitust képviseli, mint apám, neki is fontos a család, de ő nem az üzleti részről kapja el a dolgokat, hanem inkább a szeretet nyelvén ért. Sosem értettem hogy tud megmaradni apám mellett olyan régóta, és tudom, hogy szeretik egymást, de teljesen más világ a két ember, mégis valamit nagyon jól csinálnak. Apám inkább olyan, mint én a hatalomra vágyik, szereti ha nem mondja meg neki senki mit tehet és mit nem, ehelyett ő mondja meg másoknak amit akar, pont úgy, ahogy nekem is, a házassággal kapcsolatban. Fogalma sincs mi lesz ha végül nem teszek eleget a kérésüknek, a jegyesség megvolt, de ez még nem papíros eskü, és felbontható, bár a módját még mindig nem tudom. Anyám pedig pont a másik fele, ő nagyon boldog volt, amikor  bátyám bejelentette, hogy összeházasodik azzal a nővel, akit szeret, mert ő megtehette és szerintem nekem is örült volna ha így teszek, de nekem ebbe sosem volt beleszólásom, pedig ő tudta, hogy talán én még a házasságra sem vágyok annyira. Nem voltam benne biztos sosem, hogy lesz olyan nő, aki majd annyira elcsavarja az amúgy is elég makacs fejem, hogy anyámnak kelljen róla beszélnem, de azt hiszem egyre jobban érik egy sokkal mélyebb beszélgetés vele, hogy helyre rakja az amúgy is kusza gondolataimat és érzelmeimet.
- Tudod te pontosan jól a választ Édes. - mondom neki egy halk nevetés kíséretében, mert ez a sértettség inkább aranyos, mintsem veszélyes, de nem fogom kimondani a nyilvánvalót, amit amúgy is sejt vagy már egészen biztosan tud. Nem vagyok a szavak embere ilyen téren, nem tudok az érzéseimről beszélni, csak nagyon ritkán és ő pont az az ember, aki ezt a ritka alkalmat látja, és látni fogja, de ennél többet nem tudok adni neki, bármennyire is szeretné.
A szavaim helyett sokkal inkább lendül munkába a testem, a kezemmel elkalandozok a bugyijába és mélyre csúsztatom azokat, amire pontosan úgy reagál, ahogy szeretném, nem akarom látni rajta, hogy bármi gondja van, csak azt szeretném ha élvezné, hogy most itt vagyunk és olyan érzéki orgazmusban lenne része a kocsi hátsó ülésén, hogy én is nehezen bírjam már az érintéseit. Amint beleremeg tudom, hogy ez kellett neki, minden rezdülését érzem, hogy mennyire kell még neki ettől függetlenül több és amikor a keze a nadrágom irányába indul nem állítom meg pedig nem itt akarom megdugni.
Ez egyszer azonban hagyom irányítani egy darabig, és hagyom, hogy rám ereszkedjen, halk nyögések hagyják el a szám ahogy mozogni kezd rajtam és átveszem az irányítást, és tempósan kezdem őt mozgatni magamon, hol őt nézve, hogy a csókjainkba elveszve. Nem szeretem, hogy ennyire megőrjít ez a nő, nem szeretem, hogy olyan érzést vált ki belőlem, hogy szinte mindenkit képes lennék félresöpörni, hogy ezt érezzem.
Korábbi kérdésére nem válaszolok, mert nem is tudok és teljesen elveszi az eszem, már a korábbiak miatt eléggé felhevült állapotban került  a testem és amikor megáll az autó sem bírom abbahagyni a mozgatását rajtam és minden eddig felgyülemlett feszültség tör ki belőlem amikor a csúcsra érek, és nem érdekelve ki hallja meg nyögök fel, amikor beleeresztem az élvezetem eredményét.
Óvatosan mászik le rólam miután érzi, hogy szinte mozdulni sem tudok a dolog után és egy egyszerű mozdulattal dobja be a bugyiját a táskába, mert pontosan tudja, hogy milyen esténk lesz ezt követően, Ez csak a bemelegítés volt, és nem a végjátékunk.  
Fejemet a támlának döntve térek vissza egy korábbi kérdésére, amíg megnyugszik a testem és visszahúzom a nadrágot.
- Azt hiszem nekünk valami sokkal több kellene ahhoz, hogy minden eltűnjön, de ha el sem indulunk valamilyen úton, akkor sosem fog menni. - talán nem is akarok olyan lenni, mint régen voltunk, talán én is fejlődni szeretnék, csak nem tudom az irányt, nem ismerem, hogy melyik lenne a megfelelő számunkra.
A telefonjára pillantok, amikor előveszi, a név amit meglátok rajta számomra ismeretlen és egy férfié, minden eddig nyugalom, amit a szex váltott ki hirtelen válik haraggá. A testén látom, hogy  is idegessé válik a hívás miatt, de mintha nem történt volna semmi kapcsolja ki a telefont és ez még jobban felbasz. Ha nem lenne takargatni valója nem tenné ezt csak felvenné és lerázná az illetőt, és itt ugrik vissza az agyam arra a pontra, amin azelőtt az este előtt volt, hogy nem vagyunk más egymásnak csak időszakos játékszer, mert neki is láthatólag megvan a saját élete és nekem is.
Idegesen csapom i az ajtót és szállok ki, teljesen elborul az agyam, mint mindig, amikor mással látom, de most sokkal intenzívebb és fájdalmasabb a tudat, hogy egy férfit próbál meg előlem eltitkolni, aminek igazából semmi értelme, hiszen semmi közünk egymáshoz és ahogy érzem soha nem is lesz.
- Felvehetted volna a telefont. - állok tőle egy kicsit messzebb a kiszállt az autóból. Nem indulok el a ház felé, mert hirtelen nem is érzem, hogy oda nekünk együtt kellene bemenni. - Mit rejtegetsz előlem ennyire bőszen Dawn? Mi az amit nem akarsz elmondani, mert látom rajtad, hogy minden szavad mögött lapul valami, amiről nem akarsz beszélni. Bizonygatjuk itt, hogy talán működhetne és hiába mondjuk azt, hogy nem, tisztában vagyunk azzal, hogy minden percben azt próbáljuk előidézni, hogy mégis sikerüljön és működjön. De azt hiszem kibaszottul nem vagy olyan ember, akinek hittelek. Eddig leszartam kivel kavarsz és ezután is le fogom, de már komolyan nem értem miért csináljuk ezt egymással ha ennyire felesleges. - mutatok a táskája felé, ahova a telefonját rakta vissza. Eléggé kiakadtam, és ezt hallhatta a hangomon is, de egyszerűen nem tudok lenyugodni, bár az ok számomra is tisztázatlan, hiszen fogalmam sincs ki az aki kereste, de em tetszik, hogy más pasik hívogatják, mert ő hozzám tartozik. Talán a bizonytalanság okozza bennem ezt a zavart, hogy nem tudom hányadán állunk vagy csak a tudat, hogy én is többet láttam bele a kettőnk kapcsolatába mint kellett volna.

Adriano & Dawn

Azok után amiket egymás fejéhez vágtunk a vendéglőben, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy jól alakuljon az esténk. Olyanok vagyunk, mint két kamasz, akik még nem tudják kezelni az indulataikat és akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit kéne kezdeniük egymással. Minél jobban erőltessük, annál kevésbé megy, és ez az őrületbe kerget, Nem értem, hogy miért olyan nehéz ez, és, hogy más embereknek miért sikerül az, ami nekünk nem? Nem akarunk együtt lenni, de viszont külön sem, és tökéletes lenne az, ha megmaradnánk a kettő között valahol, hogy együtt is legyünk, de mégsem, de valamiért az az érzésem, hogy még ez sem fog sikerülni úgy, ahogyan azt szeretnénk. Valamiért egyre jobban zavarna ha más nőknél is keresné a vigaszt, vagy ha az idejét a menyasszonyára szentelné máskor is, és nem csak rám. Ugyanakkor az sem menne, hogy én magam is teljesen csak neki szenteljem az életem, a testem, mert annyira sérti a büszkeségemet a tudat, hogy bármikor megnősülhet, hogy nem akarok rá várni mindig. Még sosem kellett senkihez hűségesnek lennem, mert nem volt olyan kapcsolatom, ami arra ösztönzött volna. Adriano azonban más és talán ha nem lenne a menyasszonya, akkor képes lennék arra, hogy csakis rá öszpontosítsak, és ne vágyjak közbe másra is. Ugyanezt persze tőle is elvárnám, mert eléggé bosszúálló tipus vagyok, így az én hűségem is talán csak addig tartana, ameddig az övé. Mégis, mintha a vendéglőben mi sem történt volna, mintha nem ugrottunk volna pillanatok alatt egymás torkának, olyan szenvedéllyel elégítjük ki egymás vágyait. Először ő az ujjával, majd én ülök bele a féfrfiasságába úgy, mintha nem egy kocsiban lennénk egy soför társaságában, akinek a jelenléte először zavart egy kicsit, de minél nagyobb lett rajtam az élvezet, annál jobban képes lettem kizárni a társaságát az elmémből. Elégedetten vigyorgok rá és mászok le az öléből, amint elérem nála is, hogy érezze azt a gyönyört, amit korábban én is. A bugyimat csak a táskámba relytem, mert szinte biztos vagyok abban, hogy ennyi egyikünknek sem volt elég a másikból, és már érzem is, hogy a testem ismét készen állna arra, hogy ismét kielégítsük egymást. Válaszolnék is a megjegyzésére, de megzavar a csörgő telefonom, és amint észre veszem a testvérem nevét a kijelzőn, érzem magamon, hogy idegssé válok. Remegő kezekkel kapcsolom végül ki a készüléket, és rakom vissza a táskámba, a fülem mögé rejtem a hajam, és próbálok normális arcot vágni, de abban a pillanatban ahogy Adrianora nézek érezhető a rajta lévő feszültség. Várom, hogy mondjon valamit, de helyette csak idegesen száll ki az autóból, és még idegesebben csapja be annak az ajtaját. Sóhajtok egyet, és én is kiszállok a járműből, megkerülve azt, hogy közelebb kerüljek hozzá. Amint azonban megszólal és eltávolodik tőlem, megtorpanok és így biztosabb vagyok abban, hogy ingerült lett ismét.
- Nem azért nem vettem fel, mert az engedélyedre lenne szükségem. - válaszolok végül egy újabb sóhaj kíséretében, és a kocsinak dőlve hallgatom a szavait, amik számomra teljesen érthetetlenek. Közben pedig rájövök, hogy látta a telefonom kijelzőjén a nevet, amiből máris annyit vont le, hogy a szeretőm hív. Persze, hiszen sosem meséltem neki az életemről, honnan is tudhatná, hogy van egy drogfüggő testvérem. Könnyebb vádaskodni, mint rákérdezni. Minél többet beszél, annál jobban tűnik el a nyugodtságom, és hirtelen ismét úgy érzem amgam, mint a vendéglőben.
- Én nem rejtegetek semmit. Te vagy az, aki kettőnk közül sosem őszinte. - megint előveszem a "legjobb védekezés a támadás" felállást, és kedvem sincs magyarázkodni a sértő szavai miatt. - Miért? Milyen ember vagyok szerinted? - értetlenül tárom szét a karomat és készen állok arra, hogy rám aggason minden olyan jelzőt, ami az eszébe jut. Mégis elszomorít, hogy még mindig nem kérdez rá nyíltan, csak vádaskodik úgy, hogy bele sem gondol abba, hogy talán másról szólt az a hívás, mint amire ő gondolt. - Nem kavarok senkivel, Adriano. Kérlek vigyázz arra, hogy miket mondasz, mert a végén megbánod... - az én hangom nyugodtabb, mint az övé, és annyira szeretném elmondani, hogy mennyire félre értette a helyzetet, de úgy érzem, hogy azok után amiket mondott, feleslegesn megmagyaráznom bármit is. Had gondoljon, amit csak akar. Ha igazán érdekelné, akkor nem ilyen hangsúllyal közelítené meg a helyzetet, nekem pedig nins kedvem ahhoz, hogy az igazam bizonygassam, amit lehet, hogy el sem hinne. A telefonomért nyúlok a táskámba, és felé nyújtom azt. - Tessék. Hívd vissza te magad, ha annyira érdekel, hogy mit titkolok. Jó páros lennétek Kevinnel. - gúnyosan húzom el a számat és ebben a pillanatban már bánom is, hogy eljöttem vele ide az isten háta mögé, ahonnan még haza jutni sem tudnék, mert én magam sem tudom, hogy hol vagyunk.

Mindig is tudtam, hogy lesz egyszer egy olyan nő, aki majd többet akar tőlem, pedig óvatos voltam ezelőtt sosem csináltam olyat, hogy többször is összefutottam valakivel, aki egy kicsit is fantáziamozgató volt, vagy éreztem a kémiát, mert tudtam, hogy onnan nem lesz visszaút, nem feltétlen az én oldalmról, hanem inkább a másikéról. Dawn volt az első és azt hiszem egyetlen, aki a tökéletes kémia ellen is mellettem maradt mert nem tudtam elszakadni attól az élménytől, amit ő okozott nekem. Mindig elég keményen éltem meg a szexuális élményeimet, sosem voltam a tipikus nyomjuk az ágyban az unalmas pózban férfi, mindig többre vágytam és meg is kaptam, de Dawnnal minden akarok és meg is kapom az autó hátsó ülésén, mert nálunk nem számít hol esünk egymásnak, mindig csak egyre jobb és többet kívánunk egyából, és meg is kapjuk, olyan élvezettel a végén, ami mindig több és több. Nem tudom, hogy meddig tudjuk ezt fokozni de amikor csak lazán csúsztatja a bugyit a táskába érzem, hogy nagyon sokáig fogjuk ezt fokozni. A ház nagyon nagy és rengeteg pajzán lehetőséget rejt magában, talán izgatott is vagyok egy kicsit, mert sosem terveztem, hogy elhozok ide bárkit is, de amikor elmentem két hétre tudtam, hogy ezt meg akarom tenni érte, talán kiengesztelés miatt vagy csak úgy.
Addig egészen tart az izgatottság bennem és a meglepően pozitiv érzésem, a meg meg nem látok egy férfi nevet a telefonján, amit idegesen nyugtáz és kinyomja, majd még a telefont is kikapcsolja és elrejti a telefonját, mintha valami nagyon nagy sunnyogás lenne a háttérben. Nyilván az én elmém rögtön elborul, még akkor is ha nem tudom ki az,de van sejtésem és annyira akarom ezt a nőt, és nem tervezem bárkivel megosztani,hogy egy ilyen húzás minden háttérsztori nélkül is elborít. Kiszállok a kocsiból, idegesen már, mert nem tudom magam megnyugtatni, de remélem, hogy friss levegő majd lehűt. De nem teszi és kifakadok neki, amit a kocsinak dőlve hallgat végig, legszívesebben megmondanám most, hogy ennek így semmi értelme, folyton csak bántjuk egymást, vagyis én őt, tudom, hogy a szavaim hogyan hatnak rá, de mégsem fogom vissza magam, látom az arcán, hogy mennyire nem érti a kiakadásomat és talán teljesen jogtalanul teszem azt amit, de én nem érzem annak, akkor ott úgy érzem, hogy minden szavam jogos és helytálló.
- Azt hittem, hogy az előbbiek után talán végre tényleg megpróbálunk mindenen túllépni,én komolyan mondtam, hogy nem voltam senkivel azóta az este óta, de rólad ezt kétlem és te sem erősítetted meg bennem. Tudod nagyon jól,hogy milyen vagyok,nem szeretem ha más pasi a közeledben van, utálom ezt a bizonytalanságot ami körbevesz minket és azt is,hogy ennyire titkolózunk egymás előtt. - mély levegőt veszek és elhallgatok.
Csak felnevetek kínosan a szavain, amikor kiejt, nem kavar senkivel de az étteremben még kikérte magának, hogy hűséget kérnék tőle. Azt hiszem teljesen hülye voltam, hogy azt hittem tudok változni és képes vagyok nem úgy nézni egy nőre, mint egy tárgyra. Mert akkor ha ez van a fejemben, akkor minden egyszerűbb sokkal, nem viszek bele felesleges érzéseket, amik képesek ennyire megborítani az agyamat.
- Magyarázd meg ez mégis mi volt akkor, megjelent egy férfineve a telefonodon, és te ideges lettél, mert ne akard mondani, hogynem Dawn én ennyire más ismerlek, és ahelyett, hogy felvetted volna, ha tényleg nem kell titkolnod előlem csak letetted és kikapcsoltad azt a kurva telefont. - vázolom fel azt ami az én fejemben lejátszódott, és lehet teljesen rosszul ítélem meg a helyzetet, amit egyre jobban realizálok az arcából, de nem tudom megállni, hogy ne mondjam el neki.  
Már idegesek vagyunk mindketten és a telefont felém nyújtja látom rajta, hogy eltúloztam, de túlságosan is makacs vagyok, hogy belássam és ezért sem való nekem egy kapcsolat, amivel a saját önző érdekeim előbbre valóak, mint egy másik félé.
Kicsit közelebb lépek hozzá, de nem a telefont akarom kivenni a kezéből, csak próbálok megnyugodni, mély levegőt veszek, szinte minden pillanatban fókuszálok arra, hogy nem húzzam fel magam jobban ezen az egészen, aminek lehet jelentősége sincsen. Az álla alá nyúlok és mélyen a szemébe nézek, pontosan tudom, hogy igazat mondott, látom a szemeiben, olyan jólismerem már ezt a nőt, mint saját magamat, sok mindent nem tudok róla, de hogy mikor akar felbosszantani azt már pontosan tudom és most nem az van a szemében, hanem inkább fájdalom és fogalmam sincs, hogy én okoztam e neki, vagy más.
- Ez nem jó így Édes! - szinte alig hallhatóan nyögöm ki a szavakat. - Nem tudom végignézni, ahogy más pasival kavarsz, nem akarom tudni, hogy rajtam kívül bárki hozzádér, mert ezt hozza ki belőlem. Tudom, hogy nem vagyok őszinte veled sok mindenben, de ez azért van mert ha tudnál rólam mindent már nem lennél velem. - nem akarom megcsókolni, szinte érzem, hogy olyan feszültség van most köztünk, amit nem elég kikefélni, de beszélgetni nem tudunk egymással anélkül, hogy összevesznénk, túlságosan sok a titok, és valamit nekem kell elmondanom ahhoz, hogy ez enyhüljön.
Elengedem és mellé lépek és nekidőlök az autónak én is, mert nem tudom be akar e menni ezek után, vagy haza vigye a sofőr, de azt hiszem ideje legalább egy szennyest kiteregetnem neki, ezt megérdemli, hogy tudja, sokkal többet is, de mindent nem mondhatok el neki mégsem. Nem nézek rá a földet é az előttem elterülő semmit bámulom felváltva, mert tudom, hogy a szavak, amiket készülök kimondani sorsfordítók lehetnek.
- Nápolyban nőttem fel, ahol bár elég jól kezelve de aktívan létezik a maffia és óriási szerepet játszik benne a családom. Azt mondtam, hogy nem vagyok jó ember és tettem olyat, ami miatt már régen a rácsok mögött kéne ülnöm örökre. - abbahagyom a beszédet, innen már tud következtetni, hogy milyen ember lehetek, az itteni életemről nem számolok be neki még nem, elég ha annyit tud, hogy galéria tulajként élem az amerikai álmot, ami nem teljesen álomszerű. - Nekem sosem volt jó ötlet bárkit is a életembe vonni, mert meg volt a veszélye annak, hogy a fejébe kerül ha valakinek ez nem tetszik. - ezért is akarom, hogy valaki mindig vigyázzon rá.

Adriano & Dawn

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy olyan férfi az életemben, akinek az elvesztésétől félnék. Azért nem, mert mindig mindenkihez épp csak annyira közeledtem, amennyi elég volt ahhoz, hogy ne vigyek bele érzelmeket. Pontosan tudtam, hogy érezni igazából szívás. Mert ha valaki az életünk része lesz, majd kisétál onnan, belehalunk a hiányába. Ezt eddig sosem hittem amúgy sem, hogy létezhet ilyen. Azt hittem, hogy tudom kezelni az ilyen baromságokat, hogy mindig képes leszek távozni, amikor annak idejét látom. Adrianoval is nagyon sokáig úgy voltam, hogy majd csak szépen lelépek, amikor már úgy érzem, hogy nem megy. Valami azonban megváltozott, és ez nem tetszik. Bár egyre gyakrabban érzem azt, hogy ideje lenne abba hagynunk ezt a macska egér játékot, amit néha élvezek, de mostanában, mintha egy kicsit sok lenne, de képtelen vagyok. Amig az egyik részem menekülne tőle jó messzire, addig a másik rá vágyik, és nem bírnék elszakadni tőle. A vendéglőben történtek után ismét beláttam, hogy nem sok értelme van ennek így, azonban a kocsiban, mintha ismét előjött volna belőlünk egy kicsit a régi énünk, úgy elégítettük ki egymás vágyait, mintha a korábbi veszekedés meg sem történt volna. És akkor ismét rájöttem, hogy erre van szükségem. Rá. Mindegy, hogy milyen árat fizetek majd érte. Egy kicsit meglep a kirohanása a bátyám telefonálása után, amit nem volt kedvem felvenni, és úgy szállok ki utána a kocsiból, hogy tisztázni fogom a helyzetet, de a vádaskodásait hallva, ismét olyan sértettnek érzem magam, hogy inkább engedem, hogy gondoljon rólam amit csak akar. Amúgy sincs köze az életemhez és ahhoz sem, hogy kinek a hívására válaszolok és kinek nem.
- Miből gondolod, hogy van jogod számon kérni rajtam bármit is? Inkább csak fogadd el, hogy rajtad kívül is van életem, ami lehet, hogy nem olyan pompás, mint a tiéd, nem vár sehol a vőlegényem, de akkor is meg van a magam dolga. - még mindig nem akarom az orrára kötni, hogy mennyire félre értette a helyzetet, mert minél vádaskodóbb velem, annál inkább érzem azt, hogy nem akarok neki magyarázkodni. Igaza van abban, hogy sokszor kerestem más férfiaknál a vigaszt és reménykedtem abban, hogy valaki ki ment az iránta érzett akármilyen érzéseimből, de most nagyon igazságtalan. És ahelyett, hogy csak rákérdezne, még mindig beszél és beszél. Én pedig próbálom higgadt maradni, de minél többet mond, annál jobban dühös leszek, ami el fogja rontani az esténket, ami azt hittem, hogy jóra is fordulhat. Tévedtem.
- És te ezekből máris azt feltételezed, hogy az egyik szeretőm hívott. Az véletlenül sem fordul meg a fejedben, hogy lehetnek férfi rokonaim, esetleg barátaim? Látsz egy férfi nevet és máris arra következtetsz, hogy azért hívnak, mert dugni akarnak velem. Remek. - fordít esetben talán én is épp ilyen hevesen reagáltam volna le a helyzetet, viszont én rá kérdeztem volna előbb, és nem harapnám addig le a fejét. Mert bármennyire is nem hiszi el, de nem arról szól az egész életem, hogy ágyba bújjak fűvel-fával. A nevetése rosszul esik, mert olyan, mintha kétségbe vonná a szavaimat és, mintha egy utolsó kurvát látna bennem, aki szétteszi bárkinek a lábát. Bár nem mondja ki ezt így, de minden egyes szavával érezteti, hogy erre gondol. Ez pedig rosszul esik. Végül csak felé nyújtom a telefont, hogy hívja vissza ha ennyire kíváncsi, mert nekem nincs kedvem magyarázkodni feleslegesen. Közelebb lép hozzám, de nem veszi ki a telefont a kezemből így leengedem azt még mindig a készüléket szorítva, és bár nem szeretnék a szemébe nézni, mert az mindig elgyengít, de az állam alá nyúlva kényszerít rá. Csak nyelek egyet miközben beszél, és szeretném az ajkamat az övére tapasztani és azzal elhallgattatni, mert nem akarok több veszekedést. Mégsem teszem, csak sóhajtok egyet, mert ez annyira nem fair. Ki akar sajátítani úgy, hogy neki is van valakije. Egy menyasszonya. Az pedig nem egy egyszerű kavarással talál.
- Kevin a testvérem. - nyögöm ki végül a választ, amit nem akartam elmondani csak azért sem, hogy mérgelődjön még egy kicsit, de mivel rettegek attól, hogy megint ki mondja azt, hogy vége, így inkább bevallom az igazat. - És valószínűleg azért hívott, mert elfogyott a pénze. - ez remélem elég magyarázat arra, hogy miért nem veszem fel, és nem is akarok erről többet ma beszélni. Meg igazából semmikor, úgyhogy remélem, hogy ezzel el is engedi a témát és megszégyelli magát, amiért hülyén viselkedett. Próbálok nem reagálni arra, hogy azért titkolózik, hogy ne hagyjam el, de nem azért, mert nem lennék csak egyre kíváncsibb, hanem amiatt, mert már annyiszor próbáltam ki húzni belőle, de mindig kitér a válasz alól. Most sem tenne másképp valószínűleg. Amint elenged és mellém dől ő is az autónak, értetlenül fordítom felé a fejem, mert nem értem, hogy minek hozott ide, ha be sem visz a házba, ami innen kívülről inkább tűnik egy palotának, mint háznak. A szavaira azonban egyáltalán nem számítok, és érzem, ahogyan a szívem sebesebben kezd verni. Azt mindig is sejtettem, hogy jóval több, mint egy átlag ember, azt is láttam, hogy az emberei milyen engedelmesek hozzá, de mindenre gondoltam csak épp erre nem. Az ilyen maffiákról még csak a tévében hallottam néha, de nem túl szép dolgokat, és igazából nem is értem, hogy miért nevezik így őket, csak annyit tudok, hogy nem életet mentenek. Elfordulok tőle, és a földet bámulom, miközben olyan erősen szorítom a kezemben lévő telefont, hogy bele fehéredik a kezem is. Fogalmam sincs, hogy mit kéne mondjak, vagy tegyek, ahogy arról sem, hogy mibe keveredtem bele.
- Mégis mi  az amit tettél? - emelem rá ismét a tekintetem és egy kicsivel arrébb állok tőle, bár én magam sem tudom miért. Nem tőle félek... hanem ettől az egésztől. A következő szavainál pedig megértem, hogy miért félt mindig attól, hogy bajom esik, miért akar testőrt küldeni utánam, és miért szerette volna, ha hozza költözök inkább. A családja gondolom ezért nem fogadna el, és a menyasszonya... talán ő is olyan ember, mint amilyenről Adriano beszél. Olyan ez, mintha valami rossz vicc lenne csak, és szinte várom, hogy nevessen azon, hogy mennyire bedőltem neki. De ismét rá nézve csak komolyság látszik az arcán.
- Most miért mondod el nekem ezeket, Adriano? Nem akarok egy ilyen élet részese lenni... nem akarok többet tudni semmiről. - az utolsó szavakat suttogva mondom, és legszívesebben elszaladnék jó messzire tőle és mindentől amit egyszerre rám zúdított. Nem bírnám ki nélküle az életet, viszont így fogalmam sincs, hogy mi lenne a legjobb. Sosem voltam olyan, aki félne bármitől is, de az amiket mondott nekem talán most egy kicsit sok.

- Pont ezt olyan kurva nehéz elfogadnom Dawn, hogy rajtam kívül is élerd az életed, mintha nem számítana semmit ami legutóbb volt, mert képzeld kellene. - mérgesen fujtatok egyet, és nem is tudom miért pont így fogalmaztam meg mindazt ami bennem volt, mert tudom, hogy ennél sokkal normálisabban is ment volna, annak ellenére, hogy szinte égek a méregtől, ami a saját magam hülyesége miatt alakult ki bennem egy egészen jó pillanat után, amit a kocsiban éltünk át.
Nem tudom miért nem tudok egyszerűen csak olyan maradni, mint régen, megláttam egy pasival és lekoptattam, nem tetszett és igen sajátos módon fejeztem ezt akkor is ki, de nem volt ennyi dühkitörésem. Nem teszünk jót egymásnak én bántom őt és ő is engem, csak teljesen máshogy csináljuk ezt a másikkal.
Hirtelen változik meg az arckifejezésem, amikor szembesít azzal mennyire hülye voltam, hogy igaza van és talán teljesen feleslegesen kaptam fel a vizet. Az arcom elárulja rólam, hogy tévedtem, de a szavaim nem fogják, mert nehezen ismerem be még neki is. Hibás vagyok, ez most egészen biztos és bánt, hogy ennyire nekiestem, nem tudom mi van a hívás mögött és lehet előbb kellett volna gondolkodnom, mint cselekednem, de én egyszerűen ilyen ember vagyok, aki nem mérlegel csak nekiesik mindennek és majd a következményekkel törődök utána, amikor már minden elcsendesedett.
Próbálok megnyugodni, de az egész testemben érzem, hogy valami nagyon bekattant és nem tudom egyik percről a másikra eloltani. Közelebb megyek hozzá, mert az ő közelgése az ami megnyugtat néha, ő képes rá, más nem. Az álla alá nyúlok é a szemébe nézek, nem engedem, hogy elkerülje a tekintetem, mert látnom kell őt. Megint be kell látnunk,hogy nem vagyunk jók egymás mellett, de egymás nélkül talán mégrosszabbul működnénk, de ennek csak egy oka van, az pedig az, hogy nem vagyunk képesekmegnyílni egymásnak. Mindketten titkokat őrzünk, amit nem is akarunk elfedni vagy mire eljutnánk oda már teljesen ki csináljuk egymás lelkét azzal, hogy nem vagyunk őszinték. Azt hiszem itt döntöm el, hogy elmondom neki mi van az egész mögött, annak ellenére, hogy tudom, hogy akkor el akar majd menni és itt akar majd hagyni. Talán ez az én sorsom, hiszen közel sem vagyok jó ember, aki egy boldog befejezést érdemelne, de azért reménykedtem.
Még mindig nagyon közel vagyok hozzá, amikor elmondja ki is volt az aki miatt ilyen fesztivált rendeztem neki az előbb. A testvére, hogy a faszba lehettem ennyire hülye, hiszen még sosem mesélt róla, így talán nem is kellett volna tudnom, de azt tudtam, hogy an testvére hiszen részegen elmondta, de ennél többe tnem tudtam meg róla.
- Ideges lettél, amikor hívott, láttam, hogy az a sok önbizalmad,amit felém mutatsz egy csörgéssel hagyott el téged. - nem kérdezek, nem teszek semmit, csak kimondom ami a fejemben van. Nem tudom mi folyik náluk, de nem akarom, hogy bármi miatt is idegeskedniük kelljen. Nem tudta, hogy anyagi gondjaim vannak, de ebben még most sem vagyok biztos, csak következtetek, aminek a korábbiak alapján nem volt túl nagy sikerem. Mellé lépek és a kocsinak dőlök én is, hogy elmondjam neki amitől eddig annyira féltem, ahogy kimondom a szavakat rám néz és az arca teljesen mást mutat, mint amit eddig, amikor rám nézett. Talán félelem, ami megjelenik benne, de nem vagyok benne biztos, de akkor odébb lép akkor érzem, hogy elbasztam. Nem kellett volna ennyire hamar elmondanom neki, mert tudtam, hogy ez lesz a reakciója és nem akartam látni, hogy fél tőlem.
Az első kérdésére nem felelek, mert igazából nem akarja tudni, én nem akarom kimondani neki, így is eléggé fáj, hogy ezt a reakciót váltom ki belőle, pontosan azt amit vártam.
- Azért most mondom el, mert minden titok csak közénk áll és nem akarom, hogy mindig ilyenek legyünk. Azt hiszem, hogy nem akarom elveszíteni azt ami kezd kialakulni, de egyszer akkor is meg kellettvolna tudnod, és nem éreztem fairnek,hogy ezt addig húzzam,ameddig nincsen választásod.- azt hiszem az egész teste jelzi felém, hogy most ő fog kilépni ebből az egészből és nem lesz képes visszatáncolni.
Ellököm magam a kocsitól és egy kicsit odébb sétálok. Idegesen túrok a hajamba és fordulok felé, de megtartva a távolságot, amit ő maga alakított ki, amikor ellépett mellőlem.
- Ha engeded elmagyarázok mindent, szépen lassan, de nem ma, ha nem akarod akkor azt is megértem. Van választásod, mert nem akarom, hogy olyan életet élj, amiben nem érzed jól magad. Ha haza akarsz menni, akkor nem tartalak vissza, visszavisznek az embereim a lakásodra, vagy ahova szeretnéd. - a hangom nyugodt, szinte reménytelenül beszélek, mert nem hiszem, hogy ma megnézzük a házat, amit meglepően nagy izgatottsággal vártam.
- Egy valamit tudnod kell mielőtt döntesz. Nem könnyű ezt hallanod tudom, de bármi is történjen soha nem engedném, hogy bajod essen, mert minden igyekezetem ellenére fontos lettél nekem, nagyon is. - várom, hogy választ adjon, mert most tőle függ minden, olyat teszek most, mint eddig sosem. Valaki másra bízom az életem alakulását, és tudom, hogy ez nem jó az én pozíciómban, de bízom Dawn döntésében, és el fogom fogadni bármi legyen az.

Adriano & Dawn

Megdöbbenve hallgatom a szavait, és egyre inkább érzem, hogy mérges leszek, pedig egyáltalán nincs kedvem most ahhoz, hogy ismét összevesszünk a semmin. Nem is értem, hogy igazából miért lepődök meg azokon, amiket mond, hiszen mindig is szeretett úgy viselkedni velem, mintha a tulajdona lennék, és ezt nem tudom, hogy jó-e vagy sem. Utálom, ha valaki ki akar sajátítani és megfosztani a szabadságomtól, és abból amiket mond pontosan az jön le, hogy neki az lenne a célja. Ettől pedig az elmém ismét vissza tér azokhoz a gondolatokhoz, hogy mégis milyen jogon? Menyasszonya van. Ezt bármennyire is igyekszem elfelejteni, valahogy mindig előjön belőlem valahányszor vádaskodik és tiltani próbál dolgokat. Bár fogalma sincs arról, hogy kivételesen nem arról van szó, amire ő gondol, nekem pedig csak azért sem áll szándékomban elmondani a valóságot, hogy had tépelődjön egy kicsit és gondolkodjon el azon, hogy miért viselkedek néha úgy, ahogy. Mert nem csak az az ok, hogy nem tudom, hogyan kell viselkedni egy kapcsolatban, hanem az is, hogy akárhányszor nem vagyunk együtt és eszembe jut, hogy lehet, hogy a jövendőbeliével van éppen, akivel ki tudja mit csinál, elpattan nálam is valami, és még csak azért sem akarom, hogy az egyedüli legyen az életemben. Mert én sem az egyetlen vagyok az övébe, mindegy, hogy igaz vagy sem az, hogy semmi nem történt soha köztük. Attól még a tényen semmit sem változtat a tudat, hogy bármikor megnősülhet.
- Pedig kénytelen leszel elfogadni. Mert én nem vagyok a tulajdonod, akit kedved szerint rángathatsz. És egyáltalán nem azért, mert nem számítana minden egyes pillanat, amit közösen megélünk. De nekem gondolnom kell magamra is. Nem csak rád és arra, hogy mikor házasodsz meg. - tudom, már számtalanszor elmondta, hogy nem fog a házasság megtörténni, de jelenleg nekem még mindig nem tűnik úgy, mintha képes lenne megoldani a dolgot a családjával és a menyasszonyával. A tökéletes bizonyíték erre az a két hét, amit nem együtt töltöttünk. A vendéglőben történtek után megfogadtam, hogy ma nem fogom többet felhozni ezt a témát, de amikor ilyen gyerekesen viselkedik, egyszerűen képtelen vagyok magamba tartani. Azt gondolja, hogy csendben fogom tűrni azt, hogy ő élje az életét kedve szerint, én pedig csak rá várjak, hogy mikor lesz megint ideje rám. Én nem vagyok olyan, aki tolerálja az ilyesmit, főleg azt nem ha bele akarnak szólni az életembe, ami amúgy is a feje tetején áll néha. Utálom ha valaki hülyének néz, és nagyon úgy tűnik, hogy ő éppen ezt teszi. Mindennél jobban akarom, hogy működjön köztünk ez a dolog, de egyre jobban azt érzem, hogy az akadályokat nem átugorni próbáljuk, hanem inkább  elveszünk bennük. Azt látom a kapcsolatunkban, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk, és se együtt, se külön nem tudunk létezni. Egyzerűen fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, vagy, hogy van-e egyáltalán megoldás számunkra. Ahogy közelebb jön hozzám, kerülni akarom a tekintetét, mert valahányszor rám néz elgyengülök, és minden tiltakozásom ellenére az állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy mégis rá nézzek, így találkozik a tekintetünk is. A telefont nem veszi el tőlem, így csak leengedve a kezem szorítom a készüléket azzal is visszatartva a belőlem ismét felszínre készülő végyat, mert azt szeretném, ha inkább csak egymásnak esnénk úgy ahogyan a kocsiban is tettük, és elfelejtenénk minden mást. Végül mégis kibukik belőlem az, hogy ki hívott és miért nem akartam fel venni. Bár látom az arcán, hogy mennyire megváltozik talán a döbbenettől és arra várnék, hogy bocsánatot kérjen azért, amiért hülye volt. Mégsem teszi, csak menteni próbálja magát a helyzetből, ami egyébként talán egy kicsit logikusan is hangzik, ugyanakkor még mindig hibásnak gondolom. Mert vádaskodás helyett kérdezhetett volna is.
- Rosszul láttad. Csak nem akartam vele beszélni. - hazudom, mert a testvéremről beszélni számomra elég kényes téma, nem akarom soha, hogy kitudódjon, hogy milyen hangulat uralkodik otthon mindig. Főleg ha be van állva épp, vagy ha ne adj isten elfogyott a szere és pénzre vágyik. Nem akarom mindezt az Adriano orrára kötni, mert szégyellem és mert ismerem is annyira, hogy tudjam, elég sok mindenre lenne képes az a biztonságomért, ezt már többször is hangsúlyozta és mutatta is. Én pedig akármennyire is haragszom a testvéremre, de nem szeretném, hogy baja legyen. Örülök, hogy egyenlőre nem kérdezősködik, és bízok abban, hogy nem is fog. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor mellém kerül, a szavait hallva felkapom a fejem és úgy nézek rá, mintha arra várnék, hogy nevetni kezdjen azon, hogy csak megviccelni akart. De nem teszi, így ösztönösen állok távolabb tőle, bár én magam sem tudom miért. Nem tőle félek... vagyis én sem tudom eldönteni. Inkább cak ettől az egész helyzettől, ami egyáltalán nem csak egy játéknak tűnik. Még sosem hallottam azt a tévében, hogy a maffiák emberi életeket mentenének... az ellenkezőjét viszont igen. Az egyetlen és számomra legfontosabb kérdésre azonban nem válaszol, így csak sóhajtok, mert nem tudom mi mást tehetnék. Talán tényleg jobb nem is tudni semmiről.
- Talán igazságosabb lett volna, ha már a legelején közlöd velem ezt az apróságot, hogy én magam dönthessem el, hogy részese akarok-e lenni egy ilyen életnek. - a hangom nyugodt, bár én egyáltalán nem érzem annak magam. Nem azért haragszom rá igazából, mert ebbe született bele... talán az nem az ő hibája. Hanem azért, mert ezidáig hallgatot róla. Ha elmondja idejében, akkor egy percig sem gondolkodnék és elrohannék a közeléből. Most viszont olyan helyzetben vagyok, hogy nem tudom, hogy képes lennék-e arra, hogy elszakadjak tőle. Így még inkább nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet lenne-e elvárni tőle, hogy ne nősüljön meg, hogy inkább engem válasszon. Mert azok ott valóban veszélyes emberek lehetne, és lehet, hogy nem ér annyit az egész, hogy még nagyobb bajba keveredjek. Örülök, hogy nem akar megközelítnei, mert ez azt jelenti, hogy tiszteletben tartja az érzéseimet, ugyanakkor szeretném is, hogy mégis magához húzzon és átöleljen. Nem tudom eldönteni, hogy valóban haza akarok-e menni a valószínűleg mostanra már ideges testvéremhez, vagy inkább itt maradjak vele és próbáljak úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
- Az előbb kérdeztem valamit. Amire nem válaszoltál. Milyen rossz dolgokat tettél? - szegezem felé ismét a kérdést, ami alol az előbb ki bújt, és azt hiszem, hogy ettől fogg majd múlani az én döntésem is. Mert kisebb bűnöket talán elnézek, hiszen mindenki hibázik. De a a nagyobbakkal nem tudom, hogy tudnék-e mit kezdeni. Ismét beszélni kezd, amitől érzem, hogy elgyengülök, mert mindig tudja, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy tanácstalan legyek. Most pedig nagyon az vagyok. Megköszörülöm a torkom mielőtt válaszolnék és végig őt figyelem, mert azt hiszem, hogy az arcáról elég sok minden leolvasható.
- Na és tőled ki véd majd meg? Ki segít azon, hogy ne érezzek semmit és úgy tudjak innen elsétálni, mintha soha nem is lett volna valóság mindaz, amit eddig mutattál? - kérdem ezúttal kétségbeesett hangon, és persze nem úgy értem azt továbbra sem, hogy tőle félnék, mert azt tudom, hogy engem nem bántana. Inkább az érzéseimtől rettegek, amik olyan mélyek kezdenek lenni, hogy folyamatosan elbizonytalanítnak minden döntésemben, amiket meg akarok hozni.

Dawn valóban nem az a lány, akit a tulajdonomnak mondhatok, sosem hagyná, hogy úgy bánjak vele, sé lehet, hogy az elején volt bennem egy érzés, hogy birtokolnom kell őt, mint minden mást, de már elmúlt. Sokkal inkább vágyom arra, érthetetlen okokból számomra, hogy a partnerem legyen. Nem tudom, hogy mennyire menne nélküle az életem tovább, pedig ez lenne a legkönnyebb neki és és nekem is, bár nem lelkileg, csak ésszerűen ez jönne ki jól. De nem tudunk elszakadni egymástól, mert minden veszekedés után visszatalálunk egymáshoz, ami megsebez minket és bánt, de főleg őt bántjunk vele, ami nem helyes.
- Állandóan ez a hülye házasság van a fejedben és mindig ez a téma nálunk, Tudom, hogy bánt, mert látom rajtad, hogy nem akarod, hidd el baszki, hogy én sem kurvára nem vágyom arra, hogy elvegyek egy nőt, aki nem te vagy. - csúszik ki a számon hirtelen. De nem terveztem megházasodni, még akkor sem ha kialakulna bármi is egy nővel, akár Dawn-nal mégis amikor kimondom annyira nem tűnik ördögnek való dolognak.
Az a hülye telefonhívás lesz a talán, ami örökre elszakít minket egymástól és amikor kiderül ki volt a hívó fél, talán a nyelvem hegyén van egy bocsánatkérés, de sokkal jobban izgat a tudat, hogy amikor megcsörrent a telefon Dawn egész teste megfeszült és nem jó értelemben. Eleinte azt hittem, hogy attól trata, hogy meglátom, amint egy szeretője hívja, de amikor kiderül, hogy a testvére az, akkor teljesen más dolgok kezdenek el járni a fejemben. Nem akar róla beszélni, pedig tudom, hogy valami nincs rendben, pontosan láttam rajta, akármennyire is távol akartam magam tartani tle magam, már minden porcikáját ismerem és a rezdüléseit is.
- Akkor sem mondanád el, ha nem ez lenne csupán az oka ugye? - kérdezem szinte a biztos választ tudva. Tudom, hogy nekem is őszintének kellene vele lennem, mert megérdemli, még akkor is ha félek attól, hogy akkor örökre elhegy, mégis mindent elmondok neki, ami még csupán csak a felszín, de ezt hallva pontosan el tudja dönteni, hogy hogyan folytassuk tovább.
- Az elején nem akartalak ennyire az életembe belevonni, játékok voltunk egymásnak és semmi több. Azt nem kalkuláltam bele, hogy sokkal több leszel. - nem nézek rá, de érzem, hogy eltávolodik, belátom, hogy amint éreztem, hogy az egész valami másba fordul át ki kellett volna teregetnem a lapjaimat és nem titkolózni, de ezt nem olyan egyszerű tálalni, hiszen most is látom, hogyan reagált rá,.
Lassan lököm el magam a kocsitól és teszek tőle távolabbra pár lépést, mert tudom, hogy a kérdésre akkor is felelnem kell ha eddig nem tettem meg. Én hoztam fel és nem hagyhatom megint nyitva előtte ezt a dolgot.
- A legrosszabbat, amit egy ember tehet egy másikkal. - felelem ráemelve a tekintetem, anélkül, hogy kimondanám, bár azt nem teszem hozzá, hogy a másik ember az életünkre tört, de ez nálunk már majdnem egészségesnek is mondható, bár nem túl gyakori. Egész nagy a fegyelem olaszország felénk eső részén, de olykor megesik, hogy valaki kicsit többet akar, mint amije igazából lehetne neki. magamat és a családmat védtem és igen embert öltem, de sosem fog kiderülni és nem fogom ezeket a szavakat hangosan kimondani sem, mert ennél sokkal jobban lettem képezve már kiskoromtól kezdve, Megbízok benne, még ha mindent el is mondanék neki, akkor is megtenném, hogy a végletekig hiszek abban, hogy a bizalmunk nem fog meginogni, legalábbis nekem.
- Minden valóság volt Dawn, ami eddig történt, pedig nem ezt akartam. Sosem akartam elmondani neked ezeket, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire az életem része leszel. - közelebb megyek hozzá, de még mindig nem érek hozzá. Látom a szemében a rettegést, és nem tudom eldönteni mitől fél, ami teljesen megőrjít.
- Azt hiszem most az lenne a legjobb ha hazamennél. Meg kell emésztened mindezt és nem hiszem, hogy ezt mellettem kell megtenned. Látom, hogy félsz, és utálom, hogy én váltom ki belőled. Azt hiszem túlságosan szeretlek ahhoz, hogy így lássalak. - nyomok egy puszit a homlokára, és intek a sofőrnek, hogy ideje hazavinnie őt. Nem nézek vissza csak hátat fordítok és elindulok a ház felé, mert nekem most talán arra van a legnagyobb szükségem, hogy végig gondoljam azt, hogy mi vezetett odáig, hogy ennyire függni tudtam egy nőtől.