Azt hiszem, hogy egyáltalán nem túlzok azt mondani, hogy ez a vitánk az eddigi legsúlyosabb, talán most látom először a szemeiben azt, hogy mennyire csalódott bennem, és, hogy az irántam való rajongását könnyedén váltotta fel valami más... mintha gyűlölne amiatt, hogy önállóan akartam meghozni egy olyan döntést, amely mindkettőnket érint. Tisztában vagyok azzal én is, hogy mekkora hiba lett volna a részemről az, ha sikeresen véghez viszem a tervemet, bár amikor ide jöttem, még nem gondoltam, hogy ilyen mélyen érintené ez Adrianot. Most azonban látom rajta, hogy sokkal jobban a szívén viselné az egészet, mint én. Nem azt mondom, hogy én öröm táncot jártam volna akkor, ha megszabadulok a bennem lévő magzattól, igazából fogalmam sincs, hogy milyen érzéseket váltott volna az ki belőlem, viszont a félelmem az agyasággal kapcsolatban még mindig nem csillapodik, mindegy, hogy mit mond. Jelen pillanatban elképzelhetetlennek tartom az egészet. Persze a jövőmet Adrianoval tervezem, viszont sosem gondolkodtam azon, hogy abba valaha egy gyerek is bele tartozzon. Mindig csak magunkat, kettőnket láttam, ha megpróbáltam előre tekinteni. - Azért, mert nem volt benne a számításaimban az, hogy gyerekünk lesz. Teljesen más az, hogy én vagyok a világodnak a része, vagy egy ártatlan gyerek. Veszélyes. - még mindig a kifogásaimmal takarózok, mert már nemigen maradt érvem, amit fel hozhatnék a butaságom mellett. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem fogja hagyni, hogy újból megpróbálkozzak ezzel, ha meg mégis megtenném, akkor valóban nem lesz soha többet az életem része. Persze vannak más lehetőségeim, egy röpke pillanatig megfordul a fejemben, hogy ilyen olyan gyógyszerek segítségével, vagy egy hírtelen eséssel is el tudnék vetélni úgy, hogy közben még hibásnak se jöjjek ki belőle, de ezt a beteg ötletemet épp olyan hamar el is engedem, mert valószínűleg nem tudnék utána soha többet a szemébe nézni. Ahogyan a tükörbe se. Ez a gyerek nem érdemli meg, hogy ilyen aljas módszerekkel szabaduljak meg tőle. Én sem érdemlem meg azt, hogy épp engem választott ki az anyjának. Bólintok a szavaira, hisz pontosantudom, hogy mellette nincs mitől félnem, de attól még mindig kételkedek a saját képességeimben, sőt a jövőnkben is. Hisz az apjának nem nyertem el a tetszését, én meg nem tudhatom, hogy előbb vagy utóbb nem fognak-e tényleg közénk állni. Vagy el venni tőlem a gyerekem, hogy valami maffia örököst csináljanak belőle. Mindenre fel voltam készülve, fejben annyi mindent el terveztem, de a gyereket nem. Azt hittem, hogy Ő sem akar szülővé válni. Velem ellentétben Adriano sokkal felelősségtudatosabb, én általában hamarabb szoktam cselekedni, mint gondolkodni. Ezt tudnia kéne. Mégsincs már erőm tovább vitatkozni vele, ha rajtam múlna a kocsiban ülve sem szólalnék meg, viszont ez az össze költözéses téma, amit már párszor végig futottunk kénytelenné tesz újabb érvekkel elő rukkolni. - Rendben, de... mi lesz ha rá ununk egymásra? Épp amiatt, mert minden napunkat együtt töltsük. Azt mondják, hogy akkor ismersz meg valakit igazán, ha azzal együtt élsz. Mi lesz, ha mi rá jövünk, hogy nem megy nekünk? A gyerek... nem akarom, hogy csakis a bennem lévő micsoda miatt ragadj le mellettem majd, érzelmek nélkül. - ismét ki fújom magamból a levegőt, és már nem is igazán értem, hogy miről beszélek. Mintha mi lennénk az első olyan pár, akik össze költöznek és gyereket vállalnak. De nekem ez az első, hogy ennyire komolyra vegyek egy kapcsolatot és, hogy bárki iránt is ilyen mély érzelmeim legyenek, hogy ne tudjak nélküle létezni. - Nem szeretném, hogy bele szólj a testvéremmel való kapcsolatomba. Nem akarom, hogy segíts neki, bárhogyan is. - csak nagyon halkan ejtem ki a szavaimat vigyázva arra, hogy véletlenül se nézzek rá, és reménykedve, hogy nem fog megsértődni ezen, mert mivel ismerem Kevint, így pontosan tudom rólanazt is, hogy mint valami pióca, úgy képes rá tapadni az emberekre, főleg, ha megtalálja azoknak a gyenge pontjukat. Nem akarom, hogy jóban legyenek valaha is, ahogyan azt sem, hogy az ellenséget lássák egymásban. Csak egyszerűen ne is ismerjék egymást. - Mármint a munkahelyemen? Remek... már csak az hiányzik, hogy testőrökkel járjak el dolgozni is. Adriano... szerintem te paranoiás vagy. Már akkor is ott dolgoztam, amikor téged még nem ismertelek... miért gondolod, hogy éppen most fog bármiféle bajom esni? Vagy... inkább csak mondd ki, hogy nem bízol bennem. - nem tiltakozok a az emberei ellen, hiszen pontosan tudom, hogy mondhatok bármit, úgyis az lesz, amit akar, az emberei pedig csakis rá hallgatnak, tök mindegy lenne, ha el kergetném őket,valahányszor meglátnám. Persze... hiszen nem tőlem kapják a fizetésüket. Bólintok, holott egyáltalán nem gondolom, hogy a Kevin helyzetére lehetne bármiféle megoldást találni, addig legalábbis semmiképp, amig Ő maga be nem ismeri, hogy beteg. Olyan emberen nem lehet segíteni, aki azt nem akarja. Leginkább azért akarok dolgozni, hogy azt neki adjam majd, mert kevesebb az esélye, hogy a nyakunkra fog járni... és Adrianonak sem kell megtudnia. Óvatosan emelem felé a tekintetem, majd hozzá bújva temetem arcomat a nyakába és úgy hallgatom a szavait, amelyek csak még nagyobb szégyent váltanak ki belőlem. Hogyan lehettem ennyire ostoba? - Én nem akartam semmi rosszat Adriano, esküszöm. Bepánikoltam. Tudom, hogy csalódtál bennem, de kérlek soha többet ne nézz rám úgy, ahogyan a rendelőben néztél... nem bírrnám elviselni, ha meggyűlölnél. - elhúzódok tőle, de csak épp annyira, hogy rá tudjak nézni, mert látni akarom ismét a szemeiben azt a csillogást, amilyennel mindig is nézett. - Szólok neki, de... kérlek ígérd meg, hogy akárhogyan is fog viselkedni, figyelembe veszed majd, hogy a testvérem. - mivel nem tudhatom, hogy éppen beállva fog-e ránk várni, vagy ami még rosszabb, úgy, hogy nem jutott ma hozzá semmihez, így nem tudom, hogy mire számíthatunk tőle, de abban bízok, hogy Adriano nem fogja hagyni, hogy felbosszntsa. Nem akarok kettejük között lenni. - A gyerekről meg... hát beszéltem róla a bátyádnak. - lesütöm a szemem miközben beszélek, mert azt hiszem, hogy nem a legjobb témánál járunk ismét, talán azt hiszi, hogy egy újabb butaságot követtem el, meg ellene szervezkedek, vagy ami még rosszabb, hogy ismét megvádol valami gusztustalan dologgal, pedig ez egyáltalán nem így van. - De Ő... megígérte, hogy nem beszél róla a szüleiteknek. Ne haragudj, jó? Néha szokott írni, hogy minden rendben van-e, én meg hát... tiszteletlenség nem vissza írni. Ő ajánlotta ezt az orvost is, akihez el mentem. Segíteni akart. - még mindig nem nézek rá miközben színt vallok neki, és reménykedek abban is, hogy nem csinál ismét bolhából elefántot. Mert végülis a baba dolgot már megbeszéltük. Megértettem, hogy nem szeretné, hogy el vetessem.
Tisztában vagyok a szavaim súlyával, azzal, hogy mennyire nem egyszerűdöntés ez és nem hagytam gondolkodási időt, nekem sem hagyott őt. Kiállok a magam igaza és akarata mellett, ezt már régen megtanulhatta, hiszen tudja mennyire önfejű vagyok. Nem tudom képes lennék e ebből engedni, hagyni neki, hogy ő döntsön egyedül az én gyerekem felett is, és ne hagyja, hogy beleszóljak. Most is kavarognak bennem az érzelmek, nem tudom mi az amit mondhatnék neki a szavaim nem mindig olyanok, amiket hallania kellene tőlem, de ilyen vagyok és hiába próbálok vele kicsit más lenni, ilyenkor nem sikerül, amire nem vagyok büszke de ezt majd csak holnap vagy másnap fogom bánni és most jelenleg nem. - Ha nem akarnád, hogy fegyverek között nőjön fel, mégis te magad miért akartál ennek az életnek a részese lenni? - a kérdésem jogos, ha őt meg tudom védeni, akkor a gyerekemet ne tudnám? Talán egy kicsit sértenek a szavai és nem akarom hallani, mert a fejemben egy valami zakatol, hogy ez a nő képes lenne egy ilyen fontos döntésben ellenem menni, holott, ezek szerint ő elvileg szeret, az életem mégsem tökéletes neki még egy kicsit sem. Nem tudom milyen érvek kellenek neki, hogy észhez térjen, mindent meg tudok adni, amit egy másik férfi nem és ezt az életem biztosítja, az az élet, amitől fél. - Nem kell félned, sosem kellett félned, nem leszel egyedül. - megnyugtatásnak szánom, de most az én fejem sem olyan, hogy ígéretekkel dobálózzak, hogy örökre mellette maradok és mindig vele leszek, mert ez nem tudom megígérni. Nem tudom, hiszen annyira megzaklatja az agyam ez az egész, hogy jelenleg azt sem tudom mit kellene éreznem iránta. Ez az oda vissza beszélgetés olyan végtelennek tűnik, bizonygatom, hogy miért fog ez menni, hogy van megoldás és ő meg pont az ellenkezőjét teszi, meg akarja mutatni szavakkal, miért nem lesz jó. Mik lesznek a buktatók, amire felnevetek egy halkat és elnézek felőle. - Szerinted ez könnyű lesz? Sosem könnyű valakiért felelősséget vállalni. - nem akarom folytatni belefáradtam. Érzem felőle a megnyílást a téma felé, de nem tudom, hogy ez mennyire fog így maradni, hogy vajon mikor fog megint bepánikolni és rohanni az orvoshoz. Nem engedem egyedül és lehet nem b.zok benne ami nagyon fáj, de be kell vallanom magamnak, hogy most elvesztette a bizalmam egy kis részét, amit vissza kell nyernie, de nem tudom hogyan tudja megtenni, egyelőre nem fogom a tudtára adni és csak remélem, hogy nem fog rájönni, mert az tudom, hogy mennyire rosszul érintené. Itt nekem is erősnek kell lennem, másnak, mint aki szoktam lenni ami nehéz. Nem felelek a kétségeire, nem tudok, mert egyszerűen nem hiszek abban, hogy ne menne, minden segítség a kezünkben van és az anyám is nagyon szívesen fog segíteni ha teheti. Az apám részéről inkább nem gondolok bele mivel fog ez járni, de ez egy másik napnak a problémája és nem a maié. A kocsiban megkérdezem tőle, amit már tudom, hogy átrágtuk, de azt érzem rá kell térnem és meg kell kérdeznem, most nem hajthatom el a témát egys egyszerű nemmel, mert ebbe bele kell mennie, Sokkal kényelmesebb lesz neki meglátja, de mindig ott van egy nem, amit meg is tud indokolni, ami már nagyon nem tetszik és ennek most hangot is adok, ahelyett, hogy befejeznénk az erről szóló beszélgetést. - Nem újkeletű ez a dolog, hogy költözz hozzám, de mindig volt egy ok, amiért nem tetted meg én meg rádhagytam, de most ha velem akarsz lenni és márpedig gondolom így van akkor együtt neveljük fel ezt a gyereket és ahhoz muszáj lesz egyszer ebbe belemenned. Független nő maradhatsz nem foglak megfosztani semmitől, sőt csak szeretnék pluszt adni, hogy jobb és könnyebb életed legyen. - komolyan azt akarom, hogy odaköltözzön, már szinte könyörgök neki, ami miatt egy pofont simán lekevernék magamnak, mert ez nem szokásom és nem kellene megtennem, de ez most mást. Nem akarok neki választási lehetőséget adni, mert most már nincsen. - Dawn elhiszem, de nem tudom máshogy kifejezni magam, csak úgy, hogy megint elmondom, már ketten vagyunk ebben benne, nem fogom hagyni, hogy a testvéred miatt ne olyan életed legyen, amilyet megérdemelsz és megkaphatsz. Majd ha akarod elérem én nála, hogy ezzel ne legyen gondja, mondanám, hogy remekül értek az emberekhez, de ez csak egy bizonyos pontig igaz. - túrok bele a hajamba, mert lehet nem egy leendő családtaggal kellene most ezt felhozni, de tudja milyen vagyok ha valamit el akarok érni. Ami meg a munkát illeti, nem szabom meg neki, hogy ne dolgozzon, hiszen tudom milyen ő és mennyire akarja csinálni a maga kis független életét, még akkor is ha tisztában van azzal, hogy itt vagyok és mindent biztosítok neki és a gyereknek is. Olyan életet adok neki, amire talán mindig is vágyott titkon, de ezt nem mondom neki ki hangosan. Tudom, hogy elutasítaná, először azt akarom, hogy ott legyen velem, amikor reggel felkelek és nem egyszer hanem minden reggel. Már ez is magában elmebaj részemről, hiszen nem ez a megszokott nálam. - Dolgozz csak ahogy jónak gondolod, szerintem egy idő után úgysem fog menni, de ameddig azt érzed, hogy erre szükséged van akkor dolgozz nem fogom az utadat állni. De egy valamit fogadj el ezzel kapcsolatban, hogy mindig ott lesz valaki aki figyel rád, nem akarom, hogy bajod legyen és nem csak azért mert a gyerekemet várod. - felelem neki halkan, mert tudnia kell, hogy a tettei ellenére nagyon is fontos nekem, még ha egy kis részem haragszik is rá, azért amit tenni akart. - Igen szerintem ez a legjobb ötlet, találunk megoldást együtt, a bátyád helyzetére is ne aggódj. - tényleg nem kell, nem ez a kis momentum lesz az ami miatt nem fog összejönni az összeköltözés, vagy egy gondtalanabb élet kezdete számára. Megtörtem azt a nőt, akit szeretek, hallom a hangján, hogy minden tettem annyira bántja, de egyszerűen sértett vagyok, amiatt amit tenni készült és ha nem érek oda akkor meg is teszi. Nem akarok belegondolni abba mi lett volna ha, hiszen most itt ül mellettem és belemegy abba, hogy a bátyjával együtt beszéljünk, ami egy kis reménysugár arra, hogy majd összeköltözünk, hiszen ezzel jelzi nekem, hogy ő is hajlik afelé, de nem könnyű neki. Talán nekünk sosem lesz semmi könnyű, de ez nem is annyira nagy baj, hiszen minden akadályt megugrunk könnyen. - Gyere ide! - húzom magamhoz, és elkapom a kezét, amit közben idegesen tördel. - Soha többet ne tedd ezt velem, nem akarok választani közted és a gyerek vagy az én saját egyéni életem között, de mégis ilyen helyzetbe hozol. Haragszom rád, de nem annyira, mint kellene, mert én szeretlek Édes. - nyomok egy puszit a fejére és magamhoz ölelem. - Szólj Kevinnek, hogy este beugrunk hozzád, össze pakolsz pér cuccot és ma este nálam alszol, a többit meglátjuk és megbeszéljük jó? A gyerekről nem szólunk senkinek egyelőre, ez maradjon a mi titkunk még egy kicsit. - nem akarom, hogy bárkit tudja, de nem mondom el neki miért, nem akadok, hogy afggályai legyenek, a meglévőknél nagyobbak.
Néha úgy érzem, mintha a makacsságunkból versenyt csinálnánk, legtöbbször olyan, mintha a nagyfejűségünket felhasználva harcolnánk egymás ellen egészen addig, amíg egyikünk végül fel nem adja. Sajnos legtöbbször én vagyok az, aki alul marad, éppen úgy, mint most is, hiszen hiába próbálom megértetni Adrianoval azt, hogy miért nem vagyunk szülőknek velóak, Ő továbbra is csak a saját maga igazát szajkózza, és már nem is igazán tudom, hogy ez az egész beszélgetésünk lényegében a gyerekünkről szól-e, vagy inkább ismét csak arról, hogy legyőzzük egymást a csökönyösségünkkel. Az egyébként is tébolyodott elmémet viszont sikerül még jobban össze zavarnia minden egyes szavával. Annyira határozottnak tűnik, hogy az már szinte megrémiszt. Hiszen még a mai napig nehezünkre esik kimondanunk azt, hogy mi is van köztünk tulajdonképpen, bár már egy jó ideje többek vagyunk egymás számára, mint két test, de mégis rettegek annak a gondolatától, hogy lehet valami, ami egy életre össze láncol majd bennünket. Egy gyerek... a gyerekünk. Az érzéseimben teljesen biztos vagyok, Adriano még mindig a levegőt jelenti számomra, amely nélkül fuldokolnék, nem is vágyok már régen másra, mégis félek a túlzott kötöttségtől, és leginkább attól, hogy megbánjuk azt, hogy egymást választottuk társnak. Ahogyan attól a világtól is, amelyikben Ő él, és amelyikből talán nem fogok tudni majd elmenekülni én sem, ha közéjük szülök egy gyereket. - Tökéletes életet? Adriano... hisz ami téged körülvesz az minden csak nem tökéletes. Főleg nem nyugodt. Soha nem akarom, hogy a gyerekem... Ő nem lehet egy ilyen világnak a részese. Vagyis...én nem akarom, hogy örököljön majd bármit is. Nem akarom, hogy fegyverek között nöjjön fel. Én csak...nagyon félek. - a hangom egyre halkabb, és most először mondom ki azt, amit gondolok, és a bátor, tökös énem egy pillanat alatt eltűnik belőlem. És csak most döbbenek rá arra is, hogy életemben először féltek valakit még saját magamnál is jobban. A még meg sem született gyerekünket. - Te tényleg nagyon komolyan beszélsz... - ha a szemeibe nézek, látom rajta az elszántságot és azt, hogy mekkora fájdalmat okoznék neki azzal, ha megfosztanám Őt ettől a gyerektől. Sőt... azt hiszem, hogy nekem is fájna, hiszen amióta megtudtam, hogy van bennem egy aprócska kis lény, aki mindennap küzd az életéért, valahogyan olyan, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Én pedig képes lettem volna megfosztani Őt az esélytől, hogy valaha is meglássa majd a napvilágot. Ez bizonyítja a legjobban azt, hogy nem lennék jó anya. Én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy bárkiről, aki még nálam is védtelenebb, gondoskodni tudjak. Még akkor sem fog menni, ha Adriano folyamatosan azt bizonygatja hogy nem vagyok egyedül. Most még nem... de mi lesz akkor, ha talál egy nálam ideálisabb nőt a maga számára? Félre értés ne essék... semmi baj nincs az önbizalmammal, még mindig tisztában vagyok a saját adottságaimmal, viszont tudom, hogy a férfiakat a farkuk irányítja. Nem akarok én lenni majd az a maffia feleség, akinek az a kötelessége, hogy gyerekeket neveljen és türelmetlenül várja majd haza a férjét, aki ki tudja, hogy "munka" címszó alatt éppen mit csinál. - És ha elbukunk? Ez nem olyan, amit vissza tudunk fordítani. Ha a gyerek megszületik, akkor onnantól nem lesz visszaút. Nem tudjuk Őt majd füstre tenni... - nem szokásom falra festeni az ördögöt, általában ennél sokkal pozítívabb vagyok, de ez most nagyon elbizonytalanít egy kicsit mindenben. Olyan megint, mintha egymás ellen hoznánk fel érveket, bár egyenlőre még közös nevezőre mindig nem sikerült jutnunk. Mégis be ülök a kocsiba, egyenlőre háttérbe szorítva a kicsit talán meggondolatlan tervemet, bár az igaz, hogy ennyire tanácstalan már régen nem voltam. Főleg mikor felhozza témának ismét azt, hogy költözzek hozzá. Minden porcikám vágyna arra, ahogyan semmi másra sem vágyok, mint minden reggel Adriano mellett ébredni, de annyi minden van még mindig, ami hátráltat ebben. Leginkább a testvérem, aki azt hiszem, hogy eléggé kiborulna, ha ezt így közölném vele, főleg, mert eszembe sem lenne Őt is magammal vinni. Nem azért, mert nem akarok rajta segíteni, de azt hiszem, hogy épp azzal csinálom neki a legrosszabbat, hogy folyamatosan tartom neki a hátamat, Ő meg hálából csak tovább követelőzik és ha éppen rossz napja van még erőszakos is. A drogok annyira megborították az elméjét, hogy nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet lenne Őt magára hagynom. Viszont az is igaz, hogy mellette semmiképp sem tudnék gyereket nevelni, meg hát ha Adriano komolyan gondolja, akkor minden bizonnyal nem lehetünk szülők úgy, hogy külön élünk. Idegesen túrok a hajamba, hangosan sóhajtva, és fogalmam sincs közben, hogy hogyan magyarázhatnám el az egész helyzetet Adrianonak, aki egyre jobban az életem részévé válik. Mégsem tud még mindig szinte semmit rólam. - Ez nekem így túl sok egyszerre. Nem olyan régen még egy független nő voltam, akinek semmiféle kötöttsége nincs senki felé, most meg... vagy te, mint... mint a párom, vagy fene sem tudja kim, aztán itt ez a gyerek.. - bökök a hasam felé, majd veszek egy mély levegőt is, hogy folytatni tudjam. - ... és most még együtt élni is akarsz velem. - úgy beszélek, mintha mindez ellenemre lenne, pedig valahol nagyon is csábít az egész, csak éppen fogalmam sincs, hogy hogyan kéne kezelnem a helyzetet. Meg arról sincs, hogy mit és mennyit áruljak el a testvéremről neki úgy, hogy közben bajba se keverjem. - Gondolod, hogy én nem próbáltam meg neki segíteni? Folyamatosan az újságokat lestem, hírdetéseket olvastam, számokat írtam ki... szerinted hányat hívott fel? Egyet sem. Kevin egy kicsit...nehéz természetű. - folytatom és ezzel le is tudva a vallomásomat, és még csak hazudnom sem kellett, csupán csak a rész igazságot mondom el abból, ami a valóság. Tudom, hogy sokkal komolyabb köztünk ez az egész, mint azt valaha gondoltam volna, és, hogy nem titkolhatom el mindig előle, hogy a bátyám kábítószer függő, de annyira nehéz erről beszélni. Főleg arról, hogy az erős jellemem miképpen gyengül meg a testvérem közelében. - Ahhoz ragaszkodom, hogy dolgozzak. Amíg csak tudok. Tudom, hogy nincs rá szükségem melletted, de én nem akarok senkitől függeni. Szóval ez nem is lehet vita tárgya, rendben? A többit meg...majd beszélek a bátyámmal és valahogy lesz. - vonom meg a vállam, mintha abszalút nem érdekelne az egész, pedig sokkal jobban akarok vele egy közös jövőt, mint azt bárki is el tudná képzelni. Egyszerűen csak félek ettől az egésztől. - Vagyis inkább jobb lenne, ha együtt beszélnénk vele. - javítom ki magam, mert eszembe jut, hogy nem csak magamért felelek most már, hanem egy bennem lévő gyerekről is. Kevin pedig biztosan ki fog akadni a tudattól, hogy lehet, hogy egyedül marad, én pedig nem szeretném, hogy annak a levét egy ártatlan gyerek igya meg. Adriano jelenléte pedig biztonságot nyújt a számomra. - Nagyon sajnálok mindent. - szólalok meg végül ismét szinte alig halhatóan, idegesen tördelve ujjaimat. - Tudom, hogy most gyűlölsz amiért ostoba voltam, de szeretném ha tudnád, hogy... én szeretlek. Még akkor is, ha néha nem úgy mutatom ki, ahogyan kellene. - végig előre nézve az útat bámulom, mert olyan nehéz ilyesmiről beszélnem. De az igazság mégis ez.
Újra és újra megkérdezem magamtól, hogy ez egy jó döntés volt e? De a válaszom mindig ugyanaz, egyetlen egy nehezítő vagy inkább olyan tényező avan, ami miatt egy kicsit bizonytalan vagyok és az Dawn. Szeretem ezt a nőt, vagyis azt hittem, hogy ezt érzem iránta, a most történtek ezeket mind felkavarták bennem és nem tudom ez e az, amit én szereloemnek hívok, vagy csak egy egyszerű kötődés, amiben minden kémia tökéletes, amikor nem akar mást az ember csak azt az egyet maga mellett, de az érzelmek nem találkoznak, nem tudnak azonosulni, mások a tervek, más az élet. Ez nem egy dráma, nem egy olyan sztori, amiben majd jön egy csattanó, hiszen azok mi magunk vagyunk és nem vagyunk egyszerűen képesek megbarátkozni egymással, egymás életével, csak fellángoltunk és nem akarjuk eloltani a tüzet, ami csodás, forró és vágyat keltő, de amikor egy ilyen helyzet áll elő, mégis rádobunk egy kis homokot, hogy kezdjen elaludni, de félő, akkor már nem fogjuk tudni újragyújtani. A gyűlölet egy hirtelen érzelem volt iránt,a rá kell jönnöm ahogy nézem, hogy nem tudom őt utálni, a tettei miatt kicsit ellentétes érzelmek kavarognak bennem, de ez az egész olyan, amiből nehéz valami jót kreálni a mi életünkben és ezt be kell látnom nekem is. - Az én életemben sosem lesz nyugodt helye egy gyereknek csak akkor ha megteremtjük neki és meg tudom tenni Dawn, képes vagyok neki tökéletes életet biztosítani olyat, amilyet egy átlagos szülő nem tudna, és ez az ami szerintem lényeges. Nem fogtam még, de majd megtanuljuk hogy kell. - az ember élete végéig tanul és lehet nem lesz könnyű folyamat, de akkor is bele fogunk jönni. - Majd fogadok fel dadust, aki vigyáz rá, amikor te már nem tudsz mert fáradt vagy, felkelek hozzá, amikor nem alszik, mindent megoldunk. - szinte kampányolok amellett, hogy ő is akarja, pedig látom a szemében a megvetést afelé a lény felé, akit egyszer a gyerekünknek fogunk hívni, mert a gyerek meg fog születni és ha azt mondja, hogy rá erőszakolom, akkor megteszem, de megbánja, ha nem teszem és én azt nem akarom. Az, hogy valaki a sarkában van amióta együtt vagyunk nem titok előtte, és tudom mennyire utálja, tagadja, hogy ez fontos lenne, de én tudom, hogy nem az. Mert ha nincs valaki a sarkában, amikor Aldennel találkozik, akkor nem tudom hol van és lehet azt sem tudnám, hogy terhes, és akkor most nem itt lennénk. Talán csalódnék benne, ha utólag tudtam volna meg, mire már késő, de ez egy jó döntés, még akkor is ha neki nem tetszik. Önző dolog, d ő is önző, hogy csak magával foglalkozik, a szabadságával és azzal, milyen nehéz lesz egy gyerekkel. - Mi könnyű az életben Édes? Miért pont ez az amit nem akarsz megugrani? Szabad lehetsz ugyanúgy egy gyerek mellett is, nem egyedül leszel benne, ketten leszünk. - már nem is tudom mit mondhatnék, minden érvemet kimondtam és még mindig falba ütközünk, éppen ezért indulunk meg a kocsi felé, most nem beszélhetünk arról, hogy miért akarja elvetetni, a gyerek marad és ha máshogy nem akkor azzal fogom elérni amivel mindig is, a határottságommal. A kocsiban talán olyan kérdést teszek fel, mit már többször megvitattunk, de eza most más, és az otthonában nem figyel rá senki ha elesik vagy bármi, megszédül nem veszi észre más csak a bátyja aki nem lehet mellette állandóan, bár semmit nem is tudok róla, ami talán meg jobban aggaszt, hogy nem mesél róla. Tudom, hogy van valami a háttérben, megérzés, és az arca is megváltozik, amikor felel, és mielőtt megszólal nagyon sokat gondolkodik mit mondhat el és mit nem. Nagyon jól ismerem ezt az arcot, nem csak tőle, a maffiában ha valakinek titkolnia valója van, jobban kell rejtegetnie és Dawn nem így teszi. - Megbeszéltük, amikor nem voltál terhes a gyerekemmel, nem fogjuk tudni megoldani köztünk lévő helyzetet csak ha belemegyünk rendesen ebbe az egészbe. - és ezzel neki is tisztában kell lennie, minél több időt töltünk együtt, annál könnyebben fogunk összerázódni, és mire jön a baba, addigra már egy összeszokott csapatot tudunk alkotni, remélhetőleg. - Kevin szerez magának munkát, már felnőtt, ne egy másik ember határozza meg az életed, főleg ne a testvéred, ha kell neki segítség tudok neki segíteni ha ez az ára annak, hogy odaköltözz hozzám. - nem ismerem a bátyját nem tudom milyen munkakörben akar munkát szerezni, de a kapcsolataim által egészen biztos könnyen szerezménk neki valamit. Közeledünk a kajáldához, ahol remélhetőleg talál magának való fogást, ha nem akkor tovább megyünk, de most úgy érzem ezt az egész összeköltözést nem akarom ennyivel lezárni. Érzem, hogy valami megingott bennem a felé való érzelmeimmel kapcsolatban, de nem akarom ennyivel elengedni, és ezt most nem is fogom, akármennyire is akarja ezt halogani vagy inkább többet nem is beszélni rőle. - Az érdekel mi lesz a bátyáddal, de arra is gondolj mi lesz veled, gondolom a munkádat nem akarod feladni emiatt, nem szorulsz rá, remélem tudod, hogy bármiben támogatlak, eddig is megtettem volna, nem csak a terhesség miatt van. - javítok inkább bele, hiszen tudja, hogy bármikor számíthatna rám, ha nem lenne ennyire makacs és akarna mindent megoldani egymaga.
Minél több időt töltünk ezen a helyen, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy nehezen kapok levegőt. Az Adriano jelenléte csak még jobban elbizonytalanít a döntésemben, a szavaival pedig úgy érzem, mintha választási lehetőséget sem adna. Ha el vetetetem a babát, akkor elhagy. Azt beismerem, hogy nem volt jogom nélküle döntenem erről, hiszen a bennem lévő gyerek nem csak az enyém, hanem az övé is, de azt gondoltam, hogy bilincsként élné meg a gyerekünk születését. Én nem akarom azt, hogy csakis amiatt legyen mellettem, mert nincs más választása. Miért nem ért meg? Igazából olyan, mintha még mindig meg sem hallanánk a másikat, csak beszélünk és beszélünk, és én pontosan tudom, hogy a vége megint az lesz, hogy az Ő akarata fog érvényesülni. Ettől pedig csak még inkább össze zavarodok. Fogalmam sincs, hogy szeretném-e ezt az egészet, vagy, hogy helyt tudnék-e állni az anya szerepében. Mi lesz ha elbukom, vagy ha nem tudom feladni a szabad életemet? Mit csinálok a drogfüggő bátyámmal? Na és ha nem fogom tudni, hogy a gyerek épp miért sír? Ha akaratom ellenére teszek valami rosszat vele? Ha megváltozik az alakom és Adriano szemében már nem leszek olyan, mint amilyen eddig is? Ha nem tud minket megvédeni a családjától és el akarják majd venni tőlem a gyerekemet, hogy a saját képükre formálják? Annyi kérdés van a fejemben, amire szeretnék választ kapni és emiatt olyan, mintha csaka sötétben tapogatóznék. Bárcsak betekintést nyerhetnék a jövőmbe. Talán úgy sokkal könnyebb lenne eldöntenem, hogy mi a helyes és mi nem. - Te sem azt szeretnéd most, hogy leüljünk és közösen, nyugodtan beszéljük meg. Rám akarod erőltetni a saját akaratodat. Adriano... egy gyerek nem játék. Fegyverek között akarod felnevelni? Fogtál életedben legalább kisbabát? Mert én kurvára nem... azt sem tudom mit kell kezdeni velük. - húzódik egy fintorra a szám, és ezzel lényegében ki is mondom a legnagyobb félelmemet. Nem értek a kisbabákhoz. Idegesít a sírásuk. Képtelen lennék tisztába tenni... nem tudok elképzelni egy olyan életet magamnak, ami arról szólna, hogy kakis pelusokkal kelljen szaladgálnom, miközben legalább háromszor rám böfögi a benne lévő tejet. Utálom a tejet és a szagját. Nem hiszem, hogy meg tudnék bírkózni ezzel. Szerintem Adriano sem ezt akarja. Persze neki könnyű... hiszen Ő pénzzel bárkit megvásárolhat. De az én gyerekemet mások főleg nem fogják nevelni. Ha megszülöm Őt egyáltalán. Mert egyenlőre bele fáradtam az Adrianoval való harcolásba, de ez nem jelenti azt, hogy még mindig nem az abortuszt tartanám a legjobb döntésnek. Talán sikerül majd meggyőznöm Őt is, és megoldjuk anélkül, hogy el kéne hagynunk egymást. - Látod? Épp ez a probléma... Hogy hosszú távon nem bírjuk ki veszekedés nélkül. Miből gondolod, hogy ha megszületik a gyerek... a gyerekünk, máshogyan lenne mindez? Lehet, hogy én még nem akarok fenőni. Szükségem van a szabadságra. Egy gyerek ezt elvenné tőlem... - még mindig makacskodok kétségbeesetten, annak ellenéreis, hogy valahol legbelül pedig épp, hogy ennek az ellenkezőjét érzem. Csak sokkal nagyobb bennem a pánik ahhoz, hogy ezt be is ismerjem. Csak annyit szeretnék még mindig, hogy végre megértsen az ítélkezés helyett. - Így vagyok szabad? Mindig tudsz minden lépésemről. Így lesz ez most már mindig? Tudod, hogy utálom ezt. Eddig is mindig vigyáztam magamra... amíg nem ismertelek is. - tudom, hogy nem fogom tudni lebeszélni őt, hiszen így megy ez már egy ideje. Bár eddig legalább nem láttam azokat az idegesítő néma embereket. Vajon mennyire hűségesek Adrianohoz? Ha rájuk szólnék akkor néha képesek lennének magamra is hagyni? Nem tervezek semmi olyant csinálni, ami bűn lenne, de akkor is frusztráló a tudat, hogy valaki lépten nyomon követ. Mégis megadva magam végül, ülök be a kocsiba, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a helyet és valamiért azt érzem, hogy innentől már lehetőségem sem lesz ide vissza jönni. Még mindig szégyellem magam a történtekért, ugyanakkor haragot is érzek, bár azt hiszem, hogy azt leginkább saját magam miatt. Az éhségem azonban elég ok arra, hogy egy ideig fellógassam a fehér zászlót, mert jelen pillanatban nincs erőm tovább harcolni a saját magam igaza miatt. A kérdése azonban olyan váratlanul ér ismét, hogy még a szemeim is kimerednek közben. Mindennél jobban szeretnék együtt élni vele, de valahogy nem tudom, hogy az hogyan lehetne megoldható. Kevin biztosan nem hagyná. Ha mégis, akkor folyamatosan a nyakunkra járna és lejáratna. Ideje lenne talán őszinte lennem Adrianohoz és mindent elmondani neki, mert azt hiszem, hogy egyedül egyre kevésbé tudom megoldani a problémát, de nem tudom, hogy mit mondhatnék. Ő azt hiszi, hogy a legnagyobb veszély az utcán érhet, fogalma sincs, hogy a saját otthonomban vagyok néha a legelveszettebb. A karomon jelenleg is ott van a szorításai helye, amiért nem értem oda azon a napon időben. - Én nagyon szeretnék hozzád költözni, de... - el is hallgatok és lesütöm a szemeimet is, mert már szégyellem magam amiatt, hogy mindig a bátyámra hivatkozok. - Ezt már megbeszéltük, nem? - nézek ismét rá, abban bízva, hogy nem béntom meg. Én utálok rosszban lenni vele. Szükségem van rá, sokkal jobban, mint bárki másra. - Kevinnek nem tetszene ez biztos, mert... csak tudod neki még mindig nincs munkája és... szóval ha én elköltözök, akkor nem tudom mi lesz vele. - ezzel pedig remélhetőleg le is zárjuk a témát, mert most beszéltem a legtöbbet eddig a bátyámról neki, de rohadtul nem szeretném ha bármit is félre értene. Persze most már talán jól jönne a segítsége, de nem úgy, ahogyan Ő tudna segíteni. Mert vagy az erejével és az embereivel oldaná meg a problémát - amit sosem szeretnék -, vagy pedig a pénzével, aminek szintén nem örülnék, mert a testvérem néha olyan tud lenni, mint a pióca. Főleg ha pénzről van szó.
Két külön kibaszott világ a mienk, és most mégis egy középúton kell megtalálni magunkat, együtt vajon kik lehetünk? mert ez most fontos, hogy egyáltalán tudunk e együtt dolgozni. Nem lesz más választásunk, mégis olyan sok a kérdés, és úgy mozgok és beszélek, mintha tudnám, elhatározom, hogy a gyerek kell, de vajon én leszek neki a megfelelő apa, mert Dawn anyai oldala egészen biztosan remek lesz, még akkor is ha most ezt nem érzi. Ő remek ember, még a hibáival együtt is, amik nem olyanok, amiket egy gyerek ne tudna megemészteni, ellenben velem. Az én hibáim fel tudnák emészteni az egész még nem létező családunk életét. Vagy már egy család lennénk? Olyan nagyon nehéz erről még fejben is nyilatkozni, hogy említsem magunkat, hogyan gondoljak magunkra? Ez egy olyan szövetség, ami tele van ragtapasszal, annyi a megragasztani való rajta, hogy lassan nem lesz olyan rész rajta, amit nem borít be semmi. Mégis mindig összerakjuk bár ezt most jelenleg nagyon nem érzem és ez nem tudom elmondani mennyire fáj. Lehet erősek a szavaim, mintha ő nem értené mi forog kockán, még én sem értem,d e abban biztos vagyok ha most nélkülem dönt, nem lennék képes többet ele egy helyiségben lenni, egyszerűen túlságosan sok mindent venne el tőlem ezzel az egésszel. - Azt Dawn, ha egy ennyire fontos döntést nélkülem akarsz meghozni akkor nem is tudom mit keresünk mi egymás mellett. - már nem akarok finomkodni, hogy ne bántsam meg, amikor ő képes volt ennyire a mélybe tisztítani úgy, hogy azt észre sem vette. - Semmi sem tűnt feleslegesnek, most sem tűnik, csak ez az egész, amit most teszel, nem tűnik fel mennyire egyoldalú az egész és mégis megint én vagyok a rossz, mert akarom azt a gyereket, akarom ezt az egészet, mindazok ellenére, hogy én nem akartam korábban, akárcsak te. - mert én bízom abban, hogy menni fog, de ezt már nem mondom ki, túl sokáig hitegetem őt is és magamat is, már kezdek elfáradni benne, de nem akarom, hogy azt tegye, amit akart, mindegy milyen áron, de megakadályozom benne, mert ő sem akarja megbánni. - Nem akartam gyereket, sosem akartam, ezt el is mondtam, de tőled, vagy veled akarok, de nem így. Azt akarom, hogy az a gyerek megszülessen és végre egyszer a kibaszott életben tudjunk normálisan létezni egymás mellett, mert ez így nem jó. Mindig van valami, ami miatt mi lehetünk tökéletesek ellenségek egymásnak és el is játsszuk, majd megint minden olyan egyszerű lesz. Fel kellene nőnünk, mindkettőnknek és én nem egy gyereket akarok Dawn, ha ebből ezt szűrted le, kurva szarul gondolod, én a mi gyerekünket akarom. - tudatosítani próbálom benne, de azt érzem falba ütközöm és lehet már a szavai annyira nem taszítják a dolgot a tettei és a tenni akarása nem ezt mutatja és látom rajta akármennyire is mutatna mást. - Megfordult a fejemben, de nem zárlak be, de vigyázni fognak rád, ha engem nem viselsz el a közeledben, akkor is lesz valaki aki ott lesz és látni fogod, ő is téged, sokkal jobban, mint eddig. Azt csinálsz, amit csak akarsz, szabad vagy, nem megkötni akarom a kezed, csak vigyázni rád. - már kezd lágyulni a hangom, mert érzem, hogy távolodunk a helytől. ami képes lett volna elvenni tőlem mindent, vagyis az Dawn lett volna de a hely maga hordozza magában mindazt, ami rossz érzést kelt bennem. A kocsiban már minden más, a hangulat nem változik, de a légkör teljesen más lesz, sokkal könnyedebb, én is igyekszem megnyugodni, most tudva, hogy nem történt meg az amire készült, közben rossz érzésem van, mert ami köztünk van nagyjából most foszlott a semmibe, mintha sosem lett volna. A szavaira bólintok, és elindítom a kocsit, majd kiválasztja hol akar enni, jelenleg nekem egy falat sem menne le a torkomon, max egy nagy üveg whisky, de ezen majd elgondolkodok otthon ha már tudom, hogy jóllakott és megpróbáljuk megbeszélni, hogyan baszódott el minden pillanatok alatt és miért érzem azt, hogy ez nem lesz olyan sosem mint régen. - Odaköltözöl hozzám? -dobom rá a következő bombát, tudom a választ, de valahogy el kell érnem, hogy a legjobb helyen legyen, amit eddig is akartam neki, de mindig visszautasította, mert neki ott van a bátyja, mondaná, hogy hozza magával, de felnőtt ember, nem szorul a pátyolgatásunkra.
Mint mindig amikor veszekszünk, most is úgy érzem, mintha elbeszélnénk egymás mellett. Ő nem ért engem, én nem értem Őt, és így csak mindenfélét egymás fejéhez vágva várjuk el a másiktól azt, hogy megalázkodjon. Azt hiszem, hogy épp ez is a probléma kettőnk között. Hogy képtelenek vagyunk kompromisszumokat kötni, helyette csak egymásra akarjuk erőltetni a saját akaratunkat. Nem tudom, hogy milyen szőrnyetegnek tűnhetek jelenleg a szemében, de azt hiszem, hogy túl hamar ítélkezik felettem. Persze, hogy nem jó szívvel vagyok itt. Nem tudnék csak úgy sosem áratni egy ártatlan kisbabának. Ráadásul a sajátomról készülök lemondani, nem mintha ahhoz lenne kedvem. De egyszerűen rettegek tőle. Hihetetlen, hogy egy meg nem született, aprócska lény képes ilyen félelmet kiváltani belőlem. Félek mindattól, ami a születése után várna rám. Ez a gyerek egy olyan gyenge pont lenne talán az életemben, akinek az elvesztésétől azután, hogy találkozunk minden egyes nap rettegnék. Attól is, hogy valami történni fog Adrianoval, vagy csak a kapcsolatunkkal és egyedül kell majd megbírkóznom, az egyenlőre még lehetetlennek tűnő feladattal. Félek a kötöttségektől és attól, hogy valaki valóban fontosabb lesz számomra a saját életemnél is. Már így is az Adriano, még ha ezt nem is úgy mutatom ki. De Ő tud magára vigyázni. A kisbabánkról pedig nekem kéne gondoskonom. Mi lesz, ha elbukom? - Vagyis ezzel arra akarsz célozni, hogy ha véget vetek a terhességemnek, akkor köztünk is vége mindennek, igaz? Feleslegesen ragaszkodok hozzád, feleslegesen száltál szembe miattam a családoddal és... igazából csak egymás idejét vesztegettük. Úgy fogsz tenni, mintha nem lennék... - nehezemre esnek kimondanom ezeket a szavakat, de valamiért épp így látom a jövőnket, ha véghez viszem az engedélye nélkül azt, amit nélküle terveztem megtenni. Kicsit úgy érzem, mintha sarokba lennék szorítva, mintha választásom sem lenne. Adrianot túlságosan szeretem ahhoz, hogy ilyen egyszerűen le tudjak róla mondani. Bárcsak Ő is fele annyira így érezne, akkor Ő sem tudna minden egyes alkalommal csak így lemondani rólam, amint valami olyasmi miatt veszünk össze, amit látszólag nem tudunk megoldani. Egyre szűkebbnek kezdem érezni ezt a szobát, olyan, mintha megfojtana minden, ami csak épp körülvesz. Hallom én is a saját szavaimon, hogy mennyire nem kéne kimondanom őket, és Adriano meg is erősít abban, hogy önző vagyok. Valóban annak érzem egy kicsit magam, de a félelmem azt hiszem, hogy nem alaptala. Hiszen képes lenne elhagyni, ha nem szülöm meg a gyerekét. Ez csakis annyit jelentheti, hogy a bennem lévő magzatot már most jobban szereti, mint engem valaha is. - Ha így vélekedsz rólam, ha annyira rossz embernek gondolsz, akkor miért nekem kell neked gyereket szülnöm? Mire vársz? Menj és csinálj valaki másnak gyereket. Engem nem kell szeretned és a gyerekemet sem. Mert...te vagy az önző! Felhasználsz a saját vágyaidhoz! - egyáltalán nem gondolom komolyan azt amit mondok, de annyira bosszant, hogy meg sem próbál érteni. Sokkal könnyebb lenne minden ha legalább megpróbálnánk egymással tisztelettudóbban beszélni. De nem megy nekünk. Azt hittem, hogy ezúttal képesek leszünk kialakítani egy egészséges kapcsolatot, de ismét rájöttem, hogy elbukunk minden egyes alkalommal, amikor valami akadályba ütközünk. Talán hiba volt a tetsvérével támadnom, nem is állt szándékomban soha ilyesmi, de felbosszantott. Abban pedig semmi rosszat nem látok, hogy beszélgetek vele. Azt hittem, hogy Adriano is örülni fog majd annak, hiszen számára úgy tudtam, hogy fontos a családja. - Jól van Adriano, megértettem! - tűrom szét a kezeimet megadóan. - Van esetleg bármi más parancsod is? Ne csináld ezt, ne csináld azt! Gondolom innentől kezdve, hogy a gyerekeddel vagyok terhes, még annyi szabadságom sem lesz, mint eddig. Az embereid továbbra is a sarkamban lesznek, sőt talán most még durvábban rám állítod őket, igaz? Vagy még jobb...lehet, hogy be is zársz majd egy eldugott szobába, hogy nehogy véletlenül valami bajt csináljak! Hagyd abba, hogy bele szólsz az életembe! - azt mondta, hogy csak a biztonságom miatt lesznek az emberei, és, hogy nem fognak neki jelenteni. Mégis mindig tisztában van azzal, hogy hol járok épp. Olyan, mintha nem lehetne magánéletem. Ezt pedig utálom. Persze megértem, ha ezek után nem bízik bennem, még én sem bízok saját magamban. Fogalmam sincs, hogy még egyszer rá szánnám-e magam arra, hogy ide jöjjek ezek után. Bár nehezemre esik engedelmesen követnem őt, de tudom, hogy úgysem adna más választást jelenleg, így inkább el megyek most vele, csak, hogy ne csináljon ennél is nagyobb jelenetet. Már így is elég kellemetlenül érzem magam az orvos miatt, akinek bár megígérem, hogy újból jelentkezek majd, de nem biztos, hogy arra lehetőségem is lesz még. Az sem biztos, hogy valóban azt akarnám, de Adriano már mindenképp döntött helyettem mindenben. A levegőre kiérve azonban mégis egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, olyan érzésem támad, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Talán még sosem esett ennyire jól a friss levegő. Szavaira bólintok, miközben a kocsinál állva nézek fel rá, és látom rajta azt is, hogy mennyire dühös még mindig rám. Mégis be ülök a kocsiba, mert tudom, hogy mindenképp meg kell beszélnünk a történteket. Nem akarom, hogy elhagyjon ismét. Amint Ő is beül az autóba, sóhajtok egy újabbat és bekapcsolva a biztonsági övemet fonom karba magam előtt a kezeimet morcosan. - Talán úgy tehetnénk egy kis ideig, mintha béke lenne köztünk, mert nagyon éhes vagyok. Mindig az vagyok mióta...szóval mióta Ő idebent van. - mutatok végül a hasamra és megvonom a vállam is, ha bele gondolok abba, hogy el fogok hízni, valami különös pánik fog el. Mi van ha sosem nyerem majd vissza az alakomat? Ezekbe persze Adriano bele sem gondol. Csak szüljek neki gyreket...mintha az olyan könnyű lenne.
Erős lenne azt mondani, hogy igaza van és logikus döntést hoz. Dawn egyszerűen csak fél és minden érzelme és döntése jelenleg onnan fakad a félelméből. Bízom benne, hogy ezt komolyan végiggondolva nagyon bánná, nekem elég nagy törés lenne ha elvetetné, még én sem tudtam, hogy ezt fogja kiváltani belőlem, de itt vagyunk és kétségbe vagyok esve, kikelve önmagamból akarom azt a gyereket az anyjával együtt. Bár az anyja kicsit ellenszenves lett a szemembe ezzel a mozzanatával, megreccsent a nehezen felállított bizalmam és szerintem ezt azonnal érzi is rajtam. - Ahogy azt is meg nem történtté tenné, ami köztünk van. Ez megbélyegezné az egész életünket, a kettőnk között lévő kapcsolatot, nem fogod fel egyáltalán. - nem vagyok mérges vagyis igyekszem a hangomból nem kimutatni felé, de nem értem miért gondolkodik így. Egy gyerek rossz is lehetne, és lehet nem a legjobb döntés világra hozni, de bízom benne, hogy nekünk azért menne és meg tudnánk oldani, én akarom és ezt nem tudom eléggé elmondani neki, mert minden ellenállás benne van a testtartásban a szavaiban a nézésében és mr kezdem elhinni, hogy nem akar mást, mint most úgy hazamenni, hogy nincsen senki a hasában. Ebben talán igaza van, nem a gyerek lesz a megoldás mindenre, de lehet, hogy más felfogást ad nekünk, hogy magunkon kívül más valakire is figyelnünk kell, a felelősség, mert eddig simán otthagytuk egymást ha valami nem tetszett. amikor végre elkezdtük felfogni, hogy kellünk egymásnak és dolgozni azon, hogy jobb legyen lettünk képesek eljutni odáig ameddig a terhesség kiderülése előtt voltunk. Az a felfogás az ami kell nekünk és ebben egy gyerek segíthet, de közel sem old meg mindent, de próbálkozni lehet, és a próbálkozás nekünk beválik, de ezt nem látja be. - Teljesen meg vagy veszve Dawn, te hallod magad, hogy nagyobb figyelmet kapjon, mint te? Tudod ez rohadt nagy önzőség, és látom, hogy miért nem akarsz anya lenni, de mi van akkor ha én apa igen, akkor az le van szarva, mert te több figyelmet akarsz? Komolyan? - már kifakadok, nem érdekel, hogy sírni kezd, nem érdekel, hogy rosszul esik neki, mert nem fair amit tenni készül és amiket mond az egyenesen bántó és nem akarom hallani tőle. Fáj, ahogy kimondja ezeket a szavakat, fáj, hogy komolyan is gondolja, és nem értem mikor változott meg ennyire. Vagy vajon eddig is ilyen volt, csak ezt az oldalát nem ismertem? Komolyan úgy gondolom, hogy talán elhamarkodott volt az ötletem, hogy tartsuk meg, mármint együtt, mert ő lehet tényleg nem alkalmas erre a szerepre, de én tudom, hogy az vagyok. Nem azonnal jöttem rá, de rájöttem, hogy nekem ez kell, szükségem van rá azt hittem együtt van szükségünk rá, de neki nagyon nincs és ezt el sem tudom mondani, hogy mennyire bánt, minden egyes szava, és a terve, amit cselekedni akart. Nem tetszik, hogy szóba hozza a bátyám azt főleg nem, hogy beszélnek és elmondja neki a magánéletünket, ami ránk tartozik és nem a családomra, akitől ezt titkolni akartam egyelőre, ameddig nem beszélünk róla. Azonnal pattanok erre, mert egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni a hirtelen fellobbanó dühöm, és amit mondok komolyan is gondolom, mert nem tetszik és hirtelen ez az ami a fejemben van és ilyen állapotban nem tudok máshogy gondolkodni. - Gondolkozz el azon mit mondasz jó, a gyerek nem tett semmit, veled és velem ellentétben. Kurvára rossz helyre akar a világra jönni és attól, hogy azt mondod nincs szükségem rám tudod, hogy ez nem így van. Nem beszélhetsz a bátyámmal megértetted? Mert az fog veszélybe sodorni és az én életem. - nem kell tudnia a nagyobb titkait a családomnak, az ő életét sosem fogja befolyásolni, meddig nem lép velük kapcsolatba. De megtette és ez óriási felelőtlenség volt a részéről és nem látja be. Nem akarom további itt folytatni ezt az egészet, hazaviszem és nem érdekel mit akar, az orvossal közlöm, hogy elmegyünk nem lesz dolga, amikor közli, hogy majd telefonál ökölbe szorítom a kezem, de nem nézek rá egyikre sem. Ide nem fogunk visszajönni, nem engedem meg és ha kell bezárom a kurva szobába és addig nem engedem ki ameddig be nem látja, hogy ez nem ördögtől való dolog, hanem egy új kezdet, amit ki kell használnunk, meg javulhatnak ha nem vagyunk ennyire makacsak, vagyis most csak ő. Kiérünk a kocsihoz, teljesen csendben a klinikán, mire közli, hogy csak akkor hajlandó velem jönni ha más hangnemet ütök meg. Felnevetem és felé fordulok és megállok a kocsi mellett. - Nem kell beszélgetnünk, ha nem akarsz, de ameddig ennyi sok hülyeséget hordasz össze nem is tudom mit mondhatnék neked. De meg foglak hallgatni és normálisan megbeszéljük, csak érjünk haza jó? - kérem tőle az orrnyergemet szorongatva idegesen, és kinyitom neki az ajtót, hogy beüljön. Le kell nyugodnom ahhoz, hogy normálisan gondolkozzak és a kérésének eleget tegyek, mert most nem menne, és ezt látja rajtam.
Normális körülmények között minden nő a helyemben most boldog lenne, hiszen mi másra vágyhatna bármelyikünk is, mint egy boldog családot alakítani azzal a férfivel közösen, akit szeret, de a mi helyzetünk ennél sokkal bonyolultabb, így bármennyire is érzem azt, hogy a döntésemnek súlyos következményei lehetnek, nem bírok bele gondolni annak az ellenkeőjébe, hogy ne vetessem őt el. Mi a francot kezdjek egy gyerekkel, mikor még saját magamról sem mindig tudok gondoskodni megfelelően? Olyan környezetben, ahol a bátyám is van milyen lenne annak a babának? Adrianohoz pedig nem költözhetnék, hiszen amint az most is bebizonyosodik, képtelenek vagyunk hosszú távon jól kijönni egymással. Arról meg nem is beszélve, hogy egy gyerek mennyire el veszi az ember idejét és energiáját is egyszerre. Azt hittem, hogy ezt Adriano is így fogja gondolni. Nem akarom, hogy ez a magzat bennem valami oylasmi legyen, ami kényszerint minket arra, hogy családdá válljunk. Fordítva kellett volna történjen mindez nem? Egyszer megalapozzuk a jövőnket, majd akkor esetleg gondolkodni a gyerek vállaláson. - Lehet, hogy nem helyes, viszont a leglogikusabb döntés. Majd később, ha elég stabil lábakon fog állni a kapcsolatunk még lehet gyerekünk, de most... én nem vagyok erre felkészülve, hát nem érted? Ha megszületik nem lehet vissza fordítani. Most viszont még van lehetőségünk meg nem történtté tenni.. - a tekinettem le sütöm, a földet bámulom inkább, mert sokkal könnyebb, mint rá nézni. Még én magam sem hiszem el mindazt amit mondok. Mintha csak valami tárgyról beszélnénk épp. Annyira nem ezt érdemli ez a gyerek. Miért épp minket választott a szüleinek? Miért nem jött Adriano egy kicsivel később ide? Rettegek attól, hogy elveszítem őt, de ugyanakkor az anyaság gondolata is megrémiszt. Azért is igyekeztem őt kerülni az elmúlt pár napban, hogy saját magamban rendet tegyek. Hiába tudom, hogy amit tenni készülök egy hatalmas bűn, de még mindig jobb, mint egy bizonytalan életet biztosítani számára. Ami nem csak a veszélyekről szólna, de arról is, hogy a szülei nem mindig tisztelik egymást és egymás döntéseit. Ez is nagyszerű példa arra, hogy mennyire nem megy köztünk a beszélgetés. Én nem szóltam neki az abortuszos tervemről, ő meg fittyet hányva a kérésemre továbbra is az embereivel figyeltet. - Én abban nem hiszek, hogy egy gyerek lenne a kulcs minden problémánkra. - makacskodok még mindig, holott egyre nagyobb bennem a bizonytalanság. Vajon lehet, hogy mégis rosszul látok mindent és éppen ez a gyerek lehetne egy olyan kapocs köztünk, ami megerősíti a kapcsolatunkat? Azzal, hogy ide jött csak még jobban össze zavarta az amúgy sem tiszta elmémet. Addig kéne megszabaduljak a jelenleg még teherként gondolt akármitől, ami bennem van, amíg nem kezdek még ennél is jobban kötődni hozzá. Ő csak egy gyerek. Egy ártatlan pocaklakó, aki talán boldogságot is hozhatna a mindennapjainkba. Vagy... még jobban megnehezíthené az életünket. De minden egyes szó, ami ki jön Adrianoból mégis csak még makacsabbá tesz és most már még azért sem szeretném, hogy neki legyen igaza. Bántóan közelíti meg a helyzetet, így én is kénytelen vagyok védekező állást fel vegyek vele szembe. Az én pajzsom a nagyfejűségem és a nagy szájam. Akárcsak az övé. - Hát épp ez az. Hogy rád van szükségem. Ahogyan neked rám. De nem egy gyerekre. Én csak...nem akarom, hogy bárki is nagyobb figyelmet kapjon nálam. Én akarok lenni az egyedüli, aki iránt így érzel. Ő itt bent.. - mutatok a hasamra, amiről elképzelni sem tudnám, hogy hogyan nézne ki, ha nőni kezdene. - ...az egész életünket felforgatná. - fejezem be végül a mondatot, és ezzel így tényleg nagyon önzőnek gondolom magam. A saját gyerekem miatt érzek féltékenységet? Ez önmagában így elég nevetséges. De mégis van értelme talán. Azért beszélek egyre több hülyeséget, mert érzem, hogy mindenben ezúttal neki lehet igaza, hogy hiába a nagy szájam és makacs fejem, valóban meggondolatlanul jöttem ide. Hogy ezt ne vegye észre pedig inkább csak támadok. A szavait bár hallom, tökéletesen el jutnak hozzám, de annyira dühös és csalódott vagyok leginkább saját magam miatt, hogy képtelen vagyok megszólalni egyenlőre. A könnyeimet sem bírom vissza tartani, hagyom, hogy végig follyanak az arcomon, holott utálom gyengének mutatni magam. Ő az egyedüli aki ilyesmit ki tud váltani belőlem. Végül pedig, hogy leplezzem a saját erőtlenségem hányok a szemére olyasmiket, amiket normális körülmények között sosem tennék. Azt akarom, hogy neki is fájjon, hiszen Ő is mindig bánt. Mégis megbánom azt, amint ki mondom. A hangjából eddig áradó nyugodtság mintha el tűnt volna pillanatok alatt, és olyan dühösen és hangosan szólal meg, hogy össze is rezzenek egy kicsit. Mégis mozdulatlan maradok amint közelebb jön hozzám, állom még a tekintetét is, bár a szavai sokkal jobban fájnak, mintha pofon ütött volna. Nehezen kapkodom a levegőt és igyekszem figyelembe venni, hogy ez a hely nem megfelelő ahhoz, hogy itt kezdjünk egymással harcolni, pedig kedvem lenne képen vágni a felém intézett mondatai miatt. - A szavaid nagyon sértőek és undorítóak! Nem érdekel sem a hatalom, sem a bátyád! És még te sem! Ti mind önzőek és nagyképűek vagytok! Nekem nincs szükségem rátok, oké? A...gyereknek sincs! - ismét hatalmába kerít az az érzés, hogy jobb lenne őt el vetetni inkább, mert az ahogy beszél velem, és amilyen stílusban csak kiábrándít. Mindenből. De mégis olyan határozottnak tűnik a következő kijelentésével, hogy inkább nem akarok most vele ellenkezni. Már így is épp elég dühösnek tűnik, nem akarom, hogy ennél nagyobb jelenetet is rendezzen. Még úgyis bármikor jöhetek ide, hiszen bőven időben vagyunk. A kinyított ajtó előtt egy kicsit hezitálok, úgy nézek ismét Adrianora fel, de végül ki lépek a szobából. - Sajnálom...majd telefonálok. - nézek bocsánatkérően az orvosra, mert bármikor kérhetek tőle egy új időpontot. Az orvoskonak úgyis mindegy az ilyen családi balhék, csak épp kapjanak pénzt a szolgálatukért cserébe. Lesütött szemekkel haaldok Adriano mellett és azt sem tudom, hogy most mit kéne tennem, vagy mondanom. Annyira szeretném megfogni a kezét és bocsánatot kérni mindenért, de mégsem megy. A büszkeségem ezt nem engedi. - Csak akkor vagyok hajlandó veled beszélgetni, ha képes vagy normális hangnemben megtenni azt. És válogasd meg a szavaidat! Másképp nem megyek veled sehová. - a mi esetünkben persze tudom, hogy nem egyszerű az, hogy csendben le bonyolítsunk egy akármilyen balhés helyzetet, de remélem a fenyegetésem azért hat rá. Mert nincs szükségem arra, hogy sértegessen.
Félelem, ez a legjobb szó, ami eszembe jut erről ami bennem tombol, rettegés attól, hogy elveszítsek valakit aki még nem is az életem része, elveszítem azt akit azt hiszem szeretek, és nem is tudtam eddig helyén kezelni,de máris kicsúszik minden a kezemből. Talán nem én lennék a legmegfelelőbb apa, ez tény, de meg tudom tanulni hogy kell, mert amint gratulált Alden a kórházban tudtam, hogy meg tudnám csinálni. Több minden kavarog a fejemben, ott van az a srác, aki majdnem biztos, hogy az én vérem, de ezt még nem tudtam kideríteni és addig nem akarom beleélni magam. Igen beleélni, mert most annyi minden zúdult rám, ami ismeretlen és mégis jónak érzem, az ok megmagyarázhatatlan de mégis elkezdtem rettegni. Attól, amit Dawn tenni készül, és attól ami vár ránk ezután. - Beszéltünk, mert nem volt tétje, és beszéltünk, mert akkor nem éreztem, hogy ez lehet ilyen is. Azért mert nem tudom, hogy mit kéne gondoljak Dawn, ez nem helyes, amit teszel és nem érzed. - nem bántom, vagyis nem ez a célom, minden szó csak úgy kiszalad belőlem, esküszöm még arra is figyelek, hogy megválogassam őket, de az érzelmeim amik egész életemben el voltak zárva egyszerre törnek elő, és fáj, minden nagyon fáj, aminek nem kellene, mert ez nem én vagyok, nem jellemző ez az egész rám. - Látszik ebből is mennyire nem hiszel bennünk, mindennel szembe mentem, mert szeretlek és azt hittem ennek nem lesz semmi akadálya, és pont az szabja meg a határokat annak ami köztünk van aminek megerősítenie kellene? Ez nem normális gondold végig logikusan. - már megint ott tartunk, ahol az elején veszekszünk és mindenki csak a maga igazát hajtja, pedig meg tudnánk beszélni, de a sértettség mindkettőnkben tombol és a makacsság az nem enged egyik oldalról sem és nem is könnyen fog. Abban biztos vagyok, hogy én akarom azt a gyereket, fel akarom nevelni és nem hagyom, hogy apa nélkül nőjön fel, nem akarom, hogy csonka családban nőjön fel, egészen máig hittem abban, hogy egy család tudunk lenni, a kurva gyűrű is ott lapul már a széfben, mert tudtam, hogy ezt máshogy nem fogom tudni végigcsinálni vele, csak ha tudja, hogy mellette vagyok, de már az is olyan távolinak tűnik, most el sem tudom képzelni, hogy megkérjem a kezét. - Azt hiszem és egyre jobban leszek biztos abban, hogy nagyobb szükséged van rám, mint bárki másra, nekem is rád. Azért vagyok itt mert aggódtam, mert nem vetted fel a telefont és nem értelek el, a gyerekemet hordod a szíved alatt és akármilyen hihetetlen fontos vagy számomra, vagyis azt hittem az vagy, mert féltelek és ha két ember szereti egymást tudod az a minimum, hogy törődnek egymással. - már kioktatóvá válik a hangom, mintha ezekkel ne lenne tisztában. De azt hiszem nem érti, amit ki akarok mutatni felé, nem vagyok jó ebben, nem tudom a felszínre hozni az érzelmeimet, eddig legalábbis nem tudtam, most bezzeg minden feltör és minden letarol minket, az egész kapcsolatunkat csak úgy szépen tépi szét, ami bennem van. - Azt akarom, hogy megszüld nekem, mert akarlak téged és azt akarom, hogy együtt szeressük, mert ő a miénk lesz, de nem érted ugye? - kérdezem már rá sem nézve, hallom, hogy folynak a könnyei megváltozik a hangja, rá sem kell néznem és tudom mennyire fáj neki is ez egész. Nem értem miért bántjuk egymást folyton, nem értem miért csináljuk ezt, ezek vagyunk mi. Talán tényleg nem kellene egy gyereket ebbe belevonni, de nem a családunk miatt, hanem saját magunk miatt, mi vagyunk selejtesek együtt és ezt most végre be kell látni és el kell engednünk egymást. Megfordulok és most először, mindent feladok a makacsságom is elengedem és minden önfejűségem, rá akarom bízni, azt akarom, amit ő akar ha azzal elveszítek mindent őt is. Felé fordulok és már éppen elindulna a kezem, hogy letöröljem a könnyeit, amikor kiejti a családomat és a bátyámat a száján. - Ugye csak viccelsz? - nevetek fel kínosan, és már hangosan szólalok meg. A nővér bekopog. - Most ne! - kiáltok ki neki és azonnal elhal a kinti hang. Közelebb megyek hozzá, de már korántsem vagyok nyugodt, minden együttérzésem azonnal elszáll, és felváltja a harag. - Miért beszéltél a családommal? - lassan ejtem ki a szavakat, hogy én is felfogjam mit tett. - A hatalom bejött? Vagy mit akarsz a bátyámtól? Azt hiszed olyan könnyű bekerülni a családban, elég ha lefekszel az örökös öccsével és máris nyert ügyed van egy szebb világra? Ki kell ábrándítsalak Dawn, a bátyám kétszínű, azt fogja mondani amit hallani akarsz, aztán kihasznál, mert naiv vagy. - most már határozottan az a célom, hogy bántsam, magam sem értem miért, a féltékenység megint fellángolt bennem és nem tudom lecsillapítani. - Nem engedem, hogy elvetesd a gyerekemet, most hazaviszlek és otthon megbeszéljük. - kinyitom az ajtót és akármennyire is utálom most őt, a helyzetet, mindent, képtelen vagyok elengedni, de túl kell lennem rajta. Ez a nő nem nekem való, pontosan olyan, mint én és nem tudom kezelni, nem tudom uralni és ez felbosszant. - Nem lesz munkája doki, Dawn hazajön velem. - nézek az orvosra, aki szemmel láthatóan nem érti a helyzetet, tudom, hogy jönni fog velem Dawn, és azt is, hogy utál most engem emiatt, de nem bírná megtenni, amire készült, tudom, hogy ő nem olyan.
Az Adriano felbukkanásának eldönteni sem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Annyira szeretném, ha azért lenne itt, hogy támogasson a döntésembe és be lássa, hogy az lesz valóban a legjobb, ha sosem születik meg a hasamban lévő gyerek. Egyszerűen bármennyire is próbálom elképzelni vele együtt a jövőnket, csak ürességet látok. Annyira ingadozó a kapcsolatunk, még néha mi magunk sem tudjuk, hogy mit kéne kezdenünk egymással, vagy, hogy hogyan viszonyuljunk a másikhoz, akkor mit kezdenénk egy gyerekkel mégis? Nem beszélve a családjáról, akik nem akarnak engem. Még mindig rengeteg titkot nem fettünk fel egymás előtt, nem merjük kijelenteni, hogy az ami köztünk van valóságos és nem csak addig tart, amíg egyikünk nem talál egy a másiknál jobbat. Egy gyerek viszont nem csak óriási felelősséggel jár, de a születése után vissza fordítani sem lehet többé a helyzetünket. Bár én biztos vagyok az érzéseimben Adriano iránt, korábban soha senki nem váltott ki belőlem ilyent, de az ő érzéseiben még mindig kételkedek. Nem szeretném, ha egy bilincsként élné meg a gyerekünk születését, ami hozzám láncolja. Nem akarom őt semmi rossznak kitenni, és azt sem szeretném, hogy maffiát neveljenek belőle. A bátyám pedig valószínűleg semmi mást nem látna a gyerekemből, mint egy hasznot, akivel majd reményei szerint pénzt csikar ki az apja családjától. Szóval bárhonnan is nézzük, hiba életet adnom ennek a magztanak. Az Adriano szavai viszont nagyon bántóak, még mindig nem hiszem el, hogy képes velem így beszélni. Mintha nem tudná, hogy mennyire fontos nekem az, hogy Ő az életem része. Talán néha furcsán mutatom ki de igenis szeretem őt. De az viszont mégis meglep, hogy ennyire nyíltan kijelenti, hogy akarja a gyereket. A szívem legmélyén talán én is, csak sokkal nagyobbak bennem a félelmek ahhoz, hogy ezt be is ismerjem. - Én azt gondoltam, hogy...szóval már annyit beszéltünk erről és mindig egyetértettél azzal, hogy nem leszünk szülők. Én nem értem, hogy miért mondasz nekem ilyeneket. Nagyon jól tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem.. - bár dühös vagyok rá amiatt, hogy ilyen vádaskodó, de mégis halkan jönnek ki belőlem a szavak. Utálok vele veszekedni, és az elmúlt időszakban annyira jól el voltunk, miért kell tönkre tennünk mindent? Csak meg kéne értenie, hogy miért döntöttem így. Abban igaza van, hogy nem lenne jogom nélküle meghoznom egy ilyen fontos döntést, de én valahogy ezt mégis így láttam jónak. Nem érdemlem meg egyáltalán a szavait, nagyon igazságtalan most velem. - Hát épp ez az! Hogy ha velünk bármi történne... én nem akarom, hogy ez a gyerek úgy nöjjön fel, hogy ingázik a szülei között, mert azok hosszú távon nem tudnak jól kijönni. Én apa nélkül nőttem fel és rohadtul nem akarom ezt a gyerekemnek, te érted? - egyre jobban kezdem fel venni vele szembe a harci állást, de csak azért, mert pontosan tudom, hogy igaza van. Tényleg önző vagyok, aki el akarja venni a saját meg nem született gyereke életét. De én valóban úgy hiszem, hogy jobb lenne neki is, ha nem lesz esélye megszületni, mert ki tudja mi várna rá. Hiábapróbálok tökéletes érveket felhozni a döntésem mellett, egyre jobban elbizonytalanít minden egyes válaszával. Hiszen mellette biztonságban lennénk. A gyerekünk is. A kérdés csupán az, hogy meddig? Meddig fogja tudni távol tartani tőlünk a családját, akik veszélyesek? A kezem amelyik a hasamon pihent, hírtelen csúszik le onnan. Én egyszerűen nem értem, hogy hogyan képes ennyi mindent a fejemhez vágni. - Értem nem is kell tegyél semmit, hallod? Nincs rád szükségem, sem pedig a védelmedre! Most mi a francnak jöttél ide egyáltalán, ha ennyire könnyen tudsz nekem ilyeneket mondani?! Nem ismersz még te sem, ha azt hiszed, hogy szükségem van bármire is tőled! - egyre hisztérikusabb a hangom, de ugyanakkor kétségbeesett is. Lazítanom kell a nyakamig érő blúzomon is egyet, mert úgy érzem, hogy megfulladok. Olyan, mintha ismét oda jutnánk, ahová már annyiszor. Tudom, hogy kettőnk közül ő az erősebb, és bármikor megteheti, hogy elhagy. Mégis még mindig olyan magabiztosan jelentem ki, hogy el vetetem a gyereket, mintha nem félnék a következményektől. A szavai pedig meg is erősítenek abban, hogy hiba lenne. Mert nem csak a gyerekemet veszíteném el, hanem őt is. Azt pedig nem biztos, hogy el tudnám viselni. A légzésem egyre szaporább, még szorosabban markolom meg a szék karfáját az Adriano közelsége miatt, majd szinte rosszul is esik, ahogy el is távolodik tőlem. Hírtelen olyan, mintha elérhetetlenné vált volna a számomra. Megszólalni azonban nem tudok, csak immár könnyes szemeimmel figyelem. Kurvára nem akarok sírni, de ezt hozza ki belőlem. Csak akkor marad mellettem, ha gyereket szülök neki. Vagy rosszul értelmezném? A következő szavai azonban még fájdalmasabbak. Mert nem azt mondja, hogy engem szeret... a gyerekkel együtt minket...hanem csak Őt. - Te most... azt akarod, hogy szüljek neked egy gyermeket, hogy legyen akit szeress? Mégis ki vagyok én neked, Adriano? Még engem nevezel önzőnek... Tudod, ha megszülöm, akkor csakis magamnak ezek után, mert...mert te folyamatosan bántasz! - ezúttal kiabálok és én lepek közelebb hozzá, és dühösen kezdem őt lökdösni is. Csalódott vagyok, meg ingerült, sőt amióta bennem van ez a gyerek, mintha minden sokkal jobban felfokozódott volna bennem. Most mondta a képembe, hogy csakis azt akarja, hogy megszüljem a gyerekét. Hát bolond vagyok én? A könnyeim még gyorsabban kezdenek potyogni, mert még mindig bennem van a félelem, hogy ennek itt lehet a vége. Nem hagyhat el engem. Ezek után hogy bízzak benne? Mi lesz ha addig lesz az életem része, amíg meg nem születik a gyerek és utána tőle is megfosztva maradok egyedül. - A családod már amúgy is tud mindenről szerintem. Mert beszéltem a bátyáddal, aki egyébként sokkal megértőbb is mint te vagy. - ezt csak dühömben vágom a fejéhez, majd megtörölve a szemem lépek hátra tőle. - Gyerünk, menj! El mondtad amit akartál. Meg szülöm a gyereket, de nem neked! - talán gyerekes vagyok, de ahogy mondani szokták: legjobb védekezés a támadás. Én pedig bántani akarom őt, mert Ő is ezt teszi velem. Nem is próbált megérteni.
Amint beérek a helyre máris visznek oda Dawnhoz, nem vagyok akaratos, nem török zúzok és nincsenek velem az emberim, még félelmet sem keltünk a megjelenésünkkel. Egyszerűen egy teljesen megtört ember képe lehet előttünk, mert szinte azonnal kopognak az ajtón, ahol Dawn ara nem is lehetne meglepettebb. Megkérem az orvost, hogy hagyjon magunkra, aki ezt teljesíti is, elég gyorsan nem hinném, hogy egy ilyen esetben nagyon magyarázatra szorulna a miért. Nem akarok neki esni Dawn-nak de egyszerűen nem tudom felfogni miért van itt, főleg, hogy nekem nem is szólt, fogalmam sincs, hogy fordult meg a fejében erről egyedül dönteni. Talán eddig túlságosan nagy befolyással akartam rá bírni és sosem hagyta, miért pont most lenne másként. A szavaim biztosan a lelkéig hatolnak, ez az egész nem segít azon, ahogy mi most vagyunk, a már éppen rendeződött kapcsolatunknak azt hiszem ez egy elég meredek húzás volt és nem tudom ezen az egészen át tudunk e valaha lendülni. Bennem sértettség van, de leginkább borzasztóan fáj és még meg sem tudom magyarázni mi az ami ekkora csalódást okoz nekem. - Talán én meg akarom azt a gyereket Dawn, abba bele sem gondoltál, hogy nekem ez a gyerek mennyit jelenthet? Az, hogy tőled van és ha te ennyibe sem veszel, hogy legalább megbeszéljük, csak utána közölted volna, akkor lehet tényleg el kell hinném, hogy nem érdekellek téged, sem az, ami köztünk van. – önzőnek tartom és nem tudok úgy ránézni, mint eddig, azt látom benne, aki képes lenne tönkre tenni az életem. Pontosan ezért nem akartam sosem közel engedni magamhoz senkit, pontosan ezért akartam távolról szemlélni minden ilyen kapcsolatot és sosem a közepében lenni. Mert ez a fájdalom gyengévé tesz, a szeretet azzá tesz és nem akarok gyenge lenni, de jelenleg úgy érzem kiszaladt a lábam alól a talaj. Fel kell nevetnem a szavain és felállok, mi az, hogy veszélyes, hányszor került ő veszélybe miattam, nagyon jól tudja, hogy képes vagyok megvédeni őket akár az éltem árán is már vele is így van, főleg ha ketten lesznek. - Kurvára önző vagy Dawn, mi lenne, ha nem működne, mert szerinted akkor a gyerek nem az enyém lenne, ha bármikor történne velünk valami akkor ő ugyanúgy az én gyerekem is maradna és nincsen jogod ahhoz, hogy megfossz tőle, érted. – még mindig nem kiabálok, de már érzem, hogy kezd elengedni az eddig higgadtságom. De valahogy ebben a témában nem érzem, hogy erős lennék, úgy esek össze minden egyes szavamba, mintha sosem tudtam volna mi az, hogy erős természet, mint egy gyerek, akinek elveszik az anyját, akitől megfosztanak valamit, ami sosem volt az övé. Ránézek, látom, ahogy a hasát fogja majd leveszi onnan a kezét, mégis hogy lehet erre képes. - Nem ismersz Dawn ezek szerint nagyon nem ismersz, pedig te lehetnél az egyetlen akinek tudnia, kéne, hogy a végletekig elmegyek azért, hogy akár a családom elől is megvédjem azt akit szeretek és eddig azt hittem te vagy az a személy, és amikor megtudtam, hogy gyerekünk lesz, azt hittem ő lesz a másik, de most ahogy itt állok, képtelen lennék bármit is tenni érted, látva mire készülsz. – nem akarom bántani, de ő ezt teszi velem, ahogyan kimondja, hogy mindenképpen elveteti a gyereket megint olyan érzés kerít hatalmába, amit nem tudok kezelni. Elveszítem őt ebben a pillanatban és képtelen lennék kapaszkodni utána, mert nem szeretem, ezt a Dawnt gyűlölőm és azt kívánom bár sosem találkoztunk volna, bár sosem szedtem volna le az asztalról és hagytam volna, hogy más férfi tegyen vele amit akart. Mert ez a nő nem az akit szeretek, ő egy idegen, akit valójában legjobb lenne itt hagyni a döntésével, de a gyerek az enyém és nem tehet semmiről, mégis ő issza meg annak a levét, amiben én élek és amiben az anyja, akiről még mindig nem sokat tudok. - Megteheted tudod, végülis jobban belegondolva jogod van hozzá, nem vagyok senkid, sosem voltam és nem is leszek. – állok fel és lépek felé egy lépést, elnevetem magam, fájdalmas nevetés ez, de kijön belőlem. – Ha megteszed soha többet nem akarlak látni Dawn érted, soha többet. – halkan jönnek ki a szavak a számon, mert azt akarom, hogy elgondolkodjon, mégis adok egy esélyt, de nem nekünk, azt azt hiszem most teljesen elvesztettük, ami köztünk volt, belőlem teljesen kiölt valamit ez a pár perc, ami itt történt. – De ha nem teszed meg, soha nem fog a családom közelébe kerülni, sosem fogom cserben hagyni és mindig mellette leszek, nem lesz eszköz senki számára, én szeretni fogom, baszki már most is szeretem. – hátrébblépek mert nem akarom azt a nőt nézni, aki ezt hozta ki belőlem. Direkt beszéltem csak a gyerekről, mert ha nélkülem képes lenne ilyen döntést meghozni, akkor nincsen közünk többet egymáshoz.
A papírok kitöltése közben érzem, hogy egyre jobban izzad a tenyerem és bár legbelül még mindig azt tartom a legjobb döntésnek, ha el vetetem a bennem lévő gyereket, de ugyanakkor a bizonytalanság is egyre jobban a hatalmába kerít. Úgy érzem, mintha valami nagyon rossz dologra készülnék épp, pedig napok óta egyebet sem csinálok, csak magamban mérlegelem a lehetőségeimet ás végül mindig arra lyukadok ki, hogy jobb lesz mindenkinek egy gyerek nélkül. Az a környezet, amiben Adriano van nem épp a legnormálisabb, semmiképp sem szeretnék azért gyereket szülni, hogy a családja általa még nagyobb hatalomhoz jusson, vagy, hogy épp olyasmiknek legyen kitéve, amiket egyetlen anya sem tudna jó szemmel nézni. Nem akarom, hogy fegyverek és gonoszkodások között kelljen felnőnie. Engem pedig aligha fogadott el az Adriano családja, leginkább az apja, ki tudja, hogy milyen következményei lennének annak, ha életet adok a magzatnak. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem félek, fogalmam sincs, hogy mivel jár egy abortusz, azt sem tudom, hogy mit fogok majd mondani utána Adrianonak, de talán majd Ő is be fogja látni, hogy a legjobb döntést hoztam, még ha jelenleg ez mégsem tűnik annyira annak. Nem véletlenül kerülöm Őt már napok óta, egyedüllétre vágytam, hogy át tudjak gondolni mindent jó alaposan. Egy szörnyetegnek érzem magam amiatt, hogy egymagam hoztam meg egy ilyen súlyos döntést, de féltem attól, hogy ha ezt a gyermekem apjával is közlöm, akkor sokkal nehezebb lenne minden. A magabiztosságom pedig még jobban eltűnik, amint az orvos közli velem, hogy nem sokára neki is kezdünk. Megszabadít egy tehertől, hiszen jelen pillanatban csakis úgy tudok gondolni a bennem lévő gyerekre. A legrosszabb pedig az az egészben, hogy ebben a pár napban szinte már megszokássá vált számomra a hasam simogatása, sőt néha még el is játszottam a gondolattal, hogy vajon kisfiú vagy kislány lesz, sőt még neveken is gondolkodtam. Ez pedig megrémisztett, mert nem akarok ragaszkodni egy láthatatlan dologhoz. A kopogás az, ami megakadályoz abban, hogy ki bújjak a ruháimból és magamra vegyem azt, amit az orvos ki készített számomra, a rajta belépő nővér oldalán az Adriano jelenléte azonban meglep. Legtöbbször örülni szoktam annak, ha láthatom, de jelenleg nem azt érzem. Félve pillantok rá, mert valóban nem egy olyan hely ez ahová az ember szívesen jár, de attól ez még nem menti fel az alól, hogy ismét követtetett valakivel. Komolyan erről fog szólni az életem? Hogy lépten nyomon valaki mindig mögöttem lesz és beszámol neki? Lesütöm a szemeimet, mert az övé nehezemre esik nézni és gőzöm nincs, hogy mit kéne mondanom. Érzem magamon az orvos tekintetét miközben Adriano ki küldi innen, de nem biztatom, hogy tényleg el menjen, ahogyan marasztalni sem áll szándékomban. Csak akkor pillantok fel Adrianora, mikor kettesben maradunk és ismét megszólal, bár a szavaival, mintha pofon csapott volna. - El mondtam volna az igazat, miután túl esek rajta. - válaszolok végül, hiszen nem állt szándékomban hazudni neki. Csak épp nem akartam, hogy tudja előre, hogy ne akadályozzon meg benne és ne is bizonytalanítson el még jobban. Azzal viszont, hogy itt van keresztül húzta a számításaimat egy kicsit. Nem úgy tűnik, mintha azért lenne itt, hogy támogasson a döntésembem, amit egyedül hoztam meg. - Az önzőségem miatt? - pislogok rá nagyokat és érzem, hogy dühös leszek. Bántanak a szavai. Azt hiszi, hogy önzőségből döntöttem így? Oké, az is közre játszik, hogy nem akarok vele osztozkodni még egy gyerekkel sem, hogy félek attól, hogy rossz anya lennék, de sok minden más is van még, ami miatt logikus, hogy így döntöttem. - Talán mert... nem akarok gyereket szülni. Ez az én testem, így csakis én dönthetem el azt, hogy tönkre akarom-e tenni egy...gyerekkel! - miközben beszélek tűnik fel, hogy kezem ismét a hasamon pihen, és hírtelen, mintha valami folytó érzés kerítene a hatalmába is. A férfi, akit szeretek haragszik rám. Még sosem nézett rám ilyen üres tekintettel. - Adriano...te is tudod, hogy ez a legjobb döntés. Mert...az ami veled együtt jár veszélyes. És én..nem akarom ki tenni veszélynek a gyerekemet. Ő egy olyan valami lenne, ami örökre egymáshoz láncolna minket. - nehezen jönnek ki belőlem a szavak, mert egyszerűen nem tudom megfogalmazni mindazt, ami a fejemben van. Hiszen minden vágyam lenne, ha mindig mellettem lenne. - Mi lesz akkor ha megszülöm, és te rá jössz arra, hogy valami másra van szükséged? Mit csináljak egyedül majd egy gyerekkel, miközben még ott van...Kevin is? És ha a családod úgy dönt, hogy el veszik tőlem, mert nekik kell? Ő nem egy eszköz. - pillantok le a hasamra, majd le is veszem róla a kezem. Nem akarok kötődni hozzá. - Szóval mindenképp elvetetem, ha akarod, ha nem. - jelentem ki végül határozottan, holott egyáltalán nem vagyok az. Nem akarom elveszíteni Adrianot egy ilyen semmiségnek tűnő dolog miatt.
Az úton Dawn felé nem érzek semmit, haragot, dühöt vagy egyáltalán semmit sem, mert nem is sejtem mi az ami majd ott várni fog rám. Nem értem miért tűnt el napokra, pedig ez mindkettőnkre tartozik, hogy lesz egy gyerekünk, mégis kizár belőle. Tudom, hogy mi sosem akartunk gyereket, de már nem tudjuk meg nem csinálttá tenni, és igazság szerint nekem nem is nagyon menne. Túl sok minden van most a fejemben ahhoz, hogy lemondjak egy ilyen hirtelen, nem várt de nem éppen rossz dolognak, ami csak úgy belecsöppent az amúgy sem egyszer életünkbe. Azt hiszem csak az aggodalom van bennem, amint közeledek a megadott címhez, ahol Dawn van most, nem szokásom lekövetni őt, figyelik elegen, hogy tudjam nem lehet baja, de most a sokszori nem válaszolás már ad ey kis okot arra, hogy én is utána menjek. Lehet őt megviselte a gondolat, hogy anya lesz, mert ő maga szerint nem való anyának és ezt már rengetegszer átbeszéltük, de mit tesz ilyen helyzetben az ember? Mást nem tud mit beletörődik, majd egyszer elfogadja, mielőtt a gyerek világra jön. De amint meglátom hova hoz a cím lesokkolódok, nem kicsit, a hely maga is elrettentő, de ami a felirat alján szerepel, még gondolni rá is szörnyű. Dawn nem teheti ezt velem, sem magával és tudom, hogy ezt nem is akarná megtenni anélkül, hogy beszélne velem. Mégis itt van és szinte elérhetetlenné tette magát a számomra, ami csakis arra következtet, hogy de, Dawn megteszi, megtenné és még csak beleszólást sem hagyna. A pultnál csak határozottan kérni akarom, hogy mit akarok, de nem megy, a nővér mellém jön, mert szerintem a tekintetem az arcom színe olyan sápadt és annyira érthetetlen, hogy azt hiszik én vagyok rosszul. De rosszul vagyok, hirtelen Dawn-tól is, hogy ezt meg merte lépni. Nagy nehezen kinyögöm mit szeretnék és egyenesen egy ajtó mögé visznek, ahol Dawn és az orvos van. A nő arcán látszik, hogy mennyire nem számított arra, hogy megjelenek. Megszokhatta volna, hogy nem hagyom egyedül és főleg akkor nem ha ekkora hülyeséget készül csinálni, még akkor sem ha a fejemben sem volt, hogy ezt meg meri tenni, de itt van ott ül velem szemben és tölti a papírokat, ami a gyerekünk életének végét jelentené. - Ahogy neked sem. - felelem köszönés nélkül, de nem vagyok dühös, egyszerűen ránézek a nőre, akit eddig mindennél jobban akartam, szerettem és nem látok mást csak becsapást, a tettei miatt, amit még meg sem tett, de készül rá, ráadásul nemes egyszerűséggel küldene el onnan, mintha egy sima vérvételen lennénk, de ez annál többet venne el tőlünk. - Kimenne kérem? - kérdem az orvost és szerintem rögtön érzékeli, hogy mibe csöppent bele, ránéz Dawn-ra majd biccent a fejével és bezárja maga mögött az ajtót. Nem egyszerű ez a helyzet ha valaki eljut idáig, főleg ha megalapozott érvei vannak, de ennek a nőnek nincs ilyen, az élete csodás lehetne, a gyereké is, semmi nem akadályozza abban, hogy felnevelje, egyedül ő maga. - Mégis mikor akartad elmondani, hogy ezt tervezed? Vagy el sem mondtad volna igaz, balesetnek állítottad volna be? - rá sem bírok nézni, de látom, hogy remeg, és nem miattam a a saját döntése miatt érzi azt amit éreznie kell. Azt hiszem most egyetlen egy dolgot érzek iránta és az a gyűlölet, de nem mutatom ki felé, igyekszem elzárni ezt a részét a dolgoknak, mert adnom kell neki esélyt, hogy megmagyarázza. Leülök vele szembe de nem érek hozzá, képtelen lennék. - Miért Dawn? Csak magyarázd el, hogy megértsem, mert meg kell értenem hogyan tudtad volna ezt tenni velem? Hogy tudnál elvenni egy életet a saját önzőséged miatt? - nem szeretném támadni, de egyszerűen nem bírom magamban tartani azt a fájdalmat amit most érzek, mert nekem sokat jelent ez a gyerek, még akkor is ha nem tudtam, hogy ennyit fog és tudtam, hogy sosem akarok gyereket, de most már lesz és nem akarom visszacsinálni.
Amikor a programálást kértem életem talán eddigi legnehezebb döntéséhez még olyan elhatározottnak tűntem, belépve azonban a kórház ajtaján, mintha valami bizonytalanság kerített volna a hatalmába. Tényleg ezt szeretném? A bennem lévő magzat annyira ártatlan, és joga lenne az élethez. De miért épp engem akar választani az anyjának? Nem vagyok felkészülve erre, és pontosan tudom, hogy Adriano sincs. Talán önzően hangzik, de em akarok rajta osztozkodni senkivel, még egy kisbabával sem. Még a gondolata is elborzaszt annak, hogy valaki más nagyobb figyelmet kapjon nálam. Nem tudom amúgy sem, hogy mit kell csinálni egy gyerekkel, valamiért nem látom magamat az anya szerepében. Talán ha közösen meg is próbálnánk megoldani és a gyerekkel együtt felnőni...de akkor még mindig ott van az a háttér, amivel Adriano rendelkezik. Én elfogadtam őt a családjával együtt, megértettem, hogy nehéz út vár ránk, főleg mivel az apja a tudtunkra adta, hogy nem akar engem a fia oldalán. Engem talán ez nem is érdekel, hiszen én nem akarok senkinek megfelelni, nem vágyok senki szeretetére, csakis Adriano az, akire szükségem van. Viszont ha megszülöm ezt a gyereket, azt utána nem fogjuk tudni meg nem történtté tenni. Nem akarom ki tenni ezt a babát semmi olyasminek, ami ezzel az egész maffiás helyzettel együtt jár, és oda sem akarom láncolni magam hozzuk vele. Nem azért, mert ne lennék biztos az érzéseimben, de sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő. Egy olyan gyerekkel pedig, aki egy ilyen családhoz tartozik nehezen tudnék majd ki szállni, ha mégis úgy érezném, hogy ez nem megy. Nem szeretném, hogy mindenki csak egy eszközt vagy új lehetőséget lásson abban az akármiben, ami bennem van. Mielőtt a recepciós pulthoz lépnék, még egyszer hátra pillantok, mintha attól tartanék, hogy Adriano valamelyik embere a sarkamban lesz és megakadályoz abban, amit tenni készülök, de mivel még mindig nem látok senkit, aki ilyen szándékkal lenne, vagy figyelne esetleg, hát oda adom az személyigazolványomat a pult mögött ülő mosolygós nőnek, aki balra mutat és elmondja, hogy a doktorúr már vár rám. Bólintok, nyelek egy nagyot, majd egy bizonytalan kopogás után be is lépek az ajtón. Elképesztően félek, fogalmam sincs, hogy mit kell tennem majd itt és azt sem tudom, hogy mit fogok érezni, de muszáj végig csinálnom. Nem helyes egyedül döntenem, ezzel én is tisztában vagyok, de szerintem Adriano is ezt akarná. Nem mondta ki, de ismerem őt, és pontosan tudom, hogy nem örül annak, amiben vagyunk. Talán még meg is bocsájt... Az orvos inti, hogy üljek le, majd a kezembe ad egy csomó papírt, hogy töltsem ki és írjam alá, én pedig szófogadóan teszem azt jóformán végig sem olvasva a papírok sokaságát. Annak viszont örülök, hogy nincs szükség az apám beleegyezésének ehhez a döntéshez. A kezem egyre jobban remeg, ami szemlátomást a doktornak is fel tűnik, hiszen ismét megkérdezi, hogy biztos vagyok-e a döntésemben, és bár legbelül egyáltalán nem vagyok abban biztos, de mégis bólintok, miközben le vetem a kabátomat. Még írkál valamiket ő is egy másik papírral, amit ismét elém tol, hogy azt is írjam alá, és bár fogalmam sincs, hogy minek kell ebből ekkora felhajtást csinálni, de anélkül, hogy azt is elolvasnám, csak rá vésem a nevem a papírra. Egyre idegesebb vagyok amikor az orvos arra kér, hogy fetkőzzek le, de szerencsémre - vagy sem -, az ajtón kopognak, így nyerek még egy kis időt. Egy nővért belépve rajta Adrianoval az oldalán, azonban szinte le sokkolok. - Elnézést, de az úr mindenképp be szeretett volna ide jönni. - félve pillant az orvosra, én pedig éppen úgy nézem Adrianot, és idegesen kapaszkodok bele a szék támlájába, bár meg sem kéne lepjen az, hogy itt van. A hajamba túrok és talán a lelkem mélyén örülök is a jelenlétének, de mégis leköt az, hogy az arcát fürkésszem és próbáljam megfejteni az arcvonásaimból, hogy dühös-e épp, vagy azért van itt, hogy a támaszom legyen. - Mit keresel...úgy értem nem kéne itt lenned. - szólalok meg végül a tekintetét kerülve. Még mindig úgy állok a székbe kapaszkodva, mintha oda lennék ragadva és nem is tudom, hogy mit kéne tennem. Vajon tudja azt is, hogy mire készülök? El kéne küldenem? Vagy inkább csak boruljak a nyakába és gondoljam át újból ezt az egészet. - Minden rendben. De menj el kérlek. - teszem hozzá végül és csak reménykedek abban, hogy most az egyszer hagyja, hogy valamiben egyedül döntsek.
Nem hajlandó felvenni nekem a telefont , idő kell neki, de ugyanúgy van beleszólásom abba, ami velünk történik, elvégre az én gyerekem is. Róla egészen biztosan tudom, hogy az enyém, Alden már más tészta, ő még csak egy kellemetlen megérzés volt eddig, de ha igaz minden megváltozhat és még nem tudom eldönteni, hogy mennyi idő lesz mindent feldolgozni, vagy felfogni, és nem csak nekem, hanem mindenkinek. Egész nap próbáltam hívni Dawn-t és anyám mintha megérezte volna, hogy történt valami hívott fel tegnap, de nem mondtam neki semmit, hallotta, hogy valami nem stimmel, de nem kérdezett rá, csak gyanúsan hallgatott, amikor válaszoltam, hogy minden a legnagyobb rendben van. De nincsen, gyerekem lesz, gyerekünk, nekem, aki már régen nem vágyott gyerekre, már nem vagyok abban a korban, amikor tudnék bármit kezdeni egy gyerekkel. Az én életem nem egy rózsaszín kastélyban van, sokkal inkább a pokol felé vezet és a fegyverkereskedelem nem éppen a legveszélytelenebb vállalkozás és ennek a gyereknek ebbe kell bele születnie. A munkáról, a családról nem tudok lemondani, ők az életem részei lesznek mindig is, és ennek a babának ebbe kell beleszületnie és Alden, ő egyelőre csak túl sokat jár fejembe és nagyon remélem mind felesleges gondolat és nincsen mögötte igazságtartalom, csak a sok történés teljesen összezavarta a fejem. Amikor déltán és csak a búgást hallom amikor őt tárcsázom, olyanhoz folyamodok, amihez sosem akartam, pedig tudtam, hogy eléri majd egyszer, hogy megkérdezzem merre jár. Mindig van mögötte valaki, lehet ő nem tudja, de vigyáznak rá, most meg főleg, hogy már nem egyedül mászkál. Talán mégis van bennem valamilyen ösztön, amivel nem csak őt de a születendő gerekemet is védem. A választ elég gyorsan megkaptam és kocsiba is ülök, ma nem ittam, simán beülök a volán mögé és beütöm a megadott címet. A hely nevét nem közölték velem, így teljesen nyugodtan indultam el oda, mert tényleg csak látni akartam, hogy jól van. Ha nem akar beszélni velem nem kell, de a környék nem volt bizalomgerjesztő, hiába tudom, hogy egy haja szála sem fog sosem görbülni,azért aggódtam érte, még itt is. Nem sokkal az indulás után parkoltam le a hely előtt, mint egy kórház de mégsem pezsgett itt az élet, még nem értem el a bejáratig meg sem néztem mi a neve. Amint kiszálltam és becsuktam magam után a kocsit és elindultam az épület felé, kezdett már egy kicsit gyanús lenni a hely jellege, mire megpillantottam feliratot. Azonnal felgyorsulnak a lépteim és de ja vu-ként hat rám a mozdulat, amikor a nevét mondom be a recepción, de nem akarnak beengedni. Nem vagyok akaratos, nem tudom én semmiért,hirtelen olyan fájdalmat érzek, hogy legyökereznek a lábaim. - Jól van? - kérdezi az egyik nővér és odasétál hozzám oldalról. - Dawn vigyenek Dawn-hoz most. - mondom halkan, mert fel sem fogom mit akar művelni ez a nő velem és a gyerekével és azt sem, hogy ez mit hoz ki belőlem, rettegést, hogy elveszíthetek valakit, akiről csak most tudtam meg mennyit is jelent igazán.
Kezdőlap
// 
