- Estére ott leszünk anya. - szólok bele végre a telefonba olaszul, mert anyám tökéletesen beszéli az angolt, de amikor velem beszél nem hajlandó megszólalni máshogy. A többes szám miatt elhalkul a telefon a másik oldalon.- Anya? - szólok bele egy kicsit bizonytalanul.
- Azt hittem nem lesz esküvő fiam, én nem értelek már titeket Vizzini férfiakat. - mondja kicsit értetlen hangon, amin elnevetem magam, nem mondtam, hogy nem egyedül megyek Nápolyba, meglepetés lett volna, anyámnak is és Dawn-nak is. Dawn csak annyit tud, hogy meg szeretném lepni valamivel. Nem tudom mi van most köztünk, vagy, hogy van e valami, de pontosan egy hete, hogy újra összefutottunk abban a klubban, nem éppen olyan körülmények között, ami nagyon ideális lett volna, de egészen jó helyzet lett belőle. Beszéltünk, ami nem olyan nagyon jellemző ránk, de megtettük és meglepő módon ment mindenféle szex nélkül. Igen már 1 hete, hogy hozzá sem értem ahhoz, aki a világon a legjobban meg tudja rengetni a farkam és a fantáziám. De az a része már megy a kettőnk kapcsolatának, így valami másra kell gyúrnunk. Ő a héten többször is dolgozott én meg minden dolgomat elintéztem az üzlettel kapcsolatban, amit a Nápolyban töltött napjaim felhalmozódtak. Tudom, hogy nem a legjobb időszak lelépni ismét, de mennem kell, mert most tudjuk rendbe tenni magunkat, hiszen sosem voltunk rendben vagy soha.
- Dawnnal megyek. - felelem neki alig hallhatóan a telefonba, amire hallom a visszafojtott örömködését, ő sosem adja tudtára az embernek, hogy örül valaminek, főleg nem ha nagyon, de hallani lehet a lélegzetvételén, hogy megváltozik a telefonban, már ismerem annyira, hogy tudjam.
- Szóval Dawn. - hallom a hangján, hogy vigyorog, ami engem is mosolygásra késztet, de próbálok komolyabb maradni a kocsiban.
- Ott találkozunk, küld ki Arthurt a reptérre, majd írok amikor landolunk. - kérem mielőtt leteszem a telefont és kiszállok a reptéren, ahol a gép már vár engem és valahol majd Dawnt is. Érte küldtem egy kocsit, mert meglepetésnek szántam a mai utat és azt ami a következő héten jön majd.
Az órámra nézve kezdek egyre idegesebb lenni, már félórája itt kellene lennie, és nem az zavar, hogy lekéssük a gépet, mert a magángép akkor indul amikor jelzem ,hogy mehet, hanem hogy tartok attól, hogy nem jön el. Üzenetben beszéltük meg, az elmúlt 3 napban nem láttuk egymást és lehet az alatt meggondolta magát. Látta a galériám raktárban elterülő fegyverarzenált, ami még csak a negyede sem volt az átlag raktári készletnek, amivel kereskedünk ott, beszéltünk, komolyan, viszont azt még nem mondtam el neki, hogy nem lesz esküvő. Nem tudom miért, talán egy biztosíték az én lelkemnek, hogy van kiút, de nem akarok igazából keresni, mert akarom ezt az egészet, csak nem bízom abban, hogy menni fog.
- Hívd fel a sofőrt! - szólok az egyik embernek, már cseppet sem türelmesen és idegesen fel alá járkálok.

Adriano & Dawn

Egy hét telt el azóta, hogy úgy amennyire, de normalizáltuk a kapcsolatunkat Adrianoval, és talán butaság ilyent gondolnom, de életem legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy felmásztam arra az asztalra. Ha nem teszem, akkor valószínűleg még mindig magam alatt lennék, és ő ki tudja, hogy éppen kit fektetne meg. Mert abban a pillanatban, ahogy megláttam mással tudatosult bennem, hogy ez igazából nekem rohadtul fáj. Soha életemben nem voltam még úgy igazán féltékeny, de azon az estén olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, amelyeken még én magam is meglepődtem. Eddig még sosem bántottam senkit, eszembe sem jutott az ilyesmi, de annak a szőkének képes lettem volna kitépni az összes haját. Pedig mindig is azt mondtam, hogy egyetlen egy férfiért sem érdemes lesüllyedni arra a szintre. Talán ezért is választottam azt, hogy magamra vonom mindenki figyelmét, hogy a sajátomat közben eltereljem. És jól tettem, mert az elmúlt napjaim olyan örömteliek voltak, hogy még a drogfüggő bátyám sem tudta azt elrontani. ettől eltekintve még mindig nem merem csak úgy kijelenteni, hogy egy pár lennénk, pedig már egyáltalán nem félnék attól. Mégis a tudat, hogy még mindig ott a menyasszonya épp elég ahhoz, hogy ne merjek tervezni. Amúgy sem szoktam, de ilyen biztos rég nem voltam magamban. Olyannyira, hogy a munkahelyemen még a bókoló férfiak sem hoztak lázba, bár általában bele szoktam menni a játékba, kölcsönösen flörtölök velük, de ezen a héten végig úgy tettem, mint akit hideg hagy az összes. Tudom mit akarok, azt is, hogy kit, és bármit kész vagyok feláldozni azért, hogy soha többé ne kelljen szétszakadnunk. Arra pedig igyekszem nem is gondolni, hogy még mindig ott egy harmadik fél az életünkben, aki bármikor bele köphet a levesembe. Mert már kurvára nem azt érzem, hogy én lennék az, aki tönkre vágna egy kapcsolatot.
Ezekkel a gondolatokkal igazítok még utoljára a sminkemen, a hajamon és még a ruhámon is és a tükörbe nézve végre teljesen felkészülve érzem magam. Mivel fogalmam sincs, hogy hová megyünk, megpróbáltam önmagamhoz hűen a lehető legmerészebben felöltözni, mert nagyon is szeretek adni magamra és a kinézetemre is, és csak reménykedek abban, hogy nem öltöztem túl. Sokkal könnyebb dolgom lett volna a roha választásban, ha tudom, hogy hová fogunk menni, így Adriano kénytelen lesz elfogadni rajtam ezt. A meglepetéseket amúgy imádom, csak mindig az a baj velük, hogy a kíváncsiságom sokkal nagyobb annál, mint kéne legyen, így egyáltalán nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy nagyon hosszú három napom volt, mert akárhogy próbáltam Adrianot faggatni, esze ágában sem volt elárulni semmit. Ki lesek az ablakon és amint megpillantom lent az ismerős kocsit, téved a tekintetem az órára is. Már legalább negyed órája lent kéne lennem. Sóhajtok egyet, egy utolsó pillantást vetek magamra és szinte rohanva megyek le a lépcsőkön, és vágódok be az autóba, aminek a sofőr úgy tárta ki az ajtaját, mintha valami grófnő lennék vagy nem is tudom. Rám azonban nem néz, csak becsukja utánam az ajtót, aztán beül és indulunk is.
- Hová fogunk menni? - próbálkozok, mert hátha ő majd elárul valamit, de csak egy rövid ideig találkozik a tekintetünk a tükörből és meg sem szólal. Persze. Mindig olyan minden sofőr, mintha némák lennének. Pedig tudom, hogy nem azok. - Csak annyit szeretnék megtudni, hogy megfelelő-e az öltözékem. Tudom, hogy tudsz beszélni is. - jegyzem meg ismét, de még mindig síri csend a válasz, így csak morcosan dőlök hátra és várom, hogy megérkezzünk végre. Az út többi része ilyen csendben telik, néha unottan sóhajtok, és ahogy megszólal a sofőr telefonja kicsit előre dőlök, hogy halljam mit beszél, de nem leszek tőle sokkal okosabb, mert olyan kódolva teszi azt, hogy igazából azon kívül, hogy nemsokára ott vagyunk semmi mást nem értek meg. Szerettem volna megkérdezni, hogy kivel beszélt, de inkább vissza folytom azt, mert ha megint nem válaszol majd, csak felbosszant. Végül le lassít az autó, és amint megpillantom Adrianot, nem várva meg azt sem, hogy a sofőr szálljon ki először pattan ki az autóból, és széles vigyorral a számon indulok meg felé, és mint valami kamasz lány, úgy borulok a nyakába, amint közelebb érek hozzá. A helyszínt meglátva azonban hamar el is húzódok tőle és felvont szemöldökkel nézek rá.
- Utazunk valahová? - mert gondolom nem azért hívott ide, hogy elbúcsúzzon tőlem. Vagyis ebben reménykedek. Nem hagyhat megint csak úgy itt. - Nem hoztam magammal ruhákat. - teszem hozzá azért, de közben érzem magamon, hogy feszült leszek, és szinte egészen biztos, hogy itt helyben rosszul leszek ha azt találja mondani, hogy csak ő megy, én meg legalább három órát töltöttem azzal, hogy elkészüljek, és mindezt úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy hová megyünk. Mert ezek után már biztos, hogy nem vakar le csak úgy magáról.
- Egyébként szólhatnál a sofőrödnek, hogy ne csináljon úgy, mintha elvittevolna a cica a nyelvét. Unatkoztam út közben. - forgatom meg a szemeimet, és nem azért mondom ezt, hogy dühös legyen az emberére, hanem azért, hogy valahogy beszélje meg velük, hogy legalább ha valamit kérdezek válaszoljanak. Mert elég fárasztó másképp az út. Mindegy, hogy az mekkora.  

Türelmetlen ember  vagyok, nem szeretek várni, mégis megteszem, az anyámma való telefonbeszélgetést követően nem tudok magammal mit kezdeni. Bennem van ezer kétely, hogy mégis mit kellene tennem ha nem jön el, hogy vajon eljön e. Olyan érzések kavarognak a fejemben, ami eddig még sosem és nem tetszik, hogy ennyire függeni látszom egy nőtől, aki teljesen elvette az eszem.
Már szinte idegesen vetem oda az egyik emberemnek, hogy intézkedjen, mert majd széttép az ideg, de ezt nem annyira kellene kimutatnom, hogy sebezhető lettem, mert nem, csak egy kicsit elkalandozott az agyam, de vissza fog zökkeni, mert egyre jobban érzem, hogy Dawn nem fog megjelenni. Megérteném, sőt elfogadnám, mert ez nagy dolog, amit teszünk, túl nagy attól függetlenül, hogy ő még csak nem is sejti hova fogunk menni.
Amikor a kocsi begördül azért elég nagy sóhaj hagyja el a számat, de nem tudom örüljek e neki, mert félek, hogy mi lesz otthon, apám reakciója, anyámé és a mindenkié, aki éppen tiszteletét teszi majd nálunk. Nem akarok sokat a családi házban időzni, van saját otthonom Nápolyban és elő van készítve, így ha nem muszáj nem leszünk otthon sokat, túlságosan is frusztrálna engem és Dawnt is a dolog.
Amint megáll a kocsi a zsebembe tett kézzel állok és várom, hogy kinyissák neki az ajtót, mert ez az etikett, de nem teszik, mert a nő nem hagy nekik lehetőséget, szinte kicsapja az ajtót és jön felém a kezeimet kiveszem és a dereka köré tekerem, amint a nyakamba borul. Szóval ezt hívják kötődésnek, amikor az is jól esik, hogy pár nap után így meglátom és akkor érzem magam jól, amikor hozzám ér. Kérdésére a repülő felé pillantok és elmosolyodom, már nem kell titkolni az utat, sem a célt, mert folyton csak kérdezgetne én meg nem tudnék sokáig csendben maradni.
- Igen és a bőrönd már be van pakolva neked pár ruhával de Nápolyban rengeteg a ruhabolt és meg fogunk látogatni párat ha van kedved majd feltöltöd a ruhatárad hamar. - adok egy csókot a homlokára, és elindulok vele a repülő felé, ami már csak ránk vár.
- Én kértem, hogy ne mondjon semmit, ők nagyon jó embereim, nem fogok olyat oda küldeni, aki nem a legjobb. De beszélni beszélhet veled, csak szóltam neki, hogy ha válaszol neked bármire akkor utána nem fogod békén hagyni, így rábíztam, hogy kezel le. - vonom meg a vállam nevetve. Amint felérünk a gépre, csukják is az ajtót, nem tudom mikor kapunk engedélyt a felszállásra, de már sokkal nyugodtabb vagyok, hogy itt van és a gépen vagyunk. a telefont kikapcsolom és leülök vele szembe. - Ezt többet ne csináld, már majdnem itthagytalak, azt hittem nem jössz. - szólok hozzá egy kicsit megfontoltabban, és komolyabb arccal, mint az előbb, nem akarok felcsattani, ahogy tőlem megszokott, higgadt akarok maradni és nem veszekedni, már egy hete nem vitatkoztunk össze, ami nálunk rekord, de persze az is, hogy a találkozások ellenére, nem téptük le egymásról a ruhát. - Amúgy nagyon csinos vagy, de ebben ha megjelensz a bátyám előtt lehet hamarabb leszel maffia főnök feleség, mint az enyém. - mutatok végig rajta egy kicsit sem féltékenyen.

Adriano & Dawn

Legtöbbször szeretek időben megjelenni bárhol ahová hivatalos vagyok, de azért néha előfordul, hogy megfeledkezem magamról, és kicsit több időt vesz fel a készülődés, mint kellene. Mint most is. De sosem szándékosan csinálom, csak egyszerűen mindig a tökéletességre töregszem, szeretek adni magamra, mert szerintem egy nőnek kötelessége oda figyelnie magára. Főleg ha egy olyan férfi csinál meglepetést, mint Adriano. Mivel nem árulta el, hogy hová fogunk menni, azt sem,hogy mit fogunk csinálni, így magam választottam ruhát és csak reménykedek abban, hogy ez megfelel, és nem valahová a hegyekbe készül velem mondjuk. Mert oda nem épp megfelelő ez az öltözék.
A kocsiban ülve próbálom szóra bírni a sofört, aki valószínűleg némaságot fogadott, mert bármit is kérdek, nem akar válaszolni, ami elég idegesítő, de egy idő után azért feladom. Nem tudom, hogy az út azért tűnik-e olyan hosszúnak, mert izgatott vagyok, vagy tényleg baromi messze megyünk, de valahogy olyan, mintha egy örökkévalóság lenne az egész. Nem segít túl sokat a helyzetemen az sem, hogy az elől ülő férfi nem szól hozzám. Talán ha beszélgetnénk jobban telne. Amint lassul a kocsi és megpillantom Adrianot, széles vigyorra húzódik a szám, és mihelyt megállunk, nem törődve semmivel, szinte őrültek mondjára nyitom ki az ajtót, és mint valami tinédzser, aki újra találkozhat a szerelmével majdnem futó léptekkel közelítem meg, hogy aztán a nyakába borulhassak. Már nagyon hiányzott és ezt talán így akartam a tudtára adni. Néha könnyebb cselekedni, mint egyes szavakat csak úgy kimondani. Elhúzódva tőle mérem fel a helyszínt, mert nem igazán tudom ezt hová tenni. Főleg mert nincs nálam sem ruha, sem semmi, és miközben kérdezek csak reménykedek abban, hogy nem elbúcsuzni hívott ide.  A szavaitól azonban szinte megdöbbenek és nem is tudok egyből megszólalni, szükségem van néhány másodpercre, amig felfogom, hogy mit is mond.
- Ezt most nem értem. - azt sem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Mármint nyílván örülök, de...de mi lesz ha nem fognak kedvelni? Mit csinálok a munkahelyemmel addig? - Te tényleg a családodhoz viszel most engem? Mégis, hogy? És én ott mit kell csináljak? Nem tudok olaszul beszélni. Basszus... - bármennyire is próbálom nem kimutatni az idegességem, egyszerűen nem megy. Ez egy olyan komoly lépés, amiből nem lesz vissza út. Mégis valahol legbelül örülök ennek, hiszen talán ez egy igazi ugródeszka lehet a kapcsolatunknak, amit talán majd egyszer a nevén is nevezhetünk majd.
- Remek. Nagyon jól kezelte a helyzetet. Némán. - ha nem izgulnék az utazás miatt, akkor valószínűleg most duzzognék, de hirtelen nem is tűnik olyan fontosnak, hogy hogyan telt el az ide vezető út. Megfogom a kezét miközben fel szállunk a gépre és amint be csukódik mögöttünk az ajtó, csak még jobban urrá lesz rajtam a pánik. Először értetlenül nézek rá, majd leesik, hogy miről beszél. Késtem. Ráadásul nem is kicsit. - El néztem egy kicsit az időt, meg mivel nem mondtad el, hogy hová megyünk, időbe telt amig kiválasztottam a megfelelő ruhát magamnak. - magyarázkodok és elgondolkodok közben azon, hogy vajon nem-e túl kihívó ez a ruha ahhoz, hogy a családja megismerjen. Nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy férfiak mutassanak be a szüleiknek, így igazából azt hiszem, hogy ha tudtam volna a tervéről is bajban lettem volna a ruha választással. A szavait hallgatva elmosolyodok, megvonom a vállam és kicsit közelebb hajolok hozzá. Legszívesebben le dobnám magamról ezt a ruhát, de nem tehetem, mert a változásunkkal az is együtt jár, hogy nem esünk egymásnak ott, ahol épp kedvünk tartja. Végül adok egy apró puszit a szájára, és el is húzódok tőle, nem mintha olyan könnyű lenne. Normális helyzetben dédelgetné az egómat az, amit mond, na de gondolom nem csak a bátyjával fogunk találkozni. Hanem a szüleivel is. Vajon azok mit szólnának ehhez a ruhához? Nápolyban egyáltalán mibe öltöznek a nők?
- A bátyád inkább keressen magának másik feleséget. Én már foglalt vagyok. - forgatom meg a szemeimet és ilyet először mondok. Mert korábban sosem zavart egyébként, hogy ő van nekem. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon fontos lépés a részemről ahhoz, hogy komolyan gondoljam vele. És ehhez csak annyi kellett, hogy egy héttel ezelőtt meglássam azzal a szőkével, ami szinte bele égett a retinámba.

Megszoktam, hogy minden pontosan úgy történik, ahogy én azt elvárom és ahogy én azt memondom annak akivel éppen találkozok. Nem szoktam hozzá, hogy Dawn nagyszerűen keresztbeteszi mindig az én számításaimat és mindezt olyan könnyedséggel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Nem vagyok hozzászokva, hogy nőkre várjak, általában amikor szükségem volt egyre, mindig volt  a közelben, aki készséggel állt a rendelkezésemre. Ez egy teljesen új világ, amivel még csak ismerkedem, de egyelőre elég nehezen megy. Dawn ilyen, egyszerűen sosem akar aszerint rendelkezni, ahogy én szeretném. Természetesen van bennem nem kis méreg, és nem kis aggodalom, ami jobban aggaszt, hogy az utóbbi fellángol bennem, hogy nem fog eljönni. Akkor nagy koppanást követően valószínűleg egyedül szállok fel a gépre, és a nemrégiben olyan nagyon serényen folytatott tevékenységeket folytatnám egyedül, ami ha a tudomására jutna valószínűleg nem is akarna a közelembe sem jönni. HIszen láttam mit tett volna legszívesebben a bárban lévő csajjal is, aki az estém egyik fénypontja lett volna ha ő nem jelenik meg az asztalon táncolva.
Amint megjelenik az autó és szinte futva rohamoz le megnyugszom és magamhoz ölelem és igyekszem minél hamarabb enyhíteni a kíváncsiságát, de csak felváltom elég nyilvánvaló idegességgé azt.
- Igazából csak anyám lenne a cél első körben, de sosem tudni kit találunk otthon. Ne aggódj beszélnek angolul, nem olyan tökéletesen, mindenkivel fogsz tudni beszélni. Várost nézünk, pihenünk, nem kell mindennap a családommal lenni, csak egy vacsorát kell végigszenvednünk, mert anyám ahhoz ragaszkodott, és biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz nekik. - Dawn nem az a lány, akit ne mernék hazavinni, több nő fordult meg mellettem, és soha egyikhez sem volt rossz szavuk, elviselték, mert tudták, hogy úgyis meg van rendezve az életem és a házasság vár rám, egy másik nővel, addig meg had szórakozzak csak. A házasságom lefújását félvállról vették, de talán Dawn megléte majd egy kicsit felnyitja a szemüket.
Az embereim a legjobbak, aki nem üti meg a mércét, az hamar repül mellőlem, és tudom, hogy pontosan úgy kezelte a sofőr is Dawn-t ahogy jónak látta, ezen csak elmosolyodom inkább, de nem fogom kérdőre vonni, mert tartotta a szavát felém.
A repülőn már szóvá teszem, hogy majdnem itthagytam, pedig nem volt szándékomban, de a dühömben képes vagyok olyan lépéseket tenni akkor ott helyben, amit talán megbánok később, de jó, hogy nem léptem, mert ideért. Az egész testén látom, hogy nem érzi magát komfortosan, majd megszokja, kicsit túlságosan is nagy meglepetés volt ez számára, úgy vélem.
- Ülj le és kösd be magad! - mondom neki a hozzám megszokott hangszínen, de ha nem teszi meg nemsokára úgyis rászól a stewardess.
- Gyönyörű vagy, de tudod, hogy mindegy miben vagy ha egyszer azt szeretem ha semmi nincs rajtad. - mondom neki cseppet sem halkan, de itt magunk vagyunk, a személyzet is hozzám tartozik, már ismernek és nem lepődnek meg ha a repülőn is olyan hangokat hallanak, vagy dolgokat látnak, amit egy felnőtt filmes is megirigyelne.
Komolyan mondom, hogy nagyon jól néz ki és ismerve a bátyám, egészen biztos lesz egy két csípős megjegyzése, de mind olaszul fognak kiesni a száján, így csak engem fog felkúrni vele rendesen, de már edzve vagyok, ismerem őt. Dawn utolsó mondatán azonban meglepődök, érzem, hogy egy pillanatig levegőt is elfelejtek venni. Olyan szintű elköteleződést sugall az a mondat, hogy nem tudom lereagálni csak hátra dőlök és leveszem róla a tekintetem. mindent megtettem, amit egy ilyen helyzetben nem kellett volna, de ez teljesen ismeretlen út nekem, pedig mindig határozottnak hiszem magam.
- Mindenki tudja otthon ki vagy és hogyan álluk egymással, anyámnak én mondtam el, apám csak a pincsijei által tudja ki vagy, kérlek, ha náluk vagyunk ne menj el a közelemből. - kicsit komolyabbra fordítom a szót, bár nem fogom egy percre sem egyedül hagyni, ha dolgom van is mellette lesz valaki, azért szeretném ha tudná, hogy a kiruccanásunk, nem olyan veszélytelen, de annál fontosabb, nekem is, hogy tudják tudom kezelni a saját életem és nincsen szükségem feleségre, de bár ilyen egyszerű lenne ez. - A családom eléggé megrögzöttek a hagyományok terén és az dominancia amit tőlem láttál csak töredéke annak, amit apám csinál felettünk. kedves ember tud lenni, de ha idegen van a házban ennek nem fogod jelét látni. Azt szeretném ha nem mutatnánk ki, hogy bizonytalanok vagyunk, tudnom kell mi van a fejedben kettőnkkel kapcsolatban. - mintha nem az előbb mondta volna, hogy foglalt, de nekem az nem elég. Nem akarom hogy egy olyan szövetséget lássanak köztünk, ami nem áll biztos lábakon, még ha így is van, otthon ezt nem mutathatjuk ki.

Adriano & Dawn

Abban a pillanatban ahogy végre megáll az autó, még a haragom is elszáll a soför felé, aki egész úton úgy vezetett, hogy közben egy szót sem szólt hozzám. Adrianot átölelve pedig olyan megnyugvást érzek, amit korábban még sosem a közelségében. Most érzem először igazán azt, hogy valami sokkal több van köztünk. Valami olyan, ami sokkal több, mint ami ezidáig volt, és ami miatt egyre biztosabb vagyok abban, hogy amit érzek már régen sokkal több, mint vágyakozás. Ha nem is igazán tudom kifejezni az érzelmeimet, de már nem kételkedek abban, hogy szeretem őt. Bár azt még mindig nem tudom, hogy ez rám nézve jó-e, vagy, hogy merre fog alakulni a kapcsolatunk, de egyre jobban hiszek abban, hogy lehet jövőnk. Bár azt hiszem, hogy addig még nagyon sok akadályt kell átugranunk és rengetegszer kell türelmesek legyünk egymáshoz. Hiszen egyikünk sincs hozzá szokva ahhoz, hogy ne csak egy testet lásson a másikban. Talán csak annyi az egésznek a titka, hogy engednünk kell a másiknak a lelkünkbe bepillantani, bár azért még mindig vannak dolgok amikről nem beszélnék vele szívesen. A repülő látványa, meg a kérdésemre a válasza egyszerre döbbent lent és fogalmam sincs, hogy most örülnöm kéne-e, vagy inkább haza menekülni, amig megtehetem. Azt hiszem, hogy nem véletlen a pánik sem, ami eluralkodott rajtam. Tényleg nem tudom, hogy hogyan kell viszonyulni egy olyan családhoz, mint az övé. Egyszerre kezdek el aggódalmaskodni több minden miatt is. A ruhám túl kihívó, nem is hoztam magammal semmit, nem vagyok megfelelően felkészülve és rettegek attól, hogy nem fognak kedvelni. Örülök persze, mert ez egy új szint a kapcsolatunk megugrásához, de azért úgyis nagyobb bennem a félelem, amit eltitkolni sem tudok.
- Akkor is szólnod kellett volna időben, hogy fel tudjak készülni. Nem szokás ilyenkor valamit vinni? Hogy menjek oda üres kézzel? - mivel még sosem volt egyetlen egy olyan kapcsolatom sem, ahol eljutottunk volna arra a szintre, hogy bemutatásra kerüljek a szülőknek, tényleg fogalmam sincs arról, hogy mit szokás ilyenkor csinálni, vagy mondani. Vajon tudják azt is, hogy Adrianonak sokáig csak milyen szerepet töltöttem be az életébe? Hogy sokkal inkább szólt a kapcsolatunk a szexről, mint bármi másról? Hogy nézzek így az édesanyja szemébe? Azt elhiszem, hogy ő örülne nekem... a nők sokkal érzékenyebbek, na de mi van a családja többi tagjával? Végül mégsem a megfutamodást választom, ami talán jobb lenne, csak őt követve szállok fel a gépre. Még van egy kis időm felkészíteni magamat. Egyáltalán hány óra addig az út? Soha életembe nem jártam arra. Repülön sem ültem igazából. Éppen ezért szófogadóan ülök le mellé, és egy kicsit bár bugyutáskodok, de végül mégis sikerül bekapcsolnom a biztonsági övemet is. Szerencséjére, hogy izgulok, mert másképp biztosan rá szólnék, hogy ne parancsoljon nekem.
- Hát márpedig egyenlőre ruháson kell gyönyörködj bennem. Mert biztosan nem fogom le venni az mások előtt. - nem mintha nem vágynék arra, de nem szeretem azért annyira mutogatni magam. Bár egy héttel korábban az asztalon állva majdnem pontosan azt tettem. Emiatt még mindig szégyellem magam, ugyanakkor örülök annak, hogy úgy alakult az az este végül ahogy. Mert sokkal jobban működünk azóta együtt, mint eddig valaha is. Nem mintha nem tetszene az, hogy újra meg újra megerősíti bennem, hogy csinosnak tart, még valahol legbelül az is tetszik, hogy talán a bátyja is hasonlóan látná ezt - hiszen imádom ha ezt gondolják a férfiak -, mégis még én magam is meglepődök a saját megjegyzésemen. Most először gondolok arra, hogy foglalt vagyok, bár még én sem tudom, hogy ez valóban így van-e. Fogalmam sincs még mindig, hogy mi ez ami köztünk van. Bár választ nem kapok, sőt igazából úgy tesz, mint aki nem is hallja, így én is csak sóhajtok csalódottan, mert legalább valami visszajelzést vártam volna. Az ablak felé fordítom a fejem, de nem hosszú időre, mert amint megszólal, vissza is pillantok rá. Nem megnyugszom, csak még nagyobb lesz bennem a félelem és izgulás. Ki tudja mi fog ott ránk várni.
- Ez úgy érted most, hogy az apád nem örülne igaz? Mi lesz ha dühös lesz, mert oda viszel? Ugye nem fog téged bántani emiatt? - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, de már késő, hogy ki hátráljak. És nem is tudok mást tenni, mint bízni Adrianoban. Mert tudom, hogy ő nem sodorna veszélybe soha. Legalábbis remélem. De az is meglehet, hogy csak feleslegesen aggodalmaskodok, és igazából nem is lesz majd semmi baj. Talán ha ezen túl leszünk majd én is mesélek neki Kevinről. Bár bemutatni azlrt nem szeretném őket egymásnak. Nem mintha a bátyám nem lenne tisztában mindennel. Valahogy mindig mindent tud. Épp ezért nem is akarom, hogy találkozzanak. Mert nem szeretnék kínos helyzetbe kerülni miatta, aki csak a pénzt látja mindenben és mindenkiben. Nyelek egyet a szavai hallatán és nem is igazán tudom azokat értelmezni talán úgy ahogy kéne. Én nem szeretem ha valaki irányít és megmondja, hogy mit tegyek. Ha az apja valami ilyesmit próbál majd csinálni, hogyan bírjam ki, hogy ne szóljak vissza? Hiszen Adrianoval is mindig dacolok... de tudom, hogy tőle nem kell félnem. De az apjáról annál többet, mint amiket el mondott, semmit sem tudok.
- Hát nem egyértelmű, hogy mi van az én fejemben? Káosz. - nézek rá, majd közelebb hajolok hozzá és adok egy puszit a szája szélére. Tudom, hogy komoly dolgokról beszél, de én meg úgy akarok tenni, mintha meg sem hallanám. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ott milyen szabályok vannak, hiszen csak egy estéről van szó a családja társaságában. Meg hát amúgy sem maradunk ott végleg. - Szeretlek. Azt hiszem. - mondom ki életemben most először azt az egy szót, ami eddig mindig nehezemre esett, és ezzel lényegében azt hiszem, hogy minden mást is elmondtam. Már nem vagyok bizonytalan, tudom, hogy vele akarok lenni és képes vagyok ezért bárkivel szembe menni, aki nem hisz bennünk. Végül csak az ajkára tapadok, ezzel is megerősítve benne az érzelmeimet, amik őszinték.  

Amint megérkezik tudom, hogy mondanom kell neki valamit, mert különben addig fog szekálni, hogy úgyis elmondom neki, de megúszunk mindketten egy felesleges veszekedést, ami abból is adódhat. Mi mindenért veszekszünk arra jöttem rá, elég vehemens személyiségek vagyunk, amiből nehezen engedünk és ez néha fárasztó tud lenni. Azért is húztuk olyan sokáig ezt az egészet, nem is nagyon tudtuk mi lesz ebből és most is csak felbosszant azzal, hogy késik. Már maga a bosszúságom is meglep, mer nem igazán kellene így éreznem ha csak egy egyszerű nőről lenne szó, de ő nem az és ezzel tisztában vagyok, vagyis egyre jobban kezd tisztázódni a fejemben a dolog.
Amikor elmondtam neki hova megyünk megijed, látom a tekintetében a kétségbeesést, ami nekem csak mosolyt csal az arcomra. Hol van most az a fene nagy magabiztossága? Na majd igyekszem megnyugtatni, bár a másik szüleinek való bemutatkozás valóban nem egyszerű, bár én nem emiatt viszem el oda főként, hanem, hogy igyekezzek apám tudatában valahogy világosságot teremteni, hogy már pedig az ő terveim hamar keresztbe lesznek húzva.
- Miért mit akarsz nekik vinni? Anyám nem szereti a tépett virágot, mert inkább gondozza őket, mint halva a szobába tárolja, apám meg nem lesz olyan barátságos, hogy bármit elfogadjon. Hidd el mindenünk megvan nem kell nekik semmit vinni, és nálunk amúgy sem szokás. Megjelenünk, inkább anyám lesz csak az, aki érdekes lesz a többiek vagy el lesznek foglalva, vagy dacból nem akarnak majd velünk foglalkozni, szóval nyugi. Jól nézel ki, ne stresszelj. - pedig jól teszi, hogy stresszel, nem egyszerű a családom és ezt már tudja is, mégis bedobom őt a vadak közé és még csak nem is szólok időben. De talán így nem tud elfutni már ha akar sem, mert a repülő ajtaja szépen lassan záródik ránk, s elfoglaljuk a helyünket.
Olyan könnyen megváltozik a viselkedése a hevessége, amikor egy kicsit kellemetlen szituációba hozom, hogy felnevetek hangosan, a zavarára, ami nyilvánvalóan rátelepedett.
- Gyönyörködök is, és nem is akarnám, hogy mások előtt levedd. - vagyis engem nem zavarna, de most ebben egyszer nem kötök bele, ahogy látom elég nagy gondban van most.
Tudom, hogy nem azzal kellene kezdenem, hogy letámadom mennyire óvatosnak kell majd ott lennünk, de nem mehetünk úgy oda, hogy ezekről nem szólok neki, most azt kellene mondanom, mire vár, a mondatára reagálni, miszerint ő foglalt én mégis más irányba terelem a dolgokat, mert ez a fajta elköteleződés hangosan még nem megy nekem.
- Nem fog bántani, ne aggódj meg tudom védeni magam és sosem megyek egyedül sehova. - utalok az embereimre, akiknek egy része már ott van a másik velünk utazik a repülőn. - Nem lesz gond, csak kérlek figyelj majd rám és ott akarj dacoskodni velem, mert azt annyira nem tűri el a családom férfi része, hogy egy nő mondja meg mit tegyen a férfi, főleg egy Vizzini, talán azért lettem én is olyan amilyen. ha kettesben leszünk majd kifejtheted a véleményed, de ott előttük ne tedd meg. - tudom mennyire kényelmetlen lesz ez neki, így majd igyekezni fog legenerálni az otthon tartózkodásunkat minimálisra és inkább nálunk leszünk és áthívom anyámat is, valamiért biztonságosabbnak érzem Dawn számára.
Nem csak azért akarom tudni, hogy mi jár a fejében, mert engem is igazán érdekel, hanem mert ha otthon bizonytalannak mutatom magam megdől minden amit eddig építgettem és Dawnnak is távoznia kell az életemből, ha bebizonyosodik, hogy nem tudom mit akarok kezdeni magammal a jövőben. Mert akkor apám lesz az, aki megmondja, és abból esküvő lesz egy olyan nővel, akit nem szeretek és sosem szerettem és még csak nem is nagyon kedvelek.
- A káosz nem válasz, az csak nagyobb káoszt szül és nekem egy megrendezett házasságot. Fontos, hogy tudjuk mi van, még ha nem is ez van, meg kell beszélnünk mit mondunk neki, ami segít abban, hogy ne kelljen senkit feleségül vennem. - az arcom komoly a hangom mélyebb, mint szokott, mert érzem, hogy a feszültség egyre jobban kúszik fel bennem, ahogy emelkedik a gép és közelebb jutunk ahhoz az ominózus pillanathoz, hogy apám elé álljunk. Aki engem hisz félelmetesnek olykor, az nem tudja milyen ha a két idősebb Vizzini van a szobában, aki nem annyira ismerik a könyörületet és mindent az üzlet szempontjából mérnek fel, mi az ami kedvez nekik, meg a családnak, de nem a tagjainak.
- Akkor ezt itt is próbáld meg kimutatni. - mondom neki idegesen, mert saját magamat húztam fel pillantok alatt. A tarkója mögé nyúlok meg megcsókolom. - Ha az első körrel megvagyunk elviszlek vásárolni. - súgom oda neki, majd elengedem és mintha valami komoly tárgyaláson lennék túl fújom ki a levegőt.
- Azért remélem a jó élmények majd jobban megmaradnak, mint az a pár kellemetlen, ami vár ránk. - nézek rá megenyhülve, és mint mindig olyan pillantásokat vetek rá, mint egy kiéhezett állat. De nem tudom mióta nem nyúltam hozzá, ami megőrjít és most megtenném biztosan segítene rajtunk egy kis feszültség levezetés, de nem lenne helyénvaló megint a testiségbe kapaszkodni.

Adriano & Dawn

Nem arról van szó, hogy nem örülnék annak, hogy bemutat a családjának, hiszen egy ilyen lépés még a normális pároknál is igen csak komoly szándékra utal, nem, hogy a mi esetünkben. Meglepetésnek is tökéletes lenne, ha nem egy olyan családhoz tartozna, akiktől fogalmam sincs, hogy mire számíthatok. Ha ad egy kis időt legalább felkészülni rá, akkor mostanra lenne egy fejből betanult szövegem, egy kicsit visszafogottabb öltözetem, és valami ajándék féleség is a kezembe, mert hát illetlenség csak úgy oda állítani bárkihez. Ehhez képest itt vagyok, egy kihívó ruhában, üres kézzel, an meg zsebbel és fogalmam sincs arról, hogy ha megérkezünk mit kell majd mondanom, vagy hogyan kell viselkednem. Nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy férfiak mutogassanak a szüleiknek. Egyáltalán az Adrinano családja tud róla, hogy megyünk? Vagy nekik is meglepetés lesz? Mi lesz akkor, ha nem fognak örülni nekünk? Ha felbosszantnak valami ostoba megjegyzéssel, hogy bírjam ki, hogy ne szóljak majd vissza? Ott nem úgy lesz, mint itthon, hogy ha dühös vagyok, csak félre vonulok duzzogva, vagy el megyek valami jó kis szórakozóhelyre, hogy megnyugodjak. Nekem fog kelleni alkalmazkodnom hozzuk. Ez pedig azt hiszem, hogy elég nagy kihívás nekem.
- Dacból? Miért? Csak mert nem vagyok olyan, mint ti? Vagy mi bajuk van velem igazából? Muszáj mindenki gazdag és maffia legyen ahhoz, hogy elfogadják? - a szavaival ha megnyugtatni szeretett volna, akkor az egyáltalán nem sikerült. Mert csak még nagyobb lesz bennem a pánik azon nyomban, hogy becsukódik az ajtó és ezzel tudatosul bennem, hogy nincs visszaút. Csak annyi vígasztal, hogy bízok Adrianoban, és pontosan tudom, hogy ő sosem vinne olyan helyre, ami nem biztonságos, és gondolom a családját is ismeri annyira, hogy tudja, kitől mit várhat el. Nekem pedig igazából mindegy, hogy azok ott elfogadnak-e vagy sem, mert az egyedüli aki érdekel az a mellettem ülő férfi. Bár azt nem tagadom, hogy egy kicsit csalódott lennék, ha nem sikerülne megkedveltetnem magam a családjával. Sikerül egy kis ideig elterelnie a figyelmem mégis, ahogy szóba kerül a ruhám, és az, hogy az rajtam maradjon-e vagy sem. Nyílván szívesebben dobnám le magamról, még csak kérnie sem kéne, csak nem ez a helyszín a megfelelő hozzá. Nekem azért elég sokat számít az, hogy ki lát és mit. Még akkor is, ha néha az ellenkezőjét mutatom annak.
- Akkor meg ne provokálj. Mert tudod, hogy megteszem. - vigyorgok rá, bár egyértelműen csak bosszantani akarom. Épp azon vagyok, hogy felnőjek úgy igazán egy kapcsolathoz és magam mögött hagyjam azt az énem, aki szeret a figyelem középpontjában lenni, főleg a férfiak előtt. A legutóbbi szakítás féleségünk ráébresztett arra, hogy sokkal nagyobb szükségem van Adrianora, mint ahogy azt hittem volna, magam alatt voltam, és egészen biztos, hogy mindent megteszek azért, hogy soha többet ne távolodjon el tőlem. Ahhoz pedig ha arra van szükség, hogy változzak, akkor megteszem. Vagyis megpróbálom. Mert azért nyílván van olyan természetem, amivel együtt születtem, és nem tudok ellene mit tenni. Például a makacsságom. Tudom, hogy nagyon is komolyan cseng minden amit mond, de nem tudok más lenni, mint amilyen vagyok. Persze megpróbálom, mert nem lesz választásom nagyon, de nem garantálom, hogy minden úgy is lesz, ahogyan elvárja tőlem.
- Jó, hát én is meg tudom védeni magam. Előre szólok, hogy nem akarom, hogy az embereid a sarkamban legyenek! - figyelmeztetem még a mutató ujjam is rá emelve, bár van eg olyan érzésem, hogy ezt a kérésem nem fogja teljesíteni. - Nyugi, tudok viselkedni. De azt ne várd el, hogy olyan legyek, aki a sarokban mehgúzza magát és csendben bólogat majd mindenre, mint egy pincsi kutya. Csak azért mert a családod férfi tagjai szeretik, ha az övék az utolsó szó.. - a hangom nyugodt, nem az a célom, hogy összevesszünk, de van bennem méltóság. És azt továbbra is bátran ki merem állítani, hogy az a férfi még nem született meg, aki irányítani fogja az életem. Persze megpróbálok alkalmazkodni, mert nem akarok bajt senki fejére, de csak bizonyos kereteken belül. Egyenlőre sajnos fogalmam sincs, hogy amit mondott, azt mire érti pontosan. De azt hiszem, hogy majd a helyzet úgyis hozni fogja önmagát. Meg hát ha már így sem kedvelnek, hogy nem is ismernek, akkor nem mindegy? Én senkinek sem fogom bizonygatni azt, hogy miért vagyok méltó ahhoz, hogy elfogadjanak. Mégis a következő válaszom az eddigi legőszintébb eddig. Valóban azt érzem, hogy nem csaka  gondolataimban van káosz, hanem az egész életemben. Mert olyan dolgokat teszek, mondok és élek át, amelyeket eddig még sosem. Félek ettől az egésztől. Nem attól, hogy maffiák közé tartunk épp, hanem inkább attól, hogy nem fogom tudni kezelni megfelelően a kapcsolatunkat, ami egyre komolyabbnak tűnik.
- Csak őszinték kell lennünk. És elmondani, hogy egymással boldogabbak vagyunk. Vagyis legtöbbször. Jajj, Adriano... honnan tudjam, hogy most mi ez az egész? Nem adtál időt felkészülni, így old meg magad ezt... hogy mit mondasz majd a családodnak. De nem akarom, hogy más nőé legyél. Ezt többet ne is mond! - a gondolat, hogy mást vegyen feleségül csak egyre jobban az őrületbe kerget, és egészen biztos, hogy abba nem megyek bele. Már nem. Annál sokkal komolyabb lett minden. Úgy mondom ki azt az egy szót, amit eddig sose, mintha ez annyira természetes lenne tőlem. Még én magam is meglepődök. A válasz azonban nem az amire számítottam cserében, és a csókunkban talán érezhettet is egy kicsit a csalódottságot. Én tényleg nem tudom, hogy most mit akar tőlem. Ha nem érzi azt, amit én, akkor minek visz a családjához? Ha meg érzi... miért nem mondja ki? Egy halvány mosolyt erőltetek magamra a vásárlás miatt, ami normál körülmények között minden boldogságom okozója lenne, viszont egy kicsit rosszul érintett az, hogy én kimondtam azt a szót, amit annyira nehéz... és ő nem. Válaszul csak sóhajtok és hátra dőlök ismét, kerülve a tekintetét miközben beszél.
- Én is remélem. - motyogom halkan, miközben az ujjaimat kezdem tördelni. Végül mégis rá nézek, mert akarom látni a tekintetét, ahogy választ kapok a következő mondandómra: - Az előbb mondtam valamit. Amit te meg sem hallottál úgy igazán. - és ezúttal hallatszik a sértődöttség is a hangomból. Mert ez olyan, mintha csak annyit mondott volna, hogy köszönöm. Vagy valami más gagyi választ.   

A mi családunknál nem bevált szokás bemutatni valakit, vagyis nem a gyerek által. A szülők sokkal jobban szeretek válogatni partnert az örökösnek, még akkor is ha nem mindent örököl, csak a vagyon egy felét. Ez már csak ilyen, vannak szerencsésebbek, akik nem estek bele ebbe az ősrégi körforgásba és nem kell attól tartaniuk,hogy a hatalom megtartása miatt olyan helyre házasítják majd őket, hogy az a bizonoyos pozíció törhetelnen legyen. Apám ezen csak erősíteni akarna, de nekem annyira nem fűlik rá a fogam,mindig szófogadó voltam mást nem is tehettem volna, most viszont, hogy Dawn az életembe van, nem akarok az lenni. Egész életemben kerültem,hogy ilyen helyzetbe kerüljek, de ezt nem tudtam meggátolni, szükségem van erre a nőre, még ha nem is tudom neki minden pillanatban ezt kifejezni vagy ha igen azt is igen egyedi módon teszem meg, de érti és nekem ez a legfontosabb.
- Nem veled van bajuk, hiszen nem ismernek, azzal van bajuk, hogy szerintük rossz döntést hozok, apám még csak a lázadásom enyhe verziójával szembesült, és beletörődött, hogy egy kicsit hagyjon nyugodni, mert szerinte ez nem választható, de érti a felháborodásom és csendben van azóta. De a családom többi tagja, tudja, hogy kötelezettségeim vannak, ahogyan nekik is, és ha nekem van kibúvó, akkor neki miért nincs. Nem szeretik ha valaki nem hallgat a rangidősre ésén most pont ezt teszem. - nem Dawn személyével van bajuk, persze az sem segít, hogy nem olasz, nincsen befolyásos családja és semmi köze nem volt egészen eddig ami életformánkhoz. De én pont ezt szeretem benne, és nem érdekel, hogy mit akar a család, ha nekem van elképzelésem, már nem függök  tőlük olyan sok mindenben, hogy kelljenek nekem.
- Pontosan tudom mire vagy képes.- szorul össze csak egy pillanatra az állkapcsom, de nem feszülök be, most nem, nincsen szükségem rá, ő az enyém és bármit tesz mindent azért fogja megtenni, hogy az én érdeklődésem felkeltse, vagy nekem teszi,így kár is lenne, már most ezen izgulnom, lesz elég feszült időszak most előttünk.
Értem, hogy mi a baja a felállással, amit most felvázoltam neki, de nem engedek abból, hogy az embereim vele legyenek, így arra nem is reagálok, mert pontosan tudja, hogy ezzel mellélőtt. Meg tudja magát védeni Amerikában, de Nápoly az én családom más tészta, nem olyanok, mint egy átlagos család de ezt tudja is, így ezzel kapcsolatban nem keveredek vele vitában, mert nagyon jól tudja, hogy alul maradna benne, de előtte egy fél órát kiabálnak egymással.
- Nem azt kérem, hogy legyél pincsi kutya, de ne legyél mindig olyan makacs.- zárom rövidre, de azt hiszem majd több figyelmet fog igényelni, ki mit mond majd neki, és ez nekem lesz csak nehézség, de ezzel együtt indultam útnak, és tudtam, hogy vele soha semmi nem egyszerű, ahogy a családommal sem, és ha a kettőt összeengedem csak nekem okoznak majd fejfájást, de vállaltam és végig csináljuk.
Fogalma sincs milyen fajta boldogság lehet az, amiről Dawn beszél, érzem, hogy valahogy be akar kúszni a bőröm alá, de még ellenállok és magam sem tudom miért. Talán ez az út kell ahhoz, hogy beengedjem, de az, hogy akarom őt, még nem mondatja azt velem, hogy boldog vagyok, őszinte akarok lenni, és vele, de nem tudom mit is jelent ez számomra.
- Megoldom, de akkor ne lepődj meg azon,amit akkor mondani fogok, csak bólogass, bármit is ejtek ki, utána nekem vághatsz bármit, ha nincsenek ott. - nem tudom neki eléggé nyomatékosítani mennyire fontos, hogy összetartsunk, ha rám bízza, akkor én viszem a vonalat, ismerem a családom tudom mit akarnak hallani, de  nem minden szó fog tetszeni Dawn-nak és ezt előre tudom, ismerem őt is már annyira.
Kimondja, amit már egyszer én is mondtam neki, tudom, hogy ezt érzem én is, de most a helyzet nem engedi kimondani, az agyam leblokkol, de örülök, hogy végre ő is kimondta, bár most talán ennyire is volt szükségem egy kis nyugalomhoz, mert a fezsültségetén okoztam az úttal magamnak, tudom, hogy szükségünk van erre, legyen bármennyire is nehéz. Azt akarom, hogy boldogan jöjjünk haza, komolyan azt szeretném ha jól érezné magát, mégis amikor az egyik kedvenc elfoglaltságát említem csak egy laza választ kapok, semmi örömködés, de azonnal jön is a miértje, amire elmosolyodok.
- Gyere ide! - nyúlok a kezéért, hogy az ölembe húzzam őt. A füle mögé tűröm a haját és adok egy csókot a felszabadult bőrére, a füle mögé. - Tudod jól, hogy mit érzek irántad, elmondtam, a háznál, és amikor elköszöntem tőled. Nem feleltem, mert nem itt és nem így akarom újra kimondani, a korábbi helyzetekben elbúcsúztunk,  és kell,hogy valami jóhoz kössem ezt a szót és ne ehhez. - nézek körbe, bár a repülő elég szép, kényelmes és az úticél a szívemnek igencsak kedves, de a körülmények most is eléggé fusztrálnak és nem azt az érzést keltik bennem, amit akkor kellene éreznem, amikor kimondom, még ha tudom is,hogy ezt érzem, amikor ránézek.
- Még 8 óra az út, jobb ha lefekszel alszol egy kicsit, a hátsó részen van ágy és ott van egy kis táska kényelmesebb felszereléssel, ha át akarsz öltözni. Nemsokára megyek én is. - adok egy puszit a homlokára és elengedem ha menni szeretne.

Adriano & Dawn

Adriano az első olyan férfi aki bemutat a családjának és bár ennek örülöm kéne - és örülök is -, csak valahogy nagyobb bennem a félelem. Mármint tudok én magamra vigyázni, nem azzal van a  baj, de mégis csak valami maffiák közé készülünk. Fogalmam sincs, hogy azokat hogyan kéne kezelnem. Adrianoval könnyű minden, őt már ismerem annyira, hogy tudjam mi az amit megengedhetek magamnak, sőt szinte bármeddig elmehetek mellette, de a családjáról nem sokat tudok, amit meg igen, az sem valami kecsegtető rám nézve. Mégis elfogadom, mert Adrianora szükségem van, sokkal jobban, mint gondoltam volna. Már tudom, hogy milyen rossz nélküle, és soha többé nem akarom megtapasztalni azt az érzést. Úgyhogy csak megpróbálok legalább egy kicsit lelkesnek mutatkozni, és sodródni az árral. Tudom, hogy nem keverne olyan helyzetbe, ami veszélyes lenne. Bár már startból nehéz úgy jó pofát vágnom, hogy tudom talán nem szívesen fognak látni. De bármit kibírok, ha Adrianot ezzel boldoggá tehetem.
- Nem szeretnék neked csak egy rossz döntés lenni. Nézd... én nem tudom a te életedet még csak elképzelni sem. Fogalmam sincs, hogy nálatok mi és hogyan műkődik. De rád szükségem van. Ha pedig ahhoz túl kell essünk ezen is, akkor nem bánom. De attól még jobb lett volna, ha felkészítesz egy kicsit. - bár valószínűleg ha szól, hogy milyen terve van, akkor minden tőlem telhetőt megtettem volna, hogy ma valami mégis csak közbe jöjjön. És nem azért, mert nem szeretném megismerni a családját, tudom, hogy minden amire szükségem van az, maga Adriano, viszont attól még ott van az a gombóc a torkomban. Nehezen viselem, ha valaki a tudtomra adja, hogy nem kedvel, vagy ha csak érezteti is ezt velem. Olyan típs sem vagyok, aki kinyalja bárki seggét csak azért, hogy elnyerjem az elismerést. Inkább szeretek ilyenkor védő pajzsot álítani magam elé, és ha valaki nem kedvel, hát aképpen viselkedek vele én is. Az már más kérdés, hogy bevegyülve a maffiák közé mennyit merek majd megengedni magamnak. Amíg viszont csak Adriano van, azt hiszem, hogy megengedhetem magamnak, hogy húzzam egy kicsit az agyát. Mert pontosan tudja, hogy szeretem megtenni, azt, amit ő nem szeretne. Szavaira csak vigyorogva kacsintok egyet, mert örülök annak, hogy nem akar tovább provokálni, így engem is megment egy kellemetlen helyzettől. Mert biza ha csak kettesben lennénk, akkor gondolkodás nélkül bújnék ki a ruhámból.
Mivel nem kapok választ a tiltakozásomra az embereit illetően, tudom, hogy esze ágában sincs lemondani arról a tervéről. Pedig pontosan tudja, hogy mennyire utálom, ha valaki a sarkamban lohol mindig. Olyan érzés, mintha a szabadságomtól fosztanának meg.
- Adriano... nem akarok sem testőrt, sem pesztrát... - erőltetem ismét a témát, mert azt akarom, hogy mondja ki, hogy rendben, nem lesz senki a sarkamban. Sőt, nagyon remélem, hogy ő viszont mindig a közelemben lesz. Nem azért, mert félnék nélküle - na jó egy kicsit talán ezért -, hanem inkább amiatt, mert szükségem van arra, hogy mindig mellettem legyen most már. Azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy az apja, vagy testvére, vagy bárkije is utasításokat adjon majd nekem, vagy úgy hallgassam végig mindig a mondandójukat, hogy közben némán tűrőm. Én nem vagyok olyan. Nem tudok egyik napról a másikra megváltozni, és talán ebből nem is akarok. A makacsságom sokszor rossz irányba vezet, de azért van előnye is annak néha.
- Jó, majd meglátom, hogy mit tehetek. - válaszolok végül, bár én általában mindig csak a pillanatnak élek, és aszerint is cselekszek. Nem tudok olyan dolgokat ígérni, amit nem biztos, hogy be is tudnék tartani. Főleg, hogy fogalmam sincs, hogy mivel kell majd szembe néznem. Úgy érzem, hogy a nagy találkozás miatt nem csak én izgulok, hanem ő is. Én viszont nem szeretném megjátszani magam senki előtt, ezért is hagyom rá, hogy egymaga oldja meg ezt, bár a szavai nem túl bíztatóak. Én mindig önmagam szoktam adni, és ha néha veszekszünk példál... hát minden családban vannak viták. De nem tudom azt elfogadni, hogy mindiga  férfié legyen az utolsó szó. Egyenjogúság van. Bár nem tudom, hogy Olaszországban mi a divat, de abban a világban, ahol én élek nagyon is ki kell állniuk magukért a nőknek is. Főleg az olyanoknak, mint én. Hiszen lényegében egyedül küzdöttem meg eddig mindenért. Hogyan várja el, hogy elfogadjak majd mindent amit mond... csendben.
- Miért? Mit olyant tudnál mondani, ami miatt bármit is neked kéne majd vágjak? Megpróbálok előttük uralkodni magamon, de akkor meg te is. És vedd figyelembe, hogy mi az, amiért nagyon pipa tudnék lenni, mielőtt beszélsz, jó? - nem igazán értem, hogy mire céloz, de egyre nagyobb bennem a félsz. Biztosan fejben már rég eldöntött mindent. A gondolataimat mégis eltereli az, hogy nem mondta ki azt az egyetlen szót, amit én is, pedig nekem sem volt könnyű az egyáltalán. De akkor is valami más reakcióra számítottam, mint amit kaptam. Még a vásárlás gondolata sem hoz annyira lázba emiatt, pedig az az egyik legnagyobb szenvedélyem. Utálom azt, hogy nem tudom, még mindig, hogy éppen hol tart a kapcsolatunk és abban sem vagyok biztos, hogy valóban szeret, és nem csak a birtoklási vágya miatt tart maga mellett. Mert az egója nem tudja elviselni ha nélküle kéne élnem. Na nem mintha azt szeretném. Nem is bírom nem szóvá tennia  sértettségem. Amint az ölébe húz, nyelnem kell egyet, mert olyan rég nem voltunk ennyire közel egymáshoz. Hiányzik minden egyes érintése.
- Akkor nem csak azért vagyok még mindig az életed része, mert birtokolni akarsz? Tényleg komoly ez ami most köztünk van, ugye? - pislogok nagyokat, mert valamiért olyan nehéz elhinnem még mindig, hogy ez a valóság. Korábban sosem tekintetem a jövőre, nem érdekelt, hogy mi lesz holnap, de most egyetlen napot sem akarok eltölteni Adriano nélkül. Azt szeretném ha végre minden akadály eltűnne előlünk, és csakis egymásnak élnénk.
- Te vettél nekem ruhákat? Vagy honann a fenéből vannak? - nézek rá értetlenül, mert azt azért kétlem, hogy amig aludtam addig törtek volna be hozzám és helyettem pakoltak össze. Bár már semmin sem lepődök meg. - Jobban örülnék, ha együtt mennénk...khm...aludni. - vigyorgok rá, majd ajkára tapadok. Annyira szeretném őt érezni végre. Bár lehet, hogy nem épp egy repülő a legmegfelelőbb hely ehhez. Mondjuk a kocsi, meg a munkahelyem sem volt ideális hely, mégis megoldottuk.  

Egyik pillanatban tudom, hogy jó ötlet őt hazavinni, másikban már annyira nem, majd igyekezni fogok kevés időt a szüleimmel és a családdal töteni, de anyámnak be kell mutatnom és Dawnnak is a várost, amit az otthonomnak tekintek és remélem nem űznek el onnan, ha megmondom nekik mi az amit én akarok és ezzel teljesen minden ellen megyek, amit apám akar tőlem.
- Nem vagy rossz döntés, már százszor átgondoltam, hogy ezt akarom e és mindig arra jutottam, hogy akarom, szóval nem nem te vagy a rossz döntés, te vagy a jó. - nem tudom megnyugtom e ezzel, mert minden más tényező nem számít most, pedig tudom, hogy neki igen. Aki ebbe belecsöppen annak minden új és minden zavaró lehet, és nem segítek neki sem azzal, hogy ennyire őszintén mesélek mindentől, amit majd nekem kell harcolnom apámmal, mert eszem ágában sem lenne belevonni őt is.
- Én ott leszek melletted végig, és nekem szükségem van arra, hogy találkozz anyámmal, tudod mennyire fontos nekem az a nő, ő az aki mindenkinél fontosabb lesz amíg élek és vele ezt meg kell osztanom. Ezt akkor fogod megérteni, amikor találkozol vele. Egész egyszerűen mondhatom azt, hogy  az egyetlen cinkosom a családban, aki imádni fog, de ha felkészítettelek volna, akkor nem akartál volna jönni és nekem szükségem van arra, hogy talákozzatok. - önző vagyok, mindig az vagyok, de ezek jogos szavak, jogos érvek, mert  kell nekem ez és neki is jót fog tenni, a családunk része lesz vagy más most is az, ezek nagy szavak de legbelül simán kimondom őket.
Tudom mennyire nem fekszik neki  testőr téma, de ez nem vita kérdése, ő az én részem lett és az életemmel jár sok minden és mellé a veszélyek is, ellenségek, akiknek ő is célpont lehet, és ezt csak az embereim tudják kivédeni. - Dawn ezt felesleges is szajkóznod emberek lesznek te meg ne nyafogj miattuk. - mondom neki elengedve magam, amikor már az ölembe ülve érzem a teste melegét és igyekszem jól viselkedni, mert ez a kapcsolat, ami most van most nem erről szól. Beszélgetnünk kell, és úgy megoldani a gondokat amik felmerülnek és nem szexxel, ez világos.
- Dawn.- figyelmeztetem, amikor még bizonytalannak érzem magamat azzal kapcsolatban, hogy tud majd viselkedni, mert itt nem lesz helye annak a napnak, aki otthon és velem tud lenni. Lehet tényleg túl nagy falat volt neki ez és még mindig meg tudom tenni, hogy nem viszem be a családhoz, de anyám csalódott lenne és apám sem hinné el, hogy komolyan mondtam, amit mondtam és nem akarom a nősülést, vagyis nem azzal akit ő kinézett nekem, bár jelenleg Dawn sincsen abban a titulusban, hogy közel legyen egy lánykérés, de minden csak idő és felfogás kérdése,na meg most nagyon sok minden függ a nápolyi úttól is.
- Azért Dawn mert ott én sem az vagyok aki New Yorkban ott nem lehetnek ennyire nyíltak a szavaim, mindent meg kell gondolnom kétszer, és nem apám miatt, többen vannak a családból, akiknek nem tetszik, amit végigcsinálok és nem akarom, hogy miattam a családom szenvedjen az apám vagy az anyám netán a bátyám öröksége kerüljön veszélybe. De mi veszélyt jelentünk erre, még a saját bátyám sem fog örülni neki, még a nősülésnek sem örült, mert nincsen gyereke, ami tudod mit jelent Dawn? Ha nekem lesz ő lesz az aki majd örökli ezt az egészt, már persze ha fiú, ha lány akkor rábasztunk. - nem ezt nem akartam annyira az orrára kötni, de szeretném ha tudná, hogy mennyire komolyan veszik itt a szokásokat és nem egy magazinban megírt képregénybe csöppenünk bele, hanem a válságba, ami itt igen is életszerű, míg a városban ahol élek nem. - Sajnálom, nem akartam ennyire belemenni ebbe, én tudom mi az ami felbosszant, majd irányítom a beszélgetést, ameddig tudom. - simítom végig az arcát, mert nem célom megint összeveszni, de az élete is lehet a tét, és nekem ő fontos, nagyon is pont azért kell jobban vigyáznom rá.
Bolond kérdést tesz fel, amire elmosolyodok és minden eddigi komolyság eltűnik és meglágyulnak a vonásaim. - Nem akarlak birtokolni ha akarnálak már nem lenne rajtad ruha. Soha senkit nem vittem haza anyámhoz, te is tudod ez mennyit jelent nekem, hiszen meséltem. Te különleges vagy Dawn, de nem bocsátkozok jelenleg olyan szavakba és érzésekbe, amikbe beleugranék de sok minden van amíg eljutunk odáig. De Dawn Gilberson szeretem, hogy ennyire aggódsz mindenen, hogy akkora szád van, hogy néha rendbe tudnád szedni az én embereimet is, olyan makacs vagy, hogy még nekem is ellen tudsz állni. Szóval nem nem birtokolni akarlak szeretni akarlak, de ehhez adj időt nekem, mert kelleni fog. - még sosem tettem ilyet, egész életemben ettől menekültem erre tessék, berobbant az életembe és nem tudom merre kapjam a fejem, hogy tudjam nem romlik el minden valami miatt. - Mi számít komolynak? - kérdezem komolyan de elnevetem magam, annyira aranyos, hogy ennyire aggódik.- Csak ne agyaljuk túl, mert a görcsös meghatározások pánikot keltenek és az van más miatt is, ebbe ne hagyjuk meg a nyomát se. - a sodródás a legésszerűbb amit tehetünk, tapasztalni kell és nem erőltetni semmit.
- Én ugyan nem, de elküldtem valakit, hogy vegyen olyan göncöket, amik nekem bejönnének, azt hiszem egész jó szettek pihennek a bőröndbe ha nem tetszenek vissza tudjuk vinni és kicseréled majd otthon olyanra, ami bejön. - ezt nem én intézem,elég fura is lenne.
- Aludni megyek veled édes, de nem lesz benne több, még túl keveset beszéltünk ahhoz, hogy már túl legyünk rajta. - szerintem érzi, hogy ezzel én is elég nagy gondban vagyok, de nem mehetünk megint erre rá, mert abból megintcsak nem lesz semmi komoly. - Pedig minden bizonnyal érzed, hogy nem éppen lenne ellenemre. - húzom magamhoz és megcsókolom, szenvedélyesen, alig bírva magammal de amint eltávolodva intek a személyzetnek, hogy hozzanak nekem valami erőset, mert ezt nem fogom bírni, főleg, ahogy ma kinéz, ahogy rám néz, amennyire akar.
- Baszki! - mormolom magamba idegesen és felkapom az ölembe, amikor már biztonságosnak tűnik a talaj és beviszem a hátsó részre,ami csak egy függönnyel választódik el a többi résztől és lerakom az ágyra, és megcsodálom mielőtt bármit tennék. - De csak mert minden vita nélkül tisztáztuk, hogy lesznek emberek, akik vigyáznak rád, és majd viselkedni fosz a kedvemért otthon.- mászok fölé kerekedve és feljebb csúsztatom a szoknyáját, hogy jobban a lába közé férjek, de csak a kezemmel, nem mehetek túl messzire nem borulhat el az agyam, észnél kell lennem, de ha most belemegyek akkor rosszabb lesz, de ezzel is csak tovább fogom feszíteni a saját határaimat. - Megőrjítesz tudod? - kérdezem a szemébe nézve, miközben még mindig nem másztam a fehérnemű alá, mert az anyagon keresztül kezdem kényeztetni, miközben várom a megfelelő reakciót tőle, ami már olyan nagyon hiányzott nekem, akárcsak ő.

Adriano & Dawn

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kapcsolatunk egyszer ilyen komoly szintre fog emelkedni, és az igaz, hogy boldog vagyok ez miatt, azonban nem tudom eltitkolni azt sem, hogy mennyire félek ez az egész miatt. Adriano már az életemnek egy olyan részévé vált, hogy nem tudok játékként tekinteni erre az egészre, úgy, mint az elején is tettem. Mégis a családjával való találkozásra nem hiszem, hogy fel lennék készülve megfelelően. Hiszen nem egy átlagos családról van szó, hanem egy olyanról, akik hozzá vannak szokva mindenféle szigorú rendszerhez, én pedig pontosan tudom, hogy mennyin múlik az, hogy tudok-e hozzuk alkalmazkodni. Nem szeretném, hogy a végre annyira jól működő kapcsolatunk ezen bukjon el.
- Szerinted ezt a családod is így fogja gondolni? Hogy jó döntés vagyok? Rettegek attól, hogy nem fognak elfogadni, és akkor mindennek vége lesz, ami köztünk van jelenleg... - félve pillantok rá, mert azt pontosan tudom, hogy Adrianonak mennyire fontos vagyok, ha nem így lenne, akkor nem ülnénk most ezen a gépen útban Nápoly felé. Viszont azt nem tudom, hogy a családja mennyire tudja őt manipulálni. Mert a félelmem igazából nem amiatt van, hogy valami maffia társaság közé megyünk, hanem sokkal inkább amiatt, hogy ha nem nyerem el a tetszésüket, akkor valószínűleg mindent elkövetnek majd azért, hogy szétválasszanak bennünket. Azt meg nyílván nem várhatom el Adrianotól, hogy választania kelljen köztem és a családja között.
- Helyettem döntöttél... - ez az első, amit leszűrők mindabból, amit mond, végül pedig sóhajtok egyet, mert nem szeretnék veszekedni vele semmi miatt. - Tudom, hogy mennyire fontos ez neked, én is nagyon szeretnék találkozni édesanyáddal. De... nem csak ő lesz ott. Ha valaki valami olyasmit talál mondani nekem, akkor pontosan tudod, hogy nem fogom tudni sokáig megállni, hogy ne szóljak majd vissza. Én egész életemben saját magamért kellett kiállnom, sosem volt, akire támaszkodjak úgy igazán, így nagyon hamar fel tudom venni a védekező állást bárkivel szemben... - mindennel csak arra próbálok kilyukadni, hogy nem vagyok hozzá szokva senki védelmező karjaira, mindig is képes voltam arra, hogy megvédjem magam és ki álljak a saját magam igazáért. De ez a helyzet ott más lesz. Nem biztos, hogy azok az emberek is olyanok, mint Adriano. Vele pontosan tudom, hogy meddig mehetek el, még többet is megengedhetek magamnak vele szembe, mint bárki más, de nem biztos, hogy így lesz ez a családja férfi tagjaival is. Az viszont, hogy megint szóba kerül, hogy testőröket akar utánam küldeni, felháborít. Pontosan tudja, hogy mennyire utálom, ha valaki követi minden lépésemet. - Nem! Nem lesznek! - makacskodok tovább, de valamiért azt érzem, hogy ebből nem fog engedni, mindegy, hogy mennyire toporzékolok miatta épp. Nem akarom úgy élni az életemet, hogy valaki lépten nyomon követ engem mindig arra vigyázva, hogy nehogy egy hajam szála is meggörbüljön. Nem vagyok gyerek, akire vigyázni kell. Az ölében ülve figyorodom el magam, amikor ismét rám szól, majd elhúzok egy láthatatlan cipzárt a szám előtt. Megértettem, hogy viselkednem kell majd a családja előtt, és minden tőlem telhetőt meg is fogok tenni azért, de csak bizonyos határokon belül. Ha bárki is szapulni próbál, vagy kellemetlen helyzetbe hoz, akkor nagyon is megmutatom, hogy egyáltalán nem vagyok én néma. De amíg ilyesmi nem fog történni, igyekezni fogok arra, hogy a lehető legkevesebbet beszéljek, és, hogy alaposan átgondoljam majd a szavaimat. A szavait azonban végig hallgatva, úgy nézek rá, mint aki őrültnek tartja. Mi ez az egész? Valami királyság? Én nem szülök csak azért gyermeket, hogy rajta keresztül akarjon bárki is hatalmat szerezni. Nem akarom, hogy valaha is gyerekem legyen. Adrianot szeretem, de nem akarom a gyermekemnek ezt a sorsot. Nem lesz maffia örökös a fiam.
- Hm...nyugtasd meg a bátyádat, hogy ez a veszély nem fenyegeti. Mert nekünk nem lesz gyerekünk soha! - szögezem le ezt a  témát, mert nem akarok valaki szemében csak azért szálka lenni, mert örököst szülhetek. Amúgy sem vagyok egy anya tipus, még magamról is alig tudok gondoskodni, nem hogy egy gyerekről. A bátyám épp elég ahhoz, hogy pátyolgatnom kelljen valakit. - Csak ígérd meg, hogy minden rendben lesz. Nem akarom, hogy megint elhagyj... - kezem az arcomat simogató kezére rakom, és félve nézek a szemébe. Utálom, hogy ilyen bizonyalannak lát. Én mindig ennél sokkal határozottabb voltam, és soem vettem semmit túlságosan komolyan. Szerettem hagyni, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan annak kell. Viszont Adrianot nem akarom elveszíteni soha többé, mert már nagyon jól tudom, hogy mennyire rossz nélküle. A szavai megmosolyogtatnak, és csak még biztosabb leszek abban, hogy valóban másról szól a kapcsolatunk, mint ahogyan indítottuk. Csak valamiért nekem annyira nehéz érzelmekről hallani és beszélni is. Sose volt még olyan kapcsolatom, ahol féltem elveszíteni a másikat.
- Ezt értsem úgy, hogy minden meg van bennem ahhoz, hogy egy maffiához méltó barátnő legyek? - vigyorgok rá huncutul, mert azt hiszem, hogy most már kijelenthetjük, hogy egy párt alkotunk. Még ha kicsit olyan furcsán is hangzik ez. A mi kapcsolatunk eddig mindig is csak a testi vágyakról szólt, szóval igaza van. Mindkettőnknek idő kell ahhoz, hogy feldolgozzuk a bennünk gyűlő érzelmeket. Mert akármennyire is kínos beismernem, de Adriano az első olyan férfi, aki fontosabb számomra saját magamnál is, és aki nélkül magányosnak érzem magam. Azt hiszem, hogy ezt hívják szerelemnek, bár az ő részéről nem tudok mit mondani, csupán csak bízok abban, hogy számára sem csak egy hírtelen fellángolás vagyok, vagy egy megszokás. Kérdésére megvonom a vállam, mert én magam sem tudom, hogy a komoly szó alatt mit is értek pontosan. - Nekem az is épp elég, ha szavadat adod, hogy nem nézel rá más nőkre. Úgy értem... szeretném, ha csak én lennék. Ha ez így lesz, akkor azt hiszem, hogy az már komolynak számít. - kicsit zavarba is jövök, amiatt, hogy ilyenre kérem, de azt hiszem, hogy elérkeztünk arra a pontra, amikor már nem szívesen osztoznék rajta senkivel. Egyáltalán nincs önző természetem, de őt most már csakis magamnak akarom, hiszen rengeteget küzdöttem azért, hogy idáig jussunk, nagyon sok mindenen mentük is keresztül, és nem akarom ezt feladni. Bár nem tudhatjuk, hogy mit tartogat számunkra a jövő, de egyre jobban látom magunkat együtt még évek múlva is.
- Szóval valakivel ruhákat vetettél nekem inkább, minthogy előre szólj mindenről és én össze pakolhattam volna a sajátjaimat. Vagy legalább mehettem volna én is vásárolni. Tudod, hogy mennyire imádom. - sóhajtok egyet, és abba inkább nem is akarok bele menni, hogy a saját ízlésének megfelelően lettek választva azok a ruhák, csak bízok abban, hogy azok nekem is tetszeni fognak. Bár nem hiszem, hogy valami apáca szerű ruhában akarna látni. Kicsit meglepnek a szavai, hogy az alvásról beszél, mintha tudnék az izgalom miatt egyébként is olyant csinálni. Na meg az ágy tökéletesen lehet más célokra is használni. Kicsit felszökik a szemöldököm, mert nem is igazán értem, hogy mit is akar, de aztán szélesen rá is vigyorgok. Biztos vagyok abban, hogy nem bírna ellenállni úgysem.
- Szerintem már épp elég ideig fogtuk vissza magunkat. - jegyzem meg, és hozzá simulva veszek el a csókunkban, szorosan átölelve a nyakát és ez nem kevés izgalommal tölt el. Annyira hiányoztak már az érintései, és pontosan érzem rajta is, hogy ő is épp annyira vágyik rám, mint amennyire én ő rá. Amint az ölébe vesz, ismét elvigyorodok, majd az alsó ajkamba harapva kuncogok fel, ahogyan megindul velem a másik helyiségbe, és az ágyon fekve, nyelek egyet miközben ő figyel. Annyira akarom.
- Nincs tiltakozás az embereid ellen, és... viselkedni fogok. - suttogom, majd ösztönösen tárom szét kicsit a lábaimat is, hogy biztosabb legyen, hogy hozzám fér, a szívem egyre hevesebben zakatol és szinte kiéhezve várom, hogy megérintsen. - Az is a célom. Hogy megőrülj, és csak... engem akarj! - a hangom kicsit elcsuklik, ahogy megérinti a legérzékenyebb testrészem, és bár a bugyim alá nem nyúl, de annyira ki vagyok éhezve rá, hogy még így is tökéletesen tudom élvezni, amit csinál. Ismét az ajkamba harapok, miközben próbálom állni a tekintetét, halk sóhajokat hallatok és a vágyakozásom egyre erősödik. - Kérlek... - zihálom arra várva, hogy le vegyen rólam mindent, és úgy igazán a magáévá tegyen.  

Az eseményekhez képest igyekszem hggadtan kezelni mindent, de amit Dawn mond az csak egyre jobban teszi belém azt az érzést, miszerint nem lvolt olyan jó ötlet ez az egész, pedig mennyire annak éreztem.
- Te attól félsz, hogy a családom befolyásol majd engem veled kapcsolatban? - kérdezem meglepve, mert ha eddig nem lett volna elég nyilvánvaló meg akarták tenni eddig is, de nem sikerült nekik, itt vagyok, vele vagyok, áthágok minden szabályt és hazamegyek vele, és mégis azon aggódik, hogy a családom bele fog szólni és köztünk ennek vége kell, hogy legyen. - Tudod ha ezt hagytam volna nekik, re valószínűleg most más ágyában lennék, mondjuk azéban, akinek táncoltál, és én meg egyedül mennék Nápolyba vagy nem is mennék, mert nem lenne okom, megint hazautazni. - tényleg nem érti még a mi családunkat, de nem is csodálkozok rajta, nem egyszerű a család, nem annyira könnyű velük és nem fogja megszokni ezt a mentalitást egykönnyen, ami nem is baj, nem szeretném ha átvenne tőlük bármit is, azért szeretem őt, mert más, mert nem a mi világunk szülötte és ezért különleges nekem.
- Részben igen, és örülnék neki ha nem mennél át pitbullba most már, nagyon jól tudod, hogy most már van kire támaszkodnod, szokj le arról, hogy rögtön véded magad, itt vagyok, és ott is ott leszek melletted, mindig ott leszek ha kellene egy támasz, és talán nem vagyok elég kedves, nem vagyok elég érdeklődő, hogy utána járjak akartad volna e, mert tudom, hogy nem, mert azon izgultál volna amin most is és meghátráltunk volna. Csak bele kell ugrani, ketten vagyunk em egyedül ezt jegyezd meg. - mutatok a homlokára, és megfogom a kezét, nem szeretném ha egyedül érezné magát, én még nem tudom mi ez, de egy valamiben biztos vagyok, nem magány, mert ez a teljes ellentéte annak.
Hiába ellenkezik, hogy nem akar embereket maga mellett, mindegy mit tesz követni fogják és még észre sem fogja venni őket,nem kevés pénzt kapnak, amiért ennyire jól csinálják, amit csinálnak. Csak figyelmen kívül hagyom a makacskodását, mert ezzel úgysem szállok vitába, mindegy mit akar.
Azt hiszem mindent átbeszélünk szépen lassan, vannak szabályok, minden családba, csak nem olyanok, mint itt, máshol nem szeretnek a marha húsról beszélni, vagy a politikáról, nálunk kicsit keményebb a téma, de nem lehetetlen betartani, és ott leszek mellette, pár nap abból is csak pár óra, a többi a mienk.
Úgy ejti ki a gyerekről alkotott szavait, mint ha egy tárgyról beszélnénk, attól függetlenül, hogy én sem akarok gyereket, ez azért mégis szíven üt. Sosem akartam apa lenni, megvolt az okom miért, nem akartam, hogy valaha a gyereknek köze legyen ahhoz az élethez, amit nekem kell élni, és ezt csak akkor tudjuk elkerülni, ha nincsen gyerek, másként minden óvintézkedés ellenére beleszületne az olasz maffia hálózatba, és abba Dawn egyenesen beleőrülne.
- Átadom neki. - nevetek fel, nem kell aggódni mi nem szülőknek valóak vagyunk,és ezt a természet tudja, bár nekünk sem ártana védekezni, de sosem esik olyan természetesen, mindig csak úgy jön a dolog és nem gondolkodunk, inkább csak veszekszünk, kivéve most. - Dawn nem foglak elhagyni, nem ígérem meg, hogy minden rendben lesz, de azt igen, hogy nem foglak elhagyni, mit gondolsz magadra hagynálak Nápolyban? - ez a felvetés is sértő lehetne, bár már valóban hagytam magára elég meredek helyeken, de sosem volt egyedül, de most ez másként lesz.
- Barátnő, ezt nem a gimiben használják a gyerekek? - nézek rá kíváncsian és elnevetem magam. - Nem ahhoz nem vagy elég rossz, hogy oda tartozz, inkább én vagyok elég ahhoz, hogy mellettem maradj. - már tudja a legtöbb piszkos kis titkom, és azt is, hogy vér tapad a kezemhez és mégis itt van, itt nem neki kell megfelelnie, hanem sokkal inkább nekem, és ezt azt hiszem megugrottuk.
- Egy kicsit olyan,mintha karámba akarnál zárni, de amióta veled vagyok kibírtam szex nélkül, mert nem voltál mellettem, talán menni fog,hogy ne kacsingassak félre. - nem nem ironikusan mondtam neki, mert lehet, hogy menni fog, nem szoktam meg, hogy egy nő van az életembe, bár nem is nagyon van szükségem másra, minden figyelmem leköti testi és lelkit is, még ha akarnék sem találnék másik ilyet, mint ő.
Már azon is fennakadunk, hogy ruhákat vetettem neki, pedig azt hittem örülni fog, de csak intek erre és elnevetem magam. - Te inkább hordani szeresd őket most, majd vásárolsz Olaszországban. - ezzel remélem ezt a részt zárhatjuk is, mert bőven lesz ideje vásárolgatni amíg én végig unom a körutakat közben.
Tényleg nem most akarom elbaszni, de ahogy megcsókol és ahogy néz azonnal érzem, hogy baj van, ami eddig is volt, de még az agyam képviselte  a jobbik énem, de az is elbújt minden mögött. Felkapom és a szobának nevezett részhez viszem, ide nem lát be senki, tudom mennyire nem akarja, hogy másik is lássanak, bár engem annyira nem zavar a személyzet diszkrét.
Hamar elérem nála, hogy engedelmesen tegye amit kérek, mert mindig ezt teszem, tudom a gyenge pontjait és szemétnek érzem magam amiért kihasználom, de egyszerűen felizgat, hogy ennyire könnyen tudom kezelni és erről csak ő tehet, hogy a tartásomnak annyi és már a bugyijához nyúlok, hogy körkörös mozdulatokkal kezdjem el kényeztetni őt. Már az agyagon át érzem,hogy kész van arra,hogy befogadjon, nem mondom, hogy nem küzdök ellene, hogy én is akcióba lendüljek,elég sak a kezem, hoy boldoggá tegyem, de nem bírom.
- Csak téged akarlak. - suttogom az ajkaira, és egy csókot követően könnyedén gombolom ki a nadrágom de csak letolom és közben a másik kezemmel tépem le róla a vékony anyagot. - Fordulj meg. - szólok neki, de a kezemmel közben segítek rajta, hogy háttal legyen nekem. Letérdeltetem az ágyra háttal nekem és hátulról hatolok bele, olyan hangos nyögéssel kísérve, hogy kizárt, hogy ezt ne hallaná az az egész személyzet. - Hiányoztál édes. - simítom végig a hátán a kezem, majd a haját fogom óvatosan és erősebben kezdem döfni, had érezzen jó mélyen magában.

Adriano & Dawn

+18
Egyáltalán nem az érdekel, hogy az Adriano családjának mi lesz a véleménye rólam, mert én sosem szoktam szerepeket játszani, igyekszem önmagam adni mindig. Persze fontos, hogy elfogadjanak, de nem nekem. Inkább Adriano miatt szeretném azt, hiszen tudom, hogy ez számára mennyit jelentene és valóban rettegek attól, hogy előbb vagy utóbb úgyis sikerülni fog elválasztaniuk minket. Talán hónapokkal ezelőtt még nem is érdekelt volna annyira ha ki száll az életemből, de mostanra annyira benne van a mindennapjaimban, hogy elképzelni sem tudnám nélküle azokat. Kérdésére bólintok a tekintetét kerülve, mert természetesen ez a legnagyobb félelmem ezzel a nápolyi úttal kapcsolatban. Hogy valami történni fog, ami miatt nem fogják hagyni, hogy találkozzon velem. Azt nem tudom mondjuk, hogy egy felnőtt férfinál ezt hogyan akadályozhatnák meg, de ők nem akármilyen család, nekem meg fogalmam sincs, hogy az apja meddig lenne képes elmenni, és azt sem tudom, hogy Adriano mindig képes lesz-e kiálljon kettőnkért a családjával szemben.
- Még meddig fogod az orrom alá dörgölni azt az estét? Mondtam már, hogy nem táncoltam senkinek. Csak azt akartam, hogy felfigyelj rám... - emlékeztetem őt újra arra, hogy nem az történt, amit látott az egészből. Mert történetesen nem érdekelt akkor egyik bámészkodó férfi sem. Egyszerre akartam jól érezni magam és bosszantani Őt, hogy láthassa, hogy mit veszített volna, ha nem szed le arról az asztalról. Mert az oké, hogy fejetlenség volt a részemről, de a célomat mindenképp elértem. Pontosan tudtam, hogy nem lesz képes arra, hogy ott hagyjon a kiéhezett farkasok között, és most tessék. Itt ülünk egy repülőn és úton vagyunk a szülőföldje felé, hogy a családja is megismerjen. - Arra törekedj, hogy ne bosszants fel túl sűrűn, hogy ne kelljen a családod előtt is az asztalon táncolnom. - nézek rá végül vigyorogva, bár persze nem gondolom ezt komolyan, de az arcára mindenképp kíváncsi vagyok. Ezt megérdemli, mert ő is felemlegette nekem azt, ami azon az estén történt. Én meg attól, mert éppen ilyen jóra fordult a kapcsolatunk még mindig én vagyok... továbbra is imádom, ha férfiak bámulnak meg. Nem tehetek róla, ez egyszerűen csak belém van kódolva.
- Akkor meg te is szokj le arról, hogy mindefélét eldöntesz helyettem. Ha szóltál volna, hogy hová megyünk, akkor valószínűleg nem örültem volna neki, de előbb vagy utóbb úgyis rá bólintok. De Adriano...nekem ott a munkám és a testvérem. Nem tudják, hogy nem leszek egy pár napig, azt meg főleg nem, hogy egy másik kontinensre utazok. - persze ő azt nem értheti, hogy egy átlag embernek mit jelent a munkahely, hiszen sosem tapasztalta azt, hogy milyen mikor be kell osztani a fizetést, és valószínűleg úgy gondolja, hogy mellette nem kell dolgoznom, meg mit tudom mi, de büszkeségem azért nekem is van. Na meg egy drogos bátyám is, akiről még mindig semmit sem tud, és aki mivel képtelen ellátnia saját magát, valószínűleg iszonyú pipa lesz rám, amiért felszívódtam. Le nézek a kezére, amely az enyémet fogja, és egyszerűen csak boldog vagyok a közelében, így talán azt hiszem, hogy nem is számít úgy igazán semmi. A világ végéig is képes lennék elmenni vele, csak tudjam, hogy mellettem van. Minden más miatt majd elérek idegeskedni akkor, amikor haza érünk. Már ha túl éljük a családjával való találkozást. A gyerek témán egy percig sem kell gondolkodnom, úgy vágom rá, hogy nem szeretnék anya lennu, így atestvére nyugodt maradhat, hogy megtarthatja a pozicióját, és csak bízok abban, hogy Adriano is valóban így gondolja mindezt, és ő sem vágyik egy ennél is nagyobb hatalomra. Bár nem tudhatom, hogy meddig fog tartani mindez, ami köztünk van, de abban biztos vagyok, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy a lehető legtovább elhúzzuk ezt az egész kapcsolatunkat. Mert jobb vele lenni, mint nélküle.
- Hát... már egy párszor hagytál csak úgy magamra... - emlékeztetem, mert én biza nem felejtettem el soha, hogy néha szereti a könnyebb utat választani és menekül, a megoldás keresése helyett. Oké, abban azért biztos vagyok, hogy Nápolyban sosem hagyna egyedül, annál azért sokkal felelőségteljesebb. Nem mintha nem tudnám magam feltalálni mondjuk..
- Miért? Maffia nyelven hogy nevezik azt, akid jelenleg vagyok? - vigyorgok rá ismét, mert tényleg nem tudom, hogy jelenleg milyen szerepet is töltök be az életében. A felesége nem vagyok, még csak a menyasszonya sem... hát akkor mégis ki lehetek? - Nekem nem számít, hogy mi minden együtt jár veled. Mert téged akarlak. - és még hozzá is bújok miközben ki mondom ezeket a szavakat, de csak egy rövid ideig, mert amint ismét megszólal, kénytelen vagyok rá pillantani, szúrós tekintettel. Bár nem tudom minek nevezhető a kapcsolatunk de abban biztos vagyok, hogy annyiban különbözik attól, amiben eddig voltunk, hogy még annyira sem tudnám elviselni, ha más nőkkel is ellenne bármilyen formában is.
- Talán? Jó... hát talán nekem is menni fog, hogy ha a munkahelyemen valaki fel akar szedni vissza utasítsam.... Talán. - vágok vissza neki rögtön, mert azt jobb ha tudja, hogy én is csak addig fogom vissza magam, amíg meg nem tudom, hogy másokon is ki éli a vágyait. Azután pedig majd engem sem fog érdekelni, hogy ő mit gondol, csak az a Dawn maradok, amilyennek megismert. Mert gondolom azzal ő is tisztában van, hogy bármikor és bárkit megkaphatok. Nem tudom, hogy az miért lep meg, hogy ruhákat vetetett nekem, hiszen mindig szeret mindent ő irányítani, de abban végülis igaza van, hogy majd vásárolgathatok máskor is. Bár kíváncsi vagyok azokra a ruhákra, de mégsem nézem még meg, csak bízok abban, hogy azért passzolnak a stílusomhoz is,és nem kell bosszúból pucéran járkálnom. Most azonban sokkal jobban le köt az, ahogyan ajkaink egymásra tapadnak és olyan erős izgalom kerít a hatalmába, amilyent régen nem éreztem már. Csak akkor tudatosul bennem, hogy mennyire ki vagyok éhezve, amikor az ölébe vesz és elindul velem egy másik helyiségbe és le rak az ágyra. Epekedve várom, hogy megérintsen és mindenre rá is bólintok azért cserébe, hogy a magáévá tegyen, mert annyira sok idő telt már el azóta, hogy utoljára érezhettem őt magamban. Egy halk sóhaj jön ki belőlem, amint kezével simogatni kezd és szinte könyörögva nézek rá, hogy ennél tovább is menjen.
- Én is csak téged. - suttogom én is miközben ismét össze érnek ajkaink, és egy huncut mosoly jelenik meg rajtam, amint a nadrágja kigombolódik, és a bugyimtól is megszabadít. Érzem, hgy egyre jobban őt akarja az egész testem, így csak engedelmesen fordulok meg a segístégével, hogy aztán  a csipőmet feltolva, bele kapaszkodva az ágy takarójába várjam, hogy belém hatoljon, ami amint megtörténik, hangosan sikítok fel és adom át magam teljesen neki és az élvezeteknek. - Most már mindig a tiéd vagyok. - zihálom, és minél erősebben hatol belém, én is annál jobban markolom a takarót, és bár szeretném vissza fogni a hangomat, mert kínos, hgy az odakint lévő emberek is halljanak, de képtelen vagyok uralkodni a hangomon. Hangosan és szenvedélyesen nyögdécselek, amiket időnként kellemes sóhajok váltanak fel, és ismét eluralkodik bennem az az érzés, hogy nem bírok betelni vele.   

Én nem szeretném, hogy megértse a családunk működését, azt hiszem jogosan tudom azt gondolni, hogy addig jobb, ameddig nem tudja mi megy benne végig. De azt nem szeretném egy percig sem, hogy kételkedjen abban mi köztünk van, még ha nem is tudom egészen megmondani, hogy mi ez. Csak tapogatózunk, és lehet, hogy pont ez az út lesz az, ami majd segíteni fog a mi fejünkön is, és ő is megérti, hogy nem egy futókaland.
- Egész ügyesen ment akkor, mert felfigyeltem. - mondom neki egy kicsit dühösen, hiába voltam én is hunyó abban, tudom, hogy jól cselekedtem és ő is, mert ha akkor nem teszi azt amit, akkor megint csak nem itt lyukadtunk volna ki. Egészen jól tartottam magam ahhoz, hogy megszakítok vele  minden kapcsolatot, az Ő védelmében és nem azért, mert ne akartam volna megtudni ki Ő, megtudni mit hoz nekünk a jövő, mert akármennyire is felkeltett bennem valamit, tudom, még most is, hogy ez nem veszélytelen és nem tudom milyen következményei lesznek, még magam sem, de abban biztos vagyok és azt tudom, hogy szembe fogunk vele nézni a kérdés, hogy legyőzzük e vagy sem, de ez még nem mostanában lesz aktuális kérdés remélem.
- A munkádat intéztem ne aggódj, a testvéredet meg fel tudod hívni ha odaértünk, felnőtt ember remélhetőleg megoldja az életét ameddig nem vagy a városban, ha nem akkor mond mire van szüksége és bármit megkap. Most mondtam Dawn, de úgy érzem nem figyelsz, nem vagy egyedül sem itt sem ott, sem sehol a testvéred is része lett ennek az egésznek, bár remélhetőleg nem ennyire közvetlen, mint te, és ő is számíthat a támogatásmra, akárcsak te. - nem ismerem a testvérét, sosem akart beszélni róla, tudom, hogy van valami nem egészen tetszetős dolog is a háttérben, amiről eddig nem beszélt, de érzem rajta, amikor erről van szó, egyszer el fogjas mondani. Addig csak a támogatásomat tudom neki felajánlani, neki is.
- Ezúttal nem foglak hidd el, most tényleg nem, ha mégis, akkor az valami rohadt nagy baj miatt lesz és azt nem szeretném ha bekövetkezne. - nem vagyok vészjósló, és inkább csak elmosolyodok a szavai hallatán, nem tudom ezt ez egészet beskatulyázni, inkább csak megélem és mindegy meddig tart elvagyok benne, mert élvezem őt az életemben, akármennyire is nehéz néha tudom, hogy most jó, és látom rajta, hogy boldog.
Ezért sem akarom elrontani, de nem adja meg az esélyt sem, hogy megtartsam a jó énemet felé, ami még nekem is idegen, pillanatok alatt hoz ki a sodromból és állítja fel a farkam. Akárcsak most, nem is bírom sokáig, máris viszem az ágyra, ahol nem nagyon szarozok, azonnal a lényegre térek, először csak a kezeim kalandoznak el rajta odalenn, majd amikor már minden vér elveszik a fejemből és odale távozik tépem le róla a bugyit, és megszabadulok a kínzó szorítástól, amit a testére nézve okozott, a szavai által és azzal, ahogy a hangok elhagyják az ajkát.
Akarom őt, ezt nehezen leplezném, de nem így akartam magamévá tenni megint, de ez a mi formánk, máshogy egyszerűen nehéz, mert olyan szinten megy a kémia, hogy amint elindul valami már nem tudunk leállni. Nem kérem, sokkal inkább utasítom arra, hogy forduljon meg, már nem gondolkozok csak cselekszek, és amint a hátát látom, óvatosan keresem meg a megfelelő helyzetet, hogy behatoljak. A hangom jelzi, hogy mennyire odavagyok érte, a látvány már maga megér mindent, de ahogy egyre jobban kezdek mozogni benne, egyre tempósabban és hevesebben veszem a levegőt, hátravetem a fejem, hogy koncentráljak, hogy bírjam még, mert ezt sosem tudom megunni. Vele valahogy még ez is más, talán mert nem csak a testet látom benne, ő valamiért más számomra megmagyarázhatatlan.
Érzem, hogy ő is egyre jobban zihál, a hangjából már tudom, hogy közel van, de nem engedem el, kicsúszok belőle, ami kínzóan hat a testemre, de megteszem, mert látni akarom az arcát, amikor elélvez, amikor a farkam által okozott öröm eléri a testét. Visszafordítom és leülök oda ahol eddig ő volt és magamra kapom.
- Nézz rám Dawn! - csúsztatom vissza a derekánál fogva az ölemre és a fenekét markolva mozgatom őt eleinte lassan, mert az arcát lesem, de ez a póz csak egyre jobban izgalomba hoz. Magamhoz húzom és megcsókolom, miközben az egyi kezem nem ereszti odalent segíti a mozgását és fokozza azt ami kitörni készül belőlem.