“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

A bő húsz perces üres járatomat sem pihenésre használom, egy szusszanás helyett az elmaradt adminisztrációt próbálom behozni, ám a lemaradáson a billentyűzet szűntelen püfölése sem segít sokat. A feszes beosztás, a folyamatosan beáramló régi és új betegek, a rövid szünetek és a sokszor elnyúló foglalkozások mellett elég szűkösen jut idő néha felvinni a szükséges adatokat a gépbe, így kénytelen vagyok az egyébként pihenéssel tölthető időt is olykor munkával tölteni. Az adminisztráció nem a kedvencem, inkább szükséges rosszként tekintek rá leginkább, amit muszáj megcsinálni, mert ez is a munkám része. A lépcsőn pár hete leesett idős hölgy tornája után sokkal szívesebben töltenék pár percet a folyosón, vagy akár a kórház belső udvarán, mintsem a székhez kötve, de ha most nem csinálom meg, akkor úszni fogok az árral. Mielőtt még nagyon belemerülnék, vetek egy pillantást a következő beteg nevére, hogy meggyőződjek, jól emlékszem-e a sorrendre. Továbbra is az a név áll a soron következők listáján, amiről szent meggyőződésem volt, hogy soha többet nem látom írásban semmilyen formában az előző két alkalom után. Vannak, akik sajnos idejekorán feladják a próbálkozást, ez a férfi viszont valahogy olyan kettős érzést kelt benne, amivel eddig még nem találkoztam, és nehezen tudom megfejteni. Egyrészt évekkel a balesete után is hajlandó a fizikális állapotának javítására törekedni, ami alapján azt feltételezném, valóban érdekli a saját jólléte, másrészt a hozzáállása neki a legrosszabb az eddigi összes betegem közül. Egy mély sóhajjal nyugtázva a rám váró bő másfél óra hangulatát inkább visszafordulok a monitor felé és folytatom a gépelést.

A munkával eltöltött szünetem végeztével hallom az ajtó nyílását; egy röpke pillanatra felnézek a kijelzőről, köszönök, de mielőtt még az utolsó leütéseket megtenném, a hangos csapódás megintcsak odavonzza a tekintetemet. Nem tudom pontosan, mit vétett ellene szegény ajtó - vagy én -, amiért ilyen erővel kellett azt becsapni, de nagyon remélem, hogy a fölös energiáit képes lesz a tornára fordítani a morgolódás helyett.

- Mostanában elég szeles az idő idebent - válaszolom kedvesen mosolyogva, kezemet még mindig a billentyűzeten tartva, egy pillanatra sem levéve a szemem a morcos betegről, habár ő látszólag direkt máshova fókuszál. Amióta itt dolgozom, sok és sokféle beteg fordult már meg ebben a helyiségben, de még egyikük sem volt annyira makacs, önfejű és saját maga ellen dolgozó, mint a most előttem álló fiatal férfi. A kartonját magam elé idézve ezen nem kéne meglepődnöm, de aki hozzá hasonló helyzetbe kerül, attól pont az ilyen viselkedés ellenkezőjét várnám: küzdelmet, kitartás, elszántságot. Helyette viszont fafejű, mint egy öszvér, kedvetlen és árad belőle a pesszimizmus. Pár másodpercre még visszafordulok a monitor felé, egy utolsó enter után pedig ruganyosan állok fel az egyébként roppant kényelmetlen székből. Kifejezetten jól esik kinyújtani a tagjaimat, ami pillanatokon belül újul tenergiával tölt fel.

- Bemelegítéssel, ahogy múltkor is. Utána egész egyszerű dologra gondoltam mára: sétálni fogunk - mutatok lelkesen a hátrébb már bekészített szerkezetre, aminek az egyik felén egy rámpa van, a másikon viszont lépcső. Elméletben egyszerű dolognak tűnik, egy egészséges ember számára nem is jelent gondot, de akik itt megfordulnak, kihívásként tekintenek rá sokszor, én viszont mégsem mondhatom nekik, hogy mennyire nehéz lesz, mert az nem túl motiváló. Bár… neki talán semmi nem lenne elég motiváló, mondhatnék jóformán bármit. Szerencsére az én lelkesedésemet és tenniakarásomat még a másik felől áradó negativitás sem tudja csorbítani. A rámpa melletti kis padra mutatok, ahova le tud ülni és el tudja végezni azokat az apró mozdulatokat, gyakorlatokat, amikkel kíméletesen át tudja mozgatni a lábát - és a lelkére kötöttem, hogy otthon is csinálja, mert az itt elvégzett munka önmagában nem ér sokat.

“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

Nem a mai az első alkalom, amikor ilyen heves, mérges belépőt tapasztalok egy betegtől, sokan dühösen jönnek ide. Megtanultam ezt nem személyes ellentétként kezelni és nem magamra venni, mert részben érthető a bennük fortyogó düh. A testük nem úgy engedelmeskedik nekik, ahogy régen, ahogy normális lenne, ahogy a legtöbb embernek. Nem mennek azok a mozdulatok, amik egy baleset vagy sérülés előtt teljesen természetesek voltak, a legegyszerűbb dolgok néha hatalmas nehézséget okoznak. Gyengébbek, a koordinációs képességük már nem olyan, mint volt. Megszoktak valamit a mindennapokban, amit egy pillanat alatt elvettek tőlük, és ha elvenni valóban is csak másodpercek kellettek, a gyógyulás sokszor hónapokat, éveket magába ölel, ami már önmagában csalódást keltő. Sokan vissza sem nyerik száz százalékosan azokat a képességeket, amiknek régen birtokában voltak, a legtöbben ráadásul önhibájukon kívül. Talán ezért is, de képtelen vagyok rájuk haragudni, csapkodják akármennyire is az ajtót.

Az érdeklődést - már ha lehet érdeklődésnek nevezni a kérdését - értékelem, mert ez arra enged következtetni, hogy talán egy icipicit mégis érdekli a saját gyógyulása, ami ebben a teremben történik és történni fog, hogy mik azok a gyakorlatok, amik segíthetnek az általános fizikai állapotán, és a tüskék alatt, amivel védeni próbálja magát a külvilágtól, ott bujkál egy sokkal racionálisabb én, aki látja az itt eltöltött idő jótékony hatását. Érezhetően nem értékeli a mai terveimet, de szerencsére kettőnk közül én vagyok olyan pozícióban, akinek ebbe van beleszólása. Ha annyira ellenére lenne, akkor kisétálhatna az ajtón, de az az érzésem, hogy mindennek ellenére végig fogja csinálni a mai tornát. Amíg a bemelegítő gyakorlatokat csinálja, amiket meglepő pontossággal végez el, de azért a fél szememet rajta tartom a biztonság kedvéért, néhány gumiszalagot előveszek az egyik dobozból. Ezekkel egyelőre nem tervezek semmi különösebbet, csak ha marad rá időnk. A folytonos, rutinszerű mozdulatokból a kérdése egy pillanatra kirángat. Nem szokták megkérdőjelezni a terveimet, kérdőre vonni pedig még annyira sem szoktak. Hirtelen felszalad a szemöldököm, de gyorsan rendezem a vonásaimat és magyarázattal fordulok felé.

- A séta az egyik legegyszerűbb gyakorlat, amit végezhetünk, de sokan lebecsülik, pedig nem szabadna. Egyrészt javítja a láb mozgékonyságát, erősíti az izmokat, javítja a vérkeringést, másrészt viszont az általános koordinációs készségen is sokat tud fejleszteni - magyarázom remélhetőleg kielégítve a kíváncsiságát. Nem titok, hogy betűről betűre áttanulmányoztam a kartonját, tisztában vagyok vele, milyen műtéteken esett át, milyen kezeléseket kapott eddig, kiknél járt, milyen maradandó sérülései vannak, amik a mai napig kísértik. Az átlagnál korlátozottabb mozgásán kívül, ami még eléggé aggaszt, a gyakori egyensúlyvesztés. Őt elnézve, a pszichés állapota javítása nélkül, ezen nehezen fogunk tudni dolgozni, de ha valaminek mozgásszervi vagy idegi eredetű problémája van, azon szeretnék segíteni, ahogy csak tudok. Ehhez viszont tesztelni kell, esetleg előhozni magát a problémát, ehhez pedig néhány kör fel és le a rámpán, tökéletesnek tűnik. - Az emelkedőn fogunk kezdeni, szép lassan. Ha szükség van rá, nyugodtan lehet kapaszkodni a korlátban is eleinte, de idővel célszerű lenne elengedni - mutatok a rámpa két oldalára felszerelt korláton, ami egyfajta biztonsági hálóként, mankóként szolgál.

“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

Sokszor találkozni lehet azzal a közhellyel, hogy minden fejben dől el. Sokan csak legyintenek rá, nem hiszik el, hülyeségnek gondolják, és akik ezen a véleményen vannak, mindig találnak valami magyarázatot, amivel ezt alátámasztják. Én viszont ezzel egyetértek, amit szeretek a betegeknek is hangsúlyozni, és igyekszem őket is erre buzdítani. Ha folyamatosan azt mondogatják maguknak, hogy valamit nem tudnak megcsinálni, nem megy, soha nem is fog menni, egy idő után elhiszik, és tényleg fizikailag is képtelenek lesznek rá. De ha fejben elhatározzák magukat, akkor bármire képesek lehetnek, csak akarni kell. Gyakran nem is konkrét fizikai probléma áll valamilyen tünet hátterében, hanem inkább a fejükben kell rendet tenni. Az én képességeim ezzel kapcsolatban sajnos végesek, viszont már nem egyszer bebizonyosodott, hogy a hozzáállás változása nagyon sokat számít a gyógyulásnál. Az eddigi betegeim javarészt nem voltak ilyen makacsok, sőt, többen hangoztatták, hogy mennyire szeretnének gyógyulni, és az itt eltöltött időre lehetőségként, nem pedig teherként tekintettek. Akadtak már nehezebb esetek, de ekkora fejtörést még egyikük sem okozott. Ha magam elé képzelem a kartonját és az eddigi gyógytornászainak a listáját, nem tartom kizártnak, hogy én magam is csak egy név leszek azon a listán, és egész hamar valaki más próbálja kezelésbe venni.

Úgy tűnik, bármit mondhatok, azzal baja lesz, és ha kell, ha nem, kifejezi a nemtetszését. Ezt az energiát örömmel venném, ha a gyógyulására fordítaná, mert akkor viszonylag hamar jó eredményeket érhetnénk el. Nem tudhatom, hogy a korábbi gyógytornákon milyen konkrét sorrendben, milyen feladatokat csináltattak vele, de a szándékos időhúzáson túl és a makacskodáson kívül nem hinném, hogy a korábbai tapasztalataira alapozza a folyamatos kötekedését. Szíve joga nem megbízni bennem és a döntéseimben, viszont amíg itt van, az én szabályaim érvényesek. Mélyet sóhajtok és leülök mellé a padra. Kétoldalt megtámaszkodom a combom mellett, kissé előre dőlök és felé fordulok.

- Lassan - bólintok nyugodtan, mégis határozottan. Mintha egy lázadó kamasz ülne mellettem, olyan érzésem van, ami némileg mosolygásra késztet, de akármennyire is mulatságos ez a gyerekes dac, annyira igyekszem komolyan venni. - Még nem kell jobban mennie. Biztosan menjen, aztán haladunk tovább. - Nem nagyjából szeretnék vele eredményeket elérni, nem azt szeretném, hogy körülbelül jól menjenek a gyakorlatok. Inkább lassabban, de biztosan akarok vele haladni és csak utána építkezni. A padon ülve követem a tekintetemmel és pár pillanatig csak nézem, ahogy a rámpa előtt áll.

- Nem, nem feltételezek kevesebbet. Gyakran a betegek feltételeznek többet magukról. - Hagyok pár pillanat szünetet, aztán felállok és odasétálok mellé. - Nem fogadják el, hogy nem mennek úgy a dolgok, ahogy régen, hogy lassabb a gyógyulás, hogy nem tudnak úgy teljesíteni, ahogy szeretnének, ahogy elvárnák azt maguktól. Azonnal akarnak mindent egyszerre. Túl türelmetlenek, mert azt hiszik, másként néznek rájuk az emberek a nehézségeik miatt, amik régen nem voltak jellemzőek rájuk. Dühösek, mérgesek a világra, nem fogadják el a helyzetüket. De gondolom ez mind ismerős - mosolygok rá oldalra billentett fejjel. Szeretném éreztetni vele, hogy most az én játszóteremen vagyunk, és ezen négy fal között az én szavam az övé felett áll. - Gondolom, ez az írásnál is hasonló, nem? Ott is fontosak az alapok; a jól kidolgozott karakterek, a háttértörténetek… Mindennek a helyén kell lennie. Itt is hasonlóan működnek a dolgok. Ha nincs biztos alap, nem tudunk és nincs értelme haladni. - Ahogy befejezem végül, hátrálok egy-két lépést és a rámpára mutatok jelzésként. - Csak szép lassan, nem kell kapkodni.

“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

Ha mindenki hasonlóan borúsan látná a mindennapokat, mint a mellettem ülő, még igencsak fiatal férfi, akkor egy nagyon szomorú világban élnénk. A korához képest mogorvább, mint egy megkeseredett vénember, aki túl van a fénykorán, minden és mindenki bosszantja, és már szinte csak arra vár, mikor fekszik le este úgy, hogy másnap nem kel fel. Közvetlen egy súlyos baleset után érthető, de az ő balesete már régebben történt. Jobban kéne lennie ennyi idő után, ha pedig ez valamiért még nem történt meg, akkor másféle segítségre is szüksége lenne, nem csak gyógytornára. Kicsit engem is elszomorít, hogy valakit ennyire össze tud törni - fizikálisan és lelkileg is - csupán pár pillanat. Olyan gyorsan és rövid idő alatt történnek az ilyen balesetek, a nyomuk viszont évekig az emberrel maradnak. Már csak emiatt is szinte kötelességemnek érzem, hogy megpróbáljam a betegeknek valamennyire átadni ezt a fajta pozitivitást, ami miatt a rossz helyzetekben is szinte mindig sikerül meglátnom a jót. Nem mindenki engedi, természetesen, sokan teljes lényükkel tiltakoznak ellene, mintha valami fertőző vírus lenne, mert már annyira megszokták a sok rosszat, hogy elképzelhetetlen lenne valami mást tapasztalni, ami egy kicsit is szokatlan.

- Nem véletlen születtek a közhelyek sem - vonok vállat, majd megkerülöm a rámpát, hogy a másik végét használva én is fel tudjak lépni rá. Elsétálok egészen addig, hogy csak egy-két lépés távolság legyen közöttünk, ha szüksége lenne bármilyen segítségre, azonnal közbe tudjak lépni. Ahogy elindul, hátrálva lépkedek felvéve az ő ritmusát, egy pillanatig sem sürgetve.

- Valóban nem - értek egyet bólintva. - De azt sem lehet elmondani, hogy mindenki szerencsésen túlél egy ilyen balesetet. - Csodának tudható be, hogy ma itt van és a körülményekhez képest ilyen jól megúszta. A sérülései listája olyan hosszú volt, hogy az a legtöbb esetben az élettel összeegyeztethetetlen lett volna, ő valamiért mégis itt van, és mást sem látok az arcán, csak ellenszenvet, dühöt és azt a gyerekes dacot, ami egy felnőtt emberen más helyzetben mulatságos lenne. Össze kéne tennie a két kezét, amiért életben van, nem pedig duzzognia és puffognia. Fel sem fogja, milyen szerencsés, mert ebben is csak a rosszat látja. Próbálhatja palástolni a fájdalmát, de látom rajta, hogy igenis fájdalmat okoznak neki bizonyos mozdulatok. Amikor gyorsítani próbál a léptein, meglepetten lépek én is nagyobbat hátra, és már pont figyelmeztetni akarnám, hogy lassítson, amikor egy pillanatra kibillen az egyensúlyából. Az arcából és a hangjából is egyértelmű a fájdalom, amit érez, de most már meg sem próbálja ezt titkolni. Reflexből nyúlok felé és segítek neki megtámaszkodni, hogy ne terhelje annyira saját magát.

- Lassan - figyelmeztetem arra, amire korábban is kértem már. Megértem, hogy teljesíteni és bizonyítani szeretne, de itt erre nincs szükség. Zárt ajtók mögött vagyunk, itt lehet sérült, lehet gyenge, senki előtt nem kell szégyellnie, ha valami nem megy. - Tartsunk szünetet? - kérdezem továbbra is őt segítve, ha még szüksége lenne rá. Ha úgy érzi, szeretné összeszedni magát, vagy csak pihenni egy kicsit, megteheti, hiszen nem sietünk sehova. Nem az a fontos, hogy minél tovább eljussunk ma, hanem az, hogy minél biztosabbak legyenek a lépések.

“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

Nem először tapasztalom, amit most is látok. Dühből, csak azért is meg akarja mutatni, hogy neki az egyszerű dolgok mennek jobban is a jelenleg elvártnál. A korábbi megnyilvánulásai alapján számíthattam volna rá, hogy nem hallgat rám, hanem mindenféle racionalitást félretéve megy a saját feje után, mintha itt bármit is bizonyítania kéne, mintha bármi is ezen múlna. Mégis, naivan bíztam benne, hogy esetleg, talán, puszta véletlen meghallotta az előbbi szavaimat, és nem fogja feleslegesen valami olyanba kergetni magát, amivel saját magának okoz fájdalmat, a gyógyulását pedig nem lendíti előre. A kudarc mindig visszaveti az embert, az addig elért esetleges pozitív változásokra is árnyékot tud vetni, én pedig pont ezért nem erőltetek semmit, ameddig nincs itt az ideje. Nem szeretném, ha a betegek kudarcnak élnék meg az itt eltöltött időt, különben az csak elpocsékolt energia mindenki részéről. Meglepve, talán egy kissé ijedten veszem fel a hirtelen gyorsabb ritmust, de figyelmeztetni már nincs időm, mert pillanatokon belül bekövetkezik, amitől tartottam. Szinte ösztönösen nyúlok felé segíteni, és addig nem is mozdulok mellőle, amíg el nem kezd hátrálni. Az arcán átsuhanó érzelmek, illetve azoknak a hirtelen változása aggodalommal tölt el. Abban a szent pillanatban nem tudom eldönteni, mivel tennék jobbat; ha árnyékként követném és a nyomában lennék, vagy ha teret adok neki. Ez a rövid eszmefuttatás, amíg ledermedve állok a rámpán viszont pont elég ahhoz, hogy utóbbi valósuljon meg.

- Ben? - Lassan mögé lépek, mert szeretnék meggyőződni róla, hogy minden rendben. Egészen idáig dühös volt, szinte ellenségként kezelt engem is, de az előbb, mintha pánikot láttam volna rajta. A kartonjából is világosabb volt a napnál, hogy nem csak a fizikális gyógyulása szakadt félbe, most viszont saját magam is megtapasztalhatom, mennyire szüksége lenne valakire, aki mentálisan is segít neki továbblépni a baleseten. Ez elég gyakori azoknál, akik súlyos sérüléseket, nagyobb traumákat szenvedtek el, de az, hogy még ennyi idővel a történtek után is képes volt valami így kizökkenteni, az arra enged következtetni, hogy még nem fordult szakemberhez. - Minden rendben? - kérdezem halkan, amikor visszafordul felém. Az arcát kezdem fürkészni és próbálok leolvasni róla valamit, bármit, ami segíthet kiigazodni a most kialakult helyzeten, hogy én is jobban megértsem, mi történik, mert jelenleg nagyon zavar a tudatlanságom, legfőképp azért, mert nem tudom, hogyan segíthetnék a leginkább, de még mielőtt bármi következtetést levonhatnék, a kezem után nyúl és egyszerűen a mellkasára helyezi. Tekintetemmel követem kezének mozdulatát, és értetlenül pislogok, mielőtt ismét a szemeibe néznék. Nem tudom, mi játszódik le benne, vagy mi válthatta ki azt, ami most történik, de abban biztos vagyok, hogy mindketten teljesen más okból kifolyólag nézünk olyan értetlenül egymásra, ahogyan azt tesszük. Még soha nem zökkentem ki ennyire ebben a helyiségben, pláne nem egy beteg furcsa viselkedése miatt.

- Tessék? - kérdezem őszinte meglepetéssel a hangomban. Nem ez lenne az első eset, hogy egyszerűen kiviharzik innen, becsapja maga mögött az ajtót, én pedig azt gondolom, hogy nem látom soha többet, ez a mostani alkalom viszont más, mint a legutóbbi. Akkor a mérgét és a dühét egyszerű volt megérteni, de most azt sem tudom, mi az, amit nem értek. - Nem, ilyen állapotban kizárt - csóválom a fejem határozottan. A pad felé mutatok, ahol a bemelegítő gyakorlatokat is végezte. Ha szeretne, leülhet oda, de amíg össze nem szedi magát, addig nem engedném el tiszta lelkiismerettel. - Hozzak egy pohár vizet? - Az ő állapotában nekem biztos jól esne, de ha ő nem kér, nem fogom erőltetni. - Mi történt az előbb? - Jelenleg a fizikális gyógyulása miatt vagyunk itt, ráadásul közel sem vagyok képzett arra, hogy odafönt is rendet tudjak tenni, azonban a betegek sokszor és sokat beszélnek mindenféléről; teljesen hétköznapi témákról, a családjukról, a munkájukról, hobbikról, a hétvégi terveikről és meglepően gyakran a problémáikról, amik nyomasztják őket. Sok mindent hallottam már, és mindig igyekszem valami tanácsot adni, ha többet nem is tehetek. Ha még annyit sem, akkor viszont szívesen meghallgatom őket, és használhatnak lelki szemetesládaként.

“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

Felkészületlenül ér a mindkettőnket letaglózó döbbenet. Mintha az agyam rövidzárlatot kapott volna és egy pillanatra másik dimenzióba kerültem volna. Megfeledkezem róla, hogy miért és hol vagyunk, annyira váratlanul ér Ben reakciója. Szinte mozdulatlanná dermedek, amikor a tenyerem a mellkasához ér. Nem tudom pontosan, mi ez a furcsa, kényelmetlen és idegen érzés, amit ez a pillanat kivált belőlem. Az viszont, hogy el akar menni ilyen állapotban, rögtön észhez térít. Amíg itt van, felelősséggel tartozom érte, és eszem ágában sincs hagyni elmenni így.

Mivel idáig egy felnőtt testbe zárt duzzogó gyerekkel volt dolgom, egészen meglep, hogy nem utasítja el azonnal a felajánlott vizet. Bólintok és a néhány méterrel arrébb lévő vízadagolóhoz lépek. Leemelek egy műanyag poharat és miközben megtöltöm azt, fél szemmel azért Bent figyelem. Szeretném megérteni, ami az előbb történt, és örülnék, ha valami magyarázattal tudna szolgálni, de arra már rájöttem vele kapcsolatban, hogy nem szabad erőltetni, amit nem akar, különben nem fogja vissza magát és markánsan kifejezi a véleményét. Ha nem akar beszélni róla, nem fogom noszogatni, de a mostani állapotában talán lesz esélyem kihúzni belőle valamit. Visszasétálok hozzá, átadom neki a poharat és leülök mellé. Kissé előre hajolva fordulok felé és az arcát kezdem fürkészni. Most nem azt a hisztis, szeszélyes, folyton zsörtölődő fiatal férfit látom, akinek idáig mutatta magát, hanem egy megtört embert, aki a gyengeségeit és hiányosságait goromba álarc mögé rejti, mert így egyszerűbb, és nem kell senkivel olyan kapcsolatot kialakítani, ami a felszínnél mélyebb rétegeket kapargatna. Nem hibáztathatom érte, az ő helyzetében valószínűleg én sem látnám meg még a rosszban is a jót. Őszintén meglep, de örülök neki, hogy nem kiviharzik, hanem legalább megpróbál válaszolni a kérdésemre. Látom rajta, mennyire zavarodott és tényleg nem érti, mi törént az előbb. Hát, ezzel akkor ketten vagyunk. Mélyet sóhajtok és bólintok, közben pedig azon töröm a fejem, hogyan segíthetnék neki, de ez így nehéz. Nem jellemző rám a tanácstalanság és a szótlanság, bár most talán nem is akkor probléma. Lehet, pont erre van most Bennek is szüksége; egy kis nyugalomra, csöndre, hogy rendezni tudja a gondolatait, és időre, amíg ő is tisztábban lát. Ha ezzel csak egy picit is tudok segíteni, akkor meg fogja kapni a szükséges teret és időt. Amikor elfordítja a fejét, egy pillanatra megijedek és átszalad a gondolat a fejemben, hogy talán itt és most vége ennek, másodperceken belül megint felhúzza maga köré azt a falat, amit idáig mutatott, egy tuskó lesz, és mindennemű segítséget zsigerből fog elutasítani. Felegyenesedem és már éppen készülnék meggyőzni az ellenkezőjéről és maradásra bírni, de még mielőtt erre sor kerülne, ő töri meg a csöndet. Először döbbenten, némán ülök mellette, aztán ahogy eljutnak a szavak valós jelentése a tudatomig a döbbenet átcsap sajnálatba. Ha valaki másról lenne most szó, akkor automatikusan nyúlnék a keze felé, megszorítanám azt, és próbálnék valahogy lelket önteni belé, de Ben egy olyan kirakós, aminek a darabjait még közel sem sikerült a helyükre raknom.

- Sajnálom… - Egy pillanatra lehajtom a fejem, mert úgy érzem, én okoztam neki ezzel kellemetlenséget, pedig csak a jószándék vezérelt. Már nem egyszer megkaptam másoktól, hogy mindenkinek annyira segíteni szeretnék, a nagy segíteni akarással viszont egyszer valami olyanba fogok beletenyerelni, amibe nagyon nem kéne. Nem akartam elhinni, mert mégis mi rosszat szülhet a segítő szándék? Nem ártani akarok senkinek, pont az ellenkezője vezérel minden egyes nap. Erre tessék, most miattam ülünk itt, így. - Miért nem lehet? - kérdezem halkan, őszinte érdeklődéssel a hangomban. Próbálom gyorsan rendezni a gondolataimat és nem saját magam ostorozni az elmúlt pár perc miatt, hanem további részleteket kihúzni belőle, még mielőtt egyből valami olyan konklúzióra jutnék, amivel a mogorva énjét magamra haragítom.

“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

Kicsit félve várom a válaszát és a reakcióját a kérdésemre, mert arra már magam is rájöttem, ha vele beszélek - vagy csak próbálok beszélgetni -, akkor úgysem azt kapom, amire számítok. Amilyen heves, mérges folyamatosan, elutasító és mogorva, már inkább nem is számítok semmire, hadd jöjjön, aminek jönnie kell. Ha egy újabb kirohanás és ajtócsapkodás, akkor elfogadom, ha ő ettől jobban érzi magát. Ha hajlandó beszélni arról, ami ennyire ledöbbentette, hogy ha csak egy kicsit is, de betekintést enged az álarca mögé, annak örülnék a leginkább. Halványan elmosolyodok, amikor beszélni kezd; nem azért, mert valami boldog történetre számítok, hanem azért, mert most először látom megnyílni. Visszahúzza a tüskéit, végre nem csak szurkálódni tud, hanem megmutatja, hogy valójában egy sérült lélek, aki fél ezt láttatni. Türelmesen ülök mellette és figyelem a mozdulatait, amikkel legalább annyit elárul, mint a szavaival; figyelem a kezét, amint a mellkasát masszírozza, az arcát, a szemeit, amik mindent fürkésznek, csak éppen velem nem veszi fel a szemkontaktust. Ha neki így egyszerűbb és jobban esik, nem fogom erőltetni, hogy a szemembe nézzen, én viszont le sem veszem róla a tekintetem egy pillanatra sem. Mintha egy másik ember ülne most mellettem, nem az a szinte elviselhetetlen tuskó, akivel először találkoztam. Most egy fiatal férfit látok, aki előtt még szinte ott az egész élet, mégis csúnyán elbánt vele a sors és olyan akadályokat gurít elé minden nap, amiket nem érdemel. A maga módján küzd a nehézségeivel, igyekszik ezeket magának megtartani, csak éppen azzal árt a legtöbbet magának, hogy ebbe a nagyon szűk körbe, amiben jelenleg csak ő van, nem enged be mást. Ahogy a szavai tudatosulnak bennem, lehajtom a fejem és egy pillanatra lehunyom a szemeimet is; ezzel nagyon sok mindenre magyarázatot ad, ami az elmúlt pár percet és az eddig mutatott viselkedését illeti. Sóhajtva húzom ki magam még mindig a padon ülve.

- Sajnálom… - A pánikrohamokról olvastam a kartonjában, de arról nem, hogy pontosan mi váltja ki. Vagy hibáztam volna és csak átsiklottam a részletek fölött? Ha így van, és most nem ilyen nyugodtan beszélgetnénk, akkor Bennek már ki tudja hanyadik rohama lenne az évek során, ezúttal az én hibámból. Elborzaszt a gondolat, hogy ekkorát vétettem volna és emiatt egy betegnek nemhogy segíteni nem tudtam volna, de még miattam került volna rosszabb állapotba. Veszek egy mély levegőt, felállok a padról és megkerülöm, hogy a szemébe tudjak nézni. - De ha most nincs roham, az jó jel, nem? - kérdezem halkan, reménykedve. Muszáj meggyőződnöm róla, hogy valóban jól van ezek után. - Ez lehet a gyógyulás egy újabb szakasza. Viszont… - mielőtt folytatnám egy rövid szünetet tartok átgondolni pontosan, amit most készülök mondani. Attól tartok, ezzel teszek pontot az eddigi, barátságos hangvételű beszélgetésünknek, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. - A fizikai gyógyulás mellett a mentális is nagyon fontos, amihez érdemes lenne szakembert bevonni. Akár javasolhatok is valakit; nagyon megbízható és sok éves tapasztalata van hasonló esetekkel. - Egyértelműen segítségre van szüksége, ezeket a gátakat viszont én nem tudok segíteni átszakítani. Egyedül nem fog menni neki, erre senki nem lenne képes, egyedül csak tovább fogja emészteni magát, és ezzel csak egy valakinek fog ártani: saját magának.

“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

Már éppen felcsillanni látszik a remény, hogy esetleg leengedi a páncélját, és végre nem csak azzal a kemény külsővel találkozhatok, amivel próbálja védeni magát az emberektől, a környezetétől, lényegében bármitől és bárkitől az egész világon. Eddig is úgy éreztem, ez a bunkó stílus, a folyamatos duzzogás, marakodás csak védekezés részéről, de addig olyan kitartóan mutatta ezt az oldalát, hogy egy pillanatra sem engedett belesni a színfalak mögé. Az előbb viszont egy érintés elég volt hozzá, hogy ez változzon, ami részemről nem volt szándékos - legalábbis a miért, a hogyan és a hol nem. Amilyen gyorsan jött a pozitív változás, pont úgy inthetünk búcsút neki. Csalódást keltően változik a hangulat, az egész terem légköre és érzem a sötét felhőket gyülekezni.

Az arcán elterülő gúnyos mosolyt nem tudom a helyén kezelni; értetlenül, szótlanul állok vele szemben és csak nézem a pillanatok alatt megváltozott arcát. Ugyanolyan, ha nem erősebb ellenszenvet mutat, mint pár perccel ezelőttig. Csalódottan fújom ki a levegőt, ahogy hátat fordít nekem és megint azt a Bent mutatja, aki foggal-körömmel ellenkezik a józan ész ellen. Miért nehéz valakinek ennyire elfogadnia azt, hogy segítségre van szüksége? Minél több időt töltünk itt összezárva, annál több kérdés merül fel bennem vele kapcsolatban, amikre nem találom a választ.

- Ezt egy szóval sem állítottam - csóválom a fejem kicsit hitetlenkedve. Nem kéne meglepnie, hogy ezt szűrte le a szavaimból, de azért egy kicsit reménykedtem benne, hogy nem fog azonnal védekező üzemmódba kapcsolni. Segíteni szeretnék neki, ha viszont nem hagyja és minden elől ennyire elzárkózik, akkor ez egy lehetetlen küldetés. Még szerencse, ha a fejembe veszek valamit, akkor addig megyek, amíg eredményt nem érek el. - Nem csak bolondoknak és őrülteknek van időnként szüksége segítségre, mindenkinek vannak problémái, amikkel egyedül nem tud megbirkózni. - Követem vissza a padhoz és leülök mellé. Ha most hagyom elmenni, talán tényleg megint új gyógytornászt fog keresni, vagy egyáltalán nem fog keresni senkit, hanem csak a saját dühében fog fortyogni.

- Ben… - Óvatosan a vállára teszem a kezem, de mielőtt még folytathatnám, azzal kezd fenyegetőzni, amitől tartottam. Nem tudom, ebből mennyi az igazság és mennyi a meggondolatlan dobálózás, de nem is szeretném megtudni. Hátrébb húzódom egy kicsit, mielőtt még emiatt is problémázna. - Segíteni szeretnék. És ez együtt jár némi kellemetlenséggel, igen, mert amit látok, azt kimondom, különben nem fogunk egyről a kettőre jutni. És igen, úgy gondolom és úgy látom, hogy az én segítségem ide kevés, mert a baleset nem csak fizikai, hanem lelki traumát is okozott, ami magától nem fog enyhülni - Lemondóan sóhajtok a kialakult helyzet miatt. Ha most kisétál azon az ajtón, az mindkettőnk kudarca lesz. - Nem elég a gyakorlatokat csinálni, erősíteni, az egyensúlyt fejleszteni. Beszélt már valakivel arról, hogy pontosan mi történt? És miért? És ezek milyen érzéseket váltottak ki? Gyakorlással lehet, kevesebb lesz az egyensúlyvesztés és a remegés. Talán. De ami odabent történik… - mutatok a homloka felé. - Az ennyitől nem lesz jobb. Csak egy beakadt lemez lesz, ami újra meg újra lejátszódik.

“You've been holding back for a lifetime without even knowing why you're so afraid every day. Break down your walls, let them see the faces of your enemies and your struggle to break free.”

A tegeződés hallatán a másodperc egy töredékére összehúzom a szemöldököm, de nem azért, mert akkora problémát okozna, egyszerűen csak szokatlan ezen falak között ezt hallani. Legfeljebb kollégákkal tegeződünk egymás között, betegekkel nem jellemző. És ez ismét elég ahhoz, hogy valami kibillentsen egy pillanatra a magabiztosságomból. A szavai, a hangja, az arca pedig… Idáig nem személyes ellentétnek fogtam fel a stílusát és a gyerekes duzzogását, most már viszont kezdem annak érezni. Nem is kell nagyon rásegítenie, magamtól is visszavonulót fújok, elhúzom a kezem és arrébb csúszom a padon. Most én kerülöm az ő tekintetét, azt a szúró, vádló pillantást, ami eddig nem volt rám különösebb hatással, csak gyermeki hisztinek és dacnak véltem. A stílusától eltekintve a szavai nagyon is őszintén csengenek, és hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem érintenek rosszul. Hajlamos vagyok erre; annyira segíteni akarok és annyira mindenből és mindenkiből szeretném kihozni a lehető legjobbat, hogy észre sem veszek, de a jószándékom átlendít egy határon. Nehéz visszafognom magam és tisztes távolságot tartani, de Ben esetében most jött el az a pont, amikor egy jó nagy lépést meg kell tennem hátra, ha nem akarok rontani az egyébként is feszült hangulaton. Kötelességemnek érzem, hogy úgy és abban segítek mindenkinek, ahogy és amiben csak tudok, most viszont ez egyértelműen nem volt jó ötlet. Túl gyorsan akartam mindent, egy pillanat nyugalmat sem hagytam neki, még akkor sem, amikor leereszteni látszott a páncélját.

- Sajnálom - sóhajtom halkan, a fejemet ingatva, miután elhallgat. Nem nézek rá, mert attól félek, ugyanazt az ellenséges csillogást látnám a szemeiben, amivel az előbb illetett meg. Helyette a padlót bámulom, és azon gondolkodom, mit mondhatnék, amivel nem lököm el még ennél is távolabbra - ha ez egyáltalán lehetséges. Többször is szóra nyitom a számat, de mindig meggondolom magam. Távol áll tőlem, hogy ennyire megfontolt legyek a mondanivalómmal kapcsolatban, általában, ami a szívemen, az a számon. Idáig nagyon nem is volt emiatt komolyabb konfliktusom, legfeljebb gyerekként a “Ne mondd el anyának!” után kaptam néhány kellemetlen “Mi a szarért mondtad el?” kérdést. Nem egyszerű féken tartanom a számat, Bennek viszont a jelek szerint erre van szüksége. - De egyedül akkor sem lesz jobb. - Végül csak kimondom, amit még gondoltam és kikívánkozott, mielőtt lezártnak tekinteném részemről a témát. Félig-meddig tapasztalatból, félig-meddig a józan észre hagyatkozva mondom ezt. És ha már ennyire próbálom ezt valakivel megértetni, akkor talán ideje lenne nekem is elgondolkodni ezen és megfogadnom a saját tanácsomat.

- Menjünk vissza, még nem végeztünk a gyakorlattal. - Futólag pillantok Benre, aztán felpattanok a padról és megindulok a rámpa felé. A korlátnak támaszkodva sóhajtok egyet és türelmesen megvárom, amíg ő is visszaér. Ha egyáltalán visszajön és nem pedig inkább elmenne. Azt hiszem, most eljutottam arra a pontra, hogy nem fogom tovább erőltetni, amit nem szeretne. Ha nem hagyja, hogy segítsek neki, akkor minek törjem magam? Első soron a mozgása és a koordinációs képességeinek a fejlesztésében kell őt segítenem, de nem tudok elmenni amellett, amit látok és hallok. És ha tetszik, ha nem, hallani fogja a véleményemet. Ezután legfeljebb kétszer átgondolom, milyen köntösbe csomagolom a mondandómat, és mennyi mindent zúdítok rá legközelebb egyszerre,  de amit ki akarok mondani, azt ki fogom mondani.