You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Shay persze körbe röhög a nyelvtörő miatt - nem voltam elég halk -, de olyan hangosan felnyerít, hogy még én is behúzom a nyakam, nehogy vele azonosíthassanak. Gyorsan - de mosolyogva - lepisszegem őt, aztán megyünk tovább.
Sajnos ez a vidámság nem tart már olyan sokáig a kocsinál lévő jelenet miatt. Magam sem tudom, mennyire kell komolyan vennem az idegen bámulását és Lucifer jelzését. Mi van, ha túl reagálom? És mi van, ha nem? Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás, én pedig eszerint fogok eljárni. Már úton a boltba megbeszéljük, hogy nem mozdulunk ki sehova, és amíg én elvagyok, ő főleg nem mozdul ki egyedül. A lakás biztonságos. Ő maga mutatta meg nekem. Vastag az ajtó, az ablakokon rács, riasztó. Szerencsére nem egyszerű feladat hozzánk betörni. Az jobban aggaszt, hogy Shay a családjához akar fordulni. Nem azért... de ők a mossadhoz köthetőek, én pedig minimalizálni akarom a kontaktot, mert félek, hogy csak kiakarnak minket ugrasztani a bokorból. Lehet, hogy kicsit túl erősen vágtam rá a választ, mert Shay szinte meghúzza magát. - Bocsánat, de most távol kell tartanunk magunkat minden olyan személytől, akiket egyébként ők is ismernek. - habár nekem Shay védelme és biztonsága a legfontosabb, neki fontos a bátyja és nagybátyja épsége is. A moszad nem hiszem, hogy szépen bánna velük, ha rájönnének, hogy tartja velük a kapcsolatot, őket pedig nem védi az FBI. Baszki talán minket se... A vegyesboltba érve kiszállunk, én pedig továbbra is úgy vezetem Shayt, mintha minden másodpercben képes lennék elé vetni magamat - egyébként így van. Oda bent nem válunk szét, nem is értem, miből gondolta, hogy képes lennék elhagyni az oldalát? Főleg úgy, hogy nem tudom, figyelnek-e minket. Lucifer a másik oldalán sétál és igyekszem abból erőt meríteni, hogy a kutya nyugodt és nem jelez semmit. Egészen gyorsak vagyunk annak ellenére, hogy én bicegek, Shay meg terhes, de csak arra a pár pillanatra állunk meg, amikor reflexből majdnem behajítok egy nyüzüge srácot az állóhűtőkbe, mert neki megy Shaynek. Szerencséjére elég fölé tornyosulnom egy pillanatra és metsző tekintettel ránéznem, hogy elnézést kérve eltakarodjon a büdös francba de kurva gyorsan. Még szemmel tartom, amíg el nem tűnik a soron, aztán átkarolva a drágámat megyünk tovább. Fizetünk, a szatyrot természetesen én viszem a kocsihoz, ahol ugyan úgy őt védelmezve ültetem be. Miután Luci is meg a szatyor is a helyén, beszállok, de mielőtt elindulnánk, Shay megajándékoz egy csókkal. Akkorát szusszanok, mint akinek már ez is egy picit könnyít a lelkén, én pedig el is húzom a pillanatot. Halványan rámosolygok, de aztán a tervezés visszaköltözik a szemembe, mikor elindulunk.. aztán vázolom is, mire gondolok. Természetesen meglepődik, hogy le akarom cserélni a kocsit, mert igaza van. Imádom a TRX-et. - Igen... imádom. De leadni felpáncéloztatni hosszabb idő, mint venni egy már kész autót. - mondom rá tekintve. - Lehet, hogy árulnak ebből is golyóállót, de amiről biztosan tudom, az egy Toyota. Az ráadásul kevésbé feltűnőbb autó is... Inkább családi. Bármennyire is szeretem a TRX-et, ez a szörnyeteg feltűnő, hangos. Erős és jó kocsi, de nekem túlságosan "signature" autó. - sóhajtom halkan. Rosszul esik, hogy le kell cserélni a verdát, mert tényleg imádom és megannyi emlék fűz hozzá, de még sem rendelhetem ezt az érzést Shay és Yana fölé. Haza érve Shay kiválaszt magának egy zacskót, de mielőtt még bevihetné, ellenőrzöm, hogy a legkönnyebbet fogta-e meg. Persze már rám szól, hogy ez tényleg könnyű, mire morgok egy "na jól van"-t. Két kezembe fogom a másik kettőt, a harmadikat Luci szájába adom, így tudunk egyszerre bevinni mindent. Oda bent persze együtt pakolunk el, majd miután meg vagyunk, megpihenve ülünk le a kanapéra. Magamhoz karolom őt és a fejére csókolok, amikor pedig kérdőn feltekint rám, haloványan elmosolyodom. - Ühüm. Csak.. túl szép volt. Féltelek titeket. Lehet szülnöd is a katonai kórházban kéne. - merengek el... hiszen az is mindjárt itt lesz! Pár hét és Yana itt van. Ha pedig itt lesz, az a menekülést is meg fogja nehezíteni. - Remélem, hogy a terrorelhárítás nem tesz ki téged direkt veszélynek. Nem tetszik, hogy még mindig nem történt semmi és nem tudunk semmit. - adok hangot az aggodalmamnak, szorosabban magamhoz ölelve őt.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Sok mindent megadnék azért, hogy a boltban kialakuló vidámságunk az egész napunkra ráragadjon, de a történések ismét szembeköpnek minket. Még ha nem is egyértelmű a szituáció, abban mindketten egyetértünk, hogy jót biztosan nem jelenthet. Nem is késlekedünk sem azzal, hogy beszálljunk a kocsiba, sem az indulással, és ellenvetésem sincs az otthon maradással szemben. Davidnek igaza van, most az a biztos, ha meghúzzuk magunkat. Nem kockáztathatunk. Yana heteken belül meg fog érkezni és nem veszélyeztethetjük sem ennek a lehetőségét, sem a megtörténtét... utána pedig őt magát sem. Egy pillanatra görcsbe ugrik a gyomrom, ha belegondolok, hogy talán úgy fognak vadászni rám, hogy már nem csak egymást kell megvédenünk majd, hanem őt is, legyen akármilyen ártatlan és aprócska; őket nem fogja érdekelni. Inkább nem is gondolok erre, azzal terelem el a figyelmem, hogy honnan szerezhetnénk információt, ám David gyorsan elhessegeti – vagy inkább egy erőteljes jobb horoggal visszaküldi a dobozba – a gondolatot, én pedig elfogadom. Kockázatok, kockázatok, kockázatok. Amikor bocsánatot kér, halványan rámosolygok, finoman megszorítom a kezét, aztán fel is emelem azt, hogy a kézfejére tudjak csókolni. – Nincs semmi baj, Dave. Tudom, hogy igazad van és azt is tudom, hogy aggódsz – felelem gyengéden, mielőtt még azt hinné, magamra veszem vagy haragszom rá a vehemensebb válaszáért. Érthető, hogy feszültebb, én is az vagyok, de tudom, hogy nem rám haragszik. – Csak egy hirtelen ötlet volt, és lehet, hogy nekik is jobb, ha nem bolygattatom fel velük a hangyabolyt – sóhajtok fel, belátva, hogy ennek az éremnek is több oldala van. A kapcsolatfelvétellel talán csak őket is veszélybe sodornám.
A következő bolton már inkább csak céltudatosan végigszaladunk, mintsem viccelődjünk és vidámak legyünk. Az pozitív, hogy nem látok senkit és semmit, ami miatt aggódnunk kellene, a vásárlást is csak egy fiatal srác zavarja meg egyszer, de ő sem szándékosan és Dave hathatós fellépésének hála rövid úton el is iszkol inkább. Nem hagyom el Dave oldalát egy pillanatra sem, amikor tudok, oda is bújok az oldalához – például a pénztárnál várakozva –, mert így még nagyobb biztonságban érzem magam és Yanát. A féltése és az ösztönös óvása persze a szívemhez is elér, úgy érzem, már sehol nincs helye a kitúrt szerveimnek, mert vagy Yanától, vagy a szerelemtől nem férnek már el odabent, mindezt pedig egy csókkal fejezem ki, miután ő is beült. Olyan mélyen szusszan, hogy aprón belemosolygok a csókba, de egyben nem is akaródzik elengedni, boldogan hagyom, hogy elhúzza egy kicsit az érintést. Ahogy aztán rám néz egy kis mosollyal, én is rámosolygok, megsimogatom az arcát, és csak ezután engedem el, hogy indulhassunk. A következő sokk aztán tőle jön, amikor bejelenti, hogy le akarja cserélni az autót. Persze nem értem a dolgot és ennek hangot is adok, mire ő már az első mondattal elárulja a tervei lényegét. – Oh – pislogok már sokkal értőbben. Valahol elszomorít a gondolat, hogy páncélozott autón kell gondolkoznunk, de megértem, miért jutott el idáig gondolatban. Azt halványan megmosolygom, hogy már gondolt is valamire, ami ráadásul családi, aztán vele együtt szusszanok fel, mert tudom, hogy tényleg nagyon szereti ezt az autót. – Majd ha már eljutunk odáig, hogy mindenképpen két autó kell a családunk ellátáshoz, egy TRX-et veszünk neked második kocsinak – vetem fel mosolyogva. Szeretném hinni, hogy egyszer eljutunk oda, hogy ez legyen a legnagyobb gondunk, és oda, hogy akkor már ne kelljen a páncélozottságtól függővé tenni az új autót. Hazaérve megkapom azt a megtisztelő feladatot, hogy a nagyjából három dekás zacskót én lóbálhatom az ajtóig – miután Dave leellenőrizte a súlyát –, és szerencsére nem nyílik vita abból, hogy a kipakolást együtt csináljuk meg. Lehet, hogy én terhes vagyok, de neki is vigyáznunk kell a lábára. Miután mindent elpakoltunk, a kanapéra telepszünk, Lucifer pedig a lábunkhoz. Dave-hez bújok, átölelem, arcomat a mellkasára hajtva veszek mély lélegzetet az illatából és egy kicsit kiélvezem ezt, mielőtt felnézve rá megszólalnék. A válaszát hallva felsóhajtok. – Tudom, hogy féltesz minket. Én is aggódom... most már nem csak ketten vagyunk a világ ellen – simítom a hasamra az egyik tenyerem, le is pillantva és megsimogatva azt a területet, ahol legjobban érzem most Yanát. Összeszorul a szívem, mert részben pont ettől féltem. Amikor kiderült a létezése, az egyik legnagyobb félelmem az volt, hogy a múltam őt is utoléri majd. – Lehet, hogy nem lenne lehetetlen az ott szülés – nézek aztán fel rá elgondolkozva. – Végül is elláttak akkor is, amikor kellett. Attól függ, milyen egészségbiztosításod marad a leszerelés után – fejezem be a gondolatot, bár ezen a ponton már van bennem némi rossz érzés is, ami miatt le sem veszem a tekintetem Dave arcáról. Ha akár csak a szikráját is meglátom rajta annak, hogy hibáztatni kezdené magát a balesete miatt, vagy önostorozásba kezdene, amiért talán "miatta" megváltoznak a feltételeink, akkor biztos lehet benne, hogy ezt nem fogom hagyni. – Nem tudom, Dave – sóhajtok fel aztán gondterhelten, amikor az ügyem furcsaságának is hangot ad. Befészkelem magam a szoros ölelésbe és a vállára hajtom a fejem. – Gyanúsan lapítanak, már hónapok óta. Tényleg olyan, mintha... várnának valamire. Pedig pontosan tudják, hogy ezzel téged is veszélybe sodornak, és még ha engem jogosan utálnak is, te amerikai állampolgár vagy. Yanáról nem is beszélve. Tényleg nem tudom – rázom meg a fejem. Szeretném azt hinni, hogy nem épp csalit játszok tudtomon kívül, de épp eleget dolgoztam a titkosszolgálatnál ahhoz, hogy tudjam: bizonyos kérdésekben nem ismernek sem kegyelmet, sem könyörületet. – Mi lenne, ha inkább megmutatnád a Toyotát, amire gondoltál? – pillantok aztán fel rá egy kis mosollyal. Talán ez neki is segít elterelni a figyelmét; most már úgyis itthon vagyunk. Itt biztonságban vagyunk.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Tudom, hogy nem kellett volna szinte leharapnom Shay fejét, amiért felhozta a családját és ezért bocsánatot is kérek. Szerencsére nem dühös rám, meg is nyugtat ezügyben. Örülök, hogy megérti, hogy nem kockáztathatunk semmit. Főleg nem úgy, hogy a családja kapcsolatban áll azokkal, akik elől menekülünk. Nem attól félek, hogy kiadnának minket, dehogy. Attól félek, hogy tudtukon kívül, rajtuk keresztül találnak ránk. Ha már itt tartunk, jó lenne tudni, hogy most mi vezethette őket erre. Már ha ők azok... Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy a vizsgálatok alapján találhatták meg, mert oda saját névvel kell bejelentkezni. De ha így lenne, akkor miért lennének bizonytalanok vele kapcsolatban? - Jó lenne tudni, hogy mi alapján tudnak visszakövetni téged. Mármint... nincs a neveden számla, nem nyitottál új szolgáltatást, nem vettél fel hitelt, Lazareval és a bátyáddal se beszéltél mostanában, szóval fogalmam sincs, mi alapján találnának meg. - gondolkodom hangosan, míg Shaytől csak megerősítést várok. Tudom, hogy egyiket se tette.
A boltban nem viccelődünk és igazából hamar meg is vagyunk a vásárlással. Egy srácra még ráhozom a frászt, amiért neki ütközik Shaynek, de egyébként nincs gondunk és én a sorok felett elnézve se látom se az idegent, se mást, aki minket figyelne, vagy követne. A kocsiba cuccolunk, aztán indulunk tovább. Újabb ötlet - vagy sugallat - érkezik, amivel el tudjuk tolni az időt, amivel ránk találhatnak, ez pedig az autó lecserélése. Azért is kell lecserélni, mert a jelenlegi Ram nem golyóálló, de lehet már venni olyan autót, ami eleve páncélozott. Mondjuk ez is csak amolyan egyszer használható trükk: kis kézi fegyverek ellen tökéletes városban, de golyószóró ellen már nem. Arra mondjuk nem is számítok kis utcákban a város közepén. Nem ideális. De ha egyszer rájönnek, hogy a kis kaliber szart se ér... nos reméljük, hogy addigra az FBI összeszedi magát. - Ha dolgozni fogok te pedig SAHM leszel, akkor kelleni fog majd a két autó. De akkor nem is bánnám, ha nálad maradna a teknős. - mosolygom rá oldalra egy kicsit, halványan. Kedves tőle, hogy új TRX-et venne a boldogságomért. - De a következő akkor fekete legyen, ne szürke. Belül pedig sportos, a szééép piros csíkokkal! - adom le a kívánságot mosolyogva, már majdnem nyálat engedve a gondolatra. De nem szabad, hogy eltereljem a saját gondolataim! Nem nem nem... Otthon megengedem Shaynek, hogy a legkönnyebb zacskót becipelje - hiába a riadalom, attól még megmondtam, hogy ő itt most kiszolgálásban részesül majd egészen addig, amíg a gyerek bölcsibe nem adható. Ezutóbbi részletet szerintem még nem említettem neki, de majd megtudja! Miután be és kipakoltunk - egyenként úgy se nehezek a cuccok, hajolgatnia nem kell, magasra meg egyébként is én nyúlok-, a kanapéra ülünk. Magamhoz karolom, hozzám bújik és elmerengünk arról, hogy továbbra is mennyire féltem ő(ket) és hogy a legjobban annak örülnék, ha katonai kórházban szülne. Persze... így, hogy le leszek szerelve, ennek kevés az eshetősége, de nem lehetetlen, ezt ő is megemlíti. Halkan sóhajtok, mert anno a biztosításomat és mindenemet nem épp házas életre terveztem, hiszen ahogy Shay is, úgy én is magányos farkas üzemmódban tengettem az életem. Hülye dolog, de így utólag már mindegy. - Majd kiderítem, van-e rá lehetőség. Talán először ennek kérdezek utána, a leszerelés idejét meg addig húzom, amíg meg nem szülsz. Két hetet csak kibírnak... Talán az ezredessel ha beszélek, az is elég. - ötletelek magamnak hangosan, kezemet Shay pocakjára simítva, ujjbegyeimmel pedig finom köríveket rajzolok. Aztán az is eszembe jut, hogy az FBI túlságosan lapít. Már hónapok teltek el, még is mi a tököm tart ennyi ideig Shay dolgaival? Már ez is rohadtul gyanús és ahogy felemlegetem Shayt is felzaklatom vele, pedig nem szeretném. Az oldalamhoz szorítva csókolok rá a fejére. - Bocsi. Befogom a lepénylesőmet. - ígérem egy aprócska mosollyal, aztán kérésére kihúzom a zsebemből a telefont és feloldva kikeresem a google képek között a Toyota Fortunert és átadom a telefont Shaynek, hogy megtudja nézegetni a keresés képeit kedvére. - Másfél tonnás alaphangon, hathengeres, 2.8-as dízel motorral és elvontat 3 tonnát. - összegzem röviden a dolgokat, amiket tudok róla. - Nyilván a legtöbb érték változik felpáncélozva, többet is fogyaszt és lassabban vonszolja fel a seggét 100-ra, de az alapja egy tuti váz, ami miatt egyébként is nagyon biztonságos autónak számít. A többi csak a hab a tortán. - mondom a fejemet neki döntve az övének. - Egy gyerekülést is venni kell. - mormolom magam elé. Azt totál elfelejtettem...
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Egyáltalán nem haragszom Dave-re a kissé hevesebb reakcióért, hiszen mindketten feszültté váltunk az előző jelenettől, de amikor hangosan gondolkozva felteszi a millió dolláros kérdést, halkan, minden öröm nélkül nevetek egy kicsit az orrom alatt. – Ezek egyike sem kell ahhoz, hogy valaki kapjon egy jó tippet. Ilyen körökben túl mélyre nyúlhatnak kapcsolatok ahhoz, hogy minden lehetőséget ki lehessen zárni. Elég egy elejtett félmondat vagy egy folyosói pletyka, amelyik eljut valakihez, aki ismer valakit, aki ismer valakit... – Megrázom a fejem. – Amíg nincs tanúvédelem, csak túl sok ember tudhat rólam – összegzem egy keserű sóhajjal. Ha eggyel több ember tudott a helyzetemről, mint kellene, az pont elég ahhoz, hogy mondjon valamit valakinek, akinek nem szabadna tudnia rólam. Még csak ki sem kell teljesen adniuk, egy valamire való ügynök magától is felgöngyölít egy célpontot kevés információból is. A tanúvédelem esetén legalább minden titkosítva van és ott már olyan kevesen tudnák az új személyazonosságunkat, hogy könnyen kibukhatna, ha valaki köpött. Erről azonban eddig még nem volt szó...
Miután elintézzük a bevásárlást – közben szerencsére nem találkozva senki és semmi gyanússal –, rögtön hazafelé vesszük az irányt, de közben Dave sokkol a tervével, miszerint le akarja cserélni az autót. Az indokai mondjuk vitathatatlanok, épp ezért inkább megígérem neki, hogy majd később, amikor már mindenképpen két autóra lesz szükségünk, visszapótoljuk nekik az imádott TRX-et. Mert tudom, hogy imádja, és megérdemli. Erre persze mindjárt követelőzni is kezd, amin elnevetem magam, de aztán mosolyogva rákacsintok. – Igenis, Mr. Weaver! Amit csak kíván, jegyzetelek – kopogtatom meg a halántékomat. Mondjuk ezek után biztosra veheti, hogy fekete autót fog kapni, sportos, piros csíkozású belsővel. Mert megérdemli.
Hazaérve csak egy pehelykönnyű zacskót kapok meg, plusz az esélyt, hogy segítsek ki- és elpakolni mindent odabent; a hajolgatást persze ő intézi, én csak a kezembe kapott vagy a pultra tett dolgokat teszem a helyükre. Miután mindennel megvagyunk, a kanapére telepszünk, hogy mindketten kipihentessük magunkból a délelőttöt és egy kicsit kiengedjük az otthon biztonságos nyugalmában. David ölelése már önmagában is vigasz nekem, ott mindig meglelem a békémet, de nem csak a saját békém a fontos. Szerencsére megosztja velem az aggodalmait, nem tartja őket magában, és én mindent meg is értek. Tenyereinket megpihentetjük a hasamon, Yana pedig néha apró mocorgásokkal reagál a kezünk melegére, de szerencsére ő most kifejezetten nyugodt. Még a hólyagomba sem taposott bele. – A veszélyeztetett terhesség jó kifogás lehet erre – bólogatok az ötletére, bár nem tudom, mennyire fogja ez meghatni őket. Lehet, hogy semennyire... – Ha mégsem, talán a balesetre tekintettel fenntartanak neked valamiféle biztosítást, amivel élhetünk. Elvégre nem önszántadból szerelsz le – gondolkozok tovább. Ha jogosult lenne katonai kórházakban történő ellátásra – márpedig veteránként miért ne lehetne? –, a feleségeként ez valószínűleg rám is kiterjeszthető lenne. Amikor további aggodalmaknak is hangot ad, ismét csak megérteni tudom. Én sem értem, mi történik, vagyis hogy miért nem történik semmi, de valahogy kétlem, hogy erre egyhamar választ kapnánk. Nem tudom, mire várnak, vagy hogy várnak-e egyáltalán. Talán csali vagyok, talán még mindig nem bíznak bennem és azt várják, mikor bukok le, talán mindkettő. Talán egyik sem. Dave szabadkozásán elmosolyodom, de boldogan fészkelem magam szorosabban a karjaiba. – Nem kell. Szeretem, ha megosztod velem a gondolataidat. Attól még egyébként sem fog megszűnni semmi, hogy nem beszélünk róla – csókolok a mellkasára. Most nem erőltetem tovább a témát, csak szeretném, ha nem akarna ilyen szempontból is óvni. Ezt nem tudjuk a szőnyeg alá söpörni, sajnos. Felvetek egy figyelemelterelési lehetőséget, aztán mosolyogva várom, hogy kikeresse az autót a telefonján. Toyota Fortuner. Átveszem a mobilt és rögtön nézegetni kezdem mind a képeket, mind a műszaki leírást tartalmazó cikkeket, bár a legfontosabb dolgokat Dave össze is foglalja nekem. – Akkor az már engem is elbír – lesek fel rá a szemem sarkából, vidáman szikrázó tekintettel, amikor azt mondja, mennyit tud elvontatni a járgány. Tovább hallgatom, nézegetem a képeket és elégedetten mosolygok és bólogatok. A gyerekülés említésére rámosolygok. – Ezen most ne fájjon a fejed, rendelünk egyet. Úgyis csak akkorra kell majd, amikor már hazafelé jövünk a kórházból – nyugtatom meg. Visszafordulok a telefonhoz, kinagyítok egy képet egy fekete Fortunerről, aztán Dave arca mellé emelem és kritikusan szemlélni kezdem őket, mielőtt elégedetten csettintenék egyet a nyelvemmel. – Jó lesz – jelentem ki somolyogva. – Ez is jól fog állni neked. Tényleg családosabb, de akkor is. Ez olyan... – Leengedem a telefont, ahogy eszembe jut a megfelelő szó; az ajkamba harapok, de nem tudom elfojtani a mosolyomat. Közelebb hajolok hozzá. – Olyan daddys – fejezem be a mondatot, a szemeimbe pedig csintalanság költözik, ahogy kuncogni kezdek. Csak nem találtam neki egy tökéletesen találó becenevet?!
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Elhúzom a számat Shay szavaira. Ismerem - nagyjából - ezeket a dolgokat, de én sose dolgoztam ilyen pályán. Én mindig is a lecsapó kalapács voltam, nem a felderítő, vagy a beszivárgó. Nekem adnak egy feladatot, megmondják kit kell megölni/elfogni/kiszabadítani/elfoglalni és elintézem csapatban. Ez az egész kémesdi tőlem elég messze áll, épp ezért bízom Shayben és tudom, hogy tudja mit csinál és mit mond. Még is jó lenne valahonnan megfogni ezt az egészet, mielőtt még elszabadulna, de Shana szerint ez gyakorlatilag lehetetlen. Irritáltan sóhajtok fel, mert tudom, hogy a családjához nem fordulhatunk, de azt is, hogy másoktól meg nem igazán tudunk információt kapni. Egyelőre nincs más dolgunk, mint felkészülten várni. Egy kicsivel később már az új Ram külleméről és belsejéről adom le a kívánság listát. Egy fekete szörnyet akarok, piros csíkos sportos belsővel, mint a reklámokban. Shay persze elkacagja magát a gyerek írja a kívánságait a Mikulásnak stíluson, de nincs ellenére, én pedig szélesen mosolyogni kezdek. - Helyes! - mosolygom rá, mielőtt megsimogatnám a kezét, amivel az enyémet fogja. Otthon pakolás után már azon morfondírozunk, hogy hol és hogyan kéne megoldani a szülést. Mondjuk szörnyű tőlem, hogy pont az utolsó két hétben akarok ezen módosítani, de most vágott csak igazán arcon a valóság. Ötletelünk, de aztán felsóhajtok. - Az a baj, hogy arról valószínűleg orvosi papírt fognak kérni. - húzom el a számat, mire felhozza, hogy lehet megszánnak, mert végül is nem önszántamból szerelek le. - Igazából felesleges ezen gondolkodni, úgy is akkor derül ki, amikor oda érek a hídhoz. - sóhajtok egy nagyot, míg a pocakját simogatom. Most nem érzem, hogy Yana mozgolódna, lehet alszik. Pihenjen csak. Azért is bocsánatot kérek, amiért Shayt feszültté teszem a hangosan kimondott gondolataimmal az FBI-al kapcsolatban, ő pedig hozzám bújva jelzi, hogy nincs ezzel semmi baj, sőt inkább mondjam ki, mint tartsam bent. Oké. Shrek. Halkan sóhajtva adok egy csókot a feje búbjára aztán megkér, hogy mutassam meg a kocsit, amit említettem hazafelé, úgy hogy előhalászom a mobilom és kikeresem neki. Tüzetesen átnézi, míg én amit tudok róla, azt felsorolok. Amikor viccet csinál a súlyából, halkan elnevetem magamat és megsimogatom a felkarját. - Sőt, kettőt is elbírna belőled! - viccelődöm én is kicsit. Eszembe jut, hogy gyerekülést nem vettünk, így azt majd pótolni kell, ő pedig szól, hogy csak a kórházból haza jönni kell valami. - A babakocsi három részes. Van egy hordozó része, ami egy kezdetleges gyerekülés is a kocsiba, van a mózeskosár része, meg a sportülés, kb másfél éves korától. - nyugtatom meg, hogy van mivel haza hozni a gyereket, de a legbiztonságosabb egy rendes gyerekülés lenne, ami a "gyerekkel együtt nő". Majd holnap azt is nézek. Meglepetten állok meg a gondolatban, amikor az arcom mellé emeli a telefont. A szemem sarkából a telóra nézek, majd vissza rá, aztán amikor kifejezi elégedettségét, halkan elnevetem magam. Mosolyogva figyelem, ahogy a megnevezésen gondolkodik, aztán kimondja, hogy daddy, én pedig elvigyorodva hajolok közelebb hozzá. - Mondd ki még egyszer. - morgom kettőnk közé szinte kihívóan. Nagyon szexi az ő szájából. Nem mintha most letámadhatnám: még főznöm kell. De azért főzés előtt még megcsókolhatom őt nem? Jó hosszan és jó mélyen, csak hogy tudja, mennyire tetszik az ő szájából az apucizás.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Ez a hirtelen párfodulás-gyanús eset egyikünknek sem esett jól, ez teljesen világos, de valamennyire sikerül átbeszélnünk a helyzetet és ezzel ki is beszélni magunkból a feszültség egy részét. Mire a bevásárlással is végzünk, már viccelődni is tudunk; miután Dave közli a kocsi-csere tényét és én beígérek neki egy új RAM-ot, amikorra kelleni fog a második autó, átmegy kisgyerekbe és már sorolja is a kívánságait. Nem ellenkezek, csak mentális jegyzeteket készítek és jót mosolygok a dolgon – nem mintha nem tervezném beváltani az ígéretet. Hazaérve kipakolunk mindent, aztán leheveredünk a kanapéra. Itt már újra előjön belőlünk a feszültség, de nem érzem, hogy ez baj lenne, mert pont az a lényeg, hogy mindent beszéljünk meg, és ha kell, osszuk meg a másikkal a félelmeinket. Szóba kerül az is, Yanának hol lenne a legjobb megszületnie, onnan pedig Dave egészségbiztosítása, a leszerelés... Egyébként is lett volna elég gondunk, a francba is, gondolom keserűen. Dave-nek elég lenne a leszereléssel megbirkóznia, erre még ez is... – Igazad van – bólogatok, amikor azt mondja, igazából felesleges most ezen rugóznunk, mert majd úgyis kiderül, ha ott lesz. Bátorítóan rámosolygok, és míg ő a hasam simogatja, én nyomok az arcára egy csókot. – Minden rendben lesz, Dave. Akárhol is születik meg Yana, te mellettünk leszel – nézek rá mosolyogva, bizalommal és szerelemmel a szemeimben. Még ha a józan eszem tudja is, hogy ha egy egész osztag a nyakunkra jönne a szülőszoba kellős közepén, az nem számunkra lenne helyzeti előny, azért azt is figyelembe kell venni, hogy ez számukra is kockázat lenne. Nem is kicsi. Egy kórházban kivitelezett rajtaütés során túl sok lenne a szemtanú, utána pedig túl sok lehetne a takarítani-való, amit senki nem szeret. Ha pedig egy-egy embert küldenek ránk? Szeretném látni, David mit művelne vele... Azért megnyugtatom, hogy egyáltalán nem baj, ha kimondja a félelmeit és beszélünk róla, sőt. Én kifejezetten szeretem, amikor megosztja velem a gondolatait, legyen az pozitív vagy negatív. Ezután viszont megkísérlem elterelni mindkettőnk figyelmét egy kicsit pozitívabb irányba és rákérdezek arra a bizonyos új autóra. Dave meg is mutatja, közben pedig el is sorolja a műszaki adatait, és én nem vagyok rest viccet is csinálni némelyikből. Szerencsére partner ebben, és amikor rákontrázik, eltátott szájjal fordulok felé, mint akit sokkol, hogy mi mindenre képes ez az autó, aztán halkan elnevetem magam. Dave-nek eszébe jut a gyerekülés kérdés is, de aztán hamar kiderül, hogy ő ebben már okosabb, mint én. Somolyogva hallgatom, amint felsorol a babakocsi körülbelül ezer megrendelt kiegészítője közül néhányat, elmagyarázva, hogy igazából a szülés utánra sem lenne még feltétlenül szükséges a gyerekülés. – Ennek ellenére fogadni mernék, hogy holnap délutánra már gyerekülés is lesz rendelve – jelentem ki évődő, de szeretetteljes hangon, mindentudó mosollyal hajolva közelebb hozzá és lopva egy apró csókot. Imádom ezért. Ezért is. Yana keresve sem találhatna jobb apát magának és én sem kívánhatnék magamnak jobb férjet. Tanulva viszont abból, milyen jól áll neki a TRX, meg kell néznem azt is, hogy a Toyota megfelelő lesz-e, és elégedetten állapítom meg, hogy nagyon is. Sőt... a tökéletes jelző is eszembe jut hozzá. Szinte borítékolni tudnám a reakcióját, mégis izgatott bizsergés kezdődik a hasam aljánál, amikor elvigyorodik. Miközben közelebb hajol, én hátrébb dőlök, ezzel kvázi rákényszerítve, hogy egy kicsit fölém is kelljen hajolnia, miközben jóformán az ajkaimra morog. Megvillannak a szemeim, az ajkaimra pedig csábító mosoly költözik. – Tetszik, hmm? Daddy... – ismétlem meg, ezúttal szándékosan azon a kissé elnyújtott hangon, amivel mindig csábítani szoktam. Amikor válaszul azzal a csókkal csókol meg, amitől általában a térdeim is képesek lennének összecsuklani, halkan az ajkai közé nyögve viszonzom azt. Felemelem a kezem és nem csak beletúrok a hajába, de ahogy elhúzza a csókot, már-már követelőzve bele is markolok, még közelebb vonva magamhoz. Szuszogva, szenvedéllyel csókolom, pont, mint aki nem tud és nem is akar betelni az érzéssel, az ízével... Mire elengedjük egymást, már az ismerős köddel a szememben, szuszogva nézek fel rá. – Szóval... nem akarsz inkább vacsorát főzni? – kérdezem egy csábító mosollyal. – Ki tudnék neked találni mostanra... egyéb elfoglaltságokat, ha érdekel – fűzöm hozzá halkan, kezemet lassan lesimítva a vállán, a hátán, majd az oldalánál előre a hasa felé.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Túl lépünk a legtöbb témán, főleg a nehezeken, én pedig nem bánom, mert nem akarom, hogy ez pecsételje meg a napunkat. Olyan jó volt minden, nem akarom most elrontani. Ez persze nem jelenti azt, hogy homokba dugom majd a fejem, csak azt, hogy nem hagyom, hogy lehúzzon. Régen se hagytam. A menekülésünk alkalmával is igyekeztem minden pillanatot megragadni, hogy még abban a nehéz helyzetben is boldogok legyünk. Játékos edzések, kihívások, közös merülések, randevúk, rengeteg fűtött helyzet. Még úgy is, hogy mindennap penge élen táncoltunk, élveztük az életet és ez így van jól. Boldognak lenni nem egyenlő a felkészületlenséggel. - Egy sereg se tarthatna vissza. - mosolygom rá és ezt, mint egy ígéretet, csókkal pecsételem meg. Ha kell, tankként gázolok át az orvosokon, nővéreken és betegeken is. Mindenkin is. Nem maradok le a lányom születéséről, legyen az természetes, vagy műtét. A téma megint elkalandozik a kocsikra és a gyerekülés is eszembe jut, Shay pedig már ismer annyira, hogy tudja, holnap ez is el lesz intézve. Úgy mosolyodok el, mint aki lebukott. - Nem tervezek várni semmivel, ha nem muszáj. - vonom meg a vállam somolyogva, míg ő le ellenőrzi, hogy a Fortuner illik-e majd hozzám. Aztán még egy új becenevet is kapok, a szexi fajtából és én képtelen vagyok visszafogni az izgatottságomat. Szinte követelem, hogy ismételje meg, míg ő arra ösztönöz, hogy fölé kerüljek, aztán amikor újra - és ahogy - kimondja a szót, már csókolom is meg hevesen, mélyen, szenvedélyesen. Nem segít lenyugodni a nyögése sem, de egyelőre visszafogom magam, mert ha most neki állunk szeretkezni, soha nem lesz kaja. Azért kiélvezem minden érintését és szinte felfalom az ajkait, ahogy a hajamba mar, de pár perc után, mikor a nadrág már kezd kifejezetten kényelmetlen lenni, elengedem őt és ajkam nyalva nézek úgy rá, mint aki már előre tervezi az estét. Kicsit úgy érzem, mint aki előrébb akarja hozni ezeket a terveket, mert Shay igen bátran simít a hátamról a hasam irányába, onnan meg habár két felé vezet az út, tudom, hogy melyik csábítja jobban. - Majd prezentálhatod az ötleteket... miután főztem. - fogom meg a csuklóját és magamfelé, hátra húzva húzom magamhoz, másik kezemmel átkarolva. - Utána nagyon fogod kívánni azt az olaszt, de nem lesz kész jó ideig, én pedig nem akarom, hogy éhen halj majd. - morgom az ajkára, mielőtt finoman megharapnám azt. - Szóval mi lenne, ha végig vezetne a főzésen, chef? - nézek rá játékos kihívással. - Úgy ugrálok majd, ahogy fütyül. - ígérem mormogva méregetve őt, mint egy behódoló vadállat, pedig ő a zsákmányállat. Még azt is teljesíteném, ha azt mondaná, csupaszon kell főznöm, nehogy összeparadicsomozzam a ruhámat, mert nem szeretne mosni. Ha belátja, hogy főzni kell, felkelek, felsegítem őt, aztán már megyek is a konyhába - átlépve a már horpasztó Luciferen. Kell két edény - egy a tésztának, egy a szósznak -, vágódeszka, kés... Mindent kikészítek, aztán a parancsára a fűszereket és hozzávalókat is.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
A kellemetlen, vagy épp némi feszültségeket okozó témákat sikerül félretennünk, ráadásul úgy zárva le őket, hogy az minden szempontból mosolygásra adjon okot. Dave megígéri, hogy szó szerint semmi nem állhat majd közé és Yana születése közé, én pedig csak mosolygok, mert egyetlen pillanatig sem kételkedek ebben. Ez pedig olyan csodálatos változás ahhoz képest, amit sokáig hittünk – hogy nem is fogja megismerni őt körülbelül egy hónapos koráig –, hogy nem is tudok vele betelni. A puha, ígéretet megpecsételő csók alatt az arcára simítom a tenyerem, hogy utána meg is tudjam simogatni. – Tudom, Dave. Ahogy azt is, hogy ameddig te ott vagy, nem érhet minket baj – teszem hozzá, és halk szusszanással magamhoz is ölelem egy kicsit. Az illata a maradék feszültséget is eloszlatja bennem. Amikor szóba kerül a gyerekülés, hiába magyarázza el ő maga, hogy igazából miért ér rá, egyszerűen tudom, hogy ez nem fog számítani. Amikor ezt megjegyzem, nem is tagadja a dolgot, én pedig halkan kuncogni kezdek – a válaszán pedig egyenesen elvigyorodom. – Ó, igen, ezt tapasztaltam néhányszor – jegyzem meg csillogó szemekkel. Az egyik legszebb ilyen példa az volt, amikor lebukott a nyakában hordott gyűrűvel, miközben kigomboltam az ingét, és alig pár perc múlva már azt közölte, hogy most azonnal feleségül akar venni. Aztán pedig pontosan ezt tette. Ezután már a leendő új autó megfelelőségének ellenőrzésével terelem el a figyelmünket... aztán még valamivel. A becenév még csak nem is hátsó szándékból jön, hanem ösztönből, de szerencsére Davidnek is nagyon tetszik. Nem is kell kétszer kérnie az ismétlést, a jutalmam pedig egy olyan csók, amitől rögtön felforr a vérem. Követelőzőn markolok a hajába, miközben olyan szenvedéllyel élvezzük ki egymást, mintha már nem is lenne rajtunk ruha, de sajnos van. Még. Én kész lennék ezen változtatni, főleg, ahogy a száját nyalogatva rám néz, amit jelzek is neki, szavakkal és tettekkel, ő azonban megtagadja ezt tőlem. Halk, csalódott nyögéssel veszem tudomásul, hogy a bolognai előbb kész lesz majd, mint én, de ennek ellenére is készséggel simulok hozzá, különösen, amikor még az ajkamba is harap. Akkor még finoman meg is borzongok. – Sok mindent kívánok most, de egyik sem olasz – sóhajtok fel, vágyakozva nézve az ajkait, mint aki visszakövetelné őket, de értek a szép szóból és egyébként is tudom, hogy utána annál édesebb lesz megkapni, amit tényleg kívánok. Az azért segít, amikor előáll a maga játékos kihívásával, még ha úgy is méreget közben, mint aki kész lenne belőlem lakmározni. Megvillannak a szemeim, és ezúttal én hajolok újra közel hozzá. – Nagyon szigorú szabályok szerint dolgozom – mormolok az ajkaira ezúttal én egy ígéretet. Csak azért fogom vissza magam és nem csókolom meg, mert nem tudom, el tudnám-e engedni még egyszer; inkább hagyom magam felsegíteni és követem őt a konyhába. Felteszem a hátsó felem az egyik bárszékre és először elégedetten végignézem, ahogy magától is előkészíti az eszközöket. Ezután én insturálom, milyen fűszereket és hozzávalókat kell elővennie és azokat hol találja meg... de mielőtt még belekezdhetne, feltartom a mutatóujjam, majd lecsusszanok a székről. – Az első és legfontosabb szabály a munkavédelemmel kapcsolatos – kezdem, miközben odasétálok hozzá. A mosolyomban semmi ártatlan nincs, amikor megállok előtte és mutatóujjammal végigsimítok az ing gombsorán. – A forrásban lévő paradicsomszósz hajlamos csapkodni, ezért jobb, ha vigyázunk a ruháink épségére. Az inget mindenképpen ajánlatos levenni, az én konyhámban pedig egyenesen kötelező – jelentem ki. Ha tudomásul veszi a szabályt, hagyom, hogy maga vegye le az inget, mert addig is alaposan szemügyre tudom venni a mozdulatok közben is. Nem mintha utána nem mérném végig újra; még az ajkaimat is megnyalom, mint aki tényleg nem a bolognait készül elfogyasztani. – Nagyon jó – dicsérem meg, persze a szabálykövető magatartását, véletlenül sem a látványt. Újra elfoglalom a helyem a pultnál, ezúttal egy darabig ártatlanul adva az utasításokat a hozzávalók előkészítéséhez, de persze én közben nem vagyok rest kiélvezni a látványt. Néha mondjuk közbeékelek olyan kritikus fontosságú lépéseket, mint hogy oda kell jönnie és megcsókolnia a séfet, hogy biztosan finom legyen majd a végeredmény. Én akkor állok fel és sétálok oda hozzá legközelebb, amikor már javában kevergeti a mártást. – Fontos ellenőrizni, hogy megfelelő nyomatékkal kevered-e össze a hozzávalókat – jelentem ki szenvtelenül, és nekiállok alaposan végigtapogatni és -simogatni a karjait, vállait, mellkasát, oldalát, hasát, hogy érezzem az izmok finom mozgását. Közben elégedett kis hümmögésekkel fejezem ki, hogy tetszik, amit látok és érzek és elszórok néhány csókot is a bőrén. Amikor elérünk oda, hogy már fedő alatt kell hagyni egy kicsit rotyogni a mártást, átsétálok a főzőlap másik oldalára, azt magyarázva, hogy most már a tésztát is elkezdhetjük, amihez először fel kell forralnunk a vizet. – Nagyon fontos, hogy csak akkor szabad betenni, amikor megfelelően előkészítettük neki a környezetet és az elég forró – mondom a szemeibe pillantva, a szavak közben a pultra támaszkodva és előredőlve, hogy kényelmes rálátása nyíljon a dekoltázsomra. Ő akart kihívást. Pedig a kóstolásnál még nem is tartunk...
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Sok pasi képzel maga elé hőstetteket, amiket végre hajt... Vannak, akik ezt a római birodalomhoz kapcsolják, vannak akik random. De nálam az, hogy megvédeném a családomat a támadóktól nem csak képzelgés, Shay pedig osztja ezt a gondolatot, míg hozzám bújik. Szorosan magamhoz ölelem, míg szóba nem kerül a gyerekülés, majd az, hogy "amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra" mentalitásom. A vigyorát látva én is arra húzom a számat, aztán úgy fészkelődve nézek rá, mint aki felsorolást vár. - Ó igen? Mikor? - teszek úgy, mint akinek fingja sincs arról, mikor volt ennyire in medias res. Persze Shay is tud improvizálni, mert hamarosan már a becenevemet újítja fel egy kissé, amitől úgy érzem, képes lennék őt ágyba cipelni, csak az időpont nem épp ideális. Nem akarom úgy kimozgatni belőle a lelket is, hogy utána nem tud mit enni, szóval egyelőre csak az ajkait és a nyelvét falom fel olyan hévvel, mint aki már az ágyban dolgozza őt. Egyelőre csak a képzeletemben. Végül én tudok féket tenni magunkra, pedig Shay olyan kívánatosan sóhajtozik és nyögdécsel, hogy kétszer meggondolom, mit akarunk, de még is csak erre van szükség. Később még meg fogja köszönni. - Majd fogod azt is, aztán imádkozósáskaként fogod leharapni a fejem szex után, ha nem lesz más, amit ehetsz majd. - somolygok az orrom alatt. Utána megígérem neki, hogy minden utasítását követem majd, szóval gyorsak leszünk és ezzel azt is megengedem neki, hogy játszadozzon velem. Szinte tudom, hogy le fog vetkőztetni, amikor pedig tényleg ez az első parancs, olyan szélesen vigyorgom, hogy csak süt rólam, hogy tudtam. Persze leveszem a pólót, nehogy koszos legyen, aztán összehajtva - seregbeli kényszer - félre teszem, Shay pedig megdicsér. Hogy ezt az izmokra, vagy a behódolásra mondja, fogalmam sincs, mert nem tudom kiolvasni az éhes szemeiből. Mivel eddigre már minden elő van készítve, neki állok a főzésnek az ő instruálása mellett. A tészta ez pz, a szósz a nem mindegy! De persze, ahányszor magához hív csókra, mert ez a titkos recept része és ettől lesz finom, szerintem bármit csinálhatok, nagyon finom lesz. Ezeket leszámítva meglepően ártatlan az egész főzés. Megbámul vagy inkább végig bámul, de alighogy ezt kigondolom, már jön is közelebb, hogy ellenőrizze a nyomatékot és végig tapogasson. Úgy rendesen. Aztán csókokat is elhint a bőrömön itt ott, amitől már lassan mint egy epilepsziás úgy rázkódok meg újra és újra a borzongás miatt. - Költői túlzással. - De ha ez nem elég, utána a konyhasziget túloldalára megy, ahol konkrétan behajol nekem, és nagyon is egyértelmű utalásokat tesz arra, hogyan kell betenni. A szemembe nézhet, de nem tudom tartani a szemkontaktust tizedmásodpercnél tovább. Mondanom sem kell, hogy a kavargatás átáll automatikus, lassú mozgásba, mert a figyelmem kb 98%-a a dekoltázsára és a szavai befogadására megy el. Azt sem fogom fel, hogy a tésztát kéne már csinálnom, nem kavargatni. Amikor felocsúdok, szinte robotikus mozdulatokkal fedem le a szószt, aztán töltöm meg vízzel az üres edényt - fél szemmel még mindig őt bámulva, így majdnem túl is folyatom -, aztán visszaviszem ezt a tűzhelyre és alágyújtok. Amíg várjuk, hogy felforrjon, olyan álmodozóan bámulom azt a dekoltázst, mint aki tényleg alszik és mindjárt kicsordul a nyála a szája sarkán. - Csak nedves közegben lesz kész, nem? - reagálok jóóó későn a szövegére. Nem tehetek róla, most jutott el az agyamig, amit mondott. De hát ilyen ez, tudja jól. Fasz feláll, agy leáll.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Már előre sejtem, amikor kimondom a kis megjegyzésemet, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni, és valóban nem teszi. Ő is vigyorogni kezd, miközben már kérdez is vissza, én pedig halkan elnevetem magam, aztán a vállára hajtom a fejem és szinte álmodozón nézek fel rá. – Hát, nem tudom, emlékszel-e például a lánykérésre. Vagy inkább lebukásra? – évődök vele egy kicsit vidáman. – Akárhogy is hívjuk, az biztos, hogy kereken tíz perc múlva már a taxiban ültünk, útban a legközelebbi hivatal felé. Ha rajtad múlt volna, fel sem öltözünk előtte, és akkor csak öt perc lett volna – teszem hozzá nevetve, és oda is húzom magamhoz egy csókra, ezzel is jelezve neki, mennyire szeretem azt az emléket. – Az volt az egyik kedvencem, de azért más is akadt. Ott van például a nászutunk... – A mosolyom huncuttá válik, az ajkamba harapva hajolok közelebb hozzá. – Emlékszel, amikor először megpróbáltuk eljátszani, hogy elhívsz egy első randira? Ami végül füstbe is ment, mert meghívtál fagyizni és aztán valami hirtelen olyan sürgető lett, hogy szinte vissza kellett rohannunk a hotelbe – mormolom el halkan, és közben persze semmi jelét nem adom annak, hogy ebben akár egy fikarcnyit is hibásnak érezném magam. Én? Soha. Azért mondjuk már jogosan hibáztathatom őt, hogy velem ellentétben neki még az új beceneve ellenére is sikerül eléggé észnél maradnia. Azon persze már én is elnevetem magam, amikor előáll az imádkozósáskás hasonlattal. Ennyire ijesztő lennék éhesen? – Túl szép a fejed ahhoz, hogy leharapjam – vigyorgok rá, és ez még csak nem is hazugság. Ha morcos is vagyok éhesen, a fejéért kár lenne. Meg minden máséért is, szóval talán tényleg jobb, ha inkább főzünk – mondjuk annyira nem rossz a helyzet, hogy ezt ki is mondjam, de hagyom magam felsegíteni a kanapéról. Aztán pedig meghozom a magam szabályait, hogy egy kicsit megfűszerezzem a konyhai időtöltést... Hamarosan már gátlástalanul csorgathatom a nyálamat, miközben ő félmeztelenül főzőcskézik a konyhában, és ha már gátlástalanság, a kezeimnek sem szabok akadályt. Sőt, ahányszor csak kedvem szottyan, még csókot is követelek magamnak; hol csak egy puszit, hol egy kicsit hosszabb és szenvedélyesebb érintést, hogy egy kicsit az ízét is kiélvezhessem és ujjaimmal bebarangolhassam a bőrét. Aztán máshogy kezdek el játszani vele, és az erre adott reakcióit is ugyanúgy kiélvezem – kit érdekel, ha nem néz a szemembe, ha ezt azért teszi, mert az ösztönei hajtják. Az ajkamba harapva fojtom el a nevetésem, amikor majdnem túltölti az edényt vízzel, és ezen a ponton a kezeimet is kissé összébb húzom magam előtt, hogy dobjak a látványon és egyben kihívássá tegyem, hogy a tűzhelyre találjon vele. Szerintem legalább tízperces fáziskéséssel reagál arra, amit mondtam, de ahogy már említettem: kit érdekel, ha épp az ösztönei hajtják? Inkább elmosolyodom, lassan, csábítóan, és egy vontatott mozdulattal ismét felegyenesedek. – Igen – felelem elnyújtott hangon, lassú lépteimmel ismét őt véve célba. Amikor már rálátok, a szemeim élvezetteljes lassúsággal simítják végig meztelen felsőtestét, aztán siklanak még lejjebb, pontosan oda, ahol a nadrágja elárulja minden gondolatát. – Forró és nedves közegben tud igazán jól megdagadni – fejezem be a mondatot, aztán lassan megnyalom az ajkaimat. – Most már szeretném megkóstolni – szólalok meg ismét, de csak hosszú másodpercekkel később nézek fel a nadrágjáról. – A szószt – teszem hozzá megvillanó szemekkel. Szerintem mindketten tudjuk, hogy a gondolataim nekem sem feltétlenül a bolognai körül forognak. Ennek ellenére odasétálok hozzá és megvárom, hogy akár egy kiskanállal, akár a keveréshez használt kanállal szedjen egy kis kóstolót nekem. Nem veszem el tőle, az ő kezét fogva húzom azt közelebb az ajkamhoz, alaposan megfújva, hogy ne égessem meg őt. Amikor ugyanis már biztos vagyok benne, hogy kellően kihűlt, nem hajolok a kanálhoz, hanem a szemeibe pillantok. – Félek, hogy a kanál rontana az ízen. Segítesz? – nézek rá kérlelőn. Mindketten tudjuk, mit akarok, ezért ha az ujját a kóstolóba mártja, elégedetten elmosolyodva hajolok közelebb, hogy onnan már nyugodtan kóstoljak. Persze ő is tudja, ez mivel jár, és bizony meg is kap mindent: a nyelvem játékát az ujja körül, a finom szívást, az elégedett kis hümmögést. – Nagyon finom – dorombolom, ismét a szemeibe nézve, és ezúttal én mártom az ujjam a kanálban maradt szószba... ami teljesen véletlenül túlfolyik a kanál szélén, egyenesen le a nadrágjára. – Hoppá – nézek le a foltra, majd újra rá, a tekintetem pedig mentes minden ártatlanságtól. – Most kénytelenek leszünk ezt is levenni, de segítek, ha már én voltam ilyen ügyetlen... – mormolom, aztán közelebb lépve már nyúlok is az övéért.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Persze, hogy az ő szájából akarom hallani a példákat, amikre gondol. Vigyorogva nézem, ahogy óriási nagy boci szemekkel felnéz rám és felemlegeti a lánykérést. Ami úgy történt meg, hogy egyébként lebuktam, amiért egyáltalán terveztem. Ha akkor nem teszek semmit, ki tudja, ma együtt lennénk-e? Ki tudja, hogy mi lett volna velem nélküle? Lehet, hogy lett volna időnk újra egymásra hangolódni házasság nélkül is - hiszen még mindig nem vitték el -, de nem bírtam már a damascusi kard éle alatt állni. Nem bírtam, hogy minden nap kérdőjeles volt nekünk, így hát tettem, amit kellett... és nem bántam meg. - Örülök, hogy lebuktam akkor. - kommentelem halkan, még mindig vigyorogva. Aztán felhozza a nászutas közjátékot az önkéntes színházunkban, én pedig amolyan "jó lebuktam" arckifejezéssel húzom fel a szemöldököm. - Én csak azt sajnálom ebből, hogy a takarítónő ránk nyitott, mert azt hitte, hogy üres a szoba, és emiatt le kellett szállnom rólad. Szerencsére csak addig, amíg ki nem tereltem és be nem zártam az ajtót. - nosztalgiázok én is egy kicsit, mielőtt még főzni mennénk. A főzés persze nem kevésbé vérforraló, mint az emlékek, amelyeket felhozott. Eleve félmeztelenül kell főznöm, ő pedig égeti a bőrömet a nézésével. Néha forró csókokat kér, vagy puszikat, és egészen véletlenül simogat is közben. A valóság fonalát valahol az utalgatások és a behajolás környékén kezdem elveszíteni. A képzeletemben már magam elé képzelem a képeket, meg azt is, hogy mit tennék vele, ő pedig nem rest ezt kihasználni. De ha ez nem lenne elég, még rá is tesz több lapáttal is! Ugyan is közelebb sétál, mint egy ragadozó, aki épp becserkészi az áldozatát, aztán az ágyékomra pillantva nyalogatja a száját és mondja, hogy alig várja, hogy végre megkóstolja a szószt. Már ez előtt is leállt az agyam, de ez aztán pont elég ahhoz, hogy minden további mozdulatom mentes legyen minden gondolattól. Kell pár perc, mire eljutok agyban odáig, hogy most tényleg a szószt akarja megkóstolni, úgy hogy leveszem a tűzről és a fakanálon felkínálom neki. Szinte lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy fújja, de aztán rohadtul nem nyalja meg. Nem. rosszabb. Az én ujjamról kéri! Mint aki alva jár, úgy mártom bele a mutató ujjam a szószba és nyújtom oda neki, amikor pedig bekapja és úgy szív rá, mintha a farkam lenne... le kell hunynom a szemem. Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Mantrázom magamban. Amikor elenged, kinyitom a szemem és nyelek egy nagyot, főleg mert a saját ujját is újra a szószba mártja, de aztán konkrétan rám cseppenti a szószt. Látszott, hogy direkt, és ami ezután jön, komolyan kiveri a biztosítékot. Lefagyok, ahogy közel hajol hozzám, mert közli, hogy ezt bizony le kell venni és elkezdi az övemet bontogatni. Egyik kezemben a kanalat tartva, másik kezemen még mindig az ujjam tartom, és közben elnyílt ajkakkal bámulom Shayt, ahogy lassan kicsomagol. Az agyam teljesen le van olvadva és talán ez a szerencse, mert már rég neki estem volna. Így kapok egy percet arra, hogy magamban újra mantrázni kezdjem a nyugalmat - ami egyébként rohadtul nem jön el, hiába sikoltozom már pánikba esetten. Rohadtul kívánom őt. Ha rajtam múlna, ájultra kefélném őt megint a pulton. DE. Elég csak, hogy a ködös szemeim lekússzanak a hasára, hogy kiessek a transzból. Most én érzem úgy magam, mintha kínoznának. Mint mikor én izgattam őt, de nem adtam meg neki, amit akart. Én pont ezt érzem most. Már fájdalmasan feszülök, de hiába térdelne le elém, mert nem a száját akarom megdugni. - Shay, ha ezt csinálod, meg fogok őrülni. - sóhajtok halkan, rekedten. A fejemben olyan gondolatok járnak, amit ha megtennék, lehet később megbánnék. Vagy nem. Nem tudom. Nem tudom, hogy reagálna a teste, mi lenne Yanával, és egyébként is, azt mondták, hogy beindíthatja a szülést az orgazmus. Már ujjaznom, vagy kinyalnom se lenne igazán szabad, még is megteszem. Eddig nem történt baj. Bizonytalan vagyok, hogy ez akár azt is jelentené, hogy nem lenne baj, ha tényleg ájultra kefélném, mint ahogy akarom, de mi van, ha pont ettől lenne baja? Frusztráltan, hangosan felnyögve szorítom a pulthoz. - Kibaszottul kívánlak Shay. Nagyon-nagyon-nagyon felhúztál. - morgom az ajkára, lábamat a combjai közé fúrva. - Ha nem könnyítesz rajtam, félek, hogy be fogok vadulni. - csókolom meg előjáróba vadul, hevesen kergetve nyelvét az enyémmel, csak hogy tudja, mire vágyom. Mintha nem tudná.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
+18 Látom rajta, hogy szinte alig várja a válaszomat, és én nem is tagadom meg tőle. Először persze a lánykérést hozom fel, mert szerintem az volt az egyik legjobb példa erre. Miután a megbeszéltek szerint átjött hozzám és közösen főzni kezdtünk, csak azért kötöttünk ki a hálóban, mert ki akartuk használni az időt, hiszen azt hittük, az az utolsó pillanat. Végül csak odáig jutottunk, hogy félig levetkőztettük egymást, mert kiesett az inge alól a nyakában lógó gyűrű – ami azóta is az ujjamon pihen –, aztán színt vallott, én pedig elmondtam neki, hogy vannak ideiglenes papírjaim... tíz perc múlva pedig már a taxiban ültünk, és fél órával később Mrs. Weaver lettem. Azzal a biztos tudattal, hogy akármit is tesznek velem, tőle már soha többé nem szakíthatnak el. Soha. Dave is mosolyog és osztja minden örömömet ezzel kapcsolatban, de azért megajándékozom még egy példával. Az ajkamba harapok, amikor felemlegeti a takarítónő megjelenését. – Még szerencse, hogy volt kéznél valami nagyobb takaróeszköz egy notesznél – jegyzem meg vidáman, hiszen azzal nehezen tudta volna magát eltakarni, de ezt azt hiszem, ott is mondtam neki. Évődő mosollyal az arcomon hajolok aztán kicsit közelebb. – Igazából csak magadat hibáztathatod. Ha egyetlen pillanatra sem engedted volna lecsillapodni a hangomat, gyorsan meghallotta volna, hogy rossz ajtón akar bejönni – fűzöm hozzá huncut csillogással a szemeimben. Mindketten tudjuk, hogy hangos vagyok, főleg ha igazán belelendül a dolgokba. Ráadásul már az érkezésünk napján megtiltotta nekem, hogy a hotel többi vendége érdekében megpróbáljam elnyomni akár a nyögéseimet, akár a sikolyaimat. Nem sokkal később a konyhában aztán kiderül, hogy most talán mást kellett volna megtiltania nekem, vagy legalábbis nem szabadott volna előrevetítenie, hogy kedvemre játszhatok vele. Talán még a gyanakvását is sikerül elaltatnom; kezdetben nem kínzom vagy húzom az agyát különösebben. Persze félig levetkőztetem, és a megkövetelt csókok néha forróbbak a kelleténél, de némi kis tapogatáson kívül nem kell mással megküzdenie. Nem úgy később... Amikor a szósz elkészül, belekezdek a valódi hadjáratba, és az a – számára talán balszerencsés – helyzet áll elő, amikor annyira intenzíven reagál, hogy nem tudom és nem is akarom abbahagyni. Élvezem, ahogy a pillantása szinte rám ragad, ahogy megjelenik a szemeiben az éhség, a vágyakozás rám, és egyszerűen telhetetlenné válok. Én is ugyanúgy megkívánom őt, főleg, ahogy szemügyre veszem a vágya egyértelmű fizikai bizonyítékát, és nem ússza meg a főzéssel járó szokásos kóstolást sem. A szemeit figyelem, és látva bennük a ködöt és az égő vágyat, én is kezdem elveszíteni a fejem. Mire az ujja a számba kerül, úgy tűnik, mintha ő már fel is adta volna a harcot az elkerülhetetlen ellen, de van még egy kegyelemdöfésem. Intenzíven bámulom a szemeit, miközben ujjaim az övét bontják ki, és csak valami csodának köszönhető, hogy nem forrok heves csókkal az elnyílt ajkaira. Szinte kapkodva bontom ki a nadrágját is, aztán egy egyszerű mozdulattal megküldöm azt a padló irányába, a többit a gravitációra bízva. Legszívesebben már rá is tapasztanám a kezemet, de megelőz azzal, hogy megszólal; rekedten, szinte sóhajtva, és én a puszta hangtól fel tudnék nyögni gyönyörömben. Elmélyülő légzéssel nyalom meg kiszáradó ajkaimat, szuszogva meredek a ködös kék szemekbe, de mire összeraknék magamban egy használható választ, ő felnyög, aztán a pultnak szorít, és én már ennyitől képes lennék eljutni a gyönyör kapujába. Észbontóan izgató az összehatás, ujjaim is ehhez méltó hevességgel kapnak utána, hogy a bőrébe mélyedjenek mindkét oldalán... és ha ez nem lenne elég, tovább beszél, aztán combját a lábaim közé nyomja, és ezúttal én vagyok az, akinek lecsukódnak a szemei, miközben kéjes vágyakozással felnyög. A csípőm automatikusan mozdul ellen, hogy még többet nyerjek már ebből az érzésből is, mély, rekedtes sóhajjal fogadom az újabb szavakat, aztán az ajkai szinte az enyémekre támadnak, és én a torkomból feltörő kéjes nyögéssel kísérve csókolok vissza. Egyik kezem rögtön felkúszik a hajába, követelőzőn markolok a tincseire és húzom még közelebb magamhoz, miközben úgy csókoljuk egymást, mintha az életünk múlna rajta. Nem számít, hogy alig kapunk levegőt, nem számít, ha a fogunk összekoccan vagy kis híján felsértjük a másik ajkát a kapkodásban; azt hiszem, ezen a ponton már mindketten elvesztettük a kontrollt, legalábbis részben. Mire az oxigénhiány miatt mégis el kell szakadnunk a másik ajkaitól valamennyire, a kezeim már azon dolgoznak, hogy végre az alsóját is legalább annyira lejjebb túrjam az útból, hogy végre hozzáférjek. Ujjaim határozottan fognak rá a farkára, miközben az ajkaira zihálok, pont olyan szoros fogásba vonva, amit tudom, hogy szeret. – Fogalmad sincs, én milyen őrülten kívánlak téged – sóhajtom rekedten, és miközben elkezdem megdolgozni a kezemmel, finoman, de érezhetően égő vággyal beleharapok az alsóajkába. A csípőm újra megmozdul, és ahogy a combja végigdörzsöl, halkan felnyögök, – Már ennyitől megőrülök, Dave. Hónapok óta nem éreztelek... el sem tudod képzelni, mennyire akarlak... – suttogom elkínzottan. Szabad kezemmel az ő egyik kézfejéért nyúlok, aztán oda is vonom magamhoz, ujjait a bugyin keresztül simítva az ölemre, de pontosan tudom, hogy így is érezni fog mindent, amit éreznie kell. – Érzed ezt? Már ebben a szent pillanatban is készen állnék arra, hogy végre újra magamban érezzelek – nyöszörgöm, csípőmet ezúttal már az ujjai ellen mozdítva szinte kétségbeesetten. – Nem tudom azt mondani, hogy álljunk meg, Dave, mert nem akarok megállni. Annyira akarlak, hogy az már szinte fáj. Csak próbáljuk meg... – susogom az ajkaira rekedten, szinte könyörögve. Úgy csókolom meg, mint akit kínpadra vetettek és az ő ajkai jelentik a gyógyírt a fájdalmamra. – Ígyis-úgyis vannak orgazmusaim. Ha én lennék felül, biztosan nem érhetne kényelmetlenség közben... – próbálkozok meg még egyetlen dologgal, ami neki talán megnyugvást jelenthetne. Arra nem találok érveket, miért ne csináljuk. Már nem.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
18+
Elmosolyodom a notesz említésére és arra, hogy szerencse volt, hogy volt nagyobb. - Az ő szerencséje, téged ismerve. De szerintem azt a vendégek könyvét utána elégették! - nevetek halkan a képre, ahogy magam elé képzelem, amint hazmat ruhában, hosszú, nagy csipesszel megfogva beleemelik a sárga zsákba.... a szoba minden berendezésével együtt. - Hé, nem tehetek róla, hogy három óra után elmegy a hangod! - védekezek vigyorogva. Még hogy nem döngöltem eléggé... Kikérem magamnak. Mondjuk legszívesebben most is végig kefélném a konyhát - és a lakást - Shayjel. Nagyon jól tudja, hogy mivel tud "kihozni a sodromból" és mindent megtett ennek érdekében. Tankönyvi pontossággal kezdte el húzni az agyamat a finom utalásoktól kezdve az egészen fizikális izgatásig. Lassan kiesek a világomból. Még tíz körömmel kapaszkodok a józan eszembe és igyekszem nem megvadulni minden nyögésére és érintésére. Igyekszem szembesíteni azzal, hogy nagyon nem jó úton haladunk és segítenie kell, ha nem akarunk bajt, de ő vagy félre ért, vagy kiforgatja a szavaimat. Csókban próbáljuk kiadni a frusztrációt - én legalább is, ő pedig közben elkezd a combomhoz dörgölőzni - naiv módon azt hiszem, ő ebben keresi a megkönnyebbülést. Közben mar, karmol, aztán gyakorlatilag kicsomagol, hogy a kezével kezdjen el dolgozni a farkamon. Már azt hinném, hogy hallgat rám, amikor a szavai ennek ellentettjét kezdik tükrözni. Azzal jön, hogy mióta nem érzett engem, de basszus én is ugyan arra vágyom. Persze, csodálatosan dolgozik a szájával, de a nyomába sem ér érzésben azzal, amikor megtölthetem a forró, nedves kis barlangjait. Ismét iszonyat csábítóan könyörög, míg szabad kezem fogva, a szoknyája alá vezetve magára simítja az ujjaimat. Érzem, hogy olyan nedves, hogy már a combjai is csilloghatnak, és pedig olyan mélyet sóhajtok, mintha víz alá készülnék merülni. Egyre csak dörzsöli magát a kezemhez, amely már szinte automatikusan rámozdul, én pedig minden idegszálammal próbálom megtartani a józan eszem. Már példáékat is hoz, hogyan csinálhatnánk, amitől talán nem lenne baj, de azt is tudom, hogy onnantól kezdve, hogy csak a farkam hegye becsusszan, nálam képszakadás lesz és úgy megdolgozom, hogy hálni fog beléjárni a lélek. Csak a hasa érzete és látványa az, amely segít észnél maradni, még úgy is, hogy közben szorongat és kézzel kényeztet. Gondolnom kell Yanára. Neki is kéne, de ismerem őt és tudom, hogy ez a hosszútávú szünet felér neki egy valóságos kínzással. Nem hibáztatom érte és nem is akarom, hogy rosszul érezze magát, vagy azt gondolja, hogy felelőtlen. Nekem kell észnél lenni helyette is. Végül is, rajtam van a szerszám. - A farkamat akarod? - lehelem rekedten az ajkára, és már a hanghordozásból is kihallhatja azt az agresszivitást, amivel aztán megfordítom és a pultra nyomom. Figyelek arra, hogy olyan távolságban álljon, hogy csak a mellkasát tudjam a lapra nyomni, de azt olyan lendülettel és erővel, hogy a tányérok megcsörrennek rajta. Ugyan ezen kezemmel markolom meg a haját, hogy lent is tartsam, a szabad kezemmel meg már rántom is fel a szoknyáját a hátára. Kapkodó és erőszakos mozdulattal húzom arrébb a nedves bugyiját az útból, de ahelyett, hogy behatolnék, ismét csak az ajkai közé csúszok, úgy ahogy korábban is mindig, mikor úgy akartunk tenni, mintha. Tudom, hogy ezzel "csak" a csiklóját izgatom, de be kell érnie ezzel. Azért igyekszem nagyon oda tenni magam, hogy legalább csak egy kicsit ki tudjam őt elégíteni... mert hogy tudom, neki ez és az, nem ugyan az. De ettől függetlenül a teljes DarkDave ellátást megkapja. Az azonnali heves mozgást, a kiszolgáltatott pózt, az ujjakat a hajában, a szabad fantáziálást a fülébe, ahogy arról beszélek, hogy most legszívesebben mit tennék vele, hol, mivel... és remélem, hogy a képzelet és az az erőszak, ami még éppen nem számít börtönnel súlythatónak elég ahhoz, hogy legalább egy kicsit észhez téríthessem, mielőtt a végén ő erőszakol meg engem.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
+18 Nem is mi lennénk, ha a nosztalgiázás megállna az esküvőnknél – mármint a hivatalosnál. Ha már itt tartunk, előhozakodhattam volna azzal is, amikor az utólag megszervezett, de ténylegesen esküvőnek tekinthető alkalommal még azt az egy napot sem bírta ki nélkülem, amit az esküvő előtti napon külön kellett volna töltenünk. Igen, határozottan felemlegethetném, amikor még a legénybúcsújáról is lelépett, csak hogy eleget tegyünk annak a bizonyos sürgető kényszernek egy lépcsőházba beszökve, a lépcsőforduló alatt. Már attól felforr a vérem, ha visszagondolok rá, pedig a nászutunk is legalább olyan forró volt. Sokszorosan. Azon azért én is elvigyorodom, hogy szerinte elégették azt a bizonyos könyvet. – Ezen az alapon az egész lakosztályt felgyújthatták volna – helyesbítek, és az ajkamba harapok, amikor eszembe jut, hogy tényleg semmit nem hagytunk érintetlenül. Még a falakat vagy a zuhanykabin üvegét sem. Persze amikor megpróbálom rákenni az egészet, már védekezik is, ráadásul jogosan, így még csak érveim sincsenek ellene. Maradok hát annál a megoldásnál, hogy a lebuktatott, de szégyenérzettől mentes huncut tekintetemmel nézek rá, és inkább lopok az ajkairól egy rövid, ám annál forróbb csókot. Aztán a főzés persze pontosan olyanra sikerül, hogy nekem se kelljen a szomszédba mennem sürgető kényszerekért. Eleinte még én vagyok az, aki diktál, de aztán az irányítás úgy kerül ki a kezeim közül, hogy észre sem veszem, és Dave még csak is akaratlagosan veszi el tőlem. Egyszerűen csak elszakad az a főzés alatt folyamatosan vékonyodó kis cérnaszál, ami még helyén tartotta a józan eszem. Megveszek érte, ezt nem lehet szebben vagy egyszerűbben kifejezni, és bár eleve pusztítóan kívánom őt, amikor a pulthoz szorítva elmondja, mennyire akar engem, aztán megcsókol azzal a nyers, heves vággyal, én elveszítem az utolsó leheletnyi kontrollt is, ami még bennem volt. A vágy sürgetővé válik, már nem is akarom türtőztetni magam; akármit is hisz, nem azért csomagolom ki és veszem kezelésbe a farkát a kezemmel, hogy ezzel enyhítsek a vágyainkon, és az ő kezét sem azért húzom magamra, hogy könnyebb legyen. Most már csábítani akarom, könyörgök neki azért, hogy tegye meg végre, amire már mindketten annyira vágyunk. Elveszi a maradék eszemet is – már ha van még egyáltalán – azzal, ahogy az ujjai még rá is mozognak az én csípőm elkínzott mozdulataira, a sóhaját pedig a magaménak érzem. Aztán végre, végre az ajkaimra suttogja azt a bűnös kérdést, én pedig már a hangja rekedtségétől és az abban hordozott ígéretektől is megborzongok. – Igen... – sóhajtom vágytól fűtött, reszketeg hangon, és szinte ki sem ejtem az utolsó hangot, amikor már fordít is meg. Hangosan felnyögve kapaszkodok meg a pultban, ahogy rátaszít és oda is nyom, amikor pedig megérzem az ujjait a hajamban, még a szemeimet is behunyva nyögök fel újra, megrázkódva a gyönyörtől. Zihálni kezdek a kéjes várakozástól, míg felgyűri a ruha szoknyarészét, és amikor érzem, hogy a bugyit is türelmetlenül rántja oldalra, képes lennék elégni a vágytól. Elnyílt ajkakkal, mély, kapkodó légzéssel várok... De aztán az az annyira vágyott érzés elmarad. A farka csak végigszánt rajtam, és bár a felajzott testem minden egyes mozdulatára szinte megrándul a gyönyörtől, főleg, ahogy erőteljesen és hevesen újra és újra végigdörzsöli a legérzékenyebb pontot, egyszerűen annyira elvette az eszem – vagy én spanoltam fel magam? –, hogy nem érzem elégnek. Minden egyes inger megsemmisítően izgató, hiszen minden egyes gyenge pontomon hat rám, a fülembe morgott mocskos fantáziáktól pedig csak még nedvesebb leszek, de pont azt nem kapom meg, amire én vágyok mocskosul. Ezért nem is tudom kímélni őt sem: amikor épp levegőhöz jutok a heves zihálástól, két kéjes nyögés között tovább könyörgök neki, kérlelem, hogy hatoljon be végre, mert ha nem érezhetem a farkát magamban, meg fogok őrülni. Persze ebben a helyzetben sosem az én kívánságaim szoktak teljesülni, és ha tudnék még gondolkozni, biztosan örülnék, hogy legalább ő észnél maradt – bár fogalmam sincs, tényleg olyan veszélyes lenne-e a szex, mint amennyire távol tartjuk magunkat tőle, hiszen az orgazmusok okozta összehúzódásokról volt szó, azt pedig ígyis-úgyis elérjük. Ha tudnék még gondolkozni, nem is kérlelném, hogy többre van szükségem, mert tudnám, hogy nem fogja megadni, és azt is, hogy igazából úgysem kell már sokat várnom a megkönnyebbülésre. Mert még ha nem is úgy, ahogy akarom, ha nem is azzal az észbontó, félájult állapottal fenyegető orgazmussal, de a testem megadja magát a vad mozdulatok másfajta kényeztetésének, a fülembe morgott és elképzelt fantáziáknak és minden egyes kisajátító és irányító gesztusnak. Felnyögve, összeszorított szemekkel reszketek és vonaglok meg, úgy kapaszkodva a pultba, mintha el akarnám roppantani a gránitlapot, és ha nem hagyja abba a mozgást, minden egyes további mozdulatára elkínzott nyöszörgéssel rándulok meg, hiszen most már nem csak felajzott vagyok, hanem hiperérzékeny is.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
18+
Elvigyorodom, amikor Shay kimondja a gondolataimat. - És a liftet... Meg az éttermük mosdóját... És az edzőtermük öltözőjét... A medencéjükről nem is beszélve! - teszem hozzá azokat a helyeket is, ahol legalább csak egy kicsit is rosszalkodtunk és a hotelhez tartoznak. Visszasírom azokat az időket, mert habár nagyon várom Yanát és örülök annak, hogy megfogant, de már hónapok óta nem tudtuk egymást Shayjel úgy élvezni, ahogy ténylegesen szeretnénk. Régebben is úgy éreztem, hogy alig vagyok elég, hogy sose tudnám teljesen kielégíteni, hogy hiába kefélem órákon át, viszem a csúcsra annyiszor, hogy már majdnem elájul, mert a végén még mindig éhesen kapott az alkalmon, hogy egy újabb kör legyen belőle. Amikor pedig szinte bocsánatot kérek tőle, hogy csak ennyire futotta, mondja, hogy ő nem panaszkodik, de ez valahogy kevéssé tesz elégedetté. Szerintem sose hallottam még a szájából, hogy "aludjunk, elég volt", ami miatt persze sose érzem magam elég jónak, még akkor is, ha ő elégedettnek tűnik, vagy annak mondja magát. Aki repetát kér, az nem telt meg. Na és most ha ezt a csillapíthatatlan szexuális vágyat nézzük az ő oldaláról és hozzá tesszük azt, hogy most még be sem hatolhatok, mert nem fogok jót állni magamért, bárki láthatja, hogy mennyire szörnyű a helyzet. Nem csak az összehúzódások, a fizikai erőkifejtés - az ő és a saját részemről is-, a megnőtt vérnyomás és szívritmus mind hozzá tehet ahhoz, hogy Yana korábban jöjjön a világra: amit nem zavarna, ha mondjuk ezt tervezetten tennénk, mert Shaynek már a hócipője is tele van a terhességgel, de nem. Most csak nem tudunk uralkodni magunkon és ez frusztrálni kezd. De a legjobban az, hogy megint nem vagyok elég, és az se, amit nyújtani tudok. Shay könyörögni kezd és máskor ennyi izgalom és próbálkozás után már rég elélvezne, de most nyomát se látom ennek rajta. Mintha csak még messzebb került volna a megkönnyebbüléstől, pedig amikor az ujjaimmal izgattam, már úgy nézett ki, mint aki félúton jár. Ha direkt kínoznám és nem lenne terhes, akkor ez a könyörgés rendkívül szexi és izgató lenne, de jelen esetben, amikor a lelkemet is kiteszem azért, hogy elvigyem, mindent úgy csinálok, ahogy szeret, szinte tankönyvileg megerőszakolom már és az sem elég, egyszerűen el kap ez a szörnyű csalódottság önmagam irányába. Milyen partner az, aki ennyi játékkal és előjáték után annyira szarul csinálja, hogy a mindezek ellenére sem képes egy orgazmust előcsalni a másikból? Ez olyan, mint amikor a nők azt nyögdécselik, hogy mélyebbre. Nincs mélyebbre baszki, ha ilyen hosszú, eddig megy. Ő képes volt ennyi előjáték után fél perc alatt elvinni. Mit csinálok rosszul, hogy nekem nem megy? Persze ezek a gondolatok elérik azt, hogy kiessek úgy mindenből és érezni is lehet, ahogy a kedvemmel együtt a vér is visszaszállingózik az agyamba, ahol aztán elindul az ördögi kör és az aggódás azzal, hogy így meg aztán végképp nem fogom tudni kielégíteni őt. Rám tör egyfajta kétségbe esés - hiszen most már még annyit sem tudok teljesíteni, mint eddig - és megállva elengedem őt. - Sajnálom... - zihálom halkan és azt hiszem, sosem éreztem magamat ennyire kínosan. A kapitány sosem hagyott még cserben, de úgy tűnik, egyszer minden megtörténik. - Pihenek egy kicsit, aztán... majd folytatjuk, oké? - ígérem megtörölve a homlokomat a csuklómmal, úgy nézve le, mint akinek csak egy lapát kell a kezébe és már ássa is el magát.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
+18 Dave alaposan – és helyesen – kibővíti az elégetendő helyszínek listáját, nekem pedig minden egyes tétellel egyre szélesebbé válik a mosolyom. – A medence lehet, hogy az én hibám volt. Talán figyelmeztethettelek volna, mielőtt felveszem azt az új bikinit... – nézek a szemeibe rosszcsont mosollyal. Ó, igen, azt a kihívó darabot csak az ő kedvéért vettem, titokban, és amikor majdnem olyan hatást értem el vele, mint egy csipkeszettel, nagyon is elégedett voltam a döntésemmel. Még szerencse, hogy azon a késői órán már csak mi akartunk úszni egyet. "Úszni". Nem sokkal később, a konyhában aztán már egészen mást akarunk, vagyis inkább valami nagyon hasonlót ahhoz, amikor nem úsztunk. Igen, tudatosan fűtöm fel a konyhát lassan de biztosan a főzés alatt, de arra én sem vagyok felkészülve, hogy mindez hová vezet majd. Tudtomon kívül veszítem el az irányítást a helyzet és... igazából saját magam felett is. A vágyaim legalábbis biztosan kontrollálhatatlanná válnak, és elérek egy olyan pontra, ahol nem tudom, voltam-e már egyáltalán. Úgy értem, Dave-nek nem nehéz szó szerint elvennie az eszemet, de olyan még nem volt, hogy úgy készített volna ki teljesen, hogy aztán ne adja meg nekem azt, amit akarok. Mindent, amit akarok. Pedig eddig sem véletlenül fogtuk vissza magunkat, de ez nekem már nem jut el az agyamig. Amikor lenyom és -szorít a pultra, szentül hiszem, hogy most pontosan az következik, amiért mindketten majd' megveszünk – hiszen, mint említettem, az agyam lényegében már működésképtelen –, de amikor nem ez történik, teljesen megzavarodok. Már amennyire tudok, mert emellett ezer ingerrel támad, ráadásul mindegyik a gyengepontom, de hiába élvezem minden pillanatát, most nem tud kisülni az agyam, hogy elfelejtsem, mit akarok. Ezt pedig meg is osztom vele olyan formában, hogy tovább könyörgök érte, hátha elsőre és századjára sem hallotta. A testemet mondjuk már nem annyira érdekli, mint kiderül, mert minden, amit csinál, egyre biztosabban kerget a megkönnyebbülés felé... Aztán hirtelen minden abbamarad. Kell néhány másodperc, míg ezt fel is fogom, és egy értetlen kis nyögéssel kapaszkodok meg újra a pultban. Kinyitom a szemeimet, sűrűeket pislogok, hogy magamhoz térjek, míg meg nem hallom David sajnálkozását. Zihálva, kissé nehézkesen tolom fel magam, őszinte értetlenséggel és mélységes zavarodottsággal bámulva rá a vágy és a kéj lassan oszladozó köde mögül. – Dave...? – szólítom meg halk, rekedt hangon. Próbálom kiszuszogni magam, de a tüdőmnek már elég kevés helye van jelenleg, szóval nem olyan egyszerű a dolog. Egyébként sem értem, mi a franc történik, mit sajnál? Milyen pihenés? Hiszen még el sem élvezett. És mi ez a kiábrándult arckifejezés? – Dave? – ismétlem meg nagyokat pislogva. – Mi történt? – kérdezem, mert most már elkezdem feldolgozni, hogy valóban nem élvezett el, és egyszerűen csak abbahagyott mindent, most pedig, mintha... szégyenkezne. Az első bevillanó gondolat hatására pedig késlekedés nélkül önt el engem is a szégyen. A szívverésem már nem a pozitív dolgok miatt ugrik meg, miközben zavartan lesimogatom a felgyűrt ruhámat, hogy eltakarjam magam. – Már nem akarod...? – kérdezem halkan, szinte félve. – Már nem... –kívánsz engem?, akarom kérdezni, de a torkomon akad a szó, ezért inkább csak lesütöm a szemeimet és megköszörülöm a torkom. Talán abból a szögből látott valamit, ami nem tetszik neki. Talán van ott egy csúnyább heg. Lehet, hogy abból a szögből már tényleg bálna vagyok? Vagy túl sok kilót engedtem meg feljönni a fenekemre az utóbbi napokban. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, mert még soha nem volt olyan, hogy egyszerűen megszűnt volna kívánni engem, szóval biztosan csináltam valamit, vagy látott valami olyat, amit nem kellett volna. – Ne aggódj. Nem kell erőltetnünk, ha nem szeretnéd – lehelem magam elé, és inkább el is fordulok, hogy látszólag lefoglaljam magam a vízzel, aminek a forralásáról megfeledkeztünk.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
A fürdőruha említésére álmodozóan pillantok magam elé, épp csak nem csordul ki a nyálam az emlékekre. Megérte a várakozást egyedül a medencében, hogy aztán megjelenjen abban a cuccban, lassan leoldva magáról a törülközőt. Jesus Fuckin Christ. Most viszont még ezek a gondolatok se segítenek abban, hogy ismét keményfiú legyek. Túlságosan elönt a feszültség, a hirtelen riadalom, hogy eddig sem voltam elég, most meg aztán végképp elvágom magam, ezek pedig egyre mélyebbre ássák a síromat. A legrosszabb az, hogy Shay persze azt gondolja nem kívánom már, vagy hogy vele van baj, én pedig tudom, hogy nem tudok elég meggyőző lenni így, főleg hogy milyen kétségbe eséssel vágom a választ a sokadik kérdésére, mert arra, hogy "mi történt" még én sem igazán tudom a választ. - DE! De akarom, kívánlak! - fogom meg a kezeit és nem is engedem neki, hogy elforduljon, bőven elé, hogy takargatni kezdi magát a ruhával, mintha csúnya lenne és közben azt mondja, nem kell erőltetni. - Ezt úgy mondod, mintha eddig kényszerből nyúltam volna hozzád! Nem így van, eddig sem erőltettem és most sem. Nem a te hibád, oké? Gyönyörű vagy, izgató, szép, kívánatos, csak... annyira ráfeszültem arra, hogy ne bántsam Yanát, hogy kiestem az érzésből. - vallom be az egyik felét a dolgoknak, mert a másikat is úgy is lesöpörné, hogy csak hülye vagyok. Visszahúzom magamra az alsót, aztán magamhoz ölelem, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni előlem, meg mert megakarom vigasztalni. Ha nem tenném, akkor lennék igazán szar alak. Így is lógva maradt, nem akarom, hogy rosszul érezze magát. - Majd... igyekszem kevésbé veszélyes pózt választani legközelebb, oké? - simogatom a hátát és haját sűrűn, még mindig a nem megfelelőségtől kétségbe esetten, meg attól, hogy talán teljesen magára veszi annak ellenére, hogy állítom, hogy nem az ő hibája. Ismerem már ennyire. - Nagyon szeretlek. - adok csókot a feje tetejére, amire aztán ráhajtom az arcomat. Igyekszem utána segíteni a főzésben is, bár nyilván nem olyan forró már a hangulat, mint az elején, vagy közepén volt. Most már inkább csak casual főzés, amit max az szakít meg, hogy Lucifert ki kell vinni dolgát végeztetni az utcára. Kicsit csendes vagyok, mert még mindig azon pörgök, ami történt és még mindig szégyellem magam, amiért végképp nem tudtam kielégíteni őt. Amikor elkészül a kaja, rápillantok. - Együnk is, nem? - kérdezem rápillantva, mikor leszűröm a tésztát.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
A medence, a bikini, meg úgy egyáltalán a nászút eleinte talán egyenes útnak tűnnek ahhoz, ami a konyhában elkezdődik, de aztán gyorsan a homályba vész minden emlék a kéjes vágyakozással együtt is. Amikor Dave hirtelen megáll és elenged, aztán sajnálkozni kezd, bár a felfokozott állapotom miatt kicsit késve fogom fel, amikor elér az agyamig a dolog, az felér egy hideg zuhannyal. Pihenésre hivatkozik, ebből pedig szinte árad, hogy hazugság, mert soha nincs szüksége pihenésre, csak két orgazmus között, márpedig pontosan tudom, hogy ez most vele sem történt meg, mert érezném a bizonyítékát. Ráadásul nem is válaszol arra, mi történt, csak kétségbeesve néz rám, nekem pedig magától áll össze a forgatókönyv a fejemben. Az a forgatókönyv, ami miatt szeretném, ha megnyílna alattam a föld és egyszerűen csak elnyelne. Kapkodva simítom le a ruhámat, hogy eltakarjam magam, de amikor elfordulnék tőle, nem hagyja. Csak a szempilláim árnyékából nézek fel rá, miközben azt mondja, akarja és kíván engem, de... én nem ezt látom, és az előbb épp az ellenkezőjére kaptam bizonyítékot. Magyarázkodni kezd, amit végig is hallgatok, valahogy mégsem áll össze a kép. Ráfeszült arra, hogy ne bántsa Yanát? Ő volt az egyetlen kettőnk közül, aki képes volt gondolni rá. Ettől persze csak még rosszabbul érzem magam, mert a felelőtlenség is bejön a képbe, tovább fokozva a szégyenérzetem, de most nem ez a lényeg. – David, ez... – Nem akarom azt mondani, hogy ez hülyeség, mert túl erőteljes kijelentés lenne, és most is olyan kétségbeeséssel néz rám, hogy félek, csak rontanék a helyzeten. – Mindent úgy csináltál, hogy gondoltál Yanára – vetem ellen végül némi bizonytalansággal, elvéve a dolog élét és magamban tartva azt a részt, hogy legalább te figyeltél erre. Nem értem, miért hozza fel ezt indoknak, ezért nem tudok nem tovább agyalni, hogy vajon mi történhetett, mi változhatott, mit csináltam, mit látott, mire gondolt... Megigazítom a fehérneműmet is, és mikor magához ölel, nem állok ellen, én is átölelem őt, az arcomat a mellkasára fektetem, az agyam azonban tovább pörög. – Én is téged – felelem, mert így is van, ám ettől a gondolataim tovább kergetik egymást. Mi történt, mi változott, mit csináltam, mit látott, mire gondolt? Újra és újra végigpörgetem az agyamban a történéseket, és kielemzek minden egyes momentumot, minden egyes szót, amit fel tudok idézni. Befejezzük a tészta kifőzését, és amíg az fő, Dave kiviszi Lucifert, én pedig reszelek sajtot – azt ülve is tudom csinálni. David is csendes viszont, és én is még mindig a történteken pörgök, próbálok értelmes magyarázatot találni a dologra, és mire ők beérnek és leszűrjük a tésztát, azt hiszem, meg is fejtem. Vagyis, ha nem vonom kétségbe a szavait arról, hogy továbbra sem tart kövér bálnának és továbbra sem undorodik a hegeimtől – márpedig nem szeretném ezt kétségbe vonni –, akkor egyetlen magyarázat marad. Mikor mindennel elkészültünk és rákérdez az evésre, a tálakra nézek, aztán lefelé és megrázom a fejem. – Nem vagyok éhes – vallom be, aztán még mindig lefelé nézve gyűrögetni kezdem a ruhám anyagát. – Elvetettem a sulykot, igaz...? – kérdezem halkan. – Te próbáltad visszafogni magad, én viszont nem tudtam, mikor elég, és túl messzire mentem – bököm ki a megoldást, amire – szerintem – rájöttem. Oké, ez arra nem magyarázat, hogy miért esett ki a vágyból is, csak arra jó indok, hogy miért állt meg, de ha tényleg annyira ráfeszült a biztonságra, akkor... akkor talán helytálló. – Sajnálom – nézek fel rá félig nagy, bűnbánó szemekkel. – Én csak... Tudod, hogy totálisan megőrülök érted minden értelemben és borzasztóan hiányzik, hogy újra együtt tudjunk lenni. Úgy értem, igazán. Elvesztettem a fejem, de majd... majd figyelek erre, jó? – túrok a hajamba zavartan. Lehet, hogy ez valami betegség...? Túl sokat akarok? Nem bírok a véremmel? De hát eddig semmi ilyen problémám nem volt, csak Dave tudja teljesen elvenni az eszem. A fene se érti ezt.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Panic. Panic. Panic. Panic. Panic. Panic. Már akkor tudom, hogy mindent elcsesztem, amikor kiesek a ritmusból, az érzésből, és a kapitány is lekókad, amitől meg aztán olyan kínosan is érzem magam, mintha impotens lennék és most bukna ki. Persze Shay - szerencsére? - nem gondolatolvasó, így viszont - szerencsétlenségemre - magát kezdi hibáztatni kimondatlanul is. A testbeszéde elég egyértelmű, kerüli a pillantásom, takarja magát a ruhával és el is fordulna tőlem. De nem hagyom. Próbálom kimagyarázni magam a dologból, még ha rohadt nehéz is, hiszen minden ami történt épp olyan tisztán látszik nem annak, amit érzek, hogy ... ebbe én is bele zavarodok. Shay is furán néz rám, már kezdene ellenkezni, amit végül félbe hagy, aztán tesz egy megállapítást, vagy engem ismétel, fingom sincs. Nem érzem jobban magam ettől sem, sőt, látom rajta, hogy megjelenik a szemében az a szomorkás, önmarcangoló csillogás, amit pont, hogy el akartam kerülni. Igyekszem újra ismételni, hogy mennyire szép, kívánatos és szeretem és remélem, hogy egyiket sem hiszi hazugságnak, mert nem az. Hogy is tudnám azt az erekciót színészkedni, amiket ki szokott váltani belőlem? Most sem azért lankadtam le, mert ő ne lenne észbontóan szexi... Lehet valaki túl szexi? A kínos csendes pillanatokból és ölelésből, puszilgatásból Lucifer rángat ki, mert már az ajtót kaparja, hogy kikéredzkedjen. Elengedem Shayt, hogy kivigyem a kutyát. Lassan bicegek, fáj is, de le is szarom, van elég bajom. Oda kint viszket a tenyerem egy cigiért, de nem megyek vissza, hogy aztán megint kijöjjek, mert annál nagyobb red flag nincs, én pedig nem akarok olyanokat hordozgatni. Lucifer próbál nyugtatni a maga nedvesorrú bökdöséseivel, de nem foglalkozok vele túl sokáig. Ez olyasmi, amin ő nem tud segíteni, de legalább nem jelzi, hogy mindjárt rohamom is lesz. Visszatérve Lucifer újra a kanapé elé heveredik marhalábszárcsontot rágni, én pedig a konyhába megyek, hogy segítsek Shaynek a tészta befejezésében. Miután teszteljük, hogy átfőtt, leemelem a tűzről és leszűröm - ő csak ne emelgessen! Így is hálás lehet, hogy a sajtot lereszelhette -, aztán tálba teszem, ő pedig a szószt. Rákérdezek az evésre, de Shay ismét nem veszi fel a szemkontaktust, amitől görcsbe ugrik a gyomrom és amikor kijelenti, hogy nem éhes - pedig olasz! - akkor már azon gondolkodom, hogy térden csúszva könyörögjek a bocsánatáért. De végül nem történik ilyesmi, mert tovább kezd beszélni, én pedig ugyan olyan görcsösen hallgatom. Részben kimondja, ami szerintem történt velem, de az a rész, hogy én nem vagyok elég, nincs benne. Piszkálni kezdek egy foltot a pulton és nem tudom, hogy miként, vagy mit mondjak. Ráadásul bocsánatot kér, olyan szemekkel, amiktől egyébként el is olvadok. - Semmi baj Shay, tudom. Te is olyan vagy nekem, mint valami drog, amitől totál kikészülök és megőrülök érted. Épp ezért szeretnék... szeretném, ha nagyon jó lenne neked. De így, hogy nem csinálhatom, ami tényleg nagyon jó lenne neked, így most... kicsit célja vesztett voltam. - vallom be halkan, az elkapart folt már-ott-sem-lévő árnyékát kapargatva tovább. - Nem szeretem, ha szenvedni látlak... Mármint, néha szeretem, de csak mert tudom, hogy utána megadhatom, amire vágysz. De így, hogy nem adhatom meg, így nem szeretlek kínozni. Nem tudom, ez.. ennek van értelme? - nézek rá, némileg értetlenül, némileg bizonytalanul. Ha neki ez nem elég, és csak kínzás, akkor nem esik jól csinálni.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Amikor elkezdtem vele tudatosan játszani a főzés alatt, a franc se gondolta volna, hogy ennek majd mi lesz a vége. Merthogy a vége már egyáltalán nem is volt tudatos, ez pedig olyasmivé alakult, amit nem is igazán értek. Hirtelen egy magyarázatot találok erre a fejemben, amit David azonnal igyekszik el is hessegetni, és én szeretnék hinni neki, viszont akkor... nem lelem a tényleges magyarázatot. Nem tudok nem ezen kattogni, mert ő is csendes, a hangulatot is mintha elvágták volna, és én kétségbeesek. Szeretnék bocsánatot kérni, de azt sem tudom, pontosan miért kérjek bocsánatot. Talán az egész lényem elhibázott valahol. Na jó, ez biztos, csak ezt ő is tudja. Mire aztán a tészta is elkészül, azt hiszem, mégis sikerül megfejtenem a kérdést, és evés helyett inkább erre térek rá. Elmondom neki a sejtésemet, bocsánatot kérek, amiért nem tudtam, hol a határ, ő viszont... még mindig kerüli a tekintetem. Kétségbeesve markolom meg a ruhám anyagát. Ha nem ez a gond, akkor mi a baj, David? Szerencsére azért válaszol, ki is fejti a gondolatait, én pedig némi értetlenséggel nézek rá. – Azt gondolod, hogy nekem nem nagyon jó bármi, amit velem teszel? – kérdezek vissza szinte meglepve. Ez nem egészen az a megközelítése a történteknek, amire én gondoltam. Mondjuk tényleg nem értem... A puszta nezésével el tudja érni, hogy elázzon a bugyim, attól el tudok élvezni, ha őt kielégítem, hát még amikor ő egyáltalán hozzám ér. Közben folytatja is, a kínzásra hegyezve ki a helyzetet, és miután meghallgattam, a kérdésre lassan bólintok. – Azt hiszem, értelek – felelem szavakkal is, de közben elgondolkozva figyelem őt. A kétségbeesés kiveszik belőlem, mert most már úgy érzem, hogy elkezdtük kapargatni a felszínt. Ha még mindig nem néz rám, akkor egy kicsit közelebb lépek hozzá és ujjamat az álla alá simítva finoman magamra édesgetem a tekintetét. – Dave, miért gondolod, hogy nekem csak az az egy dolog lenne az igazán jó? Miért hiszed, hogy minden más csak kínzás? – kérdezem halkan, de figyelmesen. Szemeim az ő kék íriszeit fürkészik, mert szinte érzem, hogy nagyon fontos most megértenem ezt a kérdést és az erre adott válaszát. Nem értem, de nem az a lényeg, hogy én mit értek és mit nem, hanem hogy ő mit érez és gondol. Szeretném viszont, hogy egy kicsit ő is belelásson az én fejembe, szóval megpróbálom neki megvilágítani azt, ami bennem történik. – Azon, nem gondolkodtál még, hogy túl jó vagy? Úgy értem, egyrészről itt a tény, hogy annyira törvénytelenül szexi vagy és olyan bűnösen jó vagy az ágyban, hogy a feleségednek nagyjából elég rád néznie, hogy aztán elfelejtsen gondolkozni és igazi nimfomániás baszatlan picsa módjára mindent is akarjon. Ez egy dolog. Na de te ezek után ahelyett, hogy azt javasolnád, forduljak orvoshoz, elkezded magadban keresni a hibát, mert azt hiszed, kínzol engem? Bármivel, amit velem csinálsz? – Megrázom a fejem, aztán másik kezemet is felemelem, hogy a tenyereim közé vehessem az arcát. A szemeibe nézek, fogva tartom azt a varázslatos pillantását, mert meg kell értenie, hogy ő a puszta létezésével is elég nekem. – Jesszusom, Dave. Megőrülök érted. Mindenedért. A hajszálaidtól a kislábujjad körméig imádlak és imádok mindent, amit teszel velem. Ez... ez az egész, ami történt, nem te vagy. Nem te kínzol engem, egyszerűen csak ilyen helyzetben vagyunk. Amit te képes vagy felfogni akkor is, ha felizgatlak. Én meg... hát, nekem meg megzápul tőled az agyam, amint benedvesedik a bugyim – vallom be egy kis vállvonással, mert perpillanat úgy érzem, ebben rejlik az igazság. – Ez igazából bók, nem...? – próbálkozom meg egy aprócska mosollyal, de most már tényleg befogom a számat, hogy ő is szóhoz tudjon jutni. Még ha most inkább azt is mondja majd, hogy forduljak orvoshoz. Érte azt is megtenném.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Próbálom megmagyarázni neki a történteket, próbálom mindezt érthetően, de magam sem tudom teljesen és jól megfogalmazni, mert közben pánikolok, hogy Shay saját magát hibáztatja mindenért, miközben egyszerűen csak én nem érzem magamat elégnek hozzá. Bocsánatot is kér egyébként mindenért, még azért is, amit nem követett el - az egész nem tőle indul, szóval az egész felesleges ... asszem? - én pedig nem tudom, mit mondjak a szavaira, mert részben van bennük valami, ami odáig vezetett, hogy nem érzem elégnek magam. Végül elmondom, hogy szerintem nem volt jó, mert ő sem érezte jónak, mert többet akart és ez az, ami zavar engem. Részben. Az igazság több, apró darabból áll össze, és még nekem is össze kell rakosgatni a darabokat. A meglepett kérdésére úgy vonom meg a vállam, mint egy szomorú, kedvtelen gyerek, épp csak nem biggyed le az ajkam. - Én kiszolgálni szeretlek, Shay. Tudom, mi indít be, és amikor büntetéssel fenyegetlek, meg kínzással, akkor a további pimaszkodásodból tudom, hogy akarod a kínzást és büntetést. De most... most egyáltalán nem azt akartad, mert nem fenyegettelek vele, mert nem rakhatom be... Olyat akartál, amit nem adhatok meg és az ebből adódó frusztrációd engem zavar... Mert én azt szeretem, amikor elégedett vagy, úgy igazán kielégült, azzal a mosollyal az arcodon, és nem csak... olyan meh. - vonok vállat, a pultot kaparászva. Azt mondja, érti, aztán közelebb lépve magára tereli a pillantásom. Nem nehéz, egyébként is lefelé nézek, szóval ahogy felém lép, már oda sandítok. De azért teljesen még sem, csak hogy magamon tudjam a kezét. Megkérdi, hogy miért hiszem ezt kínzásnak, én pedig felsóhajtok. - Nem gondolom, hogy minden más kínzás, de most az volt, mert mást akartál... - válaszolom a lehető legegyszerűbben, nagy, bánatos kék szemekkel ránézve. Aztán olyan hosszan mondja el, hogy azért akar mindig többet, mert túl jó vagyok, hogy kell pár másodperc feldolgozási idő, hogy ennyire le tudjam egyszerűsíteni. Jézusom ehhez lassan fordítógép kell. Igyekszem megérteni egyébként minden mondatát és értem, hogy mit érez, mert én is így érzek. Jó, én nem vagyok nimfomán baszatlan picsa, de annak férfi megfelelője tudok lenni, amikor csak akarja. Ő meg maradjon csak az. - De pont azért nem hibáztatlak téged, mert ismerlek és mert tudom, hogy milyen vagy és én szeretem, hogy ilyen vagy. Azt hiszed más nő képes volt olyan rekordokat állíttatni és állítani velem, mint te? - kérdezem halkan szusszanva. Kicsit berogyasztok és lenyúlva a feneke alá fogva emelem meg és ültetem fel a pultra, hogy egyrészt ne kelljen a nyakát törnie, másrészt pihentesse csak a csini virgácsait. - Bók, igen, de... - vakarom meg a nyakamat. - Most akkor... ne érdekeljen? Én szeretem minden vágyad kielégíteni. Egyszerűen csak ignoráljam és "majd lesz valami"? - kérdezem elhúzott ajkakkal, aztán kis mosollyal elkezdem én piszkálni az ő szoknyáját, mintha csatlakoznék a "kínosan érzem magam klubhoz". - Lehet nekem kéne inkább elmenni orvoshoz a túl magas elvárásaimmal és a szexuális maximalizmusommal... - adok más megközelítést neki, csak hogy tényleg érezze, nem az ő hibája az egész, hanem az én hozzáállásommal van a gond.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Lehet, hogy mindketten hülyén reagáljuk le a helyzetet kapásból, ezért kicsit döcögősen indul be a párbeszéd, és az is lehet, hogy egy kicsit félek eltolni emiatt az evést, nehogy Dave feleslegesen aggódni kezdjen, de szerencsére úgy tűnik, jó döntést hoztam. Második nekifutásra már mintha egy kicsit könnyebben menne a beszélgetés mindkettőnknek, legalábbis én úgy érzem, fejben nagyjából helyretettem a dolgokat, így rá tudok figyelni, és ő is sokkal bővebben kifejti, amire gondol. Még akkor is, ha közben olyan, mint egy szégyellős, szomorú kisgyerek, amitől egyébként ennivaló lesz. – Dave... – sóhajtok fel gondterhelten, mert ebben a megközelítésben nagyon is értem, mire gondol, és hogy tűnhetett ez, épp csak nekem egyáltalán nem ez játszódott le a fejemben. Azért mielőtt ezt kifejteném, még kérdezek egyet, és amikor arra is válaszol, már a kezeim közé veszem az arcát, nem csak az állát érintem. Egyébként is azokkal a hatalmas, kék kiskutyaszemekkel néz rám és én legszívesebben csak magamhoz ölelném és össze-vissza csókolgatnám. – Értem, miért gondolod ezt, de kérlek hidd el nekem, ha azt mondom, hogy tévedsz. Egyáltalán nem "meh" semmi, amit csinálsz velem. Megveszek érted, a csókjaidért, a simogatásodért, az ajkaidért, a nyelvedért, az ujjaidért... – Egy kicsit fel is szusszanok, és nem azért, hogy rájátsszak a dologra, hanem mert tényleg megveszek mindenért és elég csak ezekre gondolnom, hogy melegem legyen. – Elvesztettem a fejem, Dave. Nem azért könyörögtem, hogy kefélj meg végre, mert ne élveztem volna, amit egyébként műveltél velem, hanem mert képes vagy ezekkel a dolgokkal teljesen lezsibbasztani az agyam és egyszerűen el sem jutott a fejemig, hogy nem lehet – nézek a szemeibe komolyan. Aztán még folytatom azzal is, hogy ez az egész minden valószínűséggel az én hibám, mert ő túl szexi és túl jó az ágyban és egyszerűen túlságosan megőrjít ahhoz, hogy ne akarjak mindent is. Amikor erre megnyugtat, hogy ő azért így szeret, megengedek magamnak egy kis mosolyt, de aztán a kérdésére összevonom a szemöldököm. – Nagyon remélem, hogy nem! – vágom rá. David rekordjai az enyémek, azok is voltakés maradjanak is az enyémek. Persze azért nem puffogok nagyon, már csak azért sem, mert egyszerűen csak fog és felpakol a pultra, én pedig már húzom is őt úgy, hogy a lábaim közé helyezkedjen, minél közelebb hozzám. Ha pedig hagyja, én már apró, de annál boldogabb mosollyal fejezem ki az örömömet. A kérdésére határozottan megrázom a fejem. – Helytelen megfogalmazás. Nem "ne érdekeljen", meg "majd lesz valami". Inkább csak hidd el nekem, hogy én téged akarlak, azzal, ami épp rendelkezésünkre áll. Nem érdekel, hogyan tudjuk megoldani, csak ki akarlak élvezni és azt akarom, hogy te is kiélvezz engem. Ez minden vágyam. Ha most még egy darabig be kell érnem a nyelveddel, az ujjaiddal, és néhány kreatív megoldással a farkaddal... – Egy kicsit közelebb hajolok hozzá. – Ne tégy úgy, mintha eddig ne sikoltottam volna a neved egy-egy duplaorgazmus után – halkítom le a hangom egy huncut mosollyal. Mi lenne kevésbé jó bizonyíték, mint az ilyenek? Ő is tudja és érzi, hogy nem megjátszom magam, és nem egyszer tudtára adtam már azt is, hogy a nyelve tehetségének is külön díjat kellene alapítani. Amikor aztán ő kezdi el zavartan piszkálgatni a szoknyámat, már felszabadultan mosolygok, a felvetésen pedig halkan elnevetem magam. – Kifejezetten imádom, hogy maximalista vagy az ágyban, de azzal tényleg kezdenünk kellene valamit, hogy ne legyen irreális elvárásaid magaddal szemben – simítok az arcára mosolyogva. Magamhoz vonom egy apró, de annál szeretetteljesebb csókra, aztán úgy mosolygok rá, mint aki a legkevésbé sem a pszichológusra gondol, mint megoldás. – Mi lenne, ha most ennénk egy kis olaszt, hogy nosztalgiázzunk egy keveset, utána pedig, mikor már lement a bolognai, visszavonulnánk a hálóba és megmutatnám, hogy amit a nászúton műveltél velem, az igenis lehetséges most is? – mormolom az ajkaira egy csábító mosollyal. Egyik kezemmel a tarkójára simítok és a füléhez hajolva suttogni kezdek. – Tapasztalatból tudom, hogy például a nyelveddel is ki tudsz taszítani a valóságból, daddy – súgom oda, szinte kegyelemdöfés gyanánt. Pedig nem hazudok, az egészben csak az új beceneve a tudatosan aljas húzás. Megnézném, kit tud a férje orális úton háromszor egymás után a menyországba juttatni, meg azt is, hogy utána ki van még ép eszénél; az biztos, hogy nekem olyankor már csak a kielégült, bárgyú mosolyom van. És akkor azt a bizonyos próbafülkét még fel sem emlegettem az ujjaival. Ott már számolni sem tudtam.
You are the voice that calms The storm inside me Castle walls that stand around me All this time my guardian was You You are the light that shines in every tunnel There in the past You’ll be there tomorrow All my life Your love was breaking through
Azt hiszem, naaaaaaaaaaaaaaaaagyooooooooooooon lassan, de kezdek kioldani. Most, hogy egyre jobban összeáll az én fejemben is, hogy mi történt, könnyebb róla beszélni és kifejteni és próbálom úgy elmondani, hogy annak értelme is legyen kifelé. Persze jön a szokásos Dave... sóhajtozás, de aztán ahogy egyre többet osztunk meg a gondolatainkból, annál emészthetőbb lesz mindkettőnknek minden. Shay magára tereli a figyelmem, én élvezem az érintését, és közben hallgatjuk egymást. Ő elmagyarázza nekem, hogyha nem teljesülnek a vágyai, akkor sem meh az eredmény, mert ő neki az is elég. Szeretném elhinni neki, hogy akkor is elégedett lenne, ha nem azt kapja, mint amit kíván, még ha ez a kívánás csak a szeretkezés hevében történik is. - Jó... De akkor tényleg nem baj, ha nem teljesítem minden kívánságod..? - jobb ha ténylegesen kimondja, mintha csak azt gondolom, aztán hónapok múlva meg kiderül, hogy rohadtul de, mert félre értettük egymást. Nem ez lenne az első, hogy elbeszélünk egymás mellett, így aztán jobb ha mindenre kitérünk. Ha biztosít benne, hogy nem baj, akkor egy kis mosollyal viccelődésre váltok, hogy megint oldjam a feszültséget. - Ezt írásban is kérem. - mosolygom kicsit. Közben persze nekem is el kell mondanom, hogy nem csak én vagyok rá olyan hatással, amilyennel, hanem ő is rám, hiszen a világtörténelemben ő az első, aki képes annyira felhúzni, hogy megszegjem a munkaköröm szabályait és szó szerint áthágjak minden törvényt és határt érte... na meg megdöntsek minden rekordot is. A hirtelen rávágott válasza egy picit ismét megmosolyogtat, felteszem a pultra és engedve a húzásának aztán én már a megoldáson agyalok, hogy mi legyen, ha megint ilyen helyzet áll elő. Ő persze ismét megnyugtat, hogy ilyen helyzetben igazából bármit csinálok, az jó lesz, mert így is ki szoktam őt elégíteni. ÉÉÉÉS közben már kezd is csábítgatni, mert közelebb hajol, duruzsol, huncutkodik, és olyan dolgokat emleget, amitől nekem is bizseregni kezd mindenem. - Szeretem, amikor a nevemet sikoltozod. - motyogom szinte nyammogva, mintha valami nagyon finom ételre emlékeznék vissza, de éppen akkor nem ételt faltam fel, hanem őt. Aztán már csak azért is felhozom az ágyban nyújtott teljesítmény kényszeremet és hogy ezt inkább nekem kéne orvosolni, nem neki kell a libidóját csökkenteni. Persze, ő imádja bennem, hogy ilyen vagyok, de azzal egyertért, hogy az elvárásaimat a magam irányába lejjebb kellene tornásznunk. Mosolyogva hajtom bele az arcom a kezébe, mire magához húzva csókol is meg, én pedig örömmel viszonozom. Ezután már ő állít fel terveket. Nosztalgiázás, pihenés, aztán performance. Ezt pedig megspékeli egy kis daddyzéssel, amitől igazából továbbra sem a bolognai irányába jön meg az étvágyam, de nem éheztethetem a lányokat. - Jó, de nem ígérem, hogy sokáig hagyom ülepedni a kaját. - sóhajtom és igyekszem elfelejteni minden feszültségem és komplexusom. Ezután leemelem a pultról, aztán már szedünk is magunknak mindenből. A tészta kicsit hideg már ugyan, de a szósz még forró, szóval az finomra fel is melegíti azt, szerencsére így nem kell mikrózgatni. Leülünk enni, amihez természetesen Lucifer is csatlakozik. Mintha véletlenül egy-két nagyobb húscsomó az asztal alá pottyanna, de persze annak és a paradicsomos foltnak hamar nyoma vész... mintha semmi se történt volna. Amikor pedig mindent megettünk és én visszafogva magamat csak kétszer szedek a bolognaiból, a kanapéra vonulunk kiszuszogni magunkat. A TV-t nézve húzom magamhoz Shayt és ölelem át, fejemet az övére hajtva nézem a random csatornát, amit választottunk. Úgy 15-30 perc után viszont érdeklődően kezdek a nyaka felé szimatolgatni és csókolgatni, finoman jelezve, hogy igazából már nagyon is szeretném, hogy megmutassa, amit megígért. Néhány szenvedélyes, mély csókot is váltok vele, mielőtt felkelve kézen fogva követném őt a hálóba: ügyelve, hogy Lucifer kint maradjon.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Összességében büszke vagyok magunkra. Ha volt is egy döccenő hirtelen, amint egy kicsit összeszedtük magunkat, sikerül megbeszélnünk, mi történt, úgy igazán. Már értem, mi lehetett a baj, és bár totális hülyeség olyan értelemben, hogy David teljesen irreálisan látja saját magát, már tudom, hogy ezt nem söpörhetem le ezzel az asztalról. Megosztja velem a gondolatait és az érzéseit, nekem pedig azokra kell válaszolnom, azaz most meg kell nyugtatnom őt, hogy ő is azt lássa majd, amit látnia kell. Elmosolyodva simogatom meg az arcát és bólogatni kezdek. – Tényleg nem baj. Ugyanolyan észbontó orgazmusokat rendezel nekem akkor is, ha nem tudsz ájultra kefélni, és nekem ez pont elég – felelem neki őszintén, a nagy, kék szemeket figyelve. Hogy is ne lenne elég bármi, amit ő ad nekem? Ha hátralevő életemet egy falra peckelve kellene leélnem úgy, hogy ő csak az ujjaival ér hozzám, boldogan halnék meg. Na jó, a csókjait is megkövetelném magamnak és neki is ott kellene élni velem, de akkor is. A kitételen halkan elnevetem magam, boldogan nézve a megjelenő mosolyát, és már tapogatózom is a pulton. – Hol van toll és papír?! – teszem fel a költői kérdést. Mondjuk aztán eltereli a figyelmem a feltételezéssel, hogy bárki mással rekordokat állítgatna, de ebből is sikerül kibékítenie, ahogy felpakol a pultra. Már éppen kezdtem volna fenyegetőzni, hogy bármikor kinyírok még egy buta libát, ha kell, de hagyja, hogy magam elé húzzam, így inkább csak mosolygok és rá figyelek. Sőt, elkezdem egy kicsit elterelni a figyelmét, de úgy, hogy közben hiába csak szavakkal tudok most hatni rá, olyan emlékeket elevenítek fel neki, amiből tudnia kell, hogy nem csak a levegőbe beszéltem az előbb. Olyan élvezkedő hangon fejezi ki az egyetértését, hogy engem már ennyitől átjár egy finom borzongás, de amikor megpróbálja ismét magára terelni a probléma okát, tovább munkálkodok. Nem agyturkász megoldásokban gondolkozva. Látom, hogyan sötétülnek el a szemei azzal az átkozottul kívánatos köddel, a figyelmeztetésével pedig bőven együtt tudok élni. – Majd valahogy túlteszem magam rajta – felelem én is kissé fátyolosabb hangon. Ha nem érezném, hogy éhes vagyok, és nem tudnám, hogy amint megkordul a gyomrom, visszacipelne ide megetetni, már most a hálóba rángatnám magammal. Eszünk az egyébként tényleg istenire sikerült bolognaiból – Luciferrel együtt –, és én alaposan meg is dicsérem a szakácsot, amiért ilyen finomat főzött. Én csak azért nem szedek kétszer, mert már elsőre is alaposan megpakoltam a tányéromat, és hiába eszek két ember helyett, azért mindketten törpillák vagyunk. Evés után kényelmesen elnyúlok Dave ölében a kanapén, boldogan veszve el az ölelésében és mosollyal az ajkaimon szipuzva a finom, megnyugtató illatát. Nem is igazán látom, mi megy a tévében, mert csak bambulok, de amikor először megérzem Dave lélegzetét a nyakamon, nagyon is felébrednek az érzékeim. Halkan kuncogni kezdek, de már döntöm is oldalra a fejem, hogy kedvére elhalmozhasson a csókokkal, amiktől bizseregni kezd a bőröm és egész testemben kiráz a hideg. Szembe fordulok vele, és ahogy az ajkaimra hajol, én már túrok is bele a hajába, szenvedélyes éhséggel viszonozva az ő mély, vágyódó csókjait. Ezen a ponton már én is türelmetlen vagyok, ezért elszakítom magam a puha ajkaktól, hogy aztán egy come with me, daddy dorombolással bevezessem a bemutatót. Rekordidő alatt tűnünk el a hálóban; mire Luci észrevenné, hogy lemaradt a lehetőségről, már ki is zártuk onnan. Várakozás nélkül irányítom Dave-et az ágyra, ha nem is úgy véve át az irányítást, mint egy emlékezetes alkalommal, de azért valamennyire mégis. Emlékszem még egy mai ígéretemre, ezért mindenekelőtt végig kell néznie a vetkőzős számot, de aztán már mászok is az ölébe, hogy ott folytassuk, ahol a kanapén abbahagytuk. Míg a csókok egyre hevesebbé válnak, ő is kénytelen búcsút inteni minden ruhadarabjának, aztán következik az első szám. Először azt mutatom be neki, hogy van még egy hely az ölén kívül, ahova ráülhetek egy észbontó orgazmusért. Utána azt mutatom meg neki, hogy lényegében ott maradva, csak épp megfordulva neki is része lehet egy észbontó orgazmusban. Velem együtt, mert ha el is bizonytalanodott azt illetően, hogy nekem mi az elég jó, nem tudok nem újra elélvezni a ténykedésétől, még akkor sem, ha én közben ugyanolyan éhes lelkesedéssel dolgozom meg a farkát a számmal. Persze ezután kap egy kis pihenőt, de csak addig, míg rá nem kell térnünk a varázslatos, hosszú ujjaira – nászutas nosztalgiát ígértem neki, és ott bizony nem hagytuk békén egymást. Akármit is gondolt, most méltó bizonyítékot kap arra, hogy mennyire szeretem az ujjait is, mert nem csak nem kell, de nem is tudnám sokáig én mutatni, mit kell tennie; teljesen kikészülök tőle, mint mindig. Nem mintha ettől ő nem kapná meg az én kezem, hiszen én is tudom, mit szeret nagyon... Ezután pedig elérünk arra a pontra, amit talán nem is hitt volna el, pedig létezik: amikor már csak macskamód hozzábújok, azzal a kielégült mosollyal az arcomon, pedig a farka csak úgy ért hozzám, hogy én elégítettem ki őt. A fáradtságomra tekintettel szégenyszemre kénytelen vagyok beérni azzal, hogy megígérni neki: holnap még átvesszük, hány helyen és módon tud még megőrjíteni mindkettőnket a farkával is. Amikor pedig kisimult arccal elalszom a karjaiban, csak remélni merem, hogy ezután már nem fog kételkedni abban, elég-e nekem az, ami most van.
Kezdőlap
Shay persze körbe röhög a nyelvtörő miatt - nem voltam elég halk -, de olyan hangosan felnyerít, hogy még én is behúzom a nyakam, nehogy vele azonosíthassanak. Gyorsan - de mosolyogva - lepisszegem őt, aztán megyünk tovább.
Túl lépünk a legtöbb témán, főleg a nehezeken, én pedig nem bánom, mert nem akarom, hogy ez pecsételje meg a napunkat. Olyan jó volt minden, nem akarom most elrontani. Ez persze nem jelenti azt, hogy homokba dugom majd a fejem, csak azt, hogy nem hagyom, hogy lehúzzon. Régen se hagytam. A menekülésünk alkalmával is igyekeztem minden pillanatot megragadni, hogy még abban a nehéz helyzetben is boldogok legyünk. Játékos edzések, kihívások, közös merülések, randevúk, rengeteg fűtött helyzet. Még úgy is, hogy mindennap penge élen táncoltunk, élveztük az életet és ez így van jól. Boldognak lenni nem egyenlő a felkészületlenséggel.
Elmosolyodom a notesz említésére és arra, hogy szerencse volt, hogy volt nagyobb.
Panic. Panic. Panic. Panic. Panic. Panic.