rora && kai

A magam részéről csalódással konstatáltam, hogy akármennyire próbáltam meggyőzni a csak Garyként emlegetett igazgatót arról, hogy mennyire nem lennék jó választás a számára, végül mégis sikerült bezsebelnem egy névjegykártyát arra az esetre, ha „megggondolnám magam”. Nyilvánvaló tény, hogy nem fognak nekem könyörögni és mivel állítása szerint nem lett még bejelentve a következő szezonra szánt műsorok listája, ezért igazából van időm meggondolni magam, nekik meg van idejük mást találni, ha esetlegesen mégsem fogadnám el a lehetőséget. Én a magam részéről biztos voltam a visszautasításban, mert féltem a kihívástól. Nem éreztem elegendőnek magam a dologra, viszont úgy néz ki, hogy az igazgató ennél jobban bízott bennem. Persze valószínűleg azon is múlt a dolog, hogy mindezt nem adtam elő neki, mert ahhoz túlságosan is faszagyerek vagyok, meg amúgy sem szeretem ha mások megismerik a gyengeségeim. Ennek örömére elkezdtem keresni az újabb érveket magam ellen, ahogy a büfé felé sétáltam. Egészen megéheztem a harcban, amiben határozottan vesztettem. Ám a háborúnak még nincs vége, igazából úgyis azé a győzelem, aki a legvégén nyer.
A probléma egyébként a maximalizmusomban rejlik. Túl jó munkát végeztem az elmúlt időkben, és ezzel úgy néz ki, hogy az igazgató tisztában volt. Utánam is kérdezett, a vélemények pedig az esetek nagy százalékában jók voltak, ezt pedig ő is az orromra kötötte. Pont ezért kicsit bűntudatom volt. Nagy dolog, hogy Queens egyik leghíresebb színháza az én testemre vágyik – már ami a zeneszerzést illeti – de ugyanakkor nem éreztem magam otthonosan ebben a közegben. Csak szimplán nem az én köröm.
Nem volt sor a kis bódé előtt így egyenesen megindultam volna, hogy átnézhessen a kínálatot, viszont a szemem sarkából egy ismerős alakot pillantottam meg. Ahogy odafordultam, akaratlanul is kiült egy kissé csúfondáros félmosoly az arcomra, aztán zsebretett kézzel torpantam meg, majd léptem hátra.
- Hölgyem – intettem a kezemmel magam előtt jelezve ezzel a szándékomat, hogy övé az elsőbbség – Úgy néz ki, hogy ezt a bizonyos vacsorát mégis megejtjük. Kivéve ha nem mondod azt, hogy nincs szükséged a társaságomra.
Majdnem hozzátettem a lehengerlő szót is a mondandómhoz, de végül inkább ejtettem a dolgot. Ettől függetlenül megvártam, hogy kérjen magának valamit, aztán amint a tárcájában kezdett el kotorászni, egy határozott mozdulattal fogtam rá egyszerre a két kicsi kezére és nyújtottam át ötven dollárt a nőnek.
- Én egy dupla presszót szeretnék és a legnagyobb szendvicset ami létezik, lehetőleg dupla hússal, ha van ilyen opció – jelentettem ki határozottan, majd némi gondolkodás után hozzátettem a következőt – A maradékot tartsa meg.
Egy pillantást vetettem a hozzám egyébként elég közel álló nőre, és egyszerűen képtelen voltam arra, hogy visszafojtsam az arcomra kiülő, kissé idegesítően gúnyos vigyort. Valamiért mégiscsak élveztem, hogy az a bizonyos étkezés megejtésre kerül, mert ez által legalább ellene biztosan én nyertem.

ruha || 444 || köszöntem Drága  

Kai & Aurora

rora && kai

Talán kicsit túlságosan elöntött az a gusztustalan önelégültség, amikor megpillantottam drága Csipkerózsikánkat a büfénél. Éreztem, ahogyan ez lassan az arcomon is megmutatkozik egy olyan mosoly kíséretében, amit szerencsémre ő nem látott. Ha így lett volna, akkor minden bizonnyal egy pofonnal gazdagabb lettem volna és nem kifejezetten vágytam egy ilyen napzárásra, miután tökéletesen uraltam a terepet az irodában. Lényegében büszke voltam magamra, hogy a sok munkámnra hivatkozva utasítottam vissza az ajánlatot és királyként távoztam onnan. Felszegett állal, kidüllesztett mellkassal. Mert ugyebár véletlenül sem arról van szó, hogy lényegében túl tapasztalatlannak tartom magam egy ilyen kihívásra és összefostam magam, amiért engem akarnak. Soha egyetlen zenésszel vagy dalszerzővel nem történik hasonló... Senki sem izgul azért, ha olyan volumenű munkát ajánlanak neki ugyebár, amiben magas százaléknyi bukás esélye is fennáll.
Mindenesetre szeretem, ha elérem a céljaimat, legyen szó magánéleti és munkabeli dolgokról is. És vagyok annyira makacs és bolond, hogy bizonyos helyzetekben a végletekig képes legyek elmenni... Ettől függetlenül tudom milyen kudarcot vallani. Nekem is rengeteg olyan próbálkozásom volt az életben, ami félrement, azonban annyival vagyok mások előtt, hogy igyekszem ezekkel foglalkozni.
Kivételt képez a családom esete. Ha a szüleimről van szó, még mindig a durcás és lázadó kamaszfiú vagyok, aki képtelen túllendülni azon, hogy magára hagyták egy olyan életszakaszban, amikor szüksége lett  volna rájuk. Az persze igaz, hogy emiatt a húgommal megszakítani a kapcsolatot enyhén szólva is butaság volt. Azonban akkor ez tűnt az egyetlen logikus lépésnek.
Mindenesetre kifejezetten örömmel vettem tudomást a halk szitokszavakról, amikor elvette tőlem a pénzt a büfés. Ez már megint csak azt bizonyította, hogy képes voltam nyerni egy élethelyzetben, ami kellőképpen kielégítette a napi egosimogatás adagomat. Innentől kezdve tényleg nyugodtan hajtom majd álomra a fejem, hiszen a kis ki ha én nem? színésznőcskével is végül elbántam.
- Ki tudja – vontam fel az egyik szemöldökömet, miközben egy hamiskás vigyor jelent meg az ajkaimon – Talán nem is volt semmilyen megbeszélés. Lehet, hogy kidobtak az irodából, miután elmentél én pedig egész végig figyeltelek, hogy követhesselek ide.
Elég sok hasonló beteg elme létezik, tehát egyáltalán nem zárnám ki a helyében ennek az eshetőségét. Mivel nem ismer, és egyáltalán nem is hallott rólam eddig, így lazán lehetésges lenne a dolog, de ez is már csak részletkérdés.
- Ez igazán nagylelkű dolog – ahogy szemrevételeztem őt, alig lehetett facsarni az iróniát a hangomból. Mivel alapvetően neki is megvan a stílusa, én is igyekeztem megengedni vele szemben egy minimális pimaszságot. Azt már inkább meg sem próbáltam hozzátenni, hogy lényegében szerintem azért szeretné ennyire velem tölteni az idejét, mert más nem viseli el a kis pukkancs természetét, mert már sajnos tapasztaltam, hogy egy övéhez hasonló pici kéz milyen nagyot tud ütni.
- Ezzel te kihúzod a nap végéig? – intettem a fejemmel a saláta felé, majd megeresztettem egy halk sóhajt – Mákos.
Én nagyjából napi nyolcra emeltem az étkezéseim számát. Alapvetően ha egy-egy dalon dolgozom, muszáj valamit nassolnom mellé, mert könnyebben gondolkozom úgy.
- Talán meglepő lehet neked – vontam meg a vállam, amikor letettem a vele szemben levő helyre a tálcámat – De elsősorban francia állampolgár vagyok és az életem jelentős részét ott töltöttem el.
Él egy fajta a francia srácok neveltetéséről azzal kapcsolatban, hogy mennyire illedelmesek és lovagiasak. Én a magam részéről részben osztottam ezeket a dolgokat, csak már rendesen keveredett az Ausztráliában magamra szedett lazasággal.
- Csak élvezd az ételt – jelentettem ki végül, majd ismét az arcomra varázsoltam egyet az undorító mosolyaim közül – Úgyis finomabb a kaja, ha azt más fizette ki.

ruha || 564 || köszöntem Drága  

rora && kai

A magam részéről egyszerre tudtam volna gyűlölni Aurorát és szeretni is. Lényegében az első pillantástól kezdve minden egyes tulajdonságot felfedezni véltem már pusztán a tekintetében is, amit egyszerűen csak gyűlölök egy nőben. Ugyanakkor pont ez volt az izgalmas része is. Valamiért mosolyt csalt az arcomra az a dolog, hogy idegesíthetem őt, ez pedig tökéletesnek bizonyult a gondolataim elterelésére. Mivel nem kifejezetten tudom elképzelni, hogy egy ilyen nőhöz majd kötődjek, lényegében egyszerű dolgom volt... Csak ki kellett használnom minden egyes másodpercet arra, hogy felhúzhassam őt... Vagy legalább harcba szállhassunk, amit az egyikünk megnyer, a másik pedig majd elveszít. Mivel volt szerencsém már hasonló jellemű lányokkal, így szinte biztos  voltam abban, hogy a győzelmem nem feltétlenül lesz könnyű... Ők nem azok a fajták, akik hagyják magukat. A liftben megejtett párbeszédünk pedig teljes mértékben ezt támasztotta alá.
Hogy mennyire lett volna etikus az arcomra költöztetni egyet azon mosolyok közül, amit még a haverjaim is idegesítőnek találtak? Igazából nem érdekelt. Olyan pofátlanul álltam be a sorba és kezdtem el társalogni Aurorával, hogy ha azt Jamie látta volna, minden bizonnyal örök életére letagad.
- Sosem lehetsz elég elővigyázatos – vontam meg a vállam, megejtve egy félmosolyt felé – Főleg nem Amerikában.
Mivel nem költöztem a legjobb környékre, lényegében eléggé beleláttam abba,hogy milyen egy olyan helyen élni, ahol az embernek nőként félnivalója lehet. Sokkal jobban szerettem normális környezetben élni, ez pedig rögtön változni fog, amint elkezdek dolgozni a lemezemen és ténylegesen debütálni fogok a tengerentúlon.
- Csodálatos – ennyivel nyugtáztam azt, amit nekem mondott, egy határozottan kihívó pillantás kíséretében. Igazából csak állni akartam a sarat, kifejezetten nem voltak szándékaim felé, mégis kicsit közelebb hajoltam hozzá, hátha a közöttünk lévő távolság csökkenése egy kicsit kimozdítja a komfortzónájából.
- Kifejezetten nehéz lenne megtenni – összevont szemöldökkel pislogtam rá, miközben a saját, jóval férfiasabb kajámat szemléltem a tányéromon – Te csinosabb vagy, ő pedig valószínűleg nagyobb kedvvel önzetlenkedett, mint te. Ha belegondolunk, hosszú távon talán a kissé butácska, de kedves lányok lehetnek a tökéletes társak egy férfi számára.
Ezzel valamilyen szinten egyet is értettem és irigyeltem is azokat a srácokat, akik nem tartották szexinek azt, ha egy nőnek megvoltak a saját gondolatai. Ha egy Aurora kaliberű nőt magam mellé engednék, minden bizonnyal amint tényleg a beléphetne a saját kis birodalmamba, egyszerűen minden tönkremenne. Mert én mindig kedves és megengedő voltam a szeretteimmel, ezért is gondolom azt, hogy egy hozzá hasonló hosszútávon megenne engem reggelire.
Erőteljesen kétkedve pillantottam a kezemben tartott szendvicsre, aminek első pillantásra semmi baja nem volt. Lényegében egy teljesen átlagos hamburgert tartottam a kezemben, ami pont olyan, ahogyan a legtöbben szeretik. Minden bizonnyal ha este lenne, talán nem egy ennyire zsíros kaja adná meg a megváltást számomra, de lesz a mai nap folyamán még bőven dolgom, ami miatt szükségem van a kalóriákra.
- Vonzóak azok a nők, akik tudnak enni – jelentettem ki, egy átható pillantás kíséretében, aztán lassan elmosolyodtam – De igazából te tudod hogyan szeretnél felfordulni egy dolgosabb napod közepén.
Én határozottan annak a híve voltam, hogy az étkezés egy olyan dolog, amit nem lehet elhanyagolni. Mindenkinek szüksége van bizonyos tápanyagokra, ami egy cézársalátában nem található meg a legjobban... Legalábbis ez volt az én véleményem, bár én a vegánságot sem tudtam megérteni, szóval mindig le fogom szólni a zöldségzabálókat. Az pedig, hogy Aurorának mi baja lesz a jövőben, lényegében engem egyáltalán nem fog érinteni innentől kezdve.
- Azt hiszem akkor két sztereotípiádat igazoltam is – kényelmesen dőltem hátra a széken. Igyekeztem egyre inkább megragadni a tekintetét, hogy véletlenül se tudjon könnyedén elfordulni. Ha már belement ebbe az egészbe, akkor innentől csak nem hagyom gyorsan megszabadulni tőlem.
- Az már nem az én problémám – finoman vontam meg a vállam, majd a tekintetemmel követtem a kezét, ahogyan elkészíti a salátáját – Jó étvágyat!
A magam részéről nem is bántam feltétlen azt, hogy sok közöm nem lesz a jövőben Aurorához. Az ilyen nők mindig képesek voltak egyszerre felbaszni és felizgatni, nekem pedig egyáltalán nem volt kedvem munkahelyi drámákat generálni, így lényegében talán az lenne a legokosabb, ha távol kerülnék tőle.
- Mire tippelsz? – magam sem tudtam, hogy az agyát akartam jobban húzni, vagy az időt, amíg találok valamit, lényegében bármit, amivel megbotránkoztathatom őt – Szeretnél a munkatársam lenni?
Kicsit közelebb hajoltam hozzá, és a szabad kezemmel óvatosan a füle mögé tűrtem a haját. Határozottan pofátlanság volt bármiféle intimitást megengednem magamnak ebben a helyzetben, de ugyanakkor nem kifejezetten érdekelt a helyzet.
- Párhuzamosan nagyjából harminc darab fut ebben a színházban – jelentettem ki, miközben ismét megkerestem a tekintetét – Ebből legalább hat zenés darab. Mennyi lenne az esélye annak, hogy tényleg együtt fogunk dolgozni? Tudsz valamit amit én nem, vagy foglalkoztat annak a kérdése, hogy találkozunk még a jövőben?

ruha || 756 ||  

rora && kai

- Igazából azt csinálsz amit akarsz – úgy rántottam meg a vállam, mintha tényleg mindegy lett volna nekem... Mondjuk lényegében az is volt – Csak ne legyen egyszer igazam.
Sosem szerettem azokat az embereket, akik túlságosan vakmerőnek mutatták magukat. Hiába tűntem én is egynek közülük, hiszen ha úgy vesszük, otthagytam a családomat annak érdekében, hogy zenét tanuljak... Egy másik kontinensen. Viszont ez egy eléggé átgondolt terv volt, amit fontos tervezgetések előztek meg. Csak éppenséggel nem igazán érzem azt, hogy vállveregetésre lenne szükségem, amiért ügyesen össze tudtam spórolni egy repülőjegyre és egy tanulói vízumra a pénzem. Az egész elgondolásban az volt a szép, hogy nem tudtam volna hazamenni semmilyen körülmények közül, tehát rákényszerültem arra, hogy megálljak a saját lábamon.
- Az arcodra van írva – kényelmesen dőltem hátra a székemen már annyira, hogy annak az elülső két lába el is emelkedett a földtől – Vagy csak én nem voltam neked színpatikus, de határozottan láttam rajtad, hogy a hátad közepére sem kívánsz.
Hagytam, hogy a súlyom hatására végül halk koppanással a szék lábai visszaérjenek a földre. Hiába tűnt úgy, hogy én aztán egy kurva laza csávó vagyok, elég szépen lejárattam volna magam akkor, ha egyszerűen hátraesek most... Meg azért nem terveztem kórházba is menni a mai napon. Örültem neki, hogy egyszerűen jól mentek a dolgaim, ami miatt nem kell többször ennek a színháznak a közelébe jönnöm.
- Ez egy kicsit degradálónak hangzik egyes nőkkel szemben – vontam meg a vállam – De a hozzád hasonlóak úgyis mind karrieristák és nem jó feleség alapanyagok. Elleszel te a munkáddal azt hiszem.
Ez nem jelenti azt, hogy egyedül fog maradni, illetve még elég fiatal is. Van ideje kiélnie magát a karrierrel kapcsolatban, míg a nála kevésbé intellektuális ex-osztálytársai minden bizonnyal szerelmesek lesznek majd, férjhez mennek, és mire Aurora ilyenekben gondolkozna, addigra már nagy gyerekeik lesznek azoknak a nőknek. Nekem nem volt tisztem megítélni azt, hogy melyik út a tökéletes, mert egyrészt semmi közöm nincsen egyetlen nőhöz sem olyan téren, hogy ezt befolyásolni tudjam, másrészt meg fogalmam sincsen arról, hogy bizonyos lányok mit neveznek anyai ösztönnek meg női megérzéseknek... Ennek pedig a szimpla egyszerű oka az annyi, hogy nem vagyok nő és nem is akarom őket megérteni.
- Hát ez a szívemig hatolt – a tenyeremet pedig a mellkasom bal oldalára tettem, viszont a hangomban egy csepp érzelem sem volt. A szám egyik sarka mégis felfelé kunkorodott, miközben az arckifejezését fürkésztem – Akkor talán máshol is ennünk kellene egyszer?
Határozottan nem volt a válasz a részemről is. Képtelen lennék ezt a nőt hosszú távon elviselni, mivel idővel minden egyes alkalommal arra vetemednék, hogy meg akarjam változtatni. Ehhez pedig se jogom, se energiám nincsen.
- Akarom tudni, hogy mennyi van még? – határozottan álltam a tekintetét, szimplán a székemen dőltem hátra ismét, de most nem kezdtem el vele hintázni. Csak egyszer vagyok annyira nagyon laza, hogy kipróbáljam a dolgot – Szerintem nem.
A saját kérdésem megválaszolásával szimplán csak ki akartam húzni a gyufát... Ismételten. Hiába nem ismerjük egymást, legalább szórakoztatónak akartam tartani a szituációt amibe keveredtünk, ő pedig tökéletes alapanyag volt ehhez. Talán lazítani is megtanul, ha valaki kifigurázza azt a merevséget, amit példának okáért felém tanúsít. Biztos vagyok benne, hogy ha eleget várok, akkor egy nála sokkal készségesebb és unalmasabb segítőt találtam volna.
- Miért kellett volna? – egészen jól ment az ártatlanság tettetése ebben a helyzetben, holott kettőnk közül nem én vagyok a színésznő – Ott álltál előttem és nő vagy. Gondoltam meghívlak, szimpla udvariasságból. Ne gondolj bele többet.
Persze ismertem azt a bizonyos nőtípust, amit jelenleg igyekezett megtestesíteni. A hozzá hasonló lányok határozottan utáltak másoknak tartozni. Én pedig csak szimplán nem értettem, hogy miért veszik tartozásnak azt, ha valaki meghívja őket egy párdolláros salátára, vagy éppenséggel bármire. Ebbe az összegbe szerintem még senki nem halt bele, aki meg nem tudja kifizetni, az nem is fogja.
- Ez esetben talán nem is kellene megkönnyítenem a dolgodat azzal, hogy választ adok a kérdésedre – kettőnk közül egyre inkább én tűntem olyannak, aki egy színjátszó körből szabadult el. De hát mit tegyek, ha annyira fáj az az elutasítás, amivel a kezemet eltolta? – Igazából ez egy olyan információ, ami rövidesen kiderül számodra majd, vagy akár meg is kérdezheted róla a főnöködet. Tehát megtartom magamnak a titkomat.
Ezzel pedig lényegében én magam ütöttem még egy szöget a koporsómba. Nem igazán tudtam, hogy hol van az a bizonyos határ, amit már amúgy többször is átléptem. Tudtam, hogy sokkal többre tartja magát annál, hogy itt és most agyonverjen, de éreztem, hogy egyszer el fog jönni ez a pont és talán nem lesz számomra annyira szórakoztató, mint bármi, amit eddig csináltam.
- Nem kenyerem a felvágás – finoman megrántottam csak a vállam, figyelmen kívül hagyva az előző kérdését. Lényegében ráérzett a lényegre és én meg meg is adtam neki a válaszomat azzal, hogy nem válaszoltam neki – De végeztem zeneszerzőként. Lényegében tehát a kritériumoknak eleget teszek.
Hiába volt a kisugárzásom és a magatartásom olyan amilyen, pontosan tudtam, hogy a pár év alatt összehozott legacy hiába népszerű, közel nem nevezhető világszínvonalúnak. Rendelkeztem azért egészséges ítélőképességgel – ha már az önbizalmam hamis volt – ezért tudtam, hogy keményen dolgoztam a dalaimon, amit jelenleg sokan hallgatnak. Azt is tudtam, hogy még rengeteg munka áll előttem, hogy a sikereimet meg tudjam tartani.
- És mi a helyzet veled? – mert számomra sokkal érdekesebb volt egyszerűen visszadobni azt a bizonyos labdát – Neked mire fel van ilyen fene nagy önbizalmad? Mert ugyanúgy én is eldönthetem azt, hogy milyen színészekkel akarok együtt dolgozni, tehát talán ideje felmérnem a felhozatalt.

ruha || 891 ||  

rora && kai

Képtelen voltam letörölni az arcomról azt a gusztustalan mosolyt, amiért minden bizonnyal felpofozott volna engem ez a nő, ha nem nyilvános helyen lennénk. Érdekes elgondolkozni azon, hogy szándékos provokáció esetén vajon illedelmes dolog-e megállítani valakinek a kezét, aki meg akar minket ütni. Én úgy gondolom, hogy nem az, ugyanakkor a saját szabályaim szerint értelmezem az etikai módszereket. Az egészre ráfoghatom azt, hogy a mai világban kurva szar az etikaoktatás, tehát én lényegében csak egy áldozat vagyok, aki rossz rendszerben nevelkedett. A szokásokat mind a szüleim által sajátítottam el, és az ő gondoskodásuk hiánya a saját hiányosságom. Persze mindezt huszonnégy évesen felvállalni elég gáz lenne, de ettől függetlenül az életnek rengeteg olyan területe volt, amibe önként nem kaptam betekintést és egyedül kellett megküzdenem az akadályokkal. Tény, hogy Aurora legkevésbé sem felelős az én viselkedésem miatt, így nem is őt kellene a legfőbb szórakozásom tárgyává tenni – amúgy az szexista, ha egy férfi ilyen téren diszkriminál egy nőt? – viszont voltak bizonyos jellemvonásai, amik elég bicskanyitogatónak hatottak. Ez pedig kihozta belőlem a legrosszabb énemet, ami miatt automatikusan én, aki szintén nem a viselkedéstan mintapéldánya, nos… Illemet próbálok tanítani, ennek a neveletlen nőnek. Vagy legalább azt akarom elérni, hogy egy kicsit visszavegyen. Ha nem én próbálnám meg letörni a szarvát, akkor minden bizonnyal megtenné más. Hogy nekem mindez miért fontos, az részletkérdés.
- Igen, ez elég egyértelmű – kicsit félrebillentettem a fejem, pár másodpercig úgy néztem rá. Mintha csak azt latolgattam volna magamban, hogy a következő szavakat, amiket egyszerűen csak a szélnek eresztettem, érdemes lenne-e kimondani, vagy sem – Nyilvánvalóan nem véletlenül ülnél egyedül egy ebédlőben, ahol mások is lézengenek.
Ezzel nem arra akartam utalni, hogy őt nem kedvelik az emberek, mert ebbe sok belelátásom nem volt. Nyilván nyugodt szívvel vonhattam le következtetéseket, viszont mivel egyrészt vissza sem fogok nézni erre a helyre már, sok közöm nincs hozzá. Ő maga mondta ki azt, hogy lényegében magától taszítja el az emberek társaságát, így, ha megsértődik azon, amit mondtam, talán egy kicsit hipokritának fog tűnni a szememben. Lényegében csak a papagájt játszottam, az pedig nem főben járó bűn.
- Egy jóindulatú, de nem túl okos nő, az nem feltétlenül rendelkezik olyan erős önkritikával, hogy mindezzel tisztában legyen. Szerintem nem fogunk megegyezni – nyilván én nem vagyok nő, de már találkoztam elég lánnyal az eddigi életem folyamán ahhoz, hogy érzékeljek bizonyos dolgokat – Abban megegyezhetünk, hogy az ostoba, de rosszindulatú kombináció a legszerencsétlenebb.
Az ilyen emberek általában mindig mindent jobban akarnak tudni a másiknál, és elég idegesítő az, amit művelni tudnak. Alapvetően nem szerettem azokat, akik képtelenek voltak a saját véleményükből engedni, mert úgy érezték, hogy minden helyzetben csak nekik lehet igazuk. Szerintem az alázatosság sokkal inkább értékelendő, mint a keménység, vagy éppenséggel az ész. Én azt vallottam, hogy egy okos ember nem villog a tudásával, hanem inkább másokat próbál edukálni, mindezt pedig nem fennhéjazó stílussal teszi, hanem kedvesen. Mert jóindulatú. Aurora nem tűnt annak a fajtának, aki ilyesmi elhivatottságot érezne, viszont olyan közegben dolgozik, ami miatt feltételeztem, hogy nem egy buta proli. Szimplán csak olyan embernek tűnik első ránézésre – de aztán tévedhetek is – akit rövidebb pórázon kell tartani a nagy szája miatt.
A családalapítással kapcsolatos megjegyzését megmosolyogtam, de mivel egyetértettem, nem volt érdekemben tovább bontogatni a témát. Jelen helyzetben a konfliktushelyzetet kerestem, mert viccesnek tartottam, hogy milyen kis pukkancs tud lenni ez a lány. Azért vicces lenne öt év múlva megkérdezni azt, hogy hogyan áll az egész kérdéshez. Én már magamon is éreztem, hogy talán néha jobb lenne egy saját családot alapítani, de ugyanúgy nehezen adtam volna fel a hivatásomat emiatt. Meg nem feltétlenül alkalmas arra mindenki, hogy ezt megtegye.
- Félreértesz – miután elpusztítottam az utolsó morzsáját is a szendvicsnek, és megszabadítottam az ujjaimat a szósztól, lazán összefontam őket a másik kezemmel és hátra dőltem a székemen – Nem veled van problémám. Hanem az attitűdöddel. Szerintem eléggé ütjük egymást, és egyikünk sem egy olyan valaki, aki behódolna valaki akaratának.
Ha pedig ilyen szituációban kellene együtt dolgoznunk, az minden bizonnyal káoszhoz vezetne. Én egyáltalán nem szeretem megtörni az embereket, de az ő esetében nem hiszem, hogy létezne más megoldás.
- Akkor egy null ide – elég nemtörődöm mozdulattal rántottam meg a vállam, aztán elmosolyodtam. Igyekeztem azért a továbbiakban nem feszegetni a határaimat, mert mégsem akarom, hogy mindenki szeme láttára legyek majd felpofozva. Ahogy Aurorát hallgattam, igen erős erőfeszítésembe került az, hogy a szék -amivel billegtem – ne boruljon hátra, mert akkor kettő egy lenne az ő javára. Talán gyerekes dolog, de most nem igazán akartam őt nyerni hagyni.
- Minden nőnek szüksége van egy férfire, hadd ne magyarázzam el azt, hogy miért. De ez fordítva ugyanúgy igaz. – ezzel én a saját részemről lezártnak is tekintettem a témát. Nyilvánvalóan ott lebegett közöttünk a kimondatlan válasz, amin rengeteget vitázott mind a tudomány világa, mind a vallás. Én a magam részéről egyik mellett sem tettem le a voksomat, de azért úgy gondoltam, hogy a fajfenntartás egy nagyon fontos feladat.
- Van tapasztalatom – talán ez volt az első pillanat, amikor tényleg bizonytalannak éreztem magam a beszélgetésünk során – De a mestermunkám óta nem volt közöm színpadi darabhoz. Annak pedig már egy ideje, lediplomáztam.
Mivel jól haladtam a tanulmányaimmal, csúszás nélkül elvégeztem mind a két képzésem. Elég sok mindent tudok a zenéről, de bolondság lenne idejönni és úgy viselkedni, mintha még én tennék szívességet a színháznak – hiába van jelenleg így. Sokkal inkább van szó arról, hogy félek ettől az egésztől.
- Az a legjobb, ha megtalálod az egyensúlyt – teljesen komolyan mondtam ezt neki – Ha jobb lehetőségeket kapsz és arrogánsnak gondolnak, de a mezőnyben van valaki, aki alázatosabb nálad és a szinteden van, akkor sosem fognak téged választani.
Annak idején nyilván én is futottam bele hasonló helyzetben, mert elég nagypofájú módon lobogtattam a papíromat, ami a szakmában sok embert nem érdekelt. Hiába jártam az egyik legjobb ausztrál zeneakadémiára, ez instant kizáró ok volt velem szemben.
- Ez esetben én nem is bánom – minden probléma nélkül álltam a pillantását – Ha valakiben minimális alázat nincsen, annak nem fogok a keze alá dolgozni. További jó étvágyat!
Mivel én befejeztem, és határozottan nem értettük meg egymást annyira, hogy egy komolyabb beszélgetést lefolytassunk, egyszerűen elengedtem a lehetőséget. A szék hangosan csikorgott, amikor felálltam, én pedig éreztem, hogy páran a hátamba fúrják a pillantásukat, miközben elhagyom a termet.

ruha || 1 020 ||