Shayana & David

Fire on the ocean
Reprisal in motion
From the quiet awake
The sins of the father
Are hitting me harder
Every strike I take

Ha őszinte akarok lenni, akkor fülem farkam behúzva megyek haza. Napokkal ezelőtt közölték velem a tényeket: választhatok, hova akarok menni kötelezően "kisegíteni". Kibaszott Etiópiába, vagy Ukrajnába. Hogy őszinte legyek, egyiknek se örültem, mert hiába választottam ezt a szakmát hivatásnak, az élet úgy adta, hogy lett valami fontosabb is nekem. Még se mondhattam azt, hogy "kösz nem", mert nem kaptam más lehetőséget.
Annyi dolog jár a fejemben, hogy jutottam idáig. Mármint arra gondolok, hogy miért engem szemeltek ki erre, és csak az jut eszembe, hogy nem nyaltam elég segget, mióta visszatértem... De nem tehetek róla, ez vagyok én. Apám temperamentuma van bennem, ő se nyalogatott soha senkit. Viszont emiatt oda jutottam, hogy döntenem kellett a rossz és a rosszabb között. A legrosszabb pedig az, hogy közölnöm kell Shayjel: ezen a hétvégén még itthon vagyok, utána pedig fél évig nem fog látni. Már a gondolattól is görcsbe ugrik a gyomrom. Ezen felül még azt is le kell küzdenem a torkán, hogy New Yorkba költözzön (költözzünk), hogy ne legyen egyedül, míg én el vagyok. Hogy baj esetén a szüleimet bármikor elérje.
Amikor megáll a humvee a ház előtt, úgy érzem, mint aki megszédül. Sose éreztem magam rosszul attól, hogy valaki szemébe nézzek és elmondjak neki valamit, de ez... Nem tudom, mit fogok kapni Shaytől. Nem sok jót, az biztos. Kiszállok és a csomagtartóból előveszem a táskám. A házra nézek, érzem, hogy elsápadok. Azt is tudom, hogy nem fogom tudni tartani a pókerarcot, sőt. Amint belépek, tudni fogja majd, hogy baj van. "Baj". A baj az hogy emiatt talán nem leszek itt, amikor szülőszobára kerül, ez pedig végtelenül elkeserít... Eddig próbáltuk úgy csinálni az orvosi viziteket, hogy ott tudjak lenni, mert egyedül nem bírja. Erre életének legfontosabb óráiban lehet nem leszek ott.
- Szevasz Weaver! - a hangra összerezzenek és oldalra nézek a szomszédra. Azt se tudom, mióta állok a járdán. Csak intek, aztán összeszedem a bátorságom és oda sétálva benyitok a házba.
Kellemes illatok és az MTV-ből szóló zene fogad. Az ajtó hangjára Lucifer ugatva rohan elém és már ugrik is fel rám, de egy határozott rászólással állítom le. Nem vagyok most ebben a hangulatban. Persze egy pillanatra erre megjelenik Shay is a konyha ajtóban, én pedig felnézek rá és tudom, hogy a fehér falnak is több színe van, mint nekem és azt is tudom, hogy azonnal azt fogja kérdezni, hogy minden rendben van-e.
- Beszélnünk kell. - szólalok meg erőtlenebbül, mint akartam volna. Mással szemben valószínűleg nem okozna problémát közölni a tényeket. Apámnak is csak elmondom őket, de Shay más.
- Helyedre. - utasítom Lucifert, hogy most ne legyen útban nekünk, ő pedig úgy kullog el, mintha azt hinné, hogy ő csinált valamit. Majd később kiengesztelem. Leteszem a táskám, átkarolom az eddigre valószínűleg elém sietett Shayt. Egy apró csók, és a nappaliba vezetem, és leülök vele a kanapéra.
Kell egy perc, hogy átgondoljam, hogyan akarom ezt átadni. Ezt az egészet. De azt hiszem, ebből az egy percből több lett, mert nem tudok megszólalni. Mély levegőt veszek, nyelek egyet és rá nézek.
- Vissza kell költöznöd New Yorkba.

David & Shayana

- Lucifer! - szólok nevetve a kutyára nagyjából tizedjére; a kis sunyi mindenáron próbál csenni magának néhány falat nyers csirkemellet. Persze amikor rendre utasítom, látszólag szófogadóan elsomfordál, de ugyanezt csinálta az előző tíz alkalomal is - és aztán tízszer bukkant fel megint a könyököm alatt, orrával a pult felé szimatolva. - Ígérem, eljön majd a te időd is, de ez most a gazdádé - somolygok magam elé, miközben "megmentve" a csirkemell darabkákat a serpenyőbe öntöm azokat.
Pontosan úgy csináltam mindent, mint azon a napon. Na jó, nem pontosan, mert fogalmam sincs, pontosan mennyivel több méz került a szószba akkor Dave által, de igyekszem leutánozni az ízt. Igazából elég csak felidéznem azt a napot; a főzést, a majdnem forró pillanatokat, amik a végén egy hirtelen lánykéréshez és egy még hirtelenebb házasságkötéshez vezettek... Csak olyan édesnek kell lennie, mint annak az érzésnek, amikor tudtam: így már soha nem választhatnak el tőle.
Nem tudom eltüntetni a mosolyt az arcomról, mint ahogy azóta a nap óta nagy általánosságban; főleg, amióta Dave hazajött arról a két hónapos gyakorlatról, és lényegében - kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de - itthon van. Ha nem is mindig, de elég sokat. Nekem már ez is bőven elég. Sokkal több, mint amit nem is olyan régen remélni mertem... minden értelemben, simítom szabad kezem a hasam most már határozottan érezhető és látható görbületére. Folytatom a főzést, mert tudom, hogy David hamarosan megérkezik, de a jókedvem elronthatatlan, pont azért, mert mindjárt itthon lesz. Az utóbbi napokban szokatlanul nyúzottnak érződött a hangja, ezért is határoztam el, hogy a kedvencével fogom elkényeztetni, egyfajta nulladik lépésként a figyelemelterelő-hadműveletben.
Amikor Lucifer izgatottan felkapja a fejét és lassan csóválni kezdi a farkát, már szinte minden kész. Kiszélesedik a mosolyom, abbahagyom az öntudatlan táncolást a zenére, aztán gyorsan kezet mosok. Tudom, hogy Lucifer így is gyorsabb lesz nálam, ezért csak a fejemet ingatva törlöm meg a kezem, míg a karmok szinte elkaparnak a padlón, hogy minél hamarabb a bejárati ajtóhoz jussanak. Minden olyan, mint mindig szokott lenni...
Míg meg nem hallom Dave határozott és szokatlanul éles hangját, ahogy rendre utasítja Lucifert. Összevonom a szemöldököm, némi zavart aggodalommal lépek a konyha ajtajába.
- Dave? Mindjárt kész a... - Elhallgatok, amikor meglátom az arckifejezését. Vagy az arcszínét. Vagy a kettőt együtt. - Mi a baj? Minden rendben? - kérdezem most már színtiszta aggodalommal.
Minden másról megfeledkezve lépek felé, de amikor megszólal, semmivel nem lesz jobb. Beszélnünk kell. Tipikus szakítást megelőző bevezető, és bár ennél azért jobban ismerem őt, a gyomrom így is ösztönös görcsbe ugrik, mert ez akkor sem jelenthet semmi jót. Elég csak ránéznem az arcára. Nagyot nyelve bólintok, lépteim pedig már visznek is felé, karöltve az ösztönnel, hogy megnyugtassam.
- Történt valami? A szüleid jól vannak? Az öcséd...? - sorolom egymás után, ami eszembe jut. Elé érve azonnal magamhoz húznám egy hosszú ölelésre, meg akarom simogatni a haját a tarkóján, mint minden rohama után, mert tudom, hogy az megnyugtatja, de nem hagyja elnyúlni a pillanatot. Ettől pedig csak egyre aggodalmasabban nézek rá.
Már-már szánakozva, bocsánatkérőn pillantok Luciferre, aki láthatóan biztos benne, hogy valami rosszat csinált, de hagyom, hogy Dave a nappaliba vezessen. Leülök mellé, éberen, aggódva figyelem, és amikor nem szólal meg azonnal, a kezeim közé veszem az övéit.
- Dave...? Beszélj hozzám. Megijesztesz - simítom meg hüvelykeimmel gyengéden a kezét. Az aggodalmam lassan tényleg félelemmé fokozódik, ahogy rám néz, aztán...
Pislogok egyet. Majd még egyet.
- Micsoda? - kérdezek vissza őszinte értetlenséggel. Olyan, mintha hirtelen vettünk volna egy száznyolcvan fokos fordulatot; nem tudom összerakni egyet a kettővel, mert az előbb még az sem lepett volna meg, ha kijelenti, hogy közeledik a világvége, de ez...
- Miről beszélsz? - rázom meg a fejem hitetlenkedve. - Azt hittem, ezen már túl vagyunk, David... Megbeszéltük, hogy itt maradok. Megígérted, hogy bízni fogsz bennem és abban, hogy meg tudom csinálni! - Érzem, hogy felkúszik bennem a keserűség, mert újra elönt az az érzés, mint kezdetben: hogy szerinte nem vagyok elég. Hogy szerinte én nem leszek elég végigcsinálni ezt az egészet azokban az időszakokban, amikor ő nincs mellettem. Aztán, ahogy erre gondolok, a megvilágosodás fájdalmasan szorítja össze a mellkasom.
- Megint el kell menned, ugye? - sóhajtok fel szomorúan, bár a kérdés költői. Nem látom, nem érzem a dolog mélységét; biztosra veszem, hogy ez is csak legfeljebb két hónap lesz, ő pedig túlzásokba esik.
- Azt hittem, látod, hogy próbálkozom. Miért nem hiszel bennem? Miért gondolod, hogy mindenáron... felvigyázásra van szükségem? Eddig is mindent megoldottam egyedül, ha kellett. Jó, a hasam idővel szó szerint nagyobb akadály lesz, de azért te sem gondolhatod komolyan, hogy ettől felügyeletre szorulok! Még csak nem is nő majd annyit pár hét alatt - tárom szét a kezem. - Nem kell úgy tenni, mintha egyedül készülnék a szülőszobára - fújtatok egyet. Igenis eddig is nagyon jól működtem egyedül is, ha kellett, a vizsgálatokat kivéve, de a hasi ultrahanggal már nincs baj, szóval nem értem...
Nem tudom, mikor üt be a felismerés. Ha feltűnően hallgat, valószínűleg sokkal hamarabb. Egy pillanatra mintha jeges veríték öntené el a testem, ahogy eszembe jut egy lehetőség, ami sok mindent megmagyarázna...
- Dave...? - Most már az én arcszínem is csatlakozik az övéhez, ahogy lassan ránézek. - Mennyi időre kell elmenned...?

Shayana & David

Fire on the ocean
Reprisal in motion
From the quiet awake
The sins of the father
Are hitting me harder
Every strike I take

Ahogy előre megjósoltam. Shay aggodalmasan jön, ölel, simogat, kérdezget, én pedig azon gondolkodom, mi a francot mondjak neki. Hogyan lehet a szart szépen tálalni? Azt kívánom, bárcsak ne volna erre szükség, de muszáj. Persze a némaságom megrémiszti őt, mire nagy nehezen kibukik belőlem az, amire szükségem van, hogy megtegye... és ezzel együtt belépek egy olyan ajtón, amin már nem tudok kimenni. Halkan sóhajtva hallgatom, ahogy azt hiszi, nem bízom benne, és abban, hogy képes egyedül túl lenni a terhességen, pedig a valóság nem is állhatna távolabb ettől. Pont azért féltem felhozni ezt, mert tudtam, hogy ezt fogja gondolni és nem akartam, hogy csalódjon bennem. Kezdhettem volna a rosszabbik hírrel is, hogy ez ne történjen meg, de nem akartam atombombával rá rontani.
A némaságom talán többet mondhat minden szónál. Míg én a kezét simogatom görcsösen, ő rátapint a lényegre. Megint nyelek egyet, mert úgy érzem, hogy kiszáradt a torkom, az ajkam. Két kezembe fogom az övét és azt nézve igyekszem kinyitni a számat, mert félek felnézni a szemeibe és látni, ahogy egy világ törik össze benne.
- Hat... hat hónapot várnak tőlem. - mondom rekedten és halkan, tudva, hogy Shay érteni fogja: ez azt jelenti, hogy 6 hónap a minimum. Már pedig ő már 4 hónapos, és ha csak a minimumot veszem, isteni csoda kell majd ahhoz, hogy itt lehessek: mert 9 hónap egy átlag terhesség, én pedig ezen egy hónappal fogok túl lőni. Mély levegőt veszek és halkan kifújva sütöm le a szemeim.
- Nem azért akarom, hogy New Yorkba költözz, mert nem bízom benned, hanem azért, mert valószínűleg nem leszek itt, mikor szülni fogsz. - mondom ki végül a tényeket halkan, összeszedve minden bátorságom, hogy a szemeibe nézzek.
- "Önkéntesként" Ukrajnába kell mennem. - mondom halkan és bár tudom, hogy a kedvét semmi sem fogja visszahozni, legalább egy pozitívum van ennek az egésznek, amely lehet legalább egy kicsit megnyugtatja.
- De nem a frontvonalra kell mennem. A civileket fogjuk segíteni. - mondom halkan és elengedem a kezét, hogy magamhoz húzva átöleljem.
- Annyira pedig az oroszok sem hülyék, hogy a NATO katonáira támadjanak. Főleg nem amerikaiakra. - igyekszem azzal az egyetlen érvvel nyugtatni őt, amim van, pedig ekkor még nem tudom, hogy mekkorát tévedek...de mentségemre szóljon, senki sem tudja, hogy a hülyeség mélyebben gyökerezik az oroszokban, mint bárki gondolná...

David & Shayana

Úgy érzem, megfordul velem a világ. Ismét felülök az érzelmi hullámvasútra, amire nem váltottam jegyet: a boldog és izgatott várakozás először aggodalomba vált, ami aztán félelembe megy át, látva mennyire komoly és komor David, de mivel egyáltalán nem olyasmit mond, amit ezzel össze tudnék egyeztetni, teljesen félreértem a dolgot. A keserűséggel vegyes értetlenséget aztán én magam oszlatom el, amikor tudattalanul, de rátapintok a lényegre. Nem azért hozakodok elő a feltételezéssel, mert megfordulna a fejemben, hogy ez a dolgok mögött rejlő igazság; a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna bele abba, hogy ez valósággá válhat, Dave azonban tüntetően néma marad, ez pedig beszédesebb mindennél.
Érzem, hogy az ujjaim vége zsibbadni kezd. Nem is érzékelem, hogy a kezemet simogatja, mert az agyam már azelőtt elkezd túlélő-üzemmódba kapcsolni, hogy ténylegesen megadná a választ.
Hat hónap. Levegőt sem veszek, mert nem kell matekzseninek lenni ehhez a fejszámoláshoz és még csak azt sem kell tudatosítanom magamban, hogy ha ennyit várnak tőle, akkor ez csak egy minimum. Ebben a pillanatban ez már nem számít, mert a valóság így is sokkolva vág arcon, és hirtelen fogalmam sincs, mi tévő legyek. Elnyílnak az ajkaim, de nem tudom, mit mondjak, és amikor David újra megszólalva összefoglalja a tényeket, az egész csak még szörnyűbbé válik. Rám néz, de én nem látom őt, mert szinte vakon meredek magam elé.
David nem lesz ott a születésénél és legjobb esetben sem fogja megismerni Yanát egy hónapos koráig. Zsibbadtan, mozdulatlanul, szinte karót nyelve ülök. Még mindig nem találom meg magamban az erőt, hogy megszólaljak; egyszerre van kedvem sírni és dühösen üvölteni, de igazán egyiket sem akarom megtenni. Nem most, nem előtte, mert tudom, hogy nem az ő hibája és azt is tudom, hogy erősnek kellene lennem. Az a dolgom, hogy biztos hátország legyek számára, nem az, hogy megnehezítsem az egészet...
De aztán újra megszólal, a világom pedig ismét kifordul a sarkaiból. Ekkor már rákapom a tekintetem, elkerekedett szemekkel meredek rá, amikor azt mondja, Ukrajnába kell mennie, ahol épp nyílt háború folyik. Nem nyugtatnak meg az érvei, egyáltalán nem, és amikor magához húz, képtelen vagyok viszonozni az ölelését, mert még mindig feldolgozok.
– Szerinted ez érdekelni fogja őket? – szólalok meg most először, rekedt hangon kérdezve vissza. Eltolom magamtól, mert képtelen vagyok megnyugodni; a gondolataim megállíthatatlanul zakatolnak. – Ha odamentek, az csak olaj lesz a tűzre... – rázom meg a fejem, miközben nyughatatlanul pörgetem végig a fejemben az összes dolgot, amit tudok az ottani helyzetről. Visszaemlékszem a híradásokra, a felvételekre, a cikkekre, jelentésekre... A szívem pont olyan nyugtalanul ver, mint ahogy az agyam dolgozik.
– Az oroszok válogatás nélkül lövik a városokat ballisztikus rakétákkal és soha nem hatotta meg őket sem a civil lakosság, sem semmi más – rázom meg a fejem kétségbeesetten. A civil lakosság soha nincs biztonságban egy háborúban, ez nem érv. Már szinte látom is magam előtt a jelenetet, ahogy Dave és a csapata próbálják a civileket segíteni, és becsapódik mögöttük egy rakéta... a kép pedig gyorsan összemosódik olyan emlékekkel, amelyeket az agyam nagyon szeretne kivetni magából, de nem tud.
Érzem, hogy felfordul a gyomrom, amikor az emlékeimben újra az arcomba robban a hajó. Hideg veríték ül ki a bőrömre, ahogy újra ott állok Tel-Aviv szűk utcáján, a házunk ajtajában számolgatva, hány helyen látom anya ruhájának cafatjait. Miért ne lehetne David a következő, akit elvesz tőled egy háború? Megpróbálok mély levegőket véve nyugalmat erőltetni magamra, de ezen a ponton már késő. A szám elé kapom a kezem, felpattanok, és még éppen annyi időm van, hogy kirohanjak a mosdóba és becsapjam magam mögött az ajtót, hogy aztán a vécé fölé görnyedve ürítsem ki a gyomrom tartalmát.
Amikor már nem öklendezek, halk sóhajjal hajtom le a vécé tetejét és húzom le azt, aztán lehunyt szemekkel leülök a földre, hátamat a falnak támasztva. Adok magamnak néhány percet, aztán feltápászkodok és a mosdóhoz lépve megnyitom a csapot, letámaszkodva a mosdókagyló szélére. Míg megmosom az arcom és a fogam, igyekszem rendezni a gondolataimat, hogy mire előjövök innen, már az a feleség legyek, akit David megérdemelne, ne az, aki pánikol, kiakad és hisztizik. Nem ő lesz az első katona, aki nem tudja végigkísérni a terhességet és nem ismerheti meg a gyerekét egy darabig. Nem én leszek az első feleség, akinek egyedül kell végigcsinálnia mindezt. Ha most összetörök, ha nem tudom ezt egyedül megcsinálni, csak azt bizonyítom, hogy nem vagyok méltó társa.
Megígértem, hogy mellette leszek. Megígértem, hogy támogatni fogom.
Veszek egy nagyon mély lélegzetet, megtörlöm az arcom és a kezem, és bár még nem érzem úgy, hogy készen állok, kinyitom az ajtót, mert nem akarom, hogy Dave aggódjon. Ha ott van a közelben, igyekszem a jelenleg tőlem telhető legnagyobb nyugalommal ránézni.
– Elköltözök New Yorkba, de csak akkor, amikor már feltétlenül szükséges lesz. Megbeszélem az orvosommal, mikor biztonságos még megtenni az utat és az ő javaslata szerint fogok eljárni – közlöm halk, de határozott hangon, hogy tudja: ezek a feltételeim és nem vagyok hajlandó vitatkozni egyikről sem. – El fogok fogadni minden segítséget a szüleidtől is, de nem akarok senkit magam mellett a szülés alatt. Annyit segítenek, amennyit szeretnének előtte és utána, de ott nem lehet senki – jelentem ki a második feltételt. Meg akarom kérdezni tőle, hogy mikor kell indulnia, de még nem állok készen arra, hogy ezzel is szembenézzek, mert egyelőre egy másik veszteség, amit fel kell dolgoznom. Egy olyan, amit nem fogunk tudni utólag sem bepótolni.
Felmegyek az emeletre, a hálószobánk melletti kisebb szobába, ami bár még erősen kezdetleges fázisban van, már elkezdte felvenni a gyerekszoba jelleget. Egyelőre csak egy kanapéágy van elhelyezve az egyik falnál, plusz néhány bútor becsomagolva vár összeszerelésre. Előbbire ülök le lassan, és ahogy magam elé bámulok, eszembe jut, hogy épp ma sikerült megrendelnem a kiságyat, amit közösen kinéztünk két hete, mert végre volt raktáron. Vacsora közben akartam neki elújságolni, hátha feldobja a hír, de most... most már talán jobb is, ha nem teszem meg. Nem akarom még jobban elkeseríteni. Még akkor sem, ha az én szememet is megállathatatlanul öntik el a könnyek, amikor arra gondolok, hogy hiába képzeltem magam elé a jelenetet, amiben én pontosan ugyanitt ülve nézem, ahogy ő összeszereli a kiságyat, ez már biztosan soha nem fog valóssággá válni.
Azt pedig csak remélhetem, hogy legalább összeszerelve láthatja majd egyszer, amikor már Yana is ott alszik benne...

Shayana & David

Fire on the ocean
Reprisal in motion
From the quiet awake
The sins of the father
Are hitting me harder
Every strike I take

Tudtam, hogy ezt a hírt veszélyes lesz előadnom. Tudtam, hogy borzasztóan nehéz lesz feldolgozni, kétszer olyan nehéz, mint egyáltalán elmondani neki. De azért valahol kétségbe ejt, hogy Shayt ez annyira megviseli, hogy még csak hozzám sem bújik. Nem hogy nem keres bennem vígaszt, de eltol magától, amitől én érzem úgy, hogy forog velem a világ. A félelem, hogy a távolság megöli majd a kapcsolatot olyan újult erővel tör rám, hogy most már csak emiatt sem tudok megszólalni, csak hallgatni Shay kételyeit azzal kapcsolatban, amit mondtam. Tudom, hogy mi folyik ott, ezért kell oda mennünk. Mert eddig csak picsogtak arról, hogy a "NATO ellen harcolnak", de ha be is találják a katonákat, akkor lehet, hogy tényleg ellenük fognak harcolni. Azt nem akarhatják. Nekünk kell lenni a biztosítéknak. Időm sincs kimondani, hogy a civilek életéért muszáj a kockázatot vállalni. Nem tudok belemenni abba, hogy nekem mennyit jelentene, ha más tenné meg ugyan ezt Shayért és a városomért. Nem jönnek a szavak a nyelvemre, és időm sincs rá, mert Shana úgy pattan fel a kanapéról, mintha alágyújtottak volna.
- Shay..! - lépek utána, de olyan erővel csapja be maga mögött az ajtót, hogy lefagyok. Mintha a lidérces rémálmok váltak volna valóra. És fogalmam sincs, hogy mit vártam. Épp közöltem, hogy háborús övezetbe megyek, ő meg egyedül fog szülni. Ne gondolj bele túl sokat. Legalább is nem akarok, de a kezem már remeg. Be akarok nyitni, mert hallom, hogy öklendezik és segíteni akarok neki... valahogy. Bárhogy. Tartani a homlokát, vagy fogni a haját, de azt is tudom, hogy okkal csukta be maga mögött az ajtót. Megdörzsölöm a szám és állam a kezemmel, aztán összerezzenek, ahogy a másikhoz Lucifer orra ér hozzá határozott bökéssel. Lepillantok rá, megsimogatom a fejét, aztán a zsebembe nyúlok. Shay mellett soha nem gyújtottam rá, mióta terhes, de most kell. Leveszem a fejemről a sapkát és a dohányzó asztalra dobom, míg megfordulok, hogy kimenjek a házból, út közben pedig felkapok egy széket a konyhából. Csak oda belépve látom meg, hogy mivel készült, amitől ez az egész csak rosszabb lesz. Azon gondolkodtam, hogy visszalépjek a diplomáciai testületre. Hogy kapu őr legyek, mint mikor azt mondták, hogy jobb, ha nem megyek egy ideig a spec. osztag közelébe. Mintha lett volna bárhová is visszamenni. Ezzel garantálni tudtam volna, hogy itt legyek. De elkéstem vele és most Shay szívja meg a legjobban. Leteszem a fűbe a ház falának tövében a széket, úgy, hogy ne az ablak alatt üljek, még a végén beszáll a füst. Remegve gyújtok rá, mert habár lehetnék dühös és kiverhetném a hisztit azon, hogy nem leszek itt, sokkal jobban félek attól, hogy ez mit jelent Shayre és kettőnkre nézve. Ez egy soha vissza nem térő alkalom, és nem lehetek itt. Nem foghatom meg... nem hallhatom az első sírásait, a francba is, az első hónapjában sem leszek itt, pedig addigra már arcokat is felismernek. Egy kibaszott idegen leszek neki.
Már a második szálat szívom el, Lucifer fejével az ölemben, amikor meghallom, hogy kinyílik a ház ajtaja. Nem is merek oda nézni, mert tartok attól, amit rajta látok majd, de nem is kell. A hangja árulkodik mindenről, és amikor közli, hogy nem akar senkit a szülésen, halkan felsóhajtok és lehunyom a szemeimet. A semminél bármi is jobb lenne, de nem neki.
- Úgy lesz, ahogy akarod. - válaszolom halkan a parazsamra tekintve. Nem tudok és nem is fogok ráerőszakolni semmit, noha engem kezd rettenetesen bántani, hogy ennyi idő után is úgy viselkedik az anyámmal és az apámmal, mintha idegenek lennének. A családom ők is, épp úgy, mint ő, de kénytelen vagyok kétfelé élni, mert nem hajlandó nyitni és nyílni feléjük, ez pedig a legjobb példa rá. Hogy inkább szenved majd egyedül a szülőszobán, mint hogy bármelyikőjük is vele legyen. Reszketegen sóhajtva szorítom ökölbe a kezem, mert nem gondoltam volna, hogy ez ilyen problémákat is fel fog vetni. De ez ellen is tehetetlen vagyok. És ez kurvára szar érzés. Megszívom az orrom és egy utolsó simítással Luci fején kelek fel a székből, hogy a markomba gyűjtött csikkeket kidobjam a járda végén álló kukába. Rendezem az arcvonásaim, aztán hajamba túrva sétálok vissza a házba. Szinte megüt a csend és akaratlanul is arra gondolok, hogy ilyen lenne nélküle. És nem akarom. Csak nem az én döntésem.
Felsétálok az emeletre, hogy a folyosói szekrény felső részéből levegyem a másik málhámat is, mert a lent hagyott táskámmal együtt kelleni fog. A lépteim lelassulnak a kezdetleges gyerekszobánál, és Shayre nézek, de nem szólok egy szót sem. Nyilván van egy apró részlet, amiről még nem beszéltünk, de az előbbiek után egyáltalán nem vagyok felkészülve, hogy megmondjam neki, hogy a hat hónap hétfőtől kezdődik. Csak elfordítom a tekintetem és a hálóba lépve leteszem a táskát az ágyra. Kinyitom, majd a szekrény ajtaját is és a szépen, gondosan kimosott, kivasalt és összehajtott egyen ruhák mindegyikét bele pakolom. Nadrágot, trikót, inget. Teszek el több zoknit is, alsóból is jópárat. Fogalmam sincs, mikor és hogy lesz majd alkalmam ott mosni. Nem sietek a pakolással, próbálom úgy a táskába tenni a ruhákat, ahogy azt Shay megcsinálta. Nem akarom összegányolni a munkáját. Legalább azt nem.

David & Shayana

Nem tudok józanul gondolkozni, pedig esküszöm, nagyon szeretnék, és minden maradék erőmmel próbálkozom. Tudom, hogy nem szabadna elmerülnöm a saját fájdalmamban és a saját félelmeimben, mert ez Davidnek legalább olyan szörnyű, ha nem szörnyűbb, mint nekem, de közben nem tudok szabadulni a zsigeri rettegéstől. Rettegek, mert valójában fogalmam sincs, meg tudom-e csinálni ezt nélküle. Nem a segítségről van szó; tudom, hogy nagyjából mindenki lesné minden kívánságomat, ha szükség lenne rá – Lazare, Dave szülei, de szerintem még Avichay is ideutazna az egész családjával –, de Őt, az ő jelenlétét senki nem tudná pótolni. Senki nem tudja utánozni azt, ahogyan a hangja zengése megnyugtat, ahogy egyetlen érintéssel békét hoz nekem. Senki más mosolya nem elég ahhoz, hogy utána egész napra erőt adjon. Senki más nem tudná elérni, hogy elhiggyem magamról: erős vagyok. És ez csak a kezdet...
Ugyanis rettegek, mert még csak azt sem tudhatom biztosan, hogy visszajön-e. Tudom, hogy ezt sokan egyetlen türelmetlen intéssel lesöpörnék, de én pontosan tudom, milyen a háború. Pontosan tudom, milyen könnyű odaveszni egyetlen szempillantás alatt, pusztán azért, mert valaki rosszkor van rossz helyen, mert láttam. A gondolat, hogy most tényleg, igazán ott lóg a fejünk felett a lehetőség, hogy véglegesen, örökre elveszítsem őt, szinte megfojt, és nem tudom, hogyan maradjak a felszínen, hogy ne fulladjak meg.
Nem jön utánam a fürdőbe, de valahol hálás vagyok ezért, mert tudom, hogy ha megtenné, a szeme láttára törnék össze, és nem akarom, hogy szemtanúja legyen a gyengeségemnek. Miután összeszedtem magam és a rosszullét is elmúlt, megkeresem őt, és amikor odakint találom meg, cigarettával a kezében – amit szerintem azóta nem láttam nála, hogy kiderült a terhességem –, egy kicsit még jobban összetörök belül, de nem szólok semmit. Ha szüksége van erre, nem fogom megállítani. Ugyanígy nem fűzök megjegyzést ahhoz sem, amikor látom rajta, hogy bántják vagy bosszantják a feltételeim – nem akarok magyarázkodni. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy nyissak a családja felé, de ha szerinte természetesnek kellene lennie, hogy beengedjem őket egy olyan intim helyzetbe, mint a szülés, akkor nem értünk egyet. Lazare-t sem akarom ott tudni. Avichayt sem akarnám. Daviden kívül az anyám lenne az egyetlen, akit nem éreznék ott idegennek, de ő sem lehet már ott.
Mivel úgy tűnik, nincs is több mondanivalója, sajgó mellkassal, görcsben álló gyomorral és szúró szemekkel sétálok vissza a házba, az pedig már meg sem lep, hogy hová visznek a lépteim. Az a boldog, várakozásteljes izgalom, ami eddig eltöltött, ahányszor csak beléptem ebbe a szobába, most mintha elveszne egy sötét, nyomasztó ködben. Nem kell kérdeznem semmit, hogy tudjam: David már nem fog segíteni feldíszíteni a falakat, összerakni és elrendezni a bútorokat, mellettem ülve arról viccelődni, milyen lesz, amikor egymásnak dőlve alszunk majd el ezen a kanapéágyon, amikor épp lesz rá két alkalmas percünk. Nem; elég meglátnom, ahogy táskával a kezében áll meg a folyosón. Nem csomagolna, ha nem sürgetné az idő.
A számra szorított tenyérrel próbálom elfojtani a feltörni készülő zokogást, hátha az összetörő szívem beéri majd azzal, ha csak csendesen sírom el magam a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Nem akarok egyedül maradni. Nem akarom ezt nélküle végigcsinálni. Nem akarom, hogy ne legyen mindennek részese. Nem akarom, hogy veszélyben legyen az élete. Összeszorítom a szemeimet és a tenyerembe temetem az arcom, még mindig azon küzdve, hogy hangtalanul sírjak, mert nem akarom megriasztani Dave-et, de minél többet jár az agyam, annál nehezebb elfojtani az érzéseimet. Főleg azért, mert gyűlölöm magam, hogy gyenge és önző vagyok, és most is csak a saját fájdalmammal törődöm ahelyett, hogy ott állnék mellette szilárdan és erősen.
Amikor meghallom a közeledő lépteket, már tudom, hogy "lebuktam", de nem is próbálok elháríani semmit. Felemelem a fejem, könnyes szemeim az övéibe kapcsolódnak, aztán már állok is fel, hogy én is felé lépjek. Olyan kétségbeesetten és szorosan ölelem magamhoz, mintha ezzel itt tarthatnám; arcomat a mellkasába fúrva merítek erőt belőle, mint mindig. Csak ez most nagyon fáj.
– Sajnálom – szólalok meg halk, rekedt hangon. – Önző vagyok, pedig tudom, hogy neked semmivel nem könnyebb... Ugye tudod, hogy nem rád haragszom? – nézek fel rá, kétségbeesetten keresve a tekintetét, mert ha itt kell hagynia, annál már csak az lenne a szörnyűbb, ha úgy hagyna itt, hogy mindketten csak keserűséget őrzünk a szívünkben. Kezeim közé veszem az arcát, a tekintetébe kapaszkodva nyelek egy nagyot.
– Félek, Dave – vallom be halk suttogással. – Nem tudom, elég leszek-e nélküled. Nem tudom, hogyan csináljam nélküled... és rettegek, hogy történik veled valami – csuklik el a hangom, pedig csak lehelem a szavakat, mintha nem is merném őket hangosan kimondani.
– Ígérd meg, hogy visszajössz hozzám – kérem halkan, megtört, könyörgő tekintettel nézve őt. – Szükségem van rád. Szükségünk van rád – nyúlok egyik kezemmel az övéért, hogy tenyerét finoman a hasamra vonjam. – Az idők végezetéig várnék rád, ha kell, de nem tudom, szembe tudnék-e nézni egy élettel nélküled...
Tudom, hogy Yana miatt nem lenne választásom, de éppen őt félteném a legjobban attól, ha csak én lennék jelen az életében; David nélkül viszont én is csak félemberként.

Shayana & David

Fire on the ocean
Reprisal in motion
From the quiet awake
The sins of the father
Are hitting me harder
Every strike I take

Némán pakolok a táskába és próbálok túl lendülni azokon, amiket Shay a "fejemhez vágott". Próbálok nem gondolni a távolság tartására és csak arra gondolni, hogy másra mérges. De valahányszor erre gondolok, két dologra jövök rá. Egy, rajtam csattan. Kettő, én akartam ezt. Ez a munkám. Ez a hivatásom, így minden harag, keserűség és félelem, amelyet érez, rám ugyan úgy igaz, még ha talán ezt nem is akarja bevallani. Az utolsó összehajtott alsót rakom be, amikor meghallom a halk és félre ismerhetetlen szipogást. Halkan sóhajtva hunyom le a szemem, és bármennyire is egyedül akart lenni a fürdőben, ezt már még sem hagyhatom. Ott hagyva a táskát lassú léptekkel sétálok át a másik szobába. Csak egy pillanatra állok meg, hogy magamba fogadjam Shay megtört képét. Keserű érzés önti el a számat, mert nem szeretem így látni, másrészről...
Közelebb megyek hozzá, de nem jutok el odáig, hogy mellé üljek, hanem a szemeimbe tekint, aztán felkelve oda lép és szorosan megölel, mintha marasztalni akarna. Visszaölelve simogatom a hátát és hallgatom a vallomást. Nem rám mérges. Nekem sem könnyű. Nem tudja, hogy csinálja. Bármennyire is tudom, hogy ez a szülésre és arra vonatkozik, hogy esetleg vissza sem jövök, nem arra, hogy nincs más, akire támaszkodjon, de őszintén szólva mindkét opció csalódással és némi haraggal tölt el. Amikor felnéz rám, vegyes érzésektől kavarognak a szemeim. A hasára simítom a kezem és ismét elönt a keserűség, hogy nem láthatom majd őket, de ez amennyire az én, úgy az ő hibája is.
- Egy percig sem terveztem ott hagyni a fogamat, Shay. Megígértem, hogy visszajövök, bárhová is megyek. - mondom halkan, a hasáról rá tekintve.
- Fogalmam sincs, hogy fogalmazzam meg azt, amit jelenleg gondolok. - kezdek bele halkan, sóhajtva ülök le a fotelre és nézem a falat pár másodpercig.
- Már akkor is ezt hangoztattam. Katona vagyok, Shay. És ha nem bírod elviselni, hogy fegyvert kell ragadnom és harcolnom kell mások ellen, akkor nem értem, mi a fenéért küzdöttél azért, hogy újra tengerészgyalogos lehessek? - tekintek rá újra.
- Minden alkalommal, amikor elmegyek, ugyan itt tartunk. Szinte már előre gyászolsz. - mutatok rá, mintha csak az állapotát akarnám tükörként felmutatni neki.
- Fáj, hogy nem bízol bennem. Fáj, hogy nem engeded a szívedbe a családomat. Fáj, hogy azt hiszed, én nem félek. Fáj, hogy nem látom nagyra nőni a pocakod és nem tudok beszélni hozzá mindennap, hogy a gyerekem felismerjen majd, amikor megszületik. Fáj, hogy egyáltalán ott sem leszek! Fáj, hogy tönkre teszed magad, hogy betegre aggódod magad, pedig tudtad jól, hogy mire vállalkozol, vállalkozunk, amikor visszamentem katonának. Megkérdeztem és te azt mondtad, hogy soha nem akarsz az álmaim útjába állni, de bassza meg Shay, nem bírom. Nem tudok úgy elmenni, hogy nem érezlek biztonságban sem lelkileg, sem testileg. Te pedig hajthatatlanul, makacsul ragaszkodsz az egyedülléthez. Mi a francot fogok csinálni oda kint? Én is betegre fogom aggódni magam, mert tudom, hogy itthon lassan felőrlöd magadat a félelemtől, mert ahogy mondtad, nem tudod, hogy megtudod-e csinálni egyedül. - kelek fel és kezdek járkálni.
- És nem azzal van a gond, hogy aggódsz. Minden katonafeleség aggódik a sajátjáért de legalább osztanád meg a terhet! Mi van, ha nem jövök vissza? Mit fogsz csinálni nélkülem? És szerinted nekem hogy esik, hogy tudom, hogy itt fogsz majd zokogni ebben a szobában és fogalmad sincs arról, hogy mit kezdj majd magaddal? - állok meg és nézek rá.
- Rettegtem elmondani ezt a kiküldetést. Rettegek attól, hogy a távolság megy a kapcsolatunk rovására, hogy úgy jövök haza, hogy nem szeretsz, de ha ezt így folytatod, ennél sokkal nagyobb problémáink lesznek. - mondom komolyan, de szeretettel a szememben. Nem azért szidom össze ebben az egyébként is nehéz helyzetben, hogy még jobban összetörjem a lelkét, hanem azért, mert másképp nem fogja látni, hogy rohadtul igazam van.
- Nem akarsz önző lenni? Akkor gondolj rá. - mutatok a hasára.
- És arra, hogy szüksége van rád épp úgy, mint rám. És sem most, sem halálomban nem akarnám, hogy ne tudd felnevelni. Hogy elvegyék tőled. És nekem is szükségem van rád. Szükségem van arra a biztos tudatra, hogy minden oké itthon. Hogy bármi történik, te rendben leszel! De ha nem engedsz a közeledbe senkit Shay, akkor nem leszel rendben, én pedig nem tudok tisztán gondolkodni majd oda kint. - fogom meg a vállait és komolyan tekintek a szemeibe.
- Szeretlek Shay és nem tudok minden alkalommal érted aggódni, amikor kint vagyok. Abba én is bele őrülök. - simogatom meg az arcát hüvelykujjaimmal, tenyereimbe véve azt. Meg kell értenie, hogy ha egyedül akar maradni, akkor fel kell kötnie a nadrágot és elkezdenie edzenie a lelkét és a szívét, vagy ha ez nem megy, akkor ideje, hogy mást is beengedjen az életébe.

David & Shayana

Ha azt hittem, a hullámvasút legmeredekebb völgyei és gyomorforgató emelkedői akkor voltak, amikor közölte, hogy el kell mennie, ráadásul hova és mennyi időre, hát ismét tévedtem. Amikor nem sikerül eléggé elfojtanom a sírást és meghallom Dave közeledő lépteit, szentül hiszem, hogy... nos, nem kibékülünk, mert tulajdonképpen össze sem vesztünk, de legalább úgy gondolom, magunk mögött tudjuk hagyni ezt a jelenlegi állapotot. Nyithatnánk egymás felé, hogy aztán ne a fájdalom és a félelem határozza meg azt az időt, amink még van együtt, mielőtt mennie kell. Legyen az akármilyen kevés is.
Ezzel az elhatározással lépek oda hozzá és találom meg a hangomat is. Nyitni akarok felé, mert mindig azt mondja, ne zárkózzak be, osszak meg vele mindent. Én pontosan ezt teszem, de őszintén szólva már attól sem tudom, hogyan kellene éreznem pontosan, ahogy rám néz, és aztán... semmi nem úgy alakul, ahogy azt gondoltam. Már attól leforrázva állok előtte, amikor a képembe vágja, hogy ő katona, mintha ez mindenre magyarázat és megoldás lenne.
– Miről beszélsz? – kérdezek vissza értetlenül, amikor azt mondja, mindig gyászolom. – Soha nem csináltam ilyet, David. Bármikor, amikor hosszabb időre kellett elmenned, itt voltam, vártalak, kitartottam melletted, támogattalak, ahogy csak tudtalak. Most sem terveztem volna másképp, akármit is hiszel, csakhogy eddig gyakorlatokra mentél, most meg egy kibaszott háborúba visznek – magyarázom hevesen, most már jóval kevesebb kétségbeeséssel, mint inkább némi haraggal vegyes értetlenséggel. Miért nem érti? Hogy tudja pont ő nem érteni? Hogy kérheti tőlem, hogy ne féltsem az életét?
Aztán folytatja. Folytatja, én pedig egyre hitetlenebbül, már-már elhűlve hallgatom mindazt, amit a fejemhez vág és a rovásomra ír. Megint itt tartunk, jövök rá. Még mindig nem bízik bennem. Még mindig nem hiszi el, hogy képes lennék bármire is egyedül; pont én, aki leéltem egy fél életet úgy, hogy csak magamra támaszkodtam. Egyre hitetlenebbül hallgatom, az érzés majdnem olyan, mint akkor, a kórházban. Igazságtalannak érzem majdnem minden szavát, ezért hiába érint meg, az ujjai érintése az arcomon most nem hordoz magában megnyugvást. Ellépek tőle, letörölve a könnyeimet rázom meg a fejem, és úgy nézek rá, mintha valaki teljesen más állna most előttem.
– Mi a franc, David?! – Először csak ennyit tudok kinyögni, mert szavakba sem tudom önteni mindazt, ami a fejemben kavarog. – Úgy viselkedsz és úgy beszélsz, mint aki egyáltalán nem ismer engem. Olyan dolgokat kérsz rajtam számon, amit te magad is jól ismersz és úgy teszel, mintha én nem tettem volna neked ígérteket – bökök rá vádlón, miközben a fájdalom átadja a helyét az értetlenség táplálta dühnek.
– Miért kell ennek mindig a szüleidnél kilyukadnia? Azt miért nem mondod soha, hogy kérjek segítséget mondjuk a bátyáméktól? Miért nem hiszed el, hogy próbálkozom? Nem egyszer és nem kétszer voltam náluk látogatóban nélküled is, sok időt töltök velük és kedvelem őket, soha nem utasítottam el a segítségüket vagy a társaságukat. Mit akarsz még tőlem? Tényleg azt hiszed, könnyebb lenne világra hozni a gyerekünket, ha nem egyedül vagyok, hanem mondjuk az apád ott áll mellettem, miközben a szülőszéken terpesztek vagy ki tudja, mit csinálok?! – Hevesen teszem fel egymás után a kérdéseket és tudom, hogy a szüléssel kapcsolatban talán túl naturalistán festem le a dolgokat, de úgy látom, egyáltalán nem érti, mi zajlik le a fejemben. – Egyáltalán miért csinálsz úgy, mint aki nem állt ott mellettem minden egyes elcseszett nőgyógyászati vizsgálatnál? Szerinted az könnyebb lesz? A saját nagybátyámat sem tudnám elviselni a közelemben ilyen helyzetekben, és fogalmam sincs, miért gondolod, hogy a te családod kivételes lenne ilyen szempontból. És légy szíves, ne forgasd ki a szavaimat. Akármit is gondolsz rólam, igenis a családomnak tekintem a te családodat is, egyszerűen csak nem fér a fejembe, miért hiszed azt, hogy pótolni tudnának téged. – Újra megrázom a fejem és frusztráltan beletúrok a hajamba, mert tényleg nem értem. – Miért hiszed azt, hogy ez az egész az egyedüllétről szól? Hát tényleg fogalmad sincs róla, hogy mit jelentesz nekem? – tárom szét a kezeim egyfajta csalódott lemondással tekintve rá.
– Mindig azt kérted tőlem, hogy ne zárkózzak be, hogy osszak meg veled mindent – folytatom halkabban és szelídebben, egyfajta fáradtsággal a hangomban. – Most pedig, hogy megosztom veled az érzéseimet, úgy csinálsz, mintha labilis lennék – rázom meg a fejem, őszinte értetlenséggel nézve rá.
– Nem értelek. Nem tudom, miért nem bízol bennem. Nem tudom, miért annyira hihetetlen, hogy nélküled csak félember lennék. Nem tudom, miért ne törhetne össze, ha soha többé nem jössz vissza hozzám. Te ennyire könnyen vennéd az én halálomat...? – kérdezem halkan, újra a fejemet ingatva, mert tényleg fogalmam sincs, hányadán állunk egymással. – Nem is olyan régen még képes lettél volna átinni magad a túlvilágra és meg kellett ígértetnem veled, hogy élni fogsz, pedig akkor még csak nem is a halálom fenyegetett. Most pedig úgy csinálsz, mintha egy vállrándítással túl kellene lépnem azon, ha esetleg meghalsz. Vagy mintha az egészet megoldaná az, ha közben a szüleid lakásában lakok. Igazságtalan vagy, David, és ez fáj – mondom halkan, aztán felsóhajtva még egyszer megrázom a fejem. Végignézek a szobán, de tele vagyok keserűséggel.
– Nem kell aggódnod Yanáért és nem kell aggódnod értem sem. Megígértem, hogy vigyázni fogok rá, bármi történjék is, és akkor is komolyan gondoltam, ha te nem hiszed el, vagy egyszerűen csak nem bízol bennem eléggé ahhoz, hogy elhidd. Ő egy rész belőled is. Soha nem tennék semmit, ami akár a hajszálai görbülésével is fenyegetne – te is tudod, akarom mondani, de már nem tudom rávenni magam, hogy ezt is hozzátegyem, mert most már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tudja.

Shayana & David

Fire on the ocean
Reprisal in motion
From the quiet awake
The sins of the father
Are hitting me harder
Every strike I take

Természetesen a magam szavaim és a véleményem kifejtése után elengedhetetlen, hogy őt is meghallgassam, de minél többet mond, annál kevésbé összeegyeztethető a viselkedése az állításaival.
- Soha nem csináltál ilyet, csak épp feljöttél ide sírni és sokadjára ígérteted meg velem, hogy visszatérek, mintha nem ezt tettem volna érted bármikor! Az indonéz óceánon történtek óta nem bírod elviselni, hogy veszélyben legyek, pedig ez a munkám! - és tudom, hogy igazam van, mert emiatt drogozott be, és emiatt hagyott hátra, hogy feladja magát. És habár ezt már nem tudja megtenni, nem tud megvédeni, attól még minden alkalommal úgy csinál, mintha a halálomba masíroznék és ez borzasztóan fárasztó.
Ahogy az is, hogy a családommal épp olyan távolságtartó, hogy ne legyen feltűnő.
- Tudod, hogy miért lyukadok ki állandóan a családomnál?! Hol a francban volt Avichay, amikor elvitt az a faszkalap? Hol volt, amikor kórházba kerültél? Hol volt, amikor én nem voltam melletted és majdnem bele rokkantál, mert mást is fel kellett volna dolgoznod? Hol volt, amikor elhatároztad, hogy feladod magad? Kibaszott Izraelben! - lendítem meg a kezem és mutatok ki az ablakon, mintha ez csak itt lenne a sarkon.
- És igen, majdnem alkoholba fojtottam magam és a bánatom, mint a veteránok 80%-a mert nem volt vesztenivalóm, de tudod, miért adtam fel magam egyáltalán? Mert van mögöttem egy család, akikre számíthattam és ezt akarom neked is! Lazare védelmező, de sosem fogja azt a lelki támogatást nyújtani, mint amire szükséged lehet, a bátyád meg bármennyire is szereted, nincs itt és a kapcsolatai veszélyesek rád nézve! A szülőszobára meg nőket is be lehet vinni, képzeld, van egy anyám is, aki kétszer szült és több tapasztalata van ebben, mint nekünk harcban kombináltan! De persze, kifogásokat mindenre lehet találni Shay, de hol a fenében vannak a megoldások? Borzasztó lelki teher lesz rajtad és úgy fog fájni, mint soha semmi, nekem pedig azzal a tudattal kell majd embereket épület romok közül kimenteni, hogy mindezt inkább egyedül vészeled át, mint hogy bárkit is a magad közelébe engedj és nem értem miért! Miért nem fér be mellém más is az életedbe?! Miért nem vagy képes megismerni és megszeretni másokat is, ha engem sikerült? - tárom szét a karjaimat, immár én is keserű dühvel, közelebb lépve hozzá.
- Azt akarod, hogy bízzak benned, és azt akarod, hogy tudjam, meg tudod csinálni, de ahhoz úgy is kéne viselkedned, hogy elhiggyem, hogy tényleg meg tudod csinálni! Hogy képes vagy egyedül a lábadon állni, de Shay, bármennyire is szeretném, nem ezt látom! Mert az érzelmek megosztása nem tesz labilissá, de az igen, hogy "nem tudod, menni fog-e". EZ az, ami miatt nincs meg a bizalmam abban, hogy megállsz a lábadon egyedül. Mert te se hiszed el, hogy meg tudod csinálni, és ha te nem bízol magadban, hogy megtudsz szülni egy gyereket, vagy egyedül felnevelni, még is hogy a fenébe várod el tőlem, hogy én bízzak?! - kérdezem értetlenül, aztán mély levegőt veszek és megint bele túrok a hajamba. Amikor Yana biztonságára biztosít, és hogy nem tenne semmit, amivel kárt okozna neki, szinte fújtatásként hagyja el a sóhajtás a testemet.
- Tudom. És azt is, hogy halálosan szerelmes vagy belém, mert én is beléd. De ahogy mondtam neked: ha nem látom rajtad, hogy erős vagy nélkülem is, akkor nem tudok hinni benne. - összegzem újra, aztán zsebre dugom a kezem, hogy ott rámarkolva elővehessem a telefonom.
- Ahogy mondtam... Minden úgy lesz, ahogy akarod. Nem kell a szüleimhez fordulnod. Nem kell New Yorkba költöznöd. Azt csinálsz, amit jónak látsz. - morgom magam elé, miközben elindulok kifelé.
- Telefonálok egyet. - válaszolom meg a talán fel sem merülő kérdést. Apáéknak is még el kell mondanom, hogy a következő fél évben minden születésnapot ki fogok hagyni. És születést is. Nem megyek túl messze. Épp csak egy kört akarok sétálni az utcákban, míg újra rá gyújtok. Most nekem van szükségem némi egyedüllétre, nyugalomra és pár szál cigire.

David & Shayana

Össze vagyok zavarodva. Olyan, mintha valaki lecserélte volna a forgatókönyvet, csak épp erről elfelejtettek volna értesíteni engem, most pedig fogalmam sincs, mi és miért történik. El sem akarom hinni, amikor David az orrom alá dörgöli, hogy a mai napig hatással van rám az, ami Indonéziában történt, pedig megteszi, engem pedig fojtogatni kezd az elkeseredett düh.
– Talán meg kellett volna próbálnunk, neked milyen érzés hónapokig halottnak hinni engem, miután premier plánból végignézed az egészet – mondom halkan, de érezhető feszültséggel a hangomban. Az igazságtalansága borzalmasan fáj, mert azt hittem, legalább halvány elképzelése van arról, min mentem keresztül, de most már nem is akarom tudtára adni a fájdalmamat, mert világossá tette, hogy szerinte az gyengeség.
Amikor viszont a bátyámra terelődik a szó és ő megpróbálja Avichayt beállítani a rossznak, érzem, hogy elpattan bennem valami. Közelebb lépek hozzá, de ebben nincs semmi gyengéd közeledést sejttető szándék; a szemeim szívből jövő haraggal villannak rá.
– Ne. Ne merd Avichayt megtenni a főgonosszá. Fogalmad sincs róla, hányszor mentette meg az életemet. Fogalmad sincs róla, hányszor kockáztatta a saját életét azért, hogy engem védjen, akkor is, amikor a Cégnél dolgoztam és azután is, hogy magam mögött hagytam őket. Miközben itt vagyok egy rohadt limbóban, mert se nem tartozok ide, se nem tartozok oda, ő most is azon dolgozik, hogy megpróbálja tisztára mosni a nevem Izraelben, mert elárultam őket a te életedért cserébe, ha esetleg még emlékszel – sziszegem. – Tudtad, hogy az volt a legnagyobb álma, hogy egyszer majd jön valaki, aki megtöri a jeget? Annyiszor mondta, hogy ő lesz a legboldogabb, amikor oltárhoz kísérhet, én pedig mindig kinevettem, de amikor tényleg megtehette volna, nem jött el, hogy minket biztonságban tudjon. Mert pontosan tudta, hogy ha ide utazik, minden lépését követni fogják és akkor akár ezüst tálcán is kínálhatta volna nekik a fejemet.
Aztán megint elkezdi. Megint ugyanott tartunk. Megint ugyanaz a lemez; miért nem tudom szeretni és közel engedni a családját. Ezen a ponton már nem is lennék dühös, csak fáradt, mert nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy mit vár tőlem, hogy mi lenne elég bizonyíték neki ahhoz, hogy mindez már rég megtörtént, csak folyamatosan a fejemhez vágja, hogy nem teszek eleget. Az viszont, hogy a családdal példálózik, megnyom bennem egy nagyon érzékeny gombot, amitől a dühvel vegyes fájdalom lávaként tör fel belőlem.
– Jó neked! Kibaszottul jó neked, David! – emelem fel a hangom. – Tudod, hogy miért rettegek most? Mert én elveszítettem a családomat. És képzeld, az anyám és az apám is civil volt, de ez rohadtul nem számított akkor, amikor az ajtóban állva számolgattam az anyám darabjait, és nem hatott meg senkit akkor sem, amikor az apámból annyi sem maradt, amit meg lehetett volna számolni! – A hangom megremeg az emlékektől, de ezúttal képes vagyok uralkodni magamon. Soha nem meséltem még el neki pontosan, mi történt azon a napon, de igazából most már nem is várom, hogy akárcsak egy fikarcnyi megértés is ébred majd benne a félelmeimmel kapcsolatban. Már eldöntötte, hogy gyenge és labilis vagyok.
– Értem, hogy szerinted ez logikus, de nem te fogod megszülni ezt a gyereket, hanem én, és ha számomra ez a helyzet túl intim ahhoz, hogy kényelmetlenség nélkül magam mellett tudjam akár az apádat, akár az anyádat, akkor kénytelen leszel ezt elfogadni. Nem tudom, miért gondolod, hogy bármi különbség lenne aközött, hogy ő vagy az apád áll mellettem, mikor te tudod a legjobban, hogy ha rám tör egy pánikroham, teljesen mindegy, hogy ki van ott, mert az asszisztenst sem tudtam elviselni a közelemben, hiába volt nő. A te hangod és a te arcod tud hatással lenni rám, és sajnálom, David, de akármilyen tökéletes is a családod, ezek egyikével sem rendelkeznek – magyarázom most már türelmetlen frusztrációval. Ez pedig nem is olyan meglepő módon átcsap egyfajta fáradt, csalódott, keserű feladásba, mert a következő szavai bizonyítják, hogy még mindig nem érti. Hogy meg sem próbálja megérteni. Felsóhajtok és lassan megrázom a fejem.
– Nem fogom bizonygatni, hogy szeretem a családodat és nem fogok bocsánatot kérni azért, mert összetörne, ha elveszítelek. Ha előbbit nem hiszed el, utóbbit pedig nem tudod elfogadni, az nem az én problémám. Belefáradtam, hogy folyamatosan bizonyítanom kell, hogy a te családod az enyém is, csak mert nehezebben nyílok meg az emberek felé, és belefáradtam abba is, hogy állítólag az érzelmes oldalamba szerettél bele, de közben mindahányszor az kerülne előtérbe, gyengének és megbízhatatlannak titulálsz. – Érzem, hogy a torkom elszorul, de nem engedek a késztetésnek. Ha erősnek akar látni, ha azt akarja, hogy mindig csak mosolyogjak és mindig minden rendben legyen, meg tudom neki adni ezt is. Meg sem fog rezzenni az arcom. Az életem nagy része az érzéseim elnyomásáról szólt; épp csak azt hittem, ő az ellenkezőjére vágyik.
Amikor viszont elhagyják a száját a következő szavak, kis híján kitör belőlem egy keserű nevetés. Ránézek, a szemeimmel néhány pillanatig kutatom az ismerős kék íriszeket, amikért tényleg képes lennék meghalni, de most távolibbnak tűnnek, mint valaha. Nyomát sem látom benne annak, aki az óceánban lebegve azt mondta, szerelmes belém. Nem látom benne azt, aki a lakásom konyhájában azt mondta, azért szeret, aki mellette vagyok. És nem találom azt sem, aki nem sokkal ezelőtt még arra kért, menjek hozzá feleségül, hogy soha ne választhassanak el minket egymástól.
– Tudod, David... én most már nem vagyok ebben olyan biztos – mondom csendesen, aztán az ajtó felé fordulok. – Talán végig nekem volt igazam és csak azt az álomképet szereted, amit kialakítottál magadban rólam, nem engem. Szerencsére elég sok időt lesz átgondolni, hogy mit akarsz tőlem – teszem hozzá, de ezen a ponton már nem nézek rá, mert nem akarom látni az arcát. Félek, hogy mit találnék a tekintetében, de már ezt a félelmemet sem vallanám be. Kisétálok a szobából, aztán le az emeletről is és leülök a nappaliban.
Nem mondok semmit, amikor elmegy és nem is kérdezem meg, hová megy. Üres tekintettel bámulom a kikapcsolt tévé képernyőjét, és próbálok rájönni, mikor és miért húzták ki a lábam alól a szőnyeget, és én hogyan nem vettem észre. Amikor megunom a zsibbadt ücsörgést, a konyhába megyek, gépies mozdulatokkal pakolva el az ételt, amitől egy meghitt, jókedvű vacsorát reméltem, de most már a méz illata is csak keserű ízt hagy a számban. A csokiszuflé sem jobb semmivel, mert ez még az esküvőnket is eszembe juttatja, én pedig legszívesebben egyesével vágnám a falhoz őket, mert dühös vagyok, zavarodott, bizonytalan, és egyszerűen rohadtul fáj, de nem merek engedni egyik érzésnek sem, mert ezen a ponton már mindent alapjaiban kérdőjelezek meg és amilyen tisztán láttam a jövőt attól a pillanattól kezdve, hogy David megkérte a kezem, most olyan bizonytalannak és labilisnak érződik minden, ami előttünk van.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Szinte nekem ég a pofám attól, amivel megvádol, és ezúttal én is közelebb lépek, de ebben a mozdulatban szintén csak keserű düh van.
- Azt hiszed én nem szenvedtem miattad egy percet sem?! - sziszegem kettőnk közé.
- Talán nem két hónapig hittem, hogy meghaltál, de te kétszer játszottad ki az áldozat kártyát, mióta együtt vagyunk, és a második alkalommal, amikor feladtad magad még hátba is döftél. Szerinted nekem az csak egy kibaszott nyaralás volt nélküled?! Szerinted én nem szenvedtem eleget a gondolattól, hogy amint a kezeibe kerültél, te halott vagy?! - A szavai egyre csak dühítenek, és az is, hogy ha megválaszolok egy kérdést, teljesen másképp veszi fel.
- TE TARTOD MAGAD LIMBÓBAN! - emelem fel a hangomat hirtelen.
- És nem állítom be főgonosznak Shay! Te kérdezted, hogy miért nem arra ösztönözlek, hogy vele, vagy akár a nagybátyáddal felvedd a kapcsolatot és megválaszoltam a kérdést! Avichay nincs.itt és veszélyt.jelent rád nézve Lazarevel együtt! Hát nem érted bassza meg, hogy azért küzdök, hogy TARTOZZ valahova?? De te nem vagy hajlandó a kisujjadat se mozdítani azért, hogy ez megváltozzon! "Mert neked jó így", de akkor rohadtul nincs jogod panaszkodni miatta! - mondom vádlón, még mindig kicsit hangosabban, mint amilyen hangszínben beszélgetne két ember, de aztán felhozza a szülei halálát és én mély levegőt veszek, mert tudom, hogy ez egy igen kényes téma, de azt is tudom, hogy miért hozta fel. Hagyom, hogy tovább lépjen ezen a szavaival, mert a szülei halálán pont nem fogok vitatkozni, de amikor felhozza, hogy számára mindegy, ki van ott és ki nem, egy rohamból csak én tudom visszahozni, fújtatva masszírozom meg az orrnyergemet. Amikor azt mondja, hogy az én családom az övé is, szinte halkan felnevetek keserűségemben.
- Tényleg Shay? Válaszolj meg magadnak egy kérdést, hogy teszteld ennek igazát: ha nem lenne Yana és holnaptól én sem lennék, velük lennél? Tartanád velük a kapcsolatot?  Meglátogatnád őket minden szülinapon, minden ünnepen és köztük is? Mert a "majd az utolsó pillanatban költözöm NY-ba és majd akkor segíthetnek" rohadtul nem ezt festi le elém. És eléjük sem. - teszem karba a kezeimet rá meredve.
- Te pedig nem csak nehezebben nyílsz meg, hanem nem is akarsz megnyílni, nem igaz? Egyszer sem hallom sem tőled, sem apáéktól, hogy bármit tettél volna ezért és ha érdekel téged, akkor elárulom, megint, hogy rettegek attól, hogy mi lesz veled nélkülem ebben a "limbóban", amit megfogalmaztál. Rettegek, mert láttam, hogy mit képes kihozni belőled és te talán nem nyúlsz alkoholhoz, de ugyan úgy tudod magadat büntetni és tönkre tenni, mint én! Félek, hogy így hagylak hátra, érted?! Te pedig nem könnyíted meg senki dolgát azzal, hogy mindenre ráhúzod, hogy "nehezebben nyílsz meg", meg hogy "senki sem pótolhat engem". - nem érti meg, hogy féltem őt? Aggódok minden egyes percért, amikor nem vagyok mellette és nem tehetek semmit, mert távol tartja magát a családomtól, és nem hajlandó barátokat keresni. Mi a faszt csináljak akkor? Nem tudok ketté szakadni és nem mondhatom azt az ezredesnek, hogy nem megyek el, mert egyértelmű parancs volt! Ha pedig elkezdek vitatkozni, csak olaj a tűzre és ha megszegem a parancsot, még el is küldhetnek jogi pereket a nyakamba aggatva.
Akkor viszont megfagyok és elsápadok, amikor azt mondja, hogy sok időm lesz átgondolni, én mit akarok. Próbálok neki tükröt tartani, próbálom elmondani neki, hogy rettegek attól, hogy magára marad, mert szeretem, ő meg alám dobja a gránátot és ismét ott tartunk, hogy ez a szar megöli a kapcsolatot és mire visszajövök, már nem is kellek majd.
- Mit mondtál? - kérdezem szinte suttogva a megbántottságtól, de csak a hátát mutatja nekem, majd elindul kifelé.
- Baszd meg Shay. - vágom ez is nyilván a hátának, majd a előveszem a telefonom, hogy elmondjam a szüleimnek, hogy háborúba fogok menni. Némán hagyom el a házat, és eredetileg egy kör volt a célom az utcákban, de a lábaim már messzebbre is elvisznek telefonálás közben. Utána pedig haza menni sem fűlik a fogam. Csak leülök egy padra a közeli parkban, elszívom a doboz cigimet és bámulok ki a fejemből, újra és újra végig pörgetve az utolsó mondatokat, mintha jól esne a fájdalom, pedig nem. Már rég rám sötétedett, mire úgy érzem, hogy haza kell mennem. Nem azért, mert akarnék, hanem azért, mert 11 óra van és mire haza megyek, az is idő. Zsebre dugom a gyújtóm, kidobom a kukába a kiürült cigis dobozt, aztán zsebre tett kezekkel haza sétálok. Egy szót sem szólok és nem is akarok, a veszekedés bőven elég volt nekem egyszer is és azt hiszem nincs már semmi új, amit tudnék mondani. Felmegyek az emeletre, leveszem magamról az egyenruhát, beteszem azt is a táskába, aztán elmegyek, hogy lezuhanyozzak és jelenleg csak ignorálom Shayt, ha akarna is valamit, ha ébren van még egyáltalán. Sokat folyatom magamra a vizet, aztán kb egy óra múlva kiszállok a zuhany alól. Megborotválkozom, mint pótcselekvés, magamra kapok egy alvós pólót meg egy tréning nadrágot, aztán kilépek a fürdőből. A táskám és az ágyneműm fogva megyek le a földszintre, utóbbit a kanapéra dobom, előbbit pedig az ajtóban hagyott málhámra. Elrendezem a párnát, a takarót, ha pedig Shay megpróbálna megint "beszélni" velem, hát csak közlöm, hogy nem vagyok abban a hangulatban, hogy most beszélgessünk.

David & Shayana

Nem rezzenek és nem is hátrálok meg, amikor felém lép. Felszegett állal nézek fel rá, rezzenéstelenül állva a tekintetét, és bár megfeszül az állkapcsom, amikor a tetteimet úgy állítja be, mintha azért játszottam volna mártírt, mert jókedvemben nem tudtam mit kezdeni magammal, nem mondok semmit, mert nem akarok erről vitát nyitni. A lényeg egyébként sem ez volt a mondandómban. Megrázom a fejem és továbbra is a tekintetét állva válaszolok.
– Ezt egy szóval sem mondtam, de kettőnk közül nem is én csinálok úgy, mintha ennek nyom és következmények nélkül el kellett volna tűnnie a másik fejéből – szólalok meg már majdnem nyugodtan, bár a feszültséget ha akarnám sem tudnám már eltüntetni magamból.
Amikor viszont teljesen félreérti azt, amit mondtam – szándékosan vagy szándékolatlanul –, kezdem elveszíteni a maradék türelmemet is.
– A rohadt életbe, David, kormányokról és az országokról beszéltem! – csattanok fel. – Mi lenne ha legalább egyszer nem forgatnád ki úgy a szavaimat, hogy az jöjjön ki belőle, mennyire leszarom és gyűlölöm a családodat?! – szorítom ökölbe a kezem frusztráltan. Rohadtul idegesítő, hogy állandóan ide lyukadunk ki, főleg, hogy az ő családja állandóan téma, az enyémet meg elintézi azzal, hogy ők veszélyesek.
– Ez az életem, David! Sajnálom, hogy nem tudsz belőle kibaszott tündérmesét csinálni, de ez van, és én azt hittem, ezt is fogadtad el. Miért van az, hogy nekem mosolyogva, egyetlen zokszó nélkül kellene elfogadnom, hogy lehet, hogy most látlak utoljára, mert "te katona vagy" és neked "ez az életed", de te minden egyes adandó alkalommal számon kérted rajtam a múltamat, a maradék családomat, és minden egyes körülményt, amit ezek jelentenek?! Nem fogom megtagadni sem a bátyámat, sem a nagybátyámat azért, hogy neked kényelmesebb legyen. Mégis hogy van képed állandóan a hovatartozásról papolni nekem, amikor szerinted minden egyes ilyen pontja az életemnek hibás?! Ne tartozzak hozzád, mert nem függhetek tőled. Ne tartozzak Avichayhoz, mert veszélyes. Ne tartozzak Lazare-hoz, mert ő is veszélyes. Úgy látom, itt csak a te családod az élhető opció, akikkel ismétlem, semmi bajom nincs és nem is lenne, csak épp te ezt képtelen vagy elhinni nekem – rázom meg a fejem lemondóan.
Persze azt teljes mértékben figyelmen kívül hangja, amit a saját családommal és a hozzájuk kapcsolódó traumákkal kapcsolatban megosztok vele, hiszen az nem fontos, az nem számít, csak azt kell számon tartani és figyelembe venni, hogy naponta hányszor hívom fel az anyját és az apját, meg hogy odaköltözök-e hozzájuk, ha Dave épp nincs itt. Amikor azonban megint ezt kezdi el hosszan ecsetelni és még azt is a fejemre olvassa, hogy – ezek szerint – a szülei is elégedetlenek azzal, amit irántuk tanúsítok, végleg feladom.
– Ha nem lennél sem te, sem Yana, én sem lennék! – vágom rá a kérdésére a választ, és az sem érdekel, hogy ezt az igazságot szó szerint kiabálva adom a tudtára. Elfáradtam. Belefáradtam, hogy mindig ugyanazt kell mantráznom neki, újra és újra, mert olyan, mintha nem lenne tisztában az előéletemmel. – Te is tudod, hogy ha akkor hátat fordítasz nekem New Yorkban, ahogy kértem, most már valószínűleg nem is lennék életben. És igenis senki nem pótolhat téged, mert hozzád mentem feleségül, beléd vagyok szerelmes, veled akarom leélni az életem, és ezek egyike sem igaz sem az anyádra, sem az apádra, sem az öcsédre, sem senki másra! Mikor fogod ezt fel végre?! – tárom szét a kezem úgy, mint aki végleg kifogyott az érvekből.
– Egyébként mit vártok még tőlem?! De most komolyan, David. Mi a francot csináljak még, mert erre rohadtul nem válaszoltál eddig sem. Nagyon jól tudod hajtogatni, mennyire szarul csinálok szerintetek mindent, de akkor mi lenne, ha arról is lenne szó, mit kellene csinálnom?! Nagyon sok időt töltöttem velük, veled is és nélküled is, meglátogattam őket, levezettem New Yorkig oda-vissza nem egyszer, ott laktam, végig velük voltam, és én azt hittem, ez működik, de ezek szerint tévedtem. Nagyra értékelném, ha végre arról is lenne szó, hogyan lehet szerintetek ezt jól csinálni, mert én kifogytam az ötletekből – rázom meg a fejem.
– Nem fogok véglegesen odaköltözni hozzájuk, David, akkor sem, ha a szemedben ez lenne az egyetlen megoldás. És nem, nem azért, mert nem kedvelem és látni sem akarom őket, hanem azért, mert nem akarom úgy érezni magamat, mint egy rohadt óvodás, aki 0-24 órás felügyeletre szorul! Felnőtt nő vagyok és magam is el tudom látni a szükségleteimet, amikor pedig eljön az a pillanat, hogy erre nem leszek képes, akkor segítséget fogok kérni, de csak amikor szükséges. Sajnálom, ha szerinted ez annak a bizonyítéka, hogy nem akarok beilleszkedni a családodba. Azt pedig még jobban sajnálom, hogy egyszerre várod el tőlem azt, hogy hagyjam magam tutujgatni és azt is, hogy egyedül megálljak a lábamon, mert a kettő együtt nem fog menni – teszem hozzá ezt már halkabban, azzal a belenyugvó fáradtsággal, amit jelenleg érzek.
Amikor pedig felhívom arra a figyelmét, hogy az állítólagos halálos szerelme egyre kevésbé marad hihető, ha továbbra is így viselkedik és mindent megkérdőjelez, ami én vagyok, természetesen ismét én vagyok érte a hibás. A szavaira megrándul az arcom, de szerencsére már nem nézek rá, így véletlenül sem láthatja meg rajtam ezt a gyengeséget.

Amikor már lassan 11 óra van és David még mindig nem ért haza, már idegesen járkálok fel-alá, újra és újra majdnem orra bukva Luciferben, aki állandóan körülöttem sündörög, nyüszög és próbál hatással lenni rám, miközben ő is folyamatosan az ajtó felé les, mert láthatóan nem érti, miért vagyunk megint csak ketten itthon. Szerencsére nem kell sokat idegeskednem, mert az ajtó hamarosan kinyílik... de ahogy szóra nyitom a számat, elég egyetlen pillantást vetnem Dave arcára, hogy tudjam: bármit is akarok mondani, nem akarja hallani. Becsukom a számat, nyelek egyet, és elfordítom a tekintetem, nehogy meglássa benne a fájdalmat. Nem teszek megjegyzést arra sem, hogy idáig bűzlik a cigarettaszagtól.
Hiába vagyok részben kimerült, odalent várom meg, míg hallom a zuhany hangját fentről, de amikor megjelenik a lépcső alján az ágyneműjével, érzem, hogy megreped bennem valami.
– Dave... – szólalok meg, ezúttal azonban kereken közli, hogy nem akar velem beszélgetni.
Néhány pillanatig némán bámulom a hátát, de értek a szóból, ezért csak magamban mondom ki a kérdést. Már meg is van a válaszod? Érzem, hogy a mélyről jövő kétségbeesés újra fojtogatni kezd, mert nem akarom, hogy így döntsön és azt sem akarom, hogy így menjen el, de amikor a légzésem elkezd elnehezülni, tudom, hogy mennem kell.
Nem mutathatok gyengeséget. A zuhany pedig elnyomja a csendes sírás hangjait.

Idejét sem tudom, mikor aludtam utoljára ilyen szörnyen; talán amikor Lazare hazavitt a kórházból, vagy amikor a vallatásom alatt a cellában aludtam. Visszatérnek a szokásos, Daviddel kiegészült rémálmok, bár most már olyan képeket is látok, amikor Dave a házunk előtti robbanásba keveredik bele, amikor pedig verejtékben úszva, zihálva, könnyes arccal felriadok, nincs mellettem. A pánik elhúzódik, ezért mire magamhoz térek és emlékezni kezdek, a gyomrom már felfordul és ki kell rohannom a mosdóba. Még hányni és öklendezni is alig merek, mert félek, hogy David meghallja odalent és kiegészíti a gyengeségeim listáját. Lucifer előtt persze nincsenek titkok, de gyorsan be is engedem, amikor felérve megkaparja az ajtót kintről, mielőtt még ő ébreszti fel Dave-et. Sokáig csak zsibbadtan ülök a vécé mellett a földön, hagyva, hogy a hideg verejtéket nyalogassa a homlokomról, miközben én gépies mozdulatokkal simogatom a bundáját, de aztán összeszedem a maradék erőmet és megmosakszom, mielőtt visszafeküdnék aludni.
Nem merek. Nem merek, mert rettegek az álmaimtól, de tudom, hogy kell. Az oldalamra fekszem, tenyereimet a hasamra simítom, és magamban bocsánatot kérek Yanától, amiért gyenge vagyok, de meg is ígérem neki, hogy nem kell félnie.

Kimerülten ébredek és előre félek, hogy David meglátja és megjegyzi majd a karikás szemeimet, de mivel azokon legfeljebb a csoda segíthetne és az is baj lenne, ha nem ennék... nem igazán van választásom. Megmosakszom és felöltözöm, aztán úgy megyek le, mint aki tojáshéjakon lépked, de a lépcső közepén eszemben jut, hogy talán nincs is itthon. Az is lehet, hogy elutazott meglátogatni a szüleit; repülővel nem hosszú az út. Én mindenesetre igyekszem mindenre felvértezni a magam – az is fájna, ha magamra hagyott volna, de az is, ha ismét azzal a ridegséggel üdvözölne, amit tegnap is láttam rajta. Ha itthon van, utóbbit azért igyekszem egy óvakodó pillantással felmérni, és ha ugyanúgy néz rám, visszanyelek minden hangot, de ha nem, akkor azért óvatosan jó reggelt kívánok neki.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

- Ezért mondom, hogy úgy csinálsz, mint aki előre gyászol! Még mindig minden érzelmed és döntésed ez irányítja és bele lovallod magad egy olyan gondolatba, ami még meg sem történt és valószínűleg soha nem fog megtörténni! Aggódj értem, mondd azt, hogy szeretsz és vársz vissza, de miért lepődsz meg, hogy én kezdek el érted aggódni, ha azzal jössz nekem, hogy nem tudod egyedül mi lesz veled, más meg nem kell?! - nézek rá értetlenül. Amikor rákérdez, hogy mit vár tőlem, megfeszülnek az izmaim.
- Ha nem emlékszel arra, hogy mi a fenét kértem tőled és ebből az egész veszekedésből sem jön le, akkor szerintem hiába járatom a számat, Shay. - megszavaztam neki a bizalmat, nem hozakodtam fel semmivel, se a hobbival, se a munkával, se a költözéssel, mert kérte, hogy bízzak. Erre eltelik pár hét és ott tartunk, hogy nélkülem "semmi".
- Nem mondtam, hogy gyűlölöd a családom, de nem esik jól azt hallani, hogy anyámat egy vad idegen nővérhez hasonlítgatod, és ezért ott sem lehet, de azért jössz a szöveggel, hogy "a te családod az enyém is".  Nem akartam, hogy költözz a szüleimhez, csak hogy költözz New Yorkba! Már akkor ragaszkodhattam volna ehhez, amikor majdnem balesetet szenvedtél a kurva autópályán egy fasz miatt és még akkor sem szóltam egy büdös szót sem! A szüleim meg egyébként sem tutujgatnának, de hát ezt te is tudnád, ha legalább hajlandó lennél jobban megismerni őket, de megint úgy dobálózol az előítéletekkel, hogy rohadtul fogalmad sincs semmiről! Igen, apa és anya fényesre nyalná a seggedet, ha akarnád! De szerinted miért nem hívogatnak téged állandóan?! Mert tiszteletben tartják, hogy nem akarsz velük mélyebb kapcsolatot és inkább csak rajtam keresztül érdeklődnek irántad! - egy szava nem lehet arról, hogy tutujgatná őt bárki rajtam kívül, mert mindenki békén hagyja a családomból! Amikor pedig azt mondja, hogy ha se én, se Yana nem lenne, akkor ő se, idegesen túrom hátra a hajamat. Tereli az egészet, hogy ne kelljen válaszolnia a kérdésre, de így is elég egyértelmű a válasz.
- Miért nem érted meg, hogy bele őrülök a kurva gondolatba, hogy egyedül legyél egy gyenge, kiszolgáltatott állapotban, ahol bármi történhet veled és Yanával? Nem leszel a világodnál és mivel senki nem lesz ott, semmit nem tudnak tenni, dönteni, segíteni ha kell! - emelem fel újra a hangomat, mintha abban reménykednék, hogy egyszer csak megérti, hogy nekem ez milyen. De láthatóan nem fogunk idáig eljutni, mert már azzal vádol, hogy nem is őt szeretem, hanem csak egy álomképet és hogy gondolkodjak el ebben a hat hónapban, hogy mit akarok tőle, mert tetszik vagy sem, ez lesz. Már a feltételezés is annyira bánt, hogy enyhébb formában küldöm el a francba, aztán megyek el itthonról, hogy telefonáljak, cigizzek és annyira szarul érezzem magam, hogy este 11ig haza se akarjak menni. Shay már otthon vár, de nem akarok vele beszélni és ezt jelzem is neki. Azután is, hogy lejövök a tusolás után az emeletről leérkezve, amikor meglátja, hogy külön fogok aludni. El se kezdd...
- Nem vagyok abban a hangulatban, hogy beszélgessünk. - mondom halkan, oda se nézve, a léptek zajaiból ítélve pedig Shay el is indul az emeletre.
Nem alszok éjjel. Némán bámulom a plafont és azon gondolkodok, hogy egyszerűen csak elmenjek. Úgy is kiadta már az utamat, hiszen nem őt szeretem, hanem amit belé képzelek. A gondolat egyszerre tölt el dühvel és borzasztó szomorúsággal, hogy ilyen feltételezik rólam. Hallok neszeket fentről, de nem megyek fel. Eszembe se jut, hogy ő esetleg elaludt és rémálma lett volna, mert én nem vagyok abban az állapotban, hogy álom jöjjön a szememre. Amikor már szürkül, felkelek a kanapéról. Összehajtom a takarót, ráteszem a párnát, aztán átöltözök az egyik egyenruhába, aztán a konyhába lépve lefőzök egy nagy adag kávét. Csinálok reggelit, mindkettőből van és marad annyi, hogy Shay is tudjon fogyasztani, de mire lesétál, addigra én már a csészémet mosom el a mosogatóban.
- Jó reggelt. - válaszolok színtelen hangon, amikor óvatosan köszön nekem egyet.
- Van neked is reggeli és kávé, ha akarsz. - mondom megtörülve egy konyharuhában a kezeim, aztán oda fordulva lepillantok rá.
- Tíz perc múlva itt lesz értem a taxi. - mondom halkan. Este is elég lett volna bemennem, akkor értem is jöttek volna, de nem hiszem, hogy jókedvűen tudnék itthon lenni. Amúgy is kaptam gondolkodnivalót.

David & Shayana

Olyan hevesen rázom meg a fejem, hogy kis híján beleszédülök. Már megint sikerül összezavarnia, már megint úgy érzem, hogy elveszítem a fonalat, mert egyszerűen ugyanazokat a köröket futjuk le folyamatosan, és ha ezt így folytatjuk, ennek soha nem lesz vége. Legalábbis jó vége biztosan nem.
– Pontosan ezt mondtam neked, amikor bejöttél, de aztán kifejeztem a félelmemet, és azóta azt hallgatom, hogy érzelmileg labilis és megbízhatatlan vagyok – dörgölöm meg a homlokomat egy mély sóhajjal. – Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert félek, hogy elveszítelek. Azért sem fogok bocsánatot kérni, mert elveszett lennék, ha ez megtörténne. Az viszont, hogy szerinted ez egy életre szólna és alkalmatlanná tenne arra, hogy Yana anyja maradjak, egyedül a te véleményed. Soha, egyetlen szóval sem mondtam ilyet. Azt mondtam, hogy nem tudom, mi lenne velem, mert tényleg nem tudom, azt viszont már te tetted hozzá, hogy nem is találnám meg a megoldást – fordítom rá végül a tekintetem egyfajta frusztrált megbántottsággal. Persze amikor ezredjére is megkérem, hogy mondja el, hogy csináljam jól a szüleivel való kapcsolatot, ha most ennyire balfasz vagyok, akkor megint nem kapok használható választ.
– Ettől már sokkal előrébb vagyunk, igazad van – fújtatok idegesen, és komolyan el sem akarom hinni, hogy ezután a használhatatlan lózung után megint ugyanoda lyukadunk ki.
– Ben zona... – morgom az orrom alatt, miközben akkorát sóhajtok, hogy kis híján beleszakad a tüdőm és idegesen dörgölöm meg az arcom. – Nem akarom ezt tovább hallgatni David. Megkértelek rá, hogy legalább mondd el, mit csináljak, de megint csak ott tartunk, hogy bármit is teszek, az semmit nem ér. Fogalmam sincs, miért gondolod, hogy bármi különbség is lett volna, ha az a közúti malőr úgy történik meg, hogy közben New Yorkban lakok, mert ez a leglogikátlanabb párhuzam, amit valaha hallottam, de hagyjuk is. Nem vagyok hajlandó tovább bizonygatni, hogy próbálkozom és igenis sok időt töltöttem el a szüleiddel, saját akaratomból. Sajnálom, ha nektek ez nem elég, de ha azt sem vagy hajlandó elmondani, hogyan csinálhatnám jobban, akkor javítani sem tudok rajta – rázom meg a fejemet rezignáltan.
Amikor felemeli a hangját, és lényegében megint csak ugyanazt vágja a fejemhez, más köntösbe bújtatva, olyan frusztráltan túrok bele a hajamba, hogy kis híján ki is tépem egy részét, de már nem találom meg magamban az erőt, hogy én is emelt hangon folytassam ezt a vitát. Elfáradtam. Elfáradtam és úgy érzem, bármit is mondok, az csak rossz lehet.
– Te vagy az egyetlen, aki ezt hajtogatod, David – fújom ki a levegőt fáradtan, végleg elveszítve magamban minden késztetést, hogy megláttassam vele az én oldalamat is. – Mondtam, hogy nem leszek egyedül, de nem tudod elhinni nekem. Értem, hogy miért aggódsz, és soha nem tennélek ki annak, hogy ezen járjon az eszed, miközben ott vagy, de ettől még az én félelmeim is valósak, akkor is, ha nem tudod megérteni őket – teszem hozzá csendesen. Nem próbálom többé bizonygatni, hogy mennyit jelent számomra, mert ha nem tudja magától megérteni, akkor egyébként is teljesen mindegy. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok Yanára, akármi történjék is, és ezt be is fogom tartani, de ettől még a tény az tény marad: David nélkül soha nem tudnék ugyanaz az ember maradni. Ha szerinte ettől gyenge és alkalmatlan anya leszek a lányunk számára, az csak azt jelenti, hogy talán mégsem ugyanazt érezzük egymás iránt, de amikor ezt szóvá teszem, újra én válok bűnössé.

A végtelennek tűnő éjszaka után fáradtan megyek le a földszintre, és minden lehetséges szempontból félek, mi vár majd rám odalent. Megkönnyebbülök, amikor Davidet a konyhában találom, de semmi jóra nem tudok következtetni abból, hogy egyenruhában van. Annak is örülök, hogy tudok neki köszönni, még akkor is, ha a hangja színtelen, a tekintete pedig távolságtartó. Nem emlékeztetem, hogy nem ihatok kávét, csak biccentek a szavaira.
– Köszönöm – felelem halkan, de amikor ismét megszólal, akkorát lódul velem a világ, hogy ha volt is étvágyam, hát most végleg elmúlik.
– Taxi...? – kérdezek vissza, a szívem pedig hevesebben kezd verni a félelemtől. – Máris menned kell? – lehelem, a szemeim pedig megtelnek fájdalommal, de mivel most már fogalmam sincs, mit engedhetek meg magamnak és mit nem, gyorsan lesütöm őket, hogy ne lássa. Idegesen kezdem tördelni az ujjaimat, mert fogalmam sincs, mit mondjak vagy csináljak, csak azt tudom, hogy nem akarom így elengedni és minden maradék másodpercet ki akarok használni, amíg még láthatom. Akkor is, ha szerinte ez gyengeség.
– Én is be tudlak vinni – kapom fel a fejem hirtelen, amikor eszembe jut egy lehetséges megoldás. – Vagy vezethetsz te, én meg majd hazahozom az autót – teszem hozzá, mielőtt még bármilyen kifogást találhatna, vagy mondjuk előállhatna azzal, hogy még a végén oszlopnak vezetem magunkat a szuicid hajlamaimmal. Persze ez utóbbit még mindig mondhatja, ha egyedül vezetek haza, de ezt már nem tudom kikerülni...
– Kérlek, David – nézek rá hatalmas, könyörgő szemekkel, nem azért, hogy befolyásoljam, hanem mert tényleg ezt az egyetlen kapaszkodót látom magam előtt. Bizonytalan vagyok, rettenetesen bánt és fáj minden, de nem tudom csak így elengedni, ezért ha hajthatatlan, még egyetlen dologgal tudok megpróbálkozni. Ez már kockázatos, mert akár a megalázkodást is láthatja benne, márpedig most már végképp fogalmam sincs, mit szabad és mit nem, de ha arra gondolok, hogy legjobb esetben is csak fél rohadt év múlva láthatom, akkor kész vagyok minden eszközt megragadni.
Ha kell, mert ellépett a közelemből, akkor utána lépek; nem túl közel, épp csak annyira, hogy ha kinyújtom a kezem, a mutató- és középső ujjammal finoman, óvakodón megpróbáljam megérinteni a kézfejét, miközben magam elé suttogom az utolsó kérésemet.
– Kérlek, ne így menj el...

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Most már én is elfáradtam. Láthatóan nem érti, hogy ha megállt volna ott, ahol most mondja és nem folytatja azzal, hogy mi nem fog neki menni, akkor nem akadtam volna ki, de így igen. Nem akarom újra megismételni magam, hátha megérti. Inkább csak csóválom a fejem és hallgatásba burkolózom, mert jobb, mintha felemlegetném, hogy a szüleim látogatása mágikus módon és teljesen véletlenül esett egybe a pszichiátriai tesztjével, míg én távol voltam, és azóta sem volt náluk. Nem emlegetem fel sem ezt, sem azt eddig azt hajtogatta, hogy egyedül akar lenni, most meg hirtelen azt mondja, hogy nem lesz egyedül. Én is be akarom ezt fejezni. A legrosszabb, hogy ahogy hallatom még szöget is üt a fejembe, hogy talán igaza van. Hol van az a bátor, talpra esett nő, akinek vannak, de aki felett nem uralkodnak az érzései? Bánt, hogy azt feltételezi rólam, hogy nem őt szeretem igazán, de közben felötlik bennem a kérdés, hogy én lettem ennyire kőszívű, vagy ő lett ennyire érzékeny?
Egész éjjel ezen morgolódok, aztán reggel is, és valószínűleg az elkövetkező hat hónapban is ezt fogom tenni, amíg vissza nem jövök.
Amikor közlöm Shayjel, hogy nem sokára megyek, látom rajta a döbbenetet és a félelmet. Elfordítom a tekintetem és csak akkor nézek vissza rá, amikor arra kér, hogy ő vigyen be. Halkan sóhajtok, neki döntve a derekam a konyha pultnak teszem karba a kezeim.
- Erre semmi szükség. - mondom halkan, rá tekintve, mire kérlelni kezd olyan könyörgő szemekkel, amit talán még soha nem láttam tőle. Ha nem tudnám, hogy ezt a feszültséget csak "megbeszéléssel" - újabb vitával - lehetne feloldani, míg végül közös nevezőre jutunk, még működne is. Azonban nincs se hangulatom, se időm arra, hogy az egész napot át vitatkozzam vele.
- Jobb, ha maradsz. - jelentem ki halkan, de határozottan.
- Nem akarok veled vitatkozni Shay, úgy hogy elmondom mi lesz. - kezdek bele komolyan.
- Beszállok a taxiba és visszamegyek a bázisra. Utána elutazok és a következő fél évet azzal töltöm majd, hogy "átgondoljam, nem egy illúziót szeretek-e", te pedig tesztelheted, hogy megéri-e ebben a limbóban élni. - mondom, de aztán azonnal folytatom is.
- Miután visszajöttem, egyeztetjük a tapasztaltakat és a következtetéseket. Én át fogom kéretni magam a New Yorki diplomáciai testülethez őrzésre, mert így legalább nem kell attól félned, hogy felrobbanok. Szeretném, ha velem jönnél, de láthatóan kimondatlan problémáid vannak New Yorkkal, szóval ha nem akarsz jönni, nem fogom rád erőltetni. Minden esetre onnantól kezdve, hogy én feladom a jelenlegi munkámat, mivel ez a ház annak a hozadéka, így ki fognak minket paterolni. - nézek körbe a falakon, aztán ismét lenézek rá.
- Ha lesz lehetőségem, továbbra is hívni foglak, vagy írok majd. Remélem te is, de nem kötöm meg a kezed. Akkor veszed fel velem a kapcsolatot, amikor jól esik. - mondom ezt már szinte kellemetlenül tárgyilagos hangon és habár az arcom érzelemmentes - nagyjából, nincs olyan jó pókerarcom, mint Shaynek -, a szemeim azért bőven árulkodnak a fáradtságról és szomorú dühről. Mondjuk inkább vagyok szomorú, mint dühös, de tény, hogy azt is érzek a megbántottságom okán.
Mindenesetre türelmet erőltetek magamra és meghallgatom Shayt. Amikor viszont meglátom a konyhaablakból, hogy megáll a ház előtt a taxi, el lököm magam a konyhapulttól és megindulok az ajtóba készített táskáimhoz. Az egyiket a hátamra veszem, a másikat a kezembe.

David & Shayana

Tényleg hiszem, hogy ezt még helyre lehet hozni. Nem értem, miért ne lehetne? Csak meg kellene beszélnünk, sokkal nyugodtabb hangnemben, mint a tegnapi felfokozott hangulat, de én minden kimerültségem ellenére úgy érzem, hogy készen állok rá. Érte. Tegnap szinte sokkhatás alatt voltam, és talán ő is, mert bár soha senki nem mondta azt, hogy ez nem történhet meg, igazából nem számoltunk a lehetőséggel, hogy nem lesz itt Yana születésekor. Ez a felfedezés pedig – azt hiszem – mindkettőnk számára egy nagyon fájdalmas felismerés volt. Ha viszont nem egymáson vezetjük le ezt a fájdalmat, több esélyünk lenne... és én nem így, ebben az állapotban akarom elengedni hónapokra.
Ez az elmélet. A gyakorlat egy kicsit később köszön be, mint gondoltam volna, és bár eszembe jut, hogy ha most nem jövök le, talán szó nélkül elment volna, ennek inkább nem adok hangot és nem is erre koncentrálok. Nyitok felé, mert tudom, hogy ez az egyetlen esélyünk; látom rajta, hogy ő nem fog lépni felém, és igazából arra is számítok, amikor először zsigerből nemet mond, de nem adom fel. Újra megkérem, aztán már egyszerűen csak arra kérem, hogy ne így menjen el...
De falakba ütközök. Nem egyszerű falakba; úgy érzem magam, mint aki métereket repül hátra, de az ütközés fájdalma felér egy téglafaléval. Elmondom, mi lesz. A kezem megfagy a levegőben és én is megdermedek. A következő fél évet azzal töltöm majd, hogy átgondoljam, nem egy illúziót szeretek-e, te pedig tesztelheted, hogy megéri-e ebben a limbóban élni. Pislogok egyet. Aztán még egyet. Az egy dolog, hogy megint kiforgatja és ellenem fordítja a szavaimat, de reméltem, hogy nem volt igazam. Elnyílnak az ajkaim, de nem tudnék megszólalni akkor sem, ha hagyna rá időt, némán hallgatom, amint azt ecseteli, hogyan fog nekem szívességet tenni azzal, hogy átkéreti magát máshova, és vágja a fejemhez újra azt, amit tegnap is. Ha nem akarsz jönni, nem fogom rád erőltetni.
Érzem, hogy mélyen bennem összetörik és apró darabokra porlad valami. Hallgatom a tárgyilagos hangját, figyelem az érzelemmentes arcát, és miközben bennem összeomlik egy egész világ, a kérlelhetetlen szavak visszhangoznak a fejemben. Feladtam érte az életem, elárultam mindent, ami eddig voltam azért, hogy kaphasson még egy esélyt. Mi mást adhatnék még, ha ez nem elég? Én magam is össze tudnék törni. Pontosan ugyanúgy érzem magam, mint a kórházban; a szívem szédítően hevesen kezd verni, a légzésem felkészül egy pánikrohamra, de ezúttal egyszerűen csak kikapcsolom magam. Nem azért, hogy bizonyítsak, hanem azért, mert bár David szerint megbízhatatlan és érzelmileg labilis vagyok, pontosan tudom, hogy nem törhetek össze. Már nem csak a saját életemért vagyok felelős. Ezt akkor is tudatosítom magamban, ha Yana létezésének alapját Dave épp szemrebbenés nélkül rúgta fel és tapossa apró darabokra.
Megacélozom magam. Mélyen a lelkembe nyúlok és előhalászom azt a Shayanát, akit éppen miatta ástam és temettem el mélyre – azt, aki huszonöt éven át életben tartott. Elhúzom az ujjaim a karjáról, magam mellé ejtem a kezem, de az arcomra könnyek helyett csak a hosszan gyakorolt sztoikus maszk költözik, miközben letekintek a köztünk húzódó láthatatlan szakadékra.
– Ahogy akarod – szólalok meg halk, nyugodt hangon. Mozdulatlanul állva követem a tekintetét, és amikor meglátom a taxit a ház elé húzódni, nem rándul meg az arcom.
Figyelem, ahogy szó és egyetlen ölelés vagy bármilyen gesztus nélkül a táskájához lép, és miközben a szívem elpusztul, elzárom azt olyan mélyre, amilyen mélyről jött.
– Vigyázz magadra odaát – mondom csendesen, még mindig mozdulatlanul.
Akkor sem mozdulok meg, amikor kilép az ajtón. Ugyanabba a testhelyzetbe dermedve nézem végig az ablakból, ahogy bepakol és beszáll a taxiba, aztán azt is, ahogy az autó elhajt vele. Lucifer tehetetlenül nyüszít mellettem, orrával a tenyeremet böködve, de csak percek múlva tudom rávenni magam, hogy megmozduljak, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem fogok én is apró darabokra szétesni a padlón.
Te megpróbáltad.
Ő nem kért belőled.


Nem zárkózom el tőle a következő hónapok alatt, mert Yana miatt joga van tudni mindenről, ami érdekli és történik, de ez most semmiben nem hasonlít az eddigiekre. Ha hív, felveszem. Ha ír, válaszolok. Tájékoztatom a változásokról, a vizsgálatokról és az ott elhangzottakról, megmutatom neki az ultrahang felvételeket. Ha az én hogylétem felől érdeklődik, azt is megosztom vele – a várandósság szempontjából.
Nem írom meg neki, hogy mennyire hiányzik, hogy alig várom, hogy hazaérjen, és hogy mennyire szeretem. Nem küldök neki vicces képeket a növekvő hasamról, nem kap mosolygós szelfiket és nem készítek pikáns fotókat sem. Elzárkózom tőle, mert ez az egyetlen módja annak, hogy az az anya lehessek majd Yana számára, akit megérdemel. Most már minden szeretetemet neki tartogatom.
Találok egy részmunkaidős állást, ami nem fizet túl sokat, de jó vagyok benne és annyi pénz befolyik belőle, amire szükségem van. Nyelviskola gyerekeknek; előbbi miatt nevetségesen könnyű volt megszerezni a helyet, utóbbi miatt hasznos a jövőre nézve. Ha David nem kérdezi, erről nem számolok be neki, mert magamtól nem feltételezem, hogy érdekelné, de ha rákérdez, nem tagadom le.
Egy ingatlanközvetítőn keresztül elkezdek lakást keresni New Yorkban, de erről sem szólok senkinek, amíg nem biztos az eredmény. Kiürítem a gyerekszobát a norfolki házban, visszaküldetem a bútorokat és lemondom a megrendelt kiságyat. Amikor megvan a lakás, nem sajnálom, hogy a megtakarításaim fele elmegy a költségekre; egy lakberendező cég segítségével még a bútorozást is távolról intéztetem el, de így legalább csak beköltözni kell majd, amikor odaérek. Amint minden biztos, tájékoztatom Davidet, de hagyom, hogy az elküldött címből következtesse ki, hogy a lakás lényegében a szülei szomszédságában van. Ismét nem neki akarok bizonyítani; tudom, hogy szükségem lesz segítségre és egy kisbaba körüli teendők tekintetében nem támaszkodhatok Lazare-ra. Egyébként sem tagadnám meg Yanát a nagyszüleitől sem, akármit is gondol rólam Dave. A szüleit egy hosszú üzenetben tájékoztatom, amiben leírom nekik, hogy mikor költözöm és azt is, hogy nagyon szívesen venném a közös időtöltést és a segítségüket is, ha számukra ez nem jelent akadályt. Azok után, hogy David elmondta, ők is elégedetlenek velem, nem merem őket felhívni és még kevésbé merek nyíltan rendelkezésre állást kérni tőlük, de egyértelművé teszem, hogy én nem zárkózom el senkitől.
Sokat konzultálok az orvosommal. Az egyetlen hely, amikor nem tudom kikapcsolni az agyamat és az érzéseimet, az álmaimban van, márpedig a rémálmokkal tarkított éjszakák még Lucifer segítségével is kimerítenek és ez aggodalommal tölt el Yana miatt. Ezt nem osztom meg Daviddel, mert nem akarok fegyvert adni a kezébe, de követek minden utasítást és természetes módszerekkel próbálom legyűrni ezeket a viharokat, hiszen gyógyszerekre nem támaszkodhatok.
Amikor elköltözök New Yorkba és magam mögött hagyok minden norfolki emléket, semmivel nem lesz könnyebb, de erről nem tájékoztatom Davidet. Hiába vannak ott a szülei és hiába van ott a nagybátyám, hiába kezdek titkosított levelezésbe Avichayjal is, ugyanúgy egyedül, magányosan és üresen fekszem le éjszakánként és ébredek fel reggelente, a bennem hagyott űrt pedig csak a hasamban egyre élénkebben jelenlévő apró élet ragyogja be. Miatta kitartok. Miatta megéri. De senki támogatása nem tudja pótolni mellőlem Davidet sem egy nehéz estén, sem Yana első rúgásainál, sem akkor, amikor semmire nem vágyom jobban, mint az illatára, a hangjára, az ölelésére, és egyáltalán arra, hogy ott legyen velem.
Ezt azonban soha nem mondom el neki.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Csend. Csak nézünk egymásra és emiatt premier planból láthatom, ahogy kiveszik az élet a szemeiből és felölti magára a maszkot. Eddig se éreztem jól magam, de most már végképp nem akarok maradni. Egyébként sem szól hozzám. Nem kérdez és nem közöl, mint mikor tegnap elsorolta a feltételeit. Csak csendesen elfogad és nem tudom, hogy ez idegesít jobban, vagy az, hogy ő annyira kiforgatja, mit akarok tőle, hogy inkább úgy tesz, mintha idegen lennék. Megfeszül az állkapcsom, mert tudom, hogy most én vagyok az, aki ezt rövidre zárja, de a tegnapiak után, amit a fejemre kaptam és amit egymáshoz vágtunk nem tudnék és tudok ma sem tiszta fejjel gondolkodni - ezért sem akarok maradni. Nem akarok veszekedni, sem vitatkozni. Látom rajta, hogy nem aludt, és én is fáradt vagyok. Nem tiszta a fejem. Kérdések és sértett gondolatok száguldanak a fejemben és nem akarok ennél is többet Shayhez vágni. Láthatóan így is eleget mondtam.
Olyan kínzó némaságban telik el ez a pár perc, mintha kimondtuk volna, hogy vége és elköltöznék. Nem annak szántam semmit, de majd ha egyszer megtalálja a hangját, kiderül ő mit gondol erről. Miután felveszem a táskám és málhám, felé fordulok. Figyelem egy darabig, aztán  mivel nem is akar kikísérni, így nekem kell visszalépnem hozzá a konyhába. Tenyerem az arcára simítva hajolok hozzá, hogy megcsókoljam, amit aztán vagy elutasít, vagy enerváltan elvisel, de ezek után nem hiszem, hogy egyáltalán viszonozni fogja.
- Szeretlek. Ha  nem hiszed el, akkor is. - mondom halkan kettőnk közé, kiegyenesedve nézve a szemeibe. Sokszor vagyok barom, bántó és elviselhetetlen, de soha nem hazudtam neki és nem most kezdem el. Amikor a taxis dudál kettőt, megfordulok és elindulok kifelé. Út közben még megsimogatom a nyüszögő Lucifer fejét és magamban kívánom, hogy vigyázzon rájuk helyettem is. Még egy utolsó pillantást veszek a szobornak ható Shayre, aztán kilépek az ajtón és becsukom magam után. Úgy érződik ez az egész, mintha egy fejezetet zártam volna be magam mögött és még nem is tudom, hogy ez talán igaz is.

A következő időszak maga a pokol. Egyáltalán nem terhel meg testileg, de lelkileg nagyon is. Shay talán tudja, hogy kell kikapcsolni az érzéseket, de nekem ez csak egy ütközetben megy. Ami itt nincs.
Azért jöttünk, hogy civileket segítsünk ki, de a napjaim nagyrészét az teszi ki, hogy halott gyerekek és szüleik holttestét szedjem ki a romok közül, hiszen a besorolható emberek nagyrésze már nincs itt, vagy elmenekültek. Talán csak azaz átok ül rajtam, hogy abból látunk mindig többet, ami érdekel minket. Akaratlanul is Shayre és Yanára gondolok, és hiába próbálnám magamat felvidítani, hiába kérdezek rá Shaynél hogy van, csak felsorolja a leletei eredményét. Mivel ezekből lelkileg nem merítkezhetem, Yana ultrahang képeivel és a szüleimmel próbálom megőrizni az ép elmémet, miközben a rémálmaimnak hála minden éjjel, amikor álom jön egyáltalán a szememre, a rohamból kell felébrednem. Megint. A bombázások persze folytatodnak egész évben, amitől az élő és halott lakosság kisegítése végtelen feladatnak és tehernek tűnik. Valahol akkor török meg, amikor a nyomorult ruszkik szétlövik a gátat és elárasztják a térséget vízzel, rengeteg áldozatot követelve - amikor egy ágban akadt halott terhes nőt húzunk a csónakba, ott és akkor megtörök. Már nem tudom nem őt látni mindenkiben.  Az idegösszeroppanáson a velem egy csónakban evező kapitány segít át és visz vissza a táborba, parancsba adva, hogy pihenjek. Gondoltam megpróbálom újra és felhívom Shayt, de a telefont előszedve és feloldva egy cím fogadott. Elköltözött. Nélkülem. Tudtam jól, hogy ez mit jelent és el kellett hagynom a tábort, hogy senki ne lássa, hogyan zokogok a tényen, hogy amitől féltem már az elejétől kezdve, utol ért. Sokáig azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak, egyszerűen csak küldtem egy "Oké. Örülök."-öt, és ez volt az első, hogy hazudtam Shaynek, hogy leplezzem ami bennem zajlik. Onnantól kezdve nem hívtam, csak írtam. Nem tudtam volna nem remegő hangon beszélni hozzá, nem tudtam volna nem könyörögni neki, hogy gondolja át. Inkább írtam, mert azt legalább át tudtam gondolni és ki tudtam törölni. Nem mintha bármikor is regényeket írtam volna, mert amióta eljöttem, egyszer sem kérdezte meg hogy vagyok, én pedig magamtól soha nem is akartam volna a tapasztaltak terhét a vállára tenni. Nem osztom meg, hogy hány tömegsírt találtunk, vagy hány háborús bűn áldozatát kellett összeszednünk a megerőszakolt és megölt nőktől és gyerekektől kezdve a rakéta áldozatokon át. A kibaszott Purgatórium egy vakáció lett volna ehhez a pár hónaphoz képest, mert hiába jártam meg a MARSOC keretein belül rengegeg küldetést és csatát, ez az egész még a legerősebb ember gyomrát is képes lenne felforgatni...én pedig nem vagyok a legerősebb ember főleg, hogy hogyan váltunk el Shayjel. Ha már itt tartunk, ennél lejjebb csak akkor tudnék süllyedni, ha válóperes ügyvéd keresne fel. Mondjuk akkor biztosan a számba venném a pisztolyom.

Már nem számolom sem a napokat, heteket. Valahogy négy hónap telhetett el a pokol hét szintjén, amikor balesetet szenvedtem. Egy emeletes társasház romjait másztam meg, amikor a rakéta miatt laza szerkezet beszakadt alattam. A romok alá zuhantam és ahogy hirtelen megálltam a zuhanásban bevertem a falba a fejem. Képszakadás, aztan mikor kinyitottam a szemem, még azt sem tudtam elsőre, hogy mi szakította meg hirtelen az esésemet. Talán a nadrágom, mert fejjel lefelé lógtam, de ahogy felnéztem, szembesültem azzal, hogy a bal térdem keresztül szúrta egy törött acélrúd, amely a szerkezetbe volt korábban beérve. Még nem éreztem annak a fájdalmát, csak a fejemét és tudtam, hogy sokkot fogok kapni. A világ szédült velem, talán az agyrázkódás, talán a fejjel lefelé lét miatt. Éreztem, hogy a vér lefolyik a combomon és igyekeztem nem pánikba esni, mert feljebb már hallottam a hangokat, ahogy a segítésemen ügyködnek.
Szerintem órákba telt, mire valaki le tudott ereszkedni hozzám. Amikor megemelt, ordítanom kellett a lábamba nyilalló fájdalomtól. Hamarosan csatlakozott hozzá egy másik tűzoltó, aki aztán elvágta az acélrudat alul, hogy ki tudjanak emelni. Addig volt időm gondolkodni, hogy sikeresen eltaszítottam magamtól a szerelmemet, elvesztettem az eszemet és most a munkámat. Mire a táborba visznek, addigra már összepakolták nekem a dolgaimat. Egy ukrán kórházban kiszedték belőlem a rudat, és aztán utazásra késszé varázsoltak, hogy a térd helyreállító műtétet már az államokban csinálják meg. Napokig nem tudtam jelzést adni magamról Shaynek, mert a fájdalmak miatt szedálva feküdtem egy kórteremben, de elvileg szóltak neki, hogy haza visznek és melyik kórházba kerülök majd és megkérték, hogy miket hozzon be nekem. Az állapotomról a "stabilon" kívül nem oszthattak meg mást, így... mondanám, hogy tudom, aggódni fog, de őszintén szólva fogalmam sincs, hányadán áll egyáltalán velem. Az eddig tapasztaltak alapján valószínűleg csak azért jön be, hogy a legközelebbi hozzátartozónak a szüleimet adja meg.
Nekem az úton több képszakadásom is volt. Sokat aludtam a gyógyszerek miatt, a repülő út szinte egészét kábán és enerváltan töltöttem. A kórházba éjjel értünk, de a műtét még kiírásra sem kerül. Majd nap közben, ha megvizsgáltak. Reggel 8-9 körül jön be hozzám egy nővér és egy beteg hordó, hogy levigyenek az MRbe. Előre figyelmeztetem őket a rohamaimról és hogy a kondícióm miatt valószínűleg egy anesztes is kelleni fog majd.
Mivel elsőre nem hisznek nekem, a gép zúgása elintéz nekem egy rohamot, ami után érdekes mód megjelenik az anesztes. Mire végzünk a vizsgálattal, már dél is elmúlt. A kórterembe tolnak a sebészeti osztályon, de én még csak félig vagyok magamnál az szedálás miatt. Rám aggatnak ekg-t, monitorokra tesznek, aztán kimennek. Orvos még nem is látott és fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni. Mi van, ha annyira roncsolódott, hogy le kell vágni? Nem akarok krippli lenni.
- Haza szeretnék menni... - motyogom kábán, félig nyitott szemekkel, a világomról nem tudva a feltételezhetően nővérnek, aki belépett.

David & Shayana

Minden nap és minden éjjel kísértenek azok az utolsó percek. Az a simítás az arcomon, az a csók, ami szinte fizikai fájdalmat okozott, mégsem tudtam nem viszonozni, mert úgy éreztem, ez lehet az utolsó alkalom, amikor még érezhetem az ajkait az enyémeken. Azt már nem tudtam eldönteni, hogy ez miattam vagy miatta lesz-e így, de abban a pillanatban ez már aligha számított.
The damage has been done.
Nem szólaltam meg. Nem mondtam azt neki, hogy én is szeretem őt, és az elkövetkezendő hónapokban ez a tény folyamatosan emésztett. Nem tudtam, hogy ez volt-e a helyes döntés. Szerettem és szeretem őt, jobban a saját életemnél, de túl sokszor mondta már, hogy nem szabadna ennyire szeretnem. Már abban sem voltam biztos, szerethetem-e egyáltalán.

Tudtam, hogy elzárkózom tőle és mindennap meghaltam egy kicsit az érzelemmentesség maszkja mögött, amikor nem kérdeztem meg tőle, jól van-e, de kitartottam. Arra akartam feltenni az életem, hogy a támasza legyek, soha nem akartam mást, mint boldoggá tenni őt és levenni minden terhet a válláról, de ezzel továbbra is visszavonhatatlanul magamhoz kötöttem volna őt, és őt hozzám. Nem érződött többé helyesnek, hogy ezt tegyem, és talán nem is csináltam jól soha. Nem voltam számára jó feleség és nem voltam illő a családjába sem, mert nem tettem eleget azért, hogy beilleszkedjek. Függetlenítenem kellett magamat érzelmileg, és azon a vékony, bizonytalan mezsgyén táncolnom, ahol nem bántok meg senkit, nem vagyok rideg, nem vágom el őket Yanától, de közben nem is süllyedek túl mélyre.
A legtöbb napon abban sem voltam biztos, hogy az ép eszemet meg tudom őrizni, nem hogy ezt a játékot folytatni.
Észrevettem a változásokat. Hülyének kellett volna lenni ahhoz, hogy ne tűnjön fel, amikor a hívásai abbamaradtak. Azt hittem, örülni fog, amiért New Yorkba költöztem, hiszen ezt kérte tőlem, és azt is írta, hogy örül neki, de ezt követően már csak írt. Többé már a hangját sem hallhattam, de nem adtam hangot annak, hogy ez a felszín alatt mennyire fájt.

Négy hónap, egy hét és három nap múlva fut be a hívás – nem mintha számolnám a napokat.
A meditációs gyakorlatoknak köszönhetően egy ideje már sikerült nyugodtan aludnom éjszakánként, de aznap éjjel valahogy nem jön álom a szememre. A szívem hevesen dobog, minta izgulnék valami miatt, az elmém pedig folyamatosan zizeg. Lucifer sem érti, mi a bajom, tanácstalan járkál velem a lakásban. A már nagyra kerekedett hasamra simítom a tenyerem, de Yana nyugodtnak érződik, velem ellentétben. Írok egy sms-t David édesanyjának, hogy kellene-e aggódnom, de megnyugtat, hogy előfordul az ilyesmi, próbáljak meg valahogy kikapcsolni, ne idegeskedjek. Felsóhajtok, visszafekszek aludni, de akármennyire is próbálkozom, nem igazán jön álom a szememre és a tüneteim is fennmaradnak.
Másnap reggel azzal a szent elhatározással kezdek készülődni, hogy elmegyek az orvosomhoz, mert ez nem lehet normális, amikor rájövök, hogy egész éjjel nem hallottam David felől. Háromszor ellenőrzöm le a telefonomat, de nem internetproblémák miatt nem láttam üzenetet.
Nem jött üzenet. Egy darab sem.
A pánik csak ekkor tör ki rajtam. Az orvosról megfeledkezve ez az első alkalom, hogy én írok neki, és amikor nem válaszol, fel is hívom, de hiába. Azonnal tárcsázom a szüleit, és amikor kiderül, hogy nekik sem írt és ők sem érik el, úgy érzem, forogni kezd velem a világ. Persze azonnal próbálnak megnyugtatni és nem is ellenkezem, amikor közlik, hogy ide fognak jönni, mert én addigra már újabb és újabb üzenetekkel és hívásokkal próbálkozom. Hiába. Bekapcsolom a CNN-t, hírportálokat bújok, aztán átkattintok az internet másik oldalára, ahol olyan információ is felbukkanhat, ami a hírekbe nem jut el, de nem találok semmit arról, hogy amerikai katonák sérültek volna meg Ukrajnában.
Aztán a telefonom megcsörren és én oda sem nézve kapom fel azt.
– Dave?!
Az ismerős orgánum helyett egy kissé meglepett, hivatalos hang mutatkozik be túl hivatalosan, én pedig megszédülök, és tudom, hogy hatalmas szerencse, amiért éppen ülök.
Nem sokat fogok fel abból, amit mond. Az agyam gépiesen dolgozza be az információkat, de a beszűkült tudatom csak a baleset, a kórház és a mielőbbi hazaszállítás szavakat tudja kiszűrni a mondanivalóból; na meg persze azt, hogy akárhányszor kérdezek vissza arra, mi történt pontosan, folyamatosan csak azt hajtogatja, hogy Weaver főhadnagy stabil állapotban van. Amikor felemelem a hangomat és kiabálva számon kérem rajta, hogy ha annyira stabil állapotban van, miért nem tudok személyesen vele beszélni, valaki gyengéden kiveszi a telefont a kezemből, és nekem csak ekkor tűnik fel, hogy Dave szülei megérkeztek.
Hagyom, hogy Joe elvegye a telefont és ő fejezze be a hívást, de amikor ő sem tud meg semmi többet, egyszerűen csak összeroskadok. Leesik a maszkom és minden íratlan fogadalmamat sutba dobva kezdem újabb és újabb üzenetekkel bombázni Davidet.
Mi történt? Jól vagy? Hívj fel! Kérlek, hívj fel! Az is elég, ha írsz. Kérlek, Dave, tudnom kell, hogy jól vagy.
Mindhiába.

Napok telnek el, és én semmit nem tudok. Annyiszor hívom a központi információs vonalakat, hogy egy idő után rá kell jönnöm: azért tűnik végtelennek a várakozó zene, mert eszük ágában sincs ügyintézőhöz kapcsolni engem. Úgy érzem, be fogok csavarodni; senki nem tud kirángatni abból a görcsös, félelemmel átszőtt aggódásból, amit meghatározza a napjaimat. Lucifer szinte hozzánő az oldalamhoz, de ő is csak támogatni tud a jelenlétével, javítani nem tud a helyzeten.
Én lepődök meg a legjobban, amikor egy újabb álmatlan éjszaka után a szokásos telefonos köröm nem zsákutcába fut. Majdnem leesek a székről, amikor a Fort Hamilton egészségügyi központja úgy közli velem, hogy David az éjszaka folyamán megérkezett hozzájuk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – ez, és az, hogy engem elfelejtettek értesíteni. Csak azért nem üvöltöm le a call centeres fejét telefonon keresztül, mert el sem köszönök tőle; akkor már félúton vagyok az ajtó felé. Kapkodva szedem össze az irataimat és a kocsikulcsot, bocsánatot kérek az aggódó Lucifertől, amiért magára kell hagynom, aztán felmarkolom a Dave részére összeállított táskát és már rohanok is lefelé.
Valószínűleg a csodával határos, hogy épségben megérkezek a bázishoz, és lehet, hogy begyűjtöttem néhány csekket út közben, de most ez érdekel a legkevésbé. Rekordidő alatt hámozom ki magam a kormány mögül, magamhoz veszem a táskát és az állapotomat meghazudtoló tempóban közelítem meg a kapu melletti őrbódét...
Ahol közlik velem, hogy engedély nélkül nem engedhetnek be.
– Maga most szórakozik velem?! – meredek rá az asztal mögött ülő fiatal férfire, aki egy pillanatra mintha meg is szeppenne, ahogy rápirítok.
– Sajnálom, hölgyem, de engedély nélkül senki nem léphet be a bá...
– Akkor csináljon nekem egy rohadt engedélyt! Most! – csapom le az irataimat az asztallapra. – És ha azt meri mondani, hogy ezért valami francos hivatalba kell elmennem, esküszöm, hogy akkor is átsétálok azon a rohadt kapun, ha utána fegyverrel kell kergetnie odabent – mutatok a sorompóra odakint, amit olyan egyszerűen meg tudnék kerülni, hogy öröm lenne nézni.
– Hölgyem...
– A férjem fekszik a kórházukban, és azt sem tudom, mi történt vele, a kurva életbe! – kiáltom el magam elkeseredetten, mert el sem akarom hinni, hogy ez most tényleg megtörténik.
A fickó bámul rám néhány pillanatig, aztán a tekintete a hasamra kúszik, mielőtt nyelne egyet és biccentve az irataimért nyúlna.
– Megnézem, mit tehetek.
– Köszönöm – sóhajtok fel.
Persze akkor még fogalmam sincs arról, milyen hosszas és megalázó tortúra következik ezután. Az irataim valamiért fennakadnak a rendszerükön, egyszer kis híján oda lyukadunk ki, hogy a fickónak majdnem le kéne tartóztatnia, és csak kínkeservesen hosszú telefonhívások végtelen sora vezet oda, hogy tisztázzuk: nem vagyok sem szökevény, sem illegális bevándorló. Amikor aztán megkérdőjelezik, hogy valóban David Weaver főhadnagy felesége vagyok-e, olyan közel állok ahhoz, hogy szó szerint szerencsétlen őrre és az azóta idevegyült illusztris társaságra borítsam az asztalt, hogy szerintem ezt ők is érzik. Ugyan megpróbálnak rávenni, hogy mutassam be az eredeti házassági anyakönyvi kivonatunkat, én közlöm velük, hogy eszem ágamban sincs elmozdulni innen, amíg nem engedtek be a férjemhez, de szívesen megmutatom neki a telefonomon a bescannelt verziót – ők pedig vagy szánalomból, vagy valami más okból, de belemennek. Újabb fél óra telik el, míg lefuttatják az azonosítót a papíron és megállapítják, hogy eredeti – surprise! –, ekkor pedig már dél van, és én az idegösszeomlás szélén vergődöm.
Aztán a kezembe nyomnak egy semmitmondó, személyi azonosítás nélküli, használt, VISITOR feliratú kártyát, és én csak azért nem nyomom le azt egyesével a torkukon, mert ha nem láthatom Daviden perceken belül, tényleg meg fogok őrülni.
Az egészségügyi központ szerencsére a bázis szélén van, a nővérpult mögött ülő nő pedig együttérző pillantást vet a hasamra és a láthatóan zilált állapotomra és az őrökkel ellentétben nem akadékoskodik. További információt nem tud adni, de az irataimra vetett gyors pillantást követően elmondja, melyik kórteremben találom Davidet.
Csak néhány perc telik el, de én óráknak és kilométereknek érzem, mire elérek a megfelelő ajtóhoz. Fogalmam sincs, mire számítsak, és rettegek. Meglőtték? Robbanás történt? Van maradandó sérülése? Megvan minden végtagja? El is felejtek kopogni, egyszerűen csak bemegyek az ajtón, tekintetemmel pánikszerűen keresve Davidet, és amikor meghallok egy szinte érthetetlen motyogást, de az ő hangját, halkan felnyögök megkönnyebbülésemben. Becsukom magam mögött az ajtót, a táskát leejtem a földre, és miközben megközelítem az ágyát, a tekintetemmel szinte végigscannelem az ágyon fekvő alakját. Szemeim alaposan felmérik az arcát, ismeretlen hegek és sérülések után kutatva, és bár be van takarva, ha az ujjait nem is tudom megszámolni, azt könnyedén meg tudom állapítani, hogy a fehér takaró alatt két kar és két láb rajzolódik ki. Azt is látom, hogy a bal térdénél gyanúsan vaskosnak tűnik valami, de ez most még nem számít.
– Dave? – szólítom meg gyengéd, halk hangon. Óvatosan leülök az ágy szélére, vigyázva a kezére is, de én magam előrehajolok és az arcára simítom a tenyerem. Finoman, óvatosan kezdem simogatni az arcát, a haját, és úgy iszom magamba a kába, de nagyon is élő látványát, mint fuldokló az oxigént.
– Hallasz engem, Dave? – beszélek hozzá tovább halkan. Tudom, hogy ez most élesen szembemegy minden elhatározásommal, de a tudat, hogy itt van és életben van felülír minden mást. Óvatosan fölé hajolok, reszketeg lélegzettel simítom ajkaimat gyengéden a homlokára és egy pillanatra lehunyom a szemem.
– Itt vagyok. Itthon vagy – suttogom halkan. Csak azért engedem el, hogy tovább tudjam figyelni. Keresem a jeleket, hogy magánál van-e, szüksége van-e valamire, és ha igen, bármit is kér, megadom neki, miközben megállás nélkül simogatom az arcát és a haját, mint aki attól fél, hogy ha abbahagyja, Dave eltűnik az ágyból. Egy kicsit talán félek is ettől. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy tényleg itt van.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

A korábbi műtétem eddig - sebek tisztítása, varrás, golyó eltávolítás miatt - kivétel nélkül érzéstelenítéssel történtek. Drogot se fogyasztottam soha, így az altató hatása rendkívül új nekem. Olyan, mintha nyitott szemmel álmodnék. Amikor bejön valaki, azt hiszem, hogy egy nővér, de amikor közelebb jön, az öltözete alapján rájövök, hogy nem az. Nem ismerem fel a nőt, de amikor az ágyam szélére ülve simogatni kezd és szólongatni, őt figyelve elgondolkodom, honnan ismerem.
Amikor hozzám hajolva megérzem az ajkait a homlokomon, összezavartan rezdül meg a fejem, mert a mozgás koordinációm valahol a béka segge alatt van.
- Én házas vagyok. - motyogom, noha az illata borzalmasan ismerős és meglepően el kap egyfajta biztonság érzet és nyugalom az érintésektől. Egy pillanatra be is hunyom a szemem, majd amikor ismét felegyenesedik és letekint rám, kábán, de jobban megnézem magamnak őt. Elnyílnak az ajkaim a merengésben, és ráncolom a homlokom, mintha a nyelvem hegyén lenne, hogy kicsoda, csak nem jön ki. Aztán lefuttatom rajta a pillantásomat és amikor meglátom a terhes pocakot, eszembe jut az ágra akadt nő. Talán a szelleme?
Ha nem ülne ki az arcomra a keserv, akkor is tudni lehetne, hogy mi történik velem, mert a monitorok egyértelműen közlik az emelkedett szívritmust és vérnyomást.
- Sajnálom, hogy elkéstünk... Annyira sajnálom... - suttogom rekedten, könnybe lábadó szemekkel. Szeretném megérinteni, de a mozdulataim jobban hasonlítanak a partra vetett hal csapkodásához a takaró alatt, mint bármi máshoz. Talán azért sem ismerem fel benne Shayt, mert ez alatt a négy hónap alatt egyetlen képet sem kaptam róla, főleg nem ekkora pocakkal. Az ultrahang képek mindegyike meg van, de azon nem látni a mekkorát nőtt a hasa.
- Szóltak a feleségemnek? Tudja, hogy itt vagyok? - kérdezgetem a nőt, miközben a gyönyörű, de megviselt arcát nézem. Laposakat pislogok, szeretnék felébredni teljesen, de nem igazán megy. Amikor kiderül, hogy ő az, ismét megugranak az értékek a monitoron. Most már értem a simításokat és a csókot is, amitől megsajdul a szívem.
- Elhagysz? - teszem fel a kérdést az állapot brutális őszinteségével.
- Nem szeretném. Megérdemlem, de nem szeretném. - mondom közvetlen utána, ráfüggesztett tekintettel. Most még jobban küzdök a kezeim szabadságáért a takaró alól, de ha nem segít, bele akadok közben mindenbe. Az ágyrácsba a túloldalon, a lassan csepegő infúzóba. Ha kisegíti a kezeim, az övét akarom megfogni, és hiába erőlködöm, szinte teljes erőből kell szorítom, hogy ne csússzon ki az ujjaim közül. Legalább is olyan érzés.
- Nem tudom folytatni... Tudom, ezért küzdöttél... hogy visszaadd az életem... De alkalmatlan vagyok rá... - már se pszichológiailag, se fizikailag nem felelek meg.  Elértem a mélypontomat minden tekintetben és fogalmam sincs, mihez kezdjek majd. Biztos hozzám vágnak egy plecsnit, a vele járó jutalmat és a végkielégítést, de azzal nem élünk... nem élek -?- el életem végéig.
- Itt fogsz hagyni? - kérdezem, visszaemlékezve arra, amikor ő volt kórházban. Ezerszer is megbántam már, hogy akkor ott hagytam, de tudom, hogy karmikus igazság lenne, ha visszakapnám. A kezemet megpróbálom a hasa felé is mozdítani, de félúton megállok, mert fogalmam sincs, hogy engedné-e. Nagyon vágyom arra, hogy kitapintsam Yanát, esetleg érezzem ahogy mozog, vagy rúg, de a csúnya elválásunk megállít a közeledésben.

David & Shayana

Bár nem tudom, pontosan miért – altató, nyugtató, fájdalomcsillapító, minden egyszerre? –, azt egyértelműen látom, hogy kába és nem teljesen van magánál, ezért is beszélek hozzá csak lassan és finoman. Azt sem tudhatom, mennyire nincs magánál, de amikor nem tudom megállni, hogy puhán megcsókoljam a homlokát, a reakciója mindent elárul. Még ha bele is sajdul a szívem a szavaiba, a szám sarkába egy apró, szinte észrevehetetlen mosoly költözik. Máskor ezért viccesen megdicsértem volna. Nem veszem magamra, hogy nem ismer fel azonnal, hiszen ki tudja, mi minden hatása alatt áll, de felegyenesedem, mert nem szeretnék neki kellemetlenséget okozni, amíg ki nem tisztul egy kicsit a feje.
Amikor jobban megnéz magának és a pillantása megállapodik a hasamon, ismét megsajdul a szívem, de amikor a szemeibe végtelen fájdalom költözik és a monitorok is egyértelműen jelzik, hogy zaklatottá válik, ezt rögtön háttérbe szorítom.
– Semmi baj. Nincs semmi baj, David – próbálom megnyugtatni gyengéd szavakkal és azzal is, hogy finoman a nyugtalanul mocorogni kezdő karjaira simítom a tenyereimet. Nem tudom, mire gondol pontosan, de lennének ötleteim; azt hiszem, felismert, de amikor ismét megszólal, kiderül, hogy nem, ettől pedig még zavarosabbá válik az előző pillanat, mégsem mondok semmit. Nem engedem el, ujjaimmal gyengéden, megnyugtatóan simogatom a kezeit, miközben a szemeibe pillantok.
– Szóltak, Dave. Én vagyok az. Shay – szólalok meg finoman. – Sajnálom, hogy csak most értem ide, de most már itt vagyok – beszélek tovább és türelmesen simogatom a karjait, míg ő próbál magához térni. A monitorok hamarosan ismét életre kelnek, és bár eleinte nem tudom, ez már annak a jele-e, hogy most tényleg felismert, a következő kérdése, az az egyetlen szó elárulja, hogy igen.
Nincs időm visszapakolni magamra a maszkomat, mert túlságosan megviselt az elmúlt napok kaotikus aggodalma és rettegése, de igyekszem megkeményíteni magam. Nem úgy, ahogy ő gondolja – ahhoz nem lenne szívem. Talán úgy kellene tennem, de képtelen lennék rá. Fogalmam sincs, mit akarok, mit bírnék ki, mit kellene tennem, de abban biztos vagyok, hogy ez a pillanat nem alkalmas ilyen döntések meghozatalára. Semmilyen irányban. Nem tudnék józanul végiggondolni semmit. Nem most, amikor megint majdnem elveszítettem.
– Nem, Dave – szólalok meg ugyanazon a finom hangon, mint eddig is. – Itt vagyok és nem megyek sehová. Nincs semmi baj. Kérlek, nyugodj meg – próbálom én magam is megnyugtatni, miközben segítek neki, amikor megint küzdeni kezd. Még nagyon koordinálatlan a mozgása, de igyekszem a kapálózása ellenére is minél hamarabb kiszabadítani a kezeit a takaró alól, mielőtt még megütné magát vagy kirántaná az infúziót. A mellkasomban érződő sajgás konstanssá válik, ahogy a kezemért nyúl, de nem akadályozom meg az érintést.
– Nincs semmi baj. Itt vagyok – suttogom újra, magam fogva a kezét gyengéd határozottsággal az enyémek közé, amikor érzem, milyen erőtlen még a szorítása. Ismét beszélni kezd, látszólag kissé csaponganak a gondolatai, de ez egy cseppet sem meglepő. Csak sejtem, miről beszél, ebbe viszont még nem szeretnék belemenni, mert jó lenne, ha előbb megnyugodna.
– Ssssh, nyugodj meg – csitítom tovább, egyik kezemmel elengedve a kezeit, hogy ismét az arcához emelhessem azt. Megnyugtatóan kezdem simogatni a haját, de amikor ismét megszólal, az ujjaim egy pillanatra megdermednek. Ahogy rápillantok, nem tudom eltűntetni a szemeimből a fájdalmat, mert pontosan tudom, mire gondol, és az emlékek – a kórházé és azé, ahogy most is elment – az elevenembe vágnak. Hiába nincs viszont kész válaszom a jövőre nézve, ezt a kérdést egyszerűen meg tudom válaszolni. Ha kegyetlen lennék, azt mondanám, megérdemelné, de tudom, hogy képtelen lennék rá. Nem tudnám itt, így magára hagyni. Egyszerűen... nem.
– Nem megyek sehová – felelem halkan, de a szemeibe nézve. Azt nem teszem hozzá, hogy most még nem, mert most nem ez a fontos. Még egyáltalán nincs itt a döntések ideje. Egyébként is észreveszem a félbemaradó mozdulatot, és amikor bizonytalanul rám néz, megpróbálkozom egy apró mosollyal.
– Szeretnéd érezni? – kérdezem, a hangomba pedig beköltözik a szeretet a szomorúság és a nyúzottság mellé. Miközben felteszem a kérdést, már nyúlok is a kezéért, hiszen tudom a választ, és ha hagyja, finoman a hasamhoz vonom a tenyerét. Yana ugyanannyira az övé, amennyire az enyém is, és bármennyi fájdalmat őrzök is a szívemben, soha nem tagadnám meg tőle a lányát.
– Rengeteget nőtt – görbül ismét egy kis mosolyra a szám sarka, miközben oda simítom a tenyerét és az ujjait, ahol Yana lábait érzem. Ugyan most nyugodtan fekszik, tudom, ha mocorogni kezd, ott tudja majd a leghamarabb megérezni. Lepillantok a kezeinkre, és amikor eszembe jut, mennyi hasonló pillanatra vágytam az elmúlt hónapokban, elszorul a torkom.
– Sokat meséltem neki rólad – vallom be halkan, és ebben a pillanatban mintha Yana is megérezné, hogy történik valami körülötte. Elmosolyodom, amikor megmozdul, és már szinte ösztönösen mozdítom el egy kicsit Dave tenyerét, hogy ő is el tudja kapni a mocorgást.
– Érzed? – nézek fel rá mosolyogva, éppen akkor, amikor Yana úgy dönt hogy mindkettőnket megajándékoz egy rúgással, mintha csak pacsit adna a talpával Dave tenyerébe. – Ő érez téged – pillantok le ismét, Yana pedig tovább mocorog a keze irányába, mintha csak egyet akarna érteni. Érzem, hogy könnybe lábad a szemem, ezért nyelek egy nagyot, és közben elengedem David tenyerét, hogy ha szeretné, maga is mozdíthassa azt, kitapintva a mozgást odabent. Az elmúlt napokban nem volt ilyen aktív, mint most, de fogalmam sincs, mennyire lenne naiv dolog azt feltételezni, hogy tudja, ki van itt velünk. Hogy valahogyan... ő is érzi.
Felemelem a fejem és a tekintetem is egy kicsit a plafon felé irányítom, hogy ki tudjam pislogni onnan a könnyeket. Nem húzom el onnan Dave kezét, ha ő nem szeretne elengedni, de tudom, hogy ha meg akarok maradni ép eszemnél, el kell terelnem a témát egy kicsit.
– Mi történt, Dave? – kérdezem csendesen, de komolyan pillantva a szemeibe, remélve, hogy most már magánál van annyira, hogy tudjon beszélni a történtekről.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Mintha víz alatt lennék, féllábbal egy álomban. Tompa vagyok és fel sem tűnik, mennyire elnagyoltak és gyengék a mozdulataim, csak azt érzem, hogy minden nehéz. Olyan, mintha érezném, ahogy a gravitáció húzza le a testemet. A félreértésem, hogy nem ismerem fel Shayt végül hamar kiderül, mikor elárulja, hogy ő az. A korábbi zaklatottságom most egy kicsit újra életre kel. Eszembe jut, hogy túl erőszakos voltam, aztán az, hogy a négy hónapban ha én nem hívtam, vagy írtam volna neki, ő nem keresett volna. Felelevenedik bennem az egész időszak, amiből arra következtetek, hogy már nem szeret. Egyszerű kérdésként bukik ki belőlem, de mást válaszol meg. Tehát igen. A szívverésem egy cseppet sem csitul, bármennyire is kér, hogy nyugodjak meg. Lehetek félálomban, a sorok között így is tudok olvasni. Azt viszont nem tudom megakadályozni, hogy minden gondolatom kiüljön rám. A kezeimet is alig tudom kontrollálni, pont a mimika menne, mikor félig még a világomról sem tudok? Szeretném megérinteni, fogni a kezét - amíg még lehetőségem van rá -, ő pedig végül segít. Alig tudok az ujjaimmal a kezére fogni, olyan, mintha erőlködnöm kéne érte, de ő fogja az enyémet is helyettem. El fogom veszteni őt, amiről a többi veszteség is eszembe jut, ezúttal pedig bocsánatot kérek tőle, amiért feleslegesen tette ki magát mindennek. Túl sok minden történt. Túl sok minden hagyott bennem nyomot és semmit nem sikerült magamban feloldani. Mindemellett őt is ellöktem magamtól és a lábamat is elveszíthetem. Letargikusan, kábán meredek magam elé, amikor újra nyugtatni akar, simogatására lehunyom a szemem, de nem merem sokáig úgy tartani, mert érzem, hogy azonnal húz maga felé a sötétség. Nem alhatok el. El fog menni. Legalább is ezt gondolom, mert én ezt tettem vele korábban. Igaz, hogy az egy teljesen másik szituáció volt, de a végeredmény ugyan az. Habár megnyugtat, hogy itt marad, nem tudom, engedik-e neki. A tekintetem végül a nagyra nőtt hasára terelődik és ugyan elkezdek felé nyúlni, nem fejezem be a mozdulatot, mert bizonytalan vagyok a szabályokat illetően. Rápillantok, és amikor halványan, de elmosolyodik, őt kezdem szinte pislogás nélkül figyelni és gyönyörködök még ebben az aprócska ajándékban is addig, amíg a kezem el nem éri a hasát. Utána oda pillantok és figyelem, mi történik. Amikor megérzem azt a fura mozgást a hasán keserédes érzésekkel sütöm le és fordítom el a fejem. Felé fordulnék, de nem tudok a lábam miatt - se. Csak hallgatom Shayt a hasát bámulva és miközben azt mondja, hogy érez engem, újra csak az jut eszembe, hogy a fejlődésének a nagyrészéről lemaradtam. Arról az időszakról, amikor mindene kialakul. Soha nem beszélhettem hozzá, pedig hányszor képzeltem el régen, hogy a kanapén fekve, Shay combjára dőlve mesélek neki. Lemaradtam mindenről. Emiatt pedig soha nem hallhatta a hangomat korábban.
- Egy idegen leszek neki, amikor megszületik. Nem fog felismerni. - motyogom enerváltan, de a szívemet hasogató gondolatok sem képesek rávenni arra, hogy elhúzzam a kezemet. Shay nem fogja már, így gyakorlatilag minden erőmet be kell vetnem, hogy ott tudjam tartani, de amikor már remeg, mert elfáradtam, leomlik az ágyra a kezem, mintha nem lenne benne élet. Lassúkat pislogva nézek fel Shayre, amikor arról kérdez, hogy mi történt, nekem pedig kell pár másodperc, hogy végig gondoljam, a lábam felé nézve.
- Leestem... - ráncolom kicsit a homlokom. Nehéz még kiegyenesíteni a gondolataimat, de igyekszem.
- Egy meglőtt társasház romjait kutattuk. Beszakadt alattam a törmelék és fennakadtam egy rúdon a lábamnál fogva. Ha nincs rajtam sisak, lehet a fejem is betört volna, mert neki vágódtam a falnak. - mondom és közben az eddigiekhez képest még egy fokkal zaklatottabb leszek.
- Nem tudom, mi lesz vele... - és velem. Nem tudom, mihez fogok kezdeni, hiszen ez volt az életem. Ehhez értettem. Most már a DT-re se mehetek majd, de még biztonsági őrnek se egy öregotthonba. Reszketegen veszek egy mély levegőt és hunyom le a szemem. Mintha 180 fokot fordult volna a világ ez alatt a négy hónap alatt. Vagy pont azelőtt. Pedig csak azt akartam, hogy legyen mellette valaki. Persze tudom, hogy ez az egész szorongás, letargia és folyamatos negatív gondolatok mit jelentenek. A depresszió már régi ismerősöm, könnyen felismerem magamon, csak épp nincs lehetőségem alkoholba fojtani.
A szemeimet viszont nem tudom kinyitni, bármennyire is küzdök érte. Pedig szeretnék Shayre nézni, még egyszer megnézni őt, hiszen négy hónapja nem láttam, de ahogy a kezemet sem tudom megemelni, úgy a szemhéjaimat sem.
- Shay... - suttogom halkan, de a kérésemig már nem jutok el, mert elnyom a fáradtság.

Hiába a sok gyógyszerezés és az infúzió, semmi sem képes elnyomni a megállíthatatlant. A roham újra magával ragad, ahogy az álomból átalakul és habár a monitorok sűrű pittyegéssel jelzik a halálfélelmemet, hiába rohan be egyszerre két nővér is, hogy megpróbáljon felkelteni, nem sikerül nekik. Amikor visszatérek és felébredek, automatikusan mozdulnék, hogy felkeljek, de a lábamba olyan fájdalom költözik, hogy kiver a víz és vissza kell dőlnöm a szédüléstől. Csak emiatt nem rohanok sehova, de az ablak felé nézve látom, hogy már késő délután van. Elaludtam! Már majdnem kétségbe esetten kutatok Shay után a szemeimmel, ha pedig meglátom őt, egy fokkal könnyebben ernyesztem el megfeszült izmaim, ha viszont nincs, akkor csak fájdalmas nyöszörgéssel temetem kezeimbe az arcomat.

David & Shayana

Nehéz eldönteni, pontosan mennyire van most itt velem, de én igyekszem mindent úgy csinálni, mintha teljesen fel tudná fogni a valóságot. Nem tagadom le előtte, hogy én vagyok itt, mert remélem, hogy ez nem olyasmi, ami felzaklatná – ha már engem keresett volna a nővéreken is, inkább úgy érzem, megnyugtathatja ez a tudat. A monitorok persze nem ezt jelzik, a zavaros szavai is némileg mást sugallnak, de ez utóbbiak már sokkal bonyolultabb körülményekre mutatnak rá annál, mint amivel ebben a pillanatban képes lennék szembenézni. Egyelőre csak biztos akarok lenni abban, hogy itt van. Hogy a körülményekhez képest jól van.
Nem kérdés, hogy segítek neki és bátorítom, amikor szeretné megérinteni a hasamat és érezni Yanát odabent. Rettenetesen fáj a szívem – mindhármunk miatt –, amiért erre eddig nem volt lehetőségünk, de pontosan ezért nem halogatnám ezt a pillanatot. Akkor sem, ha Dave még mindig kába kissé. Segítek neki, fogom és finoman irányítom is a kezét, ha kell, de amikor motyogni kezd, elfordítom a tekintetem a plafonról, hogy a könnyeim fenyegetéséről megfeledkezve ránézhessek.
– Ne mondd ezt – rázom meg a fejem elszoruló szívvel, és amikor érzem, hogy a keze erőtlenné válik és majdnem leesik a hasamról, újra ráfogok és finoman a hasamra szorítom a tenyerét, hogy érezze Yanát.
– Te vagy az apja, Dave. Most is érez téged. Soha nem leszel neki idegen – simítok a szabad kezemmel újra az arcára, előre hajolva egy kicsit. Persze tudom, hogy ezek most csak üres szavak számára... és bár először a nyelvemre harapok, mert nem akarom túlságosan kiadni magam, végül győz az akarat, hogy legalább egy kicsit megpróbáljam megnyugtatni.
– Sokszor hallotta a hangodat – vallom be halkan, lepillantva a kezeinkre. – Amikor még... Akárhányszor felhívtál, mindig ki voltál hangosítva, pont emiatt. Videókat is lejátszottam neki. Emlékszel, amikor azt ecsetelted a kanapén, mi mindent akarnál elmondani neki? – A hangom majdnem megtörik, mert ez csak egy héttel azelőtt volt, hogy elment és ezzel minden tönkrement volna, de nyelek egyet, hogy ez ne történhessen meg. – Felvettem videóra. Sokszor megmutattam neki – fejezem be halkan. Azt nem vallom be, hogy a sokszor valójában azt jelenti, hogy minden nap azt hallgattuk lefekvés előtt.
– Ismer téged, David – nézek fel rá újra, hüvelykujjammal finoman megsimogatva a kézfeje hátulját. – És egyébként is van még idő... – teszem hozzá, bár én magam is bizonytalan vagyok abban, hogy ez igaz-e. Fogalmam sincs, mi történt vele pontosan. Fogalmam sincs, nem fogják-e visszavinni két hét múlva. Nem tudom, mi lesz velünk. Nem tudom, tényleg van-e még időnk. Ezért is kérdezek rá a történtekre; ezért és azért, mert tudni akarom, mivel állunk szemben. Vagy... áll szemben. Nem tudom.
Amikor kissé zavartan, de mesélni kezd, akaratlanul is magam elé képzelem a jelenetet, a gyomrom pedig kellemetlen görcsbe ugrik, ahogy magam előtt látom őt, amint lezuhan, beakad a lába és kis híján még nagyobb baj történik... Egy pillanatra lehunyom a szemem, amikor belegondolok, hogy egy fejsérülés mi mindennel járhatott volna. Elveszíthette volna az emlékeit. Akkora trauma érhette volna az agyát, hogy soha többé ne legyen képes beszélni, járni... élni. Reszketegen szívom be a levegőt, a mellkasom is összeugrik, mert a gondolat, hogy tényleg csak ennyin múlt...
De aztán a monitorok újra csipogni kezdenek, én pedig kizavarom magam ebből a mentális állapotból. Nem segít a gyomromat és a mellkasomat szorító láthatatlan köteleken, amikor megszólal, mert pontosan értem, mire gondol, de tudom, hogy nem szabad beengednem ebbe a gondolati örvénybe.
– Minden rendben lesz – ígérem meg neki akkor is, ha nem tudhatom, így lesz-e. – Nem lesz semmi baj – kezdem újra megnyugtatóan simogatni az arcát és a haját, amikor lehunyja a szemeit. Nem ijedek meg, amikor nem is nyitja ki őket, mert a monitorokból pontosan tudom, hogy nincs baj. Tovább simogatom őt, és amikor a nevemet suttogja, óvatosan fölé hajolok és újra megcsókolom a homlokát.
– Pihenj, Dave – suttogom halkan. Érzem, hogy a keze teljesen elnehezül a hasamon, ezért finoman visszafektetem a teste mellé, és még egyszer hátrasimítom a haját a homlokából. Percekig csak nézem, ahogy alszik, hallgatom a légzése hangját, a monitorok monoton, megnyugtató csipogását. Néha megsimogatom, de szinte pislogni sem merek, mert félek, hogy azidő alatt el fog tűnni innen... ez pedig eszembe juttat mindent, ami a kiutazása előtt ide juttatott minket.
A túlzott aggódás. A függés.
David nem akarja ezt.
Kellemetlen érzés költözik az egész testembe. Mély levegőt veszek, és arra is rájövök, hogy már majdnem délután egy óra van, én pedig az őrbódéban kialakult fejetlenség miatt még egy korty vizet sem ittam, nem is beszélve az evésről; nem csoda, ha egyébként is kellemetlenül érzem magam. Még egyszer rápillantok, finoman végigsimítom az arcát, aztán egy belső késztetésnek engedelmeskedve közelebb hajolok hozzá és egy leheletfinom, alig érezhető csókot lehelek az ajkaira, mielőtt felállnék az ágy széléről.
Amit tudok, kipakolok az összekészített táskából a szobában, aztán még egyszer ellenőrzöm, hogy mélyen alszik, mielőtt kimennék a szobából. Felhívom a szüleit, mert rájövök, hogy az is elmaradt; elmondok nekik mindent, amit megtudtam, azt is, hogy hol vagyunk, hogy most nagyon mélyen alszik a gyógyszerek miatt, de megígérem nekik, hogy szólni fogok, amint felébredt, hogy ők is be tudjanak jönni hozzá. Ők cserébe Lucifert fogják begyűjteni addig, ezért megnyugodva teszem le a telefont. Belesek a szobába, de Dave még mindig alszik, ezért elmegyek, hogy keressek magamnak valami enni- és innivalót.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telik el, de az biztos, hogy órák. Eszek és iszok, és mivel a diszkomfort nem múlik el teljesen, vagy járkálok, vagy igyekszem nyugodtan ülni attól függően, épp melyik esik jobban. A legtöbb időt Dave szobájában töltöm, de néha kizavarnak onnan, ha épp ellenőrizniük kell valamit – kötést, monitort, infúziót... Épp egy ilyen alkalommal ücsörgök a folyosói székek egyikén, kezemmel a hasamat simogatva finoman, hátha elűzöm onnan a kellemetlen érzéseket, ha meg tudom nyugtatni Yanát, amikor meghallom a monitorok eszeveszett hangját odabentről. A nővérek már épp kiléptek volna az ajtón, de én is felpattanok... Felpattannék, ha képes lennék még ilyesmire, de így nem vagyok elég gyors. Mire feltolom magam a székből, két nővér már visszarohant, a harmadik pedig megpróbál visszatartani engem.
– Ne! Engedjen be, kérem! Rohama van, tudok segíteni neki! Kérem! – kérlelem aggodalomtól elszoruló torokkal, de nem ereszt. Az állapotomhoz képest vehemensen küzdök, de ő pont ilyen vehemenciával tart vissza, és már alkalmatlan vagyok arra, hogy egyszerűen ártalmatlanítsam. Érzem rajta, hogy igyekszik nem túl erőszakos lenni, gondolom az állapotomra való tekintettel, de szinte megfojt az érzés, ami körülvesz, miközben idekintről hallgatom tehetetlenül David küzdelmének jeleit a szobából.
Mire beengednek hozzá, én is elfáradok, de ettől még olyan gyorsan masírozok be, amilyen gyorsan csak tudok.
– Dave? Jól vagy? – hadarom, ahogy odasietek az ágyához. Aggódva nézek végig rajta, nem törődve a furcsa, élesebb kellemetlenséggel, amit én érzek. Tenyerem az arcára simítom, szemeimmel az övéit kutatom, mert nem tudom, kimentek-e belőle a gyógyszerek, vagy még most is kába.
– Sajnálom. Szerettem volna segíteni, de nem engedtek be... – sóhajtok fel gondterhelten, aggódva.
– Hogy érzed magad? Beszéltem a szüleiddel, ők is szeretnének majd látni. Szóljak nekik, hogy... – kezdeném a kérdést, de az az éles érzés, amit az előbb figyelmen kívül tudtam hagyni, most olyan erővel küzdi be magát a tudatomba, hogy nem tudom nem észrevenni. Kicsúszik a számon egy halk káromkodás, homlokráncolva húzom ki magam és simítom a kezem a hasamra. Egy kicsit el is veszítem a fókuszt, mert ilyen jellegű görcsös fájdalmat nem éreztem az egész terhesség alatt, és nem tudom... Aztán megint. Kényelmetlenül fújom ki a levegőt, keresve a megfelelő testhelyzetet, pedig szinte tudom, hogy az perpillanat nem létezik. Az aggodalom most már több irányból érkezik, nem elég az itt fekvő Dave, a bizonytalan helyzetünk, az elmúlt napok, a mai nap...
Amikor az érzés nem múlik, hanem sokkal inkább hullámzóan élessé válik, elkezdek félni. Tágra nyílt szemekkel nézek fel Dave-re, a szívverésem hirtelen válik pánikszerűvé.
– Dave...? – lehelem a nevét, mintha benne keresném a megoldást, pedig tudom, hogy ő tudna a legkevesebbet segíteni ágyhoz kötve. A hasamra szorítom kissé remegő ujjaimat, mintha valamiféle telepatikus úton meg tudnám kérdezni Yanától, mi a baj. – Még túl korai... még nem lehet... – suttogom, aztán halkan felnyögök, amikor újra élesedik a görcsös fájdalom.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Sötét fellegek nyomják el a gondolataim, és költöznek a mellkasomba. Nem tudok nem a rossz dolgokra gondolni, hiszen majdnem félévig minden hónapban egyetlen dolog tartotta bennem a lelket, az pedig Yana ultrahang képei voltak. Tekintve, hogy Shay teljesmértékben elzárkózott tőlem, a lányom kezdte átvenni minden gondolatom. Az összes vágyam megmaradt Shay irányába, de mivel rá nem támaszkodhattam, megpróbáltam Yanára. Ő még úgy sem küldhetett el melegebb éghajlatra. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz majd, de ezek a gondolatok sosem lettek könnyebbek, amikor rájöttem, hogy fogalma sem lesz rólam, hogy ki vagyok. Amikor pedig ennek hangot adok, Shay ismét próbál megnyugtatni... de ezúttal meg is indokolja. A fájdalmasan lüktető szívem egyszeriben pörög fel, ahogy elmeséli, hogy kihangosított. Miért nem mondta el? Végig abba a hitbe voltam, hogy nem csak nem láthatom a lányom növekedését a két szememmel, de mivel nem vagyok mellette, a hangomat se hallotta soha. Erre most derül fény arra, hogy ez nem igaz. Négy hónapnyi szenvedés után. Az értetlenség és a megkönnyebbülés egyszere tör rám. Ha tudom, hogy hall, tényleg meséltem volna neki. Mennyivel könnyebb lett volna valami jóba bele feledkezni? Ez lehetett volna az én silver liningom, de nem kaptam meg. Nem kaptam semmit. Egy kicsit megrázkódok a szégyentelenül rám törő zokogástól, de nincs erőm visszatartani. Csak hagyom, hogy elhomályosítsanak előttem mindent a könnyek, miközben úgy bámulom és fogom Shay hasát, mintha már a kezemben tarthatnám Yanát.
- Köszönöm... - nyöszörgöm remegő hangon a könnyeimet nyelve. Mert habár csalódott vagyok és úgy érzem, megérdemeltem volna, hogy tudjam, legalább most elmondta és leeshet a kő a szívemről. Nagyon sokat jelent számomra, hogy Yana ismerjen. Most már a világot.
Miután sikerül lenyugodnom, Shay a sérülésemről kérdez, én pedig miután felidézek mindent, ami történt. Nem mondom, hogy agyrázkódásom van, vagy hogy két órát lógtam fejjel lefelé. Elég annyit tudnia, amennyit mondok, abból úgy is tud következtetni minden másra. Persze felzaklat a tény, hogy a munkám ezzel el is vesztem. A karrieremet már feladtam volna Shayért, nem érdekelt már, hogy előléptessenek, sem az, hogy jól keressek a kiküldetések alatt. De így már ennyim sem marad. Ismét nyugtat, az érintései pedig hiába esnek jól és vágyom rájuk, félek beléjük feledkezni. Félek rá támaszkodni, mert ez alatt a négy hónap alatt sem engedte. A kezem alatt mocorgó hasa viszont új reményekkel tölt el. Még érzem a homlokomra adott csókot, amikor elalszom, de már nincs időm bármit gondolni róla.

Az ébredésem csak olyan szörnyű, mint minden reggelem jó ideje. Hozzászoktam a démonjaim jelenlétéhez, épp csak ettől soha nem volt könnyebb velük egyedül megbirkózni. Mikor végre magamhoz térek, látom, ahogy a nővér az infúziómmal csinál valamit, míg a másik a gépen igazít. Érzem, ahogy kiver a víz, mert most, hogy már nem vagyok leszedálva, nagyon is érzem a lábamat. Legalább még meg van.Nem emlékszem mindenre, amit korábban beszéltünk, azt sem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta. Teljesen szét vagyok esve. Hány napja vagyok itt? Látott már orvos? Mi a franc lesz a lábammal? Csináltak vele egyáltalán valamit? Körbe nézek, mert nem tudom eldönteni, hogy álmomban találkoztam csak Shayjel, vagy tényleg itt is volt, de amikor besiet, már tudom, hogy nem álmodtam. Itt volt velem.
Amikor a kezét az arcomra simítja és megkérdezi, hogy jól vagyok-e - amit már 4 hónapja nem hallottam tőle-, nem tudom, mit gondoljak. Eddig úgy tartotta a távolságot, úgy viselkedett velem, mint egy távoli rokonnal. A szükséges dolgokat elmondta, de semmi mást nem.
- Jól... - válaszolok halkan, némileg bizonytalanul, mert fogalmam sincs, hogy tényleg érdekli-e mi van velem. Őszintének tűnik, mert után ecsetelni kezdi, hogy nem engedték be, pedig segíteni akart, én pedig csak a szomorú igazsággal tudom szembesíteni.
- Semmi baj, Shay. Már hozzá szoktam. - és nem rá akarom nyomni a terhet, de ha azt hitte, hogy ez alatt az időszak alatt ezek kimaradtak, akkor naiv. De nem gondolom annak. Kettős érzésekkel tölt el, amikor újra megkérdezi, hogy érzem magam, mert legszívesebben vissza kérdeznék, hogy mióta érdekli ez őt, de nem akarok veszekedni. Megkaptam, a silent treatmentet ami járt négy hónapon át, talán úgy érzi, hogy ennyi elég volt. Amikor azonban nem tudja befejezni a mondatot, az arca pedig fájdalmasan rándul meg, ráncolni kezdem a homlokom.
- Shay? - kérdezem halkan, miközben hol előre görnyed, hol kiegyenesedik és közben a hasát fogja. Aggódni kezdek, a könyökeimre támaszkodva próbálok felülni, amit a lábam egyáltalán nem hálál meg, de ignorálok minden fájdalmat, főleg amikor Shay pánikkal a szemeiben néz rám. Most már nem csak aggódom. Félni kezdek, hogy valami nagy baj van.
- Azonnal ülj le! - szólok rá a rettegéstől emelt hangon, egyébként sem lenne jó, ha összeesne. Szeretnék kimászni az ágyból, de a bal lábam alig bírom mozgatni, így végül feladom és zilálva próbálok ide hívni valakit. Bárkit.
- Nővér! NŐVÉR! - kiabálok, de hiába van nyitva az ajtó, még csak lépteket sem hallok.
- A kurva életbe! - káromkodom el magam dühösen és a monitorra nézek, majd végig követem szememmel a zsinórokat. A mellkasom tele van aggatva ezekkel a tappancs szarokkal, úgy hogy gyakorlatilag letépem magamról őket. A gép persze egyből olyan hangos folyamatos sípolásba kezd, amit nem hagyhatnak figyelmen kívül, így hamarosan meg is jelenik egy nővér az ajtóban.
- Hívjon orvost! HÍVJON ORVOST! - kiabálok rá, amikor pár másodpercig értetlenül néz rám, majd Shayre. Kisiet az ajtóból, én pedig Shanára nézek és most rendkívül bánom, hogy nem tudok járni.
- Ne aggódj! Minden rendben lesz, még nem folyt el a víz igaz? - próbálom nyugtatni, de egyáltalán nem lehet meggyőző a hangom, amely csak úgy csöpög a félelemtől. Már képes lenne élni a nagyvilágban? Nem alulfejlett, ha most megszületik? Mindenképpen koraszülött lenne, de ha már tud lélegezni...
A gondolataim hevesen zakatolnak. Szeretném most én megfogni a kezét, de mire eljutnék a gondolatban idáig, három nővér lép be. Az egyik az én gépemhez lép, azt kapcsolja ki, a másik kettő egy kerekesszéket tolva maga előtt igyekeznek bele segíteni Shayt, szavaik alapján, hogy átvigyék a nőgyógyászatra.
- Én is megyek! - jelentem ki, de a monitoromat kikapcsoló nővér szinte felhorkan.
- Szétroncsolt térddel? Még mit nem! A vizsgálóba amúgy se mehetne be, a folyosón kéne ülnie. - tudom, hogy csak nyugtatni próbál, de engem csak dühít, hogy tehetetlenül kell figyelnem, ahogy Shayt besegítik a kerekesszékbe, hogy eltolják.
- Nem lesz semmi baja, ne aggódjon. Az orvos hamarosan megvizsgálja magát is. - próbál újra nyugtatni, minthogy látja, hogy most már teljes testtel fordulok Shay után, fittyet hányva a lassan zsibbadásig fokozódó fájdalomra.
- Shay! Minden rendben lesz, oké? Csak ne stresszelj rá! - mondom aggodalmasan, miközben kitolják őt a szobából.
- Ugye elmondják majd, mi történt? - nézek a kifelé sétáló nővérre, aki rám pillant.
- Persze. Majd később feltelefonálunk az osztályra, hogy utána kérdezzünk magának, de most pihennie kell, rendben? - mondja szigorúan, mielőtt kilépne az ajtón, én pedig egyedül maradok az elmúlt hónapok legnehezebb és félelemmel telt óráját élve meg.

David & Shayana

Nem vagyok felkészülve a pillanatra, amikor David elsírja magát. Elsírja magát? Egyenesen zokogni kezd. Egyáltalán, semmilyen értelemben nem számoltam ezzel, és igazság szerint nem is vagyok benne biztos, hogy mi történik. Eleinte nem mertem elmondani neki mindezt, mert azt hittem, ez is a gyengeségeim vagy a függőségem bizonyítékainak listáját erősítené, most viszont, ahogy megosztom vele, ez a reakció nem helytelenítésről árulkodik. Megszeppenve, a zokogása hangjától és látványától ösztönösen összeránduló gyomorral suttogom a nevét, ő pedig... megköszöni?
Ha lehet, még jobban összezavarodok. Miért köszöni meg? Egyszer sem kérte, hogy beszélhessen Yanához, egyszer sem mondta, hogy szeretné, aztán egy idő után már engem sem hívott többé, így én sem tudtam kihangosítani őt neki. Azt hitte, hogy megtagadtam volna tőle ezt? A gondolat először dühítene, de aztán kétségbe ejt és mérhetetlen fájdalommal tölt el. Azt gondolta, hogy megtagadnám tőle ezt? Yanát? A lányát? Az agyam ösztönösen, akaratlanul is visszakapcsol egy másik kórházba, egy másik jelenetbe. De neked ez semmit nem mond, mert senkit nem veszel figyelembe. Se a nagybátyád, se a testvéred, se engem. Nem érdekel téged, mit érzünk, vagy mit gondolunk. Az enyém legalább is biztos nem érdekel téged. Érzem, hogy a fájdalomtól szinte minden tagom görcsbe akar rándulni, mert a felismerés, hogy még mindig ezt gondolja rólam, hogy azt hiszi, képes lennék szörnyeteg módjára elvágni őt a saját lányától, elpusztítja a szívem maradékát is.
Szerencsére az én könnyeimet nem láthatja a sajátjaitól. Engem csak csendesen emészt el a fájdalom, és amikor őt újra elnyomják a gyógyszerek, azzal a tudattal gondoskodhatok róla, hogy ezt már úgysem érzi. Talán el sem hinné. Vagy éppen túl soknak tartaná. Most már fogalmam sincs, melyik a rosszabb.

Mire eltelik az a néhány óra, el tudom nyomni a saját fájdalmamat annyira, hogy tudjam: nem fog gondot okozni. Jobban, én nem fogok emiatt gondot okozni. Amikor aztán egyik pillanatról a másikra Dave rohamának egyértelmű jelei rántanak vissza a jelenbe a folyosón, egyébként is azonnal megfeledkezem minden bajomról, csak épp nem hagyják, hogy segítsek neki. Szó szerint meg kell küzdenem az egyik nővérrel, de érthető okokból alulmaradok, így mire beengednek, Dave már ébren van... és hamar megtudom azt is, mennyire.
Amikor az aggodalmamra bizonytalansággal válaszol, még csak egy kis rossz érzésem támad, de ami azután jön, arra megint nem vagyok felkészülve. Már hozzászoktam. A kezem először csak megdermed az arcán, de aztán el is húzom onnan, és egy pillanatra úgy nézek rá, mintha megütött volna, mert a szavai tényleg felértek egy pofonnal és nem tudok uralkodni az érzéseimen. Hozzászokott, hogy cserben hagyom? Hozzászokott, hogy nem vagyok itt? Hozzászokott, hogy nem vagyok elég jó neki? Meg akarom kérdezni, de nem merem. Lesütöm a szemem, lenyelem a fájdalmamat és inkább elterelem a témát a szüleire, hátha őket szívesebben látná itt, mint engem, de még csak be sem tudom fejezni a kérdést, mert kezdődik a rémálom következő lépcsője.
Amikor világossá válik, hogy ez a fájdalom szokatlanul erős és nem múlik, nem tudok nem pánikba esni, mert tudom, hogy még messze nincs itt az idő. Dave rám parancsol, én pedig öntudatlanul is engedelmeskedem, leülve az ágy szélére, nehogy elessek, ha esetleg megszédülök, de közben érzem, hogy egyre jobban félek – és Davidért is aggódom, mert úgy izeg-mozog, mint akinek nincs súlyosan megsérülve a térde.
– Kérlek, ne mocorogj annyit. A lábad... – kérem halkan, a kelleténél szaporábban lélegezve az ijedtség és az aggodalom egyvelegétől, egyik kezemet még mindig a hasamon tartva, a másikkal pedig magam mellett támaszkodva. Látom, hogy ő is megijedt, tudom, hogy valószínűleg nem is gondolkodik tisztán, de érte is aggódom, és ettől egyáltalán nem lesz jobb semmi... A támaszkodó kezemet megpróbálom a másik lábára simítani, hogy ne mozogjon többet, de addigra már feltalálta magát; ügyesen, mert megjelenik egy nővér az ajtóban. Rápillantok, de ahogy Dave rákiabál, már el is tűnik, én pedig a felém intézett szavaira ismét felé fordulok, tekintetemben rettegéssel és aggodalommal. Megrázom a fejem a kérdésre, de ettől nem tudok megnyugodni.
– Még túl korai, Dave... – ismétlem kétségbeesve, miközben próbálom végigpörgetni a tompa és beszűkült tudatomon, hogy milyen következményekkel járna, ha most megindulna a szülés. Nem rám, hanem Yanára nézve. Tudom, hogy David is érte aggódik.
Szóra nyitom a számat, mert szeretném megmondani neki, hogy ha történik valami, hanem bármiféle komplikáció lépett fel vagy lép fel emiatt és neki egy ponton döntenie kell, akkor mindketten tudjuk, kit kell választania, de mielőtt még megszólalhatnék, két nővér jelenik meg mellettem, hogy betámogassanak egy tolószékbe. A válluk felett nézek félve Dave-re, a nevén szólítom, de aztán az egyik nővér kitakarja előlem, és csak azt hallom, hogy egy harmadik nővér épp azt mondja neki, hogy nem jöhet velem.
Megpróbálom megnyugtatni magam. Úgyis tudja, mi a helyes döntés. Zsibbadtan, a félelemtől remegve hagyom, hogy kitoljanak Dave szobájából, és amikor hátranézek rá, már csak az ő rettegéssel teli szemeit látom elmosódni.
A következő néhány óra is hasonlóan mosódik össze. A percek néha megállíthatatlanul peregnek, néha pedig olyan lassan vánszorognak, hogy másodpercenként kétszer tudnék belehalni. Szó szerint. A betegfelvétel alatt már nincs probléma a papírjaimmal, David feleségeként a jogcímem is megvan a maradásra, de amikor átöltözés közben meglátom a vért a fehérneműmön, megfordul velem a világ és kis híján összeesek a félelemtől. Azt akkor még nem tudom, hogy ez a félelem nemsokára egyszerre lesz fegyver és eszköz; ez csak akkor derül ki, amikor bekísérnek a vizsgálóba. Az orvos alaposan kikérdez, de nem tudok neki semmi mást elmondani, mint azt, hogy eddig komplikáció- és panaszmentes volt a terhességem, de az elmúlt napok különösen stresszesek és kimerítőek voltak.
Eddig nem is lenne gond. A baj akkor kezdődik, amikor be kell ülnöm a vizsgálószékbe.
Először meggyőzöm magam arról, hogy ki fogom bírni, de igazából elég, hogy az orvos odalépjen elém, hogy érezzem a pánikroham első jeleit, amikor pedig hozzám ér, kis híján levetem magam a székből. Bocsánatot kérek, megpróbálom megacélozni magam, de egyszerűen nem megy. Túl sok minden történt, túltelítődtem érzelmileg és mentálisan, és nem marad erőm még ezzel is megküzdeni. A vizsgálat természetesen kudarcba fullad; a pánikroham és a tény, hogy sírva, remegve könyörgök, hogy ne nyúljon hozzám – nem az orvosnak, Doronnak – önmagukban is elegek lennének, de így, együtt már kérdéseket is felvetnek.
Tudom, hogy nincs más választásom, mint őszintének lenni, és a Yana miatt érzett félelmem miatt nem is kérdés, hogy megteszem-e. Nem megyek bele a részletekbe, de ez is elég ahhoz, hogy értsék, amikor viszont elmondják, hogy saját felelősségemre lemondhatok a vizsgálatról... nem élek vele. Yana miatt. Nem kockáztathatok. Nem tudom, hogyan fogom megcsinálni, de azt tudom, hogy ki fogom bírni, mert nincs más választásom. Azt is tudom, hogy ha David mellettem lenne, meg tudnám csinálni, de a lába miatt meg sem fordul a fejemben, hogy ezt felvessem. Egyébként sem akarnám, hogy szemtanúja legyen a ténynek, miszerint még mindig gyenge vagyok.
Nem emlékszem a vizsgálatra. Nem emlékszem, mert nem a vizsgálóban vagyok, hanem ott. Visszatérek arra a helyre, abba a mentális állapotba, és az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudok, az a gondolat, hogy ha egyszer túléltem, akkor túl fogom élni az emlékét is. Összemosódnak percek, órák, szavak, történések. Az egyetlen dolog, amit megőrzök ezekből, az az orvos közlése, miszerint nincs baj. A stressz számlájára írja a történéseket, pihenést és 24 órás megfigyelést ír elő, én pedig mintha teleportálnék az ágyba, amit kiutaltak nekem. Csak akkor veszem észre, hogy még mindig csendesen sírok, amikor egy nővér együttérzőn a kezembe nyom egy csomag zsebkendőt.
Amikor egyedül maradok, szükségem van még egy kis időre, de a hasamra helyezett CTG folyamatos zörgése elég alapzajnak bizonyul ahhoz, hogy az elmém ne akarjon továbbra is kegyetlen játékokat űzni velem. Megtalálom magamban az erőt, hogy Yana szívhangjára koncentráljak, lehunyom a szemem, és percekig csak hallgatom, miközben kezeimet a hasamra simítva érzem is őt. Érte építem fel magam újra, mert nincs már más, amibe kapaszkodhatnék.
Miután sikerült visszatérnem a jelenbe, iszok egy kis vizet, megpróbálok a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni az ágyon, aztán magamhoz veszem az asztalra készített telefonomat. Fogalmam sincs, hogy Dave-et értesítették-e arról, hogy minden rendben van, de más miatt is megpróbálok üzenni neki. Azért csak üzenetet írok, mert nem tudom, nála van-e egyáltalán a telefonja; ha visszaír, hogy ott van, rögtön fel is hívom, de ha az a válasza, hogy ő hív fel engem, akkor felveszem.
– Szia – szólok bele a telefonba halkan, de remélhetőleg több erővel és élettel a hangomban, mint ahogy jelenleg érzem magam. – Jól van. Yana jól van. Nem történt baj – folytatom azonnal, hogy megnyugtassam, ha esetleg még nem kapott híreket, vagy annak ellenére is aggódna. Magamról nem beszélek, és remélem, hogy nem is fog kérdezni semmit. Megérteném, ha megtenné, hiszen Yana egyelőre hozzám van kötve, de azt remélem, elég neki a tudat, hogy ő jól van.
– Bent kell maradnom 24 órás megfigyelésre, de azt mondták, minden rendben lesz – teszem hozzá, hogy azt se értse félre, miért nem mentem vissza hozzá. Nem hiszem, hogy ennél többet akarna beszélni velem, de igazából nem is azért hívtam fel, szóval rátérek a hívásom másik okára, mielőtt még elköszönhetne.
– Szeretnéd hallani? Itt van mellettem a szívmonitor. Szeretném, ha te is tudnád hallgatni – mondom halkan, és ha igent mond, helyezkedek egy kicsit, hogy minél jobban hallhassa a telefonon keresztül Yana szívének ritmikus, életerős dobolását. Kihangosítom a telefont és leteszem a párnára a fejem és a monitor közé.
– Jól van, Dave – ismétlem meg halkan, de nem tudom, hogy őt akarom-e megerősíteni ebben, vagy magamat. Érzem, hogy az előző napok, tetézve az iménti történésekkel, megkövetelik a maguk jussát: hangtalan könnyek nyernek utat ismét a szememből, az érzelmi és mentális kimerültség pedig ólomsúlyként húzza le a szemhéjaimat.
– Lehet, hogy el fogok aludni – motyogok szinte már félálomban. – Addig maradsz, ameddig szeretnél – suttogom, mintha tényleg itt lenne velünk, nem csak egy hívásról lenne szó, aztán már alszom is.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Fogalmam sincs az időről, csak a térről, amikor felébredek. Nem érzem magam kipihentnek, de ez nem meglepő az állapotomat tekintve. A rohamot már tárt karokkal fogadom, megszoktam, hogy vannak és megjelennek. Amikor Shay bejön, és aggódni kezd miattam, nem tudom hányadán állunk, így kicsit bizonytalan vagyok vele szemben, de amikor bocsánatot kér, hogy nem tudott rajtam segíteni a roham alatt, megnyugtatnám... csak hogy az arcát látva látom, hogy ezt teljesen félre érti. Amikor lesüti a szemét, a kezéért nyúlva fogom meg.
- Hé! Nem szemrehányásnak szántam. Csupán az elmúlt pár hónapban nem tudtál mellettem lenni. Bele kellett törődnöm, hogy végig járom az utat a hangod adta egérút helyett. Így értettem az előbb, hogy hozzá szoktam. - magyarázom meg, mielőtt még nagyobb kárt csinálok annál, mint ami van. Miért megy ilyen nehezen a kommunikáció mostanában? Mintha egyből a legrosszabbat feltételezné rólam, hol ott én voltam az, aki búcsúzáskor is megmondta a másiknak, hogy szereti, és a négy hónap alatt minden nap felhívtam, vagy írtam neki. Mit kellene még tennem, hogy lássa? Lássa azt, hogy minden, amit teszek, azt törődésből teszem. Elmentem aznap? Igen. De még is mit várt, miután alapjaiban véve kérdőjelezte meg az érzéseimet? Nem tudom mit csináljak. Ha nem vagyunk tökéletesen kiegyensúlyozottak, akkor olyan, mintha agresszíven szélsőségesek lennénk egymással szemben és fogalmam sincs miért.
Erről viszont nem tudok beszélni vele és még csak a gondolatokat sem tudom tovább formálni, mert valami baj van. Látom rajta, hogy fájdalmai vannak, olyannyira, hogy pánikba esik, és attól fél, most fog megszülni. Én is félni kezdek. Egyelőre csak Yana miatt, mert az ő élete van veszélyben, de arról sem feledkezem meg, hogy Shaynek ettől szintén származhat kára. Ha nem testileg, lelkileg mindenképp. Rászólok, hogy azonnal üljön le és miután leült mellém, próbálom felhívni valaki figyelmét. Bárkiét. Azonban hiába kiabálok, nem jön válasz. Idegességemben próbálok felkelni, mire Shay aggodalmasan megállít.
- Nem érdekel a lábam! - csattanok fel aggodalmasan. Ha választani kell, hogy a lábam, vagy ők, akkor nem kérdés, hogy feléjük esik a mérleg nyelve. Mivel kimászni nem tudok és a kiabálás sem segít, letépem magamról a monitor tappancsait. A gép sípolni kezd és lám csodát, megjelenik egy nővér. Gyakorlatilag rá rivallok, hogy szóljon egy orvosnak, és amíg eltűnik, nyugtatni próbálom Shayt. Meg magamat. Magunkat. A kezére fogok és érezhetően visszatért belém az erő - talán a pihenés, talán az adrenalin hatására -, mert most már könnyedén szorítom meg a kezét.
- Ne félj... Ha most születne meg, inkubátorba teszik. Lélegeztetni is tudják. Nem lesz semmi baj! - próbálok logikusan olyan megoldásokat mondani, amelyek mindkettőnket megnyugtathatnak, de ennek eredményét már aligha láthatom. Őt elviszik, engem pedig marasztalnak.

A következő órákat félelemmel telve töltöm. Gyakorlatilag 20 percenként kérdezek rá a nővéreknél, hogy tudnak-e valamit, de egy idő után már nem is feleltek a nővérhívóra. Felállni nem tudtam, de amikor egyszer megpróbáltam, olyan fejmosást kaptam, amilyet még anya se adott nekem soha. Egyszer terelődött csak el a figyelmem részlegesen, amikor megjelent a sebész és közölte, hogy térdprotézist fogok kapni, mert szerencsémre a csontok nem sérültek, csak a szalagok és az ízület. A műtétre valószínűleg egy héten belül kapok időpontot, de ha minden jól megy, akkor a műtét másnapján már rá fogok tudni állni. Persze, kímélnem kell majd és mankót is kapok, de megmenthető minden.
Azonban hiába jönnek a jóhírek, ha eközben a nőgyógyászatról nem az érkezik. Mármint Yanával minden rendben, de amikor pánikrohamot említ, már tudom, hogy nem a lányomért kell aggódnom. Szeretném felvenni Shayjel a kapcsolatot, de fel nem mehetek, ő pedig valószínűleg nincs olyan állapotban, hogy lejöjjön. Végül elkérem a telefonom, amit eddig elzártak a többi értékemmel.
Csak most látom meg az SMS-eket, amiket a baleset napján küldött. A szívem egyszerre telik meg reményekkel és értetlenséggel. Ha még mindig ennyire törődik velem, miért zárkózott el a négy hónap alatt? Tudom, hogy az elválásunk nem volt szép, de utána mindennap hívtam. Nem kényszerből és nem kelletlenül. Addig, amíg azt nem éreztem tőle, hogy külön akar élni. Meg sem kérdezett a lakásról. Nem is mondta, hogy nézelődik. Csak közölte. De persze nehéz mondani bármit is, ha az ember kizárólag a leletei eredményét hajlandó megosztani a másikkal. A másik oldalon meg itt vannak az SMS-ek, az, ahogy most a kórházban viselkedett. Fogalmam sincs, mi történik. Amíg ezen és a térdfájásomon agonizálok, hamar eltelik az idő. Kapok tőle egy sms-t, hogy most már tud beszélni, én pedig azonnal tárcsázom is őt. 30%-on van a telefonom, hiszen ezekben a napokban bekapcsoltan hevert egy táskám alján először az ukrán, aztán a mostani kórház érték megőrzőjében, de ezzel még sok hívást elbír.
- Szia. - köszönök vissza, de mielőtt bármit mondhatnék, ő már közli is, hogy Yana jól van. Magáról nem beszél és tudom, hogy direkt.
- Tudom. Mondták. Te jól vagy? - kérdezek vissza, aztán hozzá is teszem:
- A nővérek mondták, hogy pánikrohamod volt... Sajnálom Shay, ha tudtam volna, hogy... hogy úgy vizsgálnak meg, akkor addig kiabáltam volna velük, míg át nem visznek hozzád. Akár ágyastul. - halkan sóhajtok, mert elárulja, hogy 27 órás megfigyelésbe kell lennie. Sajnálom, mert szívesebben tudtam volna magam mellett, mint ott, de nem tudok ez ellen tenni. Amikor megkérdezi, hogy meg akarom-e hallgatni Yana szívhangját, egy pillanatra meglepődöm.
- Igen. Hogyan? - kérdezem, mert fogalmam sincs, hogy mi történik ott és hogy a háttérben hallható lüktető zaj az az. Amikor közelebbről és tisztábban hallom a hangot, ismét elérzékenyülök, de már tudok uralkodni az érzéseimen. Csak szipogok egyet és lehunyva a szemem megpróbálom oda képzelni magamat melléjük.
- Nem baj, ha elalszol. Pihenj te is. - nyugtatom meg, aztán bízva abban, hogy ismét ki vagyok hangosítva, tényleg mesélni kezdek Yanának. Először csak megkérdezem tőle, hogy akarja-e hallani - mintha egyáltalán válaszolni tudna -, aztán már bele is kezdek a Piroska és a Farkasba. Fogalmam sincs, hogy Shay ébren van-e még, vagy csak ő is hallgat, de egészen addig mesélek, aztán "beszélgetek" vele a jövőről és arról, hogy milyen jó dolga lesz egy ilyen fantasztikus anya mellett, és hogy mi mindent csinálunk majd, amíg egy nővér be nem jön, hogy most már ideje aludni. Mielőtt elmegy, megkérem, hogy hozza be nekem a telefon töltőjét, és amikor ezt megteszi, felteszem tölteni a telefont. Aztán elbúcsúzom mindkettőjüktől, bár már biztos vagyok abban, hogy Shay is alszik. Talán már Yana is.

A másnap csak a szokásos tortúrával kezdődik, amit már meséltem Shaynek. A nővérek már nem felkészületlenek, egy kicsit beszélgetünk is arról, hogy mi okozza és mi segítene: csak hogy ő nem tud itt lenni. Kapok reggelit is, aztán jön értem egy beteghordó, mert az MR mellett CT felvételekre is szükség lesz a műtéthez, illetve csontszintigráfiára. Tudom, hogy Shay nem hagyhatja el az osztályt, így a történéseket üzenetben osztom meg vele.
"Térdprotézist kapok. A héten műtenek majd, ha minden jól megy." "CT-re kell mennem. Azt mondták, az nem zúg, mint az MR, így nem lesz baj." "Ki a tököm találta fel a katétert? És a többiek miért nem verték agyon?" ilyen és ezekhez hasonló üzeneteket küldtem, remélve, hogy megnyugtathatom - talán meg is nevettethetem -, mert tegnap még nagyon féltette a lábamat.