Azt hinné az ember, hogy miután túlesik az örökre szóló trauma-lavina beavatási szertartásán, akkor többé már semmi sem okoz majd számára rettegést. Aztán elgondolkozik, hogy egy nap majd ott áll egy számára fontos személlyel szemben aki éppen párkapcsolati tanácsot kér tőle egy számára sorsmeghatározó döntéssel kapcsolatban és elfogja a nyers és kegyetlen pánik. Mert főhősünk utoljára zsenge korszakában lapozta fel azt a kézikönyvet milyen tisztességes embernek lenni egy hölggyel szemben és most úgy érzi, hogy a tapasztalatait az ősemberektől szerezte be, akik valljuk be távol álltak a finomkodástól. Nem igényelt különösebb tehetséget az, ha valaki az összezavarásomat tervezte. A figyelmem egy csettintésre képes váltani és sorozatosan megesik, hogy percek kellenek mire feldolgozásra kerül számomra egy információ. A reményteli énem szereti ilyen esetekben megveregetni a vállamat és nyugtatni, hogy ezekhez tökéletes hozzávalóként funkcionáltak a tudatmódosítószerek. Persze, ez szép, meg kifogásnak el is megy, de mégsem nyöghetem be minden alkalommal amikor valami nem áll össze, hogy: Hé, lehet már évek elteltek, de tényleg nem lehetséges, hogy még mindig be vagyok állva? Így amikor visszakanyarodunk ahhoz, hogy miért okoznak a párkapcsolatok olyan üzemzavart, mint az időseknek a mai technika, akkor ez az állítás nem állja meg a helyét.
Olyan sok kérdés van bennem. Ember, életembe nem paráztam még ennyire, hogy elszúrok valamit, amit minden nyomorult sejtem kétségbeesetten akar. Szeretném, hogy Raelynnel működjenek közöttünk a dolgok és azt, hogy képes legyek visszanyerni idővel a bizalmát. Mert ez egy jutalom, aminek elérését az ember nem veheti félvállról és amiért minden perc megéri a küzdelmet. De a fejemben huligánkodó kisördög csak nem nyugszik. Néha elgondolkozom, hogy abban az esetben ha Shaggy szinkronizálná a gondolataimat, akkor többet gondolkoznék? Bár amilyen a jó szerencsém, bizonyára Strength of a Woman formára fogná a dolgot és a tanács csak annyiból állna, hogy: Ugh. Wah. Ugh. Um. Yo. SHAGGY. Ugh. Yo. Ennyit meg már én is tudok.
A szekrényem tartalmát forgatom fel és próbálok csak erre az egy feladatra koncentrálni, miközben képtelen vagyok nyugton maradni és sokáig megállni egy helyen, de mintha most az agyam átkapcsolt volna egy cápa felfogására és folyton beriaszt, hogy mozognom kell vagy nekem befellegzett. A gondolataim ezerfelé cikáznak és még szerencse, hogy Hannahért a kedvenc szomszédja átjött korábban, mert nem jó példát mutatnék neki ezzel. Néha egyébként úgy érződik a lányom jobban bírja a felvigyázóját, mint engem. Ha megjelenik, állandóan mosolyog, velem pedig felveszi ezt a vadnyugati szemezőstílust, amíg dűlőre nem jutunk egymással. Bizonyára csak így fejezi ki a dominanciát és juttatja eszembe, hogy ki hordja itthon a nadrágot. Pompás, hogy a kis tökmag már most ellenem használja a saját módszereimet. De ez várható volt, csak azt hittem jobban megy majd a kezelése és nem kell kiskanállal felkaparni a földről miután tócsává olvasztott az iránta érzett mérhetetlen rajongásom.
Az utolsó idősáv kevésbé kaotikus. Magamra húztam egy fekete farmert meg egy passzoló zsályazöld felsőt. Igen, mostanában nagyon benne vagyok a színárnyalatok témába miután a bölcsibe az anyukák kijelentették, hogy a tervezett kis ünnepségükre a fiúknak akváriumkékbe kell öltözniük, a lányoknak meg korallrózsaszínbe. Aznap miután hazajöttem egy fél órát ültem az ágyam szélén az élet értelméről tanácstalanul elmélkedve. Ezt követően mint a boltban kiderült nem is annyira szokatlan jelenség, hogy a modern anyukák FFC7D1 színkódú szerelésbe akarják csomagolni ártatlan gyermeküket. Azután kellett még egy fél óra.
Még egy kört megyek, hogy mindent összeszedjek, amikor az ajtó nyitódni kezd. Először a szomszédunk jut eszembe, hogy itt hagyott valamit, de aztán Raelynnel találom szembe magamat, amitől a szívem akkorát dobban, hogy fél fülemre való hallás bánja a dolgot. Erről viszont nem kell egyáltalán tudnia.
- Hát szia. - lustán terül szét az arcomon az elégedett mosoly miközben a karjaim közé zárom. Azt se bánom, hogyha nem megyünk sehova, csak így maradunk. De aztán nem sokkal később elhúzódik és arcul csap a tettvágy.
- A lényeg, hogy most itt vagy. Jobban érzed magadat? - kérdezek rá a füle mögé igazgatva az egyik tincsét, majd a feltételezésére a fejemet csóválom.
- Nem gond..jól tetted. - összezavar egy másodpercre, hogy mekkora komfortérzettel társul ennek a ténye. Ahogyan otthonosan mozog itt és az, hogy mennyire nem okoz pánikot annak gondolata, hogy többet akarok ebből. - Bár a módszereiden még csiszolnod kell, ha kémnek készülsz. Az ajtó lebuktatott. - az utolsó részt halkabban mondom, közben pedig szokásos vigyorommal is megajándékozom.
- Hiszed vagy sem, amióta beléptél ide, azóta próbálok megfogalmazni valami bókot, ami nem túl csöpögős, de olyannak sem hat mintha egy állandóan zizegő tinédzsersrác szájából jött volna, aki most fedezte fel apuci titkos újsággyűjteményét. De mivel elmosódnak a határok, így annyiban maradok, hogy tökéletesen festesz. - végigmérem még egyszer, majd elkapom a kis kacsóját és közelebb vonva magamhoz egy puszi nyomát hagyom az arcán. - Remélem az első randinkon ezzel nem léptem át egy határt. - pillantok le a szemeibe, de mielőtt magával rántana ez az örvény, megköszörülöm a torkomat és nagy nehezen el is engedem őt addig amíg a kocsikulcsot a kezembe, az irataimat és a pénztárcámat pedig a zsebembe nem mélyesztem.
- Hogy áll a kisasszony a művészettel? - kérdezek rá miután leellenőrizve mindent magunk után elhagytuk a házat és eközben a kocsi ajtaját is kinyitom neki. Ash volt olyan kedves, hogy kölcsönadta a sajátját, de alig várom már, hogy saját járgánnyal is rendelkezzek majd. Talán a jövő hónapban.
Beszállok én is mellé, majd elmosolyodok, ahogyan egy kis időre megakad rajta a tekintetem. Kit hülyítek? Olyan izgatott vagyok, mintha sikerült volna elhívnom a sulibálra az évfolyam legszebb csaját.
- Ja, és ne aggódj. Lesz sör és étel is ott ahova megyünk. - teszem még hozzá, mert ez korábban elmaradt.

Egyszerű ember vagyok aki annyit ért a mai divathoz, mint egy helikopter vezetéshez; van irányítókar meg sok különböző gomb, amiket ha rossz sorrendbe nyomkodsz akkor erősen megcsókolod a földet a vasmadaraddal. A divatot megérteni is ilyen nekem, hiszen ha összekeverem a darabokat akkor felkerülök az internetre elrettentő példaként, mert a mai gyerekeknek fontosabb az, hogy mindenről felvételt készítsenek, mint a levegővétel. Így maradok a biztonságos terepen belül és csak remélhetem, hogy Raelyn elnézi nekem a maradi felfogásomat.
Két terv biztos volt a fejemben. Első: normális randira szeretném őt vinni. Második: megtalálni mi az ami az én nézőpontomban a normális kategória alá tartozik. Őszintén megmondom jó pár év kiesett nekem, miközben a város a maga rohanó tempójában fejlődött. Valami egyedit akartam, olyat ami kettőnkhöz passzol. Most lehetnék én Mr. Nagymenő és hónapokkal ezelőtt lefoglalhattam volna egy asztalt valamelyik puccos étterembe, ahol a menü 95%-t nem is fogtam volna fel. Lehetséges, hogy Raelyn már ismerte lassan minden jó és rossz oldalamat, de amikor randira hívom, ott nem az a legfőbb célom, hogy totálisan beégjek előtte. Így órákig tartó internetbújás után (rühellem a technikát) rá is leltem egy helyre, ami számomra az Igazi megtalálásával ért el - akkor, abban a pillanatban. Most a nagy esemény előtt erős bennem a késztetés, hogy a küldetést lefújjam műszaki megkárosodást rikácsolva amiatt mert a pánik eluralkodott bennem és semmit sem érzek elégnek. Elvégre mikor lett a felfogásom szócsöve az az elmélet, hogy: ha nem a nyomorult csillagokat hozod le neki egyenként akkor tehetnél egy szívességet és el is áshatnád magad, haver?
Szóval így jutottunk el órákig tartó tervezést igénylő biztos tervből ahhoz a ponthoz ahol olyan ideges vagyok, hogy hirtelen üzemzavar támadna fel, ha valaki rákérdezne melyik nemet erősítem.
Raelyn nem sokkal azután érkezik meg hogy én elhárítottam valamennyire a krízis helyzetemet, a maradékot meg besöpörtem a szőnyeg alá. Nem kevés aggódás uralkodott el bennem a tegnapi találkozója miatt és most elnézve még mindig a történtek hatása alatt áll. Ellenben mintha a tekintete egy kicsit lágyabb hatást kölcsönözne csodás pofijának. Elcsendesedve hallgatom őt és egy másodpercre megint felszínre tör bennem, hogy le kellene fújni az egészet. Mennyire van most erre neki szüksége? Aztán olyat mond, ami végül nem engedi, hogy kimondásra is kerüljenek aggályaim.
- Csak megsúgom eléggé lentre tetted a mércét, ha az én látványom is boldogít. - oldani próbálom a hangulatot. - Mert ha még Dwayne Johnson lennék azt mondom jogos, de így? - elvigyorodva koppintok finoman egyet a nózijára. - De ihatunk annyit amennyitől egy idő után a képzeleted megviccelhet. - teszem még hozzá úgy, mintha a képzeletbeli villanykörte most jutott volna annyi energiához, hogy pillanatnyi megvilágosodást kölcsönözzön sötét elmémnek.
- Komolyan csengettél meg kopogtál is? - meglepetten kérdezek vissza mert egyáltalán nem hallottam. Elismerő ajakbiggyesztéssel reagálok erre, aztán végül tovább pofázok. - Eljutottam abba a ZEN-üzemmódba ahol simán kipakolhatnák körülöttem a helyet én továbbra is a nincs pánik állapotba lebegnék. Csak jó valamire, ha az ember agya 24/7-be nullás fokozaton pörög. - gondolkozok el, de aztán jót mosolygok a felvetésén. - Most volt egy baszki pillanatom. Rossz dolog, ha izgatja a fantáziámat ennek megvalósítása? - érdeklődök, mert kétlem, hogy a normális aggyal rendelkező halandókat beindítja a gondolat, ha az életére törnek. De mentségemre legyen ő Raelyn. Kémként. Lopakodva. Ez vajon felmentést ad bűneimre?
Időhöz ugyan nem vagyunk kötve, de egy részem alig várja, hogy beavassam őt a terveimbe. A másik meg noszogatná, hogy maradjunk még, nem kell lemondanod rólam amiért nem béreltem ki egy luxusjachtot. Bár arról legalább letudnám vetni magamat a mélybe miután benyögtem a tulajdonosnak, hogy mással nem tudok fizetni csak a formás testemmel meg a sziporkázó személyiségemmel.
- Ez egy első randi, szóval barbár viselkedés lenne tőlem letámadni téged. - válaszolok, aztán eszembe jut még valami. - De képzeld a bölcsiben szóba elegyedtem egy anyukával, akinek miután elújságoltam, hogy randira készülök azt kezdte el magyarázni amit olvasott a Cosmopolitan magazinba az első randevúkról. Majd folyamatosan valami Samantha nevű nőt emlegetett, mintha ismernem kellene szegény ördögöt, de bőven elég volt ez ahhoz, hogy bogarat ültessen a fülembe és egész hazaúton azon gondolkozzam ki lehet ő. - azt már meg sem említem, hogy az újság nevének elmondása után fél úton elakadtam és azt hittem valami világegyetemmel foglalkozó lapból idéz. - És hogy mit akartam ebből neked kihozni? Azt, hogy úgy döntöttem az ösztöneim után megyek és azt ajánlom te se társalogj velük hosszabban. Meg a sütijüket se fogadd el, mert tuti meg akarnak mérgezni miután az egyik azt mondta múltkor, hogy fura az aurám. Mégis mit jelent ez? - fordulok Raelyn felé kifelé menetelésünk közben. - Komolyan mondom tőlük fogok megőrülni és néha félelmetesebbek, mint a drogos cimbijeim. - a fejemet csóválom erre, aztán befogom a számat, mert már megint rám tört a végeláthatatlan pofázhatnék a nagy semmiről. Jake már mondta, hogy rengeteget beszélek, de belátni ezt még szívfacsaróbb.
- Már most a múzsám vagy, Rae. A kis ördögi minimentősöm. - vigyorodok el. - És ne türelmetlenkedj! Mindjárt ott vagyunk. - paskolom meg finoman a combját, de közben nem veszem le a szemeimet az útról.
Ahogyan azt ígértem neki percekkel később már egy épület előtt parkolunk le, én meg a kocsiból kiszállok, hogy átsietve annak másik felére ajtót nyithassak neki. Ezt követően pedig benyúlok a hátsó ülésre azért a csokorért, amit neki vettem.
- Virágot a virágnak vagy hogy is szól a szöveg. - adom át neki. - Én szedtem a mezőn ugrálva. - kisfiús vigyorral ajándékozom meg, majd a kezemet nyújtom felé és ha elfogadja, összefűzöm az ujjainkat.
- Szóval ez egy olyan hely ahol egy kicsit elengedheted a fantáziádat és anélkül lehetsz egy keveset törvényszegő, hogy bárki is elkaphatna. - foglalom össze neki miközben a találkozó helyszínére vezetem őt ami lényegében egy kulturális központként értelmezhető. A háttérben zene szól, de utunk során táncosokba is ütközhetünk ami számomra őszintén meghozza a hangulatot, hogy egy kicsit ellazuljak. Remélem Rae is így érez majd. - Ma graffiti órán fogunk részt venni egy igazi oktató segítségével. - vallom be végül mit is fogunk csinálni, de aztán végre elhallgattatom a csipogómat.

Mielőtt a döntéseimmel járó következmények a nyakamba szakadtak volna, megesett, hogy elképzeltem milyen jövőt is akarok magamnak. Ifjú suhancként ritka az olyan, aki biztosan oda tudja illeszteni magát egy általa elképzelt valóság közepére anélkül, hogy ne lenne mellette ezernyi más lehetőség mely még passzolna hozzá. Számomra azonban mindig csak egy volt, mégpedig hogy egy nap történelem tanár leszek (ne nézz így rám), Brooklyn egy nyugis környékén élek és jó kapcsolatot ápolok a bátyámmal. Motivált mindig is, hogy a későbbiekben leakasszam a válláról azt a Jason-méretű terhet, amit én jelentettem számára és megmutassam neki, hogy volt értelme azoknak az éveknek, amikor fel kellett adnia a fiatalságát csakhogy engem neveljen. Utólag párhuzamot vonva a jelenlegi helyzetünkkel azt kell mondjam, hogy valahol nagyon kisiklottak az elképzeléseim, ugyanakkor egy nyakatekert verziójában mégis összejött. Az embernek egy bizonyos kor után nem árt felelősséget vállalnia a meghozott döntéseiért és ha még most is idősebb felemtől várnám a megoldást akkor szerencsétlennek nem csak az az én méretű teher csücsülne a vállán, hanem még sok kis Dorian is akik ezer felé szaladnak miután rombolást hagynak maguk után.
A tanári állásra benyújtott igényeimet azonban az élet elutasította, de még egy pont ott volt a képzeletbeli listámon: mégpedig hogy legyen ott valaki mellettem. Bevallom, kezdetben lenyűgözött Mia kitartása a bátyám iránt. Ott maradtunk ketten egymásnak ő meg az első két hétben annyira szerelemittasan tervezgetett, hogy az akkori énem eljátszott a gondolattal milyen lenne, ha én irántam is ekkora rajongással adózna valaki.
Aztán persze a későbbiekben a nő megkattant, a kukába vágta hű szerelmes álcáját és kiviharzott az életünkből. Jobb is. Ha még egy hetet maradt volna akkor valószínűsíthetem, hogy idők kérdése és a saját párnámmal fojtott volna meg.
Na de mint a tanári elképzeléseimnek, úgy ennek az álomképnek is beintett egyet a valóság és az ember rájön, hogy az álmodozás szívás és néha értelmesebb elfogadni azt amit az élet kínál. Valami egyszerűen legyőzhetetlen, hiába szeretnénk felülkerekedni rajta.  
Most viszont itt állok Raelyn előtt és az ötvenedik első randimra készülök vele miután negyvenkilencet sikerült elbaltáznom. De öregem, elég egy mosolya ahhoz, hogy tudjam: ez ezerszer jobb mint bármi amit kölyökkoromban összerakott az a csökött agyam.
Próbálom leplezni az idegességemet, de ha neonként szögelték volna a homlokomra, akkor se lenne ennél nyilvánvalóbb. Be sem áll a szám (ez nem ismeretlen terep) és egészen biztos vagyok benne, hogy egyetlen értelmes gondolat sem tör felszínre most belőlem. Már azon sem lepődnék meg, ha a következő pillanatok egyikében szégyenlősen elkuncognám magamat szűzies zavarom eredményeként.
- Ő csak egy volt a sok közül, de mondhatok még párat. Hátha a végén közös nevezőre jutunk. - tuti nem akarja, így ezt az információt most megtarthatjuk magunknak. A következő szavain viszont jót vigyorgok. - Számíthatsz rám. - és ezt a legkomolyabban is gondolom.  
Az ember egy idő után kifogásként ráhúzhatja mindenre, hogy a fenébe is, öregszem. Én is mondhatnám, ha nem tudnék életem majdnem minden időszakából felhozni számtalan alkalmat amikor az agyam annyira összpontosított csak egy dologra, hogy a környezetét nem is érzékelte. Itt is minden bizonnyal ez történhetett.  
- Az egy katasztrófa lenne, mi? - kérdezek vissza incselkedően, mert még ha nem is kerül kimondásra, de azzal mindketten tisztában vagyunk, hogy erről az állapotról csakis ő tehetne, senki más.  
A figyelmetlenségem nem meglepő folyamat az én életemben, habár mostanában igyekszem ezen változtatni. Hannah mellett elég egyszer több pislogás és olyan mintha kiesett volna egy egész fejezet. Ugyan most fejben nehezen megy elfogadnom mi történhetett, de szórakoztató eljátszani a gondolattal, hogy ő kémnek öltözve tör az életemre.  
- Mesésen hangzik. Addig begyakorolom az OH, kérlek, ne bánts' arcomat vagy jobb lenne a gazember figura aki csapdát állított neked a zsákmánnyal? - jó, gondolatban megint fényévekre elkanyarodtam, de basszus ő adott pontos leírást miképpen zajlana ez az egész. Milyen szárnysegéd lenne belőlem ha nem vennék részt a történetszál előremozdításába?
Más azt mondaná ez a finomkodás kettőnk esetében visszaesést jelent, én viszont másképp gondolok rá. Amink volt elszúrtam, így az újabb esélyemet szeretném megfelelően csinálni, ezt pedig vele is megosztom aminek egy nagy panaszáradat lesz a vége a bölcsis anyukák irányába.  
- Öhm, igazából ezzel kapcsolatban nem írt semmit. Gondolom a hölgyek maguk alkotják a szabályaikat. - vállat vonok, hiszen a férfiakat úgy tűnik többször kell fegyelmezni nehogy aztán ősember módra vegyük a figurát.  
A fejemet csóválom a szavaira. - Elevenen megnyúznának, ha tehetnék. Szerintem élvezik, hogy az esetek 90%-ban bamba képpel bólogatok, mert nem értem milyen nyelven beszélnek. Aztán szerencsére mindig akad egy aki tolmácsol. - sóhajtok egyet. Borzalmasak.
Hannah említésére a fejemmel arra biccentek amerre a szomszédunk van, aztán rájövök, hogy rossz irány, így a másikba is megismétlem a mozdulatsort. Az elromlott bólogatós kutya mindenségit!  
- Éppen bandázik a szomszédunkkal. Próbáltam jelezni felé, hogy sietek haza, de rám sem hederített. Gondolom ez azt jelenti, hogy a főnök megengedett plusz egy-két órát. - vigyorodok el. - Meglepően jól tűri. Habár múltkor megharapott valakit, ami kínos beszélgetéseket és sűrű bocsánatkéréseket vont maga után. De mondtam az anyukának, hogy minimálisra fogjuk ezután a cápás dokumentumfilmeket. Annyira nem értékelte. De a lányom nem került bölcsi-börtönbe, én viszont nem tudom hányféle cikket bújtam át ezzel kapcsolatban. Azóta nem ismétlődött meg szerencsére. - mesélem el neki kacifántos napjaink egyik részletét még az indulás előtt. Számítottam rá, hogy Hannus olyan lesz mint én, de ennyire korán? Ez még engem is megrázott. - Azt hittem még van pár évem mielőtt az apja nyomdokaiba lép. Úgy látszik fellélegezni sem hagy a kis trónkövetelő. - mosolyodok el azért. Az a kislány a szívem, a világom, az egész értelme nyomorult életemnek. Bármit megtennék érte.  
- Ti nők félelmetesek vagytok. Az ember próbálná titkolni az őt emésztő sötétséget, ti pedig pofátlanul kiteregetitek a szennyest. - nevetek fel, habár már azon sem lepődnék meg ha pont engem valami fekete köd venne körül. Végül is, ki mást?  
Nem tudom mennyire áll közel hozzá a művészet, de reméltem azért jól fogunk szórakozni. Amikor viszont előhozza az éneklést, egyből beugranak az ismerkedésünket követő karaoke programjaink. - Dalt nem tudok írni, de napok óta egy Eternal zene jár a fejemben. Ha egy kicsit többet iszok talán dalolok neked egy pár sort belőle. - a kezét kapom el, majd egy csók lenyomatát hagyom a kézfején.  
A megérkezésünket követően már nincs értelme tovább titkolóznom, így be is avatom őt abba mi is lesz a programunk.  
- Ha engem nem tart vissza a graffiti pálcika ember, akkor téged sem. Gondolod egyik oldalát majd hangsúlyosabbra pingáljam, hogy legyen benne egy kis csavar? - érdeklődök tőle miközben csatlakozunk a kis csoportunkhoz.
- Most éppen kedvesem bemerészkedtünk a művészlelkűek világába. Az hogy ezután hova vezet ez minket, fogalmam sincsen. - az oktatónk lassan megérkezik és bemutatkozik Brendon Cole néven. Jó arcnak tűnik, a maga 175-ös magasságával, laza stílusával és fordított baseball sapijával. Egyedül a több napos borostája miatt látszik idősebbnek, meg valahogy a szövege is erre utal.  
Kapunk nemsokára kesztyűket, egy hatalmas vásznat, ami mindenkinek külön van és amit kisebb nyújtózkodások árán, de sikerül felaggatnom a kerítésre. Különböző színű sprayes flakonokkal is gazdagodunk, aztán Brendon lekapja a sapkáját és egy kisebb adag összehajtogatott papírt szór bele és a hozzá közelebb álló páros felé nyújtja.
- Ma több témában is kipróbáljuk magunkat. Először is mindenki húz egyet, aztán eszerint haladva a párosok kapnak fél órát az alkotásra. Az első témát közösen alkotjuk majd. - magyarázza, majd mikor elér hozzánk, én átadom Raelynnek a választás lehetőségét.
- A hátatok mögött büfé áll rendelkezésre és én is itt vagyok bármilyen kérdésetek is akad. - foglalja össze gyorsan, én meg Raelyn felé pillantok, pontosabban a kezében lévő cetlire.
- Mit kaptunk? - kérdezek rá kíváncsian.

Volt valami Minimentősben már a megismerkedésünk alkalmával, ami az agyamat állandóan újévi tűzijátékos ünneplésbe tartotta. Mintha a közelsége arra késztetne, hogy folyamatosan mosolyogjak és félrerúgjam valahova távol a problémáimat. Érdekes volt ezt megtapasztalni, főleg nekem. Az elején például olyannak hatott, mint egy bazi nagy piros gomb egy irányítópult kellős közepén, felette egy még hangsúlyosabb tilos megnyomni felirattal. Néha azon kaptad magadat, hogy csak köröztél körülötte, mert tudtad, hogy mivel jár, máskor meg csodáltad csak és eljátszottál a gondolattal, hogy mi történik, ha mégis berizikózod. A piros gomb az én elmémben egyet jelentett azzal, hogy tudomást veszek a múltamról és önző módon mégis magammal húzom őt a nyúl üregébe. A gombot elkerülni meg jelentett minden mást, többek között azt is, hogy évek kihagyása után valaki képes volt még háromszoros sebességre kapcsolni a szívverésemet és élővé tenni. Aztán egy nap az a piros gomb megnyomásra került. Mindannyian abban az oltári nagy tévedésben vagyunk, hogy egyes tetteink nem járnak következményekkel, hiszen mi van akkor ha most minden a tervek szerint alakul? Valami biztosan alakult, de tervek aligha voltak benne. Inkább olyan volt, mintha a piros gomb mögött ezernyi pánikgomb vett volna körül, ami végül az elkerülhetetlenhez vezetett. Mert hogyan engedhetném magamhoz Őt közel, ha közben kihagyom azt ami velem jár egy csomagban? Lehetetlen és nem utolsó sorban veszélyes játék. És most itt tartunk, ezer év után első randink előtt miközben viccelődünk egymással. Ő azt várja, hogy mikor cserélem le Shakirara, nekem meg a nyelvem hegyén ott van a vallomás, hogy ezer meg egy Shakira sem ér annyit, mint egy Raelyn és bár imponáló az énekesnő csípőmozgása, de a mi táncunk ritmusa jobban megrészegít. Mégsem jönnek ki szavak, de csak remélhetem, hogy a szerelmes birka tekintetem árulóbban viselkedik most helyettem is. Aztán egy a teljes határozottságomba kapaszkodó 'soha' csak elmondásra kerül.
Azt már említettem, hogy van olyan képessége amivel teljesen megőrjít? Például amikor így pislog fel rám mint ahogyan most is, én meg jelen pillanatban ha arra kérne, hogy ugorjak vele-érte vagy miatta egy szakadékba, mámorittasan megtenném. Aztán ez az érzés fejlődik ahogyan kezébe veszi az irányítást és egy csókra invitál. Kísérletezik meddig mehet el, én meg azon morfondírozok, hogy inkább nem megyünk sehova. Már azon vagyok, hogy ezt tettek formájában is bizonyítsam, de elhúzódik, én meg bent rekedek ebbe a fura ködbe, ahol vannak dolgok amiket meg kellene tennem és amit megfogok tenni.
Mikor Hannah kerül szóba és egy védelmezőbb énjét fedezem fel, jön a hatásszünet, meg az ahonnan nincs visszaút. Mit gondoltam én egyébként? Mármint ha adom az őszintét akkor most először elmondhatom, hogy teljesen végigkövettem a terveimet, mégis most azt érzem, hogy hülyeséget csináltam. Minek tervek amikor itt van ez a nő, ez a csoda, aki ha arra kértek volna, hogy vázoljam fel milyen a tökéletes nő számomra, akkor ő jelent volna meg lelki szemeim előtt. A fenébe veled Lester, meg abba is amikor azt hiszed érdemes gondolkoznod!
- Elnézést a szótlanságomért, de muszáj volt végiggondolnom, hogy az elmúlt időszakban kit mentettem meg azért amiért ide küldött téged? - elvigyorodok. - Bár gondolom az aurámból ezt is észrevehetted. - incselkedek vele, de más sem tölti ki a gondolataimat mint az előbbi csókja. Aztán útnak indulunk és még mindig az jár a fejemben. Ahogyan a megérkezésünk után is. És bár beavatom őt mindenbe meg abba is amit nem is kérdezett, de attól még a gondolataim ugyanazok maradnak. Egész végig bizonytalan voltam magamba és abba, hogy valaha is képes lesz visszafogadni azok után amit vele műveltem, de az előbbi kis momentumunk ahelyett, hogy ez alá adta volna a lovat, az ellenkezőjébe erősített meg. A zsebem ég, a tekintetem meg csak az arcára összpontosít. Mond valamit és értem is, mert reagálok rá egyetértő bólintásommal, de valahogy mindent felülír ez a kis energiabomba, aki mielőtt még azt se tudta honnan létezem vagy ki vagyok, akkor is összefoltozott. Nem kérdezett, csak segített és ez sokkal több volt annál, mint amit abban az időszakban kaphattam. A világot jelentette egy olyan személy jelenléte, aki nem akarja a hátadba szúrt kést még kétszer megforgatni.
A jövő kerül szóba, a gyenge kolibri szívem meg lassan már tönkretesz. Mosoly kerül a képemre, ahogyan felteszi ezeket a kérdéseket és egyre boldogabb ívet ölt.
- Rae.. - mondom ki a nevét, de jön egy újabb kérdés és még egy. Belepusztulok ebbe. Elnevetem magamat, mert a gondolat a galaxisban utazásról elterel egy pillanatra, de aztán megfogom a kezét és újra kimondom a nevét ahogyan közelebb lépek hozzá. - Egyet kihagytál. - az ujjam az álla alá téved és elmosolyodok. - Minket. - a zsebembe nyúlok és egy kis dobozt szedek elő, a fedelét pedig felnyitom ahogyan a tenyerébe helyezem azt, benne egy nyaklánccal amin bármiféle medál helyett egy gyűrű kap főszerepet. - Tudom, hogy korábban elszúrtam és egy barom voltam veled, de ígérem ezentúl azon leszek, hogy mindezt jobbá tegyem. Azt hittem akkor, hogy téged védelek majd ezzel, de minden csak rosszabb lett. Rae, nem kell senki más rajtad kívül, még ezer Shakira sem. - itt elmosolyodok, aztán lepillantok a dobozra majd vissza rá. - Megtisztelsz azzal, hogy újra a barátnőm leszel? Vagy egyetlen Julieta-ja Alejandronak? Ha ez jobban teszik. - teszem fel a kérdésemet és próbálok nem tönkremenni a bennem egyre inkább növekvő idegességtől.

Nem sok minden igényel felkészülési időt. Például az, hogy komplett hülyét csinálj magadból egyáltalán nem. De a jövőmmel kapcsolatos döntéseken mindig sikerült napokig ülnöm, amíg kiválogattam minden tényezőt, amire nem lesz szükségem. Amióta meg kikerültem abból a poros pincéből, azóta pedig ez hatványozottan igaznak bizonyult. Hannah érkezésével sok minden átértékelődött. Már nem vehettem félvállról a dolgokat, mert nem csak önmagamért feleltem, hanem ő érte is. Így amikor elhatároztam magamat valami mellett, akkor őt is beleszámoltam. Mi egy csomagban vagyunk, ahogyan attól a ponttól kezdve minden, amit az életemmel elhatározok.
Raelyn csak egyszer volt kérdés ebben a képletben, de az sosem miatta történt. Komplikált az én múltammal összeegyeztetni, hogy pontosan mit is engedhetek meg magamnak. Mennyi embert engedhetek közel csak azért, hogy önző módon boldognak érezhessem magamat. Két részre szakadtam az évek alatt, ez a kettő pedig előszeretettel hadakozik bennem. Az egyik dühöng és dacos. Azt mondja, hogy azok a rohadékok túl sok évet vettek már el az életemből, hogy még ennél is többet adjak magamból. Ez az ami motivál, hogy igenis megérdemlek én is egy szeletet az életből, amibe eddig nem volt lehetőségem belekóstolni. Ez az ami akarja a családot, a közös jövőt Raelynnel, közben meg jobbá válni, hogy egy nap talán a tetteim a nyomukba érjenek a rossz döntéseimnek és ne érezzem azt, hogy a múlthoz kötött mérleg a rajta lévő teherrel együtt húz le a gödör mélyére. De attól még nem tudom elnyomni a másik részemet, ami folyton aggódik és legszívesebben ellökne magától mindenkit, hogy visszabújjon abba a sötét pincébe, ahol csakis őt fenyegeti veszély. Amíg az a rosszul megírt fejezet lezáratlan, addig minden döntésemet ez a kimondatlan ígéret árnyékolja be. Sokszor úgy érződik ketté szakadok miattuk. Van nap amikor egyik az erősebb, máskor meg az ellenkezője dominál. Egy ideje próbálom elnyomni azt a reménytelen rohadékot és talán pont ezért kérem meg Raelynt, hogy legyen az életem része, a partnerem ebbe a káoszba. Nem érdemlem meg őt. Sem a tündéri lányomat, de létezni sem tudok nélkülük. Valahol az évekig tartó elnyomott érzések után újra beengedni a jót olyan mint egy újabb lélegzetvétel. Szükségem van rá, hogy tovább éljek. Mégis lélegzetvisszafojtva várok Raelyn válaszára. Mintha az döntené el, hogy magaménak tudhatom az éltető oxigént vagy vissza kell tartanom ameddig újabb forrást nem találok. Azonban a válasz megadja a kegyelemdöfést, én meg úgy vigyorgok mintha a kezembe nyomták volna a főnyereményt. Elnézve Raelynt és a tekintetét talán így is van.
- El sem hiszem. - lélegzem ki a szavakat, meg a fejemet is ingatom mellé miközben ő egy ártatlan puszival jutalmaz. Úgy érzem magamat mint aki képes lenne végigfutni a fél várost, pedig kegyetlenül utálok futni. Mielőtt azonban a kérdésére választ is adhatnék, megengedek magamnak egy kis önzőséget meg azt, hogy elmenjen egy kicsit az eszem, miközben a derekára simítva tenyeremet őt közelebb vonom őt és egy régóta ígéretként keringő csókra invitálom őt. Nem érdekel, hogy ki néz vagy hogy meglehet kitiltanak innen, mert Raelyn igent mondott. Ez a megtiszteltetés az enyém, én meg kincsként fogok őrizgetni.
A boldog vigyor a csók után sem hervad le az arcomról meg akkor sem amikor egy kósza tincsét igazítom el az arcából. Aztán lepillantok a nyakláncra, mert rájövök, hogy tartozom neki még egy válasszal.
- Szabad? - kérdezek rá, hogy segíthetek-e abban, hogy ráadjam a nyakláncot és ha engedélyt kapok rá, akkor nem is késlekedek tovább.
- Baromira béna vagyok a romantikus magyarázatokba, de a gyűrű számomra mindig is a betartott ígérettel volt egyenlő. Ha ránéztem, tudtam hogy valakihez tartozok, valakinek tartozok azzal, hogy boldoggá teszem és a bizalmáért cserébe a hűségemet adom neki. - kezdek bele, de nem mozdulok a közeléből. - Vehettem volna bármilyen medált, de semmi sem adta volna vissza azt, hogy 'sajnálom amiért kegyetlenül elszúrtam, de ettől a ponttól kezdve minden egyes nap azon leszek, hogy ezt helyrehozzam.' Ja, és belevésetni azt mondták, hogy nagyon hosszú lett volna, öt gyűrű meg nem nézett ki jól egy láncon. - halk nevetés tör ki belőlem. - Hülyeséget félretéve tényleg ez a szándékom veled a sok minden más mellett. Újrakezdeni. - vallom be, majd körbetekintek. Jó tudni, hogy senkit sem érdekel mit művelünk mi itt.
- Van még itt egy vallomás.. - kezdek bele, majd a folytatás érdekében halkabban beszélek. - Ezek itt a hátam mögött kegyetlen tehetségesek és én rájöttem, hogy mégsem tudok rajzolni. Azért hagyjunk itt valami nyomot a vásznon vagy lépjünk le? - kérdésem közben állát két ujjam közé csippentem és így fürkészem azokat a szép szemeit.
- Tudom, hogy ez egy tanfolyam, de elkezdtem parázni, hogyha meglátod az alkotásomat, akkor azzal veszítek a piaci értékemből és végül megbánod a döntésedet. - biggyesztem le az ajkaimat a szövegelésem után, de a folytatáshoz az ő véleményére vagyok kíváncsi.