“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Éjszaka is munkába lép a tűzoltó. Kutyamentés volt, bár az eb nem volt valami együttműködő. Hiába akartuk kiszedni az aknából, az egyre csak acsarkodott, félt és az együtt működése is csak később lépett életbe. Elfáradt az ellenállásban, így a kiszedése is hamarabb ment. Elaltatni vagy nyugtatózni nem akartuk, nem tudtuk miféle kárt tehetünk benne, az állatvédők sem érkeztek meg közben időre a helyszínre. Enni és inni adtunk az ebnek, míg vártuk a szakértőket, azonban a kutya meglógott. Rövid ideig követtük munkatársammal, de feladtuk a keresést, mikor a nyomok egy zárt helyre vezettek és a belépés is zűrösebb. Ráadásul ez már nem a mi hatáskörünkbe tartozott, így visszatértünk az állomásra. A műszak lejárta után kattogtam csak a kutyán és azon hogy mi van a hellyel. Mi van ha nagyobb galibába keverte magát? Azonban elsősorban hazamentem, hogy lepihenjek kicsit, felfrissüljek. Szomszédasszonyra gondoltam egy pillanatra, de nem fogom azonnal zargatni ezzel. A mobilját napokkal ezelőtt adtam vissza, tökéletesen működik, szóval nem ment tönkre. Azóta nem találkoztunk...négy vagy öt nap telt el pedig. Egyszer kopogtam be hozzá, de válasz nélkül maradtam. Biztosan dolgozott, vagy megtartotta az 5 lépés távolságot tőlem. Helyesen tette. Azóta pedig talán időm sem akadt, hogy bekopogjak. És össze sem futottunk. Egészen eddig. Hamar megfőztem, készítettem az ebnek is valami ehetőt, összekészítettem egy ételhordós dobozba mikor kellőkép kihűlt, persze magamnak is tettem félre. Pihentem egy sort, hiszen a fáradtság is ott tetőzött rajtam. Végül megindultam. Mobil, zseblámpa, hátitáska, abban az elemózsia ás az irataim. Újra bekopogtam a szomszédhoz, de mivel nem nyitott ajtót, így következőre tudtam hol állok meg a kocsival. Tudtam hol találhatom meg, így ott is kerestem. A menhely annyit mondott mikor odaértem, hogy kutyákat sétáltat és a szokásos útvonalát is elmondták. Megköszöntem a segítséget és kicsit kellemesebb érzéssel haladtam az autóval is addig, míg tudtam, majd kipattantam belőle, hogy gyalogosan folytassam az utat. A Central park híres a kutyasétáltatókról és a játszadozó gyermekekről, ám az utóbbi cserfes kislány ma nem volt kint. És Aleyna alakja sem tűnt fel. Hiába batyogtam, nézelődtem, itt nem volt...ám mégis csak valami ismerős hang csapta meg a füleimet és a tekintetem is kiszúrt egy gazdi nélküli pórázra kötött közepes testű kutyát loholni. Nekem sem kellett több, hogy a kutya elébe menjek és rátapossak a pórázra, ami megfeszült és ezzel megállásra késztette az ebet is. Felkaptam a póráz végét a földről és megszemléltem a lógó nyelvűt is. Megsimogattam a fejét, majd körül néztem, ám a hang tulajdonosa...nem láttam...hallottam a távolból, de nem volt a közelben ezek szerint. Így megindultam a kutyával a lábam mellett, szorosan fogva a pórázt arrafelé, ahonnan a hangot véltem hallani. Végül jó pár méterrel odébb a bicikliseknek fent tartott részen láttam meg az ismerős sziluettet, egy mosollyal figyeltem, ahogy ügyködik a másik kutyákkal. Talán szart szedett össze, ez meg elillant...még jó hogy háttal állt és nem látta azt, ahogy figyelem...végül másodpercek elteltével megindultam közelebb hozzá. - Helló. Szerintem a pajti tőled lépett meg. - kedves mosollyal üdvözöltem és a hiánya most pillanatnyilag megszűnt, nem éreztem olyan szarul magam most hogy láthatom. Szóval hiányzott. De nem vallanám be se neki, magamnak sem, így aztán mosollyal a képemen figyeltem az arcát ha rám pillantott. Visszakellett folytanom a légvételeimet, hiszen a közelében kicsit felgyorsult a szívverésem...nem akartam ennyire kötődni hozzá, mégis...minduntalan a gondolataimban cikázott. Amit nem lehetne. Csak szomszédok vagyunk...nem lehetne ennél több és nem is lesz. Neki is és nekem is megvan a magunk kis élete és nem akarjuk a másikét felbolygatni. Pedig egész szar ha nem lehetek vele, hiszen a gondolataim is rajta pörögnek, de ha elterelem a figyelmem, akkor jobb a helyzet.
Az elmúlt napokban gyakran eszembe jutott az, hogy milyen gyorsan lelépett legutóbb, ahogy az is, hogy amióta az azt követő napon visszaadta a telefonomat nem is hallottam felőle. Nem igazán értettem a dolgot, mert azt hittem, hogy jól érezte velem, velünk magát, de ahogyan lenni szokott az agyalásnak köszönhetően totál elbizonytalanodtam. Mi van akkor, ha inkább örült a hívásnak, hogy legalább okot kapott arra, hogy ejtsen engem? Végül is nem kizárt és nem is kellene érdekelnie, hiszen alig ismerem és amúgy is miért érdekelném őt? Csak szomszédok vagyunk és semmi több. Amikor visszakaptam a telefont, akkor se tűnt úgy, mint aki több időt szeretne velem tölteni. Az elmúlt napok alatt egyszer majdnem bekopogtam hozzá, de végül inkább nyúl módjára megfutamodtam, mert újra megszólalt a csöppet se kedves kishang a fejemben. Hogy nem keresett, így nekem se kellene zaklatnom őt, hiszen biztosan ezerszer érdekesebb vagy menőbb nőkkel is összehozta már a sors, mint amilyen én vagyok. Szerencsére viszont sok tennivaló volt a menhelyen és több kutyasétáltatást is vállaltam, mert az elmúlt napok alatt beszéltem az egyetemmel is, és ha újra indul a tanév, akkor nem sok időm fog jutni a munkára, így muszáj előre gondolkodnom és félretenni amennyit csak tudok, hogy a kiesett idő miatt ne szoruljak meg anyagilag. Most pedig igazán hálás voltam a sok munkáért, mert így legalább volt ami lefárasszon és elterelje a gondolataimat az őrültebbnél őrültebb teóriáknak végé szakadjon. Most már kezdtem igazán érteni, hogy mit értenek a „női agyalás” és a „női túlgondolás” alatt. Ma reggel is pár órán át besegítettem a menhelyen, utána pedig rohantam is a kutyákért, hogy megsétáltassam őket és játsszak velük kicsit, csak ahogy az lenni szokott most se ment minden simán. Olyan érzésem volt, mintha a kutyák olyanok lennének, mint a gondolataim, vagyis őrületbe akarnak kergetni azzal, hogy mindegyik másfelé akar menni és ma egyik se akar hallgatni rám, ahogyan a cikázó gondolataim se. Ha utóbbi is hallgatna rám, akkor nem gátolna meg olykor az elalvásban is, mert legfőképpen akkor imádott támadni, én pedig gyűlöltem azért, hogy nincs egy olyan kapcsoló, mint a villanykapcsoló, hogy csak úgy kikapcsoljam az agyalást. Az egyik kutya éppen bekapott valamit, mire sietve guggoltam le, hogy kiszedjem a szájából, de persze pont akkor kergült meg Cooper, mert meglátott egy labdát és sikerült kirántania magát a kezemből. Idegesen üvöltöttem el magam, de mintha a fülén ült volna. Legszívesebben rohantam volna utána, de nem tehettem meg azt, hogy baja essen a másiknak. Azt legalább tudtam, hogy Cooper nem fog kiszökni a parkból és bántani se fog senkit se, mert olyan, mint egy gyerek, aki mindig csak játszani akar. Sietve raktam el a zacskóba a kihalászott csontdarabot, amit fogalmam sincs, hogy ki és milyen indíttatásból hagyott el itt, de inkább bele se akartam gondolni. A nyálban úszó kezemre pillantottam, miközben felálltam és éppen körbe akartam nézni, hogy merre is induljunk tovább, amikor meghallottam az ismerős hangot. Sietve fordultam a hang irányába. - Szia. Igen, köszönöm. – sietve elraktam a zacskót a táskámba, majd a pórázért nyúltam a kutyanyálas kezemmel. – Még szerencse, hogy pont erre jártál. – fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, meg azt se értettem, hogy mit keres itt. Pár pillanatig rajta felejtettem a pillantásomat, utána viszont annak szenteltem magam, hogy kiszabadítsam magam a pórázok hálójából, amit a lábam köré tekertek azalatt, míg Daisy szájából kihalásztam a talált dolgot. - Nem akarlak feltartani, biztosan elfoglalt vagy, de köszönöm még egyszer, hogy megmentettél attól, hogy Coopert kergetnem kelljen. – hangom barátságosan csendült, de egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy engem keresett volna. Az elmúlt napokban beállt csend miatt szerintem ez teljesen érthető volt. – További jó időtöltést a parkban. – mielőtt megálljt parancsolhattam volna magamnak, lopva körbepillantottam, mintha csak azt akarnám fürkészni, hogy vajon ki várja őt. Persze ennyi megint elegendő volt ahhoz, hogy újra idiótának érezzem magam, amiért kicsit rosszérzés fogott el eme gondolatra, hogy netalán nem egyedül jött ide. "Csak szomszédok vagytok, aki segített és nem több. Ne foglalkozz vele." mantráztam magamnak, mígnem Daisy megrántotta a pórázt, hogy szeretne már menni. – Azt hiszem, hogy jobb ha megyek. Kicsit akaratosak ma. – tettem még hozzá, mint aki az időt akarja húzni, de minek? Nincs értelme. Végül még egyszer mosollyal az arcomon Maxra pillantottam, hogy utána lassan tovább induljak a gézengúzokkal, ha csak nem állított meg.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Nem aggodalmaskodtam semmi miatt sem. Nem érdekelt az, hogy mennyi az idő és hogy a postaládában talán még bent van a hírújságjaim. A többi apróság sem érdekelt. Ami igen, az pedig nagyobb volumenű szokott lenni. Most csak Aleyna forgott az agyam minden egyes milliméterén. Noha nem csak azért hogy a segítségét kérjem, sokkal másabb merészebb és őrültebb gondolatok akadtak. Kettőnkről, bár leginkább elfújtam mindezt, hiszen nem volt sosem olyasmi, hogy kettőnk. Vagy hogy mi. Csak ő és én vagyunk. Illetve, Aleyna, én meg a kutyák. Elidőztem röpke másodpercekig újra az arcának vonalán, majd a kézfejére tévedt pillantásom, csupa nyál volt. Elszedte a pórázt. - Igen. Szerencse. - mosolyodtam el lágyan, miközben figyeltem az ebeket, majd Aleyna lábait, végül újra felpillantottam rá és elvesztem a szemeiben. Az arcában, majd erőszakkal vontam el róla a pillantásom, mikor végül megszólalt. Nem akar feltartani...épp most akarom majd kibökni, hogy tartson fel...legalább egy kicsit. Ám elfelejtettem megszólalni, csak figyeltem a kutyákat és őt, majd mikor az egyik kutya erőszakosabb volt és újra megszólalt, akkor kezdtem bele én is. - Aleyna. Miattad vagyok itt. Téged kerestelek a menhelyen és ide küldtek, hogy itt vagy. - vázoltam fel hamar az itt létem okát, hogy biztosítsam, hogy nem fog feltartani, másabb a helyzet ennél. Azért a mosolyt egy fürkésző, talán kicsit feszült pillantás váltja fel. De ebben a feszültségben semmi negatív dolog nincs. - Én szeretnélek feltartani. - tártam szét a kezeimet, szinte ártatlanul, a mosolyom is sunyi volt, ám semmi rosszat nem akartam. Se vele, se másokkal. De tényleg érte, miatta vagyok most itt. Mindenféle rossz szándék nélkül. - Hogy szuperál a mobilod? - eszembe sem jutott felhozni, hogy mindezt a napokban fel sem tudtam tenni neki, a végén még sértődés lenne, így nem hozom fel a téma azon részét. Okkal. De jobb lenne a lényegre is rátérni. Nem, nem randira invitálom, majd egyszer biztosan az is lesz. Bár vehetjük ezt az első randinak...talán a második normálisabb körülmények között zajlik majd. Vagy nem zajlik sehogy sem, mert vissza leszek utasítva, esetleg el sem hívom. De akkor a bátyám fog megverni. Az érzéseim szerte szét ágazóak Aleynát illetően, így megfogalmazni sem tudnám mit is érzek valójában. A mellkasomat szinte szétvetik az érzéseim, amelyeket a látványa, a létezése, a hangja ébreszt bennem, - Ma kutyát mentettünk. - kezdtem el a történéseket, majd megvakartam a tarkómat. - Meglépett. A sintérek nem mernek bemenni a helyre...én meg nem értek a kutyákhoz...eljössz velem ra...megfogni azt a csavargót? - érdeklődtem meg a dolgot, eleve a randevú élt a nyelvem hegyén, de időben visszafogtam magam. Ez nem lesz randi.... szedd össze magad Max!
Kíváncsian fürkésztem őt, de mivel nem mondott semmit se, úgy éreztem, hogy ideje távoznom, még akkor is, ha szívesen töltöttem volna el még több időt a közelében. Csalódottságot pedig próbáltam elnyomni és nem hagyni, hogy a negatív hangok teret nyerjenek elmémben. Ritka az, amikor valaki ennyire felkelti az érdeklődésemet, de vele kapcsolatban minden másabb volt, mint amit eddigi röpke életem során megtapasztaltam. Szerettem volna jobban megismerni és megtudni azt, hogy milyen is valójában, de nem voltam olyan rámenős se, mint a legtöbb nő, hogy minden hezitálás nélkül, könnyedén letámadnak egy pasit. Végül Daisy rángatott ki a gondolataim közül, hogy ideje lenne menni, mert még hátra van egy kis idő a sétájukból. Kettőt léptem, de aztán megtorpantam, amikor Maxwell ismét megszólalt. Kíváncsian fordultam felé, hogy mit is szeretne még mondani. - Aww értem, azt hiszem ideje lesz elbeszélgetnem velük, nehogy legközelebb meg valami baltás gyilkost küldjenek a nyakamra, mert engem keres. – totálisan ártatlanul csendült a hangom, de pár másodperccel később kuncogni kezdtem és elmosolyodtam, mert vicceltem. Az viszont nem volt kérdés, hogy meglepett mindaz, amit mondott. Nem értettem, hogy mi történhetett, hogy hirtelen az elmúlt napok csendje után engem keres, de szerencsére sikerült elrejtenem a meglepettségemet, vagyis remélem. Továbbra is őt fürkésztem és próbáltam megfejteni, hogy vajon miről is lehet szó, mi jár a fejében. - Ez meglepő, azt hittem a múltkori elegendő volt belőlem. – nem sértődötten és nem is számonkérően szólaltam meg. Sokkal inkább össze voltam zavarodva, amire még egy lapáttal rátett az is, ahogyan széttárta a kezét, vagy éppen a mosolya. Valószínűleg, ha másról lett volna szó, akkor inkább elsétáltam volna sietve, de most tényleg érdekelt, hogy mit is szeretne tőlem. Amint szóba került a telefon, akkor az olyan volt, mintha fejbe kólintottak volna. Erről lenne szó? Csak ennyi!? Még kész szerencse, hogy nem kezdtem valami őrült teóriát gyártani a fejemben és nem engedtem teret a bennem kavargó érzéseknek, amik akkor kerítenek hatalmába, amikor engem figyel vagy a közelemben van. Mondtam már, hogy ne gondold túl. Csak egy szomszéd vagy és semmi több… - Remekül. Köszönöm, hogy megmentetted és nem kellett újat vennem. – barátságosan csendült a hangom és próbáltam elrejteni a csalódottságot, mert azt hittem más miatt akar feltartani. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a pólója még mindig nálam van. Talán azt akarja már visszakapni, csak nem meri mondani. – Nem felejtettem el a pólódat, már vissza akartam adni az elmúlt napokban, de nem találtalak otthon. – kicsit sietve beszéltem, amiről a családom már tudta volna, hogy füllentek, de remélhetőleg ő még ennyire nem ismert ki. Egyszer majdnem bekopogtam, de akkor se a pólója miatt tettem volna meg. Igazából még ki se mostam, mert túlzottan kényelmes volt és abban aludtam többször is. Most pedig ott várt a többi szennyes között, hogy végre tiszta legyen. Az meg teljesen mellékes, hogy lehet utána se kapta volna vissza, mert meg fordult a fejemben, hogy megtartom. Felvontam a szemöldökömet, amikor egy kutyáról kezdett el mesélni, de még mindig nem teljesen értettem, hogy miért mondja el ezt nekem, hogy mit csináltak ma. Kíváncsian hallgattam, miközben az egyik kutya ismét rántott egyet a pórázon, mire csak még szorosabban fogtam és feléjük pillantottam. A figyelmemet pedig ez teljesen elterelte a kisebb nyelvbotlásáról. – Persze, szívesen segítek, ha tudsz várni 5 percet, mert még annyi hátra van a sétából. Kocsival vagy? Utána el kellene menni a menhelyre, hogy felvegyek pár dolgot, amire szükségünk lehet. – közben már lázasan azon kattogtam, hogy mire lehet szükségünk, amikor is eszembe jutott, hogy mit is mondott. – Várjunk csak. Milyen horror helyre akarsz vinni, ahova mások nem akartak bemenni? Mármint tudod, azért megírnám valakinek, hogy legalább tudja hol kell keresni a hullámat, hogy ne ott kelljen örökké kísértenem. – próbáltam lazára venni a dolgot, de nem igazán ment. Nem szeretem az ijesztő helyeket. Még a horrort se bírom. Reméltem, hogy nem érti félre és nem veszi magára azt, amit mondtam. Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy milyen helyről van szó és egy tízes skálán mondjuk mennyire ijesztő. Közben pedig lassan elindultam a megfelelő irányba a kutyákkal, hogy minél előbb le tudjuk a sétájukat. – Illetve azzal tisztában vagy, hogy akár ez több óra is lehet, így remélem nem terveztél semmi programot se, mert ha ott merészelsz hagyni, akkor esküszöm, megkereslek és halálodig kísérteni foglak. – próbáltam ijesztő lenni, de képzelem mennyire sikerülhetett. A testvéreim is mindig ugrattak, hogy ne is próbálkozzak ilyennel, mert még ilyenkor is úgy nézek ki, mint egy kis őzike. Emiatt pedig inkább viccesen festek, mintsem igazán komolyan tudnának venni.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Nem tudtam elképzelni a hiányérzetem okát. Mindig mikor egymagam voltam, vagy melóztam, ebben az elmúlt négy napban, feltűnt, hogy valami más. De most, mindez eltűnt. Már nem érzek ilyesmit, mintha megszűnt volna. Nyom nélkül. Aleyna jelenléte miatt? És az ő távolléte okozhatta az érzetet? Mindenesetre elég kellemetlen volt az érzés, olyan mintha kongana bennem valami...ürességet éreztem. Mintha nem lenne semmi sem jó, mintha nélküle megállt volna az idő is. Nem veszem zokon a szavait a baltás gyilkos sztorin, főleg azután hogy kuncogni kezd rajta. Nyilván nem mindenkinek adják meg a lány elérhetőségeit, de nekem sürgősen kellett a dolog. Az meg hogy még meg is mosolyogtat ezzel, elég sokat jelent. Ő maga. A személyisége és az hogy szeretek vele beszélgetni. Miért? Rengeteg kérdésem akad ezen ügyben, hiszen akikkel eddig lefeküdtem, vagy egy nő, akivel összejöttem hosszútávra...nem terveztek ennyire hosszúra és az elmémben sem ragadtak meg. Kivéve persze a lángok áldozatát, kinek anno megkértem a kezét és visszautasított. Kerülgettük egymást...DE még egy ilyen hibát nem fogok elkövetni. Nincs több asszony, nincs több nőcsábítás, sem gyűrű és letérdelés...nem...macerás a dolog. A szavai, amivel megdobott, hogy azt hitte elég volt belőle a múltkori után...felszaladtak szemöldökeim. Nem értettem, tanácstalan voltam vele kapcsolatban. Miért lenne elegem belőle? Én csak tanácstalan vagyok az érzéseim, az iránta érzett hiányom miatt. Ő volt az oka, hiszen ez most ebben a pillanatban el is tűnt. Ám mindez eloszlik, mikor a mobilt is felemlegetem. Láttam a szemeiben valami élénkebb érzelmet az irányomba, de mindez szertefoszolni látszott ennek a felemlítésére. De hát a kíváncsiságom ugyebár...ha bármit is elrontottam a készülékével...akkor keresett volna, nem? Én hülye. Fejben már hatszor átrugdaltam magam, hogy kijózanodjak a hülyeségből, a szavai is egyértelműek, hogy meg van a készülék. El is fordulok kicsit, hogy leplezzem a hülyeségem által felhozott barom gondolatokat...ám a póló.... - Megtarthatod. - zavartam le hirtelen ennyivel a dolgot, megköszörültem a torkom, hogy hitelesebb legyek ezzel kapcsolatban. - Nem akarom visszakérni. Tartsd csak meg. - mosolyodom el szélesen, közben elidőzök az arca vonalán, majd a nyakán, de végül újra az arcára és a szemeibe pillantok. Elkap valami furcsa érzés, ami csak azt súgja, hogy vigyem randira. De ehelyett mást hozok fel. A munkát, a kutyát és a segítségét. Ezzel is tök hülyének érzem magam, de most már mindegy. Szerencsére nem tűnt fel neki a nyelvbotlás. - Kocsival vagyok. - azt már nem tettem hozzá, hogy érte jöttem...mert így volt és nem csak a keresés miatt jöttem, hogy megtaláljam. El is akartam vinni. - És igen, bármennyit tudok rád várni. - böktem ki a kutyákat szuggerálva, elidőzve rajtuk és fel sem tűnt, az amit mondtam. Mert egy őszinte vallomás volt. Annak szántam és nem arra az öt percre. Azt leszartam pillanatnyilag. Vártam már többet is nőre, de ezt most hagyjuk. De ahogy elkezdett a parázós dolgokról beszélni, felvontam a szemöldököm és ráemeltem a pillantásom. Már a halálról beszél és a telefonról, meg a kísértésről. - De majom vagy... - forgattam meg a szemeimet, hangom halál komolyan csengett, de aztán elmosolyodtam magam, majd nevetni kezdtem. Belül azért fájt a dolog, hogy ilyesmit kinéz belőlem, hogy veszélyes helyre cipelném...oda egymagam mennék. Még egy olyan fájdalmas dolgot, hogy a szeretett nőd meghal a szemed láttára, nem tudnék elviselni. Azonban ő nem a nőm...a szomszédom. De akkor is! - Elhagyatott, de nem veszélyes. Azt gondolod rólam, hogy becipelnélek egy halálzónába? - fejet ingattam megint csak, bal kezemet is felemeltem elé, mutatóujjamat nyújtva csak és ingattam meg arca előtt. Majd visszahúztam magamhoz a kezem. Ahogy megindult, úgy néztem utána és indultam meg kicsit később. Csak azért is lényegében, hogy meresszem kicsit rajta a szemeimet. Nem tagadom, egész jó bőr. És hát nah...a hiányérzet megszűnése az érdeklődésemet keltette fel az irányába. Ami furcsa volt, hogy érdeklődést mutattam irányába. De aztán mellé léptem még pont időben, hiszen a szavait is nekem intézte. Hosszadalmas lehet a feladatunk. - Persze hogy tisztában vagyok...kaja akad a dobozban ha megéheznél... - igaz azt a kutyának szántam, azzal nem terveztem, hogy nem egy óra alatt ejtjük meg az elkapását. Ami pedig az ott hagyását illeti. - Amúgy de, azt terveztem, hogy beviszlek jól belülre, aztán ott hagylak. - csípőmmel óvatosan lököm meg a testét, hogy érezze a törődést és a viccet is, hiszen korábban mondtam, hogy be sem vinném ha veszélyes hely lenne. Komolytalanságnak helye nincs ilyenkor. Részben tűzoltó vagyok, így védelmezek is, de jelenleg most én magam vagyok, mint civil, de ez sem okoz nagy akadályokat. - Nem hagylak magadra. - csendül komolyan a hangom ahogy rápillantok, majd előre. - Vigyázok rád és épségben haza viszlek! - folytattam a dolgot, nem poénkodtam el, hiszen élreztem rajta azt, hogy nem szívesen akar bemenni egy olyan helyre, mely elhagyatott. Már fel sem merem hozni azt, hogy pókhálós a hely és hogy tiszta por minden...talán még denevérek is akadnak ott. Meg madarak, hiszen a törött ablakokon bejutottak és ott fészkelnek. Nem hiszem hogy a zárt ajtókon át bejutott volna hajléktalan, de a biztonság kedvéért viszek magammal egy fejszét. Nem ölni akarok, csupán a biztonsága az első...
Sokan úgy tartják, hogy minden okkal történik és az emberek mindig akkor keresztezik egymás útját, amikor annak itt van az ideje. Minden találkozásnak megvan a maga oka, függetlenül attól, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig kísérnek el minket az életünkben. Én ezt általában nagy hülyeségnek gondoltam, amióta viszont vele találkoztam, azóta talán kicsit elkezdtem ebben hinni. Sok mindent megkavart az a viharos éjszaka. Nem tudtam pontosan, hogy mit is kellene hinnem, vagy melyik kavargó érzésbe kellene kapaszkodnom, hiszen mindegy volt, hogy távol van, vagy éppen itt van a közelemben, mert mindig képes volt teljesen összezavarni. Túlzottan sokszor jutott eszembe az elmúlt napokban, most pedig amikor itt volt a közelemben, akkor újra valami megfoghatatlan és soha nem érzett boldogság járt át, de ugyanakkor félelem is. Félelem attól, hogy mindent félreértek és talán olyan dolgot érzek, ami egyáltalán nem helyes… És pontosan utóbbit táplálta az a képtelenség is, hogy alig pár napja ismerem őt, mégis sokszor eszembe jut a mosolya, a nevetése, pedig vélhetően nagyon nem kellene. A válaszát hallva hirtelen nem akartam megtartani, mert persze a lehető legrosszabb jutott eszembe arról, hogy ennyire könnyedén lemond róla. – Csak nem valami külön szekciód van az eladományozható pólókból, amiket „bajba” jutott hölgyeknek adsz? - megint belefutottam abba, hogy hamarabb járt a szám, mintsem végiggondolhattam volna mit is mondok ki. Legszívesebben homlokom csaptam volna magamat, de szégyenemben inkább csak földet pásztáztam. Egyáltalán mit érdekel, hogy esetleg más nőnek is adott már, vagy lehet ezt is odaadta, amikor volt nála valaki. Már is nem tűnt annyira csábítónak megtartani ezt a pólót, de legfőképpen inkább az zavart, hogy ez miért is zavar engem? Csak szomszédok vagyunk és nem több. Tényleg, semmi se történt közöttünk és nem kellene érdekelnie, hogy ő kikkel is találkozgat. Semmi közöm hozzá. Egyáltalán nem tetszett az a harc, ami mélyen legbelül zajlott, így hogy eltereljem a gondolataimat inkább a pórázokat kezdtem el babrálni, az meg nem is volt kérdés, hogy egy ilyen kimondott dolog után inkább kerültem a tekintetét, mert elillanni nem tudtam, de legalább attól meg akartam kímélni magam, hogy még inkább zavarba jöjjek netalán attól, ami az arcára kiül. Amikor viszont azt mondta „rád”, akkor automatikusan kaptam fel a fejemet. Ennyit arról, hogy még pár percig inkább nem nézek rá és úgy teszek, mintha nem mondtam volna semmit se. Aztán megráztam a fejemet, mert hiába dobbant nagyot a szívem, akkor se akartam beleképzelni semmit se. Alig hallhatóan kifújtam a levegőt, hogy korlátot szabjak a reménynek és az újabb kusza gondolatoknak. Amit viszont ezek után mondott azon elnevettem magam, miközben hitetlenkedve néztem rá. – Te most tényleg azt mondtad rám, hogy majom vagyok? Csak vigyázz, nehogy a végén rajtad akarjak csüngeni, mint egy majom. – gyerekes módon még a nyelvemet is kiöltöttem rá. A nevetése mosolyt csalt az arcomra és azon kaptam magam, hogy szívesen hallgatnám akár még tovább is. Boldogságát látva én is felderültem. Talán még nem rontottam el mindent. – Sose lehet tudni, hogy manapság mit szokás csinálni. – ártatlanul a vállaimat is megrántottam, mert ezt akár lehetett kicsit másként is érteni, de tényleg nem voltam igazán toppon ilyen téren, mert mostanában nem nagyon jártam el sehova se. – Meg ki tudja mi fordult meg a fejedben, lehet elvinnél olyan helyre, csak hogy eljátszhasd megint a hős megmentőt. – persze, először magamat kavartam bajba, de ki tudja. Lehet imád abban tetszelegni, mármint megmentő szerepben. Hallottam már ilyenekről, hogy vannak ilyen férfiak, akik direkt keresik a bajt, hogy utána elmondhassák ők mennyire jók és társai. Reméltem, hogy ő nem ilyen és nem keresi direkt a veszélyt. - Nem gondolod, hogy kicsit elsietjük a dolgokat azzal, hogy már főzöl is rám? - a lehető legkomolyabb arccal néztem rá, de természetesen csak szívtam a vérét. Főleg, ha azt vesszük, hogy alig ismertem pár órája és másnap reggel én tényleg főztem rá. Pont nekem nem lenne jogom ilyet mondani. - Tudtam én, hogy van valami gonosz kis terved. – amint meglökött elkezdtem nevetni, majd játékosan belebokszoltam a vállába. Aztán hamar elillant a jókedv és elhalt a nevetés, ahogyan komolyan megszólalt. Hol azt figyeltem amerre megyünk, hol pedig őt fürkésztem. A szavaira eleinte csak bólintottam. - Tudom és köszönöm. – őszintén csendült a hangom, majd egy őrült ötlettől vezérelve egy pillanatra megálltam és puszit nyomtam az arcára. Aztán pedig már indultam is tovább, mintha mi sem történt volna. Vannak olyan emberek, akiket alig ismerünk, mégis tudjuk, hogy számíthatunk rájuk és mellettük biztonságban vagyunk. Ő pontosan ilyen volt. Gondolataimban elmerülve tettem meg a házakig az utat, majd visszaadtam a tulajdonosuknak a kutyákat, aztán pedig nem volt más hátra, mint visszamenni a menhelyre. Az utat úgyis ismerte, ha már ott keresett, így inkább az ablaknak döntöttem a fejemet és figyeltem az állandóan nyüzsgő várost. Amint megérkeztünk, sietve kiszálltam, de az ajtóban bevártam őt, végül pedig elindultam befelé, de egyedül csak Lucyt pillantottam meg. A többiek valószínűleg kint voltak a kenneleknél. Lucy mosolya pedig elárulta, hogy ők már találkoztak. - Gondolom, ti már ismeritek egymást. – felváltva pillantottam rájuk. - Igen, volt már szerencsém hozzá, de ahogy látom nem is tökölt és egyből megtalált, pedig elég nagy a park. Biztosan remek érzékei vannak, hogy ne veszítse szem elől azt, amit keres. - nehéz lett volna nem félreérteni, hogy mire is akar célozni, mire én csak megforgattam a szememet, majd sietve elhadartam neki, hogy miért is vagyunk itt. - Awwwww – direkt elhúzta és azzal a bizonyos hangsúlyával ejtette ki, amit csak a hülye nem értene félre. - Nyugodtan javítsatok ki, de ha jól értem, akkor elmentek megmenteni egy kutyát, egy elhagyatott helyen…. kettesben… - közben pedig minket fürkészett. – Persze, ez érthető. Milyen mázlista az a kutya, hogy ennyire fontos Maxwellnek is. - közben pedig sokat sejtetően elmosolyodott és oldalra billentette a fejét, én pedig az oldalába könyököltem, hogy fejezze már be. Semmi olyanról nincs szó, de azért nem mertem megfordulni, hogy lássam Max arcát, hogy ő vajon miként is reagál Lucy szavaira, ahogyan azt se akartam, hogy azt gondolja csak azért kellene reagálnia bármit is, mert őt nézem. - Igen, miért inkább ott kellene hagyni? – miután megköszörültem a torkomat sikerült megszólalnom is, majd kicsit számonkérően néztem rá, mire ő csak elnevette magát. - A világért se, de ezt azért ne felejtsétek itt, hiszen hamarosan sötétedni fog és ki tudja, lehet „balszerencsére” az a kutya makacs lesz. – azzal a pultra rakott egy elemlámpát ártatlannak csöppet se mondható mosollyal az arcán. Lassan kifújtam a levegőt, majd a szekrény legtetejéről megpróbáltam levenni pár konzervet, de nem tudtam elérni, mert aki előtte levette, az már nem figyelt arra, hogy a polc szélére újakat rakjon ki. - Nem segítenél inkább? – néztem rá kérdőn, mire ő csak megrántotta a vállait. - Dehogynem, de Max szerintem szívesebben segítene neked, ugye? – kíváncsian pillantott a férfi felé és egyértelmű volt, hogy ő jól szórakozik, majd egyszerűen kisétált a helységből, mint aki jól végezte a dolgát. Ha Maxwell nem jött oda, akkor anélkül, hogy hátra néztem volna rá megszólaltam. - Kérlek, levennél három darab konzervet, majd a másik szekrényből pedig 3 palack vizet. Én addig összeszedem a többi dolgot. – azzal a lendülettel inkább elillantam, hogy a lángoló arcomat kicsit lehűtsem hideg vízzel és esélye se legyen látni azt, hogy mennyire elpirultam hála Lucy idióta célozgatásainak. Mérges voltam a munkatársamra, hogy ilyen helyzetbe hozott, pedig jól tudom, hogy milyen. Ő könnyedén veszi az életet és szinte ellentétéi vagyunk egymásnak. Abban pedig biztos voltam, hogy még nem fejezte be a cukkolást. Összeszedtem a többi szükséges dolgot és visszasétáltam Maxhoz. - Bocsánat Lucy miatt. – alsó ajkamba haraptam, majd hátam mögé pillantottam. – Segítenél a kocsihoz vinni a dolgokat? – volt ott két összecsukható szék is, mert ha nehezen lehet előcsalogatni a kutyát, akkor nem ártana, ha le is tudnánk ülni, a többi szükséges dolgot pedig egy műanyag kosárba pakoltam. - Elmentünk! – kiállítottam el magam, mielőtt becsuktam volna magunk mögött az ajtót, majd a kocsihoz érve beszálltam az anyósülésre, de még mielőtt elindulhattunk volna Lucy jelent meg. - Ezt ne hagyjátok itt. Még jól jöhet, hűvösek az esték, de csak egy tisztát találtam. – mondta ártatlanul, majd az ölember rakta a pokrócot, hogy egy kacsintás kíséretében ránk csukja az ajtót. Én pedig a hideg ablaknak nyomtam a lángoló homlokomat és pár percig biztosan nem szólaltam meg. Ha nem törte meg hamarabb a csöndet Max, mint én, akkor biztosan nem néztem rá beszéd közben se. - Tényleg sajnálnom, fogalmam sincs, hogy mi ütött belé. – közben pedig inkább az utat fürkésztem, mert kicsit tartottam attól, hogy mit is olvashatok le a mellettem ülő férfi arcáról.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Szavai nevetést gerjesztenek, jólesően nevetek fel. Nem őt nevetem ki, nem rajta nevetek, csupán a szavain, hogy rajtam fog csüngeni. Nevetésem alább hagy, próbálok komoly lenni, pont most mikor nem megy. - Állok elébe! - a jókedvemet ő idézte elő, bár eddig sem volt rossz kedvem, de a hangulatom máris sokkal jobb, hogy ő itt van, láthatom és halhatom is őt. A nyelvöltésre kedvem lett volna azt leharapni, ám eszembe jutott, hogy az túlontúl közeli érzéssel járna...pedig tényleg benne volt, hogy nah majd most leharapom és...de nem gondolhatok ennyit bele. Te jó ég Max! Olyan képelést kapnál tőle hogy nem mosnád le magadról a perverz jelzőt. Ami pedig a hős lovag eljátszását illeti...sunyi pillantást intézek felé. - Mert szerinted én majd pont azzal fogok tökölni, hogy megjátszam magam? - kérdezem felszaladó szemöldökökkel. - De neked igenis nagyon szívesen leszek a hős lovagod. - billentem oldalra a fejem, a komolyságom csak süt belőlem, végül tarkót vakarok, hogy zavaromat leplezzem ezzel kicsit. Túl sokat akar a szarka esete... amúgy sem akarok problémába ütközni ha megindulunk az eb keresésére, szóval remélem hamar meglesz. Miért akarom vinni Aleynát? Hát...hátha jobban ért az állatokhoz, mint én...hátha az ő kedvessége többet ér az én erőszakos viselkedésemnél. Ahogy kiejti az elsietés dolgot a főzéssel kapcsolatban, kicsit meghűl bennem a vér szinte azonnal. Ez annak a jelen lesz, hogy nem jövök be neki? Lerí rólam, hogy kicsit több mindent érzek vele kapcsolatban? De hiszen az ő reggelije? Ő kezdte el az egész hadjáratot. Ezen gondolatra pedig megnyugszok. Hiszen a nevetése is csillingelő, olyan hatással van rám mint még soha semmi, így a mellkasomban is elkezd valami új fejlődni. Még ismeretlen a dolog, de nem új, hiszen éreztem már ilyesmit. De ez most intenzívebb. Abban pedig biztos vagyok, hogy vigyázni fogok rá és ezt neki is megemlítem. A menhelyhez érve Lucy üdvözlő mosolyába futunk bele. Viszonzom a mosolyt, szavaira azonban sűrűn bologatni kezdtem. Nem veszíthetem el szem elől a kiszemeltemet, még akkor sem, ha nem akarom a magaménak tudni. Egyelőre. De ezt a vallomást nem adhatom ki magamból ebben az évben. Még az előzőn sem vagyok túl, ám mintha Lucyt ez nem izgatná, bár nem is tudja, egyből kombinál, illetve össze szövögetne bennünket. Persze hogy átlátok rajta, ám nem adom alá a lovat. Bőven elég az, hogy én tudom mit érzek, de nem kell kitudódnia. Nem érdekelne a kutya jobb esetben, de a hely nem tartozik a sintérek fennhatósága alá és mire mi is bejutnánk...jobb így elrendezni. Felszaladtak a szemöldökeim a szavakra, de ahogy Lucyt oldalba bökte Aleyna, úgy szegtem le a fejem pimasz mosollyal nyugtázva az egész helyzetet. - Szeretem a makacs fenevadakat... - szólalok meg, noha most nem a kutyára értem, de nem akarom kijavítani sem magam. Titkon örülök azért, hogy lehet elhúzódik ez az egész hadjárat, legalább a lánnyal lehetek. Igaz alkalmasabb helyet is választhattam volna első randira, ami persze nem randi, de majd azt is megejthetjük...a lámpára pillantok, eszembe jut a kocsimban heverő dolgok, azok is jól jöhetnek, de annyi mindent bevinni...jól meggondoltam én ezt? Pillantásom a megmoccanó lány felé siklott, ahogy a felső polc felé nyúlkált, szerintem egyből leesett számomras mit is szeretne, így mielőtt még bárki mármit is szólt volna, már ott álltam mögötte és nyúltam én is a konzervekért. Talán még a börünk is összeért és a ruhánk is egy két helyen közeli ismeretségbe futottak, ennek hatására, sőt, közben le is pillantottam rá és az egyik konzervet már le is emeltem neki. A másik kettőt meg magamnál tartottam, nem kell annyi mindent cipelnie, itt vagyok. Végül mielőtt bármi furcsaság történne, inkább a következő szekrényhez léptem, hogy a vizeket szedjem elő kérésére. Pedig jó lett még a közelében lenni, de most előbb a munka... aztán a...nem is tudom minek nevezzem mindezt. Kikapcsolódás? Nem figyeltem Aleyna merre robogott el, letettem a kezemből a holmikat. Aztán visszatért, bocsánatot kért, mire csak elmosolyodtam és fejet ingattam. Ahogy összepakolt, a kosarat úgy kaptam fel onnan a cuccosokkal, majd a kocsihoz igyekeztem vele, hogy hátra pakoljam. A lány már beült, mikor lecsuktam hátul az ajtót, azonban Lucy is megjelent és a lány ölébe tett valamit. Amikor beültem, akkor hallottam hogy mit is mondott. Kicsúszott belőlem egy halk valami, időben visszafogtam, csak megvakartam a fejem és inditottam a kocsit, lopva pillantottam csak a lány ölében lévő dologra, majd a lányra, végül a távozó Lucyra. Megindultunk, fél szemmel a mellettem ülőt vizslattam. - Ne aggódj. Csak óv téged... - persze tudtam nem erről volt szó, csupán nem akartam még több kellemetlenséget szülni neki még én is. Úgy tűnik a csaj most kihasználta, hogy valaki kereste Aleynát. Úgy tűnik, hogy senki sem szokta itt keresni? És senkivel sem szokott együtt itt mutatkozni? Ez jót jelenthet? Nem akarok elhamarkodott döntéseket meghozni...mosolyogtam. Én örültem annak, hogy van aki ilyen könnyedén összeboronálna minket, csak mi nem veszük észre a jeleket. Vagy csak nem akarjuk. Figyeltem az útvonalat, majd a táblákat és a GPS is a segítségemre volt, így a helyet is könnyedén felismertem. Kellett menni ahhoz sokat hogy eljussunk a helyre, de nem megvalósíthatatlan volt. Az utat csendesen töltöttem, ha csak ő nem szólt, hát én sem. Csak néha néztem az irányába kedves mosollyal. Nem kapcsoltam zenét. Már azért se, nehogy azt hidje hogy nem érdekel a társasága. Már miért ne érdekelne pont ő? Az autót a közelbe érve megállítottam és leis teljesen. Fújtam egyet, miközben az épület irányába figyeltem. - Ha nem akarsz bejönni velem...akkor most szólj és várj meg itt kint. - pillantottam az irányába, hogy megerősítse a dolgokat. Nem kötelező bejönnie oda. Nem hülyültem, totál komolyak voltak a szavaim.
Kérdésére ártatlanul megrántom a vállamat, majd kicsit még a karomat is széttárom, de figyelek arra, hogy nehogy a pórázt elengedjem. Végül játékosan úgy teszek, mint aki elgondolkozik az egészen, de mire megszólalok, addigra a hangom teljesen komolyan csendül, mert a felismerés arcon csap, hogy míg néha úgy érzem régóta ismerem, valójában nagyon nem így van. - Nem tudhatom, hiszen alig ismerlek. Ha jobban belegondolok, akkor szerintem még 12 órát se töltöttünk együtt, így nehéz lenne megmondanom. – rápillantottam, hogy vajon ő ebbe így belegondolt már, vagy számára is néha úgy tűnik, mintha régebbi lenne az ismeretség, mert annyira természetesnek hat a másik közelsége? – De ha tippelnem kellene, akkor inkább tartalak őszinte embernek, aki minden helyzetben olyannak mutatja magát, mint amilyen, mintsem olyan aljas dologhoz fordulna, hogy megjátssza magát. – tényleg így gondoltam és soha nem értettem, hogy az emberek miért szeretik másnak mutatni magukat, mint amilyenek. Nem kell elárulnod minden titkodat, de ha totál másabbnak látszol, mint amilyen vagy az előbb vagy utóbb úgyis kiderül és soha nincs jó vége. Ezért is reménykedtem abban, hogy a megérzéseim nem csalnak vele kapcsolatban. Nem akarok pofára esni, mert semmilyen értelemben se kellemes, ha az ember átverve érzi magát. Arra pedig, hogy szívesen lesz a hőslovagom meglepetten pillantottam rá és elmosolyodtam. – Megjegyeztem és már tudom kit keressek, ha bajba kerülnék. – nem voltam olyan, aki keresné a bajt, de olykor a baj könnyedén képes mindenkit megtalálni. Hamarosan pedig már a menhelyen is vagyunk, ahol persze nem más vár minket, mint Lucy. Egyszerre örültem neki, hiszen barátok vagyunk, de már a mosolya elárulta azt, hogy nem lesz könnyed menet. Nem igazán szoktam idehozni senkit se, ahogyan keresni se szoktak, pláne nem „félistenek” az ő szavaival élve, de abban egyetértek vele, hogy tényleg jól néz ki Max. Reménykedtem abban, hogy nem fog egyből belendülni, de sajnos nem így lett és egyszerűen képtelenség lett volna lakatot tenni a szájára. Meg se próbálta leplezni, hogy mennyire élvezi és a legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam jól, hogy én nem úszom meg ennyivel. Ha majd kettesben leszünk, akkor fog igazán belendülni és majd alig várja a részleteket, hogy ki is ő, meg miért nem beszéltem róla. Eme gondolatra egy apró sóhaj kiszaladt ajkaim között, mert be kellett látnom, hogy lehet jobb lett volna kint hagyni Maxwellt, mert nem álltam készen a Lucy féle vallatásra. Arra nem lehet felkészülni. A férfi szavaira felvontam a szemöldökömet, miközben Lucy ártatlan és édes mosolyt villantott. Rápillantottam, hogy meg ne merjen szólalni, de persze ha ő egyszer belendül, akkor semmi se állíthatja meg. Tényleg, nyíljon meg inkább alattam a föld, mintsem tovább kelljen hallgatnom ezt a nőszemélyt. - Ez jó, mert némelyikhez sok idő és türelem kell, mire az ember magához tudja édesgetni. – mintha csak az állatokról beszélt volna, pedig pontosan tudtam, hogy rám célzott a válasszal. Soha nem ismerkedtem könnyedén és egy ideje nem is volt senkim se, de nem gondoltam volna azt, hogy ez baj. Míg mások könnyedén vették az élet e dolgait, addig számomra egyáltalán nem volt egyszerű. Amikor megéreztem Max közelségét, ahogyan a mellkasa a hátamhoz ért pillanatok alatt fagytam le, míg Lucy elnevette magát, majd úgy tett, mint aki hívást kapott és kisétált a helységből. Esküszöm, ha egyszer lecsuknak, akkor az az miatt lesz, mert kicsináltam a barátnőmet. Nagyot nyeltem és próbáltam nem elveszni az illatában, vagy abban a bizsergő érzésben, amit a közelsége váltott ki. Sietve vettem el a konzervet, hogy utána kirohanjak, mielőtt még a pipacsokat megszégyenítő vörösbe borulna teljesen az arcom, hála annak, hogy mennyire zavarba hozott a közelségével. Pakolás többi része viszonylag lassan haladt, hogy visszanyerjem a normális légzésemet és a szívem is visszavegyen abból az őrült ritmusból, amibe Maxwell kergette. Sok mindenre próbáltam gondolni, csak arra nem, hogy milyen érzés is a közelében lenni, vagy érezni azt, ahogyan egy pillanatra hozzám simult. Megráztam a fejemet és próbáltam mindenféle mantrát motyogni az orrom alatt, hogy kitisztítsam a fejemet és utána vissza tudjak menni. Komolyan, amikor a pléd az ölemben landolt, akkor tökéletesen megértettem, hogy miért szokás azt mondani, hogy minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak. Pillantásommal meg tudtam volna ölni, mivel pontosan tudtam, hogy nem csak ez az egy pléd volt tiszta. Reggel én pakoltam vissza őket a helyére és nehezen tudom elhinni, hogy már mindet elhasználták volna. Max szavaira hitetlenkedő nevetéssel feleltem csak, majd még inkább hozzásimultam a kocsiajtóhoz. Valószínűleg igaza volt a mellettem ülő férfinak, de ebben a pillanatban nehezen tudtam elhinni, hogy Lucy tényleg csak védeni akarna engem, inkább tűnt úgy, mintha a véremet akarná szívni és teljesen beégetni Max előtt. Tekintve azt is, hogy köztem és Max között nem volt semmi se, vagyis néha egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán ő is néha érzi azt a megfoghatatlan és semmiből előkerülő érzést, de aztán minden olyan gyorsan elillant, hogy inkább hittem azt, hogy csak képzelődőm. Út közben nem szólaltam meg, inkább csak kifelé bámultam az ablakon, most valahogy élveztem a csendet és a nyugalmat. Talán túlzottan is, de szerencsére úgy tűnt, hogy nem csak nekem, hanem a mellettem ülő férfinak is szüksége van a csendre. Amint megérkeztünk elkezdtem mocorogni az ülésben, kicsit oldalra dőlve kinéztem az első ablakon, de amint megláttam az omladozó épületet grimaszolni kezdtem. Továbbra is a házat fürkésztem, majd amikor megszólalt, akkor ránéztem és újra az épületre. Legszívesebben elfutottam volna, de inkább csak kikapcsoltam az övemet és kiszálltam a kocsiból. Féltem, hogy a hangom nem tűnne annyira határozottnak, mint a tetteim, így inkább nem szavakkal feleltem arra, amit mondott. Nem lehetek olyan, mint egy kisegér és egyébként is mi baj érhet? Semmi, amíg itt van, de az biztos, hogy egy lépésnél távolabb nem fogom engedni. - Esküszöm Maxwell, ha valami horrorházba hoztál, akkor meg fogod még bánni azt, hogy megismertél! – végül csak sikerült megszólalnom és szúrósan pillantottam rá. Reménykedtem abban, hogy semmi kísértethistória nem köthető az épülethez, majd elkezdtem kipakolni a kocsiból a hozott cuccainkat. - Merre felé láttátok legutóbb a kutyát? És biztosan egyedül van? Esetleg azt tudod, hogy nőstény vagy hím? – kicsit hadarva beszéltem, de muszáj volt elterelnem a gondolataimat a csöppet se bizalomgerjesztő helyről. Plusz bármilyen információ jól jöhet, mert ha nőstény, akkor lehet kicsinyei is vannak. Végül nagy levegőt vettem és elindultam az épület felé, de azért túlzottan se rohantam. Még szép, hogy bevártam. - Arra jutottam, hogy hagyhatnánk az illemet és most mehetnél te előre. – lehető legédesebb mosollyal néztem rá, amikor megálltam a bejárat előtt. Ha pedig elindultunk, akkor nyomába szegődve követtem, mint egy kiskutya, ha pedig hirtelen megállt, akkor biztos lehetett abban, hogy a hátának ütköztem.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Való igaz, hogy alig ismertük egymást és máris úgy bántunk a másikkal, mint egy régi jó ismerős. Holott pár órás ismeretségről volt csupán szó. Az érzéseink játszadoztak velünk, ők voltak a hibásak, bár ez nem hiba, amit iránta érzek. Ez egy lehetőség, amit vagy megmarkolom, vagy eleresztem. Rajtam áll. Rajtunk áll. Ám meglepetésemre körül ír olyannak amilyen vagyok, így apró mosolyt megeresztek, hiszen minden szava igaz volt irányomba. Így megjegyezni valót sem tudok hozzá fűzni. A valóságot tártam elé, sosem hazudtam magamról senkinek és nem most tervezem előadni valaki más személyiségét. Nem érezném önmagamnak, így jobban szeretem önmagamat adni. Még neki is. Odabent érdekes volt a légkör, de nem zavartam meg semmit se, ők tudják ki meddig és miként mehet el egymás között, így majdnem hogy csak csendben tettem vettem és segédkeztem. Nem gondoltam Lucy szavait túl, hiszen vicces hangulatban mindenki lehet. Elvileg a nő nem tudhatta hogy van-e valakim vagy nincs, ha csak az ifjabbik meg nem osztotta vele a napokban. Nem tudhatom. Aleyna közelsége szinte megrészegít, olyan érzéseket vált ki belőlem, mit rég óta senki, ám kiviharzik nem sokkal ezután. Nem megyek utána, megvárom, szóval nem sokkal később már az autóban ülve csendesen haladunk a célunk felé. Rendezni kellett az érzéseket magamban, szóval a lehiggadó szívverésem jelezte a testemnek és lelkemnek, hogy minden rendben lesz. Fogalmam sincs mi volt az a korábbi fura érzés a közelében...szerelemnek nem mondhatom, mert voltam szerelmes és ez most más...totálisan kiforgatja a lelki világomat és azt hiszem hogy élvezem. Sokkal másabb, mint régen Nuriával. Vele másabb volt, ő azonnal mindent akart...jó persze Aleynával sehol sem tartunk és lehet nem is lesz belőle semmi. Hacsak nem lépek valamikor. De...a gondolataim az épület sziluettje zökkent ki, így le is parkolok az autóval és megjegyeztem az itt létünket. Vele együtt kiszálltam a kocsiból, a kérdésemre nem válaszolt, ám úgy tűnt elegendő az, hogy kimászott a járgányból. Belül büszke voltam rá. Azonban a szavai kizökkentettek, ráemeltem a pillantásom...megbánom azt hogy megismertem. - Nem tudom mi van bent. Régi gabona felvonó. 12 emelet magas... 1922-ben épült és hát... lényegében bombamenedék. - magyaráztam, miközben a kocsi hátulját is felnyitottam, az épületet figyeltem, végül a hozott dolgokra emeltem a pillantásom. A táskámba még pakoltam pár dolgot; a vizeket és ami még belefért konzerv. A többit is kipakoltam, de azok a földre kerültek, majd a pillantásom a fejszére siklott, de végül lecsuktam a csomagtartót és felkaptam a hátamra a táskát. Nem nagyon akartam hogy cipekedjen, főleg ennyi mindent. Azonban a kérdése meglepett, így ráemeltem a pillantásom. - A kutya csipel rendelkezik. Doug a neve, gazdis, de a gazdája nem ide valósi... nem tudni hogyan került ide... - megelőztem a további kérdéseket, illetve hát elébe mentem a dolgoknak ezzel így. A vízre emeltem a pillantásom, mely elterült tőlünk nem is olyan messze, majd megindultam, nem siettem, hiszen nem akartam hogy lemaradjon. Szavaira csak elmosolyodtam. - Nem is hagynám, hogy te kapd az első pofont. - pillantottam rá egy pillanatra, majd a negyed részig nyitva hagyott ajtót tártam szélesebbre. Végül beléptem és reménykedtem, hogy a kint hagyott fejszére nem lesz szükségünk. Pillantásom körbe figyelte a helyet, fent egyből éledezni kezdtek a madarak, hallani lehetett a szárnyuk csapódását. Remélem a denevérektől nem fél...meg is álltam egy pillanatra, ám Aleyna belém is ütközött. Elmosolyodtam, lehajtottam a fejem és megnyaltam az ajkam. Majd hátra pillantottam rá. - Olykor azért nézd a talajt is, bele ne lépj valamibe...madárürülék, vagy bármi egyéb...- figyelem a szemeit hosszasan, de mielőtt még jobban belezavarodok a szemei színébe eszembe jut hogy ma még dolgunk van...egy kutyát kéne kihozni innen. Ami nem biztos hogy kijutott mióta én Aleynával tartózkodtam a városban. Előre figyelek és megindulok. - Neked lágyabb a hangod, hívogatnád, hátha? - pillantok hátra a vállam felett, nem terveztem megállni, tovább haladtam előre, még a nap besütött a fenti részeken és az ablakokon, így a látásunk egyelőre még jó volt. A hallásomra is figyeltem, hátha akadna valami nyűszítés, vagy karmok hangja ide bent...de csak a madarak és egerek hangjait hallottam.
Ha már idáig eljöttem, akkor nem most akartam megfutamodni, pedig minden bátorságom elillant, ahogyan megpillantottam az épület. Szerencse, hogy még nem sötétedet be, így egy fokkal jobb volt a helyzet és csak reménykedni tudtam abban, hogy könnyű dolgunk lesz, így nem is fog itt érni az éjszaka, mert nem akartam még ennél is jobban beégetni magam, hogy mennyire félős tudok lenni. Végül vettem egy mély levegőt és arra gondoltam, ha a hegymászás nem rémiszt meg, akkor ez az épület se hozhatja rám a frászt és minden rendben lesz. Szavaira sietve pillantottam rá és hátat is fordítottam az épületnek, hogy addig se kelljen azt bámulnom. - Ezek szerint eléggé utána néztél, esetleg az alaprajznak is? – bár elnézve az épületet talán értelmetlen is lenne ismerni, hogy mi merre van benne, mert eléggé olyannak tűnt, amint már bőven kikezdett az idő vasfoga. – Ugye semmi gyilkosság vagy kísértethistória nem köthető ehhez a helyhez? – esélyesen jobb lenne nem tudni, ha igen. Úgy talán egy fokkal könnyebben venném majd a fura és ijesztő hangokat, de inkább próbáltam arra összpontosítani, hogy semmi ijesztő nem fog várni minket odabent. Csak bemegyünk, magunkhoz édesgetünk egy kutyát (mintha az olyan egyszerű lenne), aztán már mehetünk is haza. Tényleg úgy éreztem magam mélyen legbelül, mint egy ijedt kisgyerek és most még abból se tudtam túl sok bátorságot meríteni, hogy tudtam ő itt lesz velem és nem érhet semmi baj se. Természetesen ez kicsit megnyugtatott, de attól még félelem könnyedén áradt szét az ereimben. - Beszéltetek a gazdájával? – óvatosan tettem fel a kérdést, mert volt egy baljós érzésem és reménykedtem abban, hogy tévedek, de nem először találkoznék olyan esettel, ahol a gazdi rakta ki a kutyáját, mert már nem akart róla gondoskodni. Soha nem értettem meg az ilyen embereket, hogy képesek rá és miért nem viszik be egy menhelyre az állataikat. Miért jobb valahol távol kiengedni őket? Amikor elmosolyodott, akkor én is elmosolyodtam és egy kis bátorságot is merítettem belőle, majd elnevettem magam, amint meghallottam a választ. - Ez most úgy hangzott, mintha valami western filmben lennénk és kocsmába készülnénk. – azokban a filmekben gyakran volt verekedés. Újra felnéztem az épületre, majd követtem Maxwellt és nem akartam abba belegondolni, hogy esetleg tilosban rájunk. Reménykedtem abban, hogy nem lesz semmi gond. Hallottam a madarakat, ahogyan az apró neszek se kerülték el a figyelmem, de inkább nem próbáltam kitalálni, hogy egértől vagy patkánytól származik. Ez már csak akkor lehetne rosszabb, ha túlzottan pókhálós lenne a hely. Amikor megállt, akkor úgy kenődtem fel a hátára, mint a bogár a szélvédőre. Megmozgattam kicsit az orromat, miközben kicsit megszeppenve hallgattam azt, amit mondott. Alig észrevehetően oldalra billentem a fejemet, miközben őt fürkészem és elvesztem az íriszeiben. Ennyit arról, amit gyerekként tanítanak, hogy nem illik bámulni a másikat. – Rendben, majd igyekszem a lábaim elé is nézni. – végülis logikus volt. Már csak az hiányozna, hogy valami szögbe lépjek, vagy más éles dologba. Madárürülék annyira nem érdekel, azt le lehet mosni. - Ez most majdnem úgy hangzott, mintha a Bűnvadászok filmből idéztél volna, csak ott a mély hang jelentett előnyt. – kicsit el is kuncogtam magam, mert eszembe jutott az az ikonikus jelenet Bud Spencer és Terence Hill filmből. Tudom, nem mostani film, de akkor is sokan szeretik. – Remélem, legközelebb nem valami pisztáciás dolgot kérsz, mert nincs és soha nem is volt. – tudom, hogy nem pontosan idéztem és másik filmjükben volt, de túlzottan magával ragadott a pillanat, ahogy eszembe jutott a gyerekkorom és a családi közös filmezések. Ez legalább segített kicsit elterelni a gondolataimat arról, hogy hol is vagyunk, majd megköszörültem a torkomat, amikor emlékeztettem magam, hogy miért is vagyunk itt. - Doug! Doug, gyere a mamához! - utóbbi automatikusan jött és bele se gondoltam, hogy ez jelenleg mennyire furán hat. Próbáltam a lehető leghalkabban beljebb sétálni, miközben még párszor hívtam őt, amikor is meghallottam valami zajt a hátunk mögül. Sietve fordultam meg, majd pár másodperccel később hangos csapódással csukódott be mögöttünk az ajtó, amit az én sikításom koronázott meg, miközben ugrottam is egyet ijedtemben. - Elég szegényes a horror tudásom, de nem hasonló dolog szokott lenni a filmekben? A főszereplők valami elhagyatott helyre mennek, ahol csak úgy rájuk zárul az ajtó. – kicsit aggódva pillantottam Max irányába, miközben a szívem továbbra is majd ki akart ugrani a helyéről, de hallhatóan nem csak én ijedtem meg, mert a madarak is elég heves repülésbe kezdtek. Szuper, már csak ez hiányzott. „Gondolj a kutyára!” Mantráztam újra és újra magamnak, miközben lassan beszívtam és kifújtam a levegőt, hogy visszanyerjem a normális szívdobogásomat. - Doug! – újra elkiálltom magam és lehető legkörültekintőbben és nagyon óvatosan sétáltam beljebb, amikor is végre valami neszre leszek figyelmes. Újra próbálom őt hívni, de nem jön. - Azt hiszem, még beljebb kell mennünk és talán feljebb is. – nem voltam biztos abban, hogy jól lövöm be az irányt, de majd maximum kijavít. Az a gond, hogy amíg nem vagyunk a közelében, addig ételt se nagyon akarok lerakni, mert nem szeretném vendégül látni a többi itt lakót. - Ne nézz teljesen idiótának, de tényleg csöppet se hozza rád a frászt ez a hely? – körbe-körbepillantottam, miközben egyre beljebb sétáltunk. Tényleg érdekelt a dolog, hogy ő ennyire jól tudja titkolni, vagy tényleg semmi ijesztő nincs ebben a helyben, csak számomra tűnik úgy, mint ami tökéletes lenne egy horror film forgatásához.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Hogy utána néztem, az enyhe túlzás. Olvastam róla. Hírlapok, cikkek, internet. Azonban az alaprajz említésére bocsánatkérő szemekkel pillantok rá. Az nincs meg. Lehet ezzel lelombozom majd? És nem lehetek többé a hős lovagja? Mi van akkor ha így csak kiábrándul? Miből ábrándulna ki, ha eleve nem is vagy az esete Max? Még ugyanennyi kérdésem akadna, de akkor mindenképp fel is kéne tennem őket számára, hogy válaszokat kapjak. Márpedig nem tehetem fel őket, nem? A következő kérdésén megrökönyödök. Fejet ingatok értelmetlenül. - Nem. Dehogyis. Aleyna. Gondolod akkor elhoználak ide? - akkor a kutya is ott rohadna meg, ahol épp van, biztos ki nem hoznám, ha itt gyilkosságok történtek volna. De semmi ilyesmi nem volt az évek alatt. Még hajléktalant sem találtak erre, csak állatok sereglettek be olykor. De hogy ha hulla hegyek lettek volna itt egykor, biztos lehet benne, hogy én magam sem teszem be ide a lábam. Tűzoltói lét ide vagy oda. A kísértetek meg...ebbe inkább ne menjünk bele, jobban járunk mindketten. Ami pedig az állatot illette és a körülményeket... - Nem volt elérhető. Ki sípolt a telefon. Többszöri próbálkozás után is. - sejtem miért jött a kérdéssel, de most nem olyan probléma van. Remélem. Én arra gondolok hogy megléphetett az eb...de a telefont nem értem. Talán új mobilszáma van és nem frissitették? Ezer meg egy gondolatom és kérdésem lenne ehhez is, de előrébb járnak a fogaskerekeim, meg kell találni az ebet és eltünni, hogy Aleyna nyugton legyen. Fél. Megértem. Nem bánthatom és szekálhatom ezért, ugratni sem fogom, épp elég baja van ezektől is. Az biztos hogy nem hagyom hogy baja essen (és ő kapja az első pofont), a szavaira pedig nevetni kezdek. - Igen, ez pontosan olyan volt. - nem kérek bocsánatot érte, nem is hiszem azt, hogy bántó lehetett ez a számára. Örülök, hogy megmosolyogtathattam. Azonban figyelmeztetem is hogy vigyázzon a lábai elé, nehogy bele lépjen valami kellemetlenségbe. A szemeit figyelem, de aztán kénytelen vagyok erőszakkal elvonni róla a figyelmem, mert így nem lesz meg az az eb...leköti a figyelmem ez a nő. És ez...érdekes és jól eső érzés. Furcsa, ám nem teszek érte lépéseket. Most nem jó az alkalom erre. Inkább jelzek neki, hogy hívja a kishavert, hátha az ő hangjára előbukkanna. A film felhozatalára nem számítottam. - Igen, nézette magát a film. És igen, most a lágyabb hangra lesz szükség. Én csak elijeszteném... - vonok vállat, hiszen a hangom nem épp édesgetésre lett kitalálva de nem is azért, hogy kellemesebbé tegyem. Teljesen jó így ahogy van. Van amikor rossz hogy ilyen, de van amikor kifejezetten remek. Sokan szeretik, van mikor hasznosítom de van mikor szigorúbb vonásokat kölcsönzök orgánumomnak. A pisztácia felhozatalán megnyalom ajkaim, majd minden gondolkodás nélkül közlöm. - Legközelebb randira viszlek el. - nem, nem akartam ezért sem bocsánatot kérni és visszaszívni sem akartam. Komolyan gondoltam a szavakat, annak ellenére, hogy semmit sem akartam tőle. Ámítás. Már hogy a picsába ne akarnék tőle bármit is? Őt magát...de a bolondját járatja velem az összes józan gondolatom, szóval csak elhessegetem őket. Végül tényleg hívni kezdi a kutyát a maga módján, mit meg is mosolygok, nem sok kell hogy elröhögjem magam, de addig már nem jutok el. Kellemes melegség önti el a mellkasomat, miközben a hangján érzem a komoly elszántságot ezzel kapcsolatban. Egyszerre felemelő és bizserget. És persze összezavar mindezzel. Az ajtócsukódás és a lány sikítása a tetőfokára hág. Az utóbbi bennem aggodalmat okoz, felpörgeti a szívverésem, fokozza a vérnyomást, aggódóan fordulok meg, hogy a lánnyal történt-e valami... bár ha sejtettem volna akkor az ajtó csukódása váltotta ki mindezt belőle. A bal vállát ragadtam meg ösztönösen, hogy maradásra késztessem, hogy érezzem az itt létét, hiszen most ezzel kihozta belőlem a paranoiás részt...a sikítása az aggódásom csalogatta elő. A horrorra adott magyarázatra nem válaszoltam, nem tudtam választ adni, nem voltam nagy szakértője ennek, bár mire felém fordult újra hogy mehetünk, addigra rendeztem az arcberendezésemet is. Nem láthatta az aggodalmat kiteljesedni a tekintetemben. Szóval mikor képes volt újra megindulni, akkor fordultam magam is irányba, aztán hallottam újra a csilingelő hangját. Nyugtatóul hatott rám mindez, így apró mosolyt megengedtem magamnak. Ám a kutyának nyoma sincs. Helyette csak a többi itt állomásozó állat hangjait, neszeit hallhatjuk. Az ötletére felpillantok. - Igen. Nem vagy tériszonyos remélem... - tekintetem máris a felfelé vezető utat keresi, mit kivártatva meg is találok, megállok és meg is mutatom a lánynak, hogy arra tudnánk menni. A lépcsőkön át. A lift...nem tudom milyen állapotban van, ha van-e egyáltalán, de nem próbálkoznék azzal. Csak a gond lenne vele. Kérdésére megint rá figyelek. Félni és a frászt hozni rám? Elgondolkodtató...ám a válaszig nem kell sokat várnia. De addig nem is indulok el egyik irányba sem. - Nézd...tűzoltóként sokszor merészkedik az ember olyan helyekre, ami sötét és megvilágítatlan...barlang, csatorna, épületek legteteje...vagy épp egy acélszerkezet, melyről lóg valaki...minden nap félek, de hiszek abban, hogy élve kijutok onnan. Mivel itt nincsenek félelmet generáló dolgok...csak a természet maga...csak attól tartok, amik ezek nyújthatnak. Nem érdekelnek a megbúvó itt lévők...csak ne omoljon ránk semmi. - nem csak tűzoltásra szakosodtam, bármilyen helyzetből ki kell szednünk a bajba jutott személyeket. Bennem van az adrenalin, az hogy féljek, de mindez csak előre visz és nem hátráltat. Nem előtte akarok hősként tündökölni, ilyen a természetem részben ebből fakadóan. - Attól mert bevallom, hogy igen félek a helytől...attól még nem fog a kutya megkerülni, így menni kell tovább. Engem a mások védelme tart mindig a parás helyeken...akár forróság van a lángok miatt...bármi. A félelem természetes dolog. Megtanultam kezelni. - bevallani valakinek egy ilyen dolgot, azért elég nagy előre lépés. A hangom is komoly volt, nem rezzent meg semmire sem. A tekintetem az emelet részeit kutatta, bármilyen árnyat észre veszek, ám most nem volt...helyette csak megfogtam Aleyna kezét. - Gyere. - szólaltam meg szelíden ráemelve a pillantásom, majd ha jött, akkor vele együtt sétáltam a lépcsők irányába, figyelve a lépteinkre. A lépcsőt rozsda ette, ám nem volt olyan veszélyes, hogy ne lehetne rajta felmenni. Aleynára emeltem újra a pillantásom, ám nem engedtem előre itt sem, több okból. Elengedtem a kezét, ha nem akart elereszteni, akkor persze én magam sem engedtem el, csak ha ő is. Majd lassú léptekkel haladtam fel a fokokon, nyomomban a lánnyal.
Tanácstalanul és ártatlanul széttártam a karomat, hogy honnan tudjam, hogy akkor kihozott volna ide, vagy nem. Elég fura dolgokat lehet olvasni neten is, hogy mik történnek meg emberekkel, vagy milyen bizarr első randevújuk volt. Persze tudom, hogy ez nem randi, de akkor is. Arra pedig csak bólintottam, hogy a kutya gazdáját nem tudnák elérni, majd megpróbáltam megtudni Maxtól a többi fontos információt is, hogy mekkora testű kutyáról van szó, illetve tudják-e, hogy milyen fajta volt. Reménykedtem abban, hogy nem agresszív kutyáról van szó, hanem csak olyanról, aki megijedt, ami teljesen érthető is lenne. Szerintem bárki megijedne, ha egyszer csak egyedül találná magát mindenkitől és mindentől távol, akiket és amit ismert. Hálás voltam azért, hogy Max nem tett megjegyzést arra, hogy hirtelen nyuszivá változtam. Tudom, hogy lettek volna olyanok, akik emiatt piszkálnának vagy kigúnyolnának, de ő csak tudomásul vette és inkább úgy tűnt, hogy próbál ellene tenni. Mármint a szavaival és azzal, hogy folyamat a közelemben maradt, azt sugallta, hogy tényleg nem engedné, hogy bármi bajom legyen. Nevetését hallva elmosolyodtam és melegség járta át az egész lényemet. Szívesebben hallgattam volna az ő nevetését, mintsem az állatok neszelését. - Ha már itt vagyunk és western filmek, valójában milyen filmeket szeretsz? – lehet nem volt a legmegfelelőbb a hely ilyen kérdéshez, de inkább csevegjünk valamiről, mintsem néma csendben sétáljunk ezen az elhagyatott és szebb időket is megélt épületben. Ahogyan a nevetését is még hallgattam volna, ez nem volt másképpen a hangjával se. Szerettem hallgatni, ahogyan beszél, mert a baritonja kellemesen csendült és töltötte be a teret. - Ez tévedés, nem hiszem, hogy megijesztenéd. Alapból valószínűleg fél, de inkább csak akkor ijedne meg még inkább, ha fenyegetően szólítanád, vagy ingerültség csendülne ki a hangodból. Persze ezekkel akár még rosszabbat is elő lehet hozni belőlük is, ahogyan az emberekből is. – könnyedén ömlöttek belőlem a szavak és reménykedtem, hogy nem untattam túlzottan. De szerettem állatokról beszélni és most segített egy kicsit elterelni is a gondolataimat. Másrészről meg tényleg így volt, ez a kutya valószínűleg pontosan olyan volt, mint fordított helyzetben egy ember lenne. Ezért is gondoltam mindig azt, hogy mindegy hogy állat, vagy ember, akkor is ugyanúgy kell irányukba fordulni. Megértéssel, türelemmel és szeretettel. Ezekkel sok láthatatlan sebet is be lehet foltozni. Szavaira megtorpanok és még inkább magamhoz ölelem a kezemben lévő pokrócot és úgy pislogok párat, mint aki nem biztos abban, amit hallott. Ha tovább ment, akkor a hátát fürkészem, ha megállt, mert feltűnt neki, hogy megálltam, akkor őt fürkészem, hogy vajon tényleg azt mondta-e, amit igen és ha igen, akkor miért dobbant ilyen hevesen a szívem? Nem kellene továbbra se semmit se beleképzelnem. – Remélem tudod, hogy a nők nem nagyon felejtenek el semmit se. Főleg nem ilyen dolgokat. – hangom halkabban csendült és őt néztem, miközben beszéltem. Természetesen mi is elfelejtünk dolgokat, de azt ritkán, ami fontos, mint például ez is. A szavaimat pedig érthette úgy is, hogy nem lenne ellenemre a dolog, bár arról fogalmam sincs, hogy most hirtelen miért is megyek bele ennyire könnyedén az esetleges randiba. Egyetemen is akadt olyan, akit kikosaraztam, vajon ő mitől másabb, mint a többiek? Jelenleg nem tudom, de remélem, hogy egyszer megtudom és azt is, hogy most az ösztöneim nem fognak tévútra vinni, mint legutóbb. Gondolataimból hamarosan az ajtó becsapódása ébresztett fel, aminek köszönhetően majdnem kiugrott a szívem is a helyéről. Amikor megéreztem az érintését, akkor automatikusan léptem közelebb hozzá, alig egy-két centi lehetett közöttünk. Nem néztem fel rá és kellett vagy fél perc is, mire rájöttem, hogy egyik kezemmel a ruhájába kapaszkodtam. Sietve engedtem el, hogy aztán mondjak valamit, ami segít elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire is jó ennyire közel lenni hozzá. Aztán pedig sietve kezdtem el hívni a kutyát, mintsem esetleg szóba hozza azt, ami az előbb történt. Szívesen meghallgattam mindig másokat, segítettem, amikor tudtam, de ennek ellenére sose voltam jó abban, hogy a saját érzéseimről beszéljek, így emiatt is reménykedtem, hogy jelenleg jegeljük azt, hogy miként is bújtam majdnem teljesen hozzá. - Nem vagyok, különben nehezen másznék falat, vagy hegyet. – ezért is volt abszurd ez a helyzet, hogy a magasság és a hegymászás se hozza rám a frászt, pedig nagyon is veszély, akkor ez a hely meg miért ijeszt meg ennyire? - Hmm, ez érdekes és biztosan nem lehet könnyű mindennap eszerint élni. Mármint mindig is nagyra becsültem azokat, akik a saját testi épségükét kockáztatják azért, hogy másokat biztonságba juttassanak, de gondolom a lelkiteher nem lehet könnyű. Sose volt még olyan, hogy kicsit elvesztetted a fényt és a hitedet ilyen téren? – óvatosan tettem fel a kérdést, mert fogalmam sem volt, hogy volt-e bármi nagyobb törés az életében, vagy olyan eset, ami jobban megviselte. És ott volt még az is, hogy nem biztos szeretne róla beszélni vagy megosztani, amit tiszteletben fogok tartani. Nem akarok a sebeket feltépni, csak egyszerűen szeretném megtudni azt, hogy ki is ő valójában és mi tette olyanná, amilyennek megismertem. - Köszönöm, hogy elmondtad. – őszintén csendült a hangom, mert biztos vagyok abban, hogy nem lehet könnyű ezt így kimondania, hogy mi is hajtja őt. Ezzel talán kicsit engem is közelebb engedett, bepillantást engedett oda, ahova nem mindenki láthat be. Amikor megfogta a kezemet, akkor rápillantottam, de nem mondtam semmit se, csak összekulcsoltam az ujjainkat. Vettem egy mély levegőt, majd felpillantottama rozsda rágta lépcsőre, de végül elindultam. Nem engedtem el a kezét, szinte már úgy tűnhetett, hogy kapaszkodom belé, közben pedig figyeltem minden neszre és zajra. Amint felértünk kíváncsian pillantottam körbe, hogy vajon milyen is a hely. Végül elengedtem a kezét és óvatosan tettem pár lépést előre, majd a félhomályban megpillantottam valamit. Sietve fordultam abba az irányba, utána pedig kiejtettem újra a kutya nevét, mire ő szaladni kezdett, én meg mint egy idióta mindenről elfeledkezve utána eredtem, mert nem akartam szem elől veszíteni, még ha tudtam is, hogy ezzel csak még inkább ráhozom a frászt. De most nem érdekelt, csak tudni akartam, hogy hova fut, közben pedig egyáltalán nem figyeltem a környezettemre, aminek meg is lett az eredménye, mert megannyi pókhálóba szaladtam. Sietve ejtettem el a kezemből a pokrócot és a táskámat is, miközben próbáltam megszabadulni a rám tapadt pókhálóktól, de nem igazán jártam sikerrel és közben sikítani is kezdtem. Gyűlöltem a pókokat, a pókhálót meg még inkább, majd úgy éreztem, mintha rajtam mászna valami, mire még inkább pánikba estem. – Segítség!! Maxwell!! – fogalmam sem volt, hogy merre volt, miközben a nevét üvöltöttem. A szememet nem mertem kinyitni, mert féltem, hogy mit látnék, meg úgy éreztem, hogy az arcomon is van. A hajam is már az arcomban lógott az össze-vissza ugrálástól, majd amikor megint úgy éreztem, hogy mászik rajtam valami, akkor egyszerűen ledobtam magamról a felsőt is, mintha így megszabadulhatnék tőlük. – Kérlek, szed le rólam! Kérlek…- nem hiszem el, hogy miként lehetek ennyire szerencsétlen és egyébként is mi jutott eszembe, amikor csak úgy a kutya után indultam minden veszélyt figyelmen kívül hagyva? Legalább egyelőre nem szakadt le a talpam alatt a padló, csak tiszta pókháló lettem, de reméltem hamarosan megszabadít attól, mert a pánikroham egyre erősebb lett és nem volt afelől kétségem, hogy kezdi megbánni azt, hogy magával hozott. Inkább csak hátráltatom őt, mintsem a segítségére lennék.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Hogy milyen filmeket szeretek? Meglepett a kérdés és ez ki is ült az arcomra. - Hát öhm... - válaszolni sem tudtam rá hirtelen. - Nem tudom mennyire ismered, de van egy régi film, amit többször is megnéztem...Fireprof, vagy szerelempróba. 2008-as film. 2014-ben láttam először és szinte belém égett a lényege. Akkor ott van még a Lucky Luke...a tűzoltós és rendőrös sorozatok...aztán úgy ennyi. A mostani filmeket nem láttam még. Sorozatos vagyok...bár amilyen sűrűn ráérek ezekre...hát lemaradtam fényévnyi részekről. - válaszoltam meg kérdését, majd felszaladtak szemöldökeim. - És te milyen tipusú csaj vagy. A romantikus filmeket bírod, vagy inkább azt ejtenéd a kukába? - dobtam vissza a kérdést máshogyan, közben figyeltem a környezetünkre. Nem hagytam alább azzal hogy vigyázok rá. Ez a filmnézés...nézhetnénk egyszer egy filmet csak ketten. Csak ő és én...de nem...majd egyszer egy randin...de az nem randi lenne...otthon ülni és filmezni? Áh. Akkor a mozi. Bár fogalmam sincs... - Mozizni szoktál? - tettem fel ártatlanul egy kérdést, hiszen ezzel megpiszkáltam a fantáziámat. És a válaszadásáig csak bennem fog zubogni ez. Inkább kérdezek... ami meg a kutyát illeti, az attól függ milyen hanghordozással szólok hozzá. Valóban. Az emberek is megijednek ha más haragosan, vagy hirtelen szólalna rájuk. Felhozom inkább a randit, hiszen előfordul hogy elmegyek vele valahová. Meglepett, azt hittem kinevet és közli, hogy velem sehová sem fog menni. Helyette inkább közölte, hogy a nők nem felejtenek. Kaján mosolyom feltűnt a képemen és persze hogy örültem, hogy ezt talán vehetem egy talán eljönne velemnek. De nem akartam bele lovalni magam ebbe az egészbe, majd ha oda jutunk, akkor majd örvendek egyet nekünk. Vagyis hát a lehetséges opciók pozitívumára. A közelsége megbolondít, főleg ha olyan helyzet lenne, de így csak próbálok nyugtatóul hatni rá a jelenlétemmel. Hatnék rá máshogy is, de ez most megint csak nem opció. A magasságtól meg nem rémül meg, ami szintén egy plusz pont. El is mosolyodok, szinte dagad a mellem ezekre a szavakra. Megtanultam kezelni a félelmem. Bemegyek lángoló épületekbe, lemászok bárkiért a mélybe...de a lelki teher...ahogy Aleyna mondja, az mindig is ott van. - De volt. - emelem rá a tekintetem, melyet nem engedtem, hogy az emlékek meggyötörtként csillanjanak meg. Holott fájtak az emlékek. Fájt ahogy akkor nap visszautasította a gyűrűt, majd később karácsonykor dobott...vagy dobtam őt. Alig pár hónappal később meg egy gyújtogatás áldozata lett. - De nem szeretnék erről beszélni... Nem tudok csak úgy erről... - néztem újra magam elé, majd az utat is folytathattuk. Tényleg nem akartam ezzel magamat kínozni és azt sem akartam, hogy ő érezze magát szarul ez miatt. Bőven elég hogy sikerült úgy ahogy tovább lépnem, de azt a mocskot kézre kerítem. Itt van valahol New Yorkban....de most térjünk vissza a kutyához. A kezét fogva lépkedtünk fel a lépcsőn, mire felértünk...körül néztem, akadt ott pár dolog...de aztán halottam Aleynát ahogy Dougért kiállt, majd mire oda néztem, már rohanni kezdett. A testem nekem is lendült az irányába, ahogy a hangom is útnak eredt. - HÉÉ! - kiáltottam rá félelemmel telt haragvással, hiszen rohadt rossz ötlet mindez, csak úgy elszaladni egy olyan helyen, amit nem ismersz és korábban is említettem, hogy veszélyes...a sikitásra azonban megfagytam minden mozdulatban. Figyeltem a kapálózást, az elejtett holmikat, ahogy a pókhálók megvillantak a fényben...az aggodalmam szülte feszültség ott tombolt bennem. Kifújtam a levegőt, majd újra ráemeltem a pillantásom, de már a póló nem volt rajta... felnyiltak a szemeim a melltartó és keblei látványára....de aztán eszembe jutott a baj igazi forrása. Sietős léptekkel indultam meg felé, hogy kisegítsem. Hogy a hajáért nyúljak, hogy lehámozzam róla a felesleget. Közben a szabad kezemmel próbáltam az álláéra fogni és feljebb emelni, hogy rám fókuszáljon. Nem akartam még jobban megrémíteni, hiszen nem sok választotta el a lyukaktól és a szétzilált korláttól, mely nem biztos visszatartotta volna egy eséstől. Dühös vagyok? Igen. Ez látszik az arckifejezésemen, de inkább nem teszek rossz döntéseket...lehámozom róla a pókhálókat, próbálok nem elcsábulni, hogy a melleire fügeszem pillantásomat. - Semmi baj. Mindjárt meg van mind... - szólaltam meg végül halkan, közben a feje tetejéről lepöcköltem egy mászó valamit...alaposan megtisztítottam, egészen az utolsó háló is lekerült az arcáról, hajáról. Alapos voltam. Elengedtem az állát, majd hátrébb léptem, hogy felvegyem a pólóját, hogy azt is megtakarítsam a rákerült állománytól. Majd a lány felé nyújtottam a kezem újra, hogy elhúzzam onnan, nem erőszakoskodtam, finom voltam vele, annak ellenére, hogy legszívesebben leüvölteném a haját a fejéről. A pólót átnyújtottam a számára, majd elléptem mellette, hogy a lámpát felkapcsolva megvilágítsam a sötétebb helyeket. Több lyuk, a leszakadt korlát ott ficeget, pár kiálló rúd társaságában...kellemetlen esés lett volna...nem akarok ebbe belegondolni hogy elhoztam ide és lehet pár pillanattal később holtan vihetem ki innen. Nem. Nem veszíthetem el. Őt nem. - Legközelebb...kérlek Aleyna...ha nem látsz be egy bizonyos helyet...nem ismered a lépést...ne rohanj vágtázva bele... - ráemeltem a pillantásom, a lámpát még mindig a veszélyes helyre világítva, hogy megértse, hogy miért olyan az arcom, miért vagyok dühödt arckifejezéssel kicsit haragosabb hangszínnel. Nem tombolok, nem üvöltözök, nyomatékosítottam a dolgot. - Elhiszem hogy megakarod találni a kutyát...de nem rohangálunk... - lehalásztam a táskámat, felbontottam és kivettem belőle egy üveg vizet, megbontottam, végül átnyújtottam neki. Egy újabb vízbe pedig magam ittam bele. Egerek kezdtek rohangálni, idefent még úgy ahogy akadt élelmük...visszatértem mellé, hogy ne érezze félelmetesnek a helyet. És az egerek is távol tartják talán magukat. - Nem haragszom....csak megijedtem... - nem veszíthetlek el...vallottam meg neki mindezt, kivéve az utolsókat, ahogy a táskámról ráemeltem a pillantásom a szemeire. Lehajoltam a táskájáért, azt is megtakarítottam és ugyanezt tettem a pokróccal is...visszakapta őket tisztán.
- Pedig a sorozatoknál az a jó, hogy rövidek és közben akár tud főzni, takarítani is az ember. – persze, tudom erre meg sokan azt mondják, hogy akkor nem is nézi az ember, hanem maximum hallgatja, ami részben igaz. – Nem ismerem a Fireprof filmet, de majd rákeresek, hogy miről is szól. – kíváncsivá tett, hogy milyen film lehet az, ami nagyobb hatással volt rá. – Szeretem a romantikus filmeket, sorozatokat is, de azért nem tudnám nézni a végtelenségig. Meg sokszor a régebbi romantikusabbak jobbak, mint az újak. De ha egy kedvenc filmet kellene mondanom, akkor Múmia filmre esne a választásom, illetve mostanában inkább rendőrös, nyomozós vagy vicces sorozatokat nézek. Igazából sokszor láttam már a kedvenceimet is, mert legalább közben tudok mást is csinálni. Brooklyn 99 is, vagy ott volt a Hawaii five-O is. Utóbbi annyira gyönyörű helyen játszódik, meg tetszett, hogy helyi szokásokat, hiedelmeket is megjelenítettek benne. – természetesen még jó darabig tudnék sorolni kedvenc sorozatokat, amiket sose unok már meg és olykor idézni is pontosan tudom, vagy megmondani, hogy melyik részben is történt a dolog. Kevés olyan új sorozat van, ami vonz, jobb szeretem azokat, amikről tudom, hogy elterelik a figyelmem vagy éppen felvidítanak. Az említett filmet soha nem fogom megunni, egyszerre humoros, ugyanakkor szerintem édes is annak köszönhetően, ahogyan kiköt egymás mellett a két főszereplő. Civódásaikat imádom. Meg se fordult a fejemben, hogy pontosítani kellene esetleg, hogy a régire gondolok, nem pedig az újra. - Nem igazán. Egyedül nem buli, meg manapság már szinte majdnem mindent élvezhet az ember a kanapéja kényelméből is, maximum várnia kell kicsit. Ott legalább nincsenek idegesítő emberek, akik a hátadba nyomják a lábukat, vagy felrakják az ülésre, vagy hangoskodnak, telefonálnak. – nem rajongtam annyira a mozikért. Nem hiányzott a tömeg se, meg kényelmesebb otthonról nézni. Ott bármikor meg is tudjuk állítani a filmeket, ha valami közbejön. Meg nincs is jobb annál, amikor nasifalva vesz körbe közben és mellette még kényelmes ruhában is lehetek, a hajamat is viselhetem szénaboglyaként, mert úgyse látja senki se. A kérdésemnek köszönhetően pár pillanatig olyan volt, mintha megfagyott volna a levegő. Hangja és a testtartása is mintha megváltozott volna. Nem örültem annak, hogy én váltottam ezt ki belőle, mert nem tudtam lakatot tenni a számra és kíváncsiskodtam. - Sajnálom, nem kellett volna kérdeznem. Nincs közöm hozzá és teljesen érthető, hogy nem akarsz róla beszélni. – kicsit hadarva beszéltem megint és próbáltam leplezni, hogy mennyire rosszul érzem magam. Nem amiatt éreztem rosszul magam, hogy ő nem akart beszélni róla, mert azt teljesen megértettem. Sokkal inkább amiatt volt lelkiismeret furdalásom, hogy egyáltalán szóba hoztam és rákérdeztem. Kicsit meg is szorítottam a kezét, csak hogy éreztessem vele, hogy megértem. Hamarosan pedig már fent voltunk, ahol pillanatok alatt szúrtam ki az ebet, vagyis azt hiszem ő volt. Biztosra nem mondanám, de akkor is egyből az ösztöneimre hallgatva rohanni kezdtem, hogy ne veszítsem el szem elől, mert legalább akkor tudjuk már, hogy merre kell majd keresnünk. Max kiáltását teljesen kizártam, mintha nem is jutott volna el a tudatomig, csak futottam és futottam, amíg a pókhálók erdőjébe nem kevertem magam. Szinte bármit megtettem volna azért, hogy megszabaduljak a rám került pókoktól és pókhálóktól. Éreztem, ahogyan a pánik egyre inkább átjár és a félelem is. Fogalmam sincs, hogy miért írtózom ennyire ettől az állattól, de egyszerűen úgy éreztem magam, mint aki csapdába esett. Levegőt is egyre hevesebben vettem, amikor is megéreztem Max közelségét. Egyszerűen csak mindig tudtam, hogy a közelemben van, mintha valami láthatatlan kötelék lett volna közöttünk. Amikor elkezdett segíteni, akkor szép lassan megálltam és nem forgolódtam össze-vissza, de a szememet csak akkor nyitottam ki, amikor az államnál fogva felemelte a fejemet. Lassan és félve nyitottam ki, eleinte csak résnyire, majd amikor megbizonyosodtam, hogy nincs pókháló a szemem előtt, akkor kinyitottam újra, viszont elegendő volt egyetlen pillantást vetnem Max arcára, hogy tudjam dühös, vagy legalábbis mérges. - Köszönöm. – szavaira bólintottam is egyet, amikor közölte, hogy mindjárt mindegyiktől megszabadít. Őt fürkésztem és közben próbáltam nyugtatgatni magamat. Szép lassan el is kezdtem kifújni a levegőt, majd beszívni. Ezt párszor megismételtem, míg végre azt nem éreztem, hogy a szívem végre újra normálisan dobban. Ekkor tudatosult az is bennem, hogy a felsőm is lekerült, mire sietve magam elé kaptam a karomat, mert teljesen zavarba jöttem. Nem vallott rám, hogy csak így ledobjam a felsőmet, de most nem igazán volt más választásom. Túlzottan rám tört a pánik. Hálásan pillantottam rá, amikor a pólómat is megmentette a pókhálótól, majd sietve vettem el, hogy belebújjak. Meglepett, hogy nem kiabált velem, amikor megszólalt, a pillantása viszont elegendő volt ahhoz, hogy apróra összehúzzam magam. Figyeltem őt, miközben az ajkamat harapdáltam. Követtem a lámpafényét, majd nagyot nyeltem, amikor megláttam, hogy mire gondol és miért mérges rám, illetve mintha kicsit aggódott is volna. – Sajnálom, nem akartam bajt. Én csak egyszerűen megláttam és … - a többit nem kell magyarázni, hiszen egyértelmű mit tettem, követtem az ösztöneimet. Lesütöttem a pillantásomat, a cipőm orrával pedig a port kezdtem el túrni. – Ígérem, óvatosabb leszek. – a lehető legédesebb kiskutya szemeimmel néztem fel rá. Nem tetszett, hogy haragszik rám. Jobb szerettem, amikor mosolyog, vagy boldog. Ezek után nem csodálkoznék azon se, ha elkönyvelne felelőtlennek vagy dilisnek, mindamellett pedig a korábban említett dologból meg nem lenne semmi se. Némán elvettem tőle a vizet és ittam pár kortyot, utána pedig ismét körbe kémleltem. Kész szerencse, hogy nem lett nagyobb gond ebből, hiszen elég volt csak két lépéssel arrébb pillantani és ott volt a lyuk. Simán beleeshettem volna miközben össze-visszaforgolódtam a pókhálók miatt. Ismét rápillantottam, amikor megszólalt, majd pillanatok alatt lecsökkentettem a köztünk lévő távolságot és megöleltem őt. Reménykedtem, hogy nem fog eltolni magától, a fejemet a mellkasához fúrtam, mintha ez annyira megszokott vagy normális dolog lenne, de most nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy nem csak nekem van szükségem arra, hogy kicsit meg tudjon nyugodni, hanem neki is és ebben talán az ölelés jobban tud segíteni, mint ezernyi szó. Fogalmam sincs, hogy meddig állhattunk némán, akár eltolt, akár nem, de idővel megszólaltam, szinte a mellkasának mormogtam a szavaimat. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni és ígérem, hogy óvatosabb leszek. Nem áll szándékomban szívrohamot okozni, se meghalni. – halovány, reménykedő mosollyal az arcomon néztem fel rá. Inkább bele se akartam gondolni abba, hogy mennyire szörnyen festhetek a korábbi sokk miatt, meg a hajam is biztosan össze-visszaállt. Elvettem tőle a táskámat és a pokrócot is. - Arra kell mennünk, de van egy rossz hírem, azt hiszem nem csak neked okoztam szívrohamot. – bűnbánóan néztem rá, mert ha tényleg a kutyát láttam a félhomályban, akkor biztosan ő is még inkább megijedt. – Azt hiszem nem lesz olyan egyszerű majd előcsalni őt, de cserébe hoztam vacsorát magunknak is. – próbáltam lekenyerezni őt, hogy utána elinduljunk arra, amerre a kutya ment. Közben figyeltem minden lépésre, minden neszre és jól szemügyre vettem az ott felejtett tárgyakat is. Amikor feltűnt egy jobban elbarikádozott rész, akkor megálltam és megfogtam Max kezét is, hogy megállja bírjam. - Valahol itt kellene tanyát vernünk, hogy ne hozzuk rá még inkább a frászt, mert szerintem valahol itt bújhatott el. Az egyik tányérba közel rakhatunk ételt, aztán egyre távolabb a másik kettőt, hogy ki kelljen jönnie. A vizet meg félútra kellene tenni. – miközben magyaráztam levettem a hátizsákomat és leraktam a pokrócot egy rozogának kinéző asztalra, ami lehet idővel beszakad alattunk, de egyelőre jobbnak tűnt, mint a föld. Ha pedig lerakta a hozott cuccot, akkor elővettem belőle a műanyag tányérokat, majd elvettem az egyik konzervet, hogy abból pakoljak ki a tányérokra.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Sorozatokról beszélni, a kedvenceinkről. Szokatlan és egész kellemes elfoglaltság, ám így még több kíváncsiság lapul bennem az irányába. Hát köszi szépen. Ám úgy tűnik nála elég változatos a felhozatal szavai alapján. Persze hogy ismerem a felsoroltakat, néztem már és tudom is miről szól, nem vagyok elmaradott ilyen téren. Szerencsére. Bár ezt egy ilyen helyen megbeszélni...az megint egy érdekes dolog, hiszen egy randin kellene mindezt megejteni...ez lenne az első randink végül is kimondatlanul? A mozi pedig...egyedül valóban unalmas, ám megmondani sem tudnám, hogy mikor voltam moziban utoljára. Vagy bármi ilyesmin. Az utolsó ott megnézett filmet sem tudom felidézni, így annyira nem is lehetett emlékezetes. Ez pedig fura. Tényleg nem jön egy emlék erről, így inkább nem is agyalok rajta. Ami pedig a nem mozit és a mozit illeti...kettesben egy filmnézős est? Vagy bármi ilyesmi...de ezen később fogok agyalni és nem most. Hiszen egy küldetés kellős közepén vagyunk jelenleg. Pedig nagyon szívesen elvinném valahová. Ám ezen gondolatokat félre is teszem ahogy érdeklődik a hitem elvesztésén. Szerencsére nem tudok erről mondani semmit és nem is akarok, rossz érzések kerítenek hatalmukba, ő pedig kapcsol és lemond arról, hogy erről bármit is megtudjon. Kellemetlen és fájdalmas emlék, beszélni róla pedig...összeroppantana. Nem tudok erről beszélni úgy ugazán senkinek se. Ő pedig megérti, a kezem is megszorítja, ami kellemesen hat rám. Aleyna futásnak ered valami után, hiába kiáltok rá, meg sem hal, ám a pókhálók felfogják mielőtt még rosszabbra fordulna a dolog. Kihámozom a hálók fogságából a póló nélküli leányzót, míg engem figyel, én pedig őt...nem akartam a melleit bámulni, volt bennem annyi emberség, hogy ezt így meglépjem. Még akkor sem fordítottam kebleire nagy figyelmet, mikor próbálta eltakarni magát, de aztán a pólót is vissza tudta húzni. Így aztán letudtam cseszni őt mindenért is. Ajkait beharapta, de figyelt rám. Bocsánatot kért... fejet ingattam...nem volt semmi baj....csak megrémültem, ami nem volt szokásom, de aggódtam érte. Túlzottan is...ez az érzés, ami általa beterít egyre elhatalmasodik...amit nem bánok, mert sokkal kellemesebb, mint bármi más ezen a vidéken. Az ölelésére nem számítottam, meglepett ezzel a közeledéssel, de viszonoztam az ölelést. Leginkább a hajára is rá simítottam, majd lejjebb csúsztattam a derekáig a karjaimat. Finom voltam, nem durvultam, nem volt bennem perverz vágy, nem használtam ki a pillanatot semmi ocsmányságra. Jól esett az ölelése, megnyugtatott ezzel szinte másodpercek leforgása alatt. Mérges voltam és szinte pánikoltam hogy történik vele valami borzalom és még csak meg sem ismerhettem jobban. Nem akartam ezt az érzést, de így sokkal békésebb volt minden. Szavak helyett a tetteink szóltak. De aztán ő megszólalt, hallgattam a kellemes hangot az ölelés közepette és kicsit szorosabban vontam magamhoz a testét. Beszívtam a levegőt, majd államat a feje búbjára ejtettem és végül a hajába szagoltam. - Nem engedem, hogy bármi bajod essen...érted? - szólaltam meg csendes őszinteséggel és most egyáltalán nem bántam meg azt, hogy nem látja az arcomat. Ezer meg egy emlék viharozott meg a múltból, ám a felé tett akkori szavaim hamisak voltak. Ahogy ő is hamis érzéseket táplált felém. Már rájöttem, ám már nem számít mindez. Ez a jelenlegi érzelem hullám, ami egyre nagyobb ez mind igazi és valódi. Kézzel tapintható, itt van kettőnk között kimondatlanul. Ahogy kibújt az ölelésből, visszavette a cuccait is, ám mégis felé nyúltam bal kézzel hogy megigazítsak egy tincset az arcából. Nem kértem bocsánatot ez miatt, s közben még el is időztem arcának vonalán...de a kutya. Hamar visszaejtettem testem mellé a kezem és figyeltem a szavaira. A kutya is megijedhetett. Meghiszem azt...ám most nem a kutya sorsa érdekelt. Aleynáé...az ölelése vonzott...és ez egyre jobban beleékelte magát a mellkasomba. - Ennivel én is szolgálhatok. - mosolyodtam el szelíden, miközben a táskám felé böktem. Nem felejtetem el. Igaz, hogy a kutyának szántam, de így, hogy hozott konzervet...amit majd visszakapnak triplán...már nem bántam meg hogy elhoztam magammal. A keresésre indultunk megint, de aztán a lány megállított, így kíváncsisággal telt szemekkel hallgattam a tervét. - Miért kell ennyi kaja? Jól lakik eggyel is...nem kell sokat tenni a tányérba, ha éhes, akkor az első tányér koszt is előcsalja... - nem akartam elkapatni a kutyát a sok kajával, hiszen, ha elég éhes akkor a kevés étel is előcsalogathatja. Akármilyen messze vagy közel vagyunk hozzá, akkor is jönni fog és enni. Az éhes kutya ösztöne ezt fogja súgni. Túlélni. Leszedtem a táskámat, hogy ne kelljen lehajolni érte, az asztalra pakoltam fel, hogy Aleyna könnyedén előszedje belőle azokat melyre szüksége van. Figyeltem minden mozdulatát és az arcát is néztem. Hosszasan...igézően...mint aki most azonnal leterítené és el sem engedné soha többet. De nem tehettem meg. - Te nem vagy éhes? - szedtem elő a megpakolt dobozt és megzörgettem a bele tett ételt. Én nem voltam kajás, de azt nem hagyhattam, hogy az útitársam étel nélkül legyen. Nem akartam leülni, igaz vonzott Lucy ajánlata, hogy ezzel így közelebb lehetek hozzá, de kihasználni sem akartam a helyzetet. Előszedtem az üvegemet és inni kezdtem. Egy másik tányért is előszedtem, hogy töltsek bele és odébb leraktam, kicsit messzebb tőlünk. Az ételt Aleynára bíztam, én a kevesebbre szavaztam, az is bőven elő fogja csalni ha éhes. - Már csak várni kell... - figyeltem az előkészített terülj terülj asztalkámra, majd Aleyna felé emeltem a figyelmem egy mosollyal. Nem voltam már mérges rá. Elmúlt a félelmem is. Biztonságban van. Ez pedig többet jelent nekem, mint az hogy haragot tartsak. - Mikor voltál utoljára moziba? - persze hogy piszkálja a figyelmem, s fantáziámat.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire felbosszantom őt, igazából bele se gondoltam a tettem be, csak cselekedtem. Miután felmértem a környezetet egyértelmű volt, hogy lehetett volna rosszabb is, mint az, hogy pókhálók fogságába esem. Vajon ha fordítva történik, akkor én miként reagáltam volna? Képes lettem volna ennyire higgadtan leharapni a fejét, mint ő teszi, vagy sokkal jobban kikeltem volna magamból? Fogalmam nincs, csak azt tudtam, hogy egyáltalán nem volt remek érzés így látni őt. Sőt, roppant pocsék érzés volt, hogy én váltottam ki ezt belőle, ugyanakkor kicsit meglepő is, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire aggódik értem. Igaz, többször is mondta már, hogy vigyázni fog rám és nem engedi, hogy bajom essen, de akkor is meglepett, hogy ennyire felhúzta a tettem. Hamarosan pedig egyszerűen megöleltem őt, amikor viszonozta az ölelést, akkor kicsit megkönnyebbültem, mert úgy tűnt, hogy nem csesztem el mindent és nincs ellenére a közelségem se. Elvesztem az ölelésében és az illatában is. Pár pillanatig lehunytam a szememet és hagytam, hogy a boldogság szétáradjon az ereimben, a belőle áradó biztonság pedig beterítsen, mint valami takaró. Az ölelése nagyon is megnyugtatott és pár pillanatra még képes voltam elfeledni azt is, hogy milyen helyen vagyunk. - Igen. – csak ennyit mondtam a szavaira, mert már többször is mondta és a tettei is alá támasztották, hogy komolyan gondolja ezt a dolgot, hogy nem engedi, hogy bajom essen. Természetesen tudom, hogy nem lehet mindig mindentől megóvni az embert, de azért kicsit megkönnyebbültem, hogy tudtam ő itt van velem, és ha rajta múlik, akkor nem fog bajom esni. Ő nem csak a levegőbe beszélt, hanem tett is azért, hogy szép lassan egyre inkább bízni kezdjek benne, ami részemről nem volt soha egyszerű dolog. Amikor megigazított egy tincset, akkor elmosolyodtam és őt fürkésztem. Lehet máskor zavart volna, hogy csak úgy valaki a hajamat piszkálja, de most egyáltalán nem érdekelt. Sőt, ezek az apró tettek inkább beszédesek voltak ezer szónál is, mert ilyenkor úgy éreztem, hogy ő is érzi azt a vibrálást, ami időről időre körbeleng minket. - Ohh, tényleg mondtad is korábban. Mi finomat hoztál? – néztem rá kíváncsian, mert tényleg kezdtem éhes lenni. Régóta ettem már utoljára, igazából az ebéd is kimaradt, csak gyors bekaptam egy müzliszeletet és már rohantam is a dolgomra, így nem csoda, hogy a vacsoraidőhöz közelítve már kezdtem egészen éhes lenni. Közben pedig elkezdtem előkészíteni a kutyának az ételt, de egyelőre csak az egyik konzervet bontottam ki és azt pakolom szét három részre. Kérdésére elkuncogom magam és játékosan megingatom a fejemet is, majd mosollyal az arcomon pillantok fel rá. - Soha nem láttám még olyan videót, ahol egy kutyát próbálnak meg befogni és nagyon ijedt? Hiába rakod ki az ételt, akkor is van hogy elfut, amint nyúlsz felé. Volt olyan, aki napokig visszajárt az adott környékre, hogy sikerrel járjon. – nem kioktató volt a hangom, csak megmosolyogtatott az, hogy azt hiszi annyira könnyű befogni egy kutyát. Igaz, néha tényleg az, de az a ritkább eset. Bár azért reméltem, hogy pár óra alatt sikerrel járunk és nem kell majd újra, meg újra visszajárni erre a helyre. – Plusz szerintem ez adhat egy kis bizalmat is az irányába, hogy nem várod el egyből azt, hogy ott egyen, ahol te vagy, hanem adsz neki teret és időt, hogy magától közeledjen és szép lassan megszokja a jelenlétedet. – lehet totál hülyeség amit mondok, de én hittem abban, hogy ez is hasonló lehet, mint az embereknél. Vannak akiknek idő kell, hogy jól érezze magát egy társaságban, míg mások szinte egyből otthonosan mozognak egy idegen környezetben is. - Valójában farkaséhes vagyok, nem ebédeltem, de előbb a munka, aztán jöhet a szórakozás. – már amennyiben a kajálást lehet szórakozásnak nevezni. Lassan lépkedtem ebben a káoszban, ami uralta ezt a részét a helységnek. Ügyeltem arra, hogy ne lépjek bele semmibe és ne is akadjak fent semmin, mindamellett pedig ne csapjak túlzottan nagy zajt. Amikor egész közel kerültem az elbarikádozott részhez, akkor letettem az első tányért, majd pár lépéssel arrébb a másikat, de mielőtt még visszább mentem volna megálltam és leguggoltam. - Doug, nincs semmi baj. Tudom, hogy félsz és sajnálom, hogy én is megijesztettelek. – hangom lágyan és gyengéden csendült, körbe pedig fürkésztem a környezettemet, hogy valahol megpillantom-e őt. – Szeretnék segíteni, mi itt fogunk várni, amikor úgy érzed, de addig is hoztunk ételt neked. Nyugodtan egyél, nem fogunk zavarni. – Azzal felálltam és nem érdekelt, hogy mennyire furán hathatott ez az egész. Sokan azt hiszik, hogy az állatok buták és nem értik meg azt, amit az emberek mondanak, de szerintem nagyon nem így van. Nagyon is okosak és sok mindent meg is értenek. Lassan visszasétáltam, majd leraktam a harmadik tálat pár lépésre tőlünk, majd elvettem a vizes edényt, hogy azt a középső kaja mellé lerakjam. Aztán pedig visszasétáltam Max mellé és óvatosan felültem az asztalra. Reménykedtem abban, hogy nem fogja megadni magát, meg azt is, hogy hamarosan nem lesz itt patkány vagy egér invázió a kaja miatt. - Igen. Remélem, hogy nem lesz gond. – viszonoztam a mosolyát, majd pedig elvettem tőle az ételt, ha olyat hozott, amit szeretek. Ha nem, akkor elővettem a táskámból a bekészített szendvicset. A kérdése meglepett, ami ki is ült az arcomra. Azt hittem, hogy a legutóbbi válaszom miatt azt hiszi, hogy olyan vagyok, mint egy házsártos vén öreglány, mert nem rajongok a moziért. Valójában pedig a korábban mondott dolgokon kívül volt még egy ok, ami miatt nem rajongtam érte. - Körülbelül 3 évem, azt hiszem. Lucy-val akartunk valamit megnézni, de már nem rémlik, hogy mit, mert végül nem lett belőle semmi se. – hangom egyre inkább elhalkult, majd a kaját elkezdtem piszkálni, miközben egy mély sóhaj szaladt ki az ajkaim között. – Egészen addig a napig azt hittem, hogy csak képzelődőm arról, hogy a barátom másként kezdett el viselkedni az utolsó pár hétben, de végül kiderült, hogy nem. Éppen mentünk volna a terem felé, amikor megpillantottam egy másik nővel. Eléggé egyértelmű volt, hogy milyen is a viszonyuk. Igazából ennek köszönhető az is, hogy Lucy és én nagyon jóban lettünk, hiába vagyunk tűz és víz. Ő vigyázott rám a következő hetekben, egy darabig hozzá is költöztem. – Neki volt köszönhető az, hogy nem csúszott szét az életem, hanem megmaradt a munkám és az egyetemet se rontottam el teljesen. Talán azért is éreztem még nagyobbnak az árulását az exemnek, mert nem sokkal előtte voltunk először együtt, aztán még párszor, miközben egyre ritkábban is láttuk a másikat. Vajon ő már akkor is mással kavart és csak egy strigula voltam? Azóta pedig nekem is nehezebben ment az, hogy bízzak másokban, vagy egyáltalán ennyire közel tudjak engedni valakit. Ezért is volt fura az, hogy Max ilyen téren is másabb volt, mert a falaim repedezni kezdtek a közelében és hamar elkezdtem bízni benne. Ez azért jó jel volt, hogy már elkezdtem bízni benne, az pedig a jövő zenéje volt, hogy ez a bizalom teljesen ki fog bontakozni, vagy nem. Végül megrántottam a vállaimat és óvatosan pillantottam rá. - Azt hiszem, én vagyok a hangulatgyilkos felelős. Ne haragudj. – hangom óvatosan csendült, mert talán nem kellett volna elmondani ezt. – Inkább beszéljünk másról. - Szeretsz olvasni? Ha igen, akkor milyen könyveket? – közben pedig újra elkezdtem enni, mert legalább addig se mondok valami lehangoló történetet. Nem is értem, hogy mi ütött belém, hogy megosztottam vele ezt, hiszen a családban se ismerte mindenki a részleteket. Csak annyit tudtak, hogy kihunyt a láng és vége van.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Vigyázni valakire, aki szinte idegen még a számodra? Lehetséges ilyesmi? Biztosan és ez nem a munkámból fakad. Ez én magam vagyok. Védelmezem a hozzám közel állókat, még Aleynát is...mert olyat érzek irányába, amit nem sűrűn érzek más nők felé. És ez sokkal többet jelent már most...hogy elkerülhető ha nem találkoznánk? Hát jelenleg kitudja meddig de itt fogunk kettesben bóklászni, így aztán elkerülhetetlen a társalgás. Ez pedig közelebb vihet hozzá, vagy őt hozza közelebb hozzám. Hogy aggódok-e? Jelenleg nem...de ha kikerülünk innen, nem tudom mi lesz a folytatás. Tényleg elhívom randira? Ahogy félre simitom a haját, ő nem löki el a kezem, csak elveszik a szemeimben és én is az övéibe. Mintha valami bűbáj lenne! Kérdésére felvontam szemöldökeimet. Enni. El is felejtettem itt ebben a közelségben vele. Mit is hoztam ennit? El is gondolkodok rajta, miközben elő szedem a dobozt és felnyitom azt. - Rizs, hús, gomba, zöldségek... - emeltem a lány felé a pillantásom, hiszen ezt tényleg csak hamar gyorsan össze ütöttem, hogy indulásra kész legyek időben. Gyors kaja nálam, de laktató...ideig óráig. Remélem nem pont ezzel fogom elcseszni az egész köztünk lévő valamit...hogy nem fog ízleni és tetszeni neki a főztöm...ennél több és jobb is ment volna. Munka után és alvás előtt ez jött csak össze. Mindenesetre átnyújtom neki és a táska mélyéről előszedek evőeszközöket is, miket szalvétába csomagoltam kitudja mikor...kitudja mióta lapul a táska mélyén. Mert nem emlékszem. Ami pedig a kutyát illette, csak hallgattam Aleynát és figyeltem miképpen öntögeti ki a konzervet. Nem volt dolgom még így kutyával, ez az első esetem most hogy hosszú távra terveztem. Nem nézek ilyen videókat, szóval enyhén fejet ingatok. Nem új a Youtube, de feleslegesen ilyet nem nézek...de ezek szerint ő igen. Folytatta, ami megmosolyogtatott, hiszen valami ilyesmi van nálunk embereknél is. Idő kell, hogy bíz egy ismeretlenben. De mikor közölte hogy előbb a munka, majd kicsit odébb sétált... - Nem. Eszel valamit! Most. Üres gyomorral nem tudsz figyelni, szóval...enni! - fordultam utána a szavaim közben, persze a pillantásom előbb a lábain, majd a seggén is megállapodott a figyelmem, mire aztán elfordultam egy mosollyal karöltve. Aztán visszanéztem rá mikor magyarázni kezdett. Mosolyogva és elrévedve figyeltem, ahogy a munkáját végzi és ez kellemesen hat rám is. A lány végül visszasétált, s felült az asztalra is. Nekem jó volt ott mellette ácsorogni. Rákérdeztem a mozira, melyre elég hosszú választ kaptam. Az exe miatt nem szerette, mert emlékeket hozott fel benne. Mással látta...Lucy mellett vigasztalódott. Ez megmosolyogtatott, hiszen akkor ezért vannak olyan jóban...és talán Lucy szeretné hogy a magánya elmúljon....mellettem? Hülyeség. Én nem...mi nem... - Nem vagy hangulatgyilkos...fejezd be. Nem akartalak lehangolni...bocsi. - tényleg nem tudtam hogy ami az oka, azt hittem csak tényleg annyi, hogy egyedül nem szeret moziba járni, hiszen nincs senkije. Erre kiderül, hogy három éve nincs férfi az életében...pedig lehetne, hiszen különleges lány. Minden téren. Talán tényleg jó lesz ha másról beszélünk, addig se képzelek bele ebbe az egészbe többet. Nem lehetne, még az előző kapcsolatát se heverte ki, erre csapjon bele egy újba? - Könyv? Hú...nagyon régen olvastam már...talán még meg van az a könyv is melyet elkezdtem...ugyanott megjelölve...Csontok városa Cassandra Clare-től és az Ezer csodálatos nap Khaled Hosseinitől. Régebben többet olvastam...úgy tíz évvel ezelőtt... - magyaráztam meg csendesen, nem akartam hangosan beszélni, nem akartam elriasztani az ebünket. Szelíd pillantással figyeltem a lány étkezését, elidőztem arcvonalán, majd a kutya sejthető helyét kezdtem vizslatni. - Kedvenc étel? Vagy alkoholod? Ittál már japán szakét? - újabb kérdéseket dobtam fel, bár ezek leginkább számomra voltak értékések, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor milyen meglepetéssel jöjjek hozzá...mert nem akarom hogy ez a valami közöttünk véget érjen. Többet akarok ebből! Többet akarok Belőle!
- Ugye nem sertéshús? – nézek rá kérdőn és reménykedem, hogy nem túlzottan fog kiakadni a kérdés miatt, de nem eszem meg mindegyik húst. Részben annak köszönhetően, ahogyan és amiben nevelkedtem. Természetesen tudom, hogy a vallás mindig is kényes téma emberek között, de volt amit nagyon is betartottam. Bár attól még a többi dolog jöhet, szeretem gombát és a zöldségeket is. Főleg, ha netalán répa is akad közte, de előbb a kutyának szerettem volna enni adni, én még kibírom azt a pár percet. Max szavain elnevettem magam és megráztam a fejemet, majd hátrapillantottam rá. - Minden rendben lesz, nem fogok éhen halni a következő pár percben. Majd megkóstolom és elbírálom, hogy mennyire is vagy mesterszakács. De sajnálattal kell közölnöm, hogy jelenleg Doug nyerte meg a figyelmemet. – csak ugrattam őt, hiszen nem voltam nagy ínyenc, aki ki tudná vesézni az ételeket és pontozni. Nálam ez teljesen hétköznapi volt, vagy valami ízlett, vagy nem. Ezt követően próbáltam a helyre koncentrálni, hogy nehogy valami baj érjen engem, vagy minket, mert esetleg rossz helyre lépek és netalán nem csak ott, hanem az egész épület elkezdene összedőlni. Így jobban belegondolva fura, hogy nincs jobban bezárva, elzárva az emberek elől és csak így simán be lehet ide sétálni. Miután mindent elrendeztem, akkor visszasétáltam és leültem, majd elvettem tőle a dobozt és az evőeszközt is. Kíváncsian vettem szemügyre a tál tartalmát, majd megkóstoltam. Hagytam, hogy az ízkavalkád elvarázsoljon és meg kell hagyni, tényleg remek kaját készített. Fogalmam nem volt arról, hogy ténylegesen kettőnknek hozta, vagy inkább magának, de hálás voltam azért, hogy megosztotta velem. - Miután ilyen kajával ajándékoztál meg, nehéz lenne szomorúnak lenni. – elmosolyodtam a csöppet se vidám történet után, mert nem akartam ezen szomorkodni már. Megtörtént és régen volt. Természetesen tudtam jól, hogy hatással van a jelenemre is, de ennél nagyobb teret nem akartam adni neki. Nem érdemelte meg, hogy akár csak rágondolja az után, amit tett és ahogyan kibukott a dolog. Miközben hallgattam továbbra is falatoztam, de arra figyeltem, hogy amikor megszólaltam, akkor ne teleszájjal tegyem. Soha nem beszéltem kajával a számban és nem is igazán bírtam elviselni, ha más úgy evett, hogy közben beszélt is. - Azt én is olvastam, de egy idő után félreraktam, mert már nem tudott lekötni. Pedig még a filmet is megnéztem, de a sorozatot már nem. – A másik könyvet nem ismertem, de majd utána nézek annak is, ha nem felejtem el a címét mire hazaérünk. – És akkor mivel töltitek ki az üresjáratot a munkahelyeden? – meglepett, hogy mostanában nem olvas. Én imádtam olvasni, de persze ezzel nincs semmi gond se, ha valaki nem olvas annyit. Nekem is volt olyan időszak, amikor jóval kevesebb könyvet vettem kézbe, mert egyszerűen nem volt hangulatom hozzá. - Imádom a leveseket, de nem eszem meg a halat és a tengeri herkentyűket. Ki lehet kergetni velük a világból. De nincs egy kedvenc ételem, neked? – tényleg nem tudtam volna egyet kiemelni, amit jobban szeretnék a többinél. – Nem iszom alkoholt. – megrántom a vállaimat, mert tudom manapság ez ritka, de tényleg egyáltalán nem ittam. Még a bulikban se, valahogy sose vonzott igazán. - Van olyan város vagy ország, ahova mindenképpen elszeretnél jutni? – újabb kérdéssel bombáztam, majd a kutya lehetséges menedéke felé pillantottam, de egyelőre még semmi nyoma se volt. Mondjuk nem sok idő telt még el, így nem csoda.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
A húsra rákérdezve átfutott az agyamon valami oda nem illő, de rájöttem, hogy vallás dolog az egész. Nem akartam ez miatt ítélkezni, hiszen én is másban nevelkedtem, így aztán okom sincs hazudni. - Csirke. Hamar megfőt. - válaszoltam meg kérdését és még csak nem is hazudtam. Nem volt okom hazudni erről és őt sem akartam becsapni, vagy épp hogy kellemetlenül érje a dolog. De most már ezt is tudom, hogy mi az amit biztosan nem eszik meg és ezt észben fogom tartani! Piszkálta a figyelmem, hogy előbb a kutya kapott figyelmet és nem az üres gyomra. Úgy vagyok vele, hogy aki számomra fontos, azt nem fogom elhanyagolni. Ezután sem fogom, ebben biztos lehet. Fontossá vált, annak ellenére hogy nem mondtam neki erről semmit. Az érzéseimről felé. Azt meg végképp nem akartam hogy pont akkor váljon keserűvé, mikor ketten voltunk. Nem akartam az exére gondolni és tulajdonképpen többet hallani sem akartam róla. Csak az érdekelt, hogy az ő lelki nyugalma meglegyen. A könyvolvasás jó dolog, főleg ha a másik is olvasta és tudja hogy miről szól, ami pedig a munkát illette.... - Hát...kártyázunk, pihenünk, híreket nézünk, gyakorlatozunk. Mindig van valami, így senki sem unatkozik. - vallottam meg neki, hiszen nálunk nincs olyan hogyha nincs munka akkor mindenki leköti magát valamivel. Egységesen. Az olvasás kicsit alább maradt, de nem is hiányzik...mindig lekötöm magam és otthon is inkább az alvást választom, vagy a kirándulást. Kocsiban meg nem lehet olvasni, ha meg társaságod van, akkor azzal foglalkozol és nem olvasol...most majd megint nem fogok tudni olvasni...minden gondolatomat Aleyna tölti ki. Ami pedig a kaját illeti...végig hallgatom és megmosolygom szavait. A tengeri herkenytűket nem szereti...a leveseket viszont igen. Nos, azt hiszem ezt jobb lesz elraktározni, jól fog jönni az információ. - Mindenevő vagyok...- vallom be ezt is, hiszen nincs kedvencem, szinte megeszek mindent. Az ő főztjét is megettem elsőre és bejövős volt. Nem szoktam válogatni, ha valami nem ízlik, akkor is eszek belőle. Nem szoktam megbántani azt, aki főz. Meghát anyám jó embert nevelt belőlünk. Akármennyire nőt akar mellénk már látni és unokázni is akar már...imádom. Viszont Aleyna nem iszik alkoholt. Meglepett ezzel, de nem kezdtem kinevetni, vagy megszólni. Nálam le szokott csúszni ez és az, de régóta nem voltam részeg...vagyis hát a legutolsó óta. - 2017 decemberében ittam le utoljára mata részegre magam...azóta csak egy egy pohár alkalmanként eltűnik, de semmi több. - nem kellett gondolkodnom rajta, elmondtam, hiszenm ő is elmondta a dolgot. Ő nem iszik, én igen, de ritkán és csak egyszer voltam totál részeg. Hogy hova jutnék el? Milyen városban? Micsoda kérdések...bár van listám róla. - Hát...már régóta elterveztem, hogy eljutok a mount everesthez...szóval Ázsiába egyszer el kell mennem. Felfedezni minden pontját. - hosszasan néztem őt, eljátszottam a gondolattal, hogy őt is magammal viszem majd. Ám nem tettem ilyen kijelentést, még kinevetne és hát...semmi nincs közöttünk. Bár ezt szeretném ha megváltozna...de nem itt és nem most. - De Egyiptom is eléggé felkeltette a figyelmem. - nevettem el magam, majd fejet ingattam, ne is figyeljen rám. Pillantásom átsiklott a tányérokra, nem feledkeztem meg a feladatunkról sem. Azonban a kutyának hűlt helye...sehol semmi. - És te hova jutnál el legszívesebben? Milyen vágyak sorakoznak benned? - tettem fel a kérdést kíváncsian és aképpen is fűrkésztem őt. Tudni akartam mindent, bár nem voltam akaratos ezzel kapcsolatban sem. Úri ember vagyok, nem tolakodok és kutatok ott ahol semmi keresnivalóm. - Nem fázol? - tettem fel a kérdésem apró aggódással a hangomban, hiszen telik az idő elég rendesen. Ha kezd fázni, akkor megválok a pulcsimtól és átatom neki, tulajdonképppen a hátára terítem egy apró mosollyal...ismét közelébe kerültem és ez ismét kellemes borzongással jut végig a testemen. Szívesebben maradnék még a közelében, szívesebben érinteném még...de azon kívül, hogy a szemeibe függesztettem iriszeimet...csak egy eldőlt fémvödör az, amely megzavar a továbbiakban...felkapom a fejem és az irányba nézek. Valószínűleg a kutya...
- Milyen kártyajátékot játszotok? – érdeklődve pillantottam rá, majd újabb falatot tűntettem el, miközben a lábaimat kereszteztem és elkezdtem kicsit himbálni. Szerettem társassal játszani és kártyázni is, bár sokat felejtettem az elmúlt évek alatt, de egy jó játéknak soha nem mondanék nemet. Főleg, hogy lehet közben érdekes és őrült fogadásokat is kötni, aminek sose tudhatod mi lesz a vége. - Tényleg? Egyáltalán nincs olyan étel, amit nem szívesen eszel meg? Vagy olyan, amire allergiás vagy? – kíváncsian fürkésztem őt, mert tényleg érdekelt a válasza. Szeretném tudni, hogy tényleg bármivel meg lehet lepni őt, vagy netalán mégis akad olyan, amivel veszélybe sodornám az életét. Bár azt hiszem az allergia dolgot kérdeztem, még akkor, amikor reggeliztünk, de csak homályosan van meg a válasza. Túlzottan is elvonta a figyelmemet a jelenléte és a mosolya akkor is. Nem tehetek róla, nem vaknak születtem és mindamellett nő is vagyok, aki könnyedén képes elkalandozni. Sose volt bajom azzal, ha valaki a környezetemben iszik, egészen addig, amíg ismeri a határokat és ne akarjon engem is mindenáron meggyőzni arról, hogy mennyire is jó az alkohol. Életemben egyszer ittam, de az valami borzalmas volt, azóta pedig egyáltalán nem vonzott, de nem gondolnám, hogy ez akkora vétek lenne. Talán egyszer lehet valamit újra megkóstolok, de nem biztos. Meglepettem pislogtam párat és próbáltam felmérni az arckifejezéséből azt, hogy vajon mennyire lenne jó ötlet rákérdezni, hogy miért, mert nagyon furta az oldalamat, de túlzottan hezitáltam. Nem akartam ismét hangulatgyilkos lenni. - Kész szerencse, hogy nem lett komolyabb bajod, vagyis ugye nem lett? És szerintem nincs baj azzal, ha valaki iszik. Nem gondolnám, hogy ezen múlik az, hogy valaki jó vagy rossz ember. Persze ismerni kell a határokat, mind mindenben. – megrántom a vállaimat, mert tényleg így van és remélhetőleg nem gondolja azt, hogy visszacsöppent velem a múltba és majd alkohol ellenes tűntetésekre kellene kísérnie, mert erről szó sincs. Valakinek arra van szüksége, valakinek meg másra ahhoz, hogy olykor kiengedje a gőzt. - Hmm, ez egészen érdekesen hangzik, csak aztán nehogy a ruháid helyett egy potyautast csomagolj ki a bőröndödből, mert nem figyeltél. – elkuncogom magam, majd megtörlöm a számat és előhalászom a vizemet, hogy igyak pár kortyot. Szívesen elmennék vele, biztosan egyedül is remek lehet utazni, de ketten még jobb, mert van kivel megosztani az emléket. A boldog pillanatok mindig jobbak lesznek azáltal, ha van kivel osztozni rajtuk. - Tetszik, oda is szívesen elmennék egyszer. Valójában szívesen bejárnám az egész világot, megismernék új embereket, bár ez kicsit fura, mert közben meg nem vagyok nagy társasági életet élő, de mindegy. – ismét megrántom a vállaimat és folytatom. – Ugyanakkor megismerni új kultúrákat, hiedelmeket, látni a múlt egy-egy darabját. Fantasztikus érzés lehet. – kicsit ábrándozva és talán már túlzottan lelkesen beszéltem. Végül visszatérek a jelenbe és becsukom az ételes dobozt is, miután a palackot visszaraktam a táskámba és újra szabad volt a kezem. - Szívesen elmennék Isztambulba és felkeresném azokat a helyeket, amikről már annyit hallottam. Sokat mesélt nagymamám arról a városról, az utcákról. – volt egy kisebb füzetem is róla, mert amikor elég idős lettem, akkor a történeteket követően gyorsan lejegyeztem, amikor már azt hitte , hogy alszom és magamra hagyott. Imádtam hallgatni és érdekelt az is, hogy hajdanán hol élt a családom. – Aztán ott van még Olaszország, a gyönyörű tengerpartjaival és hegységeivel is. – ábrándossá vált ismét a tekintetem, ahogyan a messzeségbe révedtem. – Sok helyre szívesen elmennék, ha egyszer lenne rá lehetőségem. Kevés olyan hely van, ahova nem mennék. – de az is inkább amiatt lenne, mert veszélyes és nem tanácsos arra felé menni, vagy nem is tehetnénk be a lábunkat. - Nem tudom, hogy ismered-e, de vannak olyan térképek, amiket felrakhatsz a falra és akkor azon tudod jelölni, hogy hol jártál már. Mindig is tetszettek. – sok féle van, van amit kaparni kell, van aminél be tudod jelölni és még képeket is tudsz a térkép mellé rakni, mert úgy van kitalálva. - Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt. – majd közelebb hajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára, vagyis oda terveztem, ha csak közben pont nem fordult úgy, hogy az ajkunk részben összeért. - Kicsit, de nem olyan vészes. – lehet hoznom kellett volna pulcsit, vagy még egy plédet, de mire ezt végiggondolhatnám, addigra már ki is bújt a pulcsijából. – Nem szükséges, Max. Nem akarom, hogy miattam lebetegedj és ne tudj dolgozni menni. – kicsit aggódva pillantottam rá, de aztán belebújtam a pulcsijába és hálás voltam azért, hogy odaadta nekem. – Köszönöm. – mosollyal az arcomon szólaltam meg. Mielőtt túlzottan elmélázhattam volna a szemeiben elveszve, azelőtt fémvödör feldőlt, mire mind a ketten sietve pillantottunk a megadott irányba. Nem sokkal később pedig megjelent a kutya. Látszott rajta, hogy fél és eléggé bizalmatlan, ami nem volt túlzottan jó jel, de remélhetőleg nem lesz gond. Csendesen figyeltem, ahogyan szimatolt, majd kisebb habozást követően neki esett az első tányérban lévő kajának. - Talán bejön a terv. – Max fülébe súgtam, majd pedig a vállára hajtottam a fejemet és úgy figyeltem a kutyát, hogy vajon el fog-e jutni a második tányérig, vagy előbb inkább visszaszalad a menedékbe. Lehet még mindig talán túlzottan közel vagyunk hozzá, nem tudom. Ritkán vettem részt mentésben, inkább a menhelyen vették a hasznomat.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
- Nem vagyok ételallergiás és igen, megeszek mindent...fekete lyuk van a gyomrom helyén. - viccelek, de mégis komoly vagyok. Tényleg megeszek mindent, meg kóstolok, szóval ez miatt még nem aggódtam. A más kultúra ételei is lecsúsznak, így aztán megnézhetem, hogy az allergiám elvan-e vetve, vagy sem. Nem aggódom miatta, így bátor is vagyok részben. Az italozás egyszer ment túlzásba, de elakarom feledni, nem akarok kitérni a részletekre, így örülök, hogy átérünk a más témákra. Elégedjen meg a fejcsóválással, nem esett bajom a pia miatt. Leginkább a kirándulás az mely megfog, el is mondom, meglepetésemre pedig komolyan előadja a potyautas sztorit. Komolyan veszem, de el is mosolyodom rá. Sejtem hogy mi jár a fogaskerekei között, ám nem szólok azonnal. Eljönne vajon velem? Vagy csak poénnak szánta az egészet? Ezzel most nagyon megfogott. Most biztos ezen fogok agyalni. Ő az egész világot nagyon szívesen bejárná. Elmosolyodva figyelem hosszasan arcvonalát, szemeit, haját, ahogy az arcába lóg, majd szemeit kutatom enyéimmel. Hallgatom a kultúráról szóló beszédfolyamot, ahogy elteszi a vizet, ahogy a dobozt is becsukja...csak ekkor szedem el róla szemeimet. Isztambul. Onnan származhat a családja? Szívesen megnézném azt a helyet is, bár félő hogy kicsit messzebb lesz és jobban bele kell majd nyúlnom a pénztárcámba ám ez még sosem volt akadály. Annyi hely van amit bejárnék, ám ahogy ő mondta...nem társasági. Pedig magammal vinném egyszer. - Akkor majd elviszlek egy nagy túrára... - kicsúszik, ám nem szeretném visszavonni. Bár nincs is ebben semmi rossz úgy gondolom. Szomszédokból még lehetünk barátok, nem? És azok elkísérik egymást kirándulásokra, vagy nem? Vagy megint hülyeségen agyalok? Bár az is igaz, hogy elég sok hely van az én listámon is, az idő meg szűkös. Ami meg ezt a térképet illeti. - Igen, ismerem azokat a térképeket. Nekem is akad több fajta, egyet majd adok neked is, mert kettő van belőle. - nekem meg pont kettő nem kell, mert felesleges, neki meg jól jöhet ezen a téren úgyis. Talán hasznát venné. Ahogy megköszönte az ételt, elmosolyodva mormoltam számára kedves egészségét, ám a puszi újfent arcomon landolt hálája jeléül. A mellkasomban újra éreztem azt a megmásíthatatlan érzést. Melegség áradt végig bennem, melengette a lelkivilágomat, a szívemet és még többet kezdtem érezni az eddigieknél. Holott tudom nem is lehetséges mindez. A köztünk lévő állapot ingó. Nem lehet állandó. De mivel a gondolataimat elterelte más, ami jobb is az esetünkben, így inkább levettem a pulcsimat hogy rá adhassam. Persze akadékoskodott, de hamar belátta, hogy szükségtelen velem harcba állnia. Elfogadta, megköszönte. Magam pedig kedves mosollyal néztem végig rajta. Már most vigyázok rá, holott tényleg igaza van, alig ismerjük egymást. De mi lenne ha többet tudnánk meg a másikról? Talán nem fog ez senkinek sem ártani. Egyikünknek sem. Vagy csak a közelebb engedést ugyanazt okozná? Gondolataimból a kutya zökkentett ki és a fémvödör hangja, majd Aleyna hangja és tettei. A fejét a vállamra hajtva figyelte az ebet. S engem ez arra sarkalt, hogy a nőre emeljem a pillantásom. Újra közel van...apró mosollyal figyelem, majd újra az eb felé pillantok. Lakmározik. Figyel minket. A gondolataim mégis a mellettem lévő nő felé kalandozik, de már erővel tartom a szemeimet az eben és nem a nőn...ha nem ilyen helyzetben lennénk...mi történne? A kutya olyan gyorsan tüntette el az első tányérban lévőt, hogy pislogni sem volt időm. Rohad éhes lehet, vajon mióta nem ehetett? A következő tányért is megcélozta, ivott hamarjában, majd az újabb adag étel is eltűnt fénysebeséggel. A másik felé lépett, közben méregetett minket is, ám az éhsége valóban túlmutatott a félelmén és a makacsságán, lassan közelebb merészkedett. Lassan nyúltam a korábban kivett pórázért, melyet aleyna mellől szereztem meg az asztalon, majd a konzerves dobozt, mely üresen hevert mellettem, azt is felszedtem és leguggoltam lassan. A kaja elfogyott a tányérból, szaglászta, nyalta az üres edényt, majd rám emelte pillantását. Nem csóválta a farkát, nem morgott, bizalmatlan volt csupán. De érezte a doboz illatát, amely csalogató volt számára, hol azt, hol engem, hol a nőt figyelte. Nem akartam elhamarkodottan dönteni, ahogy Aleyna is mondta, türelem kell hozzá...
Miközben beszélek teljesen elmerülök abban, amiről mesélek. Képzeletben már ott járok, nagymamám által meséltek megelevenedik a szemeim előtt, így fel se tűnik, hogy hosszan elidőzik rajtam a pillantása. Egyszer remélem, hogy lesz lehetőségem oda elmenni, de az is biztos, hogy hamarabb venném elő a naplómat, mintsem egy útikönyvet. Sok mindent fel lehet fedezni az útikönyvet segítségével is, de ha egyszer valahova eljutnék, akkor szeretnék kicsit elveszni, sodródni az árral és igazán megtapasztalni a hely szellemét, nem pedig folyamat múzeumról múzeumra járni, de persze egy-kettőt azért megnéznék. - Tényleg? – meglepetten pillantottam rá, mert nem számítottam ilyen ajánlatra, pláne azok után nem, amit korábban is mondott. Vajon az még rémlik neki, vagy már elfelejtette? – Max, lassan lehet jegyzetelned kellene, mert túl sok mindent kezdesz megígérni és a végén el fogod felejteni. – kíváncsian fürkésztem őt, mert tényleg rémlett a korábbi randi dolog is. Bár fogalmam sem volt arról, hogy komolyan gondolt azt, vagy nem. Meg egyáltalán miért pont velem akarna bárhova menni, amikor biztosan minden ujjára akadna nálam csinosabb és menőbb nő is. Mindegy, egy dolgot tudtam, hogy én biztos nem fogom felhozni azt a dolgot, mert talán nem is gondolta komolyan és csak kínos szituáció lenne belőle. Arra pedig egyáltalán nem vágyom, az utazás viszont másabb. Amiatt lehet idővel rágnám a fülét, hogy mikor utazunk el valahova. – Ami az utazást illeti, azt még jó lenne a szemeszter előtt megejteni vagy majd csak szünetben érek rá, mert folytatom az egyetemet. – ezt még nem említettem neki, de tényleg elintéztem mindent és hamarosan újra diák leszek, aki próbál mindent megtenni azért, hogy az álmait valóra váltsa. Ebben pedig neki is nagyszerepe volt. Múltkor is, ahogyan beszélt arról, hogy ő mindig is tűzoltó akart lenni, az engem is ösztönözött. Maximum, majd ha nem sikerül elhelyezkednem és megélnem abból, hogy óvónő legyek, akkor majd tanulok valami mást, de szerencsét akarok próbálni. - Szuper, aztán meg tudjuk osztani a másikkal is, hogy milyen volt egy-egy utazás, ha valamit nem együtt fedezünk fel. – hangom lelkesen csendült, de figyeltem arra, hogy továbbra se beszéljek túlzottan hangosan, mert nem akartam elijeszteni megint a kutyát. Nem gondoltam volna azt, hogy sokat utaznánk együtt, mert nem akartam teher se lenni számára. Plusz ott volt a félelem is, hogy talán megint tévedek az érzéseimmel kapcsolatban és hasonlóan járnék, mint korábban. Hiába más játssza el a bizalmunkat, attól még a jövőnkre akár akarjuk, akár nem, de hatással van mindaz, amit hajdanán valaki tett. Miután nekem adta a pulcsiját melegség járt el, miközben a nap egyre inkább a horizont alá bukott, én pedig a fejemet Max vállára hajtottam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig nem az, hiába hatott úgy. Érezni a közelségét túlzottan is kellemes volt és biztonság érzetemet is növelte. A hasamban növekő pillangókra pedig igyekeztem nem figyelni, vagy legalábbis hamar elűzni őket, mielőtt még túlzottan nagy teret adnék a szívemnek. Amikor felállt, hogy leguggoljon a kutya elé, akkor kíváncsian fürkésztem a párost. Egy pillanatra se vettem le Maxról a pillantásomat, figyeltem a félhomályban kibontakozó sziluettjét és hiába nem volt igazán távol, attól a pillanattól, hogy már nem mellettem volt és a fejemet se hajthattam a vállára hűvösebbnek éreztem az estét és ridegebbnek ezt a helyet, ami totálisan hülyeség volt, de akkor se tudtam mit tenni. A kutya tétován tett pár lépést felé, de mielőtt még odaért volna hozzá egyszerűen elszaladt a rejtekébe és ott kezdett el matatni, mint aki a helyét keresi a „romok” alatt. Alig hallhatóan kuncogni kezdtem és kicsit fel is lélegeztem, mert ez azt jelentette, hogy még nem ért véget az este és kicsivel több időt nyert nekem az eb arra, hogy vele lehessek. Persze, ezt hangosan a világért se vallottam volna be. Inkább csak felkeltem és Max mellé sétáltam. - Úgy néz ki, hogy még nem hatott rá a vonzerőd. – természetesen ugrattam őt, majd elővettem egy újabb konzervet, figyelve a lábam elé újratöltöttem a tányérokat, de most kicsit hagytam az alján. A vizes tányért is újra megtöltöttem, majd visszasétáltam a rozoga asztalhoz. Felvettem a pokrócot és odavittem Maxhoz, hogy arra üljön, ne pedig a földre. Nekem nincs szükségem rá az asztalnál. - Ha elszeretnéd nyerni a bizalmát, akkor inkább ülj le és ne guggolj, ne térdelj. Úgy a magasságotok közelíteni fog, meg inkább a tenyeredbe rakd a maradékot. – mutattam a konzerv irányába, mert hamarabb lehet rokonszenvesebb úgy az étel, mint a konzervben és legalább biztosan nem vágja meg magát. –Talán akkor közelebb fog jönni, de a kezedet inkább a föld felé legyen, ne legyen magasan. Illetve néha hívhatod is, beszélhetsz hozzá, ha azt látod, hogy téged fürkész. – biztatóan néztem rá, majd visszasétáltam a helyemre és onnan figyeltem az újabb történéseket, pedig szívem szerint inkább Max mellett lettem volna, de úgy gondoltam egyszerűbb egyikünknek elnyerni a bizalmát, mintsem kettőnknek egyszerre. Néha pedig a hiányzó tetődarabok által létrejött réseken az eget kémleltem, mert úgy talán kisebb eséllyel égetek lyukat Max hátába, mert netalán túlzottan fürkészem őt és szükségem volt arra is, hogy megpróbáljam a kavargó érzéseimet, gondolataimat lecsillapítani.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Elviszem nagyon szívesen világot látni, hiszen ha időm is úgy van, akkor szeretek mozogni. Egy ilyen túra pedig éppen jól is jön. Amit pedig vissza szól, hogy jegyzetelnem kellene, felszaladnak szemöldökeim. Talán azt hiszi hogy elfelejtettem a randit? Vagy előbb a randit szeretné megejteni és utána a kirándulást? A nőket sose tudom megérteni és kibogozni, ezért szoktam halogatni az ilyen dolgokat. Lehet ez a randi is csúszni fog pár hetet még mire bátorságot gyűjtök, vagy egyáltalán lelki erőt ehhez az egész meglépéséhez. Elkellene már felednem a múltat és tovább lépni. Ez lenne a legjobb. Elmosolyodom. - Semmit nem felejtek el, ne aggódj, jó? - általában megjegyzem a fontosabb dolgokat és ezek azoknak minősültek. Fontosak voltak a szememben. Ahogy ő is elkezdte bele lopni magát a szívembe. Kezdett túl fontossá válni ezen pár nap alatt. Ami nem is volt annyira probléma. Csak zavartak az érzések, miket éreztem ezzel az egésszel. Figyeltem a szavaira, hogy folytatni fogja az egyetemet, szóval majd úgy kell kalkulálni mindezt. - Mennyi idő van még vissza belőle? Szeretnél még mást is tanulni a mostani mellé? - nem mintha az említett szakirány ne lenne izgalmas, de nem mindegy hogy el is tudna benne helyezkedni, illetve hogy mennyi pénzt kapna. Bár miért is érdekel ez engem? Jah, igen, tényleg, amit korábban is említettem. A lelkesedése megmosolyogtat, figyelem a mosolyát, minden szava eléri és simogatja a lelkemet is. Egyszerűen annyira szeretem őt hallgatni, hogy az hihetetlen. Együtt fedezni fel helyeket...felakarom Őt fedezni, ami azt illeti...de elég ezekből a gondolatokból, erre nincs most idő és nem most kellene ezen kattognom, mikor kutyát akarunk fogni. De minduntalan a szavak jártak az agyamban, az arcát figyeltem és a közelségére vágytam. De aztán a kutyát is csalogatni kezdte az étel, később már én magam akartam közelebb édesgetni a magam elcseszett módján, ám nem jártam sikerrel. Az eb bizalmatlan volt és eltűnt újra a szemünk elől. Nem voltam csalódott, hiszen ez azt is jelentette, hogy van még hova fejlesztenem a tudásom ezen a téren és talán a lány előtt is megvilogtathatom a tudásomat. Pfff...mintha pont ez számítana bármit is. Amúgy de, igenis számít, de bevallani nem fogom még magamnak sem. Meghódítani a lány szívét? Ez járna a fejemben? Marhaság lenne? Hát, ha a kutyára nem hatott a vonzerőm, a lányt már valamilyen szinten közelebb éreztem magamhoz. És ez több is volt mint elég. Nem számított más. Lepillantottam rá egy sunyi mosollyal. - Látod. A vonzerőm kudarcba fullad az állatoknál. - tettetett sértődöttséget mímeltem, hamiskás mosolyom előkerült, miközben a hozzá közelebb eső kezemmel az egyik ujjammal finoman megböktem a nő oldalát. Figyeltem ahogy közelebb araszol mindegyik tányérhoz, ahogy azokat újra tölti, ahogy a kidolgozott tervét újra kidolgozza fejben. Jártak a fogaskerekei, bár azt nem tudhattam, hogy mégis min jártak a gondolatai. Amikor visszatért mellém, már pokróc volt nála és beszélni kezdett, persze mindvégig figyeltem rá. Az arcára, a szemeire, az ajkára, a hangjára. - Gondolod, hogy ennyi kaja után még éhes lenne? Egy egész konzervet neki adtál az előző körben... - felszaladtak szemöldökeim, ám nem okoltam őt, csak ennyi kaja után lehet már nem is éhes. Figyeltem ahogy visszatelepszik az asztalhoz. - Te nem vagy éhes? - kérdeztem tőle, hangomban komolyság volt, nem akartam hogy bármilyen baja is legyen. Álmosság, fázás, kimerültség, éhezés, vagy szomjúság. Ha elfárad, akkor haza viszem, a kutyáért meg vissza jövök egyedül a saját módszeremmel, ez nem okozna gondot. Igaz, hogy egyedül is eljöhettem volna, de nem akartam durva módszerhez folyamodni és hát ez is egy olyan randi féle, akárhogy is szajkóztam korábban, hogy nem az. Felkeltem a helyemről és visszatértem a lány mellé. A kutya csendben volt, nem jött elő. - Még egy másfél órát itt marasztallak, aztán haza viszlek, rendben? Nem akarom hogy holnap fáradt legyél. Biztosan elcsesztem ezzel a délutánodat és az estédet. Gondolom lett volna ennél jobb elfoglaltságod is. - hajoltam rá az asztalra, kezeimet ráfektettem és úgy tehénkedtem rá, úgy pillantottam fel Aleynára. - De elég klassz érzés, hogy nem egyedül kell itt lennem. Örülök azért hogy eljöttél... - vallottam be neki mindezt egy mosoly keretében, miközben fürkésztem az arca egyes pontjait, majd az ellenkező irányba is elpillantottam, hogy ne legyen túl zavaró mindez. Legközelebb biztosan valami kellemesebb helyre fogom elvinni. Nem fogunk kutyát kergetni, valami pihentetőbb és mókásabb dolog lesz majd a terítéken. Ha lesz legközelebb és ezzel nem taszítottam el magamtól.
- Én nem aggódom. – még a vállaimat is megrántom, mert tényleg nem aggódtam emiatt. Egyszerűen csak úgy gondoltam, ha valaki valamit megígér, akkor illik betartani. Én legalábbis mindig csak olyan dolgot ígértem meg, amit komolyan is gondoltam, viszont azt is tudom, hogy nem mindenki ilyen és talán picit féltem, hogy túlzottan megörültem mind a két ígéretnek, aztán végül egyikből se lesz semmi se. Ez pedig újfent rávilágított arra, hogy miként is érezhetünk kötődést valaki iránt, akit szinte alig ismerünk, mert ez volt az igazság. Alig tudtunk valamit a másikról, mégis úgy hatott a közelsége, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Ez lesz az utolsó évem. – fura így belegondolni, hogy hamarosan végérvényesen lezárul egy korszak az életemben és hamarosan eldől az, hogy vajon jó irányba indultam el, vagy nem. – Lehet, még ezen igazán nem gondolkodtam. Szeretek tanulni és új ismereteket felfedezni. Az egyik tanárom javasolta, hogy elvégezhetnék valami művészeti szakot, mert véletlen látta a rajzaimat. Rossz mappát adtam le. – igen, kicsit szétszórt tudok lenni. És azt a mappát kapta meg, amiben az unokatestvéreimnek készítettem rajzot egy rövidke történet mellé. Szerencsére nem lett belőle gond és elfogadta, hogy így kicsit késve került a kezei közé a beadandó. Tényleg szerettem rajzolni, de nem igazán mutattam meg a nagyvilágnak. Még instára se igazán töltöttem fel róluk képeket, pedig a nővérem is próbált már rávenni. Valahogy úgy éreztem, hogy azok által talán túlzottan sokat árulnék el magamról, mert mindig a pillanatnyi hangulatom befolyásolja. – De még nem igazán gondolkodtam ezen. Jelenleg szeretnék csak jó óvónő lenni, aztán majd meglátom. Az is lehet, hogy majd a gyerekek nem fognak szeretni. – persze utóbbit viccnek szántam, de azért volt bennem egy kisebb félsz. Fura dolog az, amikor az ember találkozik olyan személlyel, akinek csak úgy tud beszélni a félelmeiről is. Nem gyakran beszéltem ezekről a dolgokról különféle okokból, de most jól esett megosztani vele. Úgy éreztem, hogy benne bízhatok és mellette valahogy minden kicsit egyszerűbbnek tűnt. Talán ez annak is köszönhető volt, hogy a közelsége képes volt megnyugtatni és biztonságot sugárzott. Miután nem sikerült megfogni a kutyát, csak elmosolyodtam és hiába szerettem volna megmenteni az ebet, akkor is valahogy megkönnyebbülés és boldogság járt át, hiszen ez azt jelentette, hogy még kapunk egy kis időt kettesben. - Ezek szerint úgy gondolod, hogy másnál sikerrel jártál? – játékosan csendült a hangom, pimasz mosollyal fürkésztem őt és még kicsit az egyik szemöldökömet is felhúztam. Persze, hogy ugrattam, mert voltak apró jelek amik elárulták, hogy igen is hat a vonzeröje rám. Még akkor is, ha ezt jelenleg úgy igazán képtelen lettem volna magamnak is bevallani, nemhogy hangosan. Még mindig emlékszem, hogy milyen érzés volt az, amikor a kezemet megfogta, vagy amikor pár perccel korábban hozzábújtam, akarom mondani a fejemet a vállára hajtottam. Eme gondolatoknak köszönhetően pedig újra átjárt az a jól eső bizsergető érzés, mire sietve haraptam az ajkamba és elfordultam, mielőtt még esetleg túl sok mindent tudna leolvasni az arcomról. - Szerintem igen, mert ez csak pici konzerv volt. Ő meg nem apró testű kutya, illetve ki tudja mióta nem evett. Meglátjuk, egy próbát megér és egyszerűbbnek tűnik, mint egyből kiszabadítani onnan. – azzal a lendülettel pedig az ottmaradt halmaz felé böktem. Ki tudja, hogy pontosan mi is van ott. Vesztenivaló nem volt, maximum majd itt marad az étel és jól lakik a többi állat. - Nem vagyok, már jól laktam. – szeretek enni, de tényleg legutóbb teljesen jól laktam, amikor a hozott ételből csemegéztem. Ha meg az lennék, akkor feltalálnám magam, nem szoktam kertelni, mert olykor Lucy agyára is tudok menni, amikor folyamat csak arról csacsogok, hogy menjünk már enni. Igen, nem az a típus vagyok, aki hamburger helyett inkább csak egy salátát kérne, hogy nehogy elijessze a pasit. Ez mekkora hülyeség már. Kíváncsian fordultam Max felé, amikor visszasétált mellém, mert azt hittem, hogy maradni fog és megpróbálja újra idecsábítani a kutyát. - Szívesen maradok egész este is. Nem kell ennyire aggódnod miattam. – komolyan csendült a hangom, miközben elvesztem az engem fürkésző szempárban. Szavaira elmosolyodtam és egy picit közelebb hajoltam hozzá. – Örülök, hogy nem bántad meg, még az őrült tettem ellenére se. Én is örülök, hogy elhívtál, hiszen így egy finom vacsorát nyertem. – persze hogy ugrattam és ez az arcomra volt írva. Igaz, hogy finom kaját csinált, de valójában sokkal inkább miatta örültem annak, hogy itt lehettem, nem pedig az étel miatt, de olykor az ember nehezen birkózik meg azzal, amit a szív súg. Ezért is próbáltam inkább poénra venni. – Egyébként maximum a sorozataim vagy a könyveim haragjával kell szembe nézned. Semmi programom nem lett volna mára, ez pedig sokkal jobb bármelyiknél. –mert itt lehetek veled. De ezt már csak magamban tettem hozzá, miközben a hangom kicsit óvatosabban csendült, majd lesütöttem a pillantásomat. – Egyébként elsőre hozzám jöttél ezzel a dologgal, vagy csak a sokadik opció voltam? – tényleg érdekelt, nem mintha annyira számítana, pedig nagyon is. Tudni szerettem volna, hogy egyből én jutottam eszébe, vagy csak azért hívott el, mert más nemet mondott rá. Egyáltalán mit érdekel? Ez nem randi és egyébként is mit akarhatna tőled? Semmit! Megráztam a fejemet és sietve felálltam, hogy inkább odamenjek a pokróchoz és leültem rá, amikor meghallottam, hogy a kutya újra motoszkálni kezd. Legidiótább módszer elfutni, ha félünk attól, amit netalán hallani fogunk. Én most mégis ezt tettem. Figyeltem a kutyát, ahogyan az egyik tányérról a másikra megy, majd óvatosan a kezembe raktam egy kis ételt és kinyújtottam neki, miközben törökülésben üldögéltem. Figyeltem a kutyát és ő is figyelt, óvatosan, lágyan ejtettem ki a nevét, miközben a kezemet továbbra is felé nyújtottam és reménykedtem, hogy sikerül magamhoz csalogatnom őt és baj se lesz belőle. Nem vágytam harapásra.
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.
Sometimes your heart needs more time to accept something that your mind already knows.
“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”
Az utolsó év. Az kemény lesz. De biztos vagyok benne, hogy menni fog. Jó lesz az, csak haladjon végig rajta. Ami pedig a folytatást illette, még maga sem tudta, ám a művészeti szak adhatna neki valamit, mert vannak rajzai. - Kipróbálhatnád. Semmit sem veszítenél vele. - szólaltam meg csendesen, őt fürkészve, elgondolkodva ezen az egészen. Megnézi hogy megy, mennyi időt vesz el tőle és hogy tud e neki ez adni bármit is. Max abbahagyja, de veszíteni nem fog vele. Ami pedig az ovónő létet illeti és hogy nem szeretnék őt... - Én szeretnélek... - böktem ki hirtelen, majd megnyaltam ajkaimat és hozzátettem végül. -...ha gyerek lennék, imádnám ha az óvó nőm lennél. - nah ebből már nem fogok jól kijönni, de annyira nem is akarok magyarázkodni. - Ne aggódj ez miatt. Csodás nő vagy és remek a beszélőkéd is. Türelmes vagy és ennyi pont elég ahhoz hogy szeressenek a gyerekek. - magyaráztam meg neki az én szemszögemből. Igen, jó nő, nem tagadom. Jó nyilván a gyerekek nem ezt néznék, de mindegy is. - Szóval ilyeneken ne aggódj, jó? - kedves mosollyal bátorítom a dolog belemenetelébe, hiszen teljesen jogos, hogy fél, de ez adhatna egy löketet is. A kutyánál nem jártam sikerrel, de a lány szavain elmosolyodtam. - Lehet. - öltöttem nyelvet rá finoman, noha hogy komolyan gondoltam-e vagy sem, azt találgathatja. Amúgy igen, komolyan gondoltam, de kimondani hangosan és találgatni, ötletelni nem kell hozzá. A kutya kaja kicsi volt, hát de elvonult és nem kunyerált többet. Ha éhes, akkor jelzi, nem? Vagy félelem volt erősebb nála? Mindegy, egyelőre Aleyna épségéért aggódok és jelzem is neki, hogy haza is viszem, ha nem kerül elő a kutya. Persze egyből lerázott, hiszen élvezi a társaságomat. Ami azt illeti, én is az övét. Még akkor is ha csak a kaja miatt is megérte. Ami pedig sejtem hogy vicc féle. Nem sértődöm meg, mert nincs okom ilyesmire. Megnyugtató, hogy semmi programja elől nem zártam el, így belül örömittassan éljenzek, hogy megnyertem a mai napra. Jó érzés ez amúgy. Főleg hogy több időt szeretnék vele tölteni, de elsietni sem akarom az egészet. Okkal. Miatta és magam miatt is. Nem sürget az idő, csak vonz a közelsége, ez ennyire egyszerű. És nehéz. A kérdése meglep és ahogy elsétállt a pokróchoz akkor böktem csak ki, míg utána fordultam. - Te voltál az első gondolatom, miután a kutya meglépett. - vallottam be neki a kérdésére a választ, s figyeltem őt hosszasan, nem méregettem, csak a szemein ragadt a pillantásom. Nem agyaltam egy percet sem, hogy kit hívjak magammal, hiszen Aleyna neve visszhangzott a fejemben szüntelenül és a randi, hogy egyszer elhívom. És nem csak akkor volt a gondolatomban, hanem mióta összefutottunk, szinte azóta belém égett. A gondolataimból a kutya sziluettje ragadt ki és figyeltem miképpen közelíti meg a lányt. Az óvatosága és az, ahogy mindent is figyelt... lassan fordultam magam is az események felé, kíváncsi voltam, hogy neki sikerül-e ami nekem nem. Örülnék ha sikerülne, így szurkoltam magamban. Nem akartam elmenni, hogy vége legyen a kettősünknek, de azt sem akartam, hogy későn érjen haza.
Kezdőlap
