to Melody

I wish I was a better man for you.

Két hete borult fel ismételten teljes mértékig az életem. Mel betoppant az Emperorba, ami felrúgta a hétköznapjaim nyugalmát, de arra nem számítottam, hogy következő hétre az exem jelenléte a munkahelyemen eltörpül majd emellett, hogy apa végre felemelte a telefont azzal a szándékkal, hogy tájékoztasson az otthoni helyzetről. Nagyjából két órán át beszélgettem velük felváltva és igyekeztek megnyugtatni, hogy anya eredményei ismét javulnak és jók az esélyei. Nem vontam őket kérdőre és még csak el sem mondtam nekik, hogy milyen rég óta tudtam már erről az egészről inkább csak megkönnyebbültem, hogy nem feszített belül a tudat, hogy titkolóznak előttem. SOS szabadságot vettem ki, hogy hazamehessek egy hétre és a helyzetre való tekintettel természetesen elengedtek.
Segítettem apának az állatok körül, megjavítottuk azokat a dolgokat, amik több embert igényeltek, rengeteget lovagoltam, berúgtam a gimis haverokkal de ami még fontosabb.. anyával voltam. Minden este ott ültem az ágya mellett és csak csendesen hallgattam nyugodt légzését miközben olvastam vagy csak fáradt, sápadt vonásait figyeltem magamba szívva a puszta létezését. A gyógyulás és a kezelések rengeteget vesznek ki belőle. Már nem először látom így sajnos, de a leletei tényleg jobbak, így valamiféle békét leltem abban, hogy végre mellette lehettem. A lelkemre kötötte, hogy minél hamarabb jöjjek újra, én pedig egyébként is ezt terveztem, hiszen elkél a segítség a farm körül.
A repülőút után a fél napot átaludtam és hosszú idő után most először tudtam tényleg pihenni az ágyamban. Úgy ébredtem, mint akin átment egy kamion, de legalább nem egy kínkeserves forgolódás volt az, amit eddig pihenésnek csúfoltam. Még csak be sem kellett szívnom, hogy felkészüljek lelkileg a sok vendégre a szórakozóhelyen, hanem egyszerűen nekiindultam az éjszakának, mint minden normális ember. Olyan kurva jó lendületben voltam, hogy szinte felesleges volt, hogy legyen valaki mellettem a pultban és még az sem tudott kizökkenteni, hogy tudtam csupán néhány méter és fal választ el Melody-tól, aki a másik teremben pultozott. Még talán sosem vészeltem át ennyire könnyen egyetlen estét sem és mire észbe kaptam már zártunk és a hátam mögött becsukódó ajtó kattant miközben a jól megérdemelt cigimre gyújtottam rá. Ahogy fordultam, hogy indulhassak haza megláttam Mel távolodó alakját. Beszélnem kell vele... ez már azóta érett bennem, hogy elutaztam, hiszen tényleg egy orbitális fasz voltam vele, akár megcsalt akár nem. A saját lelkemmel akartam megbékélni és bebiztosítani egy nyugodtabb légkört kettőnk között, így félig futva igyekeztem utolérni. Hamar kiderült, hogy még mindig Brooklynban lakik, de ettől függetlenül igyekeztük eddig kerülni egymást a buszon és a metrón, most viszont kapóra jött, hogy a munkán kívül elkaphattam, hogy jóvá tegyem... vagy legalább megmagyarázzam azt ahogyan viselkedtem vele.
-Mel!-zárkóztam fel hozzá kissé erőteljesebben szuszogva, hiszen a dohányos tüdő és a futás nem a legjobb kombináció.
-Beszélhetnénk? Nem kell megállni, beülni valahova vagy bármi... csak.. amíg egy irányba megyünk hallgass meg.. kérlek.-tőlem teljesen szokatlanul kedves hangszínt ütök meg, amin még én is megdöbbenek egy kicsit. Bassza meg... tényleg kurvára el voltam borulva az elmúlt néhány évben.

Az elmúlt két hétben sikerült egészen hozzászoknom ehhez a brutális pörgéshez, ami az Emperorban van esténként és a helyzet az, hogy sokkal jobban bírom, mint a hotelt. Itt legalább gyorsabban telik az idő, mondjuk az igaz, hogy utána nem kell elaltatni, mikor beesek az ágyba, mert csukódnak is le a szemeim, de legalább tényleg hamar elmegy a munkaidő. A szállodában azért általában nyugisabbak a napok, ott azért nagyon ritka, ha a buli olyan igazi odavágósnak mondható.
Habár Lev azt mondta, hogy nem kell mást keresnem, azért nyilván nyitva tartom a szemem, mert... nem tudom, nem vagyok ebben az egészben száz százalékig biztos. Mondjuk eddig sikerült elkerülnünk egymást a pultban, csak futólag találkoztunk, ami azért megkönnyítette a helyzetet és ahogy fél füllel hallottam, az utóbbi egy hétben szabin is volt. Valahogy így azért nyugodtabban indultam el dolgozni otthonról. Épp elég volt az, hogy a közös pultozásunk után hiába voltam dög fáradt, mikor ledőltem az ágyba, órákig csak forgolódtam és gondolkoztam az egészen. Az este történésein, az akkor a fejemben lejátszódó gondolatokon, a szakításunkon és a kapcsolatunkon... úgy mindenen. Amin már rég nem kellene.
Ráadásul, mintha Brian is megérzett volna valamit ebből az egészből, mert a szokásos furcsánál is furcsábban viselkedett, ami rányomta a bélyegét az elmúlt napokra is. Halál feszült voltam otthon is, mikor egyébként kicsit ki kellett volna kapcsolnom és rápihenni a kurva sok melóra. Ördögi kör. Sose jövök ki belőle szerintem.
Szóval a mai este is tök gyorsan elment, mikor pedig megcsináltuk a pult körüli teendőket is, nem időzök már sokáig én sem. Két okból sietek. Az egyik, hogy végre hazaérjek, mivel lassan kel a nap, a másik pedig, hogy elkerüljem Levit, mert véletlenül sem szeretnék összefutni vele. Magam miatt és miatta sem. Így teljesen bírható a dolog, hogy csak a hangját hallom maximum zárás után a másik terem felől, szóval szerintem maradjunk is ebben.
Sietős léptekkel hagyom el az Emperort és kiérve rögtön rá is gyújtok, hogy a metróig menet elszívhassam ezt a szálat. Nem megyek sokáig, mikor meghallom az ismerős hangot a hátam mögül, amire vágok is egy száznyolcvanfokos fordulatot, de nem állok meg, csak lassan hátrálva lépkedek. Baszki. Mit akar?
Mikor utolér, a szám sarkában megbújik egy mosoly, ahogy látom, hogy nincs edzésben -mintha a saját kondimat látnám mostanában-, miközben aztán visszafordulok, hogy ne essek hanyatt semmiben.
- Szia – köszönök neki, ahogy oldalra pillantok rá a vonásait fürkészve, hogy megpróbáljam kitalálni, mégis mi a jó atya úristent szeretne Levi tőlem?! Mellesleg ez a bőrkabát elég jól áll neki...
Mikor aztán meglepően szokatlan hangvételben beszél hozzám, a szemöldököm hirtelen megugrik a meglepettségtől, és egy pillanatra meg is torpanok, oldalra biccentett fejjel.
- Kérlek? Húha, valami gáz van, hogy ennyire kedvesen szólsz hozzám? – húzódnak az ajkaim kissé gúnyos mosolyba, de ezzel együtt a gyomrom rögtön görcsbe is ugrik, hogy mit... mi a francot akar? Beleszívok a cigimbe, aztán előrefelé biccentek. – Hallgatlak. – De csak menet közben, addig jó, míg mozgásban vagyunk és nem kell túl közel lennem hozzá, itt legalább van elég tér, meg menekülőút, ilyesmik... Jobb bebiztosítani a dolgokat a múltkori után.

to Melody

I wish I was a better man for you.

Annyiszor próbáltam kitalálni fejben, hogy mit szeretnék neki mondani, de őszintén szólva annál tovább, hogy sikerült összeválogatnom egy rakás minden összefüggéstől mentes mondatot sosem jutottam. Miért próbálok most mégis nekivágni? Mert nincs értelme halogatni, arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy amilyen váratlanul feltűnt Mel a színen olyan hirtelen el is tűnik majd anélkül, hogy egy szót is mondhatnék neki. Ezt pedig szeretném elkerülni, mert ha más nem, a magam oldalán rendet raknék, hogy egy fokkal nyugodtabban nézhessek a tükörbe. Rengeteg baráti kapcsolatom esett áldozatául az elmúlt időszakban tanúsított viselkedésemnek és hiába tudtam magamban megmagyarázni, hogy túl nagy a nyomás, ha mindenről, ami a háttérben történt egyedül Red tudott. Mindenki más szemében egyszerűen egy ordas nagy fasz voltam, ami egyébként nem zavar annyira, de mégis egy kicsit bassza az agyam, hogy ekkora gyökér voltam. Sosem voltam egy kedves és empatikus személyiség, de elismerem, hogy túlzás, amit műveltem a hozzám közelállókkal. Ez még nem indokolja azt, amit Mel tett a kapcsolatunkkal, de valahol felelősséget kell vállalnom azért, hogy végül is talán pont én rúgtam őt egyenesen más karjaiba.
Talán nem is számítok arra igazán, hogy hajlandó meghallgatni, leginkább arra gondolok, hogy biztosan elküld a francba és le is lesz zárva a téma, még akkor is ha cigivel a számban futok utána. Végül csak utolérem és a mosoly gondolom nem is a személyemnek szól igazán, hanem annak, hogy egy fél utcahossz futástól úgy szuszogok, mintha hazáig kellett volna kocognom, de mindegy legalább nem küldenek egyből a szemei a bús picsába.
-Szia!-ismétlem vissza tök hülyén, hiszen a megszólítás után talán nem is lett volna szükséges köszönnöm, mert azt hiszem a neve helyett inkább ezt kellett volna elsőként mondanom, de már mindegy. Itt vagyunk kész passz.
Ahogy oldalra billentett fejjel felpillant rám hirtelen azt is elfelejtem, hogy mit akartam. Nem mintha kész beszéddel érkeztem volna, de hajajj... hajajajjj... még azt egész jól féken tartottam eddig, hogy a mai szettje láttán ne lóduljon meg a fantáziám, de ez a pillantás minden értelmes gondolatot kiürít az agyamból.
-Hát öööö... én ... ööööööö....-bravó! Megemelem a kalapom saját magam és a frappáns fogalmazásom előtt, hiszen azt meg kell adnom pontnak, hogy tényleg meglepő, a hangnem, amit sikerült megütnöm, én is összeszartam volna magam a helyében.
-Bocs.. mindjárt összeszedem magam.-sóhajtok egyet megvakarva a halántékomat mielőtt egy nagyot szívnék a cigarettámból. Ezen túl kell esnem még a metró előtt, mert hogy nem akarom ott szétkiabálni a mondandóm az egyszer biztos.
Belement. Meghallgat. Csak most ne basszam el tényleg.
-Jó figyelj... bocsánatot akartam kérni. Tudom, hogy mekkora egy gyökér voltam veled és bárcsak azt mondhatnám, hogy nem szándékosan basztam szét a kapcsolatunkat... egyébként nem volt szándékos.. mármint nem az volt a célom. A... a kurva élet, a faszért ilyen geci nehéz ez?...-vennem kell egy mély levegőt... természetesen az égő dohányon keresztül, aminek a füstjét csak lassan fújom ki.
-Kímélni akartalak... téged is és Red-et is, így inkább nem mondtam el senkinek az ég világon, hogy még véletlenül se jusson vissza hozzátok..-rövid szünetet tartok majd folytatom.-Anya.. beteg lett két éve... rák.. és mivel mindketten végigcsináltátok már ezt egy közeli családtaggal nem akartam, hogy bármelyikőtök újraélje rajtam keresztül. Akkoriban nem tűnt fel, hogy mennyit bántok mindenkit, mert nem tudtam kezelni a fájdalmat és... szóval elbasztam... és sajnálom, hogy emiatt tönkretettem, ami köztünk volt és máshoz üldöztelek.-rá sem nézek. Inkább a járdát figyelem, mert az most olyan kurva izgalmasnak tűnik.

Nem mondom, hogy nem tartottam nyitva a szemem az elmúlt két hétben, hátha szembe jön valami munka, ami versenybe szállhat Caesar ajánlatával, mert hazudnék. Unalmas óráimban -ami amúgy nincs, csak inkább úgy mondom, hogy mikor a hotelben holtidő volt-, még a fejvadász oldalakat is böngészni kezdtem azzal a kérdéssel a fejemben, hogy mégis mi a francért érdekel engem, hogy Lev ott van vagy sem, ahol én dolgozom, de rájöttem, hogy zavar vagy sem, egyszerűen nincs időm elmenni interjúra. Felesleges köröket futni... Mivel a szabadidőm konkrétan egyenlő a nullával. És a második hét végére már egészen kezdtem elhitetni magammal, hogy jó lesz ez így... nem kell sokat találkoznunk... amúgy is túl vagyunk már a másikon... Mellesleg az utóbbi műszakok brutál nyugisak voltak nekem, mert nem volt itt, így nem borzolta a kedélyeimet az egekig.
Erre most ismét megjelenik. Nem a bárban, azt nyilván gondoltam, hogy nem végleg szívódott fel, hanem itt mellettem, ráadásul közel sem az utóbbi időben megszokott hangvételben szól hozzám. A meglepettségemnek hangot is adok, bár a válaszából nem sok mindent tudok leszűrni, szóval továbbra sem tudom, hogy miért jött utánam.
- Oké – méregetem őt hunyorogva, mikor azt mondja, mindjárt összeszedi magát. Nem mondom, egy kicsit mintha megpiszkálná az aggodalmam, pont, mint mikor szakítottunk, akkor sem voltam biztos benne, hogy megéli a másnapot, de most is kételkedem kicsit benne így, ahogy előadja a dolgokat. Kicsit gyorsabb tempóban kezdem szívni a kezemben füstölgő dohányrudat. Na. Mondd már.
Hát, mikor aztán belekezd, tényleg azt hiszem, hogy álmodok. Hogy bocsánatot akar kérni? Először azt hiszem, hogy még mindig a két héttel ezelőtti eseményekre céloz, dehát mondtam akkor neki, hogy nem haragszom, nem gondolnám, hogy túl akarja ezt ragozni. Ahogy aztán folytatja, hirtelen mint aki az első cigijét szívja, úgy szívom be rosszul a levegőt és kezdek el köhögni. Mi a picsáról beszél? Érzem, ahogy egyre gyorsabban kezd dobogni a szívem, miközben próbálok nem megfulladni. Most eldönthetné már, hogy szándékos volt vagy sem, de akkor sem értem, mit akar ezzel az egésszel. A lépteim egyre gyorsulnak, mintha menekülni akarnék az egész elől, jelen helyzetben talán inkább minél hamarabb hazaérni vagy értelmet találni Lev mondandójában. A légzésem visszanyeri a normális mivoltját, összevont szemöldökkel pillantok rá oldalra, mert ismét olyan pont érkezik el a kis monológjában, amit nem tudok hova tenni. Nem tudom, hogy kerül a képbe Red, de kezd a fejem totálisan zsongani. Már-már ott vagyok, hogy leállítom és megmondom neki, hogy fátylat a múltra, csak hagyjon engem békén és ne gyártson mindenféle kifogást arra, hogy miért történt az, ami, mikor eljut a lényegig...
- Ó, baszki Levi – fékezek le, mikor elmondja, hogy az anyja rákos. Ez a rohadt betegség nem válogat... Mikor befejezi a mondandóját, pár pillanatig csak keresem a szavakat, mert egyszerűen nem tudom, mit kéne mondanom, hogy mit vár?! Sajnálja, hogy tönkretette a kapcsolatunkat? És ez két év után jut eszébe?
- Anyukád... ő...?! – Nem akarok rákérdezni, kimondani a szót, így csak tapogatózni próbálok, hogy életben van-e, mert ez az első, amit jó lenne tudni. Nem akarok belegázolni a lelkébe ebben a témában semmiképp. Ezzel együtt viszont iszonyat nagy indulatok kezdenek el bennem dolgozni, mert nem akarom elhinni, hogy két év után mondja azt, hogy sajnálja. Mi az istenért nem tudott akkor gondolkodni? Nagyon próbálom leplezni, hogy minden a legnagyobb rendben, de a helyzet az, hogy semmi sincs rendben, mert ha ezt akkor elmondja, akkor valószínűleg minden másképp alakult volna, ami az utóbbi években történt. Elpöccintem a csikket és mikor földet ér, én is arrébb lépek egyet, hogy eltaposhassam. Próbálok tök nyugodt maradni és értékelni, hogy vette a bátorságot, de nem könnyű jelen helyzetben.
- Legalább vágtad volna a fejemhez, hogy nem figyelek rád eléggé vagy hogy le se szarom, mi van veled. Miért nem így borult el az agyad legalább egyszer, hogy az arcomba üvöltsd az igazságot? A francba Lev, nem csinálhatod ezt két év után, érted? Nem egy hét telt el, hanem két év! Kettő! – hangsúlyozom ki, miközben a tekintetét keresem, ha végre felnéz a járdáról. Talán egyszerűbb lett volna azt mondanom, hogy el van nézve, lépjünk tovább és nem pedig beleállni az egész problémába, ami már nem is kellene, hogy az legyen ennyi idő elteltével...

to Melody

I wish I was a better man for you.

Ha nem indulnék neki ennek a beszélgetésnek ma, így hirtelen fellángolásból, akkor biztos vagyok benne, hogy a motiváció rohamos ütemben visszatompulna a fejemben, ami talán nem lenne baj, hiszen már egyszer lezártuk.. a munka érdekében megbeszéltük, hogy békét kötünk. Mégis azt értem, hogy ha nem tisztázom vele a dolgokat, akkor ez az egész még egyszer lecsaphat rám kísértetként, én pedig nem akarok évek múltán is bűntudatot érezni a történtekkel kapcsolatban.
Tudom, hogy váratlanul fogja érni, hiszen a semmiből robbanok a nyakába és azt hiszem ez a téma az, amire nem létezik megfelelő felkészítés... vagy legalábbis ahhoz nem én vagyok a megfelelő ember. Lekoptathatna a francba, hogy nem akar velem beszélni és valószínűleg utólag bánni fogja, hogy nem így tett, de ha már bólintott akkor hajrá. A beleegyezése viszont egy olyan gondolatlavinát indít el az agyamban, hogy hirtelen akarok mindent kimondani, így két  értelmes szó nem jön ki hirtelen a számon, de azt már most el tudom érni, hogy szinte belefullasztom a cigijébe.
Második nekifutásra viszont olyan szinten támadom le a történtekkel, hogy gyakorlatilag kétszer állok meg a dumálásban levegőt venni. Először is azért mert baromi gyorsan szeretnék túlesni ezen, mert őszintén kurvára fáj ezt még így hangosan kimondani.. Másodszor pedig még azelőtt szeretném ledarálni a lényeget, hogy Mel meggondolná magát a beszélgetéssel kapcsolatban és lerázna, esetleg azt gondolván, hogy be vagyok állva és faszságokat beszélek.. pedig ma még nem is szívtam... mondjuk ezután biztos, hogy fogok.
Ahogy megáll én is így teszek, de még rá is gyorsítok a beszédtempóra, hogy betudjam fejezni gyorsan. Baszki én... ebben egyetértünk. Arra nem számítottam, hogy most attól fogom szarul érezni magam, hogy ezzel így letámadtam, úgy tűnik, hogy ebben a helyzetben nincs olyan, hogy jó döntés, vagy legalábbis én képtelen voltam megtalálni. Ez azonban már mindegy, hiszen páros lábbal rúgtam szegényt a mély vízbe..
-Él.-válaszolom neki gyorsan.-1 évnyi kezelés után tünetmentes lett... aztán kiújult, amit nem mondtak el a szüleim, de amikor otthon voltam, akkor egy e-mailből megtudtam, csak basztak maguktól elmondani, gondolom azért, hogy a diploma előtt ne vágjanak földhöz... most azért hívtak haza, hogy elmondják megint javulnak az eredmények és az esélyek. Ezért nem voltam egy hétig. Fáradt és gyenge.. de újra gyógyul.-talán elég lett volna azt mondanom, hogy még itt van, nem is tudom miért éreztem fontosnak ilyen részletekbe menően beavatni.
Amikor eldobja a csikket jövök rá, hogy lassan már a szűrőt szívom, így elhajítom a sajátomat az úttest irányába. Kerülöm a tekintetét, mert őszintén nem tudom, hogy mire számítsak. Még valahol azt is megérteném, ha most felpofozna.
A sértettsége teljesen jogos, hiszen pont azokat löktem el magamtól, akik kérdés nélkül támogattak volna végig, mégis azt hittem, hogy ezzel őket kímélem meg.. pedig őket bántottam a legjobban.
Lassan emelem rá a tekintetem.
-Mert azt akartam, hogy ne vedd észre, hogy mennyire szenvedek. Gyenge nem akartam lenni, úgyhogy egy ordas nagy fasz lettem, hogy egyikőtök se tudja, hogy mi van a háttérben.-Rednek is körülbelül másfél évébe került, mire kibírt annyira borítani, hogy egy veszekedés közben kicsússzon a számon. Mondjuk nála már tényleg félő volt, hogy megütöm annyira elkúrta az agyamat.
-Sajnálom, oké? El kellett volna mondanom.. most meg inkább be kellett volna fognom. Én csak... bocsánatot akartam kérni. Igen két év után. Ha jobban tudtam volna kezelni, akkor nem bántottalak volna, te nem csaltál volna meg és most kurvára nem itt tartanánk... te voltál a legjobb dolog az életemben és én vagyok a hibás.. úgy éreztem magyarázatot érdemelsz, akármennyi idő is telt el.-tartok egy rövid szünetet.
-és most elküldhetsz a bús picsába.-teszem hozzá, hiszen van egy olyan megérzésem, hogy valami ilyesmi következik.

Rá kellett jönnöm, hogy amit olyan szépen lezártam magamban az évek során, igazából csak el volt fedve és alig várta már, hogy újra a felszínre férkőzhessen. Levi megjelenése felbolygatta a rutinszerű napjaimat, mert bárhogy is igyekeztem, valahogy mindig eszembe jutott az első nap az Emperorban és hogy mennyire meglódult a szívdobogásom, mikor közelebb került hozzám, mint kellett volna. Bizonygathatom magamnak, hogy csak amiatt van, mert most nincs minden rendben a magánéletemben, hogy az érzékeim fokozottan ki vannak élezve minden fizikai közeledésre, de itt nem csak erről van szó. Így igen, nem bántam, hogy nem dolgozott egy hétig, mert tudtam, hogy totálisan nyugodt lehetek, mert nem ma lesz az a nap, amikor újra lelkiismeretfurdalást kellene éreznem bármi miatt. Ám eljött a nap, hogy újra itt van és esküszöm, szerintem arra játszik, hogy az őrületbe kergessen a létező összes módon, akár a tudta nélkül is.
Úgy tódul a nyakamba az összes mondanivalója, mint egy nagy vödör hideg víz, mert egyrészt nem gondoltam, hogy valaha beszélünk majd még a múltról a vagdalózáson kívül, másrészt pedig nem számítottam arra, hogy ilyen információkat hallhatok. Az anyukája miatt elszorul a szívem, hiszen tudom jól, hogy milyen szenvedni látni egy közeli családtagod, de apámat elég gyorsan vitte el a hasnyálmirigyrák, mert későn derült ki, így sajnos mire észbe kaptunk, már szinte nem is volt köztünk.
Mikor hamar rávágja, hogy az anyja él, határozottan megkönnyebbülök. Nem vagyok annyira jó a gyászolásban és az abban való segítésben, de biztos vagyok benne, hogy tudtam volna támogatni és valahogy átvészeltük volna azt az időszakot.
- Hála az égnek – fújom ki a levegőt, amit kicsit visszatartottam, míg meg nem kaptam a választ. – Minden rendben lesz. Újra legyűri! – biztatom, de azt hiszem, ha már látta ő is, hogy javulnak az eredmények, akkor pozitívabban néz előre kicsit. – És tuti az is sok erőt adott neki, hogy otthon voltál. – Tudom, hogy sokat számítanak egymásnak, szóval egész biztos rengeteget jelentett neki az is, hogy Levi hazautazott. Próbálok együttérző lenni, és nagyrészt sikerül is, azt hiszem... megértem, hogy szenvedett, hogy próbálta leplezni, hogy mennyire fáj neki ez az egész, na de tudta jól, hogy szeretem, hogy tűzbe tettem volna érte a kezem, erre inkább falakat emelt maga köré és átváltott bunkó paraszt üzemmódba? Na, ezt a részt nem értem meg, és rettentő önzőnek és mocsoknak találom amiatt, hogy most két év múlva talál meg a bocsánatkérésével.
- És ezzel sokkal többre mentél. Komolyan mondom, nem hiszem el. Hányszor kérdeztem, hogy mi bajod van? Százhatvankétszer? – csapok a combomra, ahogy leejtem a kezem és a távolba pillantok el. – Gondolatot olvasni egyelőre nem tanultam meg – morgom az orrom alatt. Lassan mondjuk jó lenne, mert azt hiszem, bárki mellett landolok az életben, rohadt jól jönne.
Szóval eltelt két év, és neki most jutott eszébe. Francnak kerestem én másik állást, talán akkor soha nem fordul meg a fejében, ha nem jelenek meg itt. Nem tudom higgadtan kezelni a helyzetet, mert egyszerűen igazságtalannak érzek mindent, ami történik velem, ami történt... Mondhatnánk, hogy ne gondoljunk a „mi lett volna, ha...” kezdetű mondatra, de folyamatosan az pörög az agyamban.
- Nem-nem-nem-nem-neeeem. Fejezd ezt be! – vágok a szavába, ahogy elsorolja, hogy másként hogy alakult volna a dolog. – Akarod mondani, ha tudtad volna kezelni, ha nem bántottál volna, ha elmondod és ha nem marsz el magad mellől a stílusoddal és a gyanakvásaiddal?! – Ha nem néz rám, lépek egyet felé és úgy helyezkedem, hogy szinte rákényszerítsem, hogy a tekintete az enyémbe fúródjon. – Nem fogom bizonygatni és leszarom, mit gondolsz, innentől igazából nem érdekel, ha nem hiszed el, de utoljára elmondom, hogy nem csaltalak meg! – Borzasztó mérges vagyok, amiért még mindig odaszúr vele, szerintem sosem fogja elhinni, hogy nem történt ilyen. Nem kellene, hogy érdekeljen, nem kellene foglalkoznom vele, de talán a saját érdekemben lenne  a legjobb, ha végre elhinné és tiszta lehetnék ezzel kapcsolatban. Mikor viszont azt mondja, hogy én voltam a legjobb dolog az életében, összeszorul a gyomrom. A picsába... Élesen szívom be a levegőt, próbálok egyensúlyozni valahol középen, hogy ha már bocsánatot kért, tényleg ne küldjem el a francba és ki is mondja, hogy ezt várja, mert ez lenne a következő, tényleg. Ehelyett inkább némaságba burkolózok egy kicsit, igyekszem lehiggadni és kitalálni, hogy mit kezdjek ezzel a temérdek infóval, a kezeim is remegnek. Ránézek.
- Legszívesebben azt tenném... Az lenne a legjobb mindenkinek – sóhajtok, miközben újra elindulok a metró felé, mert nem tudom, mit kellene mondanom, jobb lenne, ha ennyiben letudnánk. Neki tisztább a lelkiismerete, én pedig megnyugszom, hogy ennyivel le is tudtam zárni. De persze nem, nyilván még vissza kell fordulnom. – Nem tudom mit vársz, nyilván nem leszünk barátok – emelkedik meg a szemöldököm, mert képtelen vagyok értelmesen gondolkozni és bármi okosat mondani. Soha nem gondoltam át, hogy mit reagálnék, ha fennállna ez a helyzet, mert eléggé elmérgesedett a viszonyunk ahhoz, hogy ne képzeljek el ilyesmiket és nyilván ezzel sincs rendezve, ez csak ilyen első lépés, mondjuk... Csak nem tudom, hogy kellene-e következő. – És remélem azt is tudod, hogy nem vagyok szingli. – Nyilván tudja, de véletlenül sem szeretném, ha félreértés történne és az lenne a vége, hogy újból megpróbál közelebb kerülni hozzám, mert azt hiszem, azt már nem bírnám normálisan kezelni.

to Melody

I wish I was a better man for you.

A múltkori kezelhetetlen fellángolásomat igyekeztem azzal magyarázni, hogy már rég.. legalább az azt megelőző két hétben... nem kavartam senkivel, mert kurvára semmi hangulatom nem volt hozzá, úgy meg sem voltam indulva annyira, hogy ne tudtam volna magamnak orvosolni a helyzetet.. mármint gondoltam én egészen addig a pillanatig, amíg a szemeim elé nem került a múltam egy darabkája, ami bármilyen gázul is záródott, a testem nem kifejezetten felejtette el ennyi év után sem, hogy milyen érzéseket váltott ki belőle. Persze másnap még nagyobb szarban voltam, amikor a helyzetet igyekeztem orvosolni, de kurvára rábasztam, mert semmire sem jutottam a lánnyal, hiszen másra sem tudtam gondolni csak rá, ott pedig végképp elástam magam, amikor sikerült Melodynak neveznem, amikor még a ruháját sem sikerült levarázsolnom. Szóval rohadt nagy bukó volt az egész, így marad az ivás és a szívás. Nem csak a megegyezésünk miatt, hanem emiatt a frusztrációm miatt is igyekeztem kerülni őt és őszintén bevallom fingom sem volt róla, hogy ezt hogyan tartsam kordában... egészen addig, amíg az utazással és az otthoni dolgokkal teljesen el nem terelődött róla a figyelmem.
Az egész olyan volt, mintha éveken át tartó fejfájás egyszerűen enyhülni kezdett volna, ez viszont baromi sok dologra ráébresztett. Például arra, hogy amint visszatérek New Yorkba beszélnem kell Melodyval és adni számára egy magyarázatot a múltra, amire gondolom kurvára nem lett volna már szüksége, most mégis itt toporgok előtte, mint egy balfasz és minden könyörület nélkül rázúdítok mindent, mert máshogy egyszerűen képtelen vagyok közölni vele.
-Kösz..-Biztatására nagyokat bólintok hálám jeléül, hiszen igazából arra sem számítottam kifejezetten, hogy erre a hirtelen felindulásból elkövetett közléskényszeremre tud majd bármennyire is támogatóan reagálni ebben a pillanatban. Inkább valami olyasmire voltam felkészülve, hogy elküld a búsba és esetleg valamikor máskor, amikor már megnyugodott mond majd egy-két hasonló dolgot.
Ezután jön azonban csak az igazi fekete leves, hiszen tényleg bocsánatot is kérek a történtekért, ami tudom, hogy több ponton is igen erősen megkérdőjelezhető, így nem is ér akkora meglepetésként, hogy azért kapok a pofámra tisztességgel, amit megjegyzem, meg is érdemlek.
-Tudom, tudom.-sóhajtok fel.-Nem is akartam, hogy gondolatot olvass, könnyebb volt, hogy.. azt el tudtam fogadni, hogy egy faszkalapnak láss, de azt nem, hogy összetörtnek. Már tudom, hogy ez világi hülyeség volt, de akkor ezt nem láttam..-de nem az volt a célom, hogy elüldözzem magam mellől. Csak azt akartam, hogy valahogy elnyomjam az árulkodó jeleket arról mennyire fosul vagyok és ez szarul ment. Mert pont emiatt kérdezte egyre többször, de ezt nem tudtam akkor összerakni. Csak egyre nagyobb gyökér lettem, mert azt gondoltam, hogy ez a megoldás. De Isten a tanúm... nem akartam őt elveszíteni. Akkor csúszott ki teljesen a kontroll a kezemből, amikor beakadt a gondolat, hogy van valaki más is az életében és emiatt csak nőtt bennem a kiszolgáltatottság érzése, a saját szívemet pedig egyre jobban összetörtem.
Amint közelebb lép automatikusan nézek a szemeibe, de egy lépést sem teszek hátra, csak a villámokat szóró íriszeit figyelem miközben megkapom azt ami kijárt.
-Ja ezt akartam mondani.-bólintok és a hangom sem olyan határozott, mint korábban ahogy nagy nekifutásból kiöntöttem magamból mindent, ami nyomta a lelkemet.
Amikor még egyszer elismétli, hogy nem csalt meg szóra nyitom a számat. Már készülnék mondani, hogy ennyi év után tényleg ne hazudjon már nekem, ha már én is elmondtam neki az igazat, de egyetlen szó sem jön ki a számon, hiszen most először tényleg elgondolkozom azon, hogy amit korábban bizonyítéknak tekintettem a hűtlenségére vajon nem csak az agyam lobogtatta-e meg előttem délibábként a józanság hiányában.
Így végül becsukom a számat és hagyom, hogy a hiányzó darabkák a helyükre süllyedjenek a fejemben. Néhány másodpercre ismét a járdára kerül a tekintetem mielőtt újra ránézek és kicsit megmasszírozom a tarkómat. Kurvára elbasztam és ez rengeteg álmatlan éjszakát fog nekem okozni a közeljövőben, hiszen csak most tudatosul bennem igazán mit is veszítettem azért, mert képtelen voltam arra, hogy megnyíljak neki.
Végül nem küld el a picsába, de közli a véleményét a dologról. Próbálok egyetértően bólintani, mintha azt gondolnám, hogy tényleg az lenne a legjobb. Amikor elindul csak lehajtom a fejemet és engedem menni, hiába üvölt az agyam, hogy állítsam meg. Nem baszakodhatok tovább vele, így is elég fejfájást okoztam neki.
Amikor visszafordul meglepetten pillantok rá, hiszen tényleg azt hittem, hogy ennek a beszélgetésnek itt van vége.
-Én nem várok tőled semmit, csak.. csak baszki. Olyan volt ez a hazaút, mint felébredni egy telibekúrt lázálomból és egyszerűen.. mindegy. Csak bocsánatot akartam tőled kérni..-tényleg ennyit akartam volna elérni. A fasz se tudja ezt majd később kell tisztáznom magammal és semmiképp sem vele, hiszen ennél jobban nem is tudná kihangsúlyozni mennyire nem nyitott rám semmilyen szempontból.
-Tudom.-mondom csendesebben bólintva. Hogy a faszba ne tudnám, hogy a harisnyás kis köcsög... akarom mondani Brian még mindig képben van.
Veszek egy mély levegőt.
-Elkísérhetlek egy darabig, amíg egy irányba megyünk vagy várjak negyed órát adva egy kis előnyt és utána induljak Brooklynba?-kérdezem végül megadva neki a lehetőséget, hogy a mai napra az általam okozott szenvedései véget érjenek, bár ha végül úgy dönt, hogy el tud még viselni, akkor sem akarom már különösebben túráztatni az idegeit... mármint a mondandóimmal, hiszen azt hiszem már mindent kiadtam magamból, amit eredetileg akartam a többi meg jobb ha bent marad 82 lakat alatt.

Nem vagyok egy ősbunkó, hogy ne kérdezzek rá az anyjára, még akkor sem, ha az összes többi mondanivalója elhomályosítja az értelmes gondolatokat a fejemben. Persze, eszem megáll, hogy amit művel, teljesen komolyan gondolja, na de mégis az anyjáról van szó és nem egy kis betegségről, hanem erről a hülye rákról. Ahogy mondta is, tudom, milyen ezen keresztülmenni, pokoli végigasszisztálni, ahogy teljesen elpusztítja ez az undorító betegség egy szerettedet, így egyértelmű, hogy próbálom bíztatni őt, hogy minden rendben lesz és persze tényleg őszintén mondom ezt. Ha mondjuk javulnak az értékek és az állapota, akkor jó esélye van legyűrni a betegséget.
Tisztán emlékszem jó pár alkalomra, amikor totál kifordult magából és olyan bunkó módon viselkedett, hogy abszolút nem tudtam hová tenni a dolgokat. Most, hogy elmondta, mi volt az indíték, így már tudom hová tenni, viszont ettől függetlenül nem értem meg, miért ezt az utat választotta és miért nem tudott akkor tisztábban látni. Olyan, mintha ezek az alkalmak tegnap történtek volna, nem pedig két évvel ezelőtt. A szakításunk estéje olyan élénken van meg bennem, hogy szinte szóról szóra vissza tudom idézni a szavakat, amik elhagyták a száját. Fordítva nem vagyok benne biztos, hogy ő tisztában van-e vele, mert nem éppen beszámítható állapotban volt, fogalmam sincs, hogy nem estek-e neki ki képek. A lényeg viszont biztos megvan neki.
- Csak egy jó tanács: a következő csajodnál ne ezt a stratégiát válaszd – pillantok el a távolba, mert egyszerre vagyok rohadt mérges és szomorú is. Valahol lehet, hogy az én hibám is, amiért nem sikerült kicsikarnom belőle a bajt, de nem kérhettem tőle erőszakkal, hogy árulja el, mi a probléma.  – Tanulópénznek legalább jó volt.
Nem voltam erre felkészülve, bár nincs megfelelő időzítés, hisz bármikor jött volna ezzel, ugyanígy pislogtam volna, mint jelenleg és most fogalmam sincs, mit akar ezzel és hogy én mit fogok kezdeni ezzel az egésszel... Most elég normális, teljesen tiszta a feje, ami megint csak nem segít, mert így emlékeztet arra a Levire, akibe teljesen bele voltam zúgva, aki mellett nem telt el nap, hogy ne lettem volna élettel teli. Most? Most olyan vagyok, mint aki életet cserélt valakivel. Szerettem én minden hülye rigolyájával együtt, csak amit az utolsó időszakban csinált, azzal kergetett ki a világból is.
Ezt akarta mondani... Félsikernek könyvelem el, hogy nem vág vissza azzal, hogy  tisztában van vele, mi történt, bár nem is tudom, minek örülnék most jobban. Lehet, hogy akkor minden könnyebb lenne és a képlet is összeállna a fejemben. Most viszont fogalmam sincs, mit kéne kezdenem ezzel...
Annyira nem tudok értelmesen gondolkodni most, hogy elindulok, kis ideig úgy vagyok vele, hogy ott hagyom, aztán majd holnapra lenyugszom és akkor mindent tisztábban látok majd, de nem én vagyok a mintapéldánya annak, aki általában megfelelően cselekszik, szóval visszafordulok.
- Jó – reagálok igencsak tömören. – Kösz – teszem hozzá pár pillanatnyi csend után. – Ennyivel nem igazán lehet kitörölni az elbaszott napjaimat, de első lépésnek megteszi. – Értem ezt mind a kapcsolatunk utolsó napjaira, mind pedig az utána következő borzalmas egy hónapra. Nagyjából addig szenvedtem és próbáltam értelmet keresni a történésekben, utána enyhült egy kicsit az egész, de sosem tűnt rendesen el. Amit mondok, nem tudom, mennyire őszinte, a sebeket nem igazán lehet utólag begyógyítani, de tényleg legalább megpróbálta.
Akkor jó, ha tudja, hogy nem vagyok egyedül, bár én meg abban nem vagyok biztos, hogy ez bármiben gátolná, főleg nem a múltkori után. Oké, most józan, tud tisztán gondolkodni, de nem hiszem, hogy nem lesz következő alkalom, mikor begőzöl. Igazából magamat akarom ezzel kicsit bevédeni, mert mint kiderült, én sem tudok közömbös lenni felé, de ha tízből legalább kilencszer meggátoljuk, hogy közeledjen, akkor azt az egyet már csak-csak kivédem valahogy majd.
A kérdésére sóhajtok és elgondolkodom pár pillanat erejéig.
- Gyere, csak inkább maradj csendben – a zsebembe nyúlok, hogy előbányásszak még egy szál cigit és meg is állok egy pillanatra, hogy meggyújtsam, de a gyújtóm azt hiszem, kifogyott. – Adnál tüzet? – kérdezem, mert nem valószínű, hogy kibírom hazáig enélkül.
- Mi van a zenekarral? – érdeklődöm, igazából tényleg kíváncsi vagyok és már akartam kérdezni tőle, csak nem volt rá alkalom. Most meg azt hiszem, tökéletesen eltereli majd a gondolataimat arról, amiket mondott...

to Melody

I wish I was a better man for you.

Akkoriban őt bántottam a leginkább, aki a legkevésbé sem érdemelte meg. Minden hidat felégettem, amin keresztül eljuthattak volna hozzám, mert az gondoltam az a legjobb, ha egyedül verekszem a fájdalmammal. Utólag tudom, hogy ez egy elképesztően nagy hiba volt, hiszen ahelyett, hogy mindenkit megkíméltem volna csak megnehezítettem az életüket, hagytam őket kérdések között hánykolódni, amikre sosem adtam nekik választ. Mel-nek olyan sérüléseket okoztam, amik a mai napig nem gyógyultak be. Tudom, látom rajta és az én lelkemen hasonló lyukak tátonganak, még akkor is, ha sok részlet nekem kiesett. Vannak homályos foltok, amikre egyszerűen nem emlékszem, mindig csak az utóhatásukkal szembesültem és az érzelmekkel, amiket maguk mögött hagytak. A szakításunk sincs meg teljesen, csak azt tudom, hogy rohadt mérgesen ébredtem és nem volt mellettem. Nem jött vissza hozzám, nem beszéltük meg, nem tudott lecsillapítani, én pedig totál elvesztettem a kontrollt. Gyakorlatilag egyetlen dolog maradt meg tisztán.. a rögeszme, hogy megcsalt engem.
-Ja hát... ez egy darabig nem hiszem, hogy probléma lenne.-vonom meg a vállaimat, hiszen kettőnk óta képtelen vagyok bármilyen szinten elköteleződni. Voltak lányok, akikkel több alkalommal találkoztam, de mindegyik ilyen ismertség kifejezetten rövid életű és laza jellegű volt. Arra pedig veszettül figyeltem, hogy mindegyiket, amelyikben meg volt a potenciál, hogy kötődhessek nagyon gyorsan eltávolítottam az életemből.
-Így is lehet mondani, bár elég nagy árat fizettem ezért a leckéért.-az is igaz, hogy a kemény fejem ennél enyhébb célzást vagy utalást képtelen lenne felfogni, szóval vagy így tanít az élet engem vagy sehogy leginkább. Fogalmam sincs, hogy ezzel segítek-e neki bármiben.. jóváteszek-e bármit is a múltamban elkövetett hibák közül vagy csak rontok a helyzeten azzal, hogy összekuszálok mindent kettőnk között ismét. A bocsánatkérést megérdemli, így remélem újabb kárt már nem teszek benne, azon kívül, hogy most sikerült felzaklatnom.
Ha nem fordulna vissza hagynám elmenni, hiszen mégis mi jogon tartóztatnám őt fel tovább, de az, hogy végül úgy dönt, hogy van még néhány szava hozzám kissé meglep, mert azt hittem ő ezzel le is zárta és nem kíván tovább foglalkozni se velem sem pedig a témával.
Döbbenten pislogok rá, amikor elfogadja a bocsánatkérésem, hát még amikor megköszöni. Csak biccentek egyet a fejemmel, miközben nyelek egy nagyot.
-Tudom, hogy nem lehet és köszönöm, hogy értékeled. Akármennyire is sovány vigasz.-hiszen tudom, hogy ez kevés. Abban azonban kicsit sem vagyok biztos, hogy ennél tovább engedne-e, így nem tudom, hogy ez az első lépés vagy az egyetlen, amit megtehetek az irányába. Most egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban mintha óriási neon jelzésekkel hívná fel a figyelmem a sorompóra, ami közöttünk áll, de közben mintha kacsintgatna, hogy van ott átjutási lehetőség... mondjuk amit kacsintásnak látok, lehet hogy igazából csak idegrángás már a sok szarságtól, amin keresztül végigcibáltam őt. Így biztos ami tuti alapon megadom neki a választási lehetőséget és nem erőltetem rá a társaságom a továbbiakban kérdés nélkül.
Mellette indulok el végül, amikor megkaptam erre az engedélyt és kussolok ahogyan azt kérte.
-Persze.-és már túrom is a zsebem, hogy átadhassam neki a gyújtót. Amíg ő meggyújtja a sajátját én előszedem a fém cigaretta tartót, abból pedig egy füves szálat, ha már ilyen jól bírtam egész nap. Nagyfiú voltam és megpróbáltam jóvá tenni egy hibát, szerintem megérdemlem.
-A zenekarral?-kérdezek vissza, mint egy idióta miközben kattan a gyújtó a kezemben.
-Öhm... haladunk. Mármint. Még keressük a helyünk és most kezdtünk csak igazán sok energiát beletenni, ott is volt szar a palacsintában, nem csak veled voltam egy faszkalap, szóval.. ja a saját utamban álltam a lehető legtöbb fronton... de az utóbbi időben több energiát próbáltam beleölni... írom a dalokat, bár kurva nehéz sokszor be is fejezni őket. Kisebb klubokban fellépünk.. ha akarsz.. szóval ha van kedved valamikor eljöhetnél. Semmi kötelezettség persze, gondolom kurvára semmi időd.-ha lenne is valószínűleg ez lenne a kifogás, hogy miért nem jön el.
-Na és neked? Mármint a tánccal mi a helyzet? Azt hallottam a még megmaradt közös ismerősöktől, hogy már nem nyomod.-érdeklődök mielőtt beleszívnék a cigimbe és a tőle távolabbi irányba fújom a füstöt, mert tudom mennyire gyűlöli a fű szagát.

A probléma az, hogy még mindig iszonyatosan belém mar a fájdalom, ha arra gondolok, ami a kapcsolatunk utolsó heteiben történt... Hagytuk elenyészni a szerelmet, hogy felváltsa az ellenszenv és ez az egész annyira előhozza belőlem a dühöt még mindig, hogy jelenleg is azzal küzdök, hogy ne akadjak ki előtte totálisan, mert akkor kristálytisztává válik számára, hogy nem zártam le én sem. Mély levegő, mély levegő...
Képtelen vagyok értelmesen gondolkodni, szerintem kell vagy két nap, mire helyreteszem magamban a dolgokat. Nem is tudom, melyik a jobb verzió. Ez, hogy bocsánatot kért és most jóban kellene talán lennünk úgy, hogy eltekintünk a közös együtt töltött időnktől vagy az lett volna az egyszerűbb, ha minden nap gyomorgörccsel indítjuk a műszakjainkat és folyton beszólogatunk a másiknak.
- Pedig szerintem akadnak jelentkezők – célzok hümmögve a múltkori esetre -is-, szerintem minden egyes melós nap után, minden ujjára jut jelentkező, aki szívesen lenne a barátnője, ha csak egy éjjelre is akár... Azt azért nehezen hinném el, hogy miután szétmentünk, senkivel nem volt komolyabban, mert hát azért két év nem rövid idő és ennyi időt lehúzni kizárólag egyéjszakás kalandokkal nem lehet túl lélekmelengető. Bár fogalmam sincs, hogy az mennyivel ad többet, amit én csinálok jelenleg Briannel...
Széttárom a karom a kijelentésére, mert hát erre igazán nem tudok mit mondani jelenleg. Már most kezdek elgondolkozni azon is, hogy kettőn állt a vásár és nem csesztettem eléggé ahhoz, hogy kibukjon belőle a probléma. Nem tudom, tényleg, de nem is próbálkozom a megfejtéssel így több óra meló után, mikor az agyam már teljes blokkban van.
Gondolom, hogy nem várta, hogy majd a nyakába borulok, amint bocsánatot kér, de valószínű az is meglepte, hogy nem küldtem el és próbálom befogadni ezt a gesztust tőle... Magam sem tudom, hogy hogy uralkodtam magamon és nem tettem meg.
Azonban egy dolog biztos, hogy most jól fog esni, ha rágyújtok és majd segít abban, hogy továbbra se küldjem el a francba, amiért ennyire számító módon támadott le. Elveszem tőle a gyújtót és kapkodva gyújtok rá, aztán vissza is adom neki és el is indulok a metró felé, oldalamon Levivel.
Bólintok a visszakérdezésére. Azon kívül, hogy tényleg érdekel a dolog, inkább az a célom vele, hogy eltereljem a gondolataimat kettőnkről.
- Akkor szépen elrontottad a fontos dolgokat az életedben – pillantok oldalra rá, ahogy kifújom a füstöt ezzel egy kis homályt varázsolva kettőnk közé, bár mire kimondom már rájövök, hogy mindjárt ismét visszakanyarodunk az előző témához. – De reméljük, most már jó irányt vesznek majd a dolgok. – A zenekarral. Mi egy kicsit más tészta vagyunk, de nem tudom, hogy bármerre mozdulnánk-e onnan, ahol jelenleg rekedtünk, mert sok minden áll az útban és egyébként sem tudom, hogy akarnám-e. – Kedvem az elég sok mindenhez lenne, de igen, időm az kevés – hajtom le a fejem, mert ez jelenleg kicsit kényes téma nálam. Semmire nincs időm. – Majd meglátom. – Nem akarok nemet mondani, de nyilván nem valószínű, hogy elmegyek. Éppen elég látnom az Emperorban őt és egyébként sem biztos, hogy újra akarnám hallani ahogy énekel, mert azt túlságosan szerettem mindig is.
A tánccal kapcsolatos kérdésére rögtön görcsbe is ugrik a gyomrom, mert hát ez egy olyan téma, amiről nem beszélek túl szívesen, vagyis igazából jó lenne végre valakinek elmondani, mennyire rohadtul hiányzik, de tudom, hogy az annyi kérdést hozna magával, amikre aztán már nem biztos, hogy tudnék válaszolni.
- Abbahagytam – bólogatok, de úgy vagyok vele, hogy megosztok vele egy kis infót, nem akarok ennyire zárkózott lenni. – Igazából egy éve már majdnem. Volt az a... baleset. Briannek. Azután nem sokkal én is befejeztem. – Nyilván hallott róla, azért elég nagy visszhangot vert a dolog, na meg a pletyka olyan gyorsan terjed, hogy hiába is próbálnád megállítani. Mellesleg ez nem egy olyan dolog, amit rejtegetni lehetne egyébként sem. – Néha hiányzik, de ez tűnt a legjobb ötletnek. – Csak éppen az a baj, hogy nincs semmi, ahol normálisan le tudnám vezetni azt a rohadt sok feszkót, ami rajtam ül mostanság és nem néha hiányzik, hanem minden nap, minden órában. És valahol én is tudom, hogy nem ez volt életem legjobb döntése. Nem mellesleg eléggé végzetes is, mert ha egyszer úgy döntenék, hogy visszatérek, közel sem biztos, hogy menne...
Hiába fújja el a másik irányba a füves cigi füstjét, így is bőven megérzem.
- Sosem fogsz erről leszokni? – lassítok le kicsit, miközben bosszúsan nézek rá, de persze nem számonkérőn, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez most nem nekem szól-e. Bár egy kicsit amúgy megértem, hogy kellett neki már nap végére. Néha még az is lehet, hogy nekem sem ártana rágyújtani. – Kibírhattad volna, míg elválnak az útjaink.  

to Melody

I wish I was a better man for you.

Talán tudat alatt nem csak az volt a célom, hogy őket kíméljem, hanem az is, hogy érzelmileg jobban elzárjam magamat azoktól, akik tényleg közel álltak hozzám. Az, hogy anya élete ennyire kérdésessé vált ráébresztett, hogy mekkora árat kell fizetni azért, ha valakit szeretsz. Mindig ott van annak az esélye, hogy egyik pillanatról a másikra egyszerűen eltűnnek, és már így is elég fájdalommal küzdöttem, így kizárva annak az esélyét, hogy ők bántsanak én löktem el őket. Red maradt. Persze... ő olyan, mint egy a rozsda, teljesen sosem lehet eltüntetni akármennyire is dörzsöli az ember. Mel-t viszont el tudtam lökni annyira, hogy vissza se nézzen. Utálom magamat..
-Szerintem te is tudod, hogy nem a jelentkezők hiánya miatt nincs barátnőm.-pillantok rá kissé felvont szemöldökökkel. Annyi bajom volt, meg annyira elzárkóztam minden ilyen jellegű kötődéstől, hogy ezt gyakorlatilag teljesen ellehetetlenítettem mentálisan és lelkileg egyaránt. Nem mondom, hogy nem volt egy-két lány, akinek kifejezetten élveztem a társaságát, de belőlük inkább lettek haverok.. főleg, hogy az ilyen ritka személyek sem kifejezetten vágytak elköteleződni senkivel.. velem meg aztán főleg. Amelyik mégis többet szeretett volna.. hát azokat gyorsan eltüntettem a hívólistámról.
Széttárt karjaira csak enyhén megforgatom a szemeimet. Tudom ám, hogy fasz voltam és én tehetek arról, hogy ilyen szinten elfajult a helyzet, de mit tehetnék most azon kívül, hogy bocsánatot kérek elismerve a felelősségemet. Lófaszt sem. Szerintem.
-Ja, hát... faszán alapos munkát végeztem az egyszer biztos, de tényleg igyekszem rendet tenni amennyire ez még lehetséges.-vonom meg a vállaimat meggyújtva a tekert cigit.
-Reméljük.-bólintok egyetértve. Tisztában vagyok azzal, hogy mindez rajtam múlik és azt hiszem az első lépést meg is tettem azért, hogy eltakarítsam a mocskot, amit én magam csináltam. Sejtem, hogy az esetében azon kívül, hogy megpróbálok kicsit szépíteni a helyzeten másra nem nagyon lesz lehetőségem, bár bevallom, hogy bármennyire is hiányzik, ha nem hangsúlyozta volna ki a párkapcsolati státuszát, akkor sem reméltem volna ebből többet. Főleg, hogy éppen csak megborulni látszik a fejemben a szent feltételezés, hogy megcsalt-e.
-Az ajánlat áll. A többi a te döntésed.. csak tudom mennyire szeretted hallgatni a bandát.-nem mintha lett volna választása, hiszen sokszor a lakásban próbáltunk vagy éppen kérdés nélkül húztam, vontam magammal. Még lehet, hogy Red is örülne a találkozásnak, bár ez az ő esetében mindig kurvára relatív. Most mondjuk egy félig elszívott cigit sem tennék arra, hogy Mel akár csak elgondolkozna ezen a program lehetőségen.
Ha már ő rákérdezett a bandára én is veszem a bátorságot, hogy a tánc témakört felemlegessem. Sejtettem, hogy a srác miatt hagyta abba, de hazudnék ha azt mondanám, hogy kicsit sem basz fel, hogy még a szenvedélyét, az egyik legnagyobb szerelmét is elengedte Mel azért mert Brian kiesett abból a világból.
-Ez egy fos döntés volt. Mármint bocs, semmi közöm hozzá, ítélkezni meg nincs jogom, de csak azért, mert ő már képtelen rá, neked még nem kellett volna eldobnod. Kurvára szeretted csinálni.. cseszettül ragyogtál közben.-én pedig imádtam nézni, amikor volt rá lehetőségem és nem csak azért, mert rohadtul beindultam tőle, hanem tényleg egy élmény volt látni ahogyan átszellemült közben.
-Gondolom akkor nem kéred vissza a cipődet.-hiszen az egyik pár még mindig ott lapul a szekrényem aljában, bár ezt lehet, hogy így nem kellett volna vele megosztanom, hogy nem basztam ki a kukába a szakításunk óta.
Hiába füstölgök a tőle távolabbi oldalamon, körülbelül a második slukknál kapom meg a szokásos lebaszós tekintetet tőle.
-Hát. Nem. Nem valószínű. A közeljövőben biztos nem.-vonom meg a vállaimat. Nem igazán érzem még az isteni sugallatot, hogy lemondjak erről.
-Tudom, bocs.. de egész nap nem szívtam és eddig bírtam.-belémbaszta az ideget, hogy felnőtt módjára vállaltam a tetteimért a felelősséget, így ideje volt egy kicsit ezt a stresszt kilazítani az agyamból.
-Kérsz? Segítene tompítani kicsit a sok faszságot, amivel letámadtalak.-azért a lehetőséget felajánlom neki, maximum majd most küld el a picsába, hogy még ezzel is fárasztom. Az ő tempójához igazodva kicsit én magam is lelassítok, hiszen már közel a metró lejárata és még mindkettőnk kezében ég egy-egy fél cigi.

Jó, oké. Talán egy kicsit bunkó megszólalás volt most ez az előbbi tőlem, belegondolva nyilván nem azzal törődött, hogy maga mellett tartson bárkit is, mikor közben meg azon aggódott, hogy az anyja bármikor meghalhat. Azért persze bocsánatot nem fogok kérni, de magamban tudomásul veszem ezt. Azért csak akadt egy-egy nő, aki megmozgatta jobban, mint egy -vagy esetleg több- éjszaka, valaki azért igazán átsegíthette volna ezen a szaron, míg eljutott idáig. Mondjuk az is igaz, hogy a stílusa kissé kiálhatatlanná fejlődött az idő múlásával, bár most úgy néz ki, valahol még mindig megvan benne a régebbi önmaga.
- És nálam kezdted a sort? – pillantok rá, mert azt tudhatja, hogy nem a legkönnyebb eset vagyok, bár nyilván már az is meglepte, hogy nem küldtem el a francba, magam sem tudom, miért. Ha nem teszi hozzá a bocsánatkéréséhez, hogy az anyja betegsége közrejátszott, akkor valószínűleg megtettem volna fél pillanatnyi gondolkodás nélkül, rögtön. Persze akkor meg nem lett volna kerek egész a történet, mert ugyanúgy nem kaptam volna magyarázatot a miértekre, így kétségtelenül így kellett megtörténnie ennek a bocsánatkérésnek és talán ez így a legjobb. Már akinek, mert nekem most akkora fejfájást okozott, hogy fogalmam sincs, én hogy fogok rendet tenni magam körül ezek után...
Szerintem Lev is tudja, hogy nem sok esély van arra, hogy majd felfedezzen egy koncertjükön a színpad előtt, de azért megpróbálja. Nem tudom, hogy mit akar egyébként ezzel, őszintén nincs kedvem nosztalgiázni, mert azzal előjönnek olyan érzések, amiket már rég eltemettem magamban és eddig a pillanatig azt hittem, ki is törlődtek.
- Ühüm. Szerettem, tényleg... Ne aggódj, van is pár dal, ami azóta se megy ki a fejemből – vallom be neki, ahogy beleszívok a cigimbe és a fejemben máris előbukkan egy dallam és egy hang, ami igazából teljesen egyenlő vele...
A tánc téma nálam az elmúlt időszakban elég nagy tabu volt, igyekeztem terelni a szót róla, ha valaki pedig szóba hozta, akkor elég ügyesen kilavíroztam a válasz alól. Mondjuk gondolhattam volna, hogy Lev rákérdez, ha már én érdeklődtem a zenekar iránt és igen... egy kicsit azt is sejtettem, hogy nem ő lesz az, aki majd véka alá rejti a véleményét, amivel nem is lenne baj, ha nem cseszne fel a téma úgy istenesen. Ingatom a fejem már a mondata elején, élesen szívom be a levegőt, de mire a végére ér, lehajtott fejjel mosolyodok el, ahogy kifújom azt.
- Ez nem ilyen egyszerű... – sóhajtok. – El tudtam engedni és talán ez azt is jelenti, hogy nem is volt annyira fontos – próbálom bizonygatni, ahogy vállat vonok. Mantráztam ezt eleget magamnak az elmúlt egy évben, de sosem hittem el sajnos. – De tényleg jobb, ha ebbe nem megyünk bele – állok védekező állásba rögtön el is pillantva róla, mielőtt még jobban felhúzom magam ezen, meg azon, hogy valaki ilyen nyíltan az arcomba vágta, hogy mennyire nem hoztam jó döntést. De akkor sem látja a másik oldalt és igazából elképzelni sem tudja...
Mikor azonban megemlíti a balettcipőt, megtorpanok és felcsillan a szemem, akárcsak egy kislányé, aki előtt meglebegtették a hőn áhított, kedvenc babáját.
- Nem dobtad ki? – emelkedik meg a szemöldököm. De miért nem? Úgy ott hagytam, elküldtem a francba és két évig őrizgette azt a cipőt? Mondjuk tudta jól, hogy a kedvencem, de amennyire be volt rám gőzölve, csoda, hogy aznap este nem hajította ki azonnal. – Mondjuk most már úgyis felesleges, úgyhogy akár meg is teheted – térek magamhoz újra és ezzel együtt elindulok megint, amint eszembe jut, hogy nem szeretném nézegetni úgysem... De az azért durva, hogy nem baszta ki...
Levi már csak Levi marad, senki nem várja el tőle, hogy letegye a füves cigit szerintem, kicsit össze van vele nőve. Nincs vele baj, ha nem gajdul meg tőle teljesen, bár mondjuk nyilván hosszútávon nem annyira egészéges, gondolom, de ő tudja, ki vagyok én, hogy megmondjam?
- Mondjuk lehet, hogy feljegyeznék a világ nyolcadik csodájának – szúrok oda kicsit neki, csak hogy érezze a szokásos kis ellenzésemet. A kérdésére pár pillanatig még el is gondolkozom a dolgon. Nyilván én sem vagyok egy szent, akadt pár alkalom, mikor engedtem a csábításnak, de a tánc miatt azért eléggé komolyan vettem az ilyesmitől való elhatárolódást. Most ugye nincs tánc, nincs ami miatt nemet kellene mondanom rá, de mégis...
- Mhm... Pár óráig maximum segítene, de aztán nincs, ami megment a gondolataimtól – ingatom meg a fejem, aztán megállok a lépcső tetején, hogy elszívhassuk a még égő dohányokat. Nem rejtegetem, úgyis tudja szerintem, hogy nem fog nyugodni hagyni ez az egész, de túl fogok rajta jutni, csak kattogok rajta majd pár napot, legalábbis ez a jellemző rám.
- Jobban járnál, ha máshogy vezetnéd le a felgyülemlett feszkót – köszörülöm meg a torkom, de aztán nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Hát igen, azért volt jó pár alkalom, mikor könnyen el tudtam terelni a gondolatait a fűről és egy pillanatig sem bánta. Csak azt nem tudom, mi a francnak keresem a bajt magamnak és célozgatok, bár úgy sejtem, ha esetleg kicsit is lenyugtatta az a spangli, elég hamar elintézem ezzel, hogy rájöjjön, ez csak átmenetileg fog segíteni.

to Melody

I wish I was a better man for you.

-Végül is mondhatjuk, hogy igen. Red még a nyáron kitaposta belőlem, hogy kiakadjak teljesen és akkor kibukott a bajom, szóval vele igazából már tisztáztam a helyzetet, bár bocsánatot nem kértem. Azt hiszem azzal még tartozok mindannyiuknak.-bólintok egyet kissé elgondolkozva. Azt hiszem illik majd néhány embernél megjárnom egy hasonló kört, bár tény és való, hogy azt hiszem ez mind közül a legkeményebb, hiszen senkit nem bántottam meg annyira, mint őt. Ha csak egy csúnya véget ért jött ment kaland lett volna, akkor nem fáradtam volna azzal, hogy magyarázatot adjak, de még csak azzal sem, hogy bocsánatot kérjek. Ő viszont tényleg megérdemelte, hogy hangosan kimondva is elismerjem, hogy mekkora fasz voltam... még akkor is ha ezzel totál felborítottam a valószínűleg nem létező lelki egyensúlyát még jobban.
Nem is tudom miért hívom meg vagy ajánlom fel neki a koncert lehetőségét. Talán csak jól esne, ha még egyszer ott láthatnám az emberek között. Nem utasítja vissza egyből a dolgot, de igent sem mond, így gyakorlatilag tudom, hogy úgysem fog eljönni és talán így a legjobb. Mármint... még mindig nem arról szól ez a beszélgetés, hogy valahogyan újrakezdjük... azt hiszem.
-Tényleg?-meglepetten pillantok rá felvonva a szemöldökeimet.-Mármint.. baszki... amennyit hallgattál minket csoda, hogy nem hánytál még a hangomtól.-halkan nevetek egy kicsit. Szerettem amikor ott volt, főleg az első fellépéseknél, amikor ugyan néhány ember lézengett csak én mégis feszengtem, hogy mi van akkor, ha elrontom. Persze ezt soha senkinek nem ismertem volna be.
A szemöldökeimet összehúzva ráncolom össze az orromat egy pillanatra a válaszát hallva a tánc kérdéskörére.
-Ööööö... de belemegyünk.-vágom rá arra, hogy nem együnk bele ebbe a témába, bár a franc se tudja milyen alapon jogosítom magam fel erre. Mondjuk nem kellett nekem soha erre engedély.
-Ez amit mondtál egy világi faszság, amivel magadat vagy csak a közvetlen környezetedet nyugtatod. Ha elengedted volna, akkor nem lenne gond beszélni róla, szóval... ja. Engem nem baszol át, de ügyes próba volt azt elismerem. Kár volt abbahagynod, szerintem te a tánccal tudtad tényleg rendben tartani a lelkedet.. ÉS befejeztem. Nem ugatok bele többet.-még emlékszem milyen pofont tud lekeverni, abba pedig most nem néznék bele, így járda kellős közepén, ha nem muszáj, szóval jobb ha tényleg nem pofázok bele abba, amihez konkrétan semmi közöm az ég világon.
Ahogy megtorpan, úgy én is megállok meglepetten végigmérve a vonásait. Na ennyit arról, hogy nem számít már neki a tánc... úgy csillog a szeme amiatt a nyomorult cipő miatt, mintha másra sem vágyott volna egész életében.
-Nem dobtam ki.-erősítem meg és hálát adok az égnek, hogy nem kérdezett rá egyből, hogy minek tartottam meg. Olyan látványosan tompítja le a hirtelen támadt lelkesedését, hogy grimaszolnom kell egy pillanatra miközben sóhajtok egyet és felvéve a tempóját tovább indulok.
-A faszt. Ha neked nem kell, akkor majd elhasználom én. Úgyis a méretem.-vigyorgok egyet elviccelve a helyzetet, hogy oldjam egy kicsit a feszültségét.
A saját idegességem a szokásos módon próbálom orvosolni, így hiába vagyok tisztában azzal, hogy milyen megjegyzést vagy tekintetet fogok kapni csak rágyújtok arra a füves cigire.
-Lehet? Szerintem biztosan.-a vállamat megvonva mosolyodok el a lebaszás ellenére.
Nem mondom, hogy nem lep meg, hogy mond egyből nemet, így szinte megbánom, hogy megkérdeztem, hiszen nem én akarok lenni az, aki így beleviszi a rosszba. Amikor régen egy-két alkalommal együtt szívtunk az egészen más volt. Akkor tényleg csak görbe estét csaptunk, de most nem erről van szó. Kicsit megkönnyebbülök, amikor végül a fejét rázza.
-Hát nem tudom, mire kimegy én már aludni szoktam. Sajnálom.. azért remélem nem basztam el telibe az estédet.-de valószínűleg megtettem pedig nem az volt a célom, bár így burkoltam választ is kaptam arra a bennem megfogalmazódó kérdésre, hogy vajon tényleg hatással lesz-e rá ez a beszélgetés.
Éppen hajolok, hogy a kuka szélén elnyomjam a cigit, amikor megszólal hirtelen mindenről megfeledkezve ejtem el a csikket a földre miközben a mosolyát figyelem és az ajkaim felejtem a tekintetem.
-Menj a faszomba.-nevetem el magam és lehajolok, hogy a szemét a helyére kerülhessen. Ahogy átsétálok a háta mögött a másik oldalára, hogy odaférjen a kukához majdnem jön egy ösztönös mozdulat, hogy végigsimítsak a fenekén. Amikor épp csak hozzáérek kapcsolok és azonnal visszarántom a kezemet.
-Bocsánat.-köhögöm ki egyből és inkább a zsebembe túrok a rágóért és a bőrdzseki belső zsebéből előhalászom a kölnimet. Egyrészt miatta másrészt azért, hogy ne vágja le mindenki egyből a metrón, hogy mit toltam, fújok egyet a nyakamhoz mielőtt elrakom.
-Menjünk a tökömbe.-megdörzsölöm a halántékomat és elindulok lefelé a lépcsőn. Ő kezdte ugyan, de én vagyok a gyökér, hogy azonnal kattan az agyam.
Szerencsére éppen el tudjuk csípni a következő szerelvényt, így nem kell a platformon ácsorognunk. Mögötte lépek be, így ő dönthet, hogy ülőhelyet keresünk vagy csak megállunk valahol egy neki szimpatikus helyen.

Egyszer, ha összefutok Reddel, vállon veregetem majd, amiért sikerült kitartania Levi mellett a legkiállhatatlanabb időszakban is. Tényleg igazi barát, ha nem fordult el tőle az ilyen szar helyzetben sem, amit biztos, hogy meg kell becsülnie Levnek. Ettől függetlenül persze nem gondolom, hogy én nem voltam elég kitartó, mármint sokáig tűrtem én is tényleg, de azért volt egy pont, ahol betelt az a bizonyos pohár. Nem mondom, a mai nap, több információ tudatában egy kicsit meginog a szent meggyőződésem, hogy én nem voltam hibás, de még mindig inkább az az álláspontom, hogy jogos volt részemről azon az estén a kiakadás.
- Ha túlesel rajta, könnyebb lesz minden. – Mindig a legnehezebb, hogy rászánjuk magunkat a bocsánatkérésre, utána pedig annyival nyugodtabb a lelkünk, csak hát... Persze, nem könnyű ez, szerintem senkinek.
Most már hosszú idő eltelt azóta, hogy nem hallottam Levit énekelni, de még mindig fel tudom idézni, valószínű tényleg amiatt is, ahogy mondja, mert rengeteget hallottam őket. Másrészt meg azért, mert a dalok jó része mely benyomással voltak rám.
- Hát míg együtt voltunk, voltak émelygések... – nevetem el magam én is, de igazából ez nem annyira igaz. Mármint persze voltak időszakok, mikor jobban vágytam volna egy kis csendre, de akkor is épp gyakorolt vagy a srácokkal együtt próbált, összességében mégis... - De csak annyi és olyan, mint amikor te táncolni láttál. – Így az igazság vélhetően az, hogy inkább szerettük, mintsem rosszul voltunk tőle, sőt. Igaz, ő kevesebbet látott engem táncolni, mint én őt hallottam énekelni, azért volt rá bőven alkalom, mondjuk elég hamar el tudta terelni a gondolataimat a koreográfiákról többször is. A gondolatra az ajkamba harapok és azt kívánom, valaki csípjen meg, hogy visszarázódjak a jelenbe, mert tömény hiányérzet üti fel a fejét, azt hiszem kicsit mindkét dolog miatt is.
Szóval a tánc. Nem szándékoztam erről beszélni senkivel, főleg nem vele, egyáltalán nem akartam szóbahozni, de ha már megtörtént, le is akarom zárni. Ha hagyná.
- Teljesen rendben van a lelkem, köszönöm, hogy aggódsz miatta – vágom rá én is, bár tudom, hogy ez nem így van, remélhetőleg Lev nem vágja le. Bár ahogy mondta, hogy nem baszom át, hát... Lehet, hogy ez régen így volt, ismert annyira, hogy nem tudtam neki hazudni arról, hogy vagyok vagy ha valami rohadtul zavart, mert igen, hamarabb rájött a valóságra szinte, mintsem kimondjam a hazugságot. Most már akkor is mások vagyunk, csomó idő eltelt, ne akarja már elmondani nekem, hogy mi lenne a jó megoldás, az istenért. – Tényleg jobb, ha most befogod – helyeslek, az vonásaim pedig megfeszülnek kissé. Utálom, hogy ennyire őszinte.
Az viszont tényleg meglep, hogy nem dobta ki a cipőt. Ügyesen oldja a feszültséget, ami az előbb fellobbant a levegőben, így máris megjelenik egy mosoly az arcomon.
- Jól fog állni. – Sajnos túl élénk a fantáziám, így meg is jelenik lelki szemeim előtt, amit rögtön próbálok is elhessegetni. – Jobban jársz, ha a gitárnál maradsz – ingatom meg a fejem, mert tényleg majdnem nevetésben török ki.
Ahogy neki nincs joga belepofázni az én életembe, úgy nekem sincs az övébe, mégsem bírom magamban tartani a véleményem én sem, de egyébként is tisztában van vele, ha valami, ez nem változott a két év alatt. Lev szerintem még hetven évesen az öregek otthonában is titokban füves cigit fog pöfékelni. Nem kérdés.
- Ja értem, végül is, ez nem rossz taktika – emelem égnek a tekintetem, ahogy aztán én is beleszívok a cigimbe. – Nem basztad el, így legalább utólag magyarázatot kaptam a miértekre... Még ha ez most már nem is változtat sokat a dolgokon – mondom ki az őszinte tényeket. Nagyon elkésett ezzel. Ha hamar észbe kap, akkor talán most minden más lenne, bár még mindig ott a tévhit, miszerint megcsaltam, azon valószínű akkor sem tudott volna túllépni, ha azt beismeri, hogy egy világi paraszt volt.
A reakciójára kiszélesedik a mosoly az arcomon. Kegyetlen vagyok vagy sem, imádom látni, hogy még mindig hatással vagyok rá. Mikor megkerül azonban egy pillanatra én is azt hiszem, hogy valami olyan mozdulatot fog tenni, amit nagyon nem kellene és azt hiszem, ő is időben kapcsol, mert épphogy megérzem az érintését, máris elkapja a kezét. Ki is fújom hirtelen az utolsó füstöt, mielőtt a kukához mennék, hogy elnyomjam a csikket.
- Ezt én kezdtem – ingatom meg a fejem a bocsánatkérésre, hogy nincs rá szükség, a  javaslatára pedig én is elindulok az aluljáró felé, hogy haladjunk is hazafelé. El is érjük a következő metrót, így fel is szállok és a kocsi hátuljához megyek, ahol nincsenek annyian, de ettől függetlenül nem ülök le, inkább megállok a saroknál. Szembe fordulok vele és megkapaszkodok és a korábban megfogalmazódott kérdést szegezem neki, miután elindult a szerelvény.
- Áruld el nekem, miért nem dobtad ki azt a cipőt? Mást is megtartottál? – pillantok fel rá kíváncsi tekintettel. Már csak azért is érdekel, mert nem két hónap telt el, azért szerintem két év alatt bőven akadt alkalom, amikor rendet pakolt a szobában még akkor is, ha ez nem túl gyakori jelenség, akkor is. Mégis minden alkalommal visszahajította a szekrénybe? Ez elég érdekes és sajnos érdekel a válasz, még akkor is, ha van rá esély, hogy elvicceli a választ.

to Melody

I wish I was a better man for you.

-Ja, remélem így lesz.-bólintok egyet bár leginkább Mel miatt éreztem magam fosul, a többiek azért jobban bírták a gyűrődést, hiszen lerázták magukról annyival, hogy csak nagyobb fasz lettem, mint általában. Mel-nek tényleg tisztességesen nekimentem azon az estén, hiszen szent meggyőződésem volt, hogy elárulta a bizalmamat és a kapcsolatunkat, így ott semmi sem tartott vissza attól, hogy teljes vállszélességgel átgyalogoljak a lelki világán. Az agyam csak most képes igazán felfogni, hogy délibábot kergetett akkoriban, hiszen most már tényleg nem lenne oka arra, hogy hogy hazudjon arról, hogy megcsalt-e vagy sem. Sőt.. ha így lett volna talán most kellene csak igazán hozzám vágnia, hogy lássam mennyire messzire kergettem magamtól.
Mel jó ideig volt a múzsám. A szakítás előtt, de utána is. Sok dalszöveg született kettőnkről és az érzéseimről akkoriban, bár jó részük soha nem látott napvilágot és valahol a szekrényem mélyén pihennek egy fekete noteszben, mert az ugyan segített, hogy megírtam őket, de arra már nem vitt rá a lélek, hogy a bandával színpadra is vigyük őket.
Nevetve rázom meg kicsit a fejemet miközben félszemmel rápillantok.
-Nem a tánccal volt a baj.. azt bármeddig tudtam volna nézni.. de a hattyúk tava zenéje azt hiszem még a halálos ágyamon is a fülemben fog csengeni.-vigyorogva grimaszolok egyet. Remekmű. Ezt elismerem, de ha századjára hallja az ember egy adott időszakon belül, akkor néha már a rémálmokból is visszacsendül ugyanaz a dallam. Mégis elmentem a próbáira, amikor volt rá lehetőségem és nem csak azért, mert megszámlálhatatlan alkalommal kötöttünk ki az öltözőben, főleg ha egyedül maradt a végére néhány nyugodtabb perc érdekében. Imádtam nézni őt... a könnyedségét, a szenvedélyét, még azt a kis ráncot is a homlokán, ami akkor jelent meg, amikor borzasztóan koncentrált és nem volt elégedett az adott mozdulattal, pedig nekem egyszerűen tökéletesnek tűnt.
Az, hogy rendben van így neki a dolog szerintem egy ordas nagy kamu, ahhoz túl érzékeny a téma a számára, de ebben most nem állok bele jobban, mert még a végén itt hagy a faszba aztán magyarázhatok én itt egyedül a közvilágításnak olyan dolgokról, amihez konkrétan semmi közöm.
-Befogtam.-bólintok kihátrálva a veszekedés lehetősége elől. Még az kellene tényleg, hogy most a nagy bocsánatkérésem után ismételten összeszólalkozzunk.
A mosolyát sikerül gyorsan visszacsalnom, éppen úgy mint régen és ehhez nem kell más csak az, hogy hanyag faszságokat beszéljek. Legalább értékeli.
-Szerintem csak irigykedsz, hogy befutnék a cipődben. Lehet ez lenne a siker kulcsa... hány balettozó indie rock énekest láttál eddig? Egyet sem. Meg is van. Mindjárt megcsörgetem Red-et, hogy készítse a tütüjét.-vigyorgok rá szinte látom magam előtt a fellépést és mérhetetlenül groteszk az egész, de arra tökéletes, hogy legalább őt mulattassam egy kicsit. Hallottam a hangján, hogy már a nevetéssel küzd.
A kapcsolatunk után teljes mértékig a fű lett a menedékem. Enélkül egyszerűen nem voltam képes működni, mert az agyam annyira zsongott és kínzott a végeláthatatlan gondolatokkal, hogy egyszerűen nem bírtam kikapcsolni segítség nélkül.
-Hát igen... ez a bevált stratégia.-bólintok egyet sóhajtva.
-Ennek azért örülök. Legalább már nem lesznek miattam álmatlan estéid,hogy vajon mitől lettem akkora rohadék.-hiszen az ember hiába tekint lezártnak egy időszakot attól még időről időre bevillannak a megválaszolatlan kérdések még akkor is ha már rég nem aktuálisak. Mint amikor random eszedbe jut, hogy mekkorát taknyoltál 12 évesen a fél iskola szeme láttára és sok sok év távlatából még mindig fellobban egyfajta szégyenérzet... ez pont ugyanilyen.
Ösztönösen, zsigerből teker egy fokozatot rajtam és nem kifejezetten a jó irányba sem pedig a jó állapotomban, hiszen a fejem és az egyébként is ingatag lábakon álló önmegtartóztatásom most kifejezetten gyenge. Csupán egy pillanatnyi lélekjelenléten múlik, hogy ne fogjak rá, pusztán azért, mert már milliószor megtettem régen és emiatt olyan magától értetődő lenne most is így cselekedni.
-Ja. A te hibád, csak nem akartam így egyből rád fogni.-nevetek egy rövidet, miközben a kelleténél jóval tovább leragadok azon, hogy valójában legalább az ujjbegyeim megérinthették.
Árnyékként követem őt a metrókocsiban miközben a tekintetem végigméri az arcokat, akik már elkényelmesedtek az üléseken. Néhányuk tekintetével egy pillanatra összeakaszkodik az enyém miután a kelleténél alaposabban végigmérték Mel-t és felébred bennem valami, aminek nem lenne szabad. Felbasz a tudat, hogy máskor egyedül van ilyen formák között és nincs aki vigyázzon rá.
Ahogy megáll, úgy közelebb lépek és egyik kezemmel megkapaszkodok, míg a másikkal megtámaszkodok az oldala mellett a falon, pont ahogyan régen, amikor vigyázni akartam, hogy ha kibillen az egyensúlyából, akkor ne eshessen el. Pedig kettőnk közül minden bizonnyal Ő áll stabilabb lábakon.
Kérdésére elfordítom a fejemet és eljátszom a lehetőséggel, hogy egyszerűen nem fogok válaszolni neki, de néhány másodperc után újra megkeresem a tekintetét.
-Gondoltam összekötöm a kettőt és nunchakunak jó lesz még önvédelmi szempontból..-vigyorgok rá, de mégsem tűnik helyesnek, hogy elvicceljem még ezt is.
-Nem tudom. Valahogy nem vitt rá a lélek. Ahányszor ott álltam azzal a szarral a kezembe nem bírtam elengedni, hogy kukában landoljon. Úgyhogy mindig visszakerült a szekrénybe. Aztán egyszer csak feladtam és bedobozoltam és eltettem legalulra.Gondoltam majd megválok tőle, amikor már nem fáj.-vallom be végül.
-Öhm... és igen... egy gyenge szar voltam és semmit nem bírtam kidobni, inkább beraktam a cipő mellé, hogy elfelejtődjenek..-bólintok megerősítve az ismétlődő őszinteségi rohamomat.
-Egy póló, egy pulcsi, egy ilyen szempilla faszomgeci... a mozijegyek.. a kinyomtatott képek... a reggeli cetlik amiket hagytál, amikor nem bírtál felkelteni mielőtt menned kellett.. egy nyaklánc.. volt egy parfüm, de azt összetörtem másnap idegből.. az fasza húzás volt.. egy hétig olyan illata volt a falnak, mint neked úgyhogy a kanapén aludtam, mint egy csöves... de vettem egy másikat néhány nappal később... mert... azt hittem visszajössz és meggyőzöl, hogy nem volt semmi és csak képzelődtem.-ha nem szívtam volna akkor ezeket nem vallottam volna be. Most viszont kissé kerülve a tekintetét csak kibukik belőlem a teljes lista.
-Ja meg egy tanga.. egy fekete, csipkés... azt a falra szögelve tartom.-és máris próbálom enyhíteni mindazt, ami eddig kijött a számon. Mintha ezzel nem lenne teljesen egyértelmű, hogy mennyire megszenvedtem azt az időszakot a saját hülyeségemnek köszönhetően. Nem mintha nem tudná, hogy sose voltam akkora érzéketlen fasz, mint aminek előszeretettel állítottam be magamat.

Jó páros voltunk mi ketten, ez szerintem kétségtelen, csak szépen elcsesztük. Nem egyedül cseszte el, csak pár fokkal jobban. Ha valaki, én az esetek többségében azért igyekeztem mindig két oldalról vizsgálni a dolgokat, ha valamin összekaptunk, de azért itt tényleg kevés volt az, amiről tudomásom volt. Így utólag, hogy elmondta az okot, kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy nem bolygattam jobban a dolgokat akkor, bár... akkor úgy éreztem, annál jobban már nem tudom baszogatni. Tudja a franc. Régen volt, és több másik emlékhez képest ez egy kicsit halványabban él. Van, ami baromi élénk, mintha tegnap lett volna, de az, hogy milyen szinten érdeklődtem és csesztettem, hogy miért ilyen hülye, az annyira nem világos már.
- Fogalmam sincs, mi bajod vele. Majd holnap kérem neked a DJ-től. Már gondolom úgyis elég rég hallottad, nem árt egy kis felelevenítés. Nem ám a halálos ágyadon majd azon kattogsz, hogy hogy is volt pontosan. – Nyitás előtt egész biztos megkérem, hogy tegye be, most már mérget vehet rá. Tudom, hogy nem az ő stílusa túlzottan és azt is, hogy a fülén jött ki sokszor, de egyébként szerettem, mikor bejött a próbákra, na meg otthon is nem egyszer hallhatta, mert persze nem csak a teremben próbáltam, persze amit a tér engedett, na meg nem ártott, ha teljesen az agyamba ivódnak az ütemek.
Elképzelhető, hogy amiatt reagálok hevesen, ha bárki a tánccal jön és a döntéseimmel, mert tudat alatt én is tisztában vagyok vele, hogy nincs ez így rendben, de... folyamatosan azzal győzködöm magam, hogy márpedig jó ez így. Kisebb kilengésekkel sikeresen el is hitetem magammal.
- Kösz – morgom, mikor nem áll bele még jobban a témába, bár gyanítom, hogy ha a későbbiekben beszélgetésbe elegyedünk majd, nem úszom meg ennyivel. Mondjuk akkor ő meg esélyes, hogy nem ússza meg pofon nélkül. Ilyen ez.
Ahogy már képtelen vagyok elhessegetni a képet a fejemben Levről balettcipőben és Redről tütüben, arcom az égnek emelve röhögöm el magam.
- Hát te teljesen hülye vagy – nyögöm ki, mikor levegőhöz jutok. Úristen, mennyire hiányzik ez... Annyiszor sikerült megnevettetnie, mikor szar passzban voltam, mindig egy pillanat alatt képes volt elfeledtetni velem, hogy miért is vagyok szomorú. Ez most nagyon kellett a lelkemnek, komolyan.
Azért evett mindig a fene emiatt a szar fű miatt, mert tudtam, hogy egy bizonyos szint után képes hülye lenni tőle, na meg nem hiszem el, hogy nem lehet létezni nélküle, de tényleg. Nem vagyok olyan típus, aki halálra aggódja magát mindenért, de azért volt pár alkalom, mikor rágtam a körmöm Lev miatt, hogy hülyeséget csinál, ha véletlenül elkattan jobban. Bár általában tudtam rá hatni és észbe tudott kapni, ha kíméletlenül hozzávágtam, hogy most már határon van.
- Ja, nem lesznek... – helyesleg alig hallhatóan, majd el is pillantok a másik irányba, hogy ne lássa az arckifejezésem. Hát emiatt maximum nem lesznek, de amiatt, hogy azon kattogjak, hogy mégis mi a szart kezdjek ezzel az egész előkerült helyzettel, amiatt egész biztos lesznek álmatlan estéim még akkor is, ha amúgy elmondható, hogy dög fáradt vagyok. Dehát ezen túl kell lendülnöm és örülni, hogy magyarázatot kaptam és ezentúl majd egy fokkal békésebben tudunk meglenni egymás mellett, ha egy levegőt kell szívnunk, netalántán egy pultban kell melóznunk.
A baj csak azzal van, hogy a példa is mutatja, hogy hiába teltek el évek, még mindig működik az az idegesítő kémia kettőnk között, amit sem letagadni, sem pedig megsemmisíteni nem tudunk. Így történik, hogy a kis célzásomból majdhogynem érintés lesz, és tovább inkább nem is gondolom a műveletet... A megjegyzésére csak egy halk hümmögés hagyja el a szám egy félmosoly kíséretében, aztán elnyomom a csikket és útnak indulunk hazafelé.
Mikor megtámaszkodik mellettem, ismét elfog a nosztalgia, csak egy kis különbség van a jelen és a múlt között, hogy régen szinte azonnal közelebb is álltam hozzá, hogy esélyét se adjam meg a kibillenés lehetőségének. Persze arra is volt alkalom, mikor már itt a metróban állva alig bírtuk kivárni, hogy hazaérjünk végre és eltűnjön minden kíváncsi tekintet körülöttünk. Az emlékek elöntik az agyamat és a kérdésemre adott hirtelen válasza azzal a hülye vigyorral a képén sem segít abban, hogy kitoloncoljam őket onnan.
- Szerintem tudod jól, önmagában is milyen jó önvédelmi eszköz tud lenni – nevetem el magam. Nem kell azt összekötni nunchakunak vagy minek, volt alkalom, mikor mérgemben hozzávágtam az egyiket... – Szép próbálkozás, de nem fogadom el a választ – fúrom a tekintetem az övébe. Tudtam, hogy megpróbálja elviccelni, de mikor aztán mégis beszélni kezd tök komolyan, kicsit meglepődök. Baszki. Nem kicsit. Mélyen szívom be a levegőt és most én pillantok el róla, mert nem akarom, hogy fellelje a tekintetemben azt, amit vélhetőleg fel lehet, mert igen, nekem is fáj még mindig az az este, illetve az egész utolsó időszakunk...
A felsorolása hallatán elmosolyodok, főleg, amikor a parfümös sztorit mondja. Hát ez elég szar helyzet lehetett. Én is megőrültem volna, ha a történtek után az egész szobát az ő illata lengi be.
- De ezek szerint nem felejtődtek el... – Ha már ilyen pontosan el tudja sorolni, mik vannak a dobozban. A megjegyzésem során a szám sarkában bujkál egy mosoly, pedig vállat kéne vonnom erre az egészre, mégis valahol simogatja a lelkem, hogy még nem felejtett el.
- Ha ez így lenne, akkor már legalább érteném, miért nincs csajod. – Nem lendítené előre a nőknél, hogy sokáig maradjanak, ha a fejük felett lóg a falon Lev exének a tangája. Persze tudom, hogy viccel, mert hát miért is maradt volna komoly... Azért még visszatáncolok kicsit az előző megjegyzéséhez.
- Én meg azt hittem, hogy reggelre észbe kapsz és bocsánatot kérsz. – Vagy rá két napra. A harmadik napon már kezdtem kételkedni, hogy valaha újra fogunk beszélni egymással és ahogy teltek a napok ez egyre csak biztosabbá vált. Az ujjaim kicsit erősebben fognak rá a kapaszkodóra az emlékek hatására. – Nem szándékoztam visszamenni azután, hogy elhordtál mindenféle kurvának – nevetem el magam halkan kínomban, miközben a cipőm orrát kezdem el bámulni. Őszintén hozzám vágta, nekem pedig azóta nem fér a fejembe, mi okból gondolta, hogy megcsalom. Mondtam neki, hogy nem feküdtem le Briannel, csak szinte meg se hallotta, mert teljesen elborult az agya. Vajon ha túllépek a sérelmeimen és mégis visszamentem volna, elhiszi? Ha igen, meddig? Míg újra nem képzel be valamit... Így ment volna ez több alkalmon keresztül, csak én elég hamar rövidre zártam ezt a témát. Hogy jól tettem-e azt az isten se tudja...
A lehető legjobb helyen beszélünk ezekről a dolgokról, jobb körülmények között nem is lehetne, mondjuk szerencsésebb, mint mondjuk ha egy este elején került volna szóba, aztán kellemetlenkedve kerülgettük volna a másikat. Így legalább van egy nap arra, hogy leüllepedjen az egész.
Mikor megáll a metró, egy nagyobb csapat száll fel és tódul a kocsi vége felé, így rögtön kicsit szűkösebbé válik a hely. Utálom a tömegnyomort, de már csak két megállóra vagyok onnan, ahol le kell szállnom, így nem kell sokáig kibírnom.
- Holnap megint együtt leszünk a pultban, hogy sikerült ezt intézni? – pillantok fel rá felvont szemöldökkel. Csak ma szembesültem vele. – Pedig szerintem eddig nem így volt a beosztás, valaki variált valamit? – Nem tudom, ő nézte-e, de nekem szent meggyőződésem, hogy ez eddig nem így volt, mert akkor lelkiekben már három nappal ezelőtt készültem volna, azt hiszem...  

to Melody

I wish I was a better man for you.

Fintorogva húzom fel az orromat, hiszen máris a fülemben csendül, amit szerintem már konkrétan nem csak lekottázni, de le is tudnám rajzolni..... a dalt... IGEN..
-Hogy te milyen kibaszott figyelmes vagy.-mérgelődök, de végül csak elnevetem magam. Szinte már most ráz a hideg attól, hogy csak elképzelem az Emperor hangtechnikájával és hangerejével a Hattyúk tavát.
-Faszom... tényleg meg fogod csinálni, mi? Akkor viszont táncolnod kell.. még egyszer, utoljára és meg se próbálj azzal a faszsággal jönni, hogy már kijöttél a gyakorlatból vagy már úgyse menne. Leszarom. Ha nekem megint hallanom kell, akkor porold le a spárgádat, cara mia.-ez az ára, bár szerintem ha nagyon akarja úgyis meggyőzi a DJ-t még akkor is, ha engem régebb óta ismernek ott, mint őt. Mégis kíváncsi vagyok, hogy kéreti-e majd magát vagy beadja a derekát, mert titkon tényleg vágyik egy lehetőségre, hogy újra táncolhasson. Még akkor is ha csak így, ilyen körülmények között. Mondjuk lövésem sincs, hogy hogyan bírnám ki újra azt a látványt annak a tudatában, hogy nem érhetek hozzá... ez legyen a holnap problémája.
A tánc témakört ezután tényleg nem feszegetem, hiszen látom már ahogy kezd elmérgesedni rám és ma elkerülném, hogy belenézzek egy pofonba. Amilyen kicsi és törékeny olyan baszott nagyot tud lekeverni, amikor idegbe jön. Volt már hozzá szerencsém.. ugye...
Sikerül megmentenem a helyzetet, de arra az őszinte, csengő nevetésére nem teljesen voltam felkészülve. Egy nagy mosollyal a képemen figyelem ahogy szinte az egész lány ragyog és még a szőke tincseken is elkalandozik egy kicsit a tekintetem.
-Ezen most döbbenjünk meg mindketten egyszerre.-nevetek én is egy kicsit. Mindig imádtam, amikor ennyire jókedvű volt. Egyszerűen tökéletes volt olyankor. Annak pedig külön örülök, hogy ez a szupererőm még mindig megvan, hogy valahogy ki bírom rángatni a gondolataiból, amikor valami elkezdi nyomasztani. Bár ez most jelen esetben én voltam azzal, hogy beletapostam a témába, amibe másnak nem volt bátorsága.
Úgy tűnik valahol még mind a ketten a régi szokások rabjai vagyunk, hiszen bizonyos értelemben semmi közünk egymáshoz mégsem bírjuk megállni, hogy legalább visszafogottan vagy éppen célzó jelleggel, de azért kicsit leugassuk a másikat azokkal a döntésekkel kapcsolatban, amikkel nem értünk egyet.
Szavai nem győztek meg, de az arcáról nem tudok olvasni, hiszen kicsit elfordul tőlem, de végül is ez is egy árulkodó jel azt hiszem, hogy csak sikerült tisztességesen felbolygatnom őt.... ahogyan neki is engem csak éppen teljesen más értelemben. Egy hajszálon múlik, hogy teljes természetességgel nyúljak hozzá, amihez csupán enyhítő körülmény, hogy ő kezdett felpiszkálni, de attól még én lettem volna a gyökér, ha megteszem.... bár jól esett volna az tény.
A metrón ösztönösen jön, hogy mellette támaszkodjak meg a szabad kezemmel, bizonyos reflexek talán soha nem kapcsolnak ki teljesen az ember fejében. Nem kifejezetten szeretnék belemenni a témába, hogy miért nem tudtam kidobni a régi cuccait, de őszintén nem tudom hogyan tudnám elkerülni a válaszadást, amikor ilyen nyíltan belekérdez... mintha őt nem zaklathatná fel jobban az, ami esetlegesen kijöhet a számon. De legyen...
-Ja.. emlékszem csak nm mindenki tud úgy célozni, mint egy mesterlövész..-jelentőségteljes pillantással nézek a szemeibe. Nem tudom, hogy régen hogy volt képes a lakás másik feléből is telibe találni, a cipőjével, amikor éppen elszaladt velem a ló és valamin elkattantam vagy éppen csak szűrés nélkül hülyeségeket beszéltem.
-Hát jó..-ha ragaszkodik hozzá, akkor legyen megkapja az igazságot, ami egyébként még számomra is meglepően könnyű most megosztani vele.... az Isten áldja azt aki rájött, hogy különböző növényektől be lehet lazulni, így még az ilyen beszélgetéseket is egészen jól túl lehet élni.
Igyekszem kerülni a tekintetét miközben a szám egy jó darabig jár, bár itt-ott félszemmel azért látom a mosolyát, ami egy kicsit megnyugtat. Nem tudom, hogy mitől tartottam.. azt sejtettem, hogy mérges nem lesz azért, mert ilyen nyomorult vagyok és nem dobtam ki még semmit... csak egy ez így valahogy akkor is tök fura. Érzelmi gyengeségről beszélni soha nem egyszerű.
-Hát nem..-bólintok egyet miközben ismét a szemeire pillantok. Eszméletlenül dühös voltam rá.. mégis úgy kapaszkodtam az emlékébe, mintha az életem múlt volna rajta... sajnos még akkor is, amikor megtudtam, hogy tényleg összejöttek Brian-nel.
-Azt pont arra használom, hogy ne akarjanak maradni..-vállat vonok olyan természetességgel, mintha valóban éltem volna ezzel az eszközzel valaha, hogy elijesszek bárkit a folytatástól... arra ott van a csodálatos személyiségem és a kommunikációs készségem...
-Nyilván az lett volna a normális, de nem igazán voltam abban az állapotban, hogy bármilyen szinten belássam, hogy elkúrtam a dolgot.-igazából, amíg nem találkoztunk újra két héttel ezelőtt konkrétan megingathatatlan volt a hitem abban, hogy Mel megcsalt, szóval arra aztán tényleg várhattunk mindketten, hogy én jobb belátásra térjek bármilyen szempontból.
-Sajnálom...sütöm le a szemeimet egy pillanatra mielőtt újra az arcára pillantanék.
-Őszintén nem nagyon emlékszem miket vágtam hozzád, csak arra, hogy kurvára idegben voltam.. mármint foszlányok megvannak... meg az a geci nagy pofon.. de biztosan megérdemeltem.-a másnap reggel is enyhén zsibbadó arcom volt a bizonyíték arra, hogy kicsit sem fogtam vissza magam amikor a hűségével kapcsolatos kételyeimet vázoltam neki. Milyen szépen lehet azt csomagolni, hogy baszottul elborult az agyam és egy idióta állat voltam..
-Tényleg sajnálom.-teszem hozzá még egyszer. Azt hiszem ma többször kértem tőle bocsánatot, mint összesen egész életemben mindenkitől, akivel valaha nézeteltérésem volt.
Amikor egy nagyobb társaság ellepi a metrókocsit közelebb kell lépjek hozzá és kicsivel határozottabban támaszkodok meg mellette, hogy legalább neki fent tudjak tartani egy minimális komfortzónát, amibe más nem tud belepofátlankodni.
-Tényleg?-kapom rá a tekintetem hirtelen.
-Meg se néztem a beosztást.-vallom be. Más dolgokkal volt elfoglalva ma az agyam, így konkrétan rá sem néztem melyik teremben leszek holnap, gondoltam ráérek majd nyitásnál rápillantani.. egyébként is nagyjából ugyanaz szokott lenni a menetrend, amióta beállt a csapat.
-Gondolom a szabadságom miatt volt egy kis szervezkedés és Kimy így tudta megoldani, hogy pihenőt kapjanak, akik beugrottak helyettem az előző hétvégén.-megkértem ugyan, hogy amikor csak lehet külön helyre tegyen minket, de nyilván azt is hozzátettem, hogy ha máshogy nem kivitelezhető a dolog, akkor majd megoldjuk valahogy. Felnőttek vagyunk, egy-két estét kibírunk bár azzal nem számoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik majd.
-Megoldjuk, nem? Vagy szeretnéd, hogy megpróbáljak cserélni?-kérdezem kissé bizonytalanul, hiszen ezután a beszélgetés után már konkrétan lövésem sincs, hogy miként viszonyulhat a társaságomhoz. Mondjuk az első esténknél csak jobb lehet.
Ahogy a hátam mögött helyezkednek a mérsékelten ittas emberek néha akaratlanul is egészen közel löknek hozzá hiába tartom magam.
-A következőnél szállsz?-kérdezem kissé rekedtes hangon, mert már megint kezdek bajban lenni a közelségétől.

- Tudom. Ne is tagadd, hogy már hiányzott a figyelmem – nevetem el magam én is, hisz tudom, hogy ő is tisztában van vele, hogy ezt nem csak viccnek szántam, simán meg is csinálom. Valószínűleg csak pislognak majd a kollégák, mikor felcsendül a Hattyúk Tava zenéje, mert eléggé szokatlan lesz az Emperor falain belül, de amíg nincs vendég úgyis mindegy. A kérdésére összepréselt ajkakkal kezdek el bólogatni neki, de aztán a bólogatás elég gyorsan vált át fejrázásba. Táncolni? Inkább nem. Akkor elgondolkodom mégis azon, megteszem-e. Nem tudom, fel akarom-e eleveníteni a táncot. Így is elég, hogy van más, ami vagy aki kísért a múltból... A becézésre megint mély levegőt veszek és igyekszem nem engedni a nosztalgiának, ami a hatalmába akar keríteni egy pillanat alatt. Majdnem meg is jegyzem, hogy ezt hanyagoljuk a jövőben, de a helyzet az, hogy túlságosan simogatja a lelkem, hisz annyira szerettem ezt hallani tőle. Kezdek mérges lenni magamra, amiért ennyire kiengedem a gyeplőt a kezeim közül, de valahogy nem igazán tudom kontroll alatt tartani ezt.
- Az nem lesz leporolva. Többet nem fogsz látni táncolni Levi és ezt teljesen komolyan mondom – vonok vállat. Vagy ezért vagy azért, de nem kísértem a sorsot és magamat sem, semmiféle módon. Ha újra egy kis szeletet kapok bármelyikből, a táncból vagy belőle, félő, hogy nem fogok tudni megálljt parancsolni az indulataimnak.
Már el is felejtettem szinte, mennyire jól tud esni, mikor ennyire őszintén nevettetnek meg és igazából nem is sejtettem, hogy Lev lesz az, aki újra megteszi ezt, főleg nem egy ilyen helyzetben. Azt gondoltam, hogy a hülye fejével meg tudja tenni, csak azt nem, hogy valaha majd fent fog állni még ilyen szituáció, mikor ez meg fog történni és az agyam hátsó zugában valahol megnyugszom ettől.
Viszont az emlékekkel együtt előjönnek mindenféle érzések, amiknek létezéséről fogalmam sem volt eddig és nem tudom, hogyan palástoljam őket. Mert ez a helyzet is, ahogy itt állunk a metróban, annyi kibaszott emléket hoz fel, hogy csak úgy sorozatban váltják egymást a fejemben. Pedig csak itt állunk...
- Hát, nem volt hiábavaló a nagybátyámmal való sok vadászat. – Már ami a célzásaimat illeti. Ethannel rengeteget jártunk az erdőbe míg gyerek voltam, vagyis igazából egészen addig, míg nem került be a börtönbe. Nem mondom, hogy valóban egy igazi mesterlövész veszett el bennem, ahogy mondja, de ott azért volt lehetőségem gyakorolni a pontosság rejtelmeit.  
Nem igazán számítok arra, hogy most ennyire őszinte lesz és a helyzet az, hogy engem is letaglóz egy kicsit az, amit mond. Miért nem dobta ki? Mennyivel egyszerűbb lenne ez a hülye helyzet, ha már megtette volna és mennyivel egyszerűbb lenne, ha még mindig utálnánk egymást és nem éppen arról beszélgetnénk, hogy valójában mennyire nem zárta le a köztünk lévő dolgokat. Ahogy nyilván én sem, különben nem érezném magam ennyire kétesen, hanem csak egyszerűen leszarnám, amiket mond, de ez koránt sincs így. Ahányszor összeakad vele a tekintetem, úgy érzem, hogy még mindig képes átlátni rajtam, így azért nem mindig sikerül sokáig állnom vele a szemkontaktust. Főleg ez a téma kényes eléggé, mert nem akarom, hogy tudja, hogy még mindig nem vagyok közömbös iránta, mint kiderült, mert ez baj. Határozottan.
- Mindegy, biztos így kellett lennie. Ezt szokták mondani, nem? – vonok vállat, mert igen, ezt a bölcsességet szokták puffogtatni, bár szerintem ez azért elég sok ponton hibádzik, de mindegy, most legyen így. Ezzel járunk a legjobban.
Nem akarok nagyon visszagondolni arra az estére, mikor otthagytam, hisz azután a nap után egy kis idő elteltével valahogy sikerült blokkolnom ezeket a jeleneteket a fejemben és eltemetni magamban valamilyen szinten -persze sosem sikerült teljesen-, de így, hogy újra összesodort minket a szél, úgy érzem, mintha tegnap történt volna és én, vele ellentétben, szóról szóra vissza tudom idézni a szavait. Mikor a pofonra azt mondja, hogy biztos megérdemelte, jelentőségteljes pillantással kapom rá a tekintetem.
- Szerintem abba mindent beleadtam, de ha lehetett volna, annál is nagyobbat adtam volna – préselem össze az ajkaimat. – Bocs, ha lezsibbasztott – teszem hozzá, de az arcom elárulja, hogy egy kicsit sem bánom, hogy lekevertem neki egyet, bár haszna nem sok volt, mert még az sem térítette észhez.
- Szerintem elég lesz a sajnálkozásból, ezt már beosztom egy évre előre – próbálom most én egy kicsit jobb hangulatba terelni a dolgot. Oké, sajnálja. Oké, megértettem. Mit sem segít, de ha még elmondja tízszer, azzal sem leszünk előrébb. Nem is tudom, mi kellene ahhoz, hogy ezek a „sajnálomok” felülírják a múlt történéseit.
Mikor betódul a tömeg, észreveszem, hogy Lev próbálja fent tartani nekem a helyet, amiért hálás vagyok, mert utálom, ha az aurámba másznak és ahogy látom, ő is emlékszik erre a gyenge pontomra.
Kettős érzésem van ezzel a közös pultozással kapcsolatban, mert azt hittem, hogy nem lesz gond a beosztással. Ha nem kell egy pult mögött lennünk, akkor nincs semmi gond, viszont kételyeim vannak a holnappal kapcsolatban.
- Ja igen, tényleg, biztos az kavart be akkor. Hát, ez van... – Majd valahogy megoldjuk. Gondolom. Bár így a mai után megint teljesen másként fogok hozzáállni a személyéhez és ki tudja, hogy ez jót vagy rosszat jelent.
- Nem kell! – vágom rá elég gyorsan a kérdésére. – Nem akarok variálni, félre tesszük a dolgainkat, aztán lenyomjuk a műszakot – mondom a tervet. Nem vagyunk gyerekek, azért csak képesek vagyunk rá. Mellesleg amúgy sem szeretném, hogy miattam legyen megint problémája.
A tömegnek hála most Levi az, aki az aurámba kerül, bár ez most nem azért kellemetlen, mert közel van, hanem azért, mert róla van szó és mert nem tudok másra figyelni, csak erre. A mellkasomra mintha ráülne egy elefánt, a levegőt egyre nehezebben és lassabban kezdem venni és az ujjaim is elfehérednek attól, amennyire azt a hülye kapaszkodót szorítom. A francba! Igyekszem kiszúrni egy pontot valahol a mellettünk álló tarkóján, de amint megszólal, visszavezetem rá a tekintetem és mielőtt válaszolnék, kihasználva, hogy ilyen közel van, elidőzöm kicsit a vonásain. Azért ő is nyúzottnak tűnik egy kicsit, látszik a szemein, bár szerintem most, hogy már tudja mi a helyzet az anyjával, megnyugodhat kicsit.
Akaratlanul is az ajkaira siklik a tekintetem és úgy kell magam képzeletben fejbe kólintani, mielőtt még olyan gondolatok kúsznak az agyamba, amiknek nem kellene.
- Aha – szólalok meg, de én is meglepődök azon, hogy mennyire reszelős a hangom amiatt, hogy kiszáradt a torkom is. Mindegy, majd a bagóra fogom... Elég ismerős vagyok már ezen a metróvonalon, hogy tudjam, mindjárt jön egy kisebb rántás a kanyar miatt, így a jobb kezem hirtelen közénk is kapom, ha érzékelem közben, hogy esetleg meginog és még közelebb kerülne. A mellkasán támasztom meg a tenyerem, de aztán nem veszem el onnan olyan gyorsan, hanem szétnyílnak az ujjaim, de még időben kapcsolok, így egyszerűen csak leejtem a kezem magunk közé. A légvételem szaporává válik és pár pillanatig maradok a közelében, de nem nézek rá. Alig bírom megállni, hogy ne hajtsam a homlokom a vállának, most valahogy hihetetlen nagy vonzást érzek, hogy még közelebb kerüljek hozzá, de erőt veszek magamon, mikor lassítani kezd a metró.
- Akkor holnap... – mondom és kiegyenesedve felpillantok rá, mielőtt elkezdenék kikecmeregni a tömegből. Ha elveszi a kezét mellőlem, kilépek előle és megkerülöm. – Ja, és Levi! Menj a picsába... – fordulok vissza, mielőtt eltűnnék. Ha már azt gondolta, hogy a beszélgetésünk elején elküldöm, ne érje csalódás. - ... hogy két évig tartott. – Ha hamarabb rájön, akkor egész biztos, nem itt tartanánk...