There's no such thing as fate. Nevertheless... [Sora & Chan]

**Cha Yi An**

Sora & Chan

Mivel még nem rendelkeztem autóval, elég kellemetlen és drága volt a taxiban zötykölődni, ölemben a dobozzal, amibe mosolyogva pislogtam bele folyamatosan. Sora nem volt az a beszédes lány, emiatt tartottam tőle, hogy talán nehezebben jönnénk ki, vagy egyedül érezném magam. Szépnek szép, viszont nem igazán van lehetőségem arra, hogy közelebb kerüljek hozzá, meg kétlem, hogy meg tudná bocsátani nekem, hogy már első körben legalább három vagy négy dologról hazudtam neki. Szóval egyelőre úgy voltam vele, hogy szerintem egyrészt nem érdeklődik irántam, másrész pedig rendőr volt… Nem biztos, hogy szívesen összevesznék vele. Otthon sem tartottam fegyvert annak ellenére, hogy megtehetem volna a saját védelmem érdekében, ugyanakkor én is tisztában vagyok azzal, hogy képtelen lennék használni azt.
Sora egyelőre annyit tudott, hogy vigyáznia kell rám, emiatt sejtheti, hogy se a nevemről, se a koromról, se a munkámról nem mondtam igazat. Az utóbbi nyilván elég sanszos volt. Túl drága ruhákkal rendelkezem és túl jól fésülöm a hajam ahhoz, hogy egy egyszerű medenceőr legyek. Emellett keresek egy fiút is, ami talán több, mint furcsa lehet a számára, mivel nem mondtam el neki, hogy milyen viszony fűz a sráchoz… Mivel minimális hasonlóság sincs közte és köztem, talán könnyebb lenne elsőre nem lerohanni és neki is hazudni. Végtére mindig ugyanoda lyukadok ki. Bármennyi kört futok le fejben, soha nem mondhatok igazat senkinek.
- Megjöttünk – nem róttam fel a taxisnak, hogy nem szólított „Uram”-nak, pedig a korom után már szerintem járna nekem a megtiszteltetés, ugyanakkor mivel ezt nem előlegezte meg nekem, borravalót is csak éppen annyit hagytam, hogy le tudjam őt sajnálni egy kicsit. Tetszett a Brooklyn-i lakás, ahol jelenleg együtt éltem azzal a lánnyal, aki szintén szemrevaló volt a számomra. Mivel szinte semmiről sem beszélgettünk eddig úgy gondoltam, hogy talán jó lehetőség lehet a nyúl ketrecét együtt összerakni, hátha valami elindul közöttünk. Nem tettem le teljesen arról, hogy talán lehet valami, bár komoly szándékaim egyelőre nem voltak. Amikor őt választottam a tapasztalt kolléga helyett, szimplán annyi volt az indokom, hogy lefekvés előtt és ébredés után az ő szép arcát akarom nézni, nem pedig egy korosodó férfiét. Máris sokkal szebben indul a nap és jobban tudok koncentrálni a munkámra is. A lehető legfontosabb az, hogy ne keltsek gyanút Sorában és legalább a kevésbé személyes küldetésemet minden gond nélkül véghez tudjam vinni. Felesleges lenne egy ilyen lányt bajba keverni azért, mert a munkám olyan, amilyen. Talán az lett volna a biztonságos, ha azt hazudom neki, hogy barátnőm van. Akkor viszont nem lehetne az enyém és ez zavart. Ha én nem nézhetek rá, akkor más férfi se tegye, amíg nem kaptam meg legalább egyszer.
A liftajtó nyílása után határozott léptekkel indultam el a bejárati ajtó felé. Nem tudom micsoda isteni szerencse az, hogy a lány is pont most jött meg, emiatt az arcomon feszülő mosoly teljes egészében őszinte volt.
- Szia – talán egy kicsit flörtöltem vele, ahogy odaköszöntem – Pont jókor. Nem tudom hol voltál, szívesen elvenném a cuccaidat, de sajnos nem tudom már mivel. Segítenél kihalászni a lakáskulcsom?
Jó időben nem viselek kabátot, itt New Yorkban pedig kicsit melegebb van, mint otthon. Határozottan csökkentettem közöttünk a távolságot, elkaptam a tekintetét és nem is engedtem el azt.
- A zsebemben van – nem beszéltem túl hangosan, de perverz nagybácsinak sem akartam tűnni, szóval mondhatni szóban sem kínálkoztam fel. A mondat végén egyszerűen elmosolyodtam, majd miután sikerült bejutnunk, kikaptam a kezéből azt, ami nála volt és egyszerűen a konyhaasztalra tettem.
- Zavar téged, ha a nappaliban lesz a háziállat? Mert akkor lehet az én szobámban is – végig kedvesen beszéltem hozzá, mivel tényleg hálás voltam neki, amiért elhozhattam a nyuszit. Mindig akartam kiskedvencet, de a szüleim nem engedték, hogy otthon bármit tartsak, a kollégiumban pedig nem lehetett. A kutyákra allergiás vagyok, így jobb esetben csak a nyuszi maradt, mivel egy macskával nehezen jöttem volna ki. A rágcsálókat nem szeretem, a hüllő meg nem otthonba való, ha engem kérdeznek.
- Ki is veszem. Biztos kényelmetlen volt eddig dobozban lennie – a földre guggoltam, ahova a korábban leraktam mindent, ami nálam volt, majd egyszerűen kihalásztam a már most egész nagyra nőtt állatot a helyéről és a karjaimba vettem, finoman a mellkasomhoz szorítva – Szerinted nem aranyos? Amikor megláttam, hirtelen úgy éreztem, hogy az apja akarok lenni.

Ruha ⍨ 689 szó ⍨ az első gyermekünk There's no such thing as fate. Nevertheless... [Sora & Chan] 560292900

⍨

**Sora Ryu**

Chan & Sora

Soha nem volt bajom az emberek társaságával. Mindig is inkább a velük való kommunikáció volt az, ami nehézséget okozott. Ha sokáig magamban tartom a gondolataimat, amikor valami zavar, utólag csak megbánom hogy mégis kibuknak belőlem a sérelmek, amelyek az út közben érnek, mert jellemzően túlságosan is nyersen fogalmazom meg ezeket. Pedig tényleg nem probléma számomra, ha más emberek között vagyok, megszoktam, hogy egész életemben körülvesznek, még a legrosszabb pillanatokban is. Irigykedve tudtam figyelni, amikor mások a testvérükkel töltötték az idejüket és igenis volt, hogy magányosnak éreztem magamat a saját lakásomban, amiért teljesen egyedül éltem ott. Azzal viszont nagyon is tisztában voltam, hogy nem szimplán egy véletlenszerű ember társaságára vágytam, egészen konkrét személynek kellett volna beköltöznie hozzám, hogy úgy érezzem rendben van az életem. A bátyám viszont nem igazán akarta csak úgy megadni magát és előkerülni. Tudtam, hogy van értelme keresni, egy idő után mégis lentebb adtam a lelkesedésemből és benne találtam magamat egy egyszerű, de annál inkább monoton rutinban. A munkám, az edzőterem és a megszokott, pár sarokra található bolt közötti háromszög jelentette az életem három legszilárdabb pontját. Minden, ami közötte volt, csak úgy megtörtént, nem terveztem különösebben és nem is bírt nagyobb jelentőséggel.
Aztán persze ha azt kellene mondanom, hogy az új lakótársam személye ennek a viszonylag unalmas életnek a részét képezi és előre kalkulált események hozadéka, akkor szimplán hazudnék. A hazugság pedig mint tudjuk, nem az erősségem. Talán rendőrként kifejezetten nagy hátrány ez, de ha emberileg szeretném értékelni magamat, azt hiszem nem bánom, hogy ilyen lettem. Inkább tartom szem előtt minden körülmények között a tisztességes bánásmódot és az igazságot, mint hogy megtagadjam az elveimet és olyanná váljak, amilyen világ életemben nem szerettem volna lenni. Nincs annyi pénz, amiért olyasmit tennék, ami nem helyes.
Annyi viszont nagyon is van, amennyit szívesen költök magamra és az újdonsült lakótársamra, na meg arra, hogy ne haljunk éhen a lakásban, amin együtt osztozunk. Szokatlan volt úgy gondolni az otthonomra, hogy tudtam, más is lakik már benne, viszont nem is szimplán csak arról volt szó, hogy akartam magam mellé valakit a mentális épségem érdekében. Feladatom volt, amit jelen pillanatban nyilván épp nem láttam el, de egyébként igyekeztem nagyon is komolyan venni. A bevásárolt dolgokat egyensúlyoztam a karjaimban az ajtónk felé, amikor meghallottam a hangot a hátam mögül, ami miatt rögtön oda is fordultam.
- Szia, Chan. - Halvány mosoly jelent meg a szám sarkában, talán még annak sem igazán neveztem volna, mégis egészen jókedvűen pislogtam felé. - Csak bevásárolni voltam. - Plusz az edzőteremben, aztán pedig még a metróállomáson is megálltam pár percig, hogy virágot vegyek a nénitől, aki minden alkalommal ott üldögél és a dolgait árulja. Ez utóbbi viszont elég egyértelmű lehetett bárki számára a vállamon lógó vászontáskából kilógó színes virágok láttán. Sosem számított a csokrok szépsége, inkább a hozzáadott értéke volt az, ami vonzott benne - na meg a tény, hogy segítettem a vásárlással valakin, akinek nagyobb szüksége van a pénzre, mint nekem. - Persze. - Aprót bólintottam a kérdésére válaszolva. Megvártam míg közelebb ér hozzám, a ténylegesen beálló távolságot viszont beletelt néhány másodpercbe, amíg sikerült feldolgozni.
Nem kellett volna másképp éreznem magamat a társaságában, mint bármelyik másik férfiéban, az ő nyíltsága azonban mégis olyasmi volt az első pillanattól fogva, ami vonzotta az én figyelmemet is. Azt pedig butaság lett volna letagadni, hogy igenis érzek valamit, ha rá pillantok. - Oké, ne mozogj. - Valószínűleg megszokásból jöhetett ki a számon a szavak ezen kombinációja, de ahelyett, hogy az értelmükön gondolkodtam volna, inkább beengedtem magunkat a lakásba. Ezután pedig csak arra lettem figyelmes, hogy a kezeimből kikerülnek a bevásárolt dolgok.
- Köszönöm. - Halvány mosollyal az arcomon sétáltam közelebb én magam is a konyhaasztalhoz, ahová letettem az eddig a vállamat nyomó táskát.
- Nem zavar, ott lehet, ahol kényelmesebb. - Aprót bólintottam, miközben Chant figyeltem. Ha a külseje alapján kellene megmondanom, hogy milyen állatot képzelek el neki, nem biztos, hogy egy nyuszit választok, ugyanakkor az is igaz, hogy nem tudok sokat a személyiségéről, így egyéb háziállat javaslattal sem szolgálhatnék. - A nyulak nem motoszkálnak sokat este? - Nem igazán értek ahhoz, hogy különböző kisállatok hogyan viselkednek éjszaka, így jobbnak gondoltam egy hozzáértőbbre bízni a választ.
- Rendben. - Egyáltalán nem rohantam a dolgomra, hiába terveztem be, hogy főzök mindkettőnknek. Szimplán csak túlságosan lefoglalt a tény, hogy én magam is meglessem, ki a legújabb tagja a lakóközösségünknek - ami a lakás négy fala közé korlátozódik.
- Van már neve? - Azt sem tudom a nyulakat vajon ugyanúgy elnevezik-e, mint a kutyákat és a macskákat, de láttam rá esélyt, hiszen kiskedvencekről van szó, aki ugyanúgy egy család tagjává válhat.
- Nagyon édes - előbb az állatra mosolyogtam rá, aztán Chanra is ugyanezzel az idilli kifejezéssel pillantottam. - Egyébként gratulálok hozzá, biztosan remek gondját viseled majd. - Tényleg olyan lehet egy kisállatra figyelni, mint gyerekkel rendelkezni, csak az előbbi sosem fogja tudni elmondani egész konkrétan, hogy mi a baja. A gyerekek idővel megtanulják ezt - a beszédet. Amiben talán akkor fejlődhetek leginkább én is, ha egy annyira beszédes sráccal töltöm az időmet, mint Chan. - Mit fog majd enni? - A gyerekkoromban nyulakról tanult tudásomnak hála azért volt erre tippem, de ha Chan bevállalt egy nyuszit, akkor valószínűleg még többet is tud róluk. - Milyen fajta? - Úgy tűnik tele vagyok kérdésekkel, még ha nem is az a cél, hogy az agyára menjek. Inkább csak nem találtam még meg a megfelelő módját, hogy teljesen fesztelenül kezdjünk beszélgetni, mert viszonylag idegenek voltunk egymás számára. Az a része, hogy most rögtön megismerjük egymást viszont mellékessé vált, a fontosabb pedig egy négy lábú szörmók volt, aki Chan karjaiban tényleg úgy nézett ki, mint egy irtó bolyhos plüss baba.

öltözék ⍨ 927 szó ⍨ hány gyereket terveztél? Razz

⍨

**Cha Yi An**

Sora & Chan

Az, hogy pontosan miért érkeztem New Yorkba, lényegében számomra is annyira személyes ügynek bizonyult, hogy senkinek nem akartam egyelőre beszélni róla. Magam sem tudom, hogy az egész életemben tapasztalt magányosság - amit annak ellenére éreztem, hogy valaki mindig mellettem volt -, vagy pedig az a tény, hogy nagyon belerázódtam a munkámba, eredményezte, hogy végül hazudtam. Mivel elég fontos feladatom volt itt újságíróként, annyit tehettem, hogy egyes embereket kihagytam a dolgokból, vagy pedig másra használtam. Hiába volt Sora képzett rendőr, túlságosan picinek és törékenynek tűnt az én szememben ahhoz, hogy meg akarjam magam védetni vele. Pont ezért, már a saját módszeremmel dolgoztam, amitől a legtöbb szerkesztőségi munkatársamnak a haja égnek állt, de határozottan tehetségesnek és elég kotnyelesnek tartottak ahhoz, hogy belemenjenek.
Így jött az ötlet a teljes személyiségváltásra, lettem Cha Yi An, huszonhét éves újságíróból - ami valahol szintén nem fedte le a saját identitásom - Yi Chan, huszonkét éves, gazdasági szakos egyetemista. A gazdag helyett sokkal inkább szorgalmas fiatal, aki rajong a divatért, a sportért. Medenceőrként dolgozik, emellett gyakorlatozik egy vállalatnál. A haját a homlokába hullva hordja, szemüveges, és kedves másokkal… Talán ez az egyetlen olyan tulajdonságom, amit tényleg megtartottam magamnak. Sora valószínűleg nem sejti, hogy nem lett igazán kirúgva, én pedig nem azért költöztem vele össze, mert az ő hirdetését találtam meg az interneten miután lakótársat keresett magának. Negyed annyira nem töröm az angolt, mint ahogy előadom, illetve nem azért akartam, hogy a potenciális öcsémet megkeresse nekem, mert én nem lennék képes ugyanerre. Szimplán csak egyszerűbb nem nyomot hagyni magam mögött. A saját embereim pedig bíznak bennem annyira, hogy ne ellenőrizzék minden lépésemet.
Talán egy hazug, rossz ember vagyok, de boldog voltam attól a ténytől, hogy be tudtam illeszkedni a saját világomba. Senkinek nem kell tudnia, hogy a gyakornokságom nagyrészt azt jelenti, hogy kutatok a cégnél és játszom a naiv, buta és béna kezdőt, aki valószínűleg egész életében nem dolgozott. Busszal járok, mert az nem olyan elegáns, mint egy sportkocsit vezetni. Mindent megtettem azért, hogy ártatlannak tűnjek, azonban kicsit kevésbé motivál maga a tény, hogy nem találtam még semmit. Kaptam egyéb megbízásokat is, ami miatt majd át kell mennem más cégeket is ellenőrizni, illetve valószínűleg puszta szívességből Elle-nek is meg fogok tenni hasonlókat. Nyilvánvalóan nem akarom, hogy valaki, aki nagyon fontos nekem, az megszívja üzletkötés előtt, én pedig kifejezetten jól el tudom csavarni egyes női ceo-k fejét, ha ismerem a perverzióikat.
Mindenesetre ennek a kialakult helyzetnek hála tapasztalhatom meg életemben először azt, hogy milyen, ha az embernek háziállata van. Azért döntöttem a nyúl mellett, mert annak kevesebb igénye van, mint egy kutyának, egyedül lehet hagyni. Elvan magában, ugyanakkor négylábú és szőrös, szóval bőven lehet szeretgeti. Emellett pedig a lakótársam végül a szép nő lett, akit elég volt meglátnom ahhoz, hogy a szemem csillogni kezdjen és elmosolyodjak.
- Egyébként - magam sem tudom hogy sikerült a mondatot kiejteni a számon röhögés nélkül, de valószínűleg túlságosan sokat hazudtam már ahhoz az életem folyamán, hogy Oscar-díjas színészeket megszégyenítő módon, komolyan tegyem fel neki a kérdésem - Szólíthatlak Noona-nak? Nem lenne udvarias mindig csak a neveden hívnom téged.
Az egészben annyi volt a vicces, hogy idősebb voltam nála. Hamarosan be fogom tölteni a huszonnyolcadik életévem, ez pedig egyszerre ejtett gondolkodóba és ijesztett meg. Olyan, mintha nem éltem volna még eleget, ugyanakkor mindig arról álmodtam, hogy fiatal, szexi apuka leszek. Több gyereket is szeretnék, szóval csak reménykedni tudok abban, hogy én is azon pasik sorát erősítem, akik a korral úgy érnek, mint a jó bor. Nem álltam még jelenleg készen egy komoly kapcsolatra, több nő is érdekelt. Hiába flörtöltem Sorával, igyekeztem meghúzni a határokat, mert ahogy rám nézett, azzal teljesen tönkretett. Ha összetöröm a szívét, azt nem tudnám megbocsátani magamnak, pedig korábban az ilyesmi nem feltétlenül érdekelt.
- Szép virágok - ahogy közelebb léptem hozzá, nem volt szemmagasságban az arca, ezért máson akadt meg a pillantásom - Szereted őket? Melyik a kedvenced?
Egyelőre nem tettem hozzá azt, hogy akkor majd legközelebb veszek neki belőle, mivel meglepetésnek szántam a dolgot. Soha nem voltam annak a híve, hogy a kiszámíthatóság jó lenne. Annyival tudtam többet a legtöbb jóképű, de kedves srácnál, hogy kiszámíthatatlan voltam. Megjegyeztem dolgokat, azonban nem biztosítottam a nőket arról, hogy ez így is van.
- Igenis - a nevetésem kifejezetten vidám volt - Nem is mernék. A végén még végre hajtasz rajtam valami fogást és megszégyenülök közterületen.
Tuti lenne olyan szerencsém, hogy akkor dugná ki valaki az orrát az ajtón, amikor Sora éppen próbálja ellátni a bajom. Valószínűleg egy kezemmel le tudnám fogni egyszerre kettő csuklóját, de illetlenség ilyet csinálni a lányokkal. Főleg azokkal, akik ilyen szépek.
- Te vagy az első ember, aki megengedte, hogy háziállatom legyen - ez pedig annyira vicces volt, hogy ismét csak nevettem - Nem fogom elfelejteni neked.
Korábban anyát leszámítva még sosem éltem együtt nővel. Talán utoljára a gimiben volt valami barátnőm, akivel nyilván nem adatott meg az a luxus, hogy összeköltözzünk és akkoriban talán nem is foglalkoztattak ezek a dolgok… Nem beszélve arról, hogy az oktatómmal történő kavarás vetett véget annak a kapcsolatnak. De mentségemre szóljon, hogy nem csaltam meg a lányt. Elle mindig azt mondta, hogy meg fogom ütni a bokám a nőkhöz fűződő viszonyom miatt, de valószínűleg tisztában volt azzal a ténnyel, hogy azokat a lányokat tartottam meg, akik nem voltak olyan okosak, mint én.
- Jó alvó vagyok, szóval engem nem zavarna. Majd oda rakjuk a ketrecét, ahol te nem hallod, ha motoszkál - híve voltam a kompromisszumnak, bár egész kis takaros volt a lakás. Kicsit vékonyabbak voltak a falak az átlagosnál, de volt magánszféránk. Jobban szerettem ezt a lakást az otthoni palotánál, ahol korábban éltem.
- Még nincs - nem is kifejezetten gondolkoztam néven, mert az kötött le, hogy haza hozzam - Fiú nyuszi, szóval Sorának nem tudom elnevezni. Neked van valami ötleted?
Soha életemben nem adtam még háziállatnak nevet, emiatt az inkompetencia határozottan meg is mutatkozott. Remélem, ha egyszer nemzek majd valami növendéket, akkor nála már komolyabb elképzeléseim lesznek. Ember nevet mégsem adhatok a nyúlnak, mert az nem olyan nyuszis, a Hófehérke pedig az én koromban eléggé gyerekes lenne.
- Neked volt már háziállatod? - egy kis mosollyal az arcommal néztem rá - Biztos könnyebb úgy tartani, hogy ha volt. Én egyelőre csak annyit tudok, hogy mit egyen és hogy kell ölelgetni meg simogatni.
Nyilván a kis ketrecét berendezni nem volt nagy dolog onnantól kezdve, hogy minden szükséges eszközt megkaptam hozzá. Innentől kezdve csak a takarításra kell figyelni, meg olyan ételeket adni az állatnak, amiket meg is ehet. Nem lehet atomfizika a háziállat tartása, sok nálam kevésbé intelligens ember is csinálja.
Vettem neki olyan tápot, amit az eladó hölgy ajánlott neki. Állítása szerint ez a legjobb - gondolom Sorát kicsit sem érdekelte, de azért a saját zacskóimból előhúztam azt és megmutattam neki - Házinyúl. Tudod, az a típus, akiket levágnak és a szőrüket használják, meg a húsukat eszik. Őt már szerencsére nem fogják.
Nem voltam híve se a vegán életmódnak, se annak, hogy álszentkedjünk, mivel a kisbocik ugyanolyan aranyosak voltak, mint a nyuszik, mégis az volt a sorsuk, ami. Mindenesetre az boldoggá tett, hogy egy példányt meg tudtam menteni még akkor is, ha ebédre minden bizonnyal valami haszonállatot fogunk enni.
- Meg akarod fogni? - párszor végigsimítottam az állat testén, aztán módosítottam a kérdésen - Ha gondolod segítek az ebéddel, miután kész a lakhelye. Addig le tudod foglalni?
Apának volt egy kutyája még régebben, aki mindig tudta, hogy mikor kell láb alatt lenni. Az egyik exem ugyanezt mesélte a macskájáról, szóval feltételezni mertem, hogy ez valami háziállat tulajdonság lehet.

Ruha ⍨ 1 209 szó ⍨ az első gyermekünk There's no such thing as fate. Nevertheless... [Sora & Chan] 560292900

⍨

**Sora Ryu**

Chan & Sora

Nincs túl sok barátom, főleg nem olyanok, akik ha kérem, ha nem, életvezetési tanácsok osztogatásával mélyítik el a kapcsolatunkat. Ha mégis lenne olyan, aki ilyesmit tenne, biztosan jó döntésnek tartaná, hogy lakótársat kerestem magam mellé és már nem élek egyedül. Több oka volt annak, hogy feladtam azt a hirdetést, ami részben azért is történt, mert megváltak tőlem a munkahelyemen, ami ha szépen fogalmazunk is elég nagy pofont jelentett nekem. Korábban úgy éreztem, hogy az, hogy tartom magam az elveimhez és igyekszem a képességeimhez mérten a lehető legjobban végezni a munkámat, előre visz majd. Mégis kevésnek bizonyultam, ami minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban frusztrált. Legalább olyan jó okom volt, hogy rendőrré, majd nyomozóvá váljak, mint azoknak, akik kifejezett céllal választják az orvosi tanulmányokat. Ez az elhivatottság mégis kevésnek bizonyult a főnökeim számára, akiket számon kérni sem lett volna értelme, mert tudtam a választ. Egyszerűen nem kaptam volna választ, mert akkor sem kaptam, amikor az okát kérdeztem a kirúgásomnak. Fogalmam sem volt hol kezdhetném újra, vagy egyáltalán van-e értelme tovább keresnem a testvéremet úgy, hogy azt most már teljesen illegális módon tehettem volna meg, vagy egy rakat pénz ellenében, amivel valószínűleg nem rendelkeztem. Ha Asa eddig nem akarta, hogy megtaláljam, akkor nem most fog olyan végzetes hibát elkövetni, amitől hirtelen ott lenne, csak úgy, előttem.
Ha nincsen Chan, valószínűleg belesüppedek abba az ismerős letargiába, ami a szüleim halála után ejtett rabjául. Akkor tényleg csak az a néhány dolog létezett volna az életemben, amitől kicsit sem lehetne azt izgalmasnak nevezni. Nézegettem ugyan az álláshirdetéseket, de mindegyik végére érve tudtam, hogy az volt a legjobb hely, ahonnan elküldtek engem. Végső soron pedig azt szerettem volna, ha oda vesznek vissza. Szimplán csak nem volt megoldásom arra, hogy milyen indokkal állhatnék elő, amitől visszavennének. Másoknak talán megalázó lett volna visszamenni egy olyan helyre, ahonnan már egyszer elküldték, de én tudtam, hogy igenis ott kell lennem. Ott leszek majd, ha kitaláltam, hogyan jussak vissza.
Felvontam a szemöldökeim, miközben Chan felé fordítottam a fejemet és az arcára emeltem a pillantásomat. Fogalmam sem volt mit fog mondani, amikor pedig feltette a kérdést, képtelen voltam visszafogni a kitörni kívánkozó halk nevetést. - Soha nem kérdeztek még ilyet tőlem. - A pillantásomat elkaptam róla, a vállai fölött néztem a folyosó falaira, mielőtt újra az ő tekintetét kerestem volna. - Ha neked kényelmesebb, akkor nem bánom. - Finom mosolyra görbült a szám széle. Az én életemnek már sokkal kevésbé volt része az, hogy bárki noona-nak szólítson, de soha nem voltam olyan kényes a nevemre, hogy emiatt megsértődjek, vagy ne engedjem meg Channak, hogy így szólítson.
- Ugye? - Magamhoz képest egészen lelkesnek nevezhető pillantást vetettem rá. Talán az, hogy együtt lakunk és az, hogy Chan annyira nyílt és közlékeny személyiség megváltoztat majd engem is. Már így is voltak alkalmak, amikor azon kaptam magam, hogy vele együtt nevetek, vagy olyan dolgokról beszélgetek vele, amelyeket mással nem osztanék meg csak úgy. - Ha virágot veszek, mindig úgy érzem, hogy kicsit több élet van a lakásban. - Egyedül persze ez egészen más érzéseket keltett, mint most, hogy még egy ember - és egy nyuszi - is van a lakásban. - A cukorcserje. Az a fajta, ami nem nyílik ki teljesen. - Nem tettem hozzá, hogy azért szeretem ezt a növényt, mert önmagában is elég domináns ahhoz, hogy ne kelljen túlzsúfolni a belőle összeállított csokrot más színes és hivalkodó növénnyel. A cukorcserje épp elég különleges ahhoz, hogy az ember figyelmét felkeltse.
- Amíg nem követsz el semmit, ami miatt fel kellene sorolnom a jogaidat, nem foglak a padlóba döngölni, rendben? - Mosolyogva néztem rá, már-már meglepően vidáman. Nehéz lett volna egy akkora embert, mint Chan belecsavarnom a betonba, főleg annak tudatában, hogy nincs nálam fegyver, ráadásul most azt sem lehetett volna ráfogni, hogy hivatalos személy elleni erőszakot követ el, mert kirúgtak... Mindenesetre tetszett az a fajta évődés, amivel egymást kezeltük. Úgy éreztem bátrabban kommunikálhatok vele és nem kell úgy viselkednünk, mintha két idegenek lennénk csak, akiknek történetesen ugyanaz a lakcíme.
- Tényleg soha nem volt még előtte háziállatod? - Az arckifejezésem elkomolyodott, a pillantásommal a srácot fürkésztem, akitől kicsit talán arra is számítottam, hogy a következő másodpercben elneveti magát és közli, hogy csak viccelt. Szerintem soha nem találkoztam még olyannal, akinek ne lett volna valamilyen háziállata gyerekkorban. - Én nem bánom, ha szeretnél másikat, ami összefér a nyuszival, az is jöhet. - Finoman megvontam a vállaimat. Nem kifejezetten azért mondtam ezt, hogy kedveskedjek egy huszonéves srácnak, aki valószínűleg most tapasztalja meg először, hogy milyen egyedül élni - amihez képest egyébként elég önálló -, szimplán tényleg nem zavartak soha az állatok. Még azok sem, amiket klasszikus értelemben véve mások nem tekintenek háziállatnak.
- Rendben. - Aprót bólintottam, amikor megegyeztünk a hely kérdésben. Vagyis elindultunk a megegyezés felé. Nem tudnám megmondani, hogy én klasszikus értelemben jó alvó vagyok-e vagy sem, mindig inkább a gondolataim tartottak ébren, mint bármi más.
Meglepetten pislogtam felé, amikor az én nevemet hozta fel, a nyúllal kapcsolatban, azt a kérdést viszont nem tettem fel neki, hogy pontosan miért akarna bármit elnevezni rólam. Sosem gondoltam magamat annyira fontosnak bárki életében, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítsak saját magamnak. - Hm... - Az állatra pillantottam, amíg próbáltam valami kreatívval előállni, végül mégis inkább elnevettem magamat, majd megráztam a fejemet. - Semmi nem jut eszembe azon kívül, hogy úgy néz ki, mint egy oreo shake. -Bocsánatkérő pillantást vetettem Chanra, mert nem éreztem úgy, hogy kisegítettem volna a névválasztásban.
- Igen, gyerekkoromban volt kutyánk - bólintva feleltem. Nem sokat tudtunk egymás életéről, vagy arról, hogy milyen volt a másik gyerekként, mi a helyzet a családjával. De egy szimpla beszélgetésben, amiben eldől, hogy megfelelő lakótárs lesz-e belőle, azt hiszem nem is lett volna helye ilyen kérdéseknek. Ami részben fura csak, mert bár lakva ismerszik meg az ember, valószínűleg senkinek nem jó élmény, ha olyan emberrel lakik együtt, akit nem tud kedvelni. Szerencsére nálunk Channal ilyet nem tudtam volna elképzelni. - Biztosan minden állat más. Egy kutyával másképp lehet bánni, mint egy nyúllal. - Vagy macskával, vagy bármilyen egyéb állattal, amit emberek befogadnak. Gyerekként egyébként is egészen más ez, mert nem mi magunk vesszük az eledelt ezeknek a kisállatoknak és nem is feltétlenül érezzük át azt a fajta felelősséget, ami egy állattal egyébként jár. - Szívesen segítek majd, ha szükséged van rá. - Szerintem senkinek nem okozott volna gondot felajánlani a segítségét Channak, de itt most legfőképpen arra gondoltam, hogy nem lenne megterhelő, ha néha arra kér, hogy adjak enni az állatnak, vagy szeretgessem meg.
- Jó, hogy megmentetted. - Mosolyogva, már-már bátorítóan pillantottam a srácra. Sosem gondoltam, hogy mindent és mindenkit képesek vagyunk megmenteni, nem volt szuperhős komplexusom és nem élveztem, ha fegyvert kellett fognom másokra. Már gyerekkoromban megtanultam, hogy a világ sokkal durvább hely, mint amilyennek szeretnénk beállítani, de néha lehetőségünk van olyan apróságokat tenni, mint egy nyuszi megmentése. Ez pedig egy kicsikét talán mégiscsak élvezhetőbbé teszi a létezést.
- Ha nem bánod... - Kérdőn pillantottam rá. Függetlenül attól, hogy felajánlotta nekem és hogy mostantól egyébként is egy lakáson fogunk osztozni az állattal, attól még mindig inkább Chané marad, mint hogy az enyémnek tekintsem. - Persze, szívesen. - Halkan nevettem fel, miközben beleegyeztem a feladatba. - Nem gondoltam, hogy a rendőrség után a nyúl-szitter lesz a következő foglalkozásom. - Úgy éreztem fele annyira sem volt vicces, mint ahogyan a fejemben hangzott ez az egész, így inkább elfordítottam a fejemet és próbáltam nem tudomásul venni, hogy felforrósodott az arcom.
- Elég sok mindent hoztam, de meg akartalak kérdezni, hogy te mit szeretnél enni... - Mielőtt folytattam volna, megnedvesítettem az alsóajkam. - Én levesre gondoltam, mert a mamámnak van egy jó receptje. - Felvontam a szemöldökeimet, a válaszára várva. Az itthon lévő néhány alapanyagból és az általam vásárolt dolgokból simán ki tudunk találni egy második fogást is, de szerettem volna hallani a véleményét. Lehet, hogy a levest sem szereti és mellé lőttem volna, ha csak magamban döntöm el a mai menüt. - Mi a kedvenc ételed? - Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a kérdésnek, mert jellemzően mindenki tudja, hogy mi a másik kedvenc étele, épp ezért nem gondoltam túl tolakodónak, hogy megkérdezem tőle. Legalább tudni fogom, hogy mivel lepjem meg, ha a kedvenc ételével akarnék kedveskedni neki.

öltözék ⍨ 1336 szó ⍨ hány gyereket terveztél? Razz

⍨

**Cha Yi An**

Sora & Chan

Minden alkalommal, amikor Sorára pillantottam, egyszerre öntött el a csodálat és a bűntudat érzése. Nem aludtam nyugodtan, amiért megfosztottam őt az állásától, és valószínűleg egyedül vagyok azzal a gondolattal is, hogy mennyire szívesen fizetném a lakbért akár egyedül is, ha minden reggel az ő szép arcát látom az aprócska konyhánkban. Talán bérelhettem volna egy olyan lakást, aminek a kilátása pazar és fel lett volna szerelve mindenféle felesleges funkcióval, amikről valószínűleg tudomást sem szerzek egészen addig, amíg el nem romlik valami a lakásban és a szerelő fel nem világosít róla. Talán tényleg kényelmesebb lett volna nekem egy nagyobb szoba, és jobb belmagasság, mivel az ajtókban párszor így is le kellett hajtani a fejem, ugyanakkor viszont szerettem Sorával együtt lenni. Tudom, hogy nem ezért jöttem ide, mégis szórakoztatóbb volt a küldetésem, amiért őt választottam, nem pedig az idősebb társát. Azóta az otthoni szerkesztőségben dolgozó személyek is egyetértettek a döntésemmel, mivel egy magasabb beosztású személy, ok nélküli eltávolítása túlságosan feltűnő lehetett volna. Én csak bólogattam és összeszedtem a bókokat azzal kapcsolatban, hogy mennyire vág az eszem, közben pedig boldog voltam, amikor a reggelijét készítő, éhes Szoszóra gondoltam, aki aranyos volt a szénaboglya hajával. Minden alkalommal megfogadom, hogy másnap reggel egyszerűen mögé állok majd és lesimogatom a tincseit. Mondjuk szemtől szembe azt hiszem, még sosem hívtam őt így és magam sem tudtam, hogy melyikkel kellett volna kezdeni. Azt már megtapasztaltam, hogy ő nem az a fajta lány, akinél ajtóstul lehet a házba rontani, közben pedig folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire nem érdemlem meg őt. Talán még van egy kis időm ahhoz, hogy felnőjek hozzá és azután fogom majd csak randira hívni, mikor már tudom, hogy biztosan képes leszek megmaradni mellette. Mert valójában abban semmi meglepő nem volt, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Szerintem sokan így lettek volna ezzel a helyemben, mivel nem csak csodaszép volt, hanem megszerezhetőnek, elérhetőnek tűnt, ráadásul egy kedves lány, akivel kényelmes barátkozni. Soha nem volt komoly kapcsolatom, de azt hiszem egy személlyel, mint Sora, lehetett volna.
- Mondanám, hogy akkor ezek szerint különleges vagyok, de ez nem igaz – mosolyodtam el, miközben igen belemelegedtem a témába – Jó lenne valakit így szólítani, mert akkor nincs honvágyam.
Nem akartam átható pillantással nézni a lányra, mivel csak őszinte voltam vele, és nem flörtölni akartam. Az otthonom, vagyis leginkább Pohang olyan kedves hely volt a szívemnek az édesapámmal és az ismerős kikötőkkel, az egyetemmel együtt, amikhez az összes szép emlékem kötődött. Gyönyörű város, ott volt a tenger, és a hegyek, ahol imádtam biciklizni, és a mindennapjaim a legkedvesebb szülőmmel, akitől nagyon hasznos dolgokat tanultam az eddigi életem folyamán. Egy pillanatig el kellett fordulnom, hogy vissza tudjam pislogni a szemembe szökő könnyeket, mivel megint apára gondoltam, aki jobban hiányzott, mint arra számítottam.
- Akkor majd kapsz tőlem karácsonyra egy bonsai fát. Mit szólsz hozzá? – kifejezetten érdeklődve tettem fel a kérdést, mert ezek után lehetőségem van tele vásárolni az egész helyet gazokkal. Mondjuk én is szeretem mindegyiket, nem értem mi ez a degradáló stílus – Akkor majd Nyúl úr orrára koppintok, hogy ne rágcsálja őket. Biztos vagyok benne, hogy nem is ehet meg mindent.
Persze ő ezt gondolom nem tudta ennyire jól, szóval figyelnem kellett rá, nehogy megbetegítse magát, ha már ez az első alkalom, hogy háziállatom van. Szerettem volna, ha ő sokáig él, hiába szedtem össze egy felnőtt példányt.
- Nem vagyok egy rossz fiú fajta – mosolyodtam el, majd kihúztam magam – Még sosem volt priuszom. És nem azért, mert a szüleim elintézték volna a dolgokat.
Talán a legdurvább dolog, amit csináltam, az néhány lány szívének az összetörése volt, mert mindannyiukkal randiztam egyszerre. Tudom, nem volt túl szép dolog tőlem, de fiatal voltam és fűtött a vérem. Annyit felhozhatok a magam nevében, hogy örökké tartó szerelmet, házasságot és kölyköket soha senkinek nem ígértem. Sokszor még egy találkozónál többet sem, szóval gyakorlatilag nem árultam zsákba macskát, páran mégis mintha beugrottak volna a csapdámba. Pedig összességében semmi rosszat nem tettem azon kívül, hogy bizonyos idő elteltével már nem hívtam vissza a csajokat.
- Nem, anyukám nem engedte a háziállatot és a nevelőapám se – apa néha gondoskodott a kóbor macskákról, de összességében neki sem volt háziállata – Tényleg? Nagyon szeretnék majd egyszer egy kiskutyát, de allergiás vagyok a szőrükre.
Elvoltam a cicákkal is, de jobban kedveltem a kutyákat, mivel ők több törődést igényeltek, emiatt úgy gondoltam, hogy hozzám jobban illettek a kutyák, mint a macskák. Jobban szerettem azokat, akik lelkesen fogadták, ha foglalkozni akartam velük, vagy egyáltalán hajlandóak voltak mindezt elfogadni.
- Legyen Oreo, nekem tetszik – úgy mosolyogtam, mintha legalábbis valami mikulásnapi csokoládét nyomott volna az orrom alá – Ha rosszalkodik, akkor meg Nyúl Úr marad. Ha lány lenne, biztosan Sora lenne.
A gondolatomat Soráról teljesen természetesen osztottam meg, elvégre szerintem ő is tisztában volt azzal, hogy mennyire helyes külseje van. Sokkal jobban tetszett, azoknál, akik hivalkodó, vagy túl feltűnő külsővel rendelkeztek. Szoszót leginkább úgy tudtam volna körbeírni, mint egy olyan drágakövet, amihez elég közel kellett menni, és alaposan szemügyre venni. Talán az öltözködése annyira visszafogott volt, hogy nem őt szúrta ki az ember azonnal a tömegben, de ha megnézte magának az arcát és az összképet, akkor kellemes érzések támadtak fel benne. Neki nem kellett különösen sok dolgot tennie azért, hogy mindig ilyen szép legyen.
- Nekem már az is elég, ha a nyúl is szeretni fog – vontam meg a vállam, miközben még mindig ott volt az arcomon az a levakarhatatlan mosoly – Rendben, akkor majd te leszel a nyuszi anyukája.
Mivel pont akkora volt, mint egy nagyra nőtt csecsemő, én szívesen gondoltam rá úgy, mintha a gyerekem lenne. Gyakorlatilag ő lesz az első kis lény, akiért felelősséget kell majd vállalnom, szóval nem sokat tévedtem, tényleg apuka lettem! És ha Sora elvállalja azt a bizonyos anyaszerepet, akkor még csak nem is leszek egyedülálló. Mondjuk őszintén, szívesen kipróbáltam volna vele a gyereknemzés művészetét is, nyilván nem volt célom olyan szinten a magamévá tenni, hogy rögtön a feleségemnek is tudjam, mert az kicsit beteges lenne. Inkább csak úgy voltam vele, hogy nyitott vagyok bármire, ami kettőnkkel történhet. Boldogan elmentem volna vele kávézni nem csak barátságból is, de ha van pasija -amit kétlek, mert még egyszer sem találkoztam vele – vagy nem kedvel engem úgy, azzal is rendben voltam. Talán csalódott lettem volna, de egyelőre még azt gondolom, hogy rengeteg szép nő van a világon rajta kívül is, szimplán hidegen hagynak, amikor vele vagyok.
- Akkor várj – óvatosan fogtam meg a nyuszit, pont ott, ahol a gazda mutatta, akitől megvettem. Én nagyon furcsán éreztem magam attól, hogy a grabancánál rángatom a mi kis Oreonkat, de ettől függetlenül ő sem nézett ki úgy, mint aki szenved, illetve a férfi is szentül megesküdött arra, hogy ezzel nem okozunk neki fájdalmat. Először csak a karomból nyújtottam oda a fiatal nőhöz, hogy az állat egyáltalán megszaglászhassa őt.
- Szerintem kedvelni fog – csak azután adtam oda neki, hogy továbbra is érdeklődve figyelte Sorát – A fenekénél fogd stabilan.
Kérdés nélkül nyúltam az ujjai felé és igazgattam el az állat testén. Csak akkor engedtem el mind a kettejüket, amikor már Oreo biztosan nem esett le. Képtelen voltam visszafogni az arcomra kiülő, lágy mosolyt, ahogy rájuk pillantottam. Ha egyedül kellene élnem, akkor minden bizonnyal nagyon magányos lennék.
- Szerintem jól áll a kezedben. Bár biztos vagyok benne, hogy a gumibot is – nyilvánvalóan viccelődni próbáltam, aztán maximum kapok egy tockost, amiért gyépés a humorom – Nyugodtan ismerkedj vele, nekem egész végig az ölemben volt a taxiban és simogattam. Szereznem kellene egy autót.
Szerettem vezetni, emiatt már pontosan tudtam, hogy mit fogok ajándékba kérni Elle-től, ha átmegyek hozzá. Mivel elkényeztetett, kétségeim sem voltak attól, hogy hiába pofátlanság, amit kitaláltam, pontosan azt a kocsit fogom megkapni, amivel már baromi régóta szemezek.
- Megtanítod a nagymamád receptjét? – miközben megmostam a kezem, felé fordultam, hogy rá tudjak mosolyogni – Ha sorolod, hogy milyen zöldségeket kell előkészíteni, akkor hozzá is látok. És cserébe én is megtanítom az apukám csirkéjének a receptjét.
Feltűnt, hogy már második alkalommal említettem apát, ami miatt az arcomon a mosoly kissé keserédessé vált. Meg kell néznem majd az időzónákat azért, hogy ne későn zaklassam fel a videóhívással. Ugyanakkor túl sokáig csendben maradni sem akartam, mert tudtam, hogy mennyire kényelmetlen lehet az, ha valaki folyton egy családtagról beszél, aztán hirtelen beáll a csend.
- Elég sok mindent megeszek – igazából ahogy végig gondoltam a listát, lényegében olyan dolog nem jutott eszembe, amit ne ennék meg – Azt hiszem, hogy mindent szeretek. Annyi, hogy nem bírom a laktózt.
Mondjuk ez valószínűleg neki nem volt újdonság, mert a legtöbb ázsiai nem volt képes befogadni a tejet egy bizonyos kor után. Szerencsére azok az ételek, amiket mi fogyasztottunk nem is igazán tartalmazott tejtermékeket, meg manapság már elég sok laktózmentes termék van, ha mégis ráfanyalodnánk az ilyen készítményekre.
- Neked? – úgy nyúltam a megvásárolt zacskókért, mintha legalábbis én költöttem volna rájuk. Szerintem Sorát nem fogja zavarni, ha elpakolok helyette – Még soha nem volt olyan barátnőm, aki eljött volna velem marhahúst grillezni. Persze nem okolok senkit azért, hogy ha nem szeret egy ételt, de szerintem jó program lett volna.
Érthető módon voltak olyan húsok, amiknek az íze túl karakteres volt, ezért páran nem szívesen fogyasztották. Mivel engem abban a szellemben neveltek, hogy az étel szent és örülni kell annak, hogy van táplálékunk, soha nem voltam túl válogatós, de nem bántottam azokat sem, akik erre másképp gondoltak. Sokan úgy gondoltak rám, mint egy aranykanállal a szájában született kishercegre, pedig az igazság valójában nagyon is más volt.
- Összebarátkoztatok már? – csak egy oldalpillantást vetettem rá, aztán visszatereltem a tekintetemet a zöldségekre – Mit hagyjak kint és mit rakhatok el? Ha te bevásároltál, akkor én megtanulom megfőzni a mamád receptjét.

Ruha ⍨ 1 569 szó ⍨ az összeset There's no such thing as fate. Nevertheless... [Sora & Chan] 560292900

⍨

**Sora Ryu**

Chan & Sora

Azt hiszem ha egyedül kellene laknom, nem lenne problémám azzal, hogy nincs mindig kihez szólnom, vagy hogy ha beszélgetni szeretnék valakivel, ahhoz előbb el kell mennem otthonról. A szomszéd néni a lépcsőházban mindig nagyon aranyosan köszönt, amikor összefutottunk, habár biztosan végtelen alkalommal szidott a hátam mögött, amikor véletlenül olyankor érkeztem haza, amikor ő épp felmosta a folyosót. Most viszont úgy érzem Chan szó szerint elszerette tőlem azt a bizonyos nénit, amit végső soron meg is értettem volna. Sokkal vonzóbb nálam, és az én félénkségemmel szemben ő egy igazi napsugár. Talán ez volt az, ami miatt én is vonzódtam hozzá. A korát tekintve nem abban az értelemben, amire biztosan mindenki elsőre gondol, inkább azért, mert magam sem realizáltam, hogy mennyivel könnyebbé tette az életemet, amikor mosolyt csalt az arcomra, vagy megnevettetett. Nem tudtam volna azt mondani rá, hogy olyan, mintha az öcsém lenne, de azt is féltem volna kimondani, hogy barátok vagyunk, mert mi van, ha ő nem így gondolt rám? Lehet, hogy új volt a városban, de nehéz lett volna elképzelni, hogy nem talált már most barátokra, akik közelebb állnak hozzá korban és akiket szórakoztatóbbnak tart nálam. Én sokkal inkább hasonlítok egy csigára, aki minden új külső ráhatástól megijed és a házába bújik.
- Nagyon hiányzik az otthonod? - Tettem fel a talán nagyon is buta kérdést, elvégre most mondta, hogy honvágya van. - Milyen helyen éltél eddig? Mesélsz róla? - Nem sokat beszélgettünk erről eddig, így talán jogos volt a kérdés. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel a kérdéssel akár olyan sebeket tépek fel benne, amelyekről nem volt még kész beszélni, de én például örömmel tudtam volna mesélni a szüleimről, ha valaki róluk kérdez, hiába haltak meg. Ezzel szemben a bátyámmal már más lett volna a helyzet. Őt annyira meg akartam találni, hogy néha már fájt. Róla nem csak nehezebben beszéltem volna bárkinek, de nem is lettem volna képes elfogadni hasonló rossz híreket, mint amelyeket legutoljára a szüleimről kaptam.
- Biztos vagy benne, hogy életben tudnám én tartani? Azok egyébként is nagyon drágák, nem érdemlem meg. - Hevesen ráztam a fejemet, a pillantásomat azonban nem fordítottam felé. Álszentnek éreztem, hogy magamról beszélek és épp nem túl pozitívan nyilatkozom a saját értékemről, mivel nem vártam, hogy megcáfolja ezt, vagy hogy kimondja az ellenkezőjét. - Ha utána olvasol ennek, elmondod majd nekem is? Nem szeretnék olyasmit hazahozni, ami bajt jelenthet a nyuszira. Nem akarom kisajátítani, ne érts félre. Csak szeretném tudni... - Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben felpillantottam Chanra. Túl sok szorongás volt bennem, az emberi kapcsolatokat illetően. Például most is féltem attól, hogy tolakodásnak fogja venni, amiért az ő háziállatával akarok foglalkozni, pedig csak szívesen felajánlottam volna neki, hogy ha ő nem ér rá és valamit meg kell tenni a nyuszi miatt, vagy be kell szerezni neki, akkor szívesen segítek neki.
- Nem is gondoltam, hogy az lennél - feleltem halk nevetéstől kísérve. Újra szóra nyitottam a számat, végül mégsem jött ki rajta egy hang sem, ezért össze is préseltem azt finoman, mielőtt újabb mosolyt villantottam volna a fiúra. Szerettem volna megmondani neki, hogy mennyire kellemes társaságnak tartom és hogy valaki olyan, aki épp örökbe fogadott egy nyuszit legalább annyira nem lehet rossz ember, mint aki szereti a virágot. Végül mégsem tettem, hogy ne tűnjön úgy, mintha idősebb nőként bármit el akarnék ezzel érni nála.
- Akkor gratulálok az első háziállatodhoz. - Megemeltem a kezem, hogy finoman hozzá tudjak érni a karjához, egyfajta ráerősítésként a szavaimra. Utána viszont egészen hamar visszaengedtem a kezemet magam mellé, hogy ne okozzak neki kellemetlen pillanatokat, amiért tapogatom őt.
- Persze, bármi jöhet - bólogattam újra. Még egy pók, vagy egy kígyó sem jelentett volna akadályt. Ami azt illeti, én már gyerekkoromban is benne lettem volna a kevésbé konvencionális háziállat tartásában. Azt azonban utólag már nem bánom, hogy a szüleim nem mentek bele hasonlóba. Csak nekik okozott volna kellemetlenséget, hogy etessék és törődjenek azzal az állattal azokban az órákban is, amíg a bátyám és én iskolában voltunk. - Sajnálom, hogy pont a kutyákra vagy allergiás. Lehet ezzel valamit kezdeni? - A laktózérzékenységre például már volt gyógyszer, ami könnyebbséget jelentett egy rakás embernek. - Neked van olyan háziállat, amit sosem tartanál? - Én mondjuk a bogarakkal biztos nem jönnék ki jól. Ami pedig azokat a gyerekeket illeti, akik rovargyűjteményt alkotnak különböző elfogott kis állatkából... Én nem tolerálnám, ha a gyerekem pillangókat akarna gombostűre tűzni, csak hogy jóval később ki kelljen dobni a gyűjteményt.
- Rendben, akkor Oreo és Nyúl úr - nevetve egyeztem bele. Így végső soron mindkettőnk akarata érvényesült valamilyen szinten, ennek pedig nem tudtam volna jobban örülni. Elvégre Chan állatáról van szó. Amikor az én nevem is elhagyta a száját, kikerekedtek a szemeim, kérdőn pillantottam felé. - Viszont ha Sora lenne a neve, nem tudnám, hogy ha kimondod azt, hogy Sora, melyikünkre gondolsz pontosan. Összezavarnál. - Nevetségesnek tűnt volna kimondani, hogy a nyúl is értheti a szavait, de persze voltak olyan emberek is - akár az ismerőseim között -, akik még abban is hittek, hogy adott állat adott nyelveket érthet meg.
- Lehetek én? - nevetve vettem tudomásul az új titulusomat, amire bevallom, egyáltalán nem számítottam. A mosolyt viszont ugyanúgy lehetetlen volt levakarni az arcomról, mint a fiúéról. Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy ő egy igazi napsugár. - Mi lesz, ha lesz egy barátnőd aki szeretne helyettem a nyuszi anyukája lenni? - Elvégre ennek bármikor meglehetett a megfelelő mértékű esélye. Chan nagyon vonzó férfi, akinek nincsenek még kötelezettségei az életben, ezért hát el tudtam volna képzelni ha egészen nagy rajongótábort gyűjt össze. Eszembe jutott egy pillanatra, hogy meg kellene beszélnünk mit csinálunk, ha a másiknak vendége van, akivel szeretné együtt tölteni az éjszakát, mert valljuk be, lehet hogy két külön szobában alszunk éjszakánként, de nincsenek olyan vastag falak a lakásban, hogy az komfortos maradjon. Vagy szimplán csak nekem voltak ilyen feszengő gondolataim.
Csendben figyeltem, ahogyan megemeli az állatot, közben pedig megtöröltem a kezeimet, hogy véletlenül se legyenek nyirkosak, hogy még a végén leejtsem Nyúl urat. - Én is őt, amíg nem rágcsál meg valami fontosat. - Vetettem egy pillantást a szemem sarkából Chanra, remélve, hogy veszi a lapot és azt, hogy nem akarok én pörköltet csinálni Oreoból, szimplán csak nem örülnék neki, ha rosszalkodna.
- Így? - Habár ő maga is az ujjaimat igazgatta az állat megfelelő tartásához, azért feltettem a kérdésemet, amikor a megfelelő helyzetben tartottam a kezeim. - Olyan puha... - Egészen halkan mondtam ezt, az állatot figyelve, aminek óvatosan meg is simogattam az oldalát. Vajon a nyulak csiklandósak?
- Ilyet sem mondtak még nekem. Habár a másik félnek általában nincs ideje beszélni - mondtam mosolyogva, megpróbálva legalább annyira beszállni a viccelődésbe, mint ő maga. Több-kevesebb sikerrel. - Jól viselte az utat? - Sosem hallottam még arról, hogy a nyulak is autókáztak volna, de ha egy kutya, vagy egy macska megtehette, akkor semmi nem lehet igazán lehetetlen.
- Nem szereted a tömegközlekedést? - Megértettem volna, ha lenne ezer indoka arra, hogy miért nem kényelmes azon utazni. Ugyanakkor abban sem voltam teljesen biztos, hogy egy autó előnyt jelenet városi forgalom. Akkora forgalomban, mint ami itt New Yorkban mindennapos. De nem az én életem, így beleszólásom sem volt.
- Hmm... Ahhoz el kell árulnom a titkos összetevőket. - Nem sokáig bírtam komoly arccal, azért egy félszeg mosoly még az én arcomon is megjelent. - Nagyon szívesen megtanítom neked. - Ki akartam mondani, mert úgy éreztem jelentősége van a szavaimnak. Lehet, hogy számára annyira nem, nekem mégis különleges volt a nagyszüleim öröksége.
- Fokhagyma biztosan, habár nem tudom te szeretnél-e bele azt. - Akár arra is rákérdezhettem volna, hogy akar-e még ma csókolózni valakivel, az arcom így is szinte kigyulladt a fejemben járó gondolatok miatt. - Kínai kel és káposzta, azokat most hoztam... Aztán zöldhagyma. Én szoktam bele rakni cukkinit is és krumplit. A végén pedig az enoki gomba. Szereted a textúráját? - Kihagyható eleme volt a levesnek, ami miatt fontosnak éreztem rákérdezni. Még a végén olyat etetnék vele, ami nincs a kedvére. Én pedig már azt is különlegesnek tartottam, hogy szeretné megtanulni a nagymama receptjét.
- Azt én sem. De még jó, hogy létezik vaníliás mandulatej. - A végére egészen lehalkult a hangom, lévén ráeszméltem, hogy ezek az apró részletek talán Chant egyáltalán nem is érdeklik.
- Nem is tudom... A bibimbapot szeretem. - Valamiért csak tradicionálisan koreai ételekben tudtam gondolkodni, de azután, hogy a szüleim és a nagymamám ilyeneken nevelt fel engem a bátyámmal együtt, talán nem is volt olyan meglepő. - Van, aki nem szereti a samgyeopsalt? A világ legjobb dolga... - Rosszallóan csóváltam meg a fejemet, miközben ciccegő hangot adtam. Amikor azonban realizáltam, hogy hogyan festhet ez Chan előtt, hirtelen a számhoz kaptam a kezemet. - Ne haragudj - mondtam rögtön, óvatos pillantással keresve az övét. Közben újra a nyuszi szőrébe fúrtam az ujjaim.
- Igen, ami azt illeti úgy érzem kijövünk. - Óvatosan emeltem meg valamelyest a karomat, hogy magamnak jobban szemmagasságba emeljem az állatkát, akinek így meg tudtam nézni a pofiját. - Szerinted mire gondol általában egy nyuszi? - Totál értelmetlen kérdés volt, de hiába vörösödött az arcom, már kimondtam. Chan pedig talán csak szórakoztatónak fogja majd találni a témát, nem pedig furának.
- A tofu még maradhat kint, a többire nem lesz szükség. Olaj és fűszerek pedig vannak még itthon. Bírod a csípőset? - Ha tippelnem kellett volna, azt felelem, hogy ő a kisujjából kiráz mindenféle ellenállóképességet az extrán csípős dolgok iránt, amire csak szüksége van. De azért hallani szerettem volna tőle is. Nem szép dolog csak találgatásokba bonyolódni.
- Ne segítsek én is? - A nyulat nem terveztem ugyan még lerakni, de kényelmetlennek éreztem volna, ha én csak ülök és nézem, ahogyan Chan tüsténkedik a konyhában. - Ne vágd el a kezed, kérlek. - Furcsán voltak ezek a szavak mondatba foglalva, én mégis arra céloztam vele, hogy vigyázzon magára. Nem lett volna szép, ha rögtön a kórházba kell mennie, amikor most ért haza azzal a kis négylábú szőrcsomóval, amivel mindkettőnknek kell még ismerkednie.

öltözék ⍨ 1624 szó ⍨ hány gyereket terveztél? Razz

⍨

**Cha Yi An**

Sora & Chan

Nagyon sok olyan tényező volt az életemben, aminek talán negatívan kellett volna befolyásolnia dolgokat. Gondolok itt elsősorban arra, hogy hamar széthullott a családom, ennek pedig most már tisztában vagyok az okával is. Anyám keselyű módjára ragadott el az édesapámtól, ami alapvetően nem volt túlzás. Anya újraházasodott és pontosan tudta, hogy milyen céljai vannak velem és hogyan tud presztízshez jutni általam. Ha ügyvéd vagy orvos lettem volna, akkor minden bizonnyal büszkébb lenne rám, de onnantól kezdve, hogy lényegében miatta lett vége a balettkarrieremnek, valahogy nem tudott túlzottan meghatni az a tény, hogy egyik se lett belőlem. Szerintem genetikailag alkalmatlan vagyok arra, hogy szemeteket védjek – ami egy sztárügyvédi karrierben szinte elengedhetetlen -, ha pedig valamire, akkor arra tuti, hogy nem állok készen, amit az orvosi szakma követel. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán ki tudnám választani azt, hogy milyen szakterületen akarok gyógyítással foglalkozni. Az már teljesen más kérdés volt, hogy soha nem lennék képes feldolgozni a betegeim halálát, emiatt a legjobb dolog, ami velem történt lényegében az volt, hogy újságíró lett belőlem.
A körülményeim miatt talán meg tudtam érteni Sorát, aki hozzám képest visszafogott, félénk lány volt. Nem az a fajta, akivel két szót se lehet váltani, alapvetően kedvesnek tartottam és ez jó volt. Az animékben is mindig a tsunderéket gyűlöltem a legjobban, és az életben sem nyűgöznek le a pick me girl típusú lányok. Felnőtt férfiként el tudom dönteni azt, hogy valaki mennyire értékes, szóval teljesen feleslegesen illegette magát nekem bárki… Én tipikusan az a fajta ember voltam, aki elsőre kedves, de alapvetően mindenkit úgy kezel, ahogy megérdemli az adott személy.
- Nos, mostanáig Szöulban éltem, azelőtt pedig egy kisebb kikötővárosban az apukámmal – mosolyodtam el – Ha engem kérdezel, egyszer el kell menned Pohangba, egyszerűen fantasztikus. Jobban szeretek a mólókon sétálgatni, mint a városban és ez nagyon hiányzik. Meg persze az apukám is.
Nekem is feltűnt, hogy mennyire nem beszélek az anyai családomról, de ez összességében azért volt, mert soha nem álltam annyira közel anyához, mint az apukámhoz. Most nagyon haragszom rá Henry miatt, de összességében tisztában vagyok vele, hogy ő az anyám és nem utálhatom. Sok körülménye van annak, amiért meghozott annak idején egy olyan döntést, hogy lemond az öcsémről, viszont az elutasítás, amivel őt kezelte már teljesen más tészta volt. Most van más választása, mégsem érdekli az a gyerek, akit kilenc hónapig hordozott a testében aztán életet adott neki. Nem mondom azt, hogy boldog lennék, ha Henry nem is kapott volna esélyt arra, hogy megszülessen, szimplán csak azt gondolom, hogy teljesen feleslegesen szenvedett el egy csomó ember traumákat anya döntése miatt. Gondolok itt elsősorban Henryre, akinek legjobb esetben jutott egy nevelőanya, a férfire, akihez hozzá lett vágva egy csecsemő, apára, aki élete párját veszítette el, és magamra. Magamra, amiért úgy kellett felnőnöm, hogy nem tudtam gondoskodni az öcsémről, aki biztos vagyok benne, hogy pont olyan testvér, mint amilyenre mindig is vágytam.
- Sora – az arcomra kiült egy barátságos mosoly, egészen megmelengette a szívem, ahogy kimondtam a nevét. Szép neve van. Pont olyan, mint amilyennek őt láttam – Mondta már neked valaki, hogy minden próba kérdése? Ha nem kapsz tőlem egy bonsai fát, sosem tudjuk meg, hogy életben tartanád-e. Másképp teszem fel a kérdést. Ha tőlem kapod ajándékba, akkor ugye életben tudod tartani?
Egészen lágy hangon beszéltem hozzá, a tekintetemben is inkább kíváncsiság volt csak. Nem haragudnék meg akkor sem, ha megölné a növényt, de szinte biztos voltam benne, hogy egy olyan lány, mint ő, bármire képes lenne. Aki ennyire okos és gyönyörű, meg helyén van a szíve, az én szememben legyőzhetetlen volt. Ha egy kicsit jobban hinne magában, akkor az összes csillagot le tudná hozni az égről. Azzal pedig egy lépéssel közelebb voltunk ehhez az állapothoz, hogy én tényleg hittem benne. Úgy, mint senki másban.
- Nem tudod kisajátítani – nevettem el magam – Én szeretem megosztani azt, amim van. Ha szeretnéd, akkor mostantól ő már a mi nyuszink, nem csak az enyém.
Képtelen voltam visszafogni magam, széles mosollyal az arcomon simítottam végig a haján párszor, aztán közelebb hajoltam hozzá, hogy ne kelljen annyira felnéznie rám. Jobban mondva egészen az arcába hajoltam bele, de engem nem a közelsége zavart. Hanem az a távolság, amit még nem íveltünk át egymás között.
- Emlékezz erre a pillanatra – halkan beszéltem, mivel tisztában voltam azzal, hogy minden szavamat tökéletesen érti – Ez az második alkalom, hogy megosztoztunk valamin. Szerinted mi lesz a következő?
Vicces lenne listát vezetni abból, hogy pontosan mi az, amit mi ketten birtokoltunk. Ha még egy közös élményünk, vagy tárgyunk lesz, akkor biztos, hogy csinálok majd Sorának szülinapjára egy albumot az emlékeinkkel, mert ha már így összesodort minket a sors, akkor az nem történhet meg, hogy csak úgy elfelejt engem. Nem gondolom, hogy olyan személy lennék, akiről könnyű megfeledkezni, de azért biztosan örömmel töltene el az, ha tudnám, hogy ő tényleg örökké emlékezni fog rám… Ha már kiválasztottam társamnak, akkor szeretném, ha maradandó élmény lehetnék a számára. Akkor sokkal kevésbé kellene elrejtenem a szorongásomat azzal kapcsolatban, hogy számítok-e az embereknek, vagy sem.
- Köszönöm – a következő kérdésére csak halkan nevettem fel – Persze, hogy lehet. Addig simogatom a kutyákat, amíg nem érzek valami tünetet. Utána elbúcsúzom tőlük és rendben vagyok.
Saját háziállatot nem vállaltam volna be így, maximum olyat, aki hipoallergén. Mivel eddig nem volt se időm, se lehetőségem arra, hogy háziállaton gondolkozzak, úgy voltam vele, hogy az a legjobb, ha minden ötödik nénit és anyukát leszólítok azért, hogy megsimogassam az állatukat. Mintha még mindig gyerek lennék.
- Van – nevettem el magam – Kígyó vagy pók. Ha már háziállatom van, akkor legyen valami olyan, ami puha és aranyos. Előnyben részesítem azokat, amik szőrösek.
Pont ezért is választottam Oreo nyuszit. Soha nem az volt a fontos, hogy egy bizonyos jellemmel felruházott állatot szerezzek meg a tökéletes tenyésztőtől, mivel rengeteg olyan kutya vagy cica van, akit egyszerűen az utcára tesznek, emiatt nem is támogattam az állattenyésztést. Illetve kétszínűnek tartottam azokat az embereket, akik mondjuk a haszonállatokat semmire sem tartották. Mivel mi megtehettük, igyekeztem olyan húsárut vásárolni, ahol tisztában voltam vele, hogy olyan termelőtől érkezett az adott csirke vagy marha, ami normálisan volt tartva, mielőtt levágásra került. Nem ítéltem el senkit, akinek nem volt lehetősége ezekre odafigyelni, viszont az én lelkiismeretem így jobb volt. A nyuszik pedig pont olyan állatok, amikből az összes legalább ugyanannyira aranyos és számomra egyáltalán nem fontos, hogy egy fancy, és drága nyulam legyen. Oreo pont jó lesz nekünk, legalább neki lehetősége van boldogan élni és nem tapasztalja meg azt, hogy milyen a levesbe kerülni – már, ha nyúlból egyáltalán készítenek levest – mint a társainak.
- Akkor ki kellene találnom neked is egy becenevet – mosolyodtam el – Hogy hívnak a barátaid és a családod?
A koreai nevek ritkán voltak becézhetőek, meg alapjáraton sem volt szokás nálunk a nevek rövidítése, emiatt nem lepne meg ha Sora csak Sora lenne. Engem apa azért kezdett el Chanként szólítani, mert amikor még kicsi voltam, nehezen mondtam ki a Yi An-t. Emiatt idővel már jobban kezdtem el hallgatni a Chanra, mint a keresztnevemre, amin szerintem csak az anyám szólított. Nem volt bajom a Yi Annal, szeretem és tetszik, mert nincs belőle sok és kellemes a hangzása, de megszoktam a becenevem már, plusz tényleg nem értem, hogy embereket miért gyerekként neveznek el Yi Annak, amikor még az ember örül, ha egyáltalán valamennyire tud beszélni.
- Miből gondolod, hogy van barátnőm? – talán túlságosan is pimasz volt maga a kérdés is, meg alapjáraton az arckifejezésem is. Nem beszélve a kiszélesedő mosolyomról – Én biztos nem mondtam, hogy van.
Nem akartam, hogy egy seggfejnek gondoljon, ezért finoman az alsó ajkamba haraptam, amivel leginkább magamnak jeleztem, hogy itt kell befogni és nem tovább fejtegetni előtte a gondolatot, hogy bizonyos srácok direkt maradnak szinglik. Azt pedig már végképp nem akartam neki elárulni, hogy ezt pontosan azért teszik, hogy nőhöz jussanak. Jobb esetben nem csak a mennyiség, hanem a minőség is szerepet játszik ilyenkor.
- Majd megbeszéljük vele, és akkor nem csinálja – nevettem el magam, mintha ez legalábbis ennyire egyszerű lenne. Hittem benne, hogy a nyulak azok értelmes lények, szóval valahogy biztos meg lehet őket tanítani arra, hogy ne rágjanak meg mindent.
- Igen, így – egy kicsit közelebb léptem hozzájuk – Ha az megnyugtat, akkor itt tartom a kezem és nyugodtan add át, amikor már nehéznek gondolod.
Igaz, hogy Sora rendőr, de attól még nagyon törékeny nőnek tűnt. Hozzám képest biztosan, mivel körülbelül a combja lehetett akkora, mint az én karom. Majd észben kell tartanom azt, hogy egyszer tényleg összemérjem a kettőt, ugyanakkor sokkal jobban tartottam attól, hogy Sora könnyebben a földhöz vágna, mielőtt kettőt pislognék. Csak azért, mert valaki ilyen külsővel van megáldva, még tartogathat meglepetéseket. Az tuti, hogy kettőnk közül nem én leszek jobb a verekedésben.
- Eltaláltad – mosolyodtam el – Szeretek vezetni és hozzászoktam az autó kényelméhez. Szociális vagyok, de nem annyira, hogy öten lihegjenek a nyakamba.
Nem beszélve attól, hogy amúgy baromi veszélyes volt a tömegközlekedés, és itt nem a balesetekre, vagy a lövöldözésekre gondolok. Ha megtudom, hogy Sora busszal jár bárhova, akkor tuti, hogy veszek egy kocsit, mivel nem egy sztorit hallottam arról, hogy perverz állatok szeretnek alányúlni a nőknek egy zsúfolt buszon. Nem szívesen lettem volna hasonlónak a szemtanúja, mert akkor tényleg az örsön kötnék ki, amiért valakinek eltörtem az állkapcsát, vagy még rosszabbat tettem vele.
- Ha elárulod a titkos összetevőket, akkor már ketten vigyázunk egy titokra – mosolyodtam el – És, ha te kérsz meg rá, akkor nem árulom el őket senkinek.
Magam sem tudtam pontosan, hogy mit akarok elérni azzal, hogy flörtöltem vele. Illetve, ha teljesen őszinte voltam magammal, akkor valójában nem ez volt a helyzet, és tisztában voltam azzal nagyon is, hogy meddig mennék el. Ugyanakkor viszont nem tudtam, hogy mennyire rontottam le az esélyeimet azzal, hogy hazudtam a koromról és a nevemről is. Soha nem buktam le, Sora pedig mindennek tűnt, csak perverznek nem, aki kifejezetten az egyetemista típusra bukna. Nem olyan, mint azok a nők, akikkel Elle miatt találkozom olykor.
- Ha nem szeretném is megenném – talán kezdek túlzásokba esni – Vagy legrosszabb esetben megosztanám veled. Nyugodtan tegyél bele mindent, amit felsoroltál.
Örültem neki, hogy valami olyat fogunk csinálni, ami az otthonomra emlékeztetett. Soha nem éltem huzamosabb ideig külföldön és most is azért jöttem, hogy megtaláljam az öcsémet, ettől függetlenül mégis nem szívesen hagytam apát magára. Épp elég idős már ahhoz, hogy izgulhassak érte.
- Ennyire szereted azt? – ez egy olyan információ volt, amit egyszerűen muszáj észben tartanom, mert ezek szerint Sora nem fogyhat ki a vaníliás mandulatejből. Én még a kávét is feketén fogyasztottam kevés jéggel, americanoként, szóval összességében nem nagyon fogyasztottam még laktózmentes tejet se.
- Ezek szerint te szereted – mosolyodtam el – Ez jó. Ha New Yorkban ismersz egy jó helyet, akkor elmehetünk együtt.
Azt már nem tettem hozzá, hogy ezek alapján tökéletes barátnő alapanyag lehet, mert már egy olyan ételt tudok, amit mind a ketten megeszünk. Furcsa belegondolni, hogy milyen vitákat generálhat egyetlen dolog, amit egy pár egyik tagja szeret, a másik pedig nem. Jobb az egyetértésre törekedni, nem pedig arra, hogy valaki olyat találjunk, aki talán külsőleg vonz minket, de semmi közös nincs bennünk. Nem akarok belemenni, hogy az ilyen személyek mire jók.
- Erre most nem válaszolok – halkan nevettem el magam, mert nem akartam megtörni a beszélgetés idilli pillanatait, ráadásul a képet sem, ami Sora fejében kialakult a nyuszikról. Azért a taplóságnak is vannak határai, én pedig nem szívesen lépném át őket most.
- Bírom igen. Vidéki nénik kimchijén nőttem fel, szerintem azokkal ablakkeretet lehetne mosni – nevetve kezdtem el bepakolni a hűtőbe azokat a dolgokat, amikre úgy gondoltam, hogy már nem lesz szükségünk - A tofu is a levesbe kell?
A külföldi barátaim jó része ezt már nem tartotta annyira szórakoztatónak, hiszen nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy mennyire csípős ételeket fogyasztanak az ázsiaiak. Pedig a fűszerek egészségesek és érdemes őket rendesen használni. Csak hát ugye nyugaton valamiért félnek tőle.
- Nem, ha te főzöl, akkor az én dolgom az előkészítés és a mosogatás – ezt határozottan jelentettem ki – Majd segíthetsz törölgetni, ha szeretnél. Ez a szabály.
Nem tudom ki fogalmazta meg mondjuk, de így gondoltam helyesnek a dolgot. Ha együtt élünk és mind a ketten eszünk, akkor nekem is segítenem kell.
- Akikkel eddig jártál, azok nem így csinálták? – mintha sok közöm lenne hozzá – Az ő szégyenük és veszteségük.

Ruha ⍨ 1 998 szó ⍨ az összeset There's no such thing as fate. Nevertheless... [Sora & Chan] 560292900

⍨

**Sora Ryu**

Chan & Sora

Nem kellene hinnem a Sorsban, mert azt mindig mindenki pozitív dolognak tartja, valami olyasminek, ami jó dolgokat sodor az ember útjába és ami jó irányba terel bennünket. De ha tényleg létezik ilyesmi és érnek minket kellemes meglepetések, akkor miért van az, hogy a szüleim meghaltak és a bátyámat is annak nyilvánították a pszichiátriában történt baleset után, ami több ember életét követelte. Ha tényleg van Sors, miért kellett nekem és a családomnak mindig az élet sötét oldalával találkoznom? Miért nem volt több olyan napsugár az életünkben, mint Chan, akinek a társaságában komfortosan - sőt biztonságban - éreztem magamat. Pedig tudtam, hogy rám is bármikor az várhat, mint a szüleimre vagy a bátyámra, főleg ha valakinek a lábára lépek azzal, amit teszek. Talán előttem soha nem állnak úgy össze a szálak, hogy megértsek mindent, vagy épp azért küldte hozzám a Sors Chant, mert ha tovább kutatok a saját lelkiismeretem megnyugtatása és a szüleim emléke érdekében, akkor valami hasonló történik velem, mint a Ryu család többi tagjával. Az, hogy most a lakótársamnak segítek megtalálni az öccsét, valószínűleg egy jel arra, hogy el kell engednem a múltat és elfogadni, hogy lesznek olyan dolgok, amelyeket soha nem tudok meg, vagy nem tapasztalok meg. Chan szavait hallva szinte letaglózott a gondolat, hogy másképp is élhettem volna az életemet eddig. Hogy kimozdulhattam volna többet is New Yorkból és koncentrálhattam volna egészen más dolgokra az eddigi huszonhét évem alatt.
- Nagyon jól hangzik, szívesen megnézném egyszer - jegyeztem meg aprókat bólintva, miközben a hajam az arcomat csiklandozta. Nevetségesnek tűnik New York-i lakosként azt mondani, hogy jobban szeretem a kisebb és nyugodtabb településeket, hiszen ezer meg egy lehetőségem lett volna egy ilyen helyre költözni, főleg a nagyszüleim halála után. - De nem olyan jó a koreaiam, hogy csak úgy egyedül utazgassak ott. Kellene egy idegenvezető. - A szemeim sarkából pillantottam csak oda Chanra, fogalmam sem volt hogyan fogadja majd a szavaimat, de attól amit mondtam, teljesen igaz volt. Lehet, hogy előnyben lettem volna azokkal szemben, akiket életükben soha nem tanítottak koreaiul beszélni, de azt én magam is éreztem, hogy mióta nincs akivel így beszélgessek - a nagyszüleim -, azóta sokat romlott a nyelvtudásom. - Ha vége a vizsgáidnak, látogasd meg őt. - Úgy vetettem fel az ötletet, mintha legalábbis közöm lett volna ahhoz, hogy mit csinál az életével. Sejtettem, hogy egy repülőjegy New Yorkból Koreában nem olcsó mulatság, de talán ha kitűz magának egy időpontot, akkor könnyebben meglépi ezt. Különösen ha ennyire hiányzik neki az édesapja.
A nevem hallatán az ajkamba haraptam, majd a szemöldökeimet megemelve, kíváncsian néztem a fiúra, várva a folytatást. Halk nevetés tört ki belőlem, ahogyan kiforgatta a saját szavait, majd bólogatva kezdtem bele a mondandómba: - Igen, akkor megpróbálnék mindent megtenni, hogy életben maradjon a fa. - Nem gondolom, hogy más bonsai fával szeretne meglepni engem, ezért több szempontból is különleges ajándék lenne, amit továbbra is úgy gondolom, hogy nem érdemelnék meg. - Neked van kedvenc növényed? - Nem udvariasságból tettem fel a kérdést, valójában őszintén érdekelt a válasza. Sok kérdésre érdekelt volna Chan válasza, de tisztában voltam vele, hogy nem lehetek tolakodó vele, ha nem szeretném, hogy kellemetlennek tartsa, hogy velem lakik. Már így is meglepődtem magán a tényen, hogy egy fiús lakás helyett épp azt választotta, hogy velem él együtt. De mivel nem akartam tőle megszabadulni, nem is feszegettem ezt a kérdést.
- Biztos vagy benne? - Fürkésző pillantással néztem őt. Ahogyan a hajamhoz ért, reflexből majdnem behúztam a nyakamat, de tisztában voltam vele, hogy Chan nem jelent számomra fenyegetést, ezért végül mégsem mozdultam sehová. Szerettem volna kifaggatni őt arról, hogy hogyan csinálja. Nekem mindig nagyobb biztonságot jelentett a saját kis csigaházam, amiből alig mozdultam ki. Pontosabban csak a megfelelő emberek miatt, amit először a bátyám jelentett, később pedig Mile és a többi kollégám, akiknek valljuk be, időbe telt közelebb kerülnie hozzám. - Ha mindkettőnk nyuszija, akkor előbb meg kell tanítanod mindent, amit tudni kell a tartásukról. - Még akkor is, ha neki is ez az első igazi, saját háziállata. Kutyákkal van ugyan tapasztalatom gyerekkoromból, de az sem ugyanolyan, mint amikor az ember már teljesen maga vállalja egy állat ellátását. Az egészben azt hiszem mindig is az volt a legriasztóbb, hogy a háziállatok nem tudnak szólni, ha valami problémájuk van, vagy betegek, a gyerekekkel ellentétben. Nem azt mondom persze, hogy kész lennék most rögtön gyereket vállalni, vagy hogy egyik jobb a másiknál, szimplán csak mindkettő elég stresszes feladatnak tűnt, ha a rossz oldalát nézzük. De talán nem kellene mindig előre izgulnom és a rossz oldalát néznem a dolgoknak.
Ahogyan közelebb hajolt hozzám, úgy éreztem, hogy kisebbre kell összehúznom magam, még ha így is egyértelmű volt, hogy van közöttünk méretbeli különbség. Nem ijesztett meg, inkább zavarba hozott a közelsége, amitől csak még inkább fokozódott ez az érzés, hiszen nem kellett volna így éreznem. Elvégre mi csak lakótársak voltunk és neki megvolt az élete. Az elég mozgalmas élete, aminek én nem voltam száz százalékig része, most mégis olyan dolgokat említett, amelyek a mi közös dolgainknak számíthatnak. Ezt pedig nem tudtam pontosan hová tenni. - Fogalmam sincs - feleltem én is halkan, hiszen olyan közel volt hozzám, hogy szinte éreztem a lélegzetét az arcomon, emiatt újra az alsó ajkamba haraptam.
- Azért ez igazságtalan. De legalább van más állat, amit tarthatsz helyettük. - Nyulakra például még soha nem hallottam, hogy bárki is allergiás lett volna. Másrészt egyáltalán nem volt olyan ismerősöm, aki nyulat tartott volna, ezért ez valószínűleg elég sajátos helyzet. - Arra gondoltam, hogy van-e valamilyen gyógyszer, mint amit sokan szednek a pollen allergiájukra, vagy a laktóz miatt. - Nem vagyok orvos, ezért nem tudtam volna teljes mértékben megmagyarázni az allergiák kialakulását, vagy azt, hogy hogyan hat pozitívan egy erre kifejlesztett gyógyszer. Csak tippelni tudtam, hogy van annál jobb megoldás, mint hogy valaki minden egyes kutyánál próbálkozzon, amíg ki nem jönnek a tünetei.
- Egyetértek - úgy mosolyogtam fel rá, mint ha valami eget rengetően fontos témában értettünk volna épp egyet. - Biztosan azok az állatok is nagyon érdekesek, de szerintem nincs olyan személyiségük, mint egy kutyának, vagy... Oreonak. - Mosolyogva intettem az állammal a nyuszi felé. Semmiképp nem kritizáltam volna azokat, akik mondjuk azt választják, hogy patkányokat tartanak háziállatként, de attól még meg voltak a preferenciáim. És nem tartozott közéjük az az állat, amit láttam eleget szaladgálni a metróaluljárókban nap, mint nap.
- Általában csak Sorának. - Finoman megvontam a vállaimat. Nem akartam belemenni, hogy valójában már csak a barátaim szólítanak bárhogyan is. Nem szerettem volna megölni a hangulatot, akármilyen morbidan is hangzik ez jelenleg. - Néha Ra-nak. Miért, te hogyan szeretnél hívni? - A noona-n kívül, amit biztos, hogy nehezen szoktam volna meg, de ha már egyszer beleegyeztem, nem vonhatom vissza...
Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen nem válaszolok a kérdésére és hagyom lógni a levegőben a dolgot, mert nem volt olyan válaszom, amit szerettem volna, ha hall a számból. Nem mondhattam neki egy az egyben, hogy jóképűnek gondolom és ezért feltételeztem, hogy van barátnője. Vagy legalábbis, hogy vannak jelentkezők a címre. - Csak... - az ajkamat harapdálva próbáltam szavakba önteni a fejemben cikázó gondolatokat. - Azt gondoltam, hogy van barátnőd. - Finoman megráztam a fejemet, mintha azzal megszüntethetném az érzést, ami miatt legszívesebben a kezeim mögé bújtattam volna az arcomat, ha nincs a kezemben a nyuszi.
- Mintha megnevelnénk, mint egy gyereket? - Halk nevetés tört ki belőlem a gondolat mentén. Sajátos kis család volt ez, ha tényleg figyelembe vesszük, hogy Channal már két közös dolgunk volt. - Nyúl úr, jónak kell lenned. - Immár az állatra néztem, majd újabb mosollyal tekintettem fel Chanra. - Talán ha sokat mondjuk neki, megjegyzi. - Nem ez lett volna a gyereknevelési taktikám fő építő eleme, de igazából sokkal aggasztóbb volt, hogy már megint a gyereknevelésre gondoltam és arra, hogy egyszer nekem is lesznek gyerekeim, mint az előttem álló feladatra. Mondjuk az ételkészítésre.
- Ha ennyire nyugodt, akkor azt hiszem rendben leszünk. - Amikor megmozdultam, hogy megigazítsam a négylábút a kezeimben, az ujjaim finoman Chan kezéhez súrlódtak, amitől felforrósodott az arcom. Pedig tudtam, hogy nem szabadott volna, hiszen az egyetemen biztosan talált nálam sokkal érdekesebb lányokat is, akikkel lóghatott volna.
- New Yorkban tényleg mindig nagyon sokan vannak mindenhol. - Habár egy ekkora városnál ez valójában nem volt olyan meglepő. - Szöulban nem így volt? - Egyáltalán nem ismerem az ottani közlekedési kultúrát, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok nyitott a tanulásra.
- Tényleg nem mondhatod el senkinek, különben hét éven át balszerencse fog érni - jegyeztem meg jókedvűen, mintha egy recept átadása legalábbis egyenértékű lenne azzal, amikor valaki eltör egy tükröt. - Inkább megmutatom hogyan készül. - Hiába mondanám el neki, talán nem is jegyezné meg a hozzávalókat, vagy az elkészítés módját. Én mindig is az a fajta ember voltam, aki könnyebben tanult, ha megmutatták a dolgot. - Mikor tanultál meg főzni? - Arra tippeltem volna, hogy egyrészt az édesapjától tette ezt, mert többet emlegette őt, mint az anyját, vagy a nevelőapját, ami még úgy is beszédes volt, hogy nem akartam a családi kapcsolataiban turkálni illetlenül.
- Ez kedves tőled - halkan nevetve tűrtem a fülem mögé néhány tincset, csak pár másodpercre szabadítva fel a kezemet, nehogy elejtsem a nyuszit. - Nem vagy allergiás, ugye? - Elvittem volna a kórházba, ha mégis és csak utólag derül ki, de valójában az volt a helyzet, hogy nem szerettem volna aggódni miatta. Ezért nem szerettem volna semmi olyat tenni a levesbe, amitől baja eshet, vagy amit tényleg nem szeret.
- Igen, az egyik kedvenc dolgom - magyaráztam bólogatva. Az egésznek csak a munkám miatt volt jelentősége, amit valamiért most Channal is kész voltam megosztani. - A munkahelyemen nem sok időnk volt az ilyesmire, mert ha helyszínre mentünk, vagy járőrök mellé voltam beosztva, általában csak egy automatás kávéra volt idő. - Éveken át, amíg elég tapasztalatot nem szereztem, hogy egyáltalán jelentkezhessek nyomozónak. Tudom, másokat sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatnak, de nekem egy vaníliás mandulatejes kávé azt jelentette, hogy nyugalmasan eltölthetek legalább egy fél órát.
- Ismerek néhányat - bólogatva feleltem neki. - A kollégáimmal jártunk ilyen helyekre. - Nehéz volt ezt bevallani, de hiányoztak a fiúk az őrsről. Míg ők megtartották a pozíciójukat, addig rám más feladatok vártak, és tudtam, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor új állás után kell majd néznem. Bármennyire is fájni fog, hogy nem Mile-al és Brodyval fogok majd együtt dolgozni a jövőben.
- Inkább csak mondd, hogy szerinted is az alvásra és az evésre. - Nevetve ráztam meg a fejemet. Valójában épp az árulta el, hogy mit akar mondani Chan, hogy nem akart nyíltan válaszolni a kérdésre, amiről nem gondoltam volna, hogy ennyire megosztó lesz. De talán csak én próbálom abba a hamis hitbe ringatni magamat, hogy vannak még ártatlanul jó dolgok a világban, amelyeket megcsodálhatunk.
- Szuper! Akkor nem fogok veled kivételezni - rámosolyogtam, miután ezt közöltem vele. - Olyan kimchit biztosan nem csinálok, mint a nénik, de van egy étterem a piacon, ahova néha járok, ahol nagyon finoman csinálják. Ha gondolod, egyszer megmutathatom neked. - Ha tényleg hiányzott neki az otthona, ez talán egy jó alternatíva volt számára, hogy egy kicsit közelebb érezze magát a hazájához.
- Igen, akár bele is rakhatjuk. De ha nem szereted, csinálhatunk belőle mást is. - Arra gondoltam, hogy a zöldségleves úgysem lesz valami extra és valamilyen húsételt is szívesen elkészítenék, hogy Chan jól ehessen, még ha túlzásnak is tűnt ennyire a kedvében járni. Mégis, szerettem volna megtenni.
- Rendben - mosoly terült el az arcomon a munkamegosztás hallatán. - Akkor majd segítek törölgetni és helyre pakolni mindent. - Igazságtalannak tartottam volna, ha ezek után nem csinálunk mindent tényleg egyenlő szinten. Talán ez volt a legmeglepőbb az együttélésben eddig Channal. Annyira rendezett volt, mintha nem is annyi idős lenne, amennyi. Végül kivertem a fejemből ezt a gondolatot, nyugtázva azzal, hogy talán érettebb a koránál és ezért megy neki jobban az egyedül élés. Mondhatjuk. Részben.
- Ők... Nem voltak ennyire figyelmesek - jelentettem ki végül, némi gondolkodás után, de magam sem tudtam hogyan kötöttünk ki ennél a témánál. Talán azért kaptam, mert én is találgattam Chan barátnőjével kapcsolatban.
- Apukád csirkéjének a recepjét is elkészíthetnénk egyszer közösen. - Jó ötletnek tartottam, főleg mert annyira élveztem ezt a mostani közös főzést is. Meg tudtam volna barátkozni Chan jelenlétével a konyhámban - konyhánkban - akár nagyon-nagyon hosszú távon is. - Mesélsz még Pohangról, kérlek?

öltözék ⍨ 2006 szó ⍨ hány gyereket terveztél? Razz

⍨

Ajánlott tartalom

» It's not only me. Nevertheless... [Sora & Chan]
» An intermission of your fate
» ( come as you are ) Chan & Chriselle
» almost paradise [Stacie & Chan]
» Mia & Brandon - The Hand of the Fate