Nagyon sok olyan tényező volt az életemben, aminek talán negatívan kellett volna befolyásolnia dolgokat. Gondolok itt elsősorban arra, hogy hamar széthullott a családom, ennek pedig most már tisztában vagyok az okával is. Anyám keselyű módjára ragadott el az édesapámtól, ami alapvetően nem volt túlzás. Anya újraházasodott és pontosan tudta, hogy milyen céljai vannak velem és hogyan tud presztízshez jutni általam. Ha ügyvéd vagy orvos lettem volna, akkor minden bizonnyal büszkébb lenne rám, de onnantól kezdve, hogy lényegében miatta lett vége a balettkarrieremnek, valahogy nem tudott túlzottan meghatni az a tény, hogy egyik se lett belőlem. Szerintem genetikailag alkalmatlan vagyok arra, hogy szemeteket védjek – ami egy sztárügyvédi karrierben szinte elengedhetetlen -, ha pedig valamire, akkor arra tuti, hogy nem állok készen, amit az orvosi szakma követel. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán ki tudnám választani azt, hogy milyen szakterületen akarok gyógyítással foglalkozni. Az már teljesen más kérdés volt, hogy soha nem lennék képes feldolgozni a betegeim halálát, emiatt a legjobb dolog, ami velem történt lényegében az volt, hogy újságíró lett belőlem.
A körülményeim miatt talán meg tudtam érteni Sorát, aki hozzám képest visszafogott, félénk lány volt. Nem az a fajta, akivel két szót se lehet váltani, alapvetően kedvesnek tartottam és ez jó volt. Az animékben is mindig a tsunderéket gyűlöltem a legjobban, és az életben sem nyűgöznek le a pick me girl típusú lányok. Felnőtt férfiként el tudom dönteni azt, hogy valaki mennyire értékes, szóval teljesen feleslegesen illegette magát nekem bárki… Én tipikusan az a fajta ember voltam, aki elsőre kedves, de alapvetően mindenkit úgy kezel, ahogy megérdemli az adott személy.
- Nos, mostanáig Szöulban éltem, azelőtt pedig egy kisebb kikötővárosban az apukámmal – mosolyodtam el – Ha engem kérdezel, egyszer el kell menned Pohangba, egyszerűen fantasztikus. Jobban szeretek a mólókon sétálgatni, mint a városban és ez nagyon hiányzik. Meg persze az apukám is.
Nekem is feltűnt, hogy mennyire nem beszélek az anyai családomról, de ez összességében azért volt, mert soha nem álltam annyira közel anyához, mint az apukámhoz. Most nagyon haragszom rá Henry miatt, de összességében tisztában vagyok vele, hogy ő az anyám és nem utálhatom. Sok körülménye van annak, amiért meghozott annak idején egy olyan döntést, hogy lemond az öcsémről, viszont az elutasítás, amivel őt kezelte már teljesen más tészta volt. Most van más választása, mégsem érdekli az a gyerek, akit kilenc hónapig hordozott a testében aztán életet adott neki. Nem mondom azt, hogy boldog lennék, ha Henry nem is kapott volna esélyt arra, hogy megszülessen, szimplán csak azt gondolom, hogy teljesen feleslegesen szenvedett el egy csomó ember traumákat anya döntése miatt. Gondolok itt elsősorban Henryre, akinek legjobb esetben jutott egy nevelőanya, a férfire, akihez hozzá lett vágva egy csecsemő, apára, aki élete párját veszítette el, és magamra. Magamra, amiért úgy kellett felnőnöm, hogy nem tudtam gondoskodni az öcsémről, aki biztos vagyok benne, hogy pont olyan testvér, mint amilyenre mindig is vágytam.
- Sora – az arcomra kiült egy barátságos mosoly, egészen megmelengette a szívem, ahogy kimondtam a nevét. Szép neve van. Pont olyan, mint amilyennek őt láttam – Mondta már neked valaki, hogy minden próba kérdése? Ha nem kapsz tőlem egy bonsai fát, sosem tudjuk meg, hogy életben tartanád-e. Másképp teszem fel a kérdést. Ha tőlem kapod ajándékba, akkor ugye életben tudod tartani?
Egészen lágy hangon beszéltem hozzá, a tekintetemben is inkább kíváncsiság volt csak. Nem haragudnék meg akkor sem, ha megölné a növényt, de szinte biztos voltam benne, hogy egy olyan lány, mint ő, bármire képes lenne. Aki ennyire okos és gyönyörű, meg helyén van a szíve, az én szememben legyőzhetetlen volt. Ha egy kicsit jobban hinne magában, akkor az összes csillagot le tudná hozni az égről. Azzal pedig egy lépéssel közelebb voltunk ehhez az állapothoz, hogy én tényleg hittem benne. Úgy, mint senki másban.
- Nem tudod kisajátítani – nevettem el magam – Én szeretem megosztani azt, amim van. Ha szeretnéd, akkor mostantól ő már a mi nyuszink, nem csak az enyém.
Képtelen voltam visszafogni magam, széles mosollyal az arcomon simítottam végig a haján párszor, aztán közelebb hajoltam hozzá, hogy ne kelljen annyira felnéznie rám. Jobban mondva egészen az arcába hajoltam bele, de engem nem a közelsége zavart. Hanem az a távolság, amit még nem íveltünk át egymás között.
- Emlékezz erre a pillanatra – halkan beszéltem, mivel tisztában voltam azzal, hogy minden szavamat tökéletesen érti – Ez az második alkalom, hogy megosztoztunk valamin. Szerinted mi lesz a következő?
Vicces lenne listát vezetni abból, hogy pontosan mi az, amit mi ketten birtokoltunk. Ha még egy közös élményünk, vagy tárgyunk lesz, akkor biztos, hogy csinálok majd Sorának szülinapjára egy albumot az emlékeinkkel, mert ha már így összesodort minket a sors, akkor az nem történhet meg, hogy csak úgy elfelejt engem. Nem gondolom, hogy olyan személy lennék, akiről könnyű megfeledkezni, de azért biztosan örömmel töltene el az, ha tudnám, hogy ő tényleg örökké emlékezni fog rám… Ha már kiválasztottam társamnak, akkor szeretném, ha maradandó élmény lehetnék a számára. Akkor sokkal kevésbé kellene elrejtenem a szorongásomat azzal kapcsolatban, hogy számítok-e az embereknek, vagy sem.
- Köszönöm – a következő kérdésére csak halkan nevettem fel – Persze, hogy lehet. Addig simogatom a kutyákat, amíg nem érzek valami tünetet. Utána elbúcsúzom tőlük és rendben vagyok.
Saját háziállatot nem vállaltam volna be így, maximum olyat, aki hipoallergén. Mivel eddig nem volt se időm, se lehetőségem arra, hogy háziállaton gondolkozzak, úgy voltam vele, hogy az a legjobb, ha minden ötödik nénit és anyukát leszólítok azért, hogy megsimogassam az állatukat. Mintha még mindig gyerek lennék.
- Van – nevettem el magam – Kígyó vagy pók. Ha már háziállatom van, akkor legyen valami olyan, ami puha és aranyos. Előnyben részesítem azokat, amik szőrösek.
Pont ezért is választottam Oreo nyuszit. Soha nem az volt a fontos, hogy egy bizonyos jellemmel felruházott állatot szerezzek meg a tökéletes tenyésztőtől, mivel rengeteg olyan kutya vagy cica van, akit egyszerűen az utcára tesznek, emiatt nem is támogattam az állattenyésztést. Illetve kétszínűnek tartottam azokat az embereket, akik mondjuk a haszonállatokat semmire sem tartották. Mivel mi megtehettük, igyekeztem olyan húsárut vásárolni, ahol tisztában voltam vele, hogy olyan termelőtől érkezett az adott csirke vagy marha, ami normálisan volt tartva, mielőtt levágásra került. Nem ítéltem el senkit, akinek nem volt lehetősége ezekre odafigyelni, viszont az én lelkiismeretem így jobb volt. A nyuszik pedig pont olyan állatok, amikből az összes legalább ugyanannyira aranyos és számomra egyáltalán nem fontos, hogy egy fancy, és drága nyulam legyen. Oreo pont jó lesz nekünk, legalább neki lehetősége van boldogan élni és nem tapasztalja meg azt, hogy milyen a levesbe kerülni – már, ha nyúlból egyáltalán készítenek levest – mint a társainak.
- Akkor ki kellene találnom neked is egy becenevet – mosolyodtam el – Hogy hívnak a barátaid és a családod?
A koreai nevek ritkán voltak becézhetőek, meg alapjáraton sem volt szokás nálunk a nevek rövidítése, emiatt nem lepne meg ha Sora csak Sora lenne. Engem apa azért kezdett el Chanként szólítani, mert amikor még kicsi voltam, nehezen mondtam ki a Yi An-t. Emiatt idővel már jobban kezdtem el hallgatni a Chanra, mint a keresztnevemre, amin szerintem csak az anyám szólított. Nem volt bajom a Yi Annal, szeretem és tetszik, mert nincs belőle sok és kellemes a hangzása, de megszoktam a becenevem már, plusz tényleg nem értem, hogy embereket miért gyerekként neveznek el Yi Annak, amikor még az ember örül, ha egyáltalán valamennyire tud beszélni.
- Miből gondolod, hogy van barátnőm? – talán túlságosan is pimasz volt maga a kérdés is, meg alapjáraton az arckifejezésem is. Nem beszélve a kiszélesedő mosolyomról – Én biztos nem mondtam, hogy van.
Nem akartam, hogy egy seggfejnek gondoljon, ezért finoman az alsó ajkamba haraptam, amivel leginkább magamnak jeleztem, hogy itt kell befogni és nem tovább fejtegetni előtte a gondolatot, hogy bizonyos srácok direkt maradnak szinglik. Azt pedig már végképp nem akartam neki elárulni, hogy ezt pontosan azért teszik, hogy nőhöz jussanak. Jobb esetben nem csak a mennyiség, hanem a minőség is szerepet játszik ilyenkor.
- Majd megbeszéljük vele, és akkor nem csinálja – nevettem el magam, mintha ez legalábbis ennyire egyszerű lenne. Hittem benne, hogy a nyulak azok értelmes lények, szóval valahogy biztos meg lehet őket tanítani arra, hogy ne rágjanak meg mindent.
- Igen, így – egy kicsit közelebb léptem hozzájuk – Ha az megnyugtat, akkor itt tartom a kezem és nyugodtan add át, amikor már nehéznek gondolod.
Igaz, hogy Sora rendőr, de attól még nagyon törékeny nőnek tűnt. Hozzám képest biztosan, mivel körülbelül a combja lehetett akkora, mint az én karom. Majd észben kell tartanom azt, hogy egyszer tényleg összemérjem a kettőt, ugyanakkor sokkal jobban tartottam attól, hogy Sora könnyebben a földhöz vágna, mielőtt kettőt pislognék. Csak azért, mert valaki ilyen külsővel van megáldva, még tartogathat meglepetéseket. Az tuti, hogy kettőnk közül nem én leszek jobb a verekedésben.
- Eltaláltad – mosolyodtam el – Szeretek vezetni és hozzászoktam az autó kényelméhez. Szociális vagyok, de nem annyira, hogy öten lihegjenek a nyakamba.
Nem beszélve attól, hogy amúgy baromi veszélyes volt a tömegközlekedés, és itt nem a balesetekre, vagy a lövöldözésekre gondolok. Ha megtudom, hogy Sora busszal jár bárhova, akkor tuti, hogy veszek egy kocsit, mivel nem egy sztorit hallottam arról, hogy perverz állatok szeretnek alányúlni a nőknek egy zsúfolt buszon. Nem szívesen lettem volna hasonlónak a szemtanúja, mert akkor tényleg az örsön kötnék ki, amiért valakinek eltörtem az állkapcsát, vagy még rosszabbat tettem vele.
- Ha elárulod a titkos összetevőket, akkor már ketten vigyázunk egy titokra – mosolyodtam el – És, ha te kérsz meg rá, akkor nem árulom el őket senkinek.
Magam sem tudtam pontosan, hogy mit akarok elérni azzal, hogy flörtöltem vele. Illetve, ha teljesen őszinte voltam magammal, akkor valójában nem ez volt a helyzet, és tisztában voltam azzal nagyon is, hogy meddig mennék el. Ugyanakkor viszont nem tudtam, hogy mennyire rontottam le az esélyeimet azzal, hogy hazudtam a koromról és a nevemről is. Soha nem buktam le, Sora pedig mindennek tűnt, csak perverznek nem, aki kifejezetten az egyetemista típusra bukna. Nem olyan, mint azok a nők, akikkel Elle miatt találkozom olykor.
- Ha nem szeretném is megenném – talán kezdek túlzásokba esni – Vagy legrosszabb esetben megosztanám veled. Nyugodtan tegyél bele mindent, amit felsoroltál.
Örültem neki, hogy valami olyat fogunk csinálni, ami az otthonomra emlékeztetett. Soha nem éltem huzamosabb ideig külföldön és most is azért jöttem, hogy megtaláljam az öcsémet, ettől függetlenül mégis nem szívesen hagytam apát magára. Épp elég idős már ahhoz, hogy izgulhassak érte.
- Ennyire szereted azt? – ez egy olyan információ volt, amit egyszerűen muszáj észben tartanom, mert ezek szerint Sora nem fogyhat ki a vaníliás mandulatejből. Én még a kávét is feketén fogyasztottam kevés jéggel, americanoként, szóval összességében nem nagyon fogyasztottam még laktózmentes tejet se.
- Ezek szerint te szereted – mosolyodtam el – Ez jó. Ha New Yorkban ismersz egy jó helyet, akkor elmehetünk együtt.
Azt már nem tettem hozzá, hogy ezek alapján tökéletes barátnő alapanyag lehet, mert már egy olyan ételt tudok, amit mind a ketten megeszünk. Furcsa belegondolni, hogy milyen vitákat generálhat egyetlen dolog, amit egy pár egyik tagja szeret, a másik pedig nem. Jobb az egyetértésre törekedni, nem pedig arra, hogy valaki olyat találjunk, aki talán külsőleg vonz minket, de semmi közös nincs bennünk. Nem akarok belemenni, hogy az ilyen személyek mire jók.
- Erre most nem válaszolok – halkan nevettem el magam, mert nem akartam megtörni a beszélgetés idilli pillanatait, ráadásul a képet sem, ami Sora fejében kialakult a nyuszikról. Azért a taplóságnak is vannak határai, én pedig nem szívesen lépném át őket most.
- Bírom igen. Vidéki nénik kimchijén nőttem fel, szerintem azokkal ablakkeretet lehetne mosni – nevetve kezdtem el bepakolni a hűtőbe azokat a dolgokat, amikre úgy gondoltam, hogy már nem lesz szükségünk - A tofu is a levesbe kell?
A külföldi barátaim jó része ezt már nem tartotta annyira szórakoztatónak, hiszen nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy mennyire csípős ételeket fogyasztanak az ázsiaiak. Pedig a fűszerek egészségesek és érdemes őket rendesen használni. Csak hát ugye nyugaton valamiért félnek tőle.
- Nem, ha te főzöl, akkor az én dolgom az előkészítés és a mosogatás – ezt határozottan jelentettem ki – Majd segíthetsz törölgetni, ha szeretnél. Ez a szabály.
Nem tudom ki fogalmazta meg mondjuk, de így gondoltam helyesnek a dolgot. Ha együtt élünk és mind a ketten eszünk, akkor nekem is segítenem kell.
- Akikkel eddig jártál, azok nem így csinálták? – mintha sok közöm lenne hozzá – Az ő szégyenük és veszteségük.

öltözék ⍨ 1624 szó ⍨ hány gyereket terveztél? ⍨

Minden alkalommal, amikor Sorára pillantottam, egyszerre öntött el a csodálat és a bűntudat érzése. Nem aludtam nyugodtan, amiért megfosztottam őt az állásától, és valószínűleg egyedül vagyok azzal a gondolattal is, hogy mennyire szívesen fizetném a lakbért akár egyedül is, ha minden reggel az ő szép arcát látom az aprócska konyhánkban. Talán bérelhettem volna egy olyan lakást, aminek a kilátása pazar és fel lett volna szerelve mindenféle felesleges funkcióval, amikről valószínűleg tudomást sem szerzek egészen addig, amíg el nem romlik valami a lakásban és a szerelő fel nem világosít róla. Talán tényleg kényelmesebb lett volna nekem egy nagyobb szoba, és jobb belmagasság, mivel az ajtókban párszor így is le kellett hajtani a fejem, ugyanakkor viszont szerettem Sorával együtt lenni. Tudom, hogy nem ezért jöttem ide, mégis szórakoztatóbb volt a küldetésem, amiért őt választottam, nem pedig az idősebb társát. Azóta az otthoni szerkesztőségben dolgozó személyek is egyetértettek a döntésemmel, mivel egy magasabb beosztású személy, ok nélküli eltávolítása túlságosan feltűnő lehetett volna. Én csak bólogattam és összeszedtem a bókokat azzal kapcsolatban, hogy mennyire vág az eszem, közben pedig boldog voltam, amikor a reggelijét készítő, éhes Szoszóra gondoltam, aki aranyos volt a szénaboglya hajával. Minden alkalommal megfogadom, hogy másnap reggel egyszerűen mögé állok majd és lesimogatom a tincseit. Mondjuk szemtől szembe azt hiszem, még sosem hívtam őt így és magam sem tudtam, hogy melyikkel kellett volna kezdeni. Azt már megtapasztaltam, hogy ő nem az a fajta lány, akinél ajtóstul lehet a házba rontani, közben pedig folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire nem érdemlem meg őt. Talán még van egy kis időm ahhoz, hogy felnőjek hozzá és azután fogom majd csak randira hívni, mikor már tudom, hogy biztosan képes leszek megmaradni mellette. Mert valójában abban semmi meglepő nem volt, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Szerintem sokan így lettek volna ezzel a helyemben, mivel nem csak csodaszép volt, hanem megszerezhetőnek, elérhetőnek tűnt, ráadásul egy kedves lány, akivel kényelmes barátkozni. Soha nem volt komoly kapcsolatom, de azt hiszem egy személlyel, mint Sora, lehetett volna.
- Mondanám, hogy akkor ezek szerint különleges vagyok, de ez nem igaz – mosolyodtam el, miközben igen belemelegedtem a témába – Jó lenne valakit így szólítani, mert akkor nincs honvágyam.
Nem akartam átható pillantással nézni a lányra, mivel csak őszinte voltam vele, és nem flörtölni akartam. Az otthonom, vagyis leginkább Pohang olyan kedves hely volt a szívemnek az édesapámmal és az ismerős kikötőkkel, az egyetemmel együtt, amikhez az összes szép emlékem kötődött. Gyönyörű város, ott volt a tenger, és a hegyek, ahol imádtam biciklizni, és a mindennapjaim a legkedvesebb szülőmmel, akitől nagyon hasznos dolgokat tanultam az eddigi életem folyamán. Egy pillanatig el kellett fordulnom, hogy vissza tudjam pislogni a szemembe szökő könnyeket, mivel megint apára gondoltam, aki jobban hiányzott, mint arra számítottam.
- Akkor majd kapsz tőlem karácsonyra egy bonsai fát. Mit szólsz hozzá? – kifejezetten érdeklődve tettem fel a kérdést, mert ezek után lehetőségem van tele vásárolni az egész helyet gazokkal. Mondjuk én is szeretem mindegyiket, nem értem mi ez a degradáló stílus – Akkor majd Nyúl úr orrára koppintok, hogy ne rágcsálja őket. Biztos vagyok benne, hogy nem is ehet meg mindent.
Persze ő ezt gondolom nem tudta ennyire jól, szóval figyelnem kellett rá, nehogy megbetegítse magát, ha már ez az első alkalom, hogy háziállatom van. Szerettem volna, ha ő sokáig él, hiába szedtem össze egy felnőtt példányt.
- Nem vagyok egy rossz fiú fajta – mosolyodtam el, majd kihúztam magam – Még sosem volt priuszom. És nem azért, mert a szüleim elintézték volna a dolgokat.
Talán a legdurvább dolog, amit csináltam, az néhány lány szívének az összetörése volt, mert mindannyiukkal randiztam egyszerre. Tudom, nem volt túl szép dolog tőlem, de fiatal voltam és fűtött a vérem. Annyit felhozhatok a magam nevében, hogy örökké tartó szerelmet, házasságot és kölyköket soha senkinek nem ígértem. Sokszor még egy találkozónál többet sem, szóval gyakorlatilag nem árultam zsákba macskát, páran mégis mintha beugrottak volna a csapdámba. Pedig összességében semmi rosszat nem tettem azon kívül, hogy bizonyos idő elteltével már nem hívtam vissza a csajokat.
- Nem, anyukám nem engedte a háziállatot és a nevelőapám se – apa néha gondoskodott a kóbor macskákról, de összességében neki sem volt háziállata – Tényleg? Nagyon szeretnék majd egyszer egy kiskutyát, de allergiás vagyok a szőrükre.
Elvoltam a cicákkal is, de jobban kedveltem a kutyákat, mivel ők több törődést igényeltek, emiatt úgy gondoltam, hogy hozzám jobban illettek a kutyák, mint a macskák. Jobban szerettem azokat, akik lelkesen fogadták, ha foglalkozni akartam velük, vagy egyáltalán hajlandóak voltak mindezt elfogadni.
- Legyen Oreo, nekem tetszik – úgy mosolyogtam, mintha legalábbis valami mikulásnapi csokoládét nyomott volna az orrom alá – Ha rosszalkodik, akkor meg Nyúl Úr marad. Ha lány lenne, biztosan Sora lenne.
A gondolatomat Soráról teljesen természetesen osztottam meg, elvégre szerintem ő is tisztában volt azzal, hogy mennyire helyes külseje van. Sokkal jobban tetszett, azoknál, akik hivalkodó, vagy túl feltűnő külsővel rendelkeztek. Szoszót leginkább úgy tudtam volna körbeírni, mint egy olyan drágakövet, amihez elég közel kellett menni, és alaposan szemügyre venni. Talán az öltözködése annyira visszafogott volt, hogy nem őt szúrta ki az ember azonnal a tömegben, de ha megnézte magának az arcát és az összképet, akkor kellemes érzések támadtak fel benne. Neki nem kellett különösen sok dolgot tennie azért, hogy mindig ilyen szép legyen.
- Nekem már az is elég, ha a nyúl is szeretni fog – vontam meg a vállam, miközben még mindig ott volt az arcomon az a levakarhatatlan mosoly – Rendben, akkor majd te leszel a nyuszi anyukája.
Mivel pont akkora volt, mint egy nagyra nőtt csecsemő, én szívesen gondoltam rá úgy, mintha a gyerekem lenne. Gyakorlatilag ő lesz az első kis lény, akiért felelősséget kell majd vállalnom, szóval nem sokat tévedtem, tényleg apuka lettem! És ha Sora elvállalja azt a bizonyos anyaszerepet, akkor még csak nem is leszek egyedülálló. Mondjuk őszintén, szívesen kipróbáltam volna vele a gyereknemzés művészetét is, nyilván nem volt célom olyan szinten a magamévá tenni, hogy rögtön a feleségemnek is tudjam, mert az kicsit beteges lenne. Inkább csak úgy voltam vele, hogy nyitott vagyok bármire, ami kettőnkkel történhet. Boldogan elmentem volna vele kávézni nem csak barátságból is, de ha van pasija -amit kétlek, mert még egyszer sem találkoztam vele – vagy nem kedvel engem úgy, azzal is rendben voltam. Talán csalódott lettem volna, de egyelőre még azt gondolom, hogy rengeteg szép nő van a világon rajta kívül is, szimplán hidegen hagynak, amikor vele vagyok.
- Akkor várj – óvatosan fogtam meg a nyuszit, pont ott, ahol a gazda mutatta, akitől megvettem. Én nagyon furcsán éreztem magam attól, hogy a grabancánál rángatom a mi kis Oreonkat, de ettől függetlenül ő sem nézett ki úgy, mint aki szenved, illetve a férfi is szentül megesküdött arra, hogy ezzel nem okozunk neki fájdalmat. Először csak a karomból nyújtottam oda a fiatal nőhöz, hogy az állat egyáltalán megszaglászhassa őt.
- Szerintem kedvelni fog – csak azután adtam oda neki, hogy továbbra is érdeklődve figyelte Sorát – A fenekénél fogd stabilan.
Kérdés nélkül nyúltam az ujjai felé és igazgattam el az állat testén. Csak akkor engedtem el mind a kettejüket, amikor már Oreo biztosan nem esett le. Képtelen voltam visszafogni az arcomra kiülő, lágy mosolyt, ahogy rájuk pillantottam. Ha egyedül kellene élnem, akkor minden bizonnyal nagyon magányos lennék.
- Szerintem jól áll a kezedben. Bár biztos vagyok benne, hogy a gumibot is – nyilvánvalóan viccelődni próbáltam, aztán maximum kapok egy tockost, amiért gyépés a humorom – Nyugodtan ismerkedj vele, nekem egész végig az ölemben volt a taxiban és simogattam. Szereznem kellene egy autót.
Szerettem vezetni, emiatt már pontosan tudtam, hogy mit fogok ajándékba kérni Elle-től, ha átmegyek hozzá. Mivel elkényeztetett, kétségeim sem voltak attól, hogy hiába pofátlanság, amit kitaláltam, pontosan azt a kocsit fogom megkapni, amivel már baromi régóta szemezek.
- Megtanítod a nagymamád receptjét? – miközben megmostam a kezem, felé fordultam, hogy rá tudjak mosolyogni – Ha sorolod, hogy milyen zöldségeket kell előkészíteni, akkor hozzá is látok. És cserébe én is megtanítom az apukám csirkéjének a receptjét.
Feltűnt, hogy már második alkalommal említettem apát, ami miatt az arcomon a mosoly kissé keserédessé vált. Meg kell néznem majd az időzónákat azért, hogy ne későn zaklassam fel a videóhívással. Ugyanakkor túl sokáig csendben maradni sem akartam, mert tudtam, hogy mennyire kényelmetlen lehet az, ha valaki folyton egy családtagról beszél, aztán hirtelen beáll a csend.
- Elég sok mindent megeszek – igazából ahogy végig gondoltam a listát, lényegében olyan dolog nem jutott eszembe, amit ne ennék meg – Azt hiszem, hogy mindent szeretek. Annyi, hogy nem bírom a laktózt.
Mondjuk ez valószínűleg neki nem volt újdonság, mert a legtöbb ázsiai nem volt képes befogadni a tejet egy bizonyos kor után. Szerencsére azok az ételek, amiket mi fogyasztottunk nem is igazán tartalmazott tejtermékeket, meg manapság már elég sok laktózmentes termék van, ha mégis ráfanyalodnánk az ilyen készítményekre.
- Neked? – úgy nyúltam a megvásárolt zacskókért, mintha legalábbis én költöttem volna rájuk. Szerintem Sorát nem fogja zavarni, ha elpakolok helyette – Még soha nem volt olyan barátnőm, aki eljött volna velem marhahúst grillezni. Persze nem okolok senkit azért, hogy ha nem szeret egy ételt, de szerintem jó program lett volna.
Érthető módon voltak olyan húsok, amiknek az íze túl karakteres volt, ezért páran nem szívesen fogyasztották. Mivel engem abban a szellemben neveltek, hogy az étel szent és örülni kell annak, hogy van táplálékunk, soha nem voltam túl válogatós, de nem bántottam azokat sem, akik erre másképp gondoltak. Sokan úgy gondoltak rám, mint egy aranykanállal a szájában született kishercegre, pedig az igazság valójában nagyon is más volt.
- Összebarátkoztatok már? – csak egy oldalpillantást vetettem rá, aztán visszatereltem a tekintetemet a zöldségekre – Mit hagyjak kint és mit rakhatok el? Ha te bevásároltál, akkor én megtanulom megfőzni a mamád receptjét.

öltözék ⍨ 1336 szó ⍨ hány gyereket terveztél? ⍨

Az, hogy pontosan miért érkeztem New Yorkba, lényegében számomra is annyira személyes ügynek bizonyult, hogy senkinek nem akartam egyelőre beszélni róla. Magam sem tudom, hogy az egész életemben tapasztalt magányosság - amit annak ellenére éreztem, hogy valaki mindig mellettem volt -, vagy pedig az a tény, hogy nagyon belerázódtam a munkámba, eredményezte, hogy végül hazudtam. Mivel elég fontos feladatom volt itt újságíróként, annyit tehettem, hogy egyes embereket kihagytam a dolgokból, vagy pedig másra használtam. Hiába volt Sora képzett rendőr, túlságosan picinek és törékenynek tűnt az én szememben ahhoz, hogy meg akarjam magam védetni vele. Pont ezért, már a saját módszeremmel dolgoztam, amitől a legtöbb szerkesztőségi munkatársamnak a haja égnek állt, de határozottan tehetségesnek és elég kotnyelesnek tartottak ahhoz, hogy belemenjenek.
Így jött az ötlet a teljes személyiségváltásra, lettem Cha Yi An, huszonhét éves újságíróból - ami valahol szintén nem fedte le a saját identitásom - Yi Chan, huszonkét éves, gazdasági szakos egyetemista. A gazdag helyett sokkal inkább szorgalmas fiatal, aki rajong a divatért, a sportért. Medenceőrként dolgozik, emellett gyakorlatozik egy vállalatnál. A haját a homlokába hullva hordja, szemüveges, és kedves másokkal… Talán ez az egyetlen olyan tulajdonságom, amit tényleg megtartottam magamnak. Sora valószínűleg nem sejti, hogy nem lett igazán kirúgva, én pedig nem azért költöztem vele össze, mert az ő hirdetését találtam meg az interneten miután lakótársat keresett magának. Negyed annyira nem töröm az angolt, mint ahogy előadom, illetve nem azért akartam, hogy a potenciális öcsémet megkeresse nekem, mert én nem lennék képes ugyanerre. Szimplán csak egyszerűbb nem nyomot hagyni magam mögött. A saját embereim pedig bíznak bennem annyira, hogy ne ellenőrizzék minden lépésemet.
Talán egy hazug, rossz ember vagyok, de boldog voltam attól a ténytől, hogy be tudtam illeszkedni a saját világomba. Senkinek nem kell tudnia, hogy a gyakornokságom nagyrészt azt jelenti, hogy kutatok a cégnél és játszom a naiv, buta és béna kezdőt, aki valószínűleg egész életében nem dolgozott. Busszal járok, mert az nem olyan elegáns, mint egy sportkocsit vezetni. Mindent megtettem azért, hogy ártatlannak tűnjek, azonban kicsit kevésbé motivál maga a tény, hogy nem találtam még semmit. Kaptam egyéb megbízásokat is, ami miatt majd át kell mennem más cégeket is ellenőrizni, illetve valószínűleg puszta szívességből Elle-nek is meg fogok tenni hasonlókat. Nyilvánvalóan nem akarom, hogy valaki, aki nagyon fontos nekem, az megszívja üzletkötés előtt, én pedig kifejezetten jól el tudom csavarni egyes női ceo-k fejét, ha ismerem a perverzióikat.
Mindenesetre ennek a kialakult helyzetnek hála tapasztalhatom meg életemben először azt, hogy milyen, ha az embernek háziállata van. Azért döntöttem a nyúl mellett, mert annak kevesebb igénye van, mint egy kutyának, egyedül lehet hagyni. Elvan magában, ugyanakkor négylábú és szőrös, szóval bőven lehet szeretgeti. Emellett pedig a lakótársam végül a szép nő lett, akit elég volt meglátnom ahhoz, hogy a szemem csillogni kezdjen és elmosolyodjak.
- Egyébként - magam sem tudom hogy sikerült a mondatot  kiejteni a számon röhögés nélkül, de valószínűleg túlságosan sokat hazudtam már ahhoz az életem folyamán, hogy Oscar-díjas színészeket megszégyenítő módon, komolyan tegyem fel neki a kérdésem - Szólíthatlak Noona-nak? Nem lenne udvarias mindig csak a neveden hívnom téged.
Az egészben annyi volt a vicces, hogy idősebb voltam nála. Hamarosan be fogom tölteni a huszonnyolcadik életévem, ez pedig egyszerre ejtett gondolkodóba és ijesztett meg. Olyan, mintha nem éltem volna még eleget, ugyanakkor mindig arról álmodtam, hogy fiatal, szexi apuka leszek. Több gyereket is szeretnék, szóval csak reménykedni tudok abban, hogy én is azon pasik sorát erősítem, akik a korral úgy érnek, mint a jó bor. Nem álltam még jelenleg készen egy komoly kapcsolatra, több nő is érdekelt. Hiába flörtöltem Sorával, igyekeztem meghúzni a határokat, mert ahogy rám nézett, azzal teljesen tönkretett. Ha összetöröm a szívét, azt nem tudnám megbocsátani magamnak, pedig korábban az ilyesmi nem feltétlenül érdekelt.
- Szép virágok - ahogy közelebb léptem hozzá, nem volt szemmagasságban az arca, ezért máson akadt meg a pillantásom - Szereted őket? Melyik a kedvenced?
Egyelőre nem tettem hozzá azt, hogy akkor majd legközelebb veszek neki belőle, mivel meglepetésnek szántam a dolgot. Soha nem voltam annak a híve, hogy a kiszámíthatóság jó lenne. Annyival tudtam többet a legtöbb jóképű, de kedves srácnál, hogy kiszámíthatatlan voltam. Megjegyeztem dolgokat, azonban nem biztosítottam a nőket arról, hogy ez így is van.
- Igenis - a nevetésem kifejezetten vidám volt - Nem is mernék. A végén még végre hajtasz rajtam valami fogást és megszégyenülök közterületen.
Tuti lenne olyan szerencsém, hogy akkor dugná ki valaki az orrát az ajtón, amikor Sora éppen próbálja ellátni a bajom. Valószínűleg egy kezemmel le tudnám fogni egyszerre kettő csuklóját, de illetlenség ilyet csinálni a lányokkal. Főleg azokkal, akik ilyen szépek.
- Te vagy az első ember, aki megengedte, hogy háziállatom legyen - ez pedig annyira vicces volt, hogy ismét csak nevettem - Nem fogom elfelejteni neked.
Korábban anyát leszámítva még sosem éltem együtt nővel. Talán utoljára a gimiben volt valami barátnőm, akivel nyilván nem adatott meg az a luxus, hogy összeköltözzünk és akkoriban talán nem is foglalkoztattak ezek a dolgok… Nem beszélve arról, hogy az oktatómmal történő kavarás vetett véget annak a kapcsolatnak. De mentségemre szóljon, hogy nem csaltam meg a lányt. Elle mindig azt mondta, hogy meg fogom ütni a bokám a nőkhöz fűződő viszonyom miatt, de valószínűleg tisztában volt azzal a ténnyel, hogy azokat a lányokat tartottam meg, akik nem voltak olyan okosak, mint én.
- Jó alvó vagyok, szóval engem nem zavarna. Majd oda rakjuk a ketrecét, ahol te nem hallod, ha motoszkál - híve voltam a kompromisszumnak, bár egész kis takaros volt a lakás. Kicsit vékonyabbak voltak a falak az átlagosnál, de volt magánszféránk. Jobban szerettem ezt a lakást az otthoni palotánál, ahol korábban éltem.
- Még nincs - nem is kifejezetten gondolkoztam néven, mert az kötött le, hogy haza hozzam - Fiú nyuszi, szóval Sorának nem tudom elnevezni. Neked van valami ötleted?
Soha életemben nem adtam még háziállatnak nevet, emiatt az inkompetencia határozottan meg is mutatkozott. Remélem, ha egyszer nemzek majd valami növendéket, akkor nála már komolyabb elképzeléseim lesznek. Ember nevet mégsem adhatok a nyúlnak, mert az nem olyan nyuszis, a Hófehérke pedig az én koromban eléggé gyerekes lenne.
- Neked volt már háziállatod? - egy kis mosollyal az arcommal néztem rá - Biztos könnyebb úgy tartani, hogy ha volt. Én egyelőre csak annyit tudok, hogy mit egyen és hogy kell ölelgetni meg simogatni.
Nyilván a kis ketrecét berendezni nem volt nagy dolog onnantól kezdve, hogy minden szükséges eszközt megkaptam hozzá. Innentől kezdve csak a takarításra kell figyelni, meg olyan ételeket adni az állatnak, amiket meg is ehet. Nem lehet atomfizika a háziállat tartása, sok nálam kevésbé intelligens ember is csinálja.
Vettem neki olyan tápot, amit az eladó hölgy ajánlott neki. Állítása szerint ez a legjobb - gondolom Sorát kicsit sem érdekelte, de azért a saját zacskóimból előhúztam azt és megmutattam neki - Házinyúl. Tudod, az a típus, akiket levágnak és a szőrüket használják, meg a húsukat eszik. Őt már szerencsére nem fogják.
Nem voltam híve se a vegán életmódnak, se annak, hogy álszentkedjünk, mivel a kisbocik ugyanolyan aranyosak voltak, mint a nyuszik, mégis az volt a sorsuk, ami. Mindenesetre az boldoggá tett, hogy egy példányt meg tudtam menteni még akkor is, ha ebédre minden bizonnyal valami haszonállatot fogunk enni.
- Meg akarod fogni? - párszor végigsimítottam az állat testén, aztán módosítottam a kérdésen - Ha gondolod segítek az ebéddel, miután kész a lakhelye. Addig le tudod foglalni?
Apának volt egy kutyája még régebben, aki mindig tudta, hogy mikor kell láb alatt lenni. Az egyik exem ugyanezt mesélte a macskájáról, szóval feltételezni mertem, hogy ez valami háziállat tulajdonság lehet.

öltözék ⍨ 927 szó ⍨ hány gyereket terveztél? ⍨

Mivel még nem rendelkeztem autóval, elég kellemetlen és drága volt a taxiban zötykölődni, ölemben a dobozzal, amibe mosolyogva pislogtam bele folyamatosan. Sora nem volt az a beszédes lány, emiatt tartottam tőle, hogy talán nehezebben jönnénk ki, vagy egyedül érezném magam. Szépnek szép, viszont nem igazán van lehetőségem arra, hogy közelebb kerüljek hozzá, meg kétlem, hogy meg tudná bocsátani nekem, hogy már első körben legalább három vagy négy dologról hazudtam neki. Szóval egyelőre úgy voltam vele, hogy szerintem egyrészt nem érdeklődik irántam, másrész pedig rendőr volt… Nem biztos, hogy szívesen összevesznék vele. Otthon sem tartottam fegyvert annak ellenére, hogy megtehetem volna a saját védelmem érdekében, ugyanakkor én is tisztában vagyok azzal, hogy képtelen lennék használni azt.
Sora egyelőre annyit tudott, hogy vigyáznia kell rám, emiatt sejtheti, hogy se a nevemről, se a koromról, se a munkámról nem mondtam igazat. Az utóbbi nyilván elég sanszos volt. Túl drága ruhákkal rendelkezem és túl jól fésülöm a hajam ahhoz, hogy egy egyszerű medenceőr legyek. Emellett keresek egy fiút is, ami talán több, mint furcsa lehet a számára, mivel nem mondtam el neki, hogy milyen viszony fűz a sráchoz… Mivel minimális hasonlóság sincs közte és köztem, talán könnyebb lenne elsőre nem lerohanni és neki is hazudni. Végtére mindig ugyanoda lyukadok ki. Bármennyi kört futok le fejben, soha nem mondhatok igazat senkinek.
- Megjöttünk – nem róttam fel a taxisnak, hogy nem szólított „Uram”-nak, pedig a korom után már szerintem járna nekem a megtiszteltetés, ugyanakkor mivel ezt nem előlegezte meg nekem, borravalót is csak éppen annyit hagytam, hogy le tudjam őt sajnálni egy kicsit. Tetszett a Brooklyn-i lakás, ahol jelenleg együtt éltem azzal a lánnyal, aki szintén szemrevaló volt a számomra. Mivel szinte semmiről sem beszélgettünk eddig úgy gondoltam, hogy talán jó lehetőség lehet a nyúl ketrecét együtt összerakni, hátha valami elindul közöttünk. Nem tettem le teljesen arról, hogy talán lehet valami, bár komoly szándékaim egyelőre nem voltak. Amikor őt választottam a tapasztalt kolléga helyett, szimplán annyi volt az indokom, hogy lefekvés előtt és ébredés után az ő szép arcát akarom nézni, nem pedig egy korosodó férfiét. Máris sokkal szebben indul a nap és jobban tudok koncentrálni a munkámra is. A lehető legfontosabb az, hogy ne keltsek gyanút Sorában és legalább a kevésbé személyes küldetésemet minden gond nélkül véghez tudjam vinni. Felesleges lenne egy ilyen lányt bajba keverni azért, mert a munkám olyan, amilyen. Talán az lett volna a biztonságos, ha azt hazudom neki, hogy barátnőm van. Akkor viszont nem lehetne az enyém és ez zavart. Ha én nem nézhetek rá, akkor más férfi se tegye, amíg nem kaptam meg legalább egyszer.
A liftajtó nyílása után határozott léptekkel indultam el a bejárati ajtó felé. Nem tudom micsoda isteni szerencse az, hogy a lány is pont most jött meg, emiatt az arcomon feszülő mosoly teljes egészében őszinte volt.
- Szia – talán egy kicsit flörtöltem vele, ahogy odaköszöntem – Pont jókor. Nem tudom hol voltál, szívesen elvenném a cuccaidat, de sajnos nem tudom már mivel. Segítenél kihalászni a lakáskulcsom?
Jó időben nem viselek kabátot, itt New Yorkban pedig kicsit melegebb van, mint otthon. Határozottan csökkentettem közöttünk a távolságot, elkaptam a tekintetét és nem is engedtem el azt.
- A zsebemben van – nem beszéltem túl hangosan, de perverz nagybácsinak sem akartam tűnni, szóval mondhatni szóban sem kínálkoztam fel. A mondat végén egyszerűen elmosolyodtam, majd miután sikerült bejutnunk, kikaptam a kezéből azt, ami nála volt és egyszerűen a konyhaasztalra tettem.
- Zavar téged, ha a nappaliban lesz a háziállat? Mert akkor lehet az én szobámban is – végig kedvesen beszéltem hozzá, mivel tényleg hálás voltam neki, amiért elhozhattam a nyuszit. Mindig akartam kiskedvencet, de a szüleim nem engedték, hogy otthon bármit tartsak, a kollégiumban pedig nem lehetett. A kutyákra allergiás vagyok, így jobb esetben csak a nyuszi maradt, mivel egy macskával nehezen jöttem volna ki. A rágcsálókat nem szeretem, a hüllő meg nem otthonba való, ha engem kérdeznek.
- Ki is veszem. Biztos kényelmetlen volt eddig dobozban lennie – a földre guggoltam, ahova a korábban leraktam mindent, ami nálam volt, majd egyszerűen kihalásztam a már most egész nagyra nőtt állatot a helyéről és a karjaimba vettem, finoman a mellkasomhoz szorítva – Szerinted nem aranyos? Amikor megláttam, hirtelen úgy éreztem, hogy az apja akarok lenni.