A házunk mindig zajos volt, de szerencsére nem a veszekedéstől, hanem a vidámság dallamai töltötték meg a házat. Szerencsésnek érzem magam, hogy nagycsaládban nőhettem fel, mert így hamar megtanultam azt, hogy mennyire is fontos a kedvesség, a segítőkészség és az, hogy tud, mindig van olyan ember az életedben akire számíthatsz. Mondhatni ritka pillanat volt az, amikor úgy éreztem, hogy igazán egyedül vagyok.  Gyerekkoromtól kezdve imádtam rajzolni, olvasni és állatokkal foglalkozni. Amikor nagyobbacska lettem én vigyáztam a kisebb testvéreimre és unokatestvéreimre. Talán pontosan ennek köszönhetően imádtam meg gyerekeket és ekkor határoztam el azt, hogy egyszer óvónő leszek.
Soha nem voltam az a fajta teremtés, aki megbírt ülni a fenekén, vagy aki elkerülte volna a veszélyt és kalandokat. Igazán kíváncsi természetem van már gyerekkoromtól kezdve, ami talán részben annak is köszönhető, hogy nagycsaládban nevelkedtem, így mindig történt valami. Bizalom számomra a világ egyik legnagyobb kincse. Barátságos vagyok, könnyedén megtalálom másokkal a hangot, de igazán közel ritkán engedek bárkit is. Magánéletemről ritkán szoktam beszélni és a családomról is. Ez részben a múltban ért csalódásoknak köszönhető. Kitartó és makacs vagyok, olyan aki mindig kimondja azt, amit gondol, emiatt pedig sokszor keveredtem már bajba. Nem véletlen, hogy anyám is gyerekként sokszor mondogatta azt, hogy még az őszinteségem fog bajba sodorni. De ennek ellenére is azt gondolom, hogy az őszinteség jobb, mint a hazugság. A fájdalom elmúlik, de a bizalom örökre képes megtörni.  Régebben sokszor keveredtem veszélyes helyzetekbe a kíváncsiságomnak köszönhetően, de manapság már próbálok erre ügyelni, ami nem olyan egyszerű, ha az ember olykor igazán csetlik-botlik. Ezt valahogy mai napig nem tudtam kinőni.

- César! Lucy! Álljatok meg! – ordítom el magam, miközben a két kutya ellentétes irányba rohanna, mintha csak összebeszéltek volna. Könnyedén rántanak rajtam egyet hatalmas termetükkel, aminek köszönhetően neki is koccanok egy úrnak. Sietve kérek elnézést, majd a villanyoszlopot elkapva pár lépés után végre én rántok rajtuk egyet. Talán ez még se volt túl jó ötlet, hogy ilyen munkát vállaljak, de szükségem volt a plusz bevételre. Az albérlet nem fogja magát kifizetni és továbbra is segíteni szerettem volna a szüleimnek, illetve ott volt még az is, hogy az egyetemet is szeretném folytatni. Bár már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ezen a szakon szeretnék maradni. Talán inkább olyan szakot kellene választanom, ami nem az álmom, de biztosan jobban kereshetnék vele és ezáltal jobban tudnám támogatni a családomat is. Pontosan miattuk halasztottam, mert a szüleimet autóbaleset érte és emiatt hetekig ápolásra szorultak, majd a teljes felépülésig még hónapok teltek el, így a munkából is eléggé kiestek. Nem is volt kérdés, hogy első pár hétben szinte újra otthon laktam és ritkán jöttem vissza az albérletembe, majd pedig még inkább a munkába temetkeztem, a menhely mellett jött ez a sétáltatás dolog, az egyetemre pedig továbbra se mentem vissza. Erről viszont nem tudnak, hiába úgy neveltek, hogy ne hazudjak és én is jobb szeretem az igazságot, akkor se volt szívem elmondani nekik, hogy jelenleg halasztok. Nem értették volna meg, mert szerintük tanulni igen is fontos és ne rájuk fecséreljem el az időmet. Jönne az, hogy fiatal vagyok, éljem az életemet és társai, de én akkor se ilyen voltam. Számomra a család fontos volt és természetesnek vettem azt, hogy míg egykor ők vigyáztak rám, addig most én segítek nekik.
Apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor újra rántanak rajtam egyet a kutyák, mert megláttak valamit. – Nem tudnátok végre egyszer valamiben egyetérteni? – tettem fel a költői kérdést, mire mind a két kutya megfordult és úgy nézet rám… Nem is tudom, mintha nálam mentek volna el hazulról. Lemondóan sóhajtottam egyet, majd elengedve az oszlopot ideje volt tovább menni. Komolyan egészen Nazli nénikéimre emlékeztetnek. Ő és a férje is ritkán értett egyet valamiben. Ha az egyik balra akart menni, akkor tuti a másik jobbra. Mintha direkt csinálták volna, hogy utána jól megvitassák török módra és még édesebb legyen idővel a kibékülésük. Szerencsére viszont a két ebnek sikerült dűlőre jutni és inkább egyenesen folytattuk az utunkat, ahol hamarosan az egyetem épülete rajzolódott ki. Mintha még ők is azt akarták volna sugallni, hogy inkább ott kellene lennem, mintsem velük kellene hadakoznom. Nem, most erre nem gondolhatok, mert így is beszélnem kell az iskolával, hiszen lassan ultimátumot is kapok, pedig már csak egy évem lenne hátra. Inkább bele se gondolok abba, hogy hányszor mondtam erre azt, hogy majd holnap foglalkozom vele, miközben a határidő egyre inkább kezd a sarkamra taposni. Újabb rántás, amivel végre visszacsöppenek a valóságba. – Jól van már! Mindjárt elérünk a parkba, nyugalom. Így nem lesz jutalomfalat. – persze, hogy ennek köszönhetően egyből a lehető legédesebben néztek rám és még bújtak is. Csak ne lennének ennyire aranyosak, akkor nem tudnának ennyire könnyedén levenni a lábamról se. Még akkor se, ha már miattuk nyaltam fel majdnem az aszfaltot is.

[órákkal később]
A legtöbb helyen ilyenkor már nem ég a lámpa, de nem is csoda. A legtöbben hajnali fél egykor a hét közepén aludni szoktak, mintsem dorbézolni. Még a legtöbb egyetemistára is igaz. Miközben az ég újabb hangos dörgéssel adta a tudtomra, hogy ő bizony nem alszik, addig én újra végigtapogatottam a ruhámat, majd feltúrtam a táskámat, de mindhiába. Valahol elhagytam a kulcsomat, a telefonom meg teljesen tönkre ment, amikor a parkból való rohanást követően megcsúsztam és úgy döntött, hogy egy nagyobb tócsában hajónak áll.
Felhívni senkit se tudtam, a menhelyre pedig nem akartam visszamenni, mert már így is tiszta sár voltam, kimerültem és majd megfagytam hála annak, hogy teljesen eláztam.  Szerintem úgy néztem ki, mint akinek ruhástól támadt kedve fürdeni, majd utána egy kisebb sártengerben ugrált. Alsó ajkamba haraptam, majd utolsó eshetőségként a szomszédom ajtaján kezdtem el kopogni. Nem sokszor találkoztam még vele, mondhatni párszor összefutottunk, köszöntünk és ennyi, de most mégis ő volt az utolsó reményem. Talán nem fogja rám csapni az ajtót, mert azt hiszi valami őrült vagyok, bár mennyivel jobb az, hogy a megszokott sallang helyet én nem cukrot, hanem zárfeltörést akarok kérni tőle?
Inkább bele se akartam gondolni abba, hogy milyen benyomást fogok kelteni és mi hathat őrültebbnek a kinézetem, vagy a kérésem, mert csak egy dolog érdekelt, hogy végre forró fürdőt vehessek és ezáltal újra érezhessem minden végtagomat.  

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Jó érzés tud lenni, ha rátalálunk arra mit akarunk a jövőnkkel kezdeni, de mint ahogyan az lenni szokott, az oda vezető út sosem túl egyszerű. Abban a helyzetben találtad magadat ahol félre kellett tenni a terveidet, mert egy nagyobb felelősség hárult rád és a kettő együtt már nem fért bele. Egyszerre érezheted igazságtalannak a helyzetedet, miközben tudatában is lehetsz annak, hogy helyesen döntöttél. Mégis nehéz ez és sokszor talán még akár frusztráló is, de ha újra ebben a helyzetben találnád magadat, megtörténhet, hogy akkor sem cselekednél másképp. Egy nap majd remélem, hogy lehetőséget kapsz arra is, hogy bármiféle bűntudat érzése nélkül megéld a saját álmaidat is, mert igazán megérdemled. Addig is viszont próbáld meg megőrizni ezt a vidám kis természetedet és keresd továbbra is azokat a lehetőségeket, amik kiszakítanak egy időre a felelősség alól. Idővel pedig eléred majd azt is amit szeretnél, mert nem olyan lánynak tűnsz, aki ne tenne meg mindent azért amit elképzelt.
Na és persze a veszélyes életmódot csak mértékkel.
Kedveltem a történetedet és kíváncsian várom a folytatást.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!