A legtöbb korombéli imád bulikba járni, sokszor alkalom se kellett ahhoz, hogy elugorjanak egy szórakozóhelyre, de én nem ilyen voltam. Jobb szerettem a csendes estéket, könyvet olvasni, filmeket vagy sorozatokat nézni, vagy éppen hobbijaimnak élni, de ma este esélyem se volt arra, hogy kibújjak a buli alól. Egyáltalán nem vágytam rá, de Lucy egyszerűen hajthatatlan volt és egyszerűen nem fogadott el nemleges választ, mert szülinapom volt. Több nap után végül beadtam a derekamat és hiába telt jó hangulatban a készülődés, attól még legbelül kicsit ideges voltam. Lehet mások könnyedén feloldódnak egy ilyen helyen, de én általában feszélyezve éreztem magam.
A hajamat kiengedve hagytam, a sminkem, mint mindig most is természetes volt, de míg máskor kényelmes cipőket részesítettem előnyben, addig most magassarkút viseltem és egy combközépig érő sötétkék pántos ruhára esett a választásunk.  Kifelé menet még egyszer megnéztem magam a tükörben és kicsit idegesen simítottam végig a ruhámon, mire Lucy elnevette magát, majd megragadta a kezemet és kihúzott maga után.
- Nyugi, ha látna az a szívdöglesztő pasid, akkor nagy bajban lenne, mert biztosan neki menne pár dolognak, mert le se tudná venni rólad a szemét. – játékosan meglökött a csípöjével, mire én csak megforgattam a szememet.  Maxwell nem volt a pasim, még nem is randiztunk, csak tervben volt. A kapott rózsacsokor még mindig ott pompázott a lakásomban, ahogyan a levele is. El se tudtam volna titkolni, hogy mennyire boldog voltam, amikor elhívott, de balszerencsémre Lucy is pont ott volt és látta, hogy úgy ugrálok, mint egy kisgyerek, aki a várva várt játékát megkapta. Azóta is imádott ezzel cukkolni. Még szerencse, hogy Maxwell nem látta, hogy miként ért fülig a szám és miként ugráltam örömömben, amikor megkaptam a csokrot és a levelét, mert lehet akkor inkább visszakozott volna.
A hely zsúfolásig volt, a zene hangosan dübörgött, a pultoknál mindig állt valaki, hogy itallal távozzon. Eleinte kicsit furán éreztem magam, amikor elrángatott a táncparkettre a barátnőm, mert hiába szerettem táncolni, akkor se szoktam mások előtt és ezer éve nem jártam szórakozóhelyen, de aztán idővel a zene és a hangulat képes volt elűzni minden aggodalmamat és teljesen ellazultam. Meg talán a korábban belém erőltetett alkohol is segített ebben, mert hiába mondtam, hogy nem akarok inni, de mint általában, úgy most se engedett ebben Lucy, mert a születésnapot rendesen meg kell ünnepelni. Hideg is kirázott és grimaszoltam, amikor végül hosszú percek után beadtam a derekamat és megittam a kapott italt, hogy utána belevethessük magunkat az éjszakába… Élveztem a zenét, és régóta nem voltam ennyire felszabadult, mint akkor ott táncközben. Az órák csak úgy elrepültek, amikor is Lucy egyszerűen úgy döntött, hogy kicsit magamra hagy, de eleinte nem aggódtam, mert azt mondta hamarosan újra itt lesz, de miközben a számok egymást váltották ő csak nem került elő. Idegesen és kicsit riadtam pillantottam körbe, miközben a fejem zsongott, mígnem elindultam a pultok felé hátha ott meglelem őt. Pánik egyre inkább kezdett átjárni, mert hirtelen úgy éreztem magam, mint az állomáson felejtett bőrönd és az se igazán segített, hogy a pia kicsit a fejembe szállt. Minek hagytam magam rábeszélni, hiszen soha nem iszok és nem is szeretem az alkoholt. Néha utáltam azt, hogy nem tudok annyira önző, akaratos seggfej lenni, mint a legjobb barátnőm, mert eme tulajdonságai ellenére is a barátom volt és fontos volt számomra.
Keresés közben sikerült megcsúsznom valamin, sietve kapaszkodtam meg az ott álló pasas karjában, aki elkapott és körém fonta a karját és elmosolyodott.  Sietve köszöntem meg és kértem elnézést, mert mentem volna tovább, de ő nem engedett el.
- Ne siess úgy szépségem, ha már a sors így karomba sodort, akkor miért ne engedhetnénk neki. – alkoholtól bűzös lehelete émelyítő volt. Sietve próbáltam meg lefelejteni a rajtam felejtett kezét.
- Mennem kell, már várnak rám… - de mintha meg se hallotta volna, csak közelebb húzott magához, kezével továbbra is hol a derekamon, hol a fenekem simított végig, majd egyszerűen közelebb hajolt és a nyakamba csókolt. Tettének köszönhetően egyszerűen lefagytam pár másodpercre. A mondandója értelmetlen zagyvasággá folyt össze, miközben az egyik keze egyre lejjebb vándorolt a ruhám széle felé… Sikítani szerettem volna, de képtelen voltam rá, mintha csak valaki ellopta volna a hangomat. Aztán megláttam a vigyorát, ami segített abban, hogy kijózanodjak, illetve az ujjainak érintését a bőrömön és a mondandója vége is elért a tudatómig.
- Hidd el jól fogunk szórakozni… - ez volt az a pont, amikor valami eltört bennem és bele se gondolva, hogy esetleg milyen kárt tehetek benne vagy magamban, egyszerűen behúztam neki egyet, ahogyan egyszer még a bátyám mutatta. A kézfejemet pillanatok alatt átjárta a fájdalom, de mit sem törődve vele a cipőm sarkát a férfi lábfejébe vágtam és ez végre elegendő volt ahhoz, hogy a szorításából kiengedjen. Nekem pedig nem kellett több mint elkezdjek a lehető leggyorsabban eltűnni onnan. Nem érdekelt, hogy hány embernek ütköztem neki, ahogyan azzal se törődtem, hogy a poharakból az ütközéseknek köszönhetően mennyi alkohol löttyen rám, csak el akartam tűnni, mielőtt netalán beérne.
- Gyere ide, te ribanc. Mindjárt megtanulod… - de szerencsére nem hallottam a mondandója végét, mert a zene és a bosszankodó vendégek hangja elnyomta azt, ahogyan egyre távolabb keveredtem tőle. Minden porcikám remegett, ahogy próbáltam átjutni a tömegen, majd amikor megláttam egy ajtót, akkor megpróbáltam benyitni, de nem nyílt. Riadtan néztem hátra és láttam, hogy még mindig jön utánam vöröslő fejjel. Sietve rohantam oda a másik ajtóhoz, ami szerencsére kinyílt. Bevágtam magam mögött, körbepillantottam, hogy mivel is támaszthatnám ki az ajtót, mielőtt még csapdába esnék a hülyeségemnek köszöntetően. Szerencsére még pont időben megláttam, hogy valaki az ajtóban felejtette a kulcsot. Sietve fordítottam rá és pár másodperccel később meghallottam, ahogyan a férfi az ajtóra csap, majd belerúg. Próbáltam kizárni azt, amit mond és lassan hátrálni kezdtem a helységben, amikor neki mentem egy polcnak. Riadtan pördültem meg, majd kikerülve azt lerogytam a helység hátuljában.
Úgy tűnt, mintha egy kisebb raktár lenne. Lehet, hamarosan valaki még visszajön és ezért nem zárta be az ajtót, reméltem ő segítségemre lehet. Riadtan rezdültem össze, amikor újra lesújtott az ajtóra, mire remegő kézzel elővettem a telefont, amit sikerült elejtenem is és arrébb csúszott a földön. Remegő végtagokkal másztam utána, majd visszamásztam a korábbi „menedékembe”, hogy utána kikeressek egy számot. Képernyőt homályosan láttam a sírásnak köszönhetően, remegő ujjakkal pötyögtem be a hely nevét, raktár szót és azt, hogy azonnal jöjjön értem. Próbáltam rövid és tömör lenni, de még így is biztosan pár betűt félrenyomtam, majd pedig a fülemhez emeltem a készüléket és megcsörgettem őt, hogy biztosan észrevegye az üzenetet. Alig csörgött ki a hívás, amikor is egyszerűen kikapcsolt a telefonom. Francba, nem hiszem el, hogy ennek is most kell lemerülnie. Pedig felraktam töltőre, de biztosan készülődés közben pont azt húzta ki Lucy…
Lehető legkisebbre összehúztam magam és reménykedtem abban, hogy Max észre fogja venni és értem fog tudni jönni, mert egyszerűen képtelen lettem volna arra, hogy a saját lábamon távozzak innen.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Egy csokor virág egy üzenettel szívemnek hölgyének. Nem akartam puccsparádét rendezni miatta, de azt sem akartam hogy egy unalmas valami legyen.  
“Randi szerdán délben? Megyek érted.”  
Szóval ezzel a kecses üzenettel dobtam fel a lány hangulatát a melóhelyemen, hiszen dolgoztam...dolgozok. Ám fejben nem igen voltam a papírok halmazában, nem igazán tudtam megfogalmazni semmit sem a jelentésekhez. Rajta voltam az ügyön, de nehéz volt azt meg kell hagyni. Járt az agyam Aleynán, hogy vajon eljön-e, hogy megkapta-e, hogy örült-e neki és nem-e félre nyúltam. A válasz üzenetét azonban megkaptam, nem vártam ilyesmit, igaz, hogy megkérdeztem...végül is megmosolyogtam a dolgot. Örültem neki, hogy nem vagyok számára semmit mondó, még úgy sem, hogy beszéltünk korábban róla. Ami Dougot illette, sikeresen visszakerült a gazdájához, annak fia fogadta be magához, mert a kisöreg kórházban van. De a srác vigyáz rá, imádják egymást, ahogy pedig elnéztem, Dougnak megvolt mindene. Nem osztottam le miatta, hogy legközelebb ne eresszék szabadon az ebet...megfogadta a tanácsaimat és az ajándékot megkapta az ebzet. Ráadásul a sráctól a menhely kapott egy kis segítséget. Tápokat kapott az ottani kutyasereg.  
A mai nap estéjén pedig egy riasztáshoz mentünk ki, egy darálóba szorult egy hentes keze. Őt szabadítottuk ki, az orvosi csapat pedig többet segített a helyzeten. Pakoltunk össze a kocsiban, távozásra akartuk fogni, mikor is csippant a telefonom, majd csörögni kezdett. Felszaladtak a szemöldökeim és előkaptam a mobilom, hogy ránézzek. Aleyna száma virított a képernyőn és persze megnyitottam az üzenetét is. Sietnem kellene érte...egy raktárba? Újra elolvastam...bajban lenne? A telefonhívásra nyomtam, ám a hívott fél nem volt elérhető, ki sem csengett. Aggódtam. Ilyen még nem volt korábban.  A srácokkal megosztottam mindezt és mivel hárman voltunk, így kisegítettek annyival, hogy elvittek a helyre. Közben parázva hívtam újra a lányt, ám megint csak semmi haszna nem volt mindennek. Csak reménykedtem, hogy nincs akkora baj...rám hozza a szívbajt! A srácok az épület előtt megvárnak, így egyből besiettem, a helyen tobzodóknak pedig azt haluztam, hogy a kis raktárhelyiségüknél jelzett valaki tüzet, azt jöttem ellenőrizni, persze így egyből beengedtek. Persze az egyenruhám így is árulkodó lehetett, hogy nem hazudtam a munkámról...de a munka mai jellegéről igen. A tekintetem lázasan kutatta a helyet, az utat...csend volt...ám az ajtóra szegeződött a pillantásom, horpadásnyomok voltak rajta. Valaki nagyon beakart jutni rajta. Hamar az ajtó elé kerültem és lenyomtam a kilincset, többször is, de zárva volt.
- Aleyna! Aleyna itt vagy? Maxwell vagyok! Aleyna? - emelt hangon, nem dühösen, kicsit aggódva hadartam el a szavaimat, ám mind érthető volt. Még kopogni is elkezdtem, ám ha nem jött válasz, sem motoszkálás sem érkezett bentről, akkor hátrálni kezdtem minimálisat, hogy egy kisebb lendülettel betörjem az ajtót.  
- Maradj ahol vagy...bemegyek!

Ma este biztosan segített abban, hogy még inkább el akarjam kerülni a szórakozóhelyeket. Nem értettem, hogy miért pont velem történik ez és miért nem lehetett egy normális, csajos estém a barátnőmmel. Bár jelenleg inkább elküldtem volna a francba Lucyt is, amiért képes volt magamra hagyni, miközben pontosan tudta, hogy mennyire nem érzem otthonosan magam a bulikban. Megígérte, hogy nem fog magamra hagyni, és ha most keresne is már biztosan nem tudna megtalálni, mert a telefonom is úgy döntött, hogy pihenőt vesz ki.
Bele se gondoltam abba, hogy esetleg Max nem ér rá, mert dolgozik. Teljesen elfeledkeztem erről a tényről, egyszerűen csak automatikusan neki írtam üzenetet, amíg tudtam és nem valamelyik testvéremnek. Mellette mindig biztonságban éreztem magam, úgy gondoltam, hogy mellette nem érhet semmi baj és most rá volt szükségem, nem pedig a testvéreimre. Amikor újabb ostrom érte az ajtót, akkor ijedten rezdülte össze és megnyomtam a bekapcsoló gombot a telefonomon, mintha abban reménykednék, hogy valami csoda történik és működőképes lesz, de persze nem így lett. Kibújtam a magassarkúból és úgy raktam magam mellé, mintha csak valami fegyver lenne, végül felhúztam a lábamat és átkaroltam, majd a fejemet a térdemre hajtottam, miközben szerencsére egyelőre feladta a pasas az ajtó kínzását és remélhetőleg el is ment.
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideje lehettem már ebben a helységben, de abban is biztos voltam, hogy én innen nem fogok kimenni. Egyedül biztosan nem. Féltem attól, ami kint várhat rám. Időközben a könnyeim is elapadtak, majd megdörzsöltem az arcomat, amikor ismét kopogásra lettem figyelmes. Félelem újult erővel kebelezett be és még apróbbra próbáltam összehúzni magam, de aztán meghallottam az ismerős hangot. Sietve pillantottam az ajtó irányába.
- Maxwell? – reménykedően csendült a hangom, de még mindig nem mozdultam a rejtekemről, mert mi van akkor, ha csak a képzeletem játszik velem és csak azt hiszem, hogy eljött értem, de valójában nincs is így? Annyiszor lehet arról hallani, hogy az elménk miként képes átverni minket. – Max, tényleg te vagy az? – hangom megremegett, ha pedig válaszolt, akkor elindultam az ajtó felé, de félúton megtorpantam és visszasiettem a cipőmért, amit úgy fogtam a kezemben, mintha valami fegyver lenne. Mondjuk a sarka miatt részben akár tényleg lehetne az is. Lábam remegett, miközben egyre közelebb sétáltam az ajtóhoz, majd a kezem is, amikor elfordítottam a kulcsot a zárban, majd nagyot nyeltem és óvatosan kinyitottam az ajtót, amikor viszont megláttam őt, akkor egyszerűen kiejtettem a kezemből a lábbelimet és sietve tettem meg a köztünk lévő távolságot.
Még mindig reszkettem, nem érdekelt, hogy mennyire szörnyen festhetek, egyszerűen csak szükségem volt rá. Szorosan fontam a karomat köré és hozzábújtam, ha pedig átölelt, akkor könnyedén érezhette, hogy még mindig remegek. Lehunytam a szemem és elvesztem az ölelésében, abban a pillanatban nem tudatosult bennem az se, hogy tűzoltóruhában van, így valószínűleg munkából jött el és netalán miattam bajba kerülhet. Vagy éppen úgy bűzlők, mint egy szeszkazán, a rám löttyent italok miatt.
- Köszönöm. – kis idővel később csak ennyit suttogtam, miközben továbbra se engedtem el őt. Fogalmam sincs, hogy meddig állhattunk ott, mielőtt bármelyikünk is végül megmozdult volna, de abban a pillanatban még amiatt se aggódtam, hogy esetleg a semmiből újra előkeveredik az a férfi, aki miatt ilyen helyzetbe kerültem.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Hallottam bentről halk hangot, ám a fülemben pulzáló szívverésemtől nem igazán értettem. De tudtam. Aleyna ott van és rám vár. A segítségemre, hogy kimenekítem onnan. Sosem aggódtam a munkában bekövetkező helyzetek körülményeire, de most hogy az a nő, akit nemrégiben elhívtam randizni, aki még tetszik is úgy tényleg, igazán...bajban van...összeszorul a mellkasom, az aggodalmam pedig a tetőfokára hág. Mi van ha megsérült és orvosi segítség kell neki? Mi van ha súlyos a sérülés és nem tud az ajtóhoz jönni? Akkor befogom törni az ajtót. Ám mire felkészültem volna minderre, erőt vettem volna, hogy neki lendüljek, Aleyna már nyitott is ki mindent az ajtón. Némikép megnyugodtam, hogy képes volt ajtót nyitni, de a sérülések után már nem tudtam felderítést tenni, hiszen azonnal az ölelésembe bújt. Persze, azonnal a védelmező férfi váltam, átöleltem, a haját simítottam el az arcából, hogy rálássak. Sírt, remegett, vizes, italos volt ruhája.  
- Semmi baj, itt vagyok, már nem eshet bajod. - ismételtem el ezeket a szavakat a lehető legnyugodtabb hangomon, holott aggodalom ült a mellkasomon, talán érezhette ő is a szívverésemen. Nem vettem le róla a figyelmemet, a karjaimat, a simító ujjaimat a hajáról, a válláról, csak akkor kezdtem el figyelni a környezetre, mikor megszólalt. Nem kell megköszönnie. Ez természetes, hogy rohanok hozzá, ha bajban van, tűzön, vízen át. Nem engedtem el akkor sem, mikor a cipőjéért léptem, fél kezem rajta tartottam, felkaptam az elhagyott lábbelit, majd ezzel így megindultam a kijárat felé. Nem kérdeztem meg mi történt, vagy hogy mit keresett itt...valahogy úgy éreztem, azzal többet érek ha a jelenlétemmel segítem őt.  
- Vissza kell mennem a laktanyára, de velem jössz és utána haza viszlek Ley. - beszéltem érthetően, miközben az utat figyeltem és ha közben össze akarta még szedni valamerre a maradék ruháit, hát közben persze azokat is visszaszereztük. Nem néztem meg a bódító testét, ahogy a ruhában volt, nem voltam híve az, hogy a kiszolgáltatottakat megstíröljem és még jobban alázottnak higgye magát.  
- Van még bármi tulajdonod itt? - kérdeztem és ha csak el nem lépett a közelemből, hát én sem tettem hasonló mozdulatot. Ha volt kabátja, akkor azt a hátára terítettem, hogy megóvja őt a hidegtől mely kint uralkodott. És persze a vizes ruhája se legyen kellemetlen a fiúk társaságában majd. De arra is van megoldásom. Végül kivezettem őt onnan és az sem érdekelt, hogyha akadt valaki aki megakadályozott ebben. Akkor kikerültük egy semmitérő pillantással. A tűzoltó autó ott várt minket, én valahogy örültem, hogy kikerültünk abból az őrült zenebonából. Szóval a srácok egyike ajtót nyitott hátra, segített Aleynát hátra besegíteni, ott persze egyből leültettem. A srácok nem kérdeztek semmit, előlre ültek, Aleyna elé tettem le magam, a zsákomat előhúztam az ülés mellől és egy pólót szedtem ki, melyet átnyújtottam. A kabátomat levadásztam magamról és elé tartottam, hogy egyik se lássa őt meg és én se figyelhessem. Nem maradhatott abban az ázott göncben, akármennyire is egy bombázó nő volt... majd legközelebb.  

Úgy bújtam hozzá, mintha az életem múlna rajta és az ujjaimmal a ruhájába kapaszkodtam, mert tényleg tudnom kellett, hogy itt van és nem csak a képzeletem szüleménye ez az egész. A legfurább az volt az egészben, hogy jelenleg nem vágytam az emberek közelségére, érintésére még inkább nem, addig Max érintése egyáltalán nem zavart, sőt, inkább segített abban, hogy végre elkezdjek kicsit megnyugodni és ne reszkessek úgy, mint a faágak a viharban. Lassan szívtam be a levegőt és lassan fújtam ki, mert reménykedtem abban, hogy ez is segít végre kicsit lecsillapítani a zakatoló szívemet. Nem érdekelt, hogy ki figyel minket, kivel jött ide Max, mert azokban a percekben kicsit megszűnt létezni a külvilág és úgy éreztem, hogy egy biztonságos helyen vagyok, nem pedig egy zajos és megannyi veszélyt hordozó szórakozóhelyen.
Nem vettem el tőle a cipőmet, viszont reménykedtem abban, hogy nem lépek bele semmibe se. Már csak tényleg az hiányzott volna. Szorosan bújtam hozzá, miközben kifelé sétáltunk, és amikor ismét megszólalt, akkor ráemeltem a pillantásomat. Addig úgy igazán nem tudatosult bennem, hogy munkában zavartam meg őt. Láttam, hogy tűzoltóruha van rajta, de annyira zaklatott voltam, hogy egészen eddig nem tudatosult bennem az, hogy ez mit is jelent.
- Nem akarok még több bajt okozni. Gondolom így is bajt hoztam a fejedre, amiért ide kellett jönnöd. – hangom alig hallhatóan csendült, de egyértelmű volt, hogy bűntudatom van azért, hogy ide kellett jönnie és esetleg miattam üti meg a bokáját. Nem akartam azt se, hogy a munkatársai miattam cikizzék, vagy éppen a főnöke előtt miattam kerüljön bajba. Kisimítottam az arcomba hullóhajamat.  
- Csak a kabátom, de Lucynál van a cédula, így majd visszajövök érte valamikor, ha nem viszi magával. – valójában soha nem fogok visszajönni érte, mert nem sok kedvem volt még nappal se a hely közelébe jönni. Legyenek boldogabbak a kabátommal, ha úgy van, mert ezek után biztosan még nehezebb lesz engem bármi hasonló helyre elrángatni. Tudom, hogy járhattam volna még rosszabbul is, ha nem sikerül elkeveredtem a pasitól, vagy nem találok menedéket, vagy ha éppen az italomba raknak valamit. Mindig akad rosszabb, de számomra a történtek is elegendő volt már ahhoz, hogy kiboruljak és nem akartam a többi eshetőségen lamentálni. Inkább csak időt akartam adni magamnak, hogy feldolgozzam azt, ami történt.
Némán sétáltam Max mellett, majd amikor kiléptünk a szórakozóhelyről, akkor kicsit megkönnyebbültem, aminek hangot is adtam egy kisebb sóhajjal. A hideg esti levegőnek köszönhetően újra reszketni kezdtem és libabőrös lettem, de legalább a hangzavar egyre távolabb került tőlem. Követtem őt a tűzoltóautó felé, de próbáltam az ott várakozó társai pillantását elkerülni. Nem akartam látni, hogy vajon mit gondolhatnak a helyzetről. Beszálltam az autóba a segítségükkel, majd a lehető legkisebbre összehúztam magam ott, pontosan úgy, mint aki láthatatlanná akar válni. Figyeltem, hogy Max mit csinál, majd elvettem tőle a pólót, és amikor elém tartotta a kabátját, akkor eltátogtam egy köszönömet, hogy utána átöltözzem. Megigazítottam magamon a ruhát miután belebújtam, ami természetesen nagy volt rám, a ruhámat pedig összehajtogattam és alig vártam, hogy kuka közelébe kerüljek és kivághassam oda. Hiába tudtam, hogy nem a ruha tehet az egészről és nem is én, amiért ezt a ruhát viseltem, attól még nem tudtam nem erre gondolni, hogy talán az hibám is az egész, mert túlzottan kihívóan öltöztem fel. Állandóan ezt harsogják mindenhol, hogy a nők tehetnek róla, minek ment oda, minek viselte azt, mintha csakis minket terhelne a felelősség…
Miután sikerült kicsit összeszednem magam, akkor ismét megszólaltam.
- Max, nem akarok láb alatt lenni és még nagyobb bajba se akarlak keverni, csak hívj nekem egy taxit és hazamegyek. Ha hazaértem, akkor írok, amint működőképes lesz a telefonom. Biztosan sok dolgotok van, és nem akarom, hogy netalán gond legyen még abból is, hogy ott vagyok. Plusz biztosan van jobb dolgod is, mint engem istápolni.  Otthon már nem érhet baj, és ott lesz Do… - de alig kezdtem bele a nevébe elharaptam a mondandómat, mert rájöttem, hogy Doug már nincs velünk. A családja érte jött és hazavitték már. Nem sok időt töltöttünk együtt, mégis nagyon közel került hozzám. Imádtam azt a kutyust és kicsit fájt is az elvesztése, ugyanakkor ezzel el is szóltam magam, hogy nem igazán akarok jelenleg egyedül maradni. Az biztos, hogy olyan lett volna a lakásom, mint egy világítótorony, mert égett volna minden villany. A csuklóm egyre inkább fájt, de egyelőre nem fordítottam neki nagyobb figyelmet.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Szavai apró mosolyt csalt ki belőlem. Értem aggódva szólalt meg. Részben igaza van, de ez elenyésző dolog.  
- Ez miatt ne aggódj, rendben? - szóltam csendesen és ezzel próbáltam a témát is csendben lezárni, hogy a munkahelyemről érkeztem hozzá. Ez nem fog gondot okozni. Pár óra múlva lejár a munkaiőm, szóval utána haza is vihetem. Vagy vissza visszük és utána átöltözve szépen csendben haza viszem. Ezért nem leszek lecseszve, hogy előbb abbahagyom a melót, majd legközelebb ennyivel korábban bemegyek, vagy máshogy oldom meg. Nem akadály, de most Aleyna fontos, egy ember életét mindig előtérbe szedjük, ráadásul a szomszédom, kit nemrég randira is hívtam. Igent mondott. Ettől pedig úgy örültem, mint egy kicsiny gyermek egy csokoládénak. A kabátja hiánya nélkül segítettem be a kocsiba, az én tűzoltókabátom bűzlik, azt nem kapja meg, de cserébe odabent megkapja a pólómat és eltakarva őt cserélheti át a ruhát magán. Szerencsére a póló elég nagy ahhoz, hogy mindent takarjon, de azért még erre rá is kell segítenem, hogy ne fázzon másutt. A kocsiban nem a lány volt a téma, hanem a korábbi baleset helyszíne, hogy úgy érzik legközelebb is ki kell majd menteni az ipsét, meg hogy kicsit vicces voolt a szituáció. Nem mozdultam el a lány mellől és a beszélgetésbe sem nagyon folytam bele. Most próbáltam társa lenni a magányban, akire ránézhet ha problémája akad. Hiszen engem hívott...van egy családja is, de mégis én voltam az első gondolata és ez valahogy megmozgatott bennem valamit. Jól esett. Persze hogy tetszett a ruha amit viselt, de ha sokáig viseli, márpedig eddig is sokáig viselte, akkor nagy az esélye valami betegségre. Azt meg nem akarhatom. Persze hogy jól állt rajta a ruha, szívesen megnéztem volna magamnak benne jobban, de más elsőbbséget érez. A jólléte. Hogy biztonságban érezze magát. A randin szívesen megnéztem volna rajta hasonló ruhát, de ez most elhalasztható. Majd legközelebb megejthetjük, hiszen ilyen állapotban nem akarom elvinni...érezze előbb magát biztonságban, nyugodjon meg, tudjon beszélni az esetről, vagy nyíljon meg előttem újra.  Szavaira felé néztem, figyeltem az arcát, az ajkait, ahogy a szavak elhagyják azt. Komoly volt az arcom, ahogy hallgattam és ahogy utána is megszólaltam.  
- Nem vagy láb alatt. Sose lennél. És nem, nem hagylak magadra, sose tenném, ez sem lesz kivétel. - szólaltam meg, ebből pedig nem engedtem. Szavai is azt hangoztatták, hogy szüksége van valakire, ám nem akartam azzal jönni, hogy hívjon egy rokont magához, míg jobban nem lesz. Nálam jobban senki sem tud rá figyelni, így ezt én magam veszem kezelésbe. Ha nyugtatóul hatok rá, akkor megteszek minden tőlem telhetőt érte. Igen, mint szomszédja, mint az, aki kicsivel is közelebb kerültem hozzá érzelmileg (testileg még nem) felelős vagyok érte. Segítek neki, ahol tudok és ahogy csak tudok bizonyos dolgokban. Nem hagyhatom pamlagon. Nem fogok hátat fordítani neki. Számomra ő egy fontos személy, de nem fogom állandóan hangoztatni. Éreztetni fogom. Közben azt kezdtem el figyelni, hogy mennyi idő mire beérünk és mikor fogom tudni haza vinni őt. Pár szó miatt a többiekhez fordultam, az időt figyeltem, szerencsére még egy óra és lejár a munkaidőm. A váltás hamarosan érkezik, így tudom a folytatást tervezni, csinálni. A kezembe venni. Szóval az autó befordult, megtette a szükséges utat, majd tolatva betolatott a helyére. A többiek kiszálltak az autóból, én visszatelepedtem Aleyna mellé, majd a kezéért nyúltam, hogy a kézfejére helyezem az enyémet.  
- Gyere. Sietek az átöltözéssel, a fiúkat megkértem, hogy keressenek neked valami melegebb ruhát, míg haza érünk... - feleltem neki kis mosollyal, majd felkeltem mellőle és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. Ha megtette, hogy felállt, akkor persze segítettem ebben, majd előbb lekecmeregtem az autóról, hogy aztán őt is leemeljem onnan. A póló szerencsére hosszú volt, eltakarta mit elkellett. A srácok hoztak neki egy pulcsit is, hogy maga köré tekerhesse, kapott egy női nadrágot, a méreteit ugye nem tudjuk, lehet nem is lesz jó.  
- Ülj le, mindjárt jövök. - mutatok az asztal irányába a székekkel, amolyan kis társalgó. Vállára simitok, majd arcára, szemeibe mélyen tekintek, jelezve, hogy itt biztonságos, nincs mitől tartania. Nem engedem, hogy bántódása essen, így aztán eltávolodok tőle az öltözők irányába, hogy át tudjak vedleni utcai öltözékbe. A fiúk addig szóba szeretnének elegyedni vele, érdeklődnek tőle pár dolog iránt, teával kínálják, étellel és nem kérdezik meg az állapotát, vagy hogy mi történt...látszik minden rajta. Az arcára van írva. Közben lekezelek az érkező váltással, átbeszélünk egy két dolgot, de közben a kezem is jár. Hamar gyorsan, hogy eltudjam innen is vinni a nőt. Igen, tetszik, igen, a szívembe zártam és igen...de mindez a jövő titka mi is lesz velünk. A batyumat felvéve a földről zárom be a privát szekrényemet, teszem a helyére az egyenruhát, majd visszatérek a többiekhez.    

Csak egy bólintással feleltem arra amit mondott, majd pedig átöltöztem. Igyekeztem a lehető leggyorsabban belebújni a pólóba és megválni az italoktól ragadó ruhától. Szerettem ezt a ruhát és sose voltam az a típus, aki csak egyszer venné fel, de most mégis ez a sors várt erre a ruhára. Nem akartam többet látni a szekrényemben. Nem akartam, hogy a ma estére emlékeztessen. Dühös voltam a barátnőmre, amiért magamra hagyott, hiszen ő rángatott el. Ha már az én szülinapomat ünnepeltük meg, akkor legalább lehetett volna olyan program is, ami inkább illik hozzám, de ő ragaszkodott a bulihoz és balszerencsémre én beadtam idővel a derekamat. Kezem megremegett miközben megigazítottam a pólót magamon, majd pedig a hajamat is kihúztam a póló alól és pár tincset a fülem mögé tűrtem, majd pedig újra leültem és neki dőltem az autófalának. Nem fürkésztem folyamatosan Maxwellt, inkább olykor kifelé bámultam, ha tudtam, vagy csak egyszerűen lehunytam a szememet és igyekeztem inkább máshova képzelni magamat, meglelni valamiféle belsőbékét, egy békésebb helyet, ami jelenleg roppant nehezen ment. Egyszerűen leginkább arra vágytam, hogy végre otthon legyek, lemoshassam magamról a hely bűzét és a férfi érintését, aztán pedig eltűnhessek a hatalmas takaróm alatt, mintha nem is léteznék.
Amikor a kezét a kézfejemre tette, akkor alig észrevehetően összerezdültem és riadtan nyitottam ki a szememet, a szívem újra kicsit hevesebben zakatolt. Túlzottan kizártam a külvilágot, így kellett pármásodperc mire rájöttem, hogy biztonságban vagyok és csak Max van itt mellettem, nem pedig más. Lassan kifújtam a levegőt, mintha ezáltal képes lennék megnyugtatni a heves ütemet játszó szívemet.
- Köszönök mindent, tényleg Max. Nem lett volna muszáj értem jönnöd, de te mégis megkerestél. – hangom alig hallhatóan csendült, de érezhető volt a hanglejtésemből, hogy tényleg hálás vagyok neki. Ekkor tudatosult az is bennem, hogy a korábban mondott dologra se feleltem, azt hiszem csak mormogtam, vagy mondtam bármit? Már magam sem tudom, össze voltam még mindig zavarodva és kimerült is voltam. Szerettem volna már magam mögött hagyni az elmúlt órákat, elfeledni örökre, ha lehetséges.  Követtem őt és hagytam neki, hogy lesegítsen a kocsiból. Sietve húzgáltam lejjebb a kapott pólót, majd újra megfogtam Max kezét, mintha csak attól félnék, hogy elillan, vagy kiderül, hogy ez az egész csak egy álom, vagy éppen a szörny, ami rám hozta a frászt az bármelyik pillanatban megjelenhet. Egy dolog számított, hogy nem akartam távol lenni tőle, mert mellette úgy éreztem, hogy nem érhet semmi baj se. Amikor felém nyújtották a ruhákat, akkor sietve megköszöntem, majd a lehető leggyorsabban elvettem az illetőtől, hogy aztán elrejtsem a csuklóm környékén lévő foltokat. Nem akartam, hogy Max észrevegye, ha eddig nem tűnt fel neki.
Rémület és félelem továbbra is ott ült az íriszeimben, de szavak helyett ismét csak bólintottam, amikor Max mondta, hogy üljek le. Figyeltem a távolodó alakját, de nem mozdultam meg. A lábaim nem igazán akartak engedelmeskedni, aztán egy kedves hangra figyeltem fel. Sietve pillantottam az ismeretlen nő felé, aki hozott egy pár zoknit is nekem, hogy nehogy felfázzak, majd készségesen megmutatta a mosdókat is, hogy feltudjak öltözni. A nadrág kicsit nagy volt, de szerencsére meg lehetett kötni. Pulcsiba is belebújtam, a korábbi ruhámat meg a kukába raktam. Miután felvettem a zoknit visszasétáltam a korábbi helyre, ahol már egy meleg bögre tea várt.  Hálás voltam azért, hogy senki se próbált meg a kelleténél többet beszélni vele, ha pedig kérdeztek valamit, akkor szinte csak tőmondatokban feleltem, mert most még az se igazán érdekelt, ha emiatt rossz véleménnyel lesznek rólam. Egyszerűen csak magányra vágytam. Úgy szorongattam a bögrét, mint aki abban reménykedik, hogy a belőle áradó melegség elegendő lehet ahhoz, hogy átmelegítsen engem is. Óvatosan néha kortyoltam belőle, de mire Max visszatért, addigra nem sikerült meginnom az egészet. Visszaraktam az asztalra, majd felálltam és újra megfogtam a férfi kezét, ha végre elmehettünk innen. Beszállva a kocsiba még visszapillantottam az épületre, utána pedig a mellettem ülőre férfira néztem.
- Biztosan nem lesz gond abból, ha most lelépsz? – aggódva csendült a hangom, mert tényleg nem akartam még nagyobb bajt okozni, mint amekkorát már okoztam. Biztos voltam abban, hogy sikerült már így is elrontanom a terveit, aminek köszönhetően még rosszabbul éreztem magam. Fejemet az ablaküvegnek döntöttem és figyeltem a félig még szunnyadó várost, bár igazából ez pontosan az a város volt, ami igazán soha nem pihent meg. Ha ő nem törte meg a csendet, akkor én se. Most még igazán zenére se vágytam, de ha bekapcsolta a rádiót, akkor nem nyomtam ki. Inkább csak meghúztam magamat az anyósülésen és próbáltam lehető leginkább észrevétlen maradni, míg nem egyszer csak megköszörültem a torkomat.
- Max, kérhetnék még egy kis szívességet? Megállnánk még valahol? – pontosan annyira óvatosan néztem rá, mint amennyire a hangom csendült. Nem akartam még jobban feltartani, de szerettem volna egy kis kitérőt és betérni az egyik kedvenc kajáldámba. Szerettem volna egy kis levest és tésztát hazavinni. Nagyon éhes voltam, plusz ott akkora adagot adnak, hogy legalább holnap is, vagyis ma lenne mit ennem, mert biztosan semmi kedvem boltba lemenni, vagy emberek közé menni a következő pár napban, vagy éppen főzni. Már előre láttam, hogy a kelleténél többször biztosan nem fogok felkelni az ágyamból.   

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

A buli nem sült el túl jól. Bár nem kérdeztem semmit sem, tele voltam kérdésekkel. Nem akartam felhozni a dolgot, azt akartam, hogy nyugodtságra leljen, bár míg össze készülődtem pár lehetséges momentumon és kérdésen átmentem. Csak neki akartam jót, így mindenképp rá akartam térni erre is. Ám szem előtt tartottam, hogy neki ez mennyire kényelmetlen, így nem akartam azonnal rátérni. Hagytam időt neki. Hagyok időt neki. Vele leszek. Megóvom. Szüksége lehet rám. Szóval igyekeztem az állomáson összekészülődni, hogy hamar haza tudjam vinni őt. A többiekre bíztam addig, míg mindezt megtettem és leadtam a műszakomat. Mert vége volt, érkezett a váltásom, így nem volt több okom a maradásra. Inkább Aleyna mellett akartam maradni. Félre teszek majd minden otthoni tennivalómat és mellé szegődök. Elsőbbséget élvez a szívemben, bár még sosem mondtam ki felé az érzelmeimet. De lassan talán eljön ennek az ideje is. Nem akartam jelenleg sokáig távol lenni tőle, valamiféle mentsvár voltam a számára és nem akartam ezen változtatni, így hamar megjelentem indulásra készen. Felkellve az asztaltól egyből én voltam számára az első, kézen ragadott, így indulhattunk is. Kérdésére elmosolyodtam.  
- Vége a műszakomnak, pár napot most itthon leszek megint. - válaszoltam egyszerűen az igazat neki. - Ne aggódj miatta. - fűztem még hozzá és indíthattam is az autót. Hamar haza akartam őt jutatni, ám minden kérésére ugrani akartam. Nem amiatt ami történt, hanem mert éreztem valami alakulót kettőnk között. Oka volt annak, hogy engem hívott és nem pedig mást. Ezt pedig nem hagyhatom csak úgy figyelmen kívül. Persze az autóban a csendet nem törtem meg, valójában nem ide való volt a téma, igyekeztem otthonra tartogatni mindezt. Kérdésére rápillantottam, majd egy nagyobb mosollyal fordultam vissza a vezetés felé.
- Persze. Mond az úti célt. - bárhová elvittem most jelen pillanatban, hogy jobb kedvre deríthessem. Hogy mosolyogni lássam, hogy újra derűsen lássa a világot. Ha elmondta mit szeretne, akkor arra indítottam az autót és ha kellett hát csendbe burkolóztam magam is. De éreztettem számára hogy jelen vagyok, nem hagytam hogy a negatív gondolataiba merüljön. Míg velem van, nem esik bántódása. Nem hagyom hogy baja essen. A kért helyen megálltam, ha úgy volt, akkor egyedül mentem be és bevásároltam, azt is amit kért, meg főzni is akartam neki, hogy normális ételhez jusson. Persze pénzt nem fogadtam el tőle, így hamar végeztem, akár velem tartott, akár a kocsiban maradt. Mindkét esetben igyekeztem a vásárlással, nem húztam el. Amint beültem az autóba már érdeklődtem hogyléte felől és indultam is. Aggódtam érte persze, sokat jelentett és akár ezt neki is itt rögtön megvallottam volna. De...egy piros választott el attól, hogy teljesen haza érjünk, 5 perc vezetést jelentett mindez. Szóval miután parkolóhelyet találtam az épület előtt lekapcsoltam a kocsin mindent, a szatyrot megragadva léptem ki a kocsiból és ha Aleyna is kiszállt, hát bezártam azt. Mellé lépve siettünk be az általam kinyitott épületbe, majd a lakása elé érve várakoztam míg a kulcsot előhalássza.  
- Szeretnéd, hogy veled maradjak? - őszinte volt a kérdésem, mely őszinte feleletre vágyott. Semmi másra nem vágytam, csak hogy biztonságban tudjam. Bárhogy! Figyeltem őt hosszasan, elidőztem a haján, az arcélén.

Öltözet

- Rendben, de ha volt bármi terved a következő napokra, akkora miattam ne mond le. Megleszek. – próbáltam úgy mondani az utolsó szót, hogy ne adjak még több okot arra, hogy aggódjon miattam. Nem szerettem mások terveit felborítani, ahogyan a középpontban se szerettem lenni, de most mégis úgy tűnt, hogy mind a kettőt sikerült elérnem. Ritkán beszéltem a saját érzéseimről, valahogy másokat meghallgatni mindig könnyebb volt, mint arról beszélni, hogy mi zajlik a felszín alatt és ez most főként igaz volt. Hálás voltam azért, hogy nem kezdett el faggatni, nem próbálta kitalálni azt, hogy mi is történt vagy mitől kerültem ennyire padlóra és mi hozta ennyire a frászt rám. Ahogyan annak is örültem, hogy a szórakozóhelyen is inkább a távozást választotta, mintsem hadjáratba kezdjem. Csendesen figyeltem a várost, olykor pár perc erejéig a szememet is lehunytam és próbáltam kizárni az elmémből a testemet átjáró fájdalmat. Egyre inkább fájt a kezem és egy-két helyen az oldalam is, ami nem meglepő, hiszen jó pár embernek neki mentem és egyszer még az a fickó is kelleténél jobban rászorított, amikor úgy érezte minden joga megvan ahhoz, hogy fogdosson. Lassan kifújtam a levegőt és megmasszíroztam a halántékomat, mintha azzal száműzhetném mindazt, ami történt.
Amikor belement, hogy megálljunk még út közben, akkor sietve mondtam el az üzlet nevét és a címet is. A házunktól gyalog 30-40 percre volt, kocsival még rövidebb idő lesz. Főleg most, amikor ennyire kihaltak az utcák. Én is kiszálltam a kocsiból, szükségem volt egy kis friss levegőre, meg már ismertek itt, így anélkül is tudták, hogy mit kell csomagolni, hogy bármit is mondanék. Viszonoztam a kedves köszönést és váltottam pár szót velük. Jelenleg úgy éreztem, hogy mosolygás a maradék erőmet is elviszi, de nem érdekelt ez se. Nem akartam megbántani őket. Kíváncsian néztem Maxra, miután megerősítettem, hogy a szokásos ételt kérem, hogy ő kér-e valamit. Fogalmam sem volt, hogy ő miként is áll az ázsiai konyhával. Sokan a kínait megeszik, de a koreai vagy japán ételekért már nem rajonganak.  Megköszöntem az étel és Maxnak is, hogy ő fizette. Szívesen kifizettem volna, de semmi energiám és kedvem se volt most erről vitát nyitni. Csendesen sétáltam vissza a kocsihoz, majd pedig visszaültem az anyósülésre és bekötöttem az övemet.
Továbbra se próbáltam beszélgetést kezdeményezni, pedig lehet az segített volna abban, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, de jelenleg fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék. Nem akartam a történtekről beszélni, talán azért se, mert féltem attól, hogy nem értené azt, hogy miért viselt meg ennyire az egész, min akadtam fent, mert azt mondaná rá, hogy ez semmiség. Én is tudtam jól, hogy sokkal rosszabbak történnek nőkkel ilyen helyen, de számomra ez is ijesztő volt, főleg, amikor nem akart elengedni az a férfi és még utánam is jött. Szerencsés voltam amiért el tudtam menekülni, de valahogy még se éreztem magam annak.
Követtem őt a házba, az ajtómig, inkább tűnt robotszerűnek a mozgásom, mintsem aki igazán tudatában van annak, hogy végre hazaért. A kérdésre megtorpantam és haboztam.
- Nem akarlak feltartani, biztosan fáradt vagy. – nagyot nyeltem, majd a kezemben lévő kulcscsomóval babráltam, de nem néztem rá. Egy helyben tipegtem, majd végül ráemeltem a pillantásomat. – 20 perc múlva? Kulcsot tudod merre találod. – Nem tudtam azt mondani, hogy szeretném, mert féltem attól, hogy akkor kényszernek érezné, így viszont nyitva hagytam a lehetőséget. Kulcsa meg volt, mert nála tartottam egy tartalékot, ha netalán megint elhagynám, akkor valahogy haza tudjak jutni. Ő pontosan tudta, hogy hol rejtettem el a pótkulcsot. Ha szeretne velem lenni még, akkor átjöhet, de előtte szerettem volna végre lefürdeni és kényelmes ruhába bújni. Mielőtt viszont még elmehetett volna lábujjhegyre álltam és nyomtam egy puszit az arcára. – Köszönök mindent. – majd pedig végre kinyitottam a bejárati ajtót, hogy aztán eltűnjek mögötte.
Miután sikerült kicsit rendbe szednem magam és melegítőbe bújom elkezdtem kipakolni a kaját a dohányzó asztalra, ha ő is kért valamit, akkor neki is készítettem tányért és evőeszközt, majd pedig magamra húztam még egy plédet is. Bekapcsoltam a tévét, de nem igazán fogtam fel, hogy mi is megy benne. Nem is számított, csak a falon lévő órára pillantottam, mintha így akartam volna szuggerálni azt, hogy hamarosan nyíljon az ajtó, mert nem akartam egyedül maradni. Végül levettem a töltőre tett telefonomat és bekapcsoltam a készüléket, hogy megnézzem keresett-e valaki, amikor megláttam Lucy üzeneteit, akkor csak annyit írtam, hogy ne keressen, majd lenémítottam a telefont és visszaraktam a töltőre. Nem akartam beszélni vele, mert úgy éreztem cserben hagyott.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Nem mondok le semmi programomat, mert azok mostanában nem léteznek. Vagyis de, amikor tudom, hogy a szomszédasszony távol van, akkor intézem el kisebb nagyobb, sürgetősebb dolgaimat. Amúgy minden mostanában körülötte forog. Még nem beszéltem róla anyunak, pedig már beszéltünk, hívtam őt, de róla még nem tárgyaltam. Miért? Még nem is randiztunk és össze sem jöttünk. Szomszédokként léteztünk eddig egymás felé... hát őőőő, igazából most is, csak mintha kicsit több is vibrálna a levegőben azóta. A gondolataim ide ragasztanak ezekhez a pillanatokhoz és agyalok rajta, hogy mégis mi van velünk? Aggodtam érte, ám nem a kocsiban út közben fogom őt kérdezgetni, hanem valami nyugodt környezetben, mondjuk az otthona melegében, ahol ismerős számára minden. Előbb azonban nyugodjon meg, főzök neki teát, viszek át nassolnivalót és ha akarja, akkor elmondhatja mégis mi történt ma este? Azonkívül amit sejteni vélek, de az ő szájából is hallani akarom. Mindenesetre a kitérőt megtettük, magam vásároltam be számára is, bár az ottaniak ismerték már, így kedvencfélét pakoltam be a kocsiba, így igyekezhettünk haza. Nem beszéltünk. Nem beszélt és én ezt tisztességben tartottam. Nem akartam zavart kelteni benne. Ha beszélgetni szeretne, hát itt vagyok és ezt jól tudja ő is. Nem akartam sem magára hagyni, sem másra, a családja jelenleg én voltam, mint idegen... de nem tartottam magam annak. A közelemben akartam tudni, hogy vigyázzak rá, hogy megóvjam. Átkell, hogy lendüljön ezen az egészen, ha készen áll. És a segítségére leszek. Történjék bármi! Ugyanezt tettem az ajtója előtt állva is. Biztosítottam az itt létemet és a döntésem útjában a fáradtság sem állhatott. Csend telepedett a társaságunkra, s ez kicsit nyomasztó volt. Féltem attól, hogy nem fog majd kérni belőlem, hogy magára akar maradni majd. Nem erőszakolhatom rá magam olyasvalakire, aki nem kér belőlem. Remélem nem ez lesz majd a helyzet. Megszólalt, rajtam pedig a megkönnyebbülés lett úrrá. Nem akart egyedül maradni, ez pedig jót jelentett.  
- Huszonöt perc. - egyeztem bele az időbe így, a kulcsot pedig valóban tudtam hol fogom megtalálni. Itt fogok lenni vele, nem tágítok, ha én lehetek a gyógyír számára, akkor meg végkép nem megyek sehová sem. Mielőtt azonban távozhattam volna ezen a pár méteren, mit lakásinkat elválasztották, újabb puszi került az arcomra. Apró mosoly kunkorodott arcom szélére, majd elhátráltam, hogy figyelemmel kísérjem addig, míg magára nem csukja az ajtaját. Utána léptem is a magam otthonába, hogy ida becsukódva magam is lezuhanyozzam, lemossam magamról az egész napos meló adta izzadságot, majd friss ruhát is előszedtem. Valamelyik nap hoztam haza édességet, csokit és török finomságokat, így ezeket a táskámba pakolva dobtam fel az asztalra, hogy itthon ne maradjon, ha indulnék át. Főztem teát, a múltkor ízlett neki az egyik, abból főztem két litert hamar, majd magamra vettem a táskát, a pótkulcsot, megragadtam az edényt, kiléptem, bezárkóztam, majd megnyitva a másik ajtót léptem be. TV-t nézett. Lepakoltam a főzőfülkébe a meleg edényt, hőálló bögrét szedtem ki a szekrényből, mint aki otthon van, majd lepakoltam a táskát is magamról. Előszedtem belőle pár dolgot, a csokit és az édességeket, kerestem neki tálcát és a bögre teával érkeztem meg mellé a kanapéra. Lepakoltam a dohányzóasztalra.  
- Egyél és igyál. - szólaltam meg végül, míg elhelyezkedtem mellette. Őt figyeltem kicsit hosszadalmasabban, ahogy betakarta magát, ahogy a TV-t próbálta figyelni. Nem akartam a napjáról kérdezni, hiszen eleve szar napja volt, ami az éjszakát illette. Ám érdekelt, hogy miért volt bulizni. Nem tartozott rám, hiszen csak szomszéd voltam.  
- Ha aludni szeretnél, csak nyugodtan, itt leszek. - mormogtam csendesen kis mosollyal a képemen. - Szereted a törökmézet? - kérdeztem végül meg, hogy eltereljem kicsit a figyelmét. - Majd elkell magyaráznod, hogy a korábbi nálad evett ételeknek mi a különlegességük... megcsináltam őket, de a tiéd jobb volt. - gondolkodtam el kissé magam elé meredve, majd felkeltem mellőle, hogy pár lépést megtegyek a konyháig lévő polcokig. Leszedtem egy újabb bögrét hogy tele töltsem teával és úgy ballagtam vissza vele. Elfogok mosogatni ez biztos, nem hagyom itt a szennyest. Figyeltem az arcát, ahogy figyel, ahogy a levegőt veszi. Vajon mi volt az ok a bulira? Egyedül volt? Vagy...vagy csak nem tartozik mindez rám? Tudni akarom? Naná!

Öltözet

Kíváncsian pillantottam az órámra, de meglepődve konstatáltam, hogy még csak 20 perc telt el azóta, hogy beléptem az ajtón. Apró sóhaj szaladt ki ajkaim között, de most még a tévé se tudott teljesen lekötni. Olyan lehettem, mint egy kutya, aki folyton időről időre bámulja az ajtót, hogy hátha végre hazajön a gazdi. Csak én nem a gazdit vártam, hanem Maxwellt, a szomszédomat, aki valamiféle különös oknál fogva egyre inkább fontosabb lett számomra ennyire rövid időn belül és érezhetően én is számára. Még randin se voltunk, de még is mindig számíthattam rá, hiszen ma se lett volna kötelessége értem jönnie, de ő még is megtette és haza is hozott. Vicces belegondolni, hogy mennyire dühös voltam azon az estén magamra, a sorsra és úgy mindenre, amikor elhagytam a kulcsomat, de most már belátom, hogy ennél jobban nem is történhettek volna akkor az események. Ha akkor nem veszítem el, akkor nem találkozunk és ki tudja még mennyi ideig úgy éltünk volna egymás mellett, hogy igazán nem is tudunk a másik létezéséről. Most meg mondhatni alig várom a következő pillanatot, amikor újra közöspillanatokkal ajándékoz meg minket az élet.
Sietve pillantok az ajtó irányába, amikor végre kinyílik és megkönnyebbülök, hogy tényleg átjött és nem gondolta meg magát. Figyelem a hátizsákot és azt is, ahogyan a konyhába sétál.  Figyelem, hogy mit csinál, de amikor egyértelműen rám nézne, akkor sietve pillantok vissza a tévé irányába, bár fogalmam sincs arról, hogy éppen mi megy. Lehet inkább valami filmet kellene berakni, ami képes lenne lekötni a figyelmemet, elterelni a gondolataimat erről a borzalmas estéről.
- Mikor is beszéltük meg, hogy ideköltözöl? – kíváncsian fürkésztem őt és egy egészen halovány mosollyal ajándékoztam meg. Nem voltam amúgy se nagy poéngyáras és ma történtek után még kevésbé éreztem erőt hozzá, de ezt akkor se tudtam kihagyni. Muszáj volt valamivel oldanom a hangulatot, vagy legalábbis az enyémet biztosan. Ha pedig nem értette miért is kérdeztem, akkor a hátizsákja irányába böktem és reménykedtem, hogy veszi a lapot és nem veszekedés vagy félreértés lesz az egészből.
- Mivel érdemeltem ki ezt a sok mindent, vagy ez a Max féle szeretetcsomag, hogy jobb kedvem legyen? – közben pedig lettem a rendes ételt és inkább csokit vettem el, amit pedig a friss teával öblítettem le.– Te nem eszel? Szerintem bőven jut neked is és szívesen megosztom veled. – ez nem csak az általa hozott nassikra vonatkozott, hanem arra is, amit még korábban vettem a boltban. Fogalmam sem volt arról, hogy mikor evett utoljára, így nyugodtan szolgálja ki magát. Van kaja a hűtőben is, de akár csinálhat szendvicset is. – Vagy csináljak valami vacsorát? – valószínűleg az ételkészítés is jobban lekötné a figyelmemet, mint ami ilyenkor megy a tévében. Nem is értem, hogy mit vártam, amúgy is nehéz normális műsort lelni, de ilyen tájt meg még inkább az.
- Köszönöm, de nem vagyok fáradt. – kicsit az voltam, de nem igazán mertem még az alvásra gondolni. Féltem attól, ha túlzottan nagy lesz a csend és lehunyom a szememet, akkor újra ott leszek a szórakozóhelyen, újra farkasszemet kell néznem azzal a férfival és mindent újra át kell élnem. Erre viszont határozottan nem álltam készen. – Igen, szeretem, de miért kérdezed? – kíváncsian fürkésztem őt, majd amikor a reklám kétszer olyan hangos lett, mint a korábbi műsor, akkor sietve nyúltam a kapcsolóért, hogy halkabbra vegyem a tévét, csak azzal nem számoltam, hogy a pulcsim ujja feljebb fog csúszni és láthatóvá válik a csuklómnál lévő korábbi szorítás nyoma. Sietve ejtettem az ölembe a távirányítót, majd visszahúztam a kezemre a pulóvert és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem látta meg. Nem akartam, hogy még inkább aggódjon. Pedig volt egy folt a derekamnál is, de eszem ágában se volt szóba hozni. Fülem mögé simítottam egy tincset, de nem mertem ránézni. Féltem attól, hogy mi lappanghat az íriszeiben. Düh? Harag? Aggódás?
Ha ő nem szólalt meg, akkor én se. Csak ültem ott és az ölemben pihenő kezemet, távirányítót fürkésztem, pedig még nem feleltem mindenre amit korábban mondott. A percek egyre inkább hosszabbakat lettek, mire megköszörültem a torkomat, mintha csak a hangomat szeretném meglelni ezáltal.
- Ha elárulnám, akkor nem tudnám legközelebb is elkészíteni és nem lenne miért átjönnöd, vagy nekem csak úgy becsöngetni hozzád. – hangom alig hallhatóan csendült, de biztos voltam abban, hogy így is hallja, viszont tele volt bizonytalansággal. Soha nem keveredtem még hasonló helyzetbe és annyira abszurdnak tűnt most ételekről beszélni, de fogalmam sem volt arról, hogy mi másról lehetne. Féltem mesélni az estéről. Mi van akkor, ha azt fogja mondani, hogy túlzásba estem és nem volt okom aggódni, vagy ha pont ellenkezőleg sül el a dolog és túlzottan ideges lesz?  Egyiket se akartam és a félelem egyre több gondolatot táplált, aminek egyelőre amúgy semmi alapja se volt.
- Kérdezd meg, amit szeretnél. – ha továbbra se szólalt meg, akkor én törtem meg újra a csendet, de továbbra se emeltem rá az íriszeimet.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Kérdése megmosolyogtatott és tudván hogy mire is gondolt, vállat vontam. Ennél több cuccom volt és hát mindezt viccnek szánta és hát nem is sok mindenem volt benne.  
- Hát... nem emlékszel? Már beszéltem róla, hogy a jövőből jöttem. - a mosolyom mindvégig rajtam volt, nem gondoltam komolyan, hiszen ilyesmi nem létezik, csak oldani akartam a kíváncsiságát és felakartam vidítani. Ami akkor is megtörtént volna, ha nem így alakul az este, no meg ha nem ez történik, akkor is átkopogtam volna hozzá, hogy megkérdezzem a napjáról. Szerencsére elvette az édességet és ivott is, így kicsit nyugodtabb lettem. Hogy mivel érdemelte ki? Hát...ha elmondanám neki, mit is érzek iránta...de nem most kellene. A ma történtek után -ami fogalmam sincs mi volt-, inkább nem akarom felbolygatni a kedélyállapotát. Majd máskor. Legközelebb. Egy alkalmasabb időpontban. Elég legyen számára a pillantásom, abban minden benne van. A saját jólakoltatásom most nem fontos.  
- Ettem mielőtt az üzeneted érkezett, köszönöm. - vallottam meg az igazat, ám mielőtt megsértődne... - Később szedek, úgyis kajás leszek. - mert biztos vagyok benne, hogy nem kettő percre jöttem át hozzá. Nem tudom mennyivel számoljak, mikor nem leszek számára teher, de zavarni sem akarom semmivel. Főleg a jelenlétemmel.  
- Nem. Majd kikérdezlek valami bonyolultabb ételről, miképpen készítsem el... - gondolkodok el egy pillanatra, hiszen ha ennyire ételt akar készíteni, hát fejben készítse el, jómagam meg majd odahaza megcsinálom. Teljesen jó lesz, főleg ha átakarom hívni egy randira, ami úgy tűnik elmarad most. Bepótoljuk. A fáradságát elnézem, de nem akar aludni, ebben biztos vagyok. Nem erőltetem, majd elalszik és akkor vigyázok rá. Nem fogom magára hagyni, hogy egyedül legyen, hogy reggel, vagy amikor felébred, csalódás érje. A törökméz bizergálta a fantáziámat, kérdésemre kérdéssel válaszolt, s mire válaszolhattam volna, hát a reklám szó szerint túlharsogott. Nem vettem le a figyelmem róla, láttam a kapkodást, a ruha alól kibukkanó színkavalkádot a karján. Láttam és azt is hogy milyen sietve húzta lejjebb magán a ruhát és ahogy nem mert rám nézni. Vajon az egy szorítás volt? Egy fickó volt a dologban? Bár ha elbújt abban a kis raktárban...biztosan. Hiszen nem volt benne annyi alkohol, hogy eltévedjen, vagy a zene hatása...nem. Láttam. Ám a korábban felhozott szavaimra csak- csak válaszolt, így pillanatnyira el is terelte a figyelmemet.  
- Óh, olyan nem létezhet, hogy nem láthatlak! - fejet ingattam bőszen, persze csak rájátszottam, amúgy a szavaim igazak voltak, abban nem volt megjátszás. A valóságot toltam elébe.  
- Beleőrülnék, ha nem láthatnálak. - és nem, nem is akartam visszaszívni ezen szavaimat és bocsánatot sem kérhetem az őszinteségem miatt. Az érzéseimet adtam át neki. Ám megkellett kérdeznem, egész végig őt figyeltem a csendben, mígnem mikor megszólalt, akkor nyitottam a szám én magam is.  
- Mi történt ma ott a buliban? - kérdeztem rá, miután “engedélyt” adott rá, bár ez előbb vagy utóbb megtörtént volna mindenképpen. Nem tudok úgy segíteni, hogy nem tudok dolgokat, csak tapogatni tudok, de azt meg nem akarok! Vele kapcsolatban nem.  
- És ne mond, hogy semmi...akkor nem takargatnád a nyomokat. - nem, nem akartam kérdőre vonni, mert semmi közöm sincs hozzá, de mégis én voltam az első gondolata, vagy kitudja hányadik, kit nem érhetett el és maradtam én. Remélem az első gondolata voltam. Együttérző voltam, kíváncsi és megértő. Nem akartam kényelmetlenséget okozni számára.  




Öltözet

Láttam a pillantását, mert ahogy mondani szokták a szem a lélektükre és olykor tényleg jobban ki lehet olvasni onnan azt, hogy mit is érez az ember, mint arra várni, hogy szavakba tudja önteni. Én viszont jelenleg nem mondtam semmit se, képtelen lettem volna rá. Ahhoz túlzottan össze voltam zavarodva és még mindig az este történtek hatása alatt voltam, hogy teret tudjak engedni még inkább annak, amiről árulkodott a pillantása, mint eddig tettem.
- Rendben, érezd magad otthon. – vagyis egyen és igyon amit akar. Jelenleg az én otthonom, az ő otthona is volt, vagy valami olyasmi. Nem akartam jelenleg ezt túlbonyolítani, meg az agytekervényeim se igazán forogtak már. Még mindig kicsit a történések hatása alatt voltam, másrészről meg az se segített, hogy hajnali 4-5 körül lehetett már. Idejét nem tudom mikor volt olyan, hogy ennyire későig fennmaradtam. Fáradt voltam, de még is minden erőmmel azon voltam, hogy ébren maradjak, mert féltem attól, ha behunyom a szememet, akkor újra ott leszek azon a szórakozóhelyen. Nem akartam újra átélni a történéseket, elég volt az a két folt, ami emlékeztetett arra, hogy nem csak képzeltem, hanem tényleg megtörtént.
- Majd elküldöm, hogy miként csináld meg. Ott le lesz írva minden tipp és jó tanács is. – volt egy kis receptkönyvem, szerettem lejegyzetelni a dolgokat, tapasztalatokat. Főleg, ha valami új étellel kísérleteztem, mert addig soha nem nyugodhattam, amíg úgy nem éreztem, hogy tökéletes lett. De most még ez is annyira távolinak tűnt, mert jelenleg még igazán ez se tudott lázba hozni, pedig a nővérem könnyedén megerősíthetné, hogy olykor mennyit tudok szövegelni az ételekről, pedig soha nem akartam szakács lenni. Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy ha igazán finomat eszünk, akkor azzal is lehet kényeztetni az emberek lelkét, mint oly sok minden mással is.
Nem akartam, hogy lássa a karomon lévő színkavalkádot, nem akartam senkinek se megmutatni. Legszívesebben egyszerűen lesatíroztam volna magamból, pedig tudtam jól, hogy azt nem lehet, de ennek ellenére is megpróbáltam fürdésnél. Ennek köszönhetően pedig csak még inkább sajgott azóta a karom és az oldalam, de a fájdalmat igyekeztem elnyomni, átverni elmémet és a testemet is, mert úgy egy fokkal könnyebb volt elviselnem azt, hogy nem tudom az estét kitörölni csak úgy az emlékezetemből. Nem néztem rá, még egy pillanatra se. Inkább csak az ölemben heverő távirányítót fürkésztem, vagy a pulcsiujjának a szélét babráltam az ujjaimmal, de legalább jelenleg nem vájtam a körmeimet a tenyerembe, hogy inkább az fájjon, mint a szorítás helye.
Szavai pár pillanatig melegséget csempészett a mellkasomba, a szívembe, de mégis valami mélyen legbelül meggátolt abban, hogy bármit is feleljek rá. Amilyen hirtelen dobbant egy nagyot a szívem, pontosan olyan hirtelen el is tűnt, hogy újra a szégyen, a félelem, fájdalom és még ezernyi csöppet se kellemes érzés vegye át a helyét. Szerettem volna elfutni, elfeledni mindent, de a ki nem mondott kérdés még is ott lebegett közöttünk. Én nem tudtam csak úgy elkezdeni a beszédet, ő meg nem tette fel a kérdést, így egyszerűen csak a labdát átpasszoltam neki, hogy kérdezzen, ha akar, én meg talán képesek leszek rá felelni.
Hallani lehetett a fali óra kattanását, a tévé fénye betöltötte a szobát, de hiába kérdezett, mert a felelet hosszú percekig nem érkezett. Többször kinyítottam a számat, de képtelen voltam a történéseket szavakba önteni. Helyette csak idegesen martam az ölemben heverő plédbe, mígnem alig hallhatóan végre sikerült megszólalnom.
- Lucy rávett, hogy elmenjünk bulizni, mivel ma van a születésnapom, de ennek ellenére se akartam igazán menni, viszont neki eléggé nehéz nemet mondani. Eleinte úgy tűnt, hogy talán minden jól is alakul, nem volt annyira vészes, mint gondoltam. – hiszen erre már talán Maxwell is rájött, hogy nem igazán vagyok bulikirálynő, aki minden nap vagy héten odavágyna. Még szökőévente is sok lenne elmenni egy ilyen helyre. – Aztán egyszerűen ott hagyott. Azt mondta, hogy pár perc és jön. Azt hittem piáért vagy mosdóba ment, de ő nem jött vissza, így utána indultam, hogy megtaláljam, amikor is megcsúsztam és egy férfi karjai között kötöttem ki. – nagyon nyeltem és úgy éreztem, hogy megfulladok. A kezem megremegett, de továbbra se néztem rá. Képtelen lettem volna rá. – El akartam menni, de nem engedett. – hangom fájdalommal teli lett és úgy éreztem, hogy minden levegő kiszalad a tüdömből, mire idegesen nyúltam a nyakamhoz, mintha csak le akarnék törölni onnan valamit. – Még mindig érzem azt, ahogyan a húsomba vájt, a pillantását , vagy ajkának az érintését, a nevetését. Ahogyan végigmért, vagy a pánikot, amikor azt hittem nem fogok tudni kiszabadulni. Ahogy utánam jött, az ajtó… - de eddig bírtam és heves zokogásban törtem ki. Lehet mások erre csak legyintenének, másokat nem hatna meg ez a dolog és azt mondanák örüljek, hogy ennyivel megúsztam, de valahogy nem tudtam teljes örömet érezni. Inkább félelmet és undort éreztem, és rohadt erős önvádat. – Talán nem kellett volna elmennem. Nem kellett volna azt viselnem. – fogalmam sem volt, hogy mennyire tudta kivenni a szavakat, mert a zokogásom egyre csak erősödött. Nem bújtam közelebb, nem mozdultam meg, vagyis csak annyira, hogy lehető legapróbbra összehúzzam magam, átöleltem a felhúzott lábaimat, mintha az segíthetne abban, hogy ne szakadjak darabokra, viszont ha Max közelebb jött, vagy megpróbált átölelni, akkor nem löktem el magamtól. Úgy bújtam hozzá és új kapaszkodtam a felsőjébe, mintha az életem múlna rajta, miközben a könnyeimmel áztattam el a textiliát.  

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Az étel elfogyasztása és a receptje alapján való elkészítése nem létfontosságú. Nem képez megható gondolatokat, de az, hogy Aleynával mi a helyzet, az már igen. Számomra ő fontos, persze hogy itt vagyok és beszélni próbálok hozzá. Lényegében nem érdekelt az étel, amikről beszélgettünk, terelni akartam kicsit őt is, ám nem sokra mentem vele. Ám valóban nem akartam erről beszélni, tudatni akartam, hogy mennyire fontos számomra, majdnem hogy csak szerelmet vallottam neki, az sem számított, hogy semmit sem szólt. Én kimondtam ebben a szar helyzetben, hogy tompítsam kicsit a helyzetet, ám a beálló csendre nem számítottam. Ahogy a kérdésre sem és a feltett kérdésem után érkező válasz áradatra. De legalább őszinte volt. Figyelmesen hallgattam végig a problémát, hogy Lucyval ünnepelték volna meg a szülinapját. Óh, születésnapja van? Megeredt a nyelve, én pedig le sem vettem róla a figyelmem. Hallgattam őt, s nem akartam lemaradni semmiről sem. Azt is láttam rajta, hogy ez a nap nem lett túl jó számára, szülinap ide vagy oda. Lucy lelépett és itt kezdődtek a bajok. Főleg a férfival. Szóval ez volt. Ez miatt a sok ital a ruháján, a szorítás a kezén és a vészhívás az irányomban. Eléggé megbánhatta, hogy elment, már mikor a hangja sírásra érződött, már akkor telepedtem is le mellé, hogy magamhoz húzva megöleljem, hajára simítsam kezem. A fickó részeg volt és akarta őt, de Aleyna nem és emiatt is került ebbe az állapotba.
- Rendben. Semmi baj. Itt vagyok. Itt nem lesz bajod. - soroltam a nyugtató szavakat irányába, hogy némileg megnyugtassam a jelenlétemmel, a hangommal, a közelségemmel. Kapaszkodott belém, én pedig nem engedtem el később sem, csak mikor megnyugodott, addig pedig ott voltam számára. Ha kellett akkor a szavaimmal nyugtattam meg őt. Nem akartam magára hagyni, főleg most, mikor a legnagyobb szüksége volt rám. Félre tettem fejben a felesleges témákat és az államat a feje búbjára hajtottam az ölelésem közepette. Nem tudom, hogy mi volt ezzel a terve Lucynak, de az rohadt mód nem jött össze. Remélem több ilyenre egyik sem adja majd a fejét. Én max ebédelni, vagy vacsorázni viszem el őt, nem pedig bulizni...és nem is tudom mennyi idős is. De számít ez egyáltalán? Addig pedig maradok, míg szüksége van rám. Nem akarom elhagyni. Most semmiképp sem.  


Öltözet

Nehéz volt újra visszarepülni a pár órával korábban történtekhez, úgy éreztem, mintha harapófogó kellene ahhoz, hogy beszélni tudjak róla, de aztán szép lassan megtaláltam a szavakat és hálás voltam azért Maxwellnek, hogy nem hagyott magamnak, nem éreztette azt, hogy az egész az én hibám. Az ölelése, a szavai, az érintései gyógyír voltak a láthatatlan sebeimre, ugyanakkor képes volt kicsit megnyugtatni a zakatoló szívemet, az összekuszálódott lelkemet is. Tudtam jól, hogy nem dughatom homokba se a fejemet, mert aztán láthatatlan módon fog felemészteni az egész, de valószínűleg ha Max nem lett volna ennyire támogató, akkor én se lettem volna képes már most beszélni róla, hanem inkább elfutottam volna, de afelől se volt kétségem, hogy rajta kívül nagy eséllyel senki se fogja megismerni azt, hogy miként is indult a születésnapom első pár órája.
Bemásztam az ölébe, ha tudtam és szorosan hozzábújtam. Nem akartam elfutni, úgy éreztem, hogy az ölelésében semmi baj nem érhet, mert ő megvédene és nem hagyná azt, hogy a lelkemet marcangoló démonok szép lassan elpusztítsanak. A könnyeim eláztatták a ruháját, de most ez se érdekelt, csak elvesztem az erős és védelmező karjai között, miközben lehető legapróbbra húztam össze magamat. Éreztem a gyengéd simogatását, ha véletlen pont odatéved az a keze, ahol a másik foltom volt, akkor egy alig hallható szisszenés biztosan elhagyta az ajkaimat és kicsit el is húzódtam, mert érzékeny volt az a terület.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig lehettünk így szótlanul és mennyi ideig próbált vigasztalni mire minden könnyemet elsírtam, mire a szívem és a lelkem is kicsit megnyugodott. Végül a fáradtság szép lassan legyőzött és az álom elnyomott az ölelésében. Egyenletes szuszogásom egyértelművé tette számára, hogy bealudtam. Lehet nem illett, de egyszerűen kimerültem. A történések, a sírás és úgy minden végül megfosztott minden erőmtől. Ha valahogy netalán úgy döntött, hogy átvisz az ágyamba, akkor arra se ébredtem fel, ahogyan karjaiba vette, majd ahogyan lerakott. Az álmok mezején minden annyira békésnek tűnt, de aztán kicsit megébredtem a távolodó hangokra, mintha csak a tudatalattim pontosan tudta volna, hogy már nem von magához közel. A hiánya pedig fájjon hatott rám. Ha volt lehetőségem, akkor még megfogtam a kezét, ha nem akkor csak megszólaltam. – Maradj, kérlek. – hangom kábán csendült és egy értelmű volt, hogy valahol az ébrenlét és az álom közötti világban ragadtam. Nem igazán voltam tudattomnál, majd át is fordultam a másik oldalamra, hogy ismét elnyomjon az álom.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Nem akartam sírni látni őt, de ez az élethez tartozik, akárhogyan sem akarjuk. Az ő sírása a lelkembe ég, a mellkasomat gyűri össze, miközben érzem miképpen rázkódik a teste az ölelésemben a sírásától. A születésnapja romokban, nem így tervezte mindezt...én meg ha tudom hogy mikor van a születésnapja, akkor mással készülök és előrébb hozom a randit. De nem,ez nem így történt, így aztán kiborult a bili. Aggódom. Úgy igazán nagyon. Suttogtam neki, simogattam, öleltem, tolakodó nem voltam és nem használtam ki mindezt a magam előnyére. Éreztem, ahogy elengedi magát, ahogy a sírás elhalkul, ahogy idővel a szuszogás váltja fel mindezt. Nem érdekelt az elázott felsőm, kicsit odébb távolodtam, hogy rálássak kellőképpen annyira, hogy ne ébredjen fel. Igen, aludt. Úgy igazodtam, hogy ne keltsem fel miközben úgy fogom meg éppen, és ne is ejtsem le, hiszen hirtelen mozdulattal vettem ölembe, a karjaimba és vittem be a hálószobába és tettem le az ágyára. A takrót is úgy igazítottam, hogy kellőképp rajta legyen, persze figyeltem arra is, hogy ne ébresszem fel semmivel se. Főleg ne hangoskodással. Próbáltam csendes lenni, olykor valami mindig aprón megnyikordult, de mindez nem riasztott el. Mindezekután elakartam hátrálni az ágytól, de Aleyna kérlelése meglep, mire meg is torpanok, s figyelem az alvó lányt. Alszik, s mégis ilyenre kér engem, a szomszédot. Maradjak. De hogy tehetném meg? Hogyan maradhatnék? És hol? De legfőképp; miért? És mi lesz akkor ha felébred és az ágyában talál? Kirugdal és soha többé látni sem akar majd? Mégis hogyan élném én azt túl? És hogyan magyarázzam meg, hogy ő akarta a maradásomat? Elhinné? Visszatelepedtem az ágyra, leültem, majd mellé feküdtem, letoltam magamról a cipőt és úgy igazodtam, hogy kényelmes legyen és ne kelljen elengednie Aleynának. Őt figyeltem, mígnem átfordult a másik oldalára. Elmosolyodtam, egy ideig figyeltem, majd kikeltem mellőle az ágyból, hogy kilépjek a hálószobából, lekapcsoljam a TV-t, a villanyokat és visszatérjek mellé. Áthajoltam annyira, hogy megsimogathassam az arcát, majd a fülébe suttoghassak.
- Jóéjszakát. Én itt leszek. - elmosolyodtam és elfeküdtem mellé úgy ruhástól, szerencsére friss és tiszta ruháim voltak, így nem aggódtam a kosz végett. Fáradt is voltam kicsit, így hamar elnyomott az álom. Nem forgolódtam, egyhuzamban aludtam az első ébredésig. Talán reggel fél nyolc is lehetett már, mikor kidobott az ágy. Aleyna még az igazak álmát aludta, így halkan és óvatosan másztam ki mellőle, hogy fel ne keltsem. Kiosontam a szobából, hamar átmentem hozzám, hogy elvégezzem az alapvető szükségleteimet, fogmosás ás Wc elintézése, majd elkészítettem egy kávét... ezt nem a lánynál akartam elkészíteni. És át is öltöztem még frissebb ruhába. Így mikor mindennel elkészültem, vissza is tértem az ő lakására. Ott ittam meg a kávémat és körül néztem, hogy milyen főznivalóhoz van alapanyaga, de úgy döntöttem, hogy átcuccolom az alapanyagokat hozzá és itt főzök meg. Így is történt. Szerencsétlen szomszédok, nem érthetik, hogy mi a helyzet velünk, de sebaj. Lesz még idejük gondolkodni.  
A főzésnek is neki álltam, nem hangosan, Aleyna szobaajtaját is behajtottam, hogy ne szűrődjen be feleslegesen a zaj. Teát készítettem, a kedvenc teájából, melyet találtam. Persze el is mosogattam, hiszen nem hagyhatok kupit nála. Darált húsos kosárt csináltam, gombás töltelékkel, sütőben sütve. Ügyeltem arra is, hogy olyan hússal készítsem, melyet ehet a lány. Az ételt a sütőbe pakoltam, már így is remek illata volt, hogy még nincsen kész. Köret is készülne, csak még nem tudom mi legyen hozzá... otthonosan mozogtam a konyhájában, hamar rátaláltam a füszereire, de otthonról is hoztam egyet kettőt, hiszen itt nem találtam kedvemre valót. Átjáró ház lett Aleyna otthona, de nem akartam egyedül hagyni őt most.  

Öltözet

Ébredést követően a kezem az ágy másik oldalára vándorolt, de nem találtam ott senkit se. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy csak álmodtam az egészet és Maxwell nem aludt mellettem. Lassan kinyitottam a szememet, de tényleg üres volt az ő oldala, aztán viszont észrevettem, hogy az ajtóm csukva van, ami rám nem volt jellemző. Alig hallhatóan sóhajtottam, majd megdörzsöltem a szemeimet, mígnem végül az ablakon át fürkésztem azt, ahogyan a szellő játszik a fák lombkoronájával, miközben az éjszaka emlékfoszlányai kezdtek visszatérni. Szép lassan minden emlék visszatért, még azok is, amelyeket legszívesebben inkább örökre elfelejtettem volna. Újra az ágy másik oldalára pillantottam, mintha abban reménykednék, hogy talán most meglátom a keresett személyt, de nem így volt. Ez a felismerés pedig kicsit szomorúvá tett, mert reméltem, hogy nem hagy magamra.  
A percek egymást követték, de egyáltalán nem siettem sehova se, így nyugodtan heverésztem, mintsem neki vágjak a mai napnak és mindennel szembe kelljen néznem. Végül kénytelen voltam kimenni a mosdóba. Még mindig kicsit fáradt voltam, az oldalam hasogatott és a csuklóm is fájt kicsit ott, ahol a szorítás emlékét őrizte a bőröm. Megmostam az arcomat, fogat is mostam, majd amikor elindultam vissza a szobámba, akkor lettem figyelmes kisebb zajokra, mintha valaki lenne a konyhámban. Lassan és nesztelen léptekkel indultam el a hangok forrása felé, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet a lakásomban. Maxwell lelépett, legalábbis még pár perce ebben a hitben voltam. Ha pedig valamelyik testvérem toppant volna be váratlanul, akkor rég felkeltettek volna. Pár pillanatig haboztam, hogy előmerészkedjek-e, vagy inkább visszamenjek a szobámba és keressek valamit, amivel meg tudom védeni magam, de végül inkább próbáltam bátor lenni és kidugtam a fejemet, hogy belessek a konyhába.  
- Max? – meglepetten csendült a hangom és reméltem, hogy nem látta azt, hogy úgy kukucskáltam be, mint egy kisegér, aki éppen az egérlyukból méri fel a helyzetet. – Azt hittem, hogy elmentél. Nem találtalak, amikor felébredtem. – ez az utolsó elég furán hangzott, de ez volt az igazság. Az rémlett, hogy az ölelésében aludtam el a kanapén, miután kisírtam a lelkemet is, aztán mintha arra kértem volna, hogy maradjon, miután átvitt a szobámba. Kicsit idegesen túrtam a szénaboglyára emlékeztető hajamba, mert fésülködésre még ma nem került sor.
Mosolyogva vettem szemügyre a konyhámat, ahol szemmel láthatóan otthonosan érezte magát, majd közelebb sétáltam hozz és puszit nyomtam az arcára, aztán rövid időre kicsit hozzábújtam, ha volt pár pillanatnyi ideje főzés közben. – Jó reggelt. Köszönök mindent, ami t értem tettél és azt is, hogy nem léptél le. – suttogtam neki, majd a tea illatát követve hamarosan meg is leltem azt és töltöttem magamnak. Bögrét leraktam a pultra, amíg felültem rá és onnan figyeltem őt. – Mi finomat készítesz? Ez lesz a születésnapi ebédem? – kíváncsian fürkésztem őt, majd belekortyoltam a teámba, ami mennyei volt. Imádtam ezt a teát, mindig segített felébredni és varázslatosabbá varázsolnia a reggelemet.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Meglepődők a saját nevem hallatán. Nem számítottam rá ilyen hirtelen, így meg is riadok, de végül már nyugodtabban figyelek a lány irányába, hiszen ő ébredt fel. Látványa megmosolyogtat, no nem az állapota, hanem hogy ébren van.
- Jó reggelt. - fordultam felé, a kaját otthagyhattam, nem lesz baja, nem fog lesülni, így aztán a lányt szemléltem. Remélem kipihente magát, remélem már nem érzi magát olyan ramatyul, mint az éjjel.  
- Nem, nem hagylak egyedül. - hunytam le egy pillanatra a szemeimet, majd kiengedtem a levegőt. - Nem akartalak felkelteni az ébrenlétemmel. - vallottam be neki, hogy miért sem talált az ágyának másik felében. Nem akartam egyedül hagyni a lakásában. Nem akartam azt hitetni vele, hogy nem kell számomra. Nem akartam elhitetni vele, hogy semmire sem kell. Nem akartam a gondolataival magára hagyni. Szüksége van rám. Ahogy nekem is rá! Ezért is maradtam. Látni akarom őt még sokáig, így aztán nem tudtam megtenni, hogy lelépjek és hát...miért is tennék ilyet, mikor fülig szerelmes vagyok...? A konyhát figylete, majd közelebb jött, hogy puszit adjon, ami megint csak megmosolyogtatott.  
- Bocs a konyha miatt, rendet teszek... - nincs nagy rumli, így nincs okom erre sem, de engedélyt sem kaptam rá, de nem akartam egyedül hagyni egy főzés erejéig sem. Maradt ez a verzió. Ez mégis csak jobb, mint rendelni, vagy odaát lenni. Megköszönte a dolgokat, elmosolyodtam és szabad kezemmel is megöleltem, magamhoz húztam és csókot adtam a feje búbjára. Ami még engem is meglepett, az arcom hűen tükrözte mindezt. Szóval ez mi is lehetett most? Elkezdődött? A szemem sarkából figyeltem tevékenységét, majd azt is figyeltem, ahogy a pultra ül.  
- Születésnapi ebéd? - fejet ingattam. - Ennél többet érdemelsz. Ez csak egy Maxwell féle előkóstolás... néztem rá csillogó szemekkel és mosollyal. Végül megköszörültem a torkom és odafigyeltem a kajára is. - Enned kell valamit, szóval ez a könnyű étel kényelmes lesz a gyomrodnak. - szólaltam meg, majd közelebb léptem hozzá és fürkésztem kis ideig némán.  
- A gombát szereted azért? - kérdeztem meg félve és annál kíváncsibban. - És igen...nem mondhatsz nemet, ha kedveskedni akarok szülinapod alkalmából. - mégis csak jobb lehetek egy bulinál, ha nem zavart el melegebb éghajlatra, szóval ez máris többet mond minden egyéb más szónál. És ez boldoggá tesz.  
- Bár nem csak ez miatt. - sunyinak tűnő mosoly került, de hamar el is tüntettem onnan. Nem ugorhatok ebbe csak úgy egy fejest, ha ő meg nem akarná ezt az egészet. És hát nem is most kellene ezt az egészet meglépnem... talán majd legközelebb, ha még lesz olyan. Pozitívan kell néznem a dolgokat, így biztosan lesz olyan...

Öltözet

- Nem kell bocsánatot kérned. Sőt, a helyedben inkább aggódnék, mert a végén még bezárom az ajtót és eldobom a kulcsokat, hiszen főzöl és takarítasz. Kész főnyeremény vagy. – játékosan csendült a hangom és mosolyogva fürkésztem őt. Jó volt kicsit bolondozni és nem hagyni azt, hogy az éjszaka árnyai teljesen magukkal rántsanak. Valójában menekültem az emlékek elől, pedig tudtam, hogy butaság ezt tenni, mert idővel csak minden még rosszabb lesz és nagyobb erővel fog bekebelezni az egész, mintha most néznék vele szembe.
Elvesztem az ölelésében, amikor megéreztem a fejem búbjára adott puszit, akkor elmosolyodtam és egy pillanatra minden annyira természetesnek hatott. Olyan volt, mintha ez bevett szokás lett volna nálunk, mintha minden reggelünk így indulna, pedig egyáltalán nem volt igaz, de nem bántam volna, ha igazzá válik. Nem voltunk egy pár, vagy legalábbis soha nem mondtuk ki ezt, hiszen még igazán randin se voltunk, de még is olykor úgy viselkedtünk egymás társaságában, annyira természetesnek hatott a másik közelsége, mintha már régóta egymás életének a részesei lennénk. Végül kibújtam az öleléséből és mentem megkeresni a teát, hogy aztán a pulton foglaljak helyet.  
- Előkóstolás? Akkor meg kell kérdeznem, hogy mi lesz a főfogás? – újfent kicsit bolondozva csendült a hangom, majd hogy kicsit húzzam őt eléggé félreérthetően végigmértem, végül  pedig hümmögtem egy sort, mint akinek nagyon is tetszik amit lát. Persze, hogy csak szórakoztam vele, mármint részben. Még kicsit magamat is megleptem ezzel, mert ez a viselkedés nem igazán volt jellemző rám, de jobb volt ebben a fura játékban elveszni, mint a sötétségben, ami ott loholt rendületlenül a nyomomban és csak arra várt, hogy visszarántson és elzárja előlem újra a fényt. Sietve emeltem ajkamhoz a poharat és ittam pár korty teát, mielőtt újabb hülyeséget mondanék vagy tennék. – Illata jó, kíváncsian várom, hogy mivel lepsz meg. – őszintén csendült a hangom, mert tényleg jó illat lengte be a lakást és kíváncsi voltam arra, hogy milyen ételt is készít.
- Nagyon szeretem, az egyik kedvencem. – hamar megkapta a választ a kérdésére, majd az újabb kijelentésére elmosolyodtam. – Nem fordítva kéne lennie, hiszen az én születésnapom van, akkor az én kívánságaimat kellene teljesíteni és nem a tiédet, vagy tévednék? – ugrattam őt, ha pedig kartávolságon belül volt, akkor kinyújtottam a karomat és közelebb húztam magamhoz. Nem sokkal ezután viszont a mosoly eltűnt az arcomról, mert pillanatok alatt villant be az este történtek, amikor egy kellemetlen alak állt ennyire közel hozzám. Hirtelen úgy éreztem, hogy megfulladok és újra ott vagyok. A kezem megremegett, elengedtem őt és lesütöttem a pillantásomat, mert pontosan ettől féltem, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban fog lecsapni az emlékek hada, mert voltam olyan ostoba, hogy azt hittem elbújhatok előlük.
Ölembe ejtettem a kezeimet, megköszörültem a torkomat és kicsit elveszetten csendült a hangom, amikor újra megszólaltam.
- Max – a pillantásommal újra megkerestem őt. – Megtanítanál verekedni, vagy az önvédelemre? Talán úgy kevésbé félnék. – nehéz volt beismerni, hogy félek, de ez volt az igazság. A félelem túlzottan erősen élt bennem és tartottam attól, hogy netalán ha újra hasonló helyzetbe kevered akár az utcán is, akkor nem lesz ekkora szerencsém. Féltem egyedül maradni, mert úgy éreztem, hogy védtelen vagyok.
A korábbi bolondozásnak nyoma se volt már, egyszerűen elillant, mintha csak a képzelet szüleménye lett volna. Talán nem most kellett volna előhoznom ezt a témát, de úgy éreztem, hogy mellette lehetek őszinte. Ő nem fog megharagudni azért, mert jelenleg ennyire könnyedén változik a hangulatom, ő biztosan megérti, hiszen még túlzottan friss volt az egész és nem tudtam, hogy miként is kellene megbirkóznom mindazzal, ami történt.  

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Nem mondanám magam főnyereménynek, de a szavai melegséget okoznak bennem és mosolyt a képemre. Sosem gondoltam volna, hogy mosolyt tudok még csalni egy nő arcára. Kellemeset csalódtam és jól is érzem magam vele. Talán tényleg a sors rendelte el így. Talán mindig is szükségem volt valakire, aki kirángat a munka adta pörgésből és nem ad okot arra, hogy agyaljak a múltamon. Jó ez így. Hagyta magát elveszejteni az ölelésemben, majd a pultra csüccsent fel teával az ölében. Onnan fürkészett, onnan iszogatta a teát. Jó érzés volt, ahogy néz, ahogy elnézi nekem, hogy itt vagyok, hogy nem zavar el, hogy otthonában láthat...kellemesen tölti el az ő lelkét is. Még ha mindez szokatlan is valóban. De majd meglépem a dolgokat előbb vagy utóbb. Kíváncsi volt, hogy mi lesz majd a főfogás, láttam ahogy végig mért, majd jóízűen nevetni kezdtem, míg ő a poharat a szájához emelte. Tetszett ez a fajta megmozdulása (is) felém, mellyel valóban elhittem most már, hogy lesz lehetőségem. Elhiszem most már, hogy tudok tenni felé egy lépést, majd még egyet. Addig megyek, míg teljesen el nem érem őt és magamhoz nem ölelhetem. A kaja jó illatát dícséri, de inkább kóstolná, mert szereti a gombát. Szóval ezt eltaláltam nagyjából, ami jó hír. Innen már csak egy lökés kellene és egy nagy hajrá, hogy célba is érjek. De nem sietek. Nem kapkodhatom el. Ha megteszem és eszelősen száguldok előre a nem létező síneken a szakadékban végezhetem. Lassan járj, tovább érsz. Ami a szülinapi kívánságot illeti, széles mosolyt kapott, miközben szemeimet is felemeltem rá.  
- A szülinapi kívánság egész napra szól, bármelyik pillanatban kívánhatsz. 0-24-ben. - kacsintottam rá jókedvűen, hiszen ez a bolondozás az ínyemre való volt és nem akartam sírni látni. Az elkeserített, kifordított magamból és minden erőmmel azon voltam, hogy jobb kedvre derítsem. Most sem lenne másképp, bármikor megtenném érte, de nem akarom a bajba zavarni. Biztonságban akarom tudni fixen. De hogyan vitelezhetném ki? A másodpercek töredéke alatt ért hozzá a karomhoz és húzni kezdett magához. Persze nem voltam makacs és akaratos, közelebb léptem hozzá, míg szemmel tartottam iriszeit és ajkait, a szívem is egyre hevesebben kezdett dobbanni. Vajon...vajon mi? Mi lesz most? Ezernyi forgatókönyv pergett le előttem, ám a mozdulat megakadt, ahogy Aleyna is eleresztett és lesütötte a pillantását. Vajon mi történhetett ebben a pár másodpercben? Vajon meggondolta volna magát? És ha én nem? Nem mozdultam félútnál tovább, álltam ott nyújtott kézzel, míg meg nem léptem a maradék távolságot a kérdése közben. Két kezem a pultra raktam, Aleyna mellett közvetlen jobb és bal odalán. A fejem pedig a lány buksija előtt volt, ahol a fejemet az övének döntöttem, s figyeltem a haját, majd megismételtem a szavait.  
- Önvédelemre Aleyna? - suttogtam, bár csak ketten voltunk a lakásban, nem zavart most semmilyen hangfoszlány sem. - Elvihetlek, ahol foglalkoznak ilyennel, megmutatják az alapokat, aztán majd otthon mutathatom a többit is... - újabb suttogás, majd bal kezem felemelve simogatni kezdtem a hozzá közelebb eső karját, vállát, nem durván, épp csak érintettem. Tudnia kellett, hogy itt vagyok, nem eshet baja.
- Semmi baj nincs, ugye tudod? Itthon vagy. Itt vagyok és vigyázok rád. - már nem suttogtam, érthetően mondtam el úgy hogy tisztán halja szavaimat. Még ilyen közelről is. Hogy ne azt higgye, hogy egy ilyen rémség után faképnél hagyom...pont ellenkezőleg. Itt marasztal, itt tart, ide ragadtam és el sem akarok menni innen.


Öltözet

- Igazság szerint azt hiszem nincs mit kívánnom, mert amire vágyom az már teljesült. – hangom komolyan csendült és őt fürkésztem. Nem volt szükségem semmilyen ajándékra, nem vágytam tortára, énekszóra és semmire se. Rá volt szükségem és ő pedig itt volt velem. Itt volt velem akkor is, amikor kiborultam és most is, amikor menekültem a boldogságba az árnyak elől, ezért pedig hálás voltam neki. A szívem legmélyén pontosan tudtam, ha azok az árnyka beérnek, akkor ő ott lesz és el fog kapni, nem fogja hagyni, hogy bajom essen és elsüllyedjek a sötétségben. A karjai között menedékre lelhetek és ennél többet nem is kívánhattam volna az élettől. Vagy talán még is volt egy kívánságom, hogy ez a pillanat soha ne múljon, ahogyan itt vagyunk a konyhámban, úgy, mintha ez mindennapos lenne. A jókedv és vonzalom kavalkádjában, ami összeköt minket. Nem tudom, hogy miként érdemeltem ki őt az élettől, de reméltem, hogy egyszer nem arra fogok ébredni, hogy nincs többé már és az egész csak a képzelet szüleménye volt.
Kinyújtottam a karomat, hogy megérintsem őt és közelebb húzzam magamhoz kicsit elszakítva őt a főzéstől. A gondolatok kavarogtak a fejemben és még magam sem tudtam, hogy mi is lenne a következő lépés, de aztán az árnyak közbeszólottak, mielőtt a szívem tovább alakíthatta volna a történéseket. A kezem úgy hullott vissza az ölembe, mint az elszakadt marionett bábu karjával történne. Beismerni a félelmet nagyon nehéz volt, nem csak amiatt, mert tudtam jól, hogy a boldog pillanat könnyedén fog elillanni ez által, hanem egy részem attól félt, hogy ezzel túl nagy teret adok neki és soha nem leszek képes legyőzni azt, túljutni a félelmen. Pedig azt mondják, hogy beismerni a félelmünket erőt ad, de én most valahogy másként láttam.
Ő közelebb jött, én nem mozdultam. Tudtam, hogy a karjai mellettem pihennek a pulton, amikor pedig a fejét enyémnek döntötte, akkor lehunytam pár pillanatra a szememet és hagytam, hogy a közelsége megnyugtasson, az illata pedig az erdőket idézte meg, mire egy nagyon halovány mosolyra görbült a szám, de aztán el is tűnt róla.
Amikor megismételte a kérdést, akkor csak egy ühüm hagyta el a számat, mert talán ha tudnám, hogy mit is kell pontosan tenni, akkor úgy érezném, hogy van esélyem és kevésbé érhet baj. Emésztettem a válaszát és kicsit szomorú is lettem, nem tetszett, hogy mástól tanuljak. Tőle akartam. Aztán a gyengéd érintése, a simogatása nyugtatólag hatott az idegeimre, végül felpillantottam rá és egy aprót sóhajtottam. – Szóval az elején nem akarsz velem bajlódni? – nem gondoltam teljesen komolyan, bár ezt ebben a helyzetben talán nem tudta leolvasni az arcomról. – Rendben, akkor menjünk, vagy ha megmondod melyik helyet érdemes felkeresnem, akkor elmegyek egyedül is. – nem lesz gond, nem retteghetek állandóan attól, hogy mi lesz akkor, ha el kell valahova mennem, vagy ha sötétben kell hazajönnöm. Eddig is sok rossz volt a világban, az utcákon, de eddig még is valahogy távolinak tűnt az egész, mintha engem soha nem érhetne utol.
- Tudom, de örökké se lehetsz mellettem, mármint minden pillanatban és nem félhetünk attól, hogy netalán mikor kapok pánikrohamot, mert félreértek egy helyzetet. Le akarom győzni azt, amit ez az eset kiváltott belőlem. – hangom határozottan csendült, miközben elvesztem a pillantásában. – Nem akarom, hogy örökre visszarántson és távoltartson tőled. – az utolsó szót pedig kicsit erőteljesebben ejtettem ki. Nem akartam azt, hogy máskor is ennek az emléke miatt hátráljak meg, mint az előbb. A pillantásomat pedig övébe fúrtam, miközben kezem mellkasára siklott.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Nem akarja a kívánságait már terítékre tenni, hiszen már megnyert vele valamit. Vagy valakit. Hiszen megnyert magának engem, én ott vagyok számára bármikor és nálam nagyobb, jobb kívánság nem is kell számára. Elmosolyodtam, hiszen érzékenyen hatott rám a dolog. Főleg hogy rám is nézett közben, miközben mondta, így biztosra veszem, hogy rám értette mindezt. Ez pedig igazán jól eső érzéssel borított be. Örültem ennek a fordulatnak, ahogy annak is, hogy magához húzott...bár fogalmam sincs miért és hogy mit kellett volna tennem...de változott a dolog és megkellett nyugtatnom őt, hiszen elveszett félig valahol másutt fejben. Közelebb mentem hozzá, hogy nyugtatója lehessek és cirógatni is kezdtem karját, hadd érezze a jelenlétemet, hogy ne csak egy illékony dolog legyek számára most. De felhozakodott az önvédelemmel is, melyre választ is kapott. Persze, sejthettem volna, hogy nem fog neki tetszeni, így a replikáét elhallgatva fejet ingattam, hogy érezze is.
- Nem erről van szó. Csupán látnod is kell, hogy miről van szó...ha én most elkezdenélek tanítani...a magyarázataimat úgysem értenéd elsőre. Szóval kell egy első óra...aztán jöhetek én. - magyaráztam meg neki, jobbára mindezt látnia kell, hogyan is működik. Mert az oké, hogy én otthon lefogom hátul...megmagyarázom neki mit kell tennie, de mi van ha nem érti meg hogyan mozduljon ki belőle? Meg mi van ha nem vesz komolyan? Látnia kell, hogy mások hogyan mozognak...erre tudni kell építeni majd. És ezt ketten megcsináljuk. Persze egyből lehúzza ezzel a rolót a szavaival, végig hallgatom, ellépek tőle annyira, hogy álla alá nyúlhassak és felemelhessem azt, hogy rám nézzen.
- Nem. Te velem fogsz jönni. - ellentmondás nem tűrő hangon ejtettem ki a szavakat, nem voltam durva sem és érzéketlen végképp nem. - Nem fogom hagyni, hogy egy magad légy a terheiddel. - újra megszólaltam mg mindig a szemeit kutatva, figyelve íriszeit. - Bízz bennem, jó? - mosolyodtam el aprón, de annál mély érzelemmel, majd arcára simítottam tenyeremet, ezzel eleresztve az állát is. Tudom, hogy mire gondol, de első alkalommal elkísérem őt, aztán majd együtt fogunk gyakorolni, de biztos leszek benne, hogy felfogja keresni még az oktatót. Nem akarom, hogy csalódás legyek neki. De ezt az első lépést együtt kell megtennünk, hogy aztán ő tudja meghozni a következőt. De tudnia kell, hogy ott leszek vele végig. Meg is véleményezi a dolgot, mindvégig szemmel tartom, fürkészem őt, majd mikor a mellkasomhoz emelte a kezét, rá simítottam a kézfejeire.  
- Ley.... - szólaltam meg csendesen, elmosolyodtam, de aztán a sütő is jelzett, hogy egy jó ideje már megsült az étel benne, így szigorú pillantással adóztam a lány irányába.
- El ne tűnj innen! - apró mosolyom is előkerült, hiszen csak poénkodom, szóval elléptem tőle egy gyors mozdulattal, vettem magamhoz konyharuhát, lekapcsoltam a sütőt és kinyitottam azt, hogy kipakoljam a pultra a már odakészített konyharuhákra a tepsit. Hamar ledobtam a segédanyagokat és a pillanat műve volt, hogy visszatértem a lány elé...  
- Szóval kisasszony... áll még az a randi dolog a napokban? - kérdezem, majd felis emelem az álláét újból, ha szükséges, hogy szemügyre vehessem közelebbről az íriszeit, majd az ajkait is átfutattam, majd vissza a szemeibe. Győzedelmeskedett az érzelmek kavalkádja, egyszerűen nem tudtam már magam türtőztetni a társaságában. Úgy voltam vele, hogyha újabb napokat kell úgy eltöltenem, hogy nem hagyok ajkain semmit...megfogok bolondulni a továbbiakban. És az is biztos, hogy nem fog kérni többet belőlem. Szóval ajkaihoz lassan hajoltam, hogyha akar, akkor kitudjon térni előlem bármivel. Egyszerre vagyok ettől izgatott és félek is egy kicsit.  Ám ha nem történt semmi kivitelezés, akkor ajkaim az övéhez értek puhán, hogy aztán rátapadhassak, kezeim az arcához simulnak, hogy még közelibbnek érezhessem őt. De figyeltem őrá is, ígyha észleltem bármiféle visszavonulást a részéről, akkor semmiképp sem erőltettem a csókot annál hosszabbra, amit megkívánt ő maga.  


Öltözet

Szavain elgondolkoztam, majd bólintottam, mert részben egyetértettem vele, de most a makacsságom kicsit erősebb volt és hittem abban, hogy általa is ugyanúgy megérteném a dolgokat. Ennek ellenére se mondtam már semmit se, nem akartam vitát, mert semmi értelme se lett volna. Ő csak segíteni akart és valószínűleg jelenleg ő jobban tudta, hogy mire is van szükségem. Össze voltam zavarodva, tenni akartam azért, hogy jobban legyek, de féltem is elindulni a járható úton, ezért is kértem tőle segítséget, mert tudtam, hogy nem fog hátat fordítani nekem. Azt már megtehette volna az este folyamán vagy reggel, de ő még mindig itt volt, a szeszélyes viselkedésem ellenére is.
Amikor állam alányúlt és felemelte a fejemet, akkor nem ellenkeztem, de inkább hasonlítottam egy elveszett bambira, mintsem egy életvidám lányra. Hangja erőteljesen csendült, de nem kiabált, egyszerűen csak határozott volt. Nem vágtam a szavába, végig hallgattam őt, amikor pedig keze arcomra siklott, akkor kezemet az övére tettem és úgy vesztem el az engem fürkésző szempárban.  
- Max, én bízok benned. Tényleg. – arcomra volt írva, hogy így van, hiszen ha nem így lenne, akkor nem őt hívtam volna fel az éjszaka közepén. Akkor nem kérném most a segítségét, ahogyan nem akarnám azt se, hogy itt legyen mellettem, velem. – Csak most minden annyira zavarosnak tűnik, és azt hiszem kicsit félek mélyen legbelül, hogy el foglak veszíteni még azelőtt, mielőtt – haboztam, lesütöttem a pillantásomat, mert még számomra is meglepő volt hangosan kimondani. – még az enyém lennél. Én csak nem akarom, hogy azt hidd csak a probléma van velem, amíg ezen nem jutok túl és nem tér vissza a bolondos, mindig vidám énem. Én csak nem akarok teher lenni. – a vidámság mellette egészen könnyen rám talált, de aztán jött újra az emlékek armadája és a jókedvem elszállt. Félénken pillantottam fel rá a mondandóm végén, a kezemet pedig csak jóval később ejtettem vissza az ölembe. Nem akartam egyedül maradni, mert azt hiszem minden egyes perccel, amit együtt töltöttünk egyre inkább kezdte megbolondítani az én kis csorbaszívemet. A darabkák kezdtek a helyükre kerülni, mintha csak ő lenne képes eme puzzle darabokat a helyére pakolni.
Kezem mellkasára tettem, mintha csak érezni akarnám a szívének ritmusát, hogy vajon ugyanúgy ver, mint az enyém? Amikor keze a kezemre siklott, akkor elmosolyodtam, majd amikor becézve hívott, akkor felpillantottam rá.  Mosolyát látva az én mosolyom is kicsit szélesebb lett, aztán közbe szólt a sütő pityegése, ami jelezte, hogy elkészült az ebédünk.
Szavaira csak széttártam kicsit a karomat, hogy még is hova illanhatnék el, tekintve azt is, hogy ez az én lakásom volt, nem pedig az övében voltunk.
Miután visszatért a kérdése váratlanul ért és mosolyt csalt az arcomra.
- Igen, áll még. –  hangom határozottan csendült és mosolyt is kapott mellé. Persze ott volt a félsz a történtek miatt, féltem, hogy gond lehet még belőle, nem felejtettem el ilyen hamar, de látva a szemében megjelenő reményteli szikrákat elegendő volt ahhoz, hogy ne habozzak és ne engedjek a sötét fellegeknek. Amikor közelebb hajolt, akkor nem húzódtam el. A szívem nagyot dobbant, amikor pedig végre ajka enyémre lelt, akkor eleinte óvatosan lelt viszonzásra, majd szép lassan a szívem magával rántott és szenvedélyessé vált. Kezem mellkasáról nyakára siklott, tarkója vonalán végig simítottam és közelebb csúsztam hozzá. Szívem hevesen zakatolt, mint ami ki akarna ugrani a helyéről, majd amikor ajkaink elváltak egymástól, akkor egy kicsit hevesebben vettem a levegőt és homlokomat homlokának döntöttem. – Ne hagy magamra, kérlek. – a szavaim esélyesen pontosan annyira meglephették őt is, mint engem. Nem volt eltervezett, egyszerűen csak a pillanat heve hozta magával, de nem bántam meg. Az pedig, hogy a jelenre vagy a jövőre vonatkozott, ki tudja, de a szívem legmélyén éreztem, hogy mind a kettőre.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Szerettem volna megállítani az időt, mit vele töltök ebben az érzelmi mámoros állapotban. Annyira egyedi és különleges mindez, hogy nem szeretném, hogy véget érjen. Sose. Végre rámutatott az érzéseimre ez a pillanat, és nem azért, hogy kihasználjam az egészet a magam javára, mert most kicsit sérült. Nem. Gyógyítani akarom és mindketten hisszük, hogy erre a legjobb gyógymód az a MI. Megkell lépnünk, különben nem lesz folytatás. És ezt még így némán is tudjuk a kimondatlan szavakkal. Bőven elegek a tettek és a pillantások. Szavai mosolyt csalnak az arcomra, mert nem akar elveszíteni, hiszen még meg sem szerzett. Melegség önt el, túl forró a helyzet, de nem zavar. Örömmel ugrok fejest ebbe az állapotba, hiszen rég éreztem ilyet. És meg is feledkezek minden másról, jelentéktelennek tűnő dolgokról. Már nem képez fontosságot az az eset, most csak Aleyna létezik és az, hogy elveszhessek a szemeiben, a szavaiban... és a csókjában. Hiszen viszonzásra lel mindez és nem marad csupán ábránd mindez. Talán az egyetlen olyan kívánságom teljesült most, melyet annyira nagyon akartam és kézzel lábbal, foggal körömmel ragaszkodtam. Megleltem őt és kitárult előttem szinte minden. Hiába az éveim, szerelmes lehetek és nem is akárhogyan. Mert nem minden lány győzött ennyire meg, mint most Ő, kinek otthonában bent vagyok. Ajkaink elválltak, szavaira rátalált, ahogy a homlokunk összeért. A szívem hevesen kalimpált, jelenleg nem akartam ennél többet, hiába vágytam többre, tudtam megálljt parancsolni magamnak és minden más erősebb vágynak, érzésnek. Mindennek van helye és ideje. Ennek most lett itt és készen álltunk rá.  
- Számomra nem vagy teher... - suttogtam, hiszen ez korábban elmaradt, nyeltem egyet, majd elmosolyodtam. - Sosem voltál. - fejet ingattam, melyet ő is érzékelhetett. Kezem mozdult, hogy ujjaim rátaláljanak az arcára és megcirógathassam azt.
- Nem tántoríthat el tőled semmi... - válaszoltam meg elég komolyan mindezt, hiszen marasztalt, nem akarta hogy elmenjek, hogy kisétálljak azon az ajtón. Most nem megyek el. Maradok és a jövőben is szándékozok maradni, hiszen...fülig szerelmes vagyok és ezt ki is tudom mondani most azonnal. Már korábban is éreztem azt a különleges érzést a mellkasomban, mikor megláttam őt, vagy gondoltam rá...egyből érzések armadája keresztezte az elmémet. Örültem neki korábban, mikor közölte nincs senkije és bár nem tepertem az érzéseiért, mégis sikerült önmagamként megszereznem őt. Nem kellett hozzá semmi különlegesség, csak én. S ez az ami a sikerélményt még jobban megkoronázta.
- Eszünk? - kérdezem, bár még mindig nem mozdultam el előle, még mindig bennem volt az, hogy a közelemben tudhatom, hogy esélyem van nála, most már több is...bár a randi még mindig él és nem is hagyom ki mindezt. Szükséges, mert nem akarok mindent azonnal...szép lassan...ahogy neki kényelmes úgy fogok haladni előre. Nem akarok most azonnal többet, nem mászhatok rá egy lendülettel, mert csak a helyzetet rondítanám vele...nem okozhatok csalódást. Ám mégsem tudok távolságot tartani tőle, olyan jó érzés a közelében lenni. Feltölt energiával, így aztán a kezeimmel átölelem finoman, csókot hintek hajára és lepillantok arcára, végül eleresztem, hogy az étellel is foglalkozhassunk. Hiába lenne jó csak vele foglalkozni...most is azt teszem, hiszen az étel is fontos és neki csináltam... szóval ő van terítéken. Az én fejemben és szívemben biztosan.




Öltözet

Csókjával távolra űzi a bennem lakozó démonokat és helyette gyengéd érzelmeket csal elő, miközben a szívem hevesebben dobban. Elveszem a pillanatban, ahogyan a pillangók életre kelnek a gyomromban és a szerelem bontogatni kezdi virágait mélyen legbelül. Többé már nem akartam tagadni azt, hogy minden egyes együtt töltött pillanattal egyre inkább megkedveltem őt és szép lassan a szerelemnek nevezett ösvényre sodort. Amikor először megpillantottam, akkor még nem is sejtettem őt, hogy az a viharos éjszaka egy ilyen ösvényre fog terelni és szép lassan az élet egymás mellé sodor, miközben elmossa az én és a te dolgot, hogy aztán mi szülessen meg belőle. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem meg őt, de hálás voltam az égieknek, hogy még számomra is tartogatott mindent elsöprő boldogságot az élet.  
Amikor arcomra tévedt keze és gyengéden végisimított orcámon, akkor elmosolyodtam és belesimultam az érintése, miközben a szememet lehunytam. Aztán felpillantottam rá, mosollyal az arcomon.
- Ezt akkor se felejtsd el, ha egyszer három kutyával állítok haza. – hangom játékosan csendült, de volt már erre példa, amikor a menhely tele volt és nem tudtuk sehogy se megoldani. Számomra ez természetes volt, míg más biztosan frászt kapott volna, ha pedig idővel egyre több időt fogunk együtt tölteni, akkor jobb, ha erre is felkészül.
- Ezt örömmel hallom. – közelebb hajoltam hozzá és egy csókot loptam tőle, aztán pedig őt fürkésztem a pillantásommal, miközben gyengéden megcirógattam tarkója vonalán az ujjaimmal. Nem örültem volna annak, ha idővel magamra hagy, vagy elsétál, akkor tegye meg inkább most, amikor még csak a szívem egy részébe sikerült befészkelni magát és nem rabolta még el teljesen, hiszen félő volt, hogy szép lassan menthetetlenül beleszeretek és már semmi se fog tudni távoltartani tőle. Nyakán maradok, mint egy kismajom, akit le se fog tudni vakarni magáról.
- Igen, farkaséhes vagyok és kíváncsi vagyok, hogy milyen séf is vagy. – mosolyogva fürkésztem, amikor pedig puszit nyomott a fejemre, akkor még szélesebb lett a mosolyom és a szívem kicsit hevesebben dobbant, amikor ráébredtem arra is, hogy mennyire nem sieti el azt, hogy távolabb kerüljünk egymástól. Végül amikor ellépett, akkor lecsúsztam a pultról, elővettem két tányért és evőeszközt is, hogy megterítsek magunknak. Megkérdeztem, hogy mit kér inni és hoztam azt is, miközben ő az étellel fog elfoglalva.
- Fantasztikus az illata. – alig vártam, hogy megkóstoljam és tényleg baromi éhes voltam, mert már úgy tűnt ezer éve nem ettem semmit se. Sietve huppantam le a székemre, majd szedtem magamnak, vagy odatartottam a tányért, hogy tudjon szedni, ha ő akart. Hajamat a fülem mögé és vállaim mögé simítottam, hogy ne lógjon bele az ételbe.  Újra megszimatoltam, majd hamarosan meg is ízleltem, mire egy elismerő hümmögés volt az első reakció. – Ez mennyei lett. Még mennyi rejtett képességed van Max? – hamiskás mosoly kúszott arcomra és csak az után szólaltam meg, hogy lenyeltem a falatot, aztán pedig folytattam tovább az evést. A telefonom néha pityegett a háttérben, de nem igazán érdekelt. Valószínűleg egy része köszöntés volt, az pedig tudtam, hogy a szüleim csak este fognak hívni, mert azt hiszik napközben zavarnának.  Ha ő nem szólalt meg, akkor én se törtem meg hosszú időn át a csendet, belefeledkeztem az evésbe. Megtöröltem a számat és ittam pár kortyot és ránéztem.
- Van kedved elmenni a parkba vagy valahova? – persze maradhattunk itthon is, ha inkább ahhoz volt kedve, de tekintve, hogy kint sütött a nap szívesen kimentem volna a parkba. Andaloghattunk volna, vagy csak leülnénk egy padra és figyelnék a kacsákat, vagy a többi embert, miközben jót beszélgetünk.