Későn értem haza, és talán azt a fél üveg gint sem kellett volna meginnom. Persze az is lehet, hogy fáradtabb is voltam a nap végére, mint amilyennek azt eredetileg elterveztem.
Eredetileg, korán haza akartam érni, némi nosztalgiázás után a volt bajtársamtól, ám mivel az új címét nem tudtam, és a telefonszáma sem élt, sanszos volt, hogy régi barátság ide vagy oda, de nem akarta látni egyikünk képét sem.
Minden esetre szar érzés volt, és ezen az sem segített, hogy Berenice felkeresett, aztán még a liftben is bent ragadtam. Egy átlagos eltáv örömei?
Bár az örömöket másképpen képzeltem el. Úgy gondoltam, hogy ilyenkor majd minden nyugi lesz, és csak arra kell figyelnem, hogy Anya ne hizlaljon fel ez alatt az idő alatt, és ne gurulva térjek vissza, hogy aztán moccanni se bírjak.
Rengeteg időt akartam Apával tölteni, hogy emlékezzen, és ne azt gondolja, még mindig csak egy kis legény vagyok, vagy épp rám se ismerjen.
Este mikor hazaértem, még felvittem anyát a helyére, betakargattam, puszit nyomtam a homlokára, betámadtam a hűtőt, ahol kis üzenettel  várt rám a kedvenc kajám, amit a sötét konyhában ülve be is csókoltam, majd jöhetett egy laza zuhany, és bevetettem magam az ágyba.
Ha álmodtam is valamit, nem emlékeztem rá, de az tuti biztos, hogy a zajokra úgy pattantam fel, és kaptam a szekrényen heverő pisztolyom után, szegezve az érkezőre, hogy egy cseppet sem gondolkodtam.
Hogy mi ment végbe a fejemben, azt nem tudnám megmondani, csak azt tudtam, hogy anya kopogni szokott hármat, majd közli, hogy kész a reggeli, de ez kimaradt, így beindult a védelmi mechanizmus.
Mikor kitisztult a kép, és rájöttem ki az aki ott áll az ágyam előtt, leengedtem a fegyvert, hátravetettem magam a párnára, majd megdörgöltem az arcom.
-Max!! Le is lőhettelek volna!! Nem tanultál meg kopogni?! - morogtam a tenyereim alatt, majd lassanként felültem, és visszatettem a szekrényre a fegyverem.
Lekászálódtam az ágyról, majd testvérem elé léptem, s komor képem egy pillanat alatt váltott mosolyra, miközben egy futó pillanatra magamhoz öleltem, aztán belebújtam papucsomba.
A levegőben már ott terjengett a reggeli palacsintám illata.
-Hogy van a tűzoltók gyöngye? - kérdeztem, miközben kifelé slattyogtam a szobámból. Legközelebb csak odalent szólaltam meg, miután köszöntem anyának, s csókot hintettem homlokára, majd letelepedtem a pulthoz, magam elé húzva a palacsintáimat, amit anya készített.
-Én akartalak meglepni téged! Anya mondta, hogy itt vagyok, vagy spontán látogatás volt? - kérdeztem, miközben felvettem a villámat, aztán mikor kaptam egy bögre kávét, hálásan tekintettem anyára.
- Téged foglak elvenni Anya! Te vagy a legjobb!
- Ugyan Kisfiam! - nevette el magát, aztán legyintett, és az öcsi is kapott egy jó adag anya féle palacsintát, és a kávét is megkapta mellé. - Apátok hamarosan itthon lesz.
-Elment egyedül? Anya… miért nem keltettél fel? - letettem az evőeszközöket, s közben olyan meleg, szeretettteli pillantást kaptam, hogy még a kőszikla is meglágyult volna tőle.
-Apád egyedül is megtudja oldani Jack… - felsóhajtottam, fejet ingattam, majd inkább tovább ettem, s tekintetem testvéremre szegeztem.
-Mi a helyzet Pocok? Hogy megy a meló? Beilleszkedtél már?

Akár le is lőhettem volna a hülye fejét! Olyan váratlan volt érkezése, és a kopogás nélküli belépése sem segített hozzá, hogy ne ez legyen az első reakcióm irányába. Valahogy úgy éreztem, valóban képes lettem volna akár le is lőni.
Vagy munkahelyi ártalom volt, vagy egyszerűen csak idegesen alszok, és a nyugalom nem talál rám olyan könnyedén.
Aztán felkeltem, s elindultam lefelé, hogy birtokba vehessem a reggelimet, amivel anya lepett meg.
Persze az érdeklődés nem maradt el. Mindig is érdekelt mi van az öcsémmel. Szerettem tudni hogy van, és az el távokon bizony az sem került el messzire, hogy vele is eltöltsek némi időt, és ne csak a szüleinkkel.
-Remek! - széles mosoly költözött arcomra, majd üdvözöltem anyát, és helyet foglaltam az asztalnál, várva a reggelim, mit hamar meg is kaptam, frissen sütve természetesen. - Mit szólnál hozzá, ha elmennénk valahová. Vagy akár itt is múlathatjuk az időt. - adtam egy lehetőséget, egy sanszot, s hogy élni is fog e vele, azt meghagytam a számára. Nem akartam helyette dönteni.- Nekem a napokban majd ki kell szednem egy fát az udvaron... ha lesz még esetleg szabadnapod...
Persze anya palacsintájának nem volt párja, ám azt a tényt nem tudta elkendőzni, hogy Max lepett meg engem, és nem én őt.
-Meg akartalak lepni, de volt egy kis fennakadásom. - eszembe jutott, a lift, és az ideges nőszemély, akivel össze voltam zárva, bár végeredményben egész kellemes társaság jutott a személyében.
Aztán persze az is kiderült, hogy apa nincs itthon, és nélkülem ment el vásárolni, hol ott talán nem kellett volna neki, ám ezt sem anya, sem pedig apa nem akarták elismerni. Boldogul… én meg némi mormogás után, anyára hagytam az egészet, tudva, úgy sem érek el vele semmit sem.
-Remek! Akkor ott sem unatkozol! - megengedtem magamnak egy mosolyt, aztán megittam kávém maradékát, majd kényelmesen hátradűltem a székemben, s úgy emeltem tekintetem testvéremre.
- Hosszabb időszak lesz most. Egy és fél hét az időm, aztán jódarabig ismét nem hoz erre a lábam. - morfondíroztam hangosabban, s tudtam, anya sokkal jobban örülne, ha valami nyugalmasabb melóm lenne.
Jobban szerette, mikor a katonaságnál voltam, hisz akkor hazajártam, ám a tűzszerészetet már kevésbé értékelte. Veszélyesnek tartotta. Aztán még társult mellé a haditengerészet is. Egyik pofon a másik után érte, én meg… nos én meg élveztem a munkámat. Szerettem amit csináltam, és ezt részben az apámnak köszönhettem.
Nem tudtam, hogy meséljek e neki a találkámról a nővel, ki teljesen felforgatta az életem, ellopta, majd darabokra tiporta a szívem, és az önérzetemet. Talán majd ha kettesben leszünk. Talán akkor majd megemlítem neki, ám anya előtt, inkább hallgattam. Még akkor is, ha ő talán tudott volna valami észszerű ötletet adni, mihez is kezdjek az egésszel.

Mosolyom sokáig ott ragadt az arcomon, s figyeltem testvéremet. Jó érzés volt hazajönni, és látni a szüleimet, magamhoz ölelni anyámat, apámat, és az öcsémet. Jó érzés volt élve haza kerülni.
Bár már pár alkalommal eljátszottam a gondolattal, vajon mi történne ha én nem lennék. Ha elesnék egy bevetésen. Ha többet nem jönnék haza. Ha egy üres koporsót kellene eltemetniük.
Minden esetre elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, hisz nem akartam melankolikussá válni. Nem akartam magamba fordulni, főleg mikor megadatott a számomra a lehetőség, hogy a családom körében lehetek.
-Öcsém! Az én derekamnak semmi baja! De te lehet el vagy punnyadva cseppet! - megengedtem magamnak egy mosolyt ismételten, s hallgattam anya nevetését. Szerettem ahogy nevet, ahogy rám nézett, és ahogy kisfiamnak nevezett. Mindent szerettem ami anyámmal kapcsolatos volt.
Talán eddig másnak nem is akartam megfelelni, csak neki, és apámnak.
-De ha lesz kedved, elmehetünk utána valahová. -mintha annyira be kellett volna adnom a derekam ahhoz, hogy némi időt töltsek el a testvéremmel. Szerettem vele lenni  Persze nem mondom, hogy mindig a szívem csücske volt, de valahogy még is úgy gondoltam, jobb ha az embernek akad egy testvére, akire mindig számíthat minden körülmény között.
Aztán szót kapott a maradásom, és távozásom is, mi egy cseppet elszomorított. Nem tudhatom mennyi idő van még mit szüleimmel tölthetek el, s mikor jön ki balul egy lépés. Mikor robban fel valami a kezeim között, s végleg megnyomorodok, vagy akár bele is pusztulok. Jó persze megint túl negatív vagyok, de vannak pillanatok, mikor ezek a gondolatok nem képesek elkerülni.
-Nem. De reményeim szerint, megleszünk időre, és ismét boldogíthatlak titeket tovább. - megvontam a vállam, aztán felkeltem. Megráztam a fejem. - Nem. Mostanában nem kaptunk újoncot, és nem is akarok. - elhúztam a számat. - Majd nyugalmasabb időszakban tökéletes lesz egy újonc, akivel szenvedhetek, de reményeim szerint nem most jön el az ideje.
Megindultam a szobám felé, az emeletre, de a lépcső aljában megtorpantam.
- Kell váltás ruha, vagy van itt más cuccod? - visszapillantottam rá a vállam felett, s a válaszától függően cselekedtem. Ha kellett, akkor adtam ruhát a szekrényemből, ha nem, nos az esetben csak elvonultam átöltözni.
Magamra kaptam egy munkás nadrágot, kantár nélküli fajtából, hozzá egy pólót, és egy inget, majd bakancsot is felvettem, aztán teljes harcidíszben masíroztam le a lépcsőn, hogy aztán megálljak apám előtt, aki meglepődve nézett végig rajtam.
-Te meg hová készülsz fiam?
- Max-el kiszedjük azt a korhadt fát a kertből Apa. - jóleső érzés volt, hogy emlékezett rám, s még jobb érzés volt, mikor megérintette a vállam, s megveregette azt.
- Jól van fiacskám! Csak óvatosan!
-Úgy lesz Apa! Úgy lesz! - elmosolyodtam. Szemem sarkában könny gyűlt össze, s kellett párat pislognom, hogy ne bőgjem el magam, akár egy kisgyerek… de olyan veszett ritkák voltak az olyan pillanatok, mikor tisztán emlékezett rám, és nem csak egy idegen voltam a számára.
Ha Max már odakint volt, akkor csatlakoztam hozzá, ám ha még odabent, akkor megtámasztottam az ajtófélfát, s úgy emeltem rá tekintetem.
-Ha összeszedted minden erőd, tűzoltók gyöngye, akkor lássunk neki! - megveregettem a vállát, aztán kimentem. Odakint viszont mentem a kis fészerbe, előszedtem két baltát, meg csákányt, és ásót is mellé. - Akkor vágjunk bele!