Why do humans think they can rectify one evil with another?

Nem mintha filmekből szoktam volna meríteni, de ha valakit frissen elfognak, általában minél előbb ki kell hallgatni, mert sose tudni mi történhet a következő percben. Ráadásul időt se adnánk neki, hogy kitaláljon valami félrevezető mesét. A szoba pedig még meg vár. Ezért sem értem a nyomozó iderohanását. Olyan, mintha szándékosan kerülné a fickót.
- Igen, de azért biztos azt is megnézi, hogy miből mennyit használ, nem csak vakon teszi. - reagálom le a furcsa hasonlatát, amit másodjára sem tudok a pillanathoz kötni. Összevont szemöldökkel hallgatom Horatio elméletét a pisztolyról, nem tudom eldönteni, hogy pusztán a fáradság beszél belőle, vagy valóban nem látja a hibát az elmondottakban.
- Maga, mint nyomozó, megértem, hogy így cselekedne, de higgye el nekem, nincs olyan fegyvertelen, békében lakó, aki a fegyver dörrenés után még a hang irányába futna, s nem el minél messzebbre tőle. Ezek elemi ösztönök. A falak vékonyak, a támadást így is hallaniuk kellett volna, mert még ha le sem löknek semmit a szekrényekről, polcokról dulakodás közben, általában nem csendesen zajlanak le ezek az afférok. - magyarázom csípőre tett kezekkel, olykor a helyszínelő felé is elpillantva, ha amaz is bele-bele szól még. Semmiképp sem fosztanám meg a lehetőségtől, hogy ötleteljen velünk, én csupán a munkám lévén, igyekszem a legesélyesebb ötletek mellett tartani őket, illetve, ha tudok, magyarázattal szolgálni.
- Igen, ebben abszolút lehet valami, noha az időzítés végett simán benne van az is, hogy még is csak a mi hatásunkra cselekedett. De talán erről is többet tudhatunk meg, ha bemegyünk az őrsre kihallgatni. - ismétlem el, mert szerintem hasznosabb volna, most nyakon csípni, mint itt mászkálni és találgatni.
Szűklátókörű. Úgy érzem egyre többször ütközik majd véleményünk, ami nem feltétlen probléma, míg az nem valaki életébe kerül. Most azt mondja, a gyilkos az őrsön, de ha még sem és közben a szabadon járó gyilkos megöli újabb áldozatát...? Széttárja karjait? Na az vetne csak igazán jó fényt a karrierjére. Vissza is vetnék mezei rendőrnek, ő pedig moroghatna, hogy elveszik tőle az összes érdekes ügyet.
- A lényeg pontosan azon volt, hogy az étterem és főleg, aki kérdés és jelentés nélkül ellátta meg legyen büntetve, hogy ilyesmi többet ne forduljon elő. Egy percig sem állítottam, hogy képtelenség volna az egész, vagy, hogy a szabályoknak megfelelően működne minden üzlet. - magyarázom kissé méltatlankodóan. Ami a sztorit illeti, nem tudok, pontosabban nem akarok hozzáfűzni semmit, de lássuk be, nem kerek, mert ezek szerint még is csak volt valaki, aki végül lépett, hisz honnan is tudhatná, ha nem onnan, hogy ügy lett belőle? Az én feltételezett naivitásommal kapcsolatos mondatával azonban sikerül igazán megsértenie, és ezt viszont nem tudom szó nélkül hagyni. Nem, nem azért, bánt meg vele, mert van benne igazság és ne tudnám elviselni azt, hanem azért, mert Laylana ügye után, azt hiszem sokkal jobban látom, érzékelem - igen, még a mai napig is -, hogy ez a világ távol áll a tökéletestől. Én ott voltam a kezdetektől, láttam, hallottam és alaposan az elmémbe vésődött a világ mocska, amiből még én magam is alig tudtam felállni, nem, hogy még az a lány, aki évek óta raboskodott ott és most már egy ideje én vagyok a "pót apja".
- Tudja mi nem megy még sehová, nyomozó? A halott! - emelem fel hangom, talán most először vesztve türelmemből, de még koránt sem kiborulva. Tanárként azért edzettebb vagyok már ennél, de még egy nárcisztikusnak sem hunyok szemet az ilyen megnyilvánulásain. A dolgok azonban itt kezdtek igazán őrületes fordulatot venni. Én igyekeztem követni Rex felügyelő eszmefuttatását, de a saját maga ellentmondásaiból arra következtettem, hogy nem csupán felesleges köröket futunk vele, de most kezd csak igazán feltűnően meglátszani mi történik az emberi aggyal, ha nem tud pihenni.
- Magának teljesen elment az esze, felügyelő?! - hitetlenkedtem, majd kezemmel el is intettem a korábban általa felfedett lábnyomokra. - Nincs egy órája, hogy kijelentette a bizonyítékok alapján, hogy 3 ember volt jelen. Két különböző lábnyomot talált az isten szerelmére! És ne mondja nekem, hogy még csak most döbbent rá, hogy az egyik Peteré is lehetne, mert ha ezt így visszahallja a kapitány az őrsön, nem csak a jelvényét veszi el, de az őrsről is kitiltja. - világosítottam fel, mert tévedni ugyan emberi dolog, de az ő szakmájában nem kicsi a tét ilyenkor. A hibáik életekbe kerülhetnek. Szemeim forgatva pillantok fel a plafonra, ahogy már megint beigazolni látja saját gondolatait, amiknek semmi alapja sincs. Mintha nem is az ügy érdekelné, csupán a maga presztízse. Nem azt mondom, hogy nem tudott egy random cipővel fel alá járkálni még pluszba, de milyen körülményes már és annyi ideje csak nem volt mindenre.
- Oké, és hol a lecserélt nadrág? Miért volt benne biztos korábban, hogy egy harmadik személlyel dulakodott? - vonom kérdőre egyik szemöldököm felvonva, türelemmel várva a válaszait, majd azokkal vagy azok nélkül, ismételten szemeim forgatva elindulok kifelé. Csak az ügyhöz kértek fel, ami nem azt jelenti, hogy Horatio mellett kell maradnom szorosan, segíteni a tetthelyen meg úgy sem tudok, míg ki nem kérdezzük vagy kérdezem a gyilkost.
- Jöjjön vagy maradjon, én beszélek a "talán gyilkosunkkal". Max, ha nem jön, furikázza majd valamelyik kolléga. - szóltam hátra. Nem arról van szó, hogy sietnék, mert már szabadulnék az ügytől, de jó lenne minél előbb kideríteni, és igen, közben szépen be is esteledett, s mivel megígértem Laylanak, hogyha későn is, de hazaérek, ilyen fölös köröknek lefutására most se türelmem, se időm.

Why do humans think they can rectify one evil with another?

Horatioval ellentétben én elképzelhetetlennek találtam, hogy egy fegyvertelen civil pusztán kíváncsiságból az eldörrenő pisztoly hangjának irányában induljon. Én nem tudom, hogy ő honnan meríti ezeket a "példákat", de azt kell mondjam, ez így egyáltalán nem igaz. Sőt, ha valaki megkésve keres egérutat, nagy eséllyel őt is lelövik. Nem kell ám messzire menni, elég belenézni egy-két ijesztgetős videóba, vagy, ahogy manapság hívják prankbe. Még csak igazinak sem kell lennie a hangnak, de nincs az a bolond, aki az irányába futna, sőt mi több, az emberek ösztönei olyan erősek, hogy olykor teljesen valótlan dolgok láttán is képesek világgá futni, legyen az egy dínó jelmez vagy egy zombie álarc. Hinni egy dolog, ez mindenkinek a maga dolga, na de tényként kezelni.
 - Mindig? - kérdek vissza erősen kételkedve szavaiban. - Láthatóan most sem történt ilyesmi. Sőt, a lakók azon része, kik látták vérben úszva, rohanás közben, arra nem voltak képesek, hogy esetleg megkérdezzék tudnak-e segíteni, vagy esetleg nem-e volna gyorsabb, ha mentőt hívnak. Valójában senkit nem érdekelt a dolog, illetve jobbnak látták, ha kimaradnak belőle. - felelem megkérdőjelezhető magyarázatára, s már majdnem hozzá is teszem a végén, hogy ne magából induljon ki, de őszintén, nem vagyok benne olyan biztos, hogyha épp egy magában volna, őt érdekelné e más lelki- vagy testiépsége. Maximum, ha utána verheti a mellkasát, hogy micsoda hős. Eddigi megnyilvánulásaiból legalábbis ezt sikerült leszűrnöm.
 - Tudja... nem hittem volna, hogy maga hisz az ilyesmikben. - ingatom fejem, szemöldökeim összerántva, mert mi másért hozna fel ilyen példát, ha nem hinné, hogy léteznek. Mert azért a kettő - ha csak nem tartjuk valószínűnek a szellemek létezését - távolról sem hasonló dolog.
 - Igen, ebben is lehet valami. - bólintok rá, hisz bár erre felé is bőven akadhatnak esti műszakosok, ha véletlen hall is valaki, valamit, nem biztos, hogy komolyan venné. Elvégre mindenki mindig azt gondolja az ilyen dolgokról, hogy velük biztosan nem történhet meg.
Mikor felháborodásomból fakadó költői kérdésemre még válaszolt is, megrökönyödve néztem rá. Ugye most csak szórakozik...? De biztosan. És még ő van megsértődve? De mit is vártam... Nem osztottam ki, csupán kicsit hevesebben adtam tudtára véleményem, amivel ugye azt kezd az ember, amit akar. Meglátásaink, nos... finoman szólva sem egyeztek, ami nem feltétlenül probléma, lévén, hogy még szakmában sem járunk a másik cipőjében. Ám függetlenül attól, hogy végűl ő kért meg, hogy segítsek, a munkám anélkül is végezhetem, hogy egymás seggében lennénk, s most bizony elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy egy időre megválljunk egymástól. Gondoltam jobb is ez így, mert én is tehetem a dolgom különösebb idegeskedés nélkül és nyilván neki is lesz ideje puffognia magában, miközben annyi időt tölthet a gyilkosság helyszínén, amennyit akar, és még engem sem kell hallgatnia. Jelen pillanatban ez tűnt a legmegoldhatóbbnak az ügy kapcsán is, mert úgy vélem most éppen egy nagy gyereket játszik, aki veri a mellét, ha rá hibázik valamire, de hárít, ha téved, arról nem is beszélve, hogy ő már pedig nem megy haza, míg ki nem játszotta magát. Se baj, mondom én, maradjon csak. Én viszont ott hagyom mondandóm befejeztével, mert úgy hiszem, ő marad szépen, ha már olyan nagyon fontos volt. Bánom, hogy cigire már nem jut idő, de ráérek majd, mikor már kihallgattuk a gyanúsítotatt. Szóval szépen átsétálok az út túloldalára, ahol parkolok, és bevágódom a kocsiba, majd beindítom a kocsit. Akkor látom a mozgást a ház felől, majd arra sandítva a felém közeledő duzzogót is. Na gondoltam magamba, ide addig be nem ül míg bocsánatot nem kér. Viszont ezek szerint még sem olyan fontos az itteni munka, hiszen ki tartaná most vissza? Feszült arcvonásaiból ugyan már látom, hogy ez nem bocsánat kérés lesz - olyan a nárcisztikusok ugyanis nem tudnak -, hanem valami frappáns vagy kevésbé frappáns beszólás a részéről, amivel azt gondolja megbánt, míg az ő lelkén könnyít. Még jó, hogy felnőttek módjára tudjuk kezelni az ilyen eseteket, nem? A kormányra markolok, miközben beéri a kocsit, majd még fel is pillantok rá az épp tető nélküli Shelbyből és ahogy belekezd, rá nyomok a gázra egy-kétszer, hogy kellően cenzúrázzam valószínűleg sértésnek szánt monológját, ami meglepően rövidre sikerül, bár ez lényegtelen, mert így se hallok belőle semmit. Meg szerintem ő se. Én már el is engedtem a dolgot, van épp elég gondom, hogy most még ilyesmi miatt is problémázzak.
- Bocs, de nem értettem. - válaszoltam összeszorított ajkakkal, mintha kellően meg is bánnám, amit előzőleg tettem, bár magam sem tudva mi volt az. De ha utána is reflektálna, arra is motor zaj lesz a válasz, miközben elégedetten rámosolygok. Egy pár röpke pillanat erejéig még figyelem a visszapillantóból, ahogy dacosan, csak azért is a másik kocsiba száll. Dehát így megy ez, ha apura haragszunk, ott van anyu. Ennyit az itteni fontos munkáról. Aztán majd még engem okol, ha elnézett itt valamit, pedig senki sem tartotta vissza benne. Szóval még előttük elindultam, bár sokkal ők se maradhattak le.
Az őrsre érve igazából várnom sem kellett rájuk. Mármint nem csak azért, mert ők se értek be sokkal később, hanem mert a kihallgatáshoz nem kell feltétlen az ő jelenléte. Sőt akár külön is kihallgathatja később újra s újra. De mert nekem egyáltalán nem volt ellenemre a közös kihallgatás, ha csak nem akar jó zsaru, rossz zsarut játszani, így egy kis üveg ásványvízzel és az ő társaságában beléptünk a kihallgató szobában már bent ülő fickóhoz, akinek, ha szabadon voltak kezei, vagy előre voltak bilincselve, oda is tettem elé a vizet. Nem bubis. Jelenleg amúgy is szüksége van a folyadék pótlásra, lévén, hogy sok vért vesztett, és a többi cukrozott, koffeines szmötyi csak rontanak a helyzeten. Aztán le is ülök vele szemben az egyik székbe s, ha csak a nyomozó nem veszi át egyből a beszélgetést, úgy én szólalok meg előbb.
 - Estét! Én Dr.Grimwald vagyok, pszichológus, az úr pedig Rex felügyelő... khm, akarom mondani, Sinclair nyomozó. - köszörülöm meg a torkom, elfojtva egy apró mosolyt, miközben kicsit fészkelődöm a székben, amíg kijavítom magam. De ez tényleg véletlen volt.
 - Sikerült megvizsgálniuk az orvosoknak a karját? Esetleg ellátniuk? - térek is a lényegre, nem kell itt sokáig lovagolni egy kis nyelvbotláson. - Megtudhatnánk, hogy sikerült megsértenie magát? És... mivel?

Why do humans think they can rectify one evil with another?

Igazából mire beérek a rendőrségre már el is engedem kezdetleges haragom, mert bár továbbra is jól esne egy bocsánat a felügyelőtől, kétlem, hogy egy hamar sort kerítene rá, illetve hát vannak emberek, akiknél egyszerűen nem tudom komolyan venni az ilyen megnyilvánulásaikat. Arról nem is beszélve, ha szerinte olyan könnyed feladat az "apucit" játszani, hát én széttárt karokkal ajánlom fel, hogy próbálja csak ki maga is. És itt nem egy lelkileg sérült gyermekre gondolok, csupán egy "szimpla" árváról. Fogja csak a munkára, de azt gondolom okkal nem talált még rá az igazi. Mindenesetre szépen beülünk a kihallgató terembe, én pedig a kihallgatott hogyléte felől érdeklődöm elsősorban. S nem csak a szimpátia végett, hanem, mert valóban nem volna jó, ha elfertőződne a sérülése, ráadásul a megvizsgálásából is kideríthető talán, hogy mivel támadták meg, az volt e a gyilkos fegyver, amivel a nőket is megölték, illetve, hogy miként is történt pontosan ez az egész. Az elszólást pedig úgy engedem el, mintha soha nem is lett volna. Még a végén Horatio is azt gondolja majd, hogy borsot akarok törni az orra alá, pedig... nem.
Ami kicsit meglepett, hogy bár mostanra jóval cserfesebb lett, mintha kicsit törné a nyelvünk, ami a letartóztatásakor nem volt feltűnő. Na most, vagy a vérveszteségtől felejtett el fogalmazni, vagy
szerencséjére akkor pont megtalálta a megfelelő módon összerakott szavakat, vaaagy komoly személyiségzavarban szenved, noha emlékszik az ott történtekre. Ez kicsit nehezíti a profilozást, mert nem lehet mindent arra húzni, hogy nem azt a szinonimát használta, amit normális ember, ugyanakkor, azért akadnak dolgok, amik mellett nem tudok elmenni, ám most még egyenlőre csak csendben emésztgetem őket. Feltételezem Petert hívta az előbb barátnak, és azt gondolom, ha ismeri a kolléga, férfi, nő kifejezéseket, tudja mit jelent. Már pedig milyen ember hagyja magára a haldokló barátját? Nem vonom kétségbe, hogy a visszatoloncolástól félve menekült el onnan, de még csak a fáradságot sem vette, hogy leadjon egy névtelen hívást akár a mentőknek, akár a rendőröknek. Ha másért nem is büntetnék meg, ezért bizonyosan mindenképp. Horatio kérdését nem tudtam hova tenni, de legalább terjedelmes választ kaptunk rá, így kapva az alkalmon, előhúztam a még belépésemkor kapott mappában lévő feltételezhető - tehát egy szerkesztett rajz - gyilkos kés képét. Az ügyön dolgozó elemzők ugyanis azt gyanítják ez lesz az a fajta kés, amivel a gyilkos áldozataira támadt.
- Így nézett ki a támadó fegyver? És ha nem, letudná írni, vagy rajzolni azt, amivel megtámadta magát? - kérdem elé téve a tollat is. Ami pedig a válaszát illeti, felnőtt embert még sosem hallottam úgy fogalmazni a haldoklót illetően, hogy... pihent.
- Tudna személy leírást adni a támadóról? - kérdezem függetlenül, hogy a kés egyezik-e. Végül is, akkor is a nyomába kell eredni, ha nem a mi általunk keresett gyilkos. Attól még gyilkos, és erőszakos is. - Magasság, bőrszín, szem és hajszín stílus, ruha, esetleg ismertetőjegyek, sebek, tetoválás?
Zavartságom pedig csak fokozta, mikor még Horatio is átvette a stílusát, amiből azt szűrtem le, hogy gúnyolódni próbál a férfin, lévén, hogy eddig is megértette a kérdéseink. Jobb is, hogy gyerek nincs a közelében. Vajon gyerekkorában vele is így beszéltek? Nem lepődnék meg rajta. Manapság már nem. És olvastam, hogy Heinrich Himmler gyerekkori naplóját is rendszeresen olvasta apja, azontúl pedig kijavította benne a helyesírási hibákat is, ami hát... ma már tudjuk milyen eredményeket szült.
- A mihez képest, ugye... - teszem hozzá inkább csak hangosabb gondolatként, mert láthatóan annyira mégsem jók azok az életkörülmények.
- Jól ismerte Petert? Régóta? Beszélgettek az életéről, a napjairól? - kíváncsiskodom tovább, mert azontúl, hogy esetleg Peter elárulhatta, hogy kivel dolgozik együtt, ha együtt dolgoztak, esetleg azt is elárulhatta, hogy a napjait mivel töltötte. Mondjuk nők megerőszakolásával vagy kiskutyák sétáltatásával...

Why do humans think they can rectify one evil with another?

Valójában nem bíztam benne, hogy ráhibázunk a késre, de azt hiszem most jött el az a pillanat, hogy sorjában jönnek a jó hírek. Ami persze nem azt jelenti, hogy ezáltal minden úgy megy majd, ahogy mi szeretnénk, és tévedhetetlenek volnánk, de talán egy csöppet felgyorsulhat a nyomozás. A kés leinformálását követően voltam olyan merész és rákérdeztem a gyilkos kinézetére is, és amennyire csak lehetett, próbáltam leszűrni a lényeges dolgokat válaszaiból. Ahhoz képest, hogy megijedt és elmenekült onnan, egész jó leírást tudott adni, ami még akár gyanús is lehetne, de abban bízom, hogy vannak valós információi az illetőről. Bólogattam a válaszokra és próbáltam fejben összerakni a gyilkos a személy leírásban hallottakból. Az orvosi köpenyt hirtelen nem tudom hová tenni, valahogy teljesen új információ, az arcáról pedig semmit sem tudunk meg azon kívül, hogy fehér. De még mielőtt rátérhettünk volna Peterre, Horatiora néztem.
- Az előbb hallottak alapján, van bárki, aki gyanúsítottként eszébe jutott? Esetleg egy nem olyan régen szabadult bűnöző vagy korábban keresett személyt? Esetleg mond magának valamit a köpeny? Nem kizárt, hogy nem is orvosi, de ha még is, olyan ruházatot hordanak még tudósok, gyógyszerészek... - érdeklődöm meg, mert a körözöttek listájával jó magam nem vagyok tisztában, de hátha ő igen, esetleg még be is ugrik neki valaki. Ha nem, akkor figyelmem ismét a gyanúsítotté, aki a lakótársával való kapcsolatukról is beszámol a kérésemre. Az elmondottakon én is összevonom szemöldökeim, kissé zavaros a fogalmazás és maga az elképzelés is, még ha ki is derül mire akar kilyukadni az illető. Tehát valószínűleg tényleg segített a gyilkosnak, sőt akár még a gyilkosságokban is segédkezet, ahogy esetleg a testek szállításában is és a helyszín megfigyelésben. Csak, hogy ez még mindig nem elég, hogy elindulhassunk valamerre. Az is lehet, hogy Peter csupán csali volt, és a gyilkosunk már alapból a rendszerben volt, de, hogy ne gyanakodjunk Peterre kente, akit a könyvtárban is lefüleltünk.
- Talán Peter telefonján találunk valami használható információt is az elhangzottakon kívül. - pillantok ismét Horatio felé.
- Mikor megjelent a dulakodás közepette vagy vége felé, nem hallotta, akár a lépcsőházból is, hogy miről veszekedtek a támadójával? Pénz, nők, esetleg valami más? - teszem fel még a kérdést, ami által kaphatok felesleges választ is, de akár még nyomra is bukkanhatunk. Peter bármikor feldobhatta volna a szövetségesét, de vajon miért pont most kezdett attól tartani, hogy beköpi nekünk? Vagy lehet nem is ez volt Peter megölésének indítéka? Akárhogy is, ha megkaptuk a választ, és ebből kifolyólag nem tudtunk feltenni neki több kérdést, úgy nem volt miért tovább faggatni. Egyenlőre...
- Nos, köszönjünk együttműködését. Egyenlőre még biztosan bent tartják, de joga van ügyvédhez fordulni a továbbiakban.

Why do humans think they can rectify one evil with another?

Elgondolkodtatott egy pillanatra Horatio válasza, ami igazolni kívánja a gyanúsított megállapítását is, de csak nem hagy nyugodni ez az orvosos dolog.
- De hát... erre a célra pénztárcabarát és sokkal praktikusabb egy eső kabát, amit utána lemoshat, hiszen a köpeny... átázhat egy bizonyos mennyiség után. - vonom össze értetlenkedve szemöldököm, bár aztán lehet én gondolom túl. Mondjuk az is tény, hogy így valamivel talán könnyebb is lehet beazonosítani, mert ha orvosi köpenyt nem vásárolnak minden nap, ráadásul azt csak munkaruházati szaküzletekben, illetve jelmezboltokban lehet vásárolni. Még jól is járunk vele, hogy ez mellett döntött. A gyilkost beazonosítani azonban így sem könnyű, hiszen az elmondottak alapján elég sok ember lehetne, de ha valós személyleírást adott, így is van miből kiindulni, és leszűkíteni a lehetőségeket. Az sem biztos, hogy volt már dolga a rendőrséggel, így aztán lehet a rendőrségi aktákban sincs benne.
- Alaposan megdolgoztatjuk ma az informatikusokat, de bízom benne, hogy nem hiába. - sóhajtom, mert, ha ugyan nem ismerem annyira az itt dolgozókat, remélem azért nem veszik rossz néven a kütyükkel foglalkozók sem, hogy többet járunk a nyakukra, mint akár a patológus vagy helyszínelők nyakára. Bólintok egyet Horationak a végén, majd kitérek Peterre és a lakótársával tartott kapcsolatára, amiből annyit leszűrhetünk, hogy Peter minden bizonnyal jól leplezte magát, noha rá is épp úgy jellemző volt a bűnelkövetések utáni rend és tisztaságmánia egy bizonyos foka. Ez akkor szokott előfordulni - de szinte mindig -, mikor az újonnan szabadult úgy érzi meg kell tisztulnia a bűneitől és ezt akképp kompenzálja, hogy takarít és rendet tart. Aztán, hogy mind e közben valaki ténylegesen meg is változik, vagy úgy érzi ezzel jóvá tette bűneit, így mellette visszaeshet, változó. Peter az utóbbi csoportot gyarapította ezek szerint.
Eltöprengve hallgatom az urat, miközben magam elé képzelem a lehetőségeket. Előfordulhat, hogy Peter még annak ellenére is beengedte, hogy nem egyeztettek előre, mert ha jól emlékszem nem
én sem láttam betörésre utaló jeleket és ahogy a lakótársa is megerősítette, amíg be nem lépett és nem szembesült a helyzettel, azt sem tudta, hogy van-e otthon valaki. Ezzel mondjuk sokra nem megyünk. Így aztán további kérdések híján egyenlőre bent tartjuk a gyanúsítottat, noha már csak amiatt is vádat kell emelni ellene, amiért lényegében közre játszott egy gyilkosságban, azon túl pedig ugye a munkaügyi dolgok miatt is. Bár lehet, hogy enyhítő tényezőnek számít a vallomása, amennyiben igaznak minősül.
A kihallgatószobán kívül már azért könnyebb volt hangosabban fejtegetni a nyomokat, anélkül, hogy esetleg olyan is hallaná, akinek nem kellene. Bár jobbára csak zsebre vágott kezekkel bólogattam, mert egyenlőre nekem sincs jobb ötletem, mint emésztgetni a hallottakat és bízni benne, hogy a kollégák gyorsak lesznek.
- Úgy gondolom elég személytelen volna egy bűntárs megölését másra bízni, mindazon által ez sem kizáró tényező, bááár... tekintve, hogy Peterrel szemben is bizalmatlan volt, még ha a bérgyilkosnak nem is árulta el az indokot, ha őt elkapjuk, ugyanúgy kihúzhatjuk belőle a valódi gyilkos kilétét, szóval nem tudom... Időhúzásnak alkalmas volna, de tényleg ennyit kockáztatna? - ciccegtem a végén egyet, miközben haladtunk a folyosó vége felé. Ami biztos, hogy odahaza az Anasztáziát nézve Laylanaval is ezen fogok még agyalni. Már ha még nem aludt el, mert akkor már nem ébresztem fel, rám is rám férne a pihenés. Mikor azonban Horatio megállt és engem is erre késztetett, kissé összezavarodottan vontam össze szemöldökeim ennek okán, mert válaszolhatott volna menet közben is kérdésemre, ám a kényelmetlenséget sugárzó reakcióiból ítélve, már nem a gyilkosságról akarna beszélni, legalább is ezt a következtetést sikerül idővel levonnom. Ezt pedig ő támasztja alá, mikor komoly kínlódások közepette belekezd. A már-már kézzel fogható zavartsága a levegőben árulta el, hogy bocsánatot akar kérni, s noha ezzel hamar tisztában lettem, úgy tettem, mintha nem tudnám hová akarna kilyukadni, bár mosolyom alig tudtam elrejteni. És ez nem egy "én megmondtam" reakció lett volna, hanem az a fajta, amikor különös megkönnyebbülést érzünk azért, mert látjuk a másikon, hogy igen is megérte foglalkozni kicsit a másikkal, még a nehézségek ellenére is. Láttam, hogy nehezebben megy neki, mint minden bizonnyal házkutatást végeznie egy drogkereskedőnél, de éppen ezért is értékelem annál jobban. Pláne, hogy a nárcisztikusoknak nem szokások bocsánatot kérni, lévén, hogy hibásnak sem szokásuk érezni maguk. Igazából mély nyomokat akkor sem hagyott bennem, mikor becsmérelni próbált, noha tény és való, hogy akkor ott kissé magamra vettem, de mire beértünk ide, nagy részét el is engedtem. Ha állandóan mindenkivel, aki egyszer is beszólt, haragot tartanék, hamar megkeserednék és egy idő után letennék arról, hogy segítsek másoknak. Ám azzal, hogy ő most itt fejet hajt előttem, tépelődik és bocsánatot kér, elismervén, hogy hibázott, segít, hogy én is segíthessek azoknak, akiknek szükségük van rá. A dominó elv nem csak a negatívumoknál működik, de itt is. Abban is biztos vagyok, hogy mindezek ellenére lesznek még összetűzéseink, és megfogunk még orrolni egymásra jó párszor, de ha most sikerült, akkor azokban a pillanatokban is képesek leszünk túllendülni rajta. Ha nem is néz végig a szemembe, az sem baj, mert kiérzem, hogy őszinte, más különben fel sem hozná. Ezt magától tette, nem azért, mert a munka megkívánja, hiszen igyekeztem nem éreztetni vele, hogy az elmúlt egy órában volt egy kisebb összetűzésünk. Betudom a fáradságának. Mire a végére ér, már én sem bírom mosoly nélkül, úgy nézek le felém nyújtott kezére, miközben kihúzom kezeim a zsebeimből, majd felnézve rá, elnézően megölelem. Már ha nem hátrál ki belőle, mert akkor nyilván nem teszem.
- Nem haragszom. Tudom milyen negatívumokat hoz ki az emberből a frusztráltság és a fáradság egyaránt. - paskolom meg hátát finoman, ha eljutunk az ölelésig, majd el is engedem.
- Én is köszönöm, hogy engem keresett meg ezzel az üggyel, és hogy segíthetek. Örülök, hogy ennyire elhivatott, és még az ilyen nézeteltéréseket is megtudjuk beszélni szemtől szemben, anélkül, hogy az ügy kárára menne. Büszke vagyok magára, függetlenül, hogy nem a páciensem. - mosolygom szélesen, és bár meg lehet a vége kissé különösen hangzott, attól még igaz. Az elhivatottságát eddig is elismertem, de ez olyan dolog, ami belenyúlik a magánéletébe, és ha jól tudom, az ilyen pillanatokra eddig nem nagyon volt rá példa. Szóval örülök a fejemnek én is, hogy ilyen különleges személy lehetek az életébe, még ha esetleg csak egyszeri alkalommal is. Nem hiszem, hogy sokáig húztuk volna ezt a számára láthatóan kínos témát, így ha nem volt más folytathattuk utunkat kifelé.
- Ha esetleg nem kocsival jött, szívesen haza dobom. - ajánlom fel, nem jutalomképp, de nekem eddig se jelentett gondot, útba is esik talán és ki tudja, lehet abban a néhány kettesben töltött percben még újabb eszmecserékbe is torkollhat az egész, ami a nyomozást illeti. Ha viszont visszautasítja sincs semmi gond, úgy elköszönök a napra, és mivel mára így is akad még programom odahaza, elindulok kifelé a kocsimhoz.

Why do humans think they can rectify one evil with another?

Igyekeztem számításba venni mindent, amit ráadásul remekül kiegészített a felügyelő elképzelése, hiszen jobbára azért is dolgozunk együtt, hogy megkérdőjelezzük a másikat, és, hogy kiegészítsük egymás gondolatát.
- Ügyelt rá? Miért óvatoskodott azzal a ruhadarabbal, ami azt a célt szolgálta, hogy megóvja az öltönyét? De tény és való, hogy benne van a pakliban, hogy a beszerzése már jóval korábban megtörtént, és nem is biztos, hogy általa. Ez némileg visszavethet minket a forrás kinyomozásában, de azt hiszem még így sem lehetetlen, elvégre tudjuk mit keressünk. Ha csak addigra meg nem semmisíti. - gondolkodom tovább, és akkor ezen a ponton kár is kutakodni a köpeny után. Legalább is annyira fontosnak nem tartom, hogy plusz órákat, napokat töltsünk vele. A folyosó padlóját kémlelve próbálok viszont választ adni, hátha sikerül egyről a kettőre jutnunk, mert félek a nyomozó által megfogalmazott véleményre adni. Az valahogy olyan érzést nyújtana, mintha egy tűt keresnénk a széna kazalban. Vagy a tengerben. Még ha nem is adunk a logikára, a hentesek sem ilyen ruházatot hordanak. Ott ahol kosz van, más munkaruhát hordanak az összepiszkolódás elkerülése érdekében. Ráadásul leszámítva Petert, én nem tartom olyan logikátlannak a gyilkosunk. Már ha ő volt és nem egy bérgyilkos. De még talán az is készülne, hiszen ezért kapja a fizetését.
- Ez így is van, de tekintve, hogy eddig milyen alapos és meggondolt volt, valahogy idegenszerű ez az egész hirtelen. - vallom be lassan zsebre dugott kezekkel. Bár ettől függetlenül semmi sem elvethető.
Magam elé képzeltem a felügyelő által feltehető esemény sorozatot, bár itt-ott azért akadtak benne érthetetlen pontok.
- Lehet, hogy Peter megölésével nem tudnánk megvádolni, de a lányok megölése is minimum... tudom is én hány év, ha nem életfogytiglan, mit számítana neki, akkor már egy korábban elítélt erőszaktevő megölésének bevallása? Végtére is, nem Peter miatt keressük első sorban. Ha pedig valóban bérgyilkos végzett Peterrel, akkor az illető kapcsolatban kellett, hogy álljon a gyilkossal, és a kihallgatásakor úgy is elárulná a kilétét, akár vádalku formájában, már csak emiatt is gondolom, hogy nem kockáztatna egy újabb hibát. Mert ugyan nem ismerem a bérgyilkos törvényeket, de, ahogy a legtöbb helyen a hasonló szakmabeleik, úgy azt gondolom bérgyilkos bérgyilkosnak sem ártana egy megbízott végett. Aztán lehet, hogy tévedek és valójában több emberre is kiterjeszthetnénk a nyomozást, hisz ki tudja még hány cinkosuk rejtőzik a városban. A gyilkosnak pedig akkor sem volna alibije arra az időre, míg megölte a lányokat, mert, hogy gondolom nem azt akarta ezzel mondani, hogy a fickó a megölésüket is Peterre bízta, ugye? - kérdem egyik szemöldököm felvonva, majd ezt egyből meg is magyarázom. - Csak mert a nyomozás elején arról számolt be, hogy találtak ugyan dns-t, melyek egyeztek mindegyik áldozaton találttal, de egyik sem köthető Peterhez, hiszen ő már bent van a rendszerben. Szóval sanszos, hogy a gyilkosságokat maga a gyilkos végezte el. - feleltem megállapításom az eddigi nyomok alapján.
- Bár... - töprengek el itt megint visszaugorva még az elején felvetett dolgokhoz. - Ha a munka nagy részét mással végeztette el, az már kevésbé utalna személyes ügyre, lévén, hogy a saját gondjait próbálta volna ezzel "megoldani". - agyalok rajta tovább, majd mélyet sóhajtva kezdem el csóválni fejem tanácstalanul. - A hirtelen jött sok új információ teljesen összezavarja az egészet. Ezt még párszor át kell rágnom odahaza is... - harapom be alsó ajkam már most gondolkodóba esve.
- Ha két azonos gyilkos van, akkor a személyes ügyet teljesen el is vethetjük, és ez sok mindent megváltoztat, de hé... hát ott a kés! - vetem fel, ahogy általa nekem is beugrik a gyilkos eszköz. - A gyanúsított már beazonosította, ebből a késből pedig túl sok nincs, lévén, hogy elég egyedi darab, tehát az is sokat segítene, ha kinyomoznák a kést vásárlókat, amiből leszűkíthetnénk, sőt, akár meg is találhatnánk a gyilkost vagy gyilkosokat. A gyanúsabb vásárlókat behívatjuk és az úr beazonosítja nekünk a támadóját. Ez megoldható, nem? - pillantok rá kérdőn, mert ugyan a tévében ez így működik, én magam nem tudom, mi mire vagyunk itt képesek. Akárhogy is, neki is szüksége van a pihenésre és nekem is szusszannom kell egyet, hogy újra tudjam gondolni a lehetőségeket. De mielőtt még elválnának útjaink meglep a bocsánatkérésével, és abból gondolom, hogy mindez személyes és őszinte, hogy zavarba jön, egy szóval nem kötelességként tekint a dologra, mint sem, hogy ő akarta. A mondandója közbeni reakcióiból látom, hogy azontúl, hogy nem lehetett túl gyakori eset, hogy valakitől elnézést kér, minden bizonnyal a múltjában történtek okolhatóak érte. Nem csak jellemünkben vagyunk ég és föld, de úgy gondolom okkal váltunk olyanná, amilyenné és azt hiszem, a családunkat sem lehetne egy kalap alá venni, mert, hogy aki végtelen szeretetben és gondoskodásban nevelkedik, nem szorong vagy fél elismerni, ha hibát követ el, hiszen tudja, hogy a következmények mind velejárói, és hogy ez ellen nem tud mit tenni, így hát miért is ne nézzen szembe velük? Ő viszont jól láthatóan úgy érzi, hogy bocsánatot kérni ciki dolog, pedig még csak nem is mások füle hallatára teszi. Ezúttal azonban sikerült legyőznie a mások iránti megfelelési kényszerét, és a nem létező hibátlanságának levedlését. Ezért mosolygok rajta, nem pedig gúnyból. Ami pedig az ölelést illeti, talán Laylana miatt is, talán mert alapvetően sem vagyok túl hivatalos forma, előbb ölelek, mint sem kezet fogjak egy ilyen szituációban. Barátibb, bizalmasabb, személyesebb, és azt hiszem, sokaknak éppen ennyire van szükségük néha, hogy rádöbbenjenek, hogy "jé, kaptam egy ölelést, tehát nem is vagyok olyan reménytelen". Még az ismerősöm 10 éves lányával is bevezettük a "maci ölelést", ami adott esetben annyit tesz, hogyha úgy látjuk a másik maga alatt van, akkor kap egy nagy ölelést. Semmiségnek tűnik, de sokszor látványos a pozitív hatása. Bár ugyanezt Horatiotól nem várom el, viszont az, hogy nem is lép hátra vagy lök el, azt jelenti, hogy nincs ellenére. Vagy, hogy elfogadja a velem járó újabb kellemetlenséget... Nos reméljük nem utóbbi... Ezek után pedig persze, hogy felajánlottam, hogy hazaviszem, bár, ha tudom, hogy az ő kocsija is a közelben parkol, eltöprengenék vajon mit jelenthet a lehetőséggel való élése. Persze nagy eséllyel pozitívum, csak különös volna. Így azonban nem rugóztam rajta, csak szimplán kisétáltunk, és hála neki legalább sikerül elnyomnom a késztetést, hogy rá gyújtsak, mert amúgy lehet magányomban megtettem volna a mai nap után.
Csippant egyet a kocsi és így már a benne lévő riasztó sem akadályozott meg bennünk, hogy beüljünk. Miközben pedig előkotortam a kulcsot és beindítottam a kocsit, azért megálltam egy pillanatra a mozdulatban és Horatiora néztem.
- Azért a gyilkosunk lelkiállapotát sem irigylem. Mármint azt, akinek ez az egész kipattant a fejéből. Mindig elképzelem, milyen kegyetlenül magányos emberek lehetnek, elkeseredettek és talán lélekben már alig élők, hogy ilyesmire vetemedjenek, hogy bűntársakkal vegyék körbe magukat úgy, hogy végig attól rettegnek, hogy elárulják őket még azok is, és amikor mindez bekövetkezik... Persze tudom, vannak antiszociális személyiségzavarosak, akiket a legkisebb mértékben sem érint meg a dolog, de sok gyilkos csak szeretné azt hinni, hogy nem képes érezni, ám mikor szembesítik őket a tetteikkel és azok következményeivel rendszerint összeroppannak... Borzasztó érzés lehet tudni, hogy egy hiba miatt véglegesen pokolra lett ítélve. A magány egy idő után pokolian rossz társasága az embernek. Mindenkinek szüksége van legalább egy olyan emberre, akire mindig számíthat, különben egy nap nem lesz már annyi ereje, hogy felhúzza magát a szakadékból, amiben aztán végleg elveszik. - csóválom fejem, majd egy nagyot sóhajtva beindítom a kocsit és kigurulunk a parkolóból, hogy a felügyelő által megadott címre mehessünk.

Why do humans think they can rectify one evil with another?

Igen, de pont ezért kellett volna valami nem átázható ruhadarab. Ennyi erővel felvehetett volna ott is egy inget vagy pulóvert. Nem tudom, nyomozó, ez nekem gyanús. - csóválom fejem, mert akárhogy is próbálja megmagyarázni, és megértetni velem, hogy vannak ésszerűtlen dolgok, ez valahogy akkor sem okés. Ha tudom, hogy esni fog és elázhatok, viszek magammal esernyőt elővigyázatosságból, és ha elkezd esni, nem cipelem magam mellett, hanem kinyitom. Ez olyan dolog, amihez nem kell igazán ész, amolyan ösztönös. Már pedig a gyilkosunk tudott figyelni arra, hogy előbb ideérjen, mint mi, hogy lehetőleg hangtalanul és zavartalanul megölhesse Petert, ráadásul nyomokat sem hagyva, és pont a ruházatára tojna? Valami itt nem jó. Gőzöm sincs kikről beszél - lévén, hogy én itt csak egy amolyan kisegítő vagyok - de hevesen bólogatok rá egyetértően, hogy jó, ha másokat is ráállít az ügyre. Legalább megoszlik a figyelem is, és nem kell mindent egy csapatnak megoldania.
- Gondolom azt is figyelembe veszik, hogy fiatalok voltak, és kegyetlen módon ölte meg, illetve alázta meg őket. Bízom benne, hogy még a jó magaviseletével sem rövidíti meg börtön éveit. - teszem hozzá kiokosító magyarázatához.
- Mindenkinek meg van a maga gyengéje, felügyelő. Ha nem a pénzük vagy az életük, akkor egy barátjuk vagy családtagjuk biztonsága. - válaszolom, mert én azt gondolom a filmben látottak ellenére sincs olyan a világon, akin ne lehetne valamiképp fogást találni. Elmerengésén azonban kérdőn összevonom szemöldökeim.
- Miért tartja fontosnak, hogy hol ölték meg őket? Gondolja, hogy egy helyen történt? Az elég kockázatos volna, nem? - még kiindulás szempontjából sem világos, miért olyan lényeges ez, de ha felvilágosít igyekszem tovább gondolni vagy hozzá tenni. Ettől függetlenül a téma tovább gördül és én próbálom felvenni a fonalat. Éppen ezért, mikor alkalmam nyílik rá, közbe is vágok.
- Hát éppen ez az. Ezért kellene, hogy személyes legyen. Mert meg vannak a maga aspektusai, mert egyedi. Az, hogy a fiatal áldozatok küllemükben azonosak, hogy mindig ugyanúgy öl és ugyanoda viszi őket, amolyan sebeket jelezhetnek. Megbántották. Talán egy fiatal, szőke hölgy, a vasútállomáson. Meg vannak a párhuzamok, amik alapján megállapítható lehetne, hogy személyes a dolog. Vegyük példának a mait, eltekintve most a negatívumaitól. Én megbántottam magát, de legalább is megsértettem, ami által maga viszonozni szerette volna, de mivel ez egy személyes vita volt köztünk, nem a helyszínelőt küldte utánam, hanem maga jött. Személyes dolgok elintézését nem szokásunk másra bízni, még akkor sem mindig, ha illegális és félünk a hatóságoktól. Ám az, hogy meg vannak a pontok, amiktől úgy tűnik nem szívesen tér el, azt sugallják, hogy van ott valami magánéletbeli probléma, amin képtelen túl tenni magát. Tudja, mint a chesapeake-i hasfelmetsző, aki azért ölte meg a fiatal lányokat, hogy ne kelljen megölnie a saját lányát. - próbálok rávilágítani a tényekre, bár lehet megint én gondolom túl logikusnak. Ironikusan a hasfelmetsző is azért akarta megölni a lányát, hogy ne veszítse el, ugyanis szándékában állt elköltöznie.
- Ez azért jobban hangzik. - felelem, tudván, hogy így még egyszerűbb lehet lenyomozni a kés útját, hogy honnan hová került. - Jó lenne, ha már holnapra lennének eredmények, de nem akarok türelmetlen lenni, elvégre emberek vagyunk, és az itt dolgozóknak is kell pihenniük. - sóhajtom, és ezt jobb is, ha tudomásul vesszük. Tudom, hogy életek múltnak minden percen, de jelenleg ennél többet szerintem nem tehetünk.
- Azért menjünk csak biztosra. - válaszolom Mr. Chant illetően. Ezt követte az amúgy nem is olyan hosszú bocsánatkérés, ami után kocsiba is ültünk, mert azt gondolom kellően kifáradtunk mára, és innentől már leginkább őrültségeket hadoválnánk össze. Mindazon által megosztottam vele gondolataim a magányról és a gyilkosok lelkében dúló viharokról, noha biztosan én sem tudhatom mi zajlik le ilyenkor bennünk, de mivel gyakorlatom jó részt börtön pszichológusként töltöttem, azért van ötletem. Valóban utalok rá is egy kicsit, bár nem abban az értelemben, hogy gyilkos válna belőle, inkább csak megbetegítheti a magány, aminek már így is mutatkoznak tünetei. Nem tudom, hogy akad e olyan ember, akihez fordulhat, ha túl mélyen van, de tekintve mennyi időt tölt az irodában és ott is egyedül, egyáltalán nem egészséges, amit csinál. Még ha hébe-hóba össze is szedne egy csajt, akár csak egy-két éjszakára is, jobb volna, de annyira elzárkózik mindenkitől, hogy saját magát mérgezi vele. Igazából már csak egy kanyar választ el a megadott címtől, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy-két mélyebb mondatommal pánikrohamot váltok ki belőle.
Először csak azt látom, hogy mintha egy kicsit leizzadt volna, legalábbis a beszűrődő fények által fényesebbnek tűnik a homloka. Aztán feltűnik, hogy mélyeket sóhajt, és kapkodva veszi lazábbra veszi nyakkendőjét, majd szinte hiperventillálva kezdi kibontani inggallérját. Rá se kérdek már, hogy minden rendben, hiszen látszik, ráadásul közben ő is megerősít ellenkezőjében. Szóval lekanyarodom a járda szegélyre és leállítva a motort, sietve szállok ki - persze ügyelve rá, hogy el ne csapjon más autó - és átsietek a túloldalra hozzá. Ha ő nem szállt még ki, segítek neki és jobb híján a járdára ültetem, neki döntve hátát a kocsinak.
- Nincs semmi baj, Horatio. Ne kapkodja a levegőt, próbálja meg egyenletesen venni. Számoljon el lassan 40-ig. - térdelek elé, és kezeimbe veszem arcát, hogy se rángatózni ne tudjon, illetve ne frusztrálja a körülöttünk zajló élet, noha ilyen későn már alig vannak az utcán.
- Nézzen rám. A szemeimbe, és próbáljon meg válaszolni a kérdéseimre. - kérem, ha esetleg a számolás nem jönne be, ugyanis a pánikrohamokat a gondolatok elterelés okán lehet enyhíteni, noha ez csak ideiglenes, hosszútávon más kezelési módszerei vannak. Persze így is akadnak kíváncsiskodók, akik megállnak nézni minket, még rá is kérdeznek udvariasan, hogy segíthetnek-e, noha nálam többet aligha tudnának hozzá tenni.
- Nem, köszönjük. Orvos vagyok. - közlöm a tényeket, hogy mielőbb tovább álljanak, én pedig ezután ismételten Horationak szentelem figyelmem. Ha továbbra is fennáll a légszomj, mint tünet, igyekszem elterelni gondolatait arról, ami kiválthatta, így egymástól teljesen eltérő, de megválaszolható kérdéseket teszek fel neki, jobbára az időjárásról, a zakója színéről vagy épp az e heti mérkőzések eredményeiről. A gyilkosságra és a jelenlegi állapotára nem térek ki, mert csak rontanék a helyzeten. Idővel, ha csillapodik, egyik kezem leveszem arcáról és ujjaimmal kitapintom nyakán a pulzusát, hogy lássam, javul-e. A pánikroham azonban nem játék, pláne, ha nem egyszeri alkalom, és ezt nekem elvileg jelentenem kell majd a rendőrség felé.
- Felkísérem, rendben? Hogy megbizonyosodjak róla, hogy rendben lesz. Javaslom, hogy utána ne maradjon fent tovább, hanem feküdjön le aludni és estére engedje el a mai napot, hogy holnapra kipihenje magát. Ez fontos, mert maga nélkül, én sem tudok haladni. - nyomatékosítom. - Érez esetleg nyomást a mellkasában, vagy fájdalmat bárhol? - kérdem, de csak miután megbizonyosodtam róla, hogy a légzésével a pulzusa is helyreállt. Az alváshiány, a rengeteg koffein okozhat még hasonló tüneteket, és bizony szív problémákat is, amit nem ártana kivizsgáltatni. Ha pozitív választ kapok, el is engedem és felkelek, majd őt is felsegítem, hogy a kocsim riasztójának bekapcsolása után elkísérjem lehetőleg a hálóig, semmint csak az ajtóig.
- Holnap majd eljövök magáért, így a biztos. - sétálok vele a lakásához. - De ha megint rosszul lenne, hívjon fel nyugodtan.

Why do humans think they can rectify one evil with another?

A felügyelő magyarázata alapján már is értelmet nyer, miért olyan fontos megtalálni a valónak vélt gyilkossági helyszínt vagy helyszíneket, noha azt gondolom, ez egyenlőre még elég távoli dolog, de már így is örülhetünk, hogy azért haladtunk a nyomozással, még ha nem is nagy léptékben.
- Ehm... a példa alapvetően nem túl gyakori eset, én is csak erről az egyről tudok, de ha nem is pont erre szándékoztam vele utalni, igen, megeshet, hogy a dolgok ennél bonyolultabbak. Hogy az azonos külsejű nők mögött van egy, aki fájdalmat okozhatott neki. De a lényeg igen, ahogy mondta az előbb is, hogy ezek az áldozatok jelképesek a valódihoz képest. Már ha erről van szó, mert ugye ebben sem lehetünk biztosak. - magyarázom, mert talán kicsit túlzó volt a példa, lévén, hogy már is elterelődtek gondolataink egy egészen új gondolat menet felé. - Az sem kizárt. A pszichés betegek fejébe nagyon nehéz belelátni, és sokszor egészen sajátos logikával rendelkeznek, amit mi magunk meg sem érthetünk. De ha gyakorol is, abban nem lehetünk biztosak, hogy mikor szándékszik végezni az igazi célpontjával. Mindenesetre, ez már egy egészen új elgondolás, amire mindenképp aludnunk kell egyet, nehogy a végén olyasmiket tegyünk hozzá, aminek semmi alapja. - zárom le finoman a beszélgetésünk, mert egészen más vizekre sikerült eveznünk, ami nem rossz dolog, de mivel alig haladtunk a nyomozásban, talán nem kellene teljesen elrugaszkodnunk az eddig tapasztaltaktól.
Azt gondoltam innen már zökkenőmentesen zajlik majd a hazaút, és bár a ma esti közös mesenézésről már biztosan lemondhatok Laylaval, legalább kialszom magam holnapra. Ehhez képest - talán az én hibámból - olyasmit tapasztalok Horation, amit ezidáig még egyszer sem. Nem mintha olyan gyakran látnánk egymást, és sejtettem én, hogy vannak problémái, de azt nem, hogy ilyen hatással van rá a pánikroham. Ebből csak azt tudom lekövetkeztetni, míg igyekszem megnyugtatni, hogy ez az első ilyen alkalom számára is, vagy, eddig próbált tudomást sem venni róla, így azonban kezeletlenül ilyen rossz pillanatokban lehet rajta úrrá. Nem vagyok benne biztos, hogy a pihenés lesz rá a gyógymód, hiszen alapból is elég stresszes a munkája, ami sokat nyom a latba, ha azt vesszük. Ráadásul komoly megfelelési kényszere is van, ami megint csak gátolja, hogy önmagától képes legyen úrrá lenni ezen. Én pedig aligha leszek mindig a közelében, hogy segíthessek. Ha pedig egy kolléga előtt lesz rosszul, könnyen elveszítheti a jelvényét. Kezdem azt érezni, hogy bevonzom a titkon igen is nagyon sérült embereket, akik tudatosan vagy tudatalatt végül tőlem várják a megoldást, elvégre még is csak orvos vagyok. A nyomozónőt is próbálom lebeszélni arról, hogy kezelés nélkül vesse magát a munkába, mert ha egy nap, mindkettejüknek szüksége lesz a szakmabeli segítségemre és ő marad hoppon, nem csak magát sodorja majd veszélybe, de mindenki mást is. A baj az, hogy azontúl, hogy mind ez titok, nehéz meggyőzni egy bipolárist arról, hogy beteg, és amiket érez, túlzóak. Csodálom, hogy egyáltalán felkeresett vele. De lényegében Horatioról is ugyanezt tudom elmondani. Eltitkolhatom, hogy problémái vannak, ő pedig győzködhet engem, és magát is, hogy szerez segítséget, de, láthatóan ez eddig sem történt meg.
Mikor úgy látom, jobb állapotban van és megbizonyosodom róla, hogy kórházba sem kell vinnem, felsegítem és hazakísérem. Nem lehetek benne biztos, hogy távozásom után nem lesz-e rosszul, de a telefon nála, és még az ajtóban biztosítom felőle, hogy hívhat bármikor, elérhető leszek. Nem számítottam újabb meglepetésekre, ám, mikor kinyitotta az ajtót és beléptünk, igazából nagyon körbe se kellett néznem, hogy lássam, elkeserítőbb a helyzet, mint elsőre gondoltam. A néhai pánikroham csak egy kisebb gondja annak, ami valójában benne zajlik. Nem azt mondom, hogy az a legtökéletesebb, amiben én élek Laylaval, de ebben a lakásban Horation kívül szó szerint nincs élet. Szerintem még az a néhány virág is mű volt, a szobák pedig, nos az én szememnek teljesen üresnek tűntek. Semmi szín, fotó vagy kép. Emlékek, akár iskolai kupák, érmék. Semmi sem volt, ami arra utalt volna, hogy nő vagy férfi él a lakásban. Vagy hogy él-e még egyáltalán... Nem csodálom, hogy nem szívesen tölti itthon az idejét, mivel, hogy ez itt nem egy otthon, még börtönnek se igazán nevezhető, mert ott legalább akadhat egy cellatárs. Végül csak eljutunk a hálóig, ahol óvatosan elengedem, hogy helyet foglalhasson az ágyon. A lakásra nem teszek most megjegyzést, de valamikor mindenképp szóba hozom neki, hogy, ha megakarja tartani mentális egészségét, mindenképp változtatnia kell a körülményein. Igazából nem szándékoztam ennél tovább maradni, maximum még hoztam volna neki be egy pohár vizet, mert, hogy a kávé nem jó folyadék pótló, és most bizony szüksége lesz rá, még ha éjszaka ki is kell majd mászkálnia a wc-re. De mielőtt elléphetnék előle, megfogja a kezem, ami már önmagában is idegen tőle, de ami igazán váratlanul ér, az az, hogy hirtelen milyen kiszolgáltatott állapotban kérlel. Nem is maga a kérése fog meg, mint, ahogyan azt teszi, hiszen eddig csak a jól ismert, rideg és nárcisztikus arcát mutatta, most pedig mintha nyoma sem volna, csupán egy álarc lett volna. No persze az sem utolsó, hogy a kolléganőhöz hasonlóan ő is olyasmire kér, ami lényegében szabályellenes. Ha hinnék a Mennyben és a Pokolban, azt hiszem egyre inkább utóbbi felé vettem az irányt. Félek megígérni, mert nem tudok hinni neki. Azt gondolom, ha kicsit is jobban lesz, már akkor le tesz majd arról, hogy egyáltalán foglalkozzon vele. Ma bebizonyosodott, hogy ő már rég nem a szakadék szélén táncol, hanem lóg fölötte, és akadnak pillanatok, mint az előbb odakint is, mikor már csak egy kézzel tud kapaszkodni. Amikor pedig valamilyen szerencsés módon sikerül ismét két kézzel fogni a szakadék szélét, eszébe sem jut felhúznia magát vagy segítségért kiabálni, inkább úgy dönt, hogy lóg még. Mintha ez volna a legjobb megoldás. Mintha a segítségkérése olyan kínos volna.
Fene azt a jó szívemet... Mélyet sóhajtok, és őrlődésem végén ajkaim is összeszorítom kis időre, csak azután szólalok meg.
- Egyedül nem fogja tudni leküzdeni, de... egyezzünk meg abban, hogyha az ügy után azonnal felkeress egy szakembert, akkor nem jelentem a rendőrségen. Ha előbb keresne fel valakit, az még jobb volna, de, ha nem állja a szavát és halogatni kezdi, a maga érdekében is kénytelen leszek szólni a kapitánynak. - alkudozom vele, végtére is ez mindenki javát szolgálná, bármennyire is rosszul hangzik. - Megegyeztünk?

Horatio & Killian

- The case of the "railroad corpses". -

- XXX szó // megjegyzés -

Why do humans think they can rectify one evil with another?

Nem állítanám, hogy simán ment volna a nap, és nem csak a nyomozás miatt. Bár járkálnunk alig kellett, mire hazaértem, alig vártam, hogy beesek az ágyba. Laylana már aludt és a nappaliban összegyűlt falka is, akikből max a halk motoszkálásra pillogtak felém álmosan, de különösebben nem zavarta őket a kési hazatérésem. Hozzászoktam már, és tudom, hogy Layla sem fog sokáig neheztelne. Az ígéretet ugyan megszegtem, de ő is tudja, hogy olykor fontosabb egy-egy nyomozás, mint, hogy itthon legyek vele. Bármilyen gonoszul hangzik, de elég csak belegondolni az ő ügyébe is. Szóval nem aggódom, ráadásul mindig kitalálok valamit a kibékítésére.
Bár elaludni nem volt nehéz, a korán kelés kissé megviselt, de csupán addig, míg nem vettem egy hideg zuhanyt és élénkítőként le nem gurítottam egy bögre forró, fekete teát. Ez nem sok, de útközben majd úgy is beugrom még egy-két helyre. Indulás előtt még megetettem a kutyákat, az első napsugarak megjelenésekor ugyanis ők is felébrednek és rossz néven vennék, ha etetés nélkül lépnék le. Viszont a napi levegőzésüket már Laylara kell hagynom. Szóval igyekezve a reggeli rutin letudásával - amiből a reggeli étkezés így is elmaradt - kocsiba ülök és egy nagy ásítást követően el is indulok. A városba érve, még Horatio előtt beugrom az egyik útba eső Starbucksba, mert szükség lesz még némi energia után töltésre, és bár nem én vagyok Horatio orvosa, ennyit kollégaként is megtehetek érte, legfőképpen, hogy elkerülje a szívinfarktust és ismét egyensúlyban lehessen az idegrendszere. Egy pohár persze még nem váltja meg a világot, de, ha sikerül rászoktatni, már az is valami. Ez a kis kitérő nem több negyed óránál, s lévén, hogy így is korán indultam, nem érek oda olyan későn. Nem szándékoztam az ajtójáig menni, ennyi teret azért hagyok neki, még annak ellenére is, hogy tegnap elég ramaty állapotban hagytam itt. De sms-t azért küldök neki, miután leparkolok a lakóház elé, és amíg leér ráírok a nyomozó nőre is és érdeklődöm hogyléte után. Nem tehetek róla, de Horatio miatt most még érte is aggódhatok folyton. Sokat nem is kellett várnom, hamar megjelent az ajtóban és ült be a kocsiba, ami után egyből át is nyújtottam neki az ülések közti tárolóban lévő műanyagtetővel fedett matcha kávét. Akkor is odaadtam volna, ha tudom, hogy már túl van egy bögre kávén, a matcha ugyanis nem hirtelen fejti ki hatását, hanem fokozatosan, így az élénkítő hatása is tovább tart, azon kívül, hogy nem viseli meg a szívet, se az idegrendszert, sőt, kifejezetten egészséges.
- Jó reggelt! - köszönök vissza, én valamivel még álmosabban, de hozzá hasonlóan egy halovány mosollyal. Na már most azt nem tudom eldönteni, hogy ez a mosolya csak álca arra, hogy még mindig ramatyul van, vagy egy hangyányit valóban segített az alvás, még ha nem is a legpihentetőbb módon. A tőle megszokott, még is különösen megfogalmazott kérdésére finoman vállat vontam, mielőtt válaszoltam volna.
- Megszokta már, hogy nem mindig jönnek össze a közös programjaink, de mivel munka után csak az övé vagyok, befogjuk pótolni. Már aludt mire hazaértem, szóval, személyesen majd később beszéljük meg. De nem hiszem, hogy haragszik. Tudja, jól, hogy fontos, amit csinálok, életek múlhatnak rajta. Ahogy anno az ő esetében is... - válaszolom, miközben beindítom a kocsit és szépen ki is tolatok a parkolóból, majd egyenesen a rendőrség felé veszem az irányt.
- Hogy érzi magát tegnap óta? - kérdek vissza az első piros lámpánál, így még rá is tudok pillantani egy röpke másodpercre. - Gondolkodott rajta, hogy kit keressen fel? - érdeklődtem, mert a munkán agyalni ráérünk, ha már az őrsön vagyunk, ez azonban diszkrétebb pillanatot kíván, és ennél alkalmasabb helyzetben nem hiszem, hogy leszünk, mint a kocsiban. Leginkább azért érdeklődöm, hogy tudjam, mennyire gondolja még komolyan, illetve, mert én is tudok ajánlani orvost, akár még a dolgot diszkréten kezelő, rendőrségen dolgozó pszichológust is, annyi különbséggel, hogy ez utóbbi gyakrabban járna a nyakára.
Mindenesetre beszélgetésünk a témát illetően addig tartott míg oda nem értünk, leparkoltam és be nem léptünk az őrsre. Amíg nem látom okát, hogy jelentsem problémáját a főnökének, addig tiszteletben tartom ezt, és, ahogy ígértem, diszkréten kezelem.