Az első felvonás végét jelző ajtónyílás hangjára jóleső borzongás fut végig a gerincfüzéremen. A ruhatárban strázsálok nyitás óta, barna parókát viselek, kosztümöt, meg hasonló, felesleges holmikat, és úgy teszek, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az, amire készülök – elvégre nekem az is. A mindennapjaim része, már vagy egy évtizede, de, azt hiszem, mindig is bennem volt. Figyelni és kifigyelni, fülelni és kihallgatni, követni és lecsapni. Az egyetlen apró tényező, ami megváltozott az utóbbi pár évben, az az, hogy többé nem parancsol nekem senki. Kapok egy nevet, és végzem a dolgom, ahogyan én azt jónak látom, end of story. Mikhail nyomatékosan megkért rá, hogy húzódjak meg, maradjak az árnyak jótékony takarásában, és még véletlenül se hívjam fel magamra a figyelmet, de, ami azt illeti, kurvára unom már ezt az egészet. De nem fogja megtudni senki, hogy én voltam, én vagyok, hogy élek és virulok, mert azért hülye mégsem vagyok, hogy ne lennék teljesen tudatában annak, hogy milyen következményekkel járna az, ha lebuknék, és velem együtt bukna a szervezet is. Az senkinek sem volna jó, ellenben azzal, ha majd mi átvesszük azoknak a helyét, akik kitúrtak minket, akik a halálunkra vágytak, akik elárultak minket.
Ki tudja, lehet, hogy épp Mikhail lép majd annak a politikusnak a helyébe, akivel ma este végezni fogok. A felesége unja eléggé ahhoz, hogy ne keresse a második felvonás alatt, és azt gondolja, hogy valamelyik szeretőjével múlatja azt a kevés – és éppen ezért drága – szabadidejét. Még jobban is fogja élvezni a fráter nélkül – legalábbis borzasztóan bízom ebben, i’m helpful.
Szóval a tervem az volna, ha már ilyen magasztos helyen vagyunk, és egy olyan emelkedett ívű opera zeng a színpadon, mint a Don Giovanni, hogy a drágalátos barátomat majd szépen belendítem a színpadra egy kötél segítségével, éppen abban a pillanatban, amikor megjelenik a Commendatore szobra, és felszólítja Don Giovannit, hogy bánja meg a bűneit – ezt követné egyébként az a jelenet, amiben a szobor elragadja a címszereplőt, és a föld alá süllyed vele, hogy a pokol tüzében égjen. Nem tudom, miféle bűnt követhetett el a férfi, csak azt tudom, hogy sokkal rosszabb sors vár rá, mint a Donra.
Gazul elcsábítom – nem kerül sok erőfeszítésbe, jobb is, ha ennyiben maradunk -, kacérkodok vele, szendén mosolygok – mert tudom, hogy azokat szereti, az ártatlanokat, a tisztának tűnőket -, mocskos dolgokat súgok a fülébe arról, hogy mennyi titkos hely van ebben az épületben, a titkos légyottoknak – egy kihasználatlan öltöző, ami mára csak jelmez raktárként funkcionál. Nem tudja meg senki, köztünk marad, már-már majdnem úgy hangzik, mintha skalpokat gyűjtenék, de finomítok az előadásmódon: szeretem az idősebb férfiak társaságát, és a pénze sem kell, meg amúgy is van nálam gumi – és tényleg előhúzok egy óvszert a blézer belső zsebéből. Fő a biztonság, ugyebár – nagy szavak, de nem az enyémek.
Nem akarok sok vért, a fináléra tartogatom, a férfi meg máshol tartogatja éppen, legalábbis a dudorodó nadrágját elnézve, és nem a fejét használja, hanem valami mást követ, mint általában.
Egy óvatlan pillanatban, még, mielőtt hozzám érhetne, útját állom a kezének, és finoman ellököm magamtól a végtagot, kihasználva a meglepetés erejét, és a férfi döbbenetét, szúrom a nyaka finom, puha bőrébe a méreggel telt injekció tűjét. A test önkéntelenül rándul össze, és pillanatokon belül kihuny szeméből a fény. Megannyiszor láttam már, de nem tudom megunni.
Lépések zajára leszek figyelmes, magas sarkú koppan élesen a márvány járólapokon: feltételezhetően a kurva, akit lecserélt rám a férfi. Upsz. Az első kezem ügyébe akadó maszkot veszem fel, és kötöm meg koponyám hátsó felén, éppen addigra, mikor nyílik az ajtó.
- Segíthetek? – kérdezem, erős, déli akcentussal, és, bár a nő nem látja, de ajkam szegletében gyalázatos mosoly feszül, ahogy kérdőn jobbra biccentem a fejemet.

Arey you angry with me? Don't stop

A slight flush of anger looks good on you.

A színház, az opera kurvára nem az én világom. Ölni jöttem. Szórakozni. Beteges vágyaimat kielégíteni. Gondoltad volna?
Már az első tíz percben untam a műsort és olyan nagyokat ásítoztam, hogy kész csoda, hogy nem kaptam be valakit. Nem érzem komfortosan magam, a ruhám sem kényelmes darab, de legalább vadítóan nézek ki és nem csupán a nagyképűség szól belőlem - ó, de nem ám. A mellettem helyet foglaló férfinak olyan merevedése van, hogy 'majd kiveri a szememet. Kicsit sem könnyítem meg a helyzetét, csábosan rámosolygok, flörtölve ajkaimba harapok, színlelve miféle buja gondolatok fészkelnek csinos buksimban, habár az egyetlen amire gondolni tudok az egy isteni sajtburger dupla adag sültkrumplival. Megérintem a kézfejét, hosszú körmeimmel fájdalmas köröket írva le a puha bőrére. Úgy tetszik neki, hogy egész testével beleremeg. Nadrágjába azonban nincs ideje beleélvezni, az első felvonásnak végre vége lesz, így hát a kacér játékom tettlegességig nem fajul a férfi nagy bánatára. Az élet kegyetlen… Még a szája is tátva marad, miként kecsesen ringatózva libbenek el előle az öltözők irányába. Valakinek dolgozni is kell. Sok van a rovásomon, nem véthetek hibát. Ramiz idegei nincsenek kötélből, mint az kiderült az európai mókázásom után. Nem mintha ez meggátolna benne, hogy játszak velük, de nem ma este.  
Nem veszítem szem elől a politikust, egérutat kap az újdonsült ribancával. Élvezze még azt a kis időt, amit még az élők sorában tölthet. A nő sorsa még nagy kérdőjel bennem, nem szokásom szemtanúkat hagyni, de ha nem feltétlenül muszáj nem nyírom ki.  
A kihalt folyosón meg van sajátos hátborzongató hangulata a cipő ütemes kopogásának… Nem lopakodom macskamódján, tudatni akarom velük, hogy érkezem és bármiben is vannak benne ép, nem árt, ha sietnek. Várakozást nem tűrően tépem fel a szoba ajtaját, a halál sem szokott kopogtatni, én sem teszem. Elragadó, megtévesztően ártatlannak ható mosollyal libbenek beljebb a ragadozókra jellemző kecseséggel. A célpont a padlón hever és valami kurvára nem stimmel. Más szituációra számítottam, csalódott is vagyok. Hogy segíthet e? Derítsük ki. Értékelem finom modort, meg is mutatom mennyire. Vigyorom ördögivé torzul és ezzel egy időben nyúlok a flitteres retikülimben a Glockért. Maszkos tündérke sorsa megpecsételődött.
-  Lépj el a fickótól és lássam mi van a kezedben! Csak semmi trükközés, mert golyót eresztek a tüdődbe, aztán végig nézem ahogyan megfulladsz a saját véredbe, világosan fogalmaztam? - Hitetem el vele, hogy van választása. Pedig nincs. Ha okos lesz kíméletesen bánok el vele, - kap szépen egy golyót a fejébe.

zene: Love and War outfit: katt

Az első másodpercben, amikor nyílik az ajtó, fel sem fogom, hogy ki áll velem szemben, ki magasodik fölém, mint, ahogyan annakidején is tette, amikor valóban belém eresztett egy golyót – vagy kettőt, hármat, de ki emlékszik már a részletekre? -, és nem csak fenyegetőzött vele, hogy megteszi. Persze, segítő szándékom így még inkább komolyságát veszti, és rögtön az jut eszembe, hogy valaki egyszer azt mondta, hogy, ha a róka meghallja a nyúl visítását, rögtön odarohan – de nem azért, hogy segítsen. E gondolat nyomán-, és mert annyira abszurd és lehetetlen, hogy éppen itt, és éppen most találkozzunk, nevetés szakad fel tüdőmből. Szóval az sem hazugság, hogy a történelem megismétli önmagát, újra és újra és újra.
Hát, újra szemtől-szemben állunk egymással, angyalom.
Átlépem a holttestet, úgy nézek bele az arcába a fehér maszk mögül, és a mosolyom valami olyasmi üzenetet hordoz magában, hogy elérkezett a reváns ideje. Ha őszinte akarok lenni, soha nem gondoltam volna, hogy lesz lehetőségem viszonozni a szívességet; megölni Sirant, ha már ő is hasonlóan bánt el velem, annak dacára is, hogy nem kellett volna így lennie. Tudom, hogy ő a maffia kötelékében van – legalábbis Mikhail valami hasonlót magyarázott, de tele voltam nyomva morfiummal, szóval csak ködösen emlékszek a dolgokra, amiket mondott -, én azonban már akkor is szabad voltam. Kézen foghattam volna. Elszaladhattunk volna. Magunk mögött hagyhattuk volna ezt a sok szarságot, dolgozhatna ő is Mikhail-, vagy egy kollégája alatt. Minden másképpen is alakulhatott volna.
Nekem kellett volna golyót röpítenem belé, és most iszonyatos, kéjes késztetést érzek, hogy így is tegyek. Számtalanszor elképzeltem, hogy milyen lenne, hogy milyen elégedettséggel töltene el.
Nem érdekel, ha a Glock csövét a mellkasomnak, vagy a homlokomnak szegezi, ugyanis én is készültem ám meglepetéssel – igaz, hogy nem neki, de a sors fricskája, hogy éppen neki kell prezentálnom. Először persze csak kitárom a tenyeremet, amiben az üres injekció van, ha már ilyen szépen kérte, ki vagyok én, hogy ellenállást tanúsítsak.
- Mint a Nap – angyalom, gondolom, de nem teszem hozzá. Fogalmam sincs, hogy mikor fogja felismerni a hangomat, vagy mikor unja meg a játszadozásomat, mikor fedi fel a kilétemet, mikor tépi le a maszkot a pofámról, hogy mikor jön rá, hogy én vagyok én, és borzasztóan dühös vagyok rá, és annyira csalódott vagyok, hogy képes lennék megölni őt.
- Meghalt – amúgy, csak úgy mellékes információként közlöm vele, a férfi felé bökve fejemmel. – Gyanítom, nem azért jöttél, hogy közösen agyaggalambokra lövöldözzetek romantikusan a holdfényben – vetem oda csak úgy, foghegyről. – Rábasztál – állapítom meg a tényt, megvonva vállaimat, és, ha azóta levette a maszkot, akkor láthatja a bájos mosolyomat is, ami egy cseppnyi sajnálatot sem sugall, sőt, valójában egyszerre kaján, és már-már derűsen vigyorgok.

Arey you angry with me? Don't stop

A slight flush of anger looks good on you.

Megered a fantáziám miközben kibaszott ráérős tempóban tipegek az öltözők irányában, ahol aztán nekem, mint nézőnek rohadtul semmi keresnivalóm nem lehetne. Miféle pózban találom őket? A pasas koros nincsenek túl nagy elvárásaim. Csak nehogy szívinfarktust kapjon mire odaérek.
Kimondottan imádom a meglepetéseket, szó sem róla, csak nem ebben a formában. Noha halovány jelét sem mutatom, hogy nem erre a felállásra voltam felkészülve, pedig a helyzet több, mint gyanús. Szöszi jó kedve még annál inkább. Ideglelően vészjósló vigyor feszül az arcára, szemeiben pedig inkább kihívás, mint sem félelem tükröződik. Kacagása, hangtónusa önmagában nem elég, hogy felismerjem...    
Kibiztosítom a glockot, mely immáron a mellkasának feszül, amennyiben, ha nem vett volna halálosan komolyan, helyében változtatnék a hozzáállásomon. Nem várom el, hogy becsináljon félelmében, remegjen és az életért fohászkodjon, mert elismerem nem vagyok egy magas, tisztelet parancsoló termet, de ha van egy kis esze, visszavesz az arcából, amíg még maradt belőle valami.  
A tűre vetülnek zöldjeim, elismerően elmosolyodhatnék, hogy ez igen kisanyám, baromi kreatív vagy, csak hogy nem lenne túl őszinte. Beleköpött a levesembe, lenyúlta a melóm, piszkosul dühös vagyok.  
Meghalt. Micsoda vártalan fordulat. Hogy fogom ezt megmagyarázni Ramiznak? Ha csak nem az Ő keze van benne... Ennyire nem bízik a képességeimbe? Nem áll össze a kép.  
Nulla perc borul el az agyam, mindig megfogadom, hogy gondolkozom mielőtt cselekszem, aztán valahogy soha nem jön össze.  
- Te is. -  A glock egészen véletlen még erősebben feszül a mellkasának, állkapcsom is megfeszül, elég egy rossz szó és mozdulat és kitudja mire vagyok képes. Elég volt a játékból... Letépem a maszkját. Nincs rá megfelelő szó, mit érzek az ismerős vonások láttán, de belesápadok.  
Yelena egykor sokat jelentett nekem. Szerettem, vagyis azt hiszem... Elhittem, egy röpke kibaszott percig, hogy van közös jövőnk. Ramiz döntés elé állított, vagy én végzek vele vagy Ő. Ugye mondanom sem kell, hogy Ramiz nem a könnyed és gyors haláltusa híve?  
Megkíméltem. Három golyónál már nem számoltam mennyit eresztek bele tökéletes testébe. Ki hitte volna, hogy csodával határos módon túléli? Meglehet, hogy szándékosan elkerültem a létfontosságú szerveket? Talán...
Nem szólok egy kurva szót sem, csak lefejelem, de olyan istenesen, hogy ha nem is törik el az orra, de megeredjen a vére. Jól fog neki állni a vér...  
- Mi a faszt csinálsz itt?! - Finoman vonom fel a szemöldököm, a pisztoly mellkasáról a homloka felé irányul, ha csak időközben nem lendült akcióba és veszi el, vagy veri ki a mancsomból.  
Hogy lehet, hogy nem ismertem fel? Az átható macskaszerű szempárt, mely néha vissza-vissza köszönt álmaiban, a kaján vigyort, a hangját, az illatát? Mintha még mindig ugyan azt a parfümöt használná...  

zene: Love and War outfit: katt

Amikor Siran kinyitja az ajtót és belibben rajta, kedvem támad hozzáérni. Azt nem tudom megmondani, hogy inkább beverném azt a szép pofit, kitörném a kecses hattyúnyakat, nyelvemmel szántanék végig arcélén, a fülébe marnék a fogammal, csak, hogy úgy tépjem le a helyéről a kagylót, vagy megragadnám a halántékát, csak, hogy a térdemmel vagy a fallal csókolózzon. Fogalmam sincs, hogy mire lennék képes, ha most hozzá érhetnék – micsoda szerencse, hogy egy Glock csöve mutat rám fenyegetőn, majd nyomódik hozzá a mellkasomhoz, és a hidegét még a fehér blúzon keresztül is érzem. Ekkor kattan a pisztoly, én pedig csak rá szegezem pillantásomat és nem eresztem a tekintetét.
Látom rajta, hogy nincs elragadtatva a tű látványától, de az az igazság, hogy még nem fejeztem be, és biztos vagyok benne, hogy benedvesedne tőle, ha nyugodtan megült volna a formás seggén a nézőtéren, és kivárja a végét. A katartikus csúcspontot, amikor a férfi átveszi Don Giovanni szerepét, és a reflektorfények mind rászegeződnek, amikor szinte látni lehetett volna, hogy a lámpák erős fényében gőzölögve párolog a vér a testéről. Én viszont el vagyok ragadtatva a látványtól, ahogy a düh elönti, amikor rájön, hogy kurvára nem kamuzok, a célpontja meghalt, és nem az ő keze által. Én pedig csak mosolygok és mosolygok.
- Azt majd meglátjuk – biccentem kissé jobbra a fejemet, ami eléggé groteszkül hathat, hiszen ezen a ponton még rajtam van a hófehér maszk, amit még nem mocskolt be sem a férfi-, sem az ő vére. Mondanám, hogy, ami késik, nem múlik, de ebben a pillanatban a dühe sokkal nyilvánvalóbb és kézzelfoghatóbb formát ölt, amit, ha az lehetséges, még jobban a testemhez feszül a pisztoly, és letépi a maszkot.
Nevetésem keserédes visszhangja csorog a falakról, amikor szíven üti a felismerés és látom, hogy nem tud mit kezdeni a ténnyel. Kinevetem, mert olyan csodálatosan naivnak és ártatlannak tűnik, ahogy rájön, hogy mégsem haltam meg, hogy nem sikerült megölnie és most megint, az univerzum groteszk vicceként találkozunk, és újra beleköpök a levesébe. Akkor sem térek ki előle, és nem állítom meg, amikor lefejel, az orrom recseg-ropog, ahogy találkozik a homlokával, szinte azonnal serken a vér is, és csak az utolsó pillanatban törlöm le kézfejemmel, mielőtt még a földre csöppenhetne. Nem hagyok nyomokat magam után, nem ilyeneket, had gondolkozzanak majd a nyomozók.
- Egy új klinikai ajzószert tesztelek, úgy kellett volna hatnia, mint a viagrának – teljesen komolynak tűnök, de aztán nem tudom magamban tartani a nevetést. – Dolgozom, baszd meg, szerinted mégis mi a faszt csinálok? – teszem fel a költői kérdést, amire nem várok választ, és vissza sem kérdezek, mert tudom, hogy ő is éppen ezt teszi.
Ha nem tér ki előlem, elkapom a csuklóját, azt, amelyik kezében a fegyver is van, a másikat pedig a háta mögé feszítem, ahogy a fal felé fordítom magam előtt. Nem hiszem, hogy van olyan ostoba, hogy a levegőbe lőjön, mert az nagyon-nagyon gyanús lenne, és kettőnk közül jelenleg nekem van jobb alibim. Neki nyomódok hátulról – vagy, ha kitért előlem, hát szemből zabálom a centiket kettőnk közül, mit sem törődve a Glockkal -, és arcomat a hajába simítom, mély levegőt veszek, beszippantom az illatát.
- Mondd csak, nem unod még, hogy Ramiz kutyája vagy, hm, Siran? – suttogom a fülébe az egymillió dolláros kérdést. Ezt nem tudhatom biztosra, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem változott a legutóbbi találkozásunk óta. És, ha így van, mi lenne, ha ezúttal változtatnánk ezen?