Hétvége van, de New York nem pihen. Főleg nem Manhattan. Ebből a szempontból illek ebbe a városba, bár igazából nem az én világom. Pörgök és sosem alszok, de máshogy, másért. Ha innen kell választanom New Yorkból, akkor az én világom talán Queens, és bár nem a tipikus latin negyed, ahol bandaháborúk dúlnak, nem is az amerikaiak által lakott részhez tartozok. Én egy ilyen helyen megtaláltam a tökéletes lakhelyet, ahol nem lógok ki. Manhattan viszont jól fizet, így itt vállalok munkát, és nem csak fő állásban, hanem másodállásban is. Bár az Upper East Side-on fizettek a legtöbbet pincérkedésért, ott olyannal találkoznék, akivel nem akarok, így nem vágyom vissza.
A Környezetvédelmi Hivatal, az EPA egészen jól fizet, de költséges életet élek, bár nem a szórakozás és kikapcsolódás motivál, hanem egészen más. Így plusz állást vállalok, a kórháztól nem messze üzemelő kávézóban. Pár napja hívtak, hogy be kéne ugranom, mert az egyik pincérnőnek közbe jött valami családi ügy. Persze gondolkodás nélkül igent mondtam. Egy kis átszervezés, mert le kellett mondanom a spanyol tanítványomat, pontosabban áttenni egy másik időpontra, meg néhány edzéssel zsonglőrködni, hogy mindenre legyen időm, de megoldottam.
A kávézó nincs a legforgalmasabb útvonal mellett, de mégis nagy a forgalma. Főleg, hogy a jó hírű Presbiteriánus kórház közelében van, ahonnan időről időre megjelennek az ott dolgozók, ha nem az automatás kávét akarják inni, vagy maguknak lefőzni. A kávézó régi családi vállalkozás, amit nem régen a „fiatalok” vettek át, akik egy kis dél-európai hangulatot és ízvilágot hoztak el ide, és sikere van.
A kávézó zsúfolásig telt, ami bevétel szempontjából jó, de kimerítő, és sok frusztrált vevőt is eredményez, ha nem vagyunk elég hatákonyak. Gőz erővel dolgozunk, de a minőségből nem engedhetünk, így idő kell mire egy-egy rendelés elkészül. Nem csak a pultnál állnak, hanem az asztaloknál is, akik nem sietnek, és kényelmesen szeretnék elfogyasztani a rendelésüket, de az érkezési sorrendre figyelünk. A bártenderünk nem győzi egyedül, de hiába a felszolgálásban a tapasztalatom, a díszítés nem megy a kávégéppel, így én szervírozok.
Fültanúja vagyok, ahogy az egyik férfivendég elég durván rászól az egyik sorban álló nőre, de nem tehetem szóvá. Itt dolgozóként nem. Szeretnék kicsit enyhíteni ezen a rossz benyomásán, de egyelőre nincs lehetőségem, mert már intenek felém a pult mögül, hogy kellek.
Pár perc múlva úrrá leszünk a káoszon, és már csak néhány ember áll a sorban, így nekem lehetőségem van odamenni végre a szőke hajú lányhoz, aki körülbelül velem lehet egyidős. - Szia! Minden rendben? - kérdezem kedvesen, mert olyan, mintha egy kicsit megbántott lenne. A kezemben pedig ott vagy egy ital- és étlap, amit az előző asztal leszedésekor vettem magamhoz.

„A vendégnek mindig igaza van.” A kereskedelem és a vendéglátás első számú, és legfontosabb szabálya. Ezt akkor is megtanultam, ha sosem végeztem ilyen sulit. De már a középiskola utolsó évétől végzek ilyen állást kisebb-nagyobb megszakításokkal. Ezt a szabályt viszont akkor alkalmazni kell, ha nem így van. A férfinek most nem volt igaza, de nem mondhatom meg neki. A lánynak viszont nyújthatok egy kis vigaszt, vagy lehetek vele extra kedves, csak legyen rá időm. De szerencsére van, így, amint lehet, oda is megyek hozzá. Ahogy viszont megszólítom, kicsit meg is zavarhatom a gondolatait, mert kell neki pár pillanat, mire rájön, hogy bizony hozzá beszélek. - Mert gondolkoztál, hogy mit szeretnél? - kérdezem olyan hangsúllyal, hogy érezze: én egyáltalán nem látok ebben semmi kifogásolni valót. - Ne vedd a lelkedre, vannak olyanok, akiknek semmi sem jó - teszem még hozzá kedvesen. Látom, hogy még nem fejezte be, és kihasználom azt a pár pillanatot, amíg nem néz rám, hogy jelezzem a többieknek, maradok egy kicsit az asztalnál. Pont elkapom a bártender tekintetét, aki egyből bólint, hogy vette.
- Igen, velem is volt már ilyen - válaszolok a kérdésére, ami talán megnyugtatja egy kicsit, hogy nincs egyedül az érzéseivel. Az már megint egy másik kérdés, hogy a „valóság” mindenkinek mást és mást jelent. - Leülhetek egy kicsit? - kérdezem kedvesen, és, ha igent mond, helyet foglalok vele szemben. Majd kiderül, hogy ez jó-e vagy sem a lábamnak, mert ma, amióta beértem, még nem ültem le. De beszélgetni könnyebb, ha leülök vele szemben. Legalább is az asztalnál. Ha a vendég a pultnál van, akkor más.
Csak megrázom a fejem, hogy jelezzem, semmi baj, nyugodtan elmondhatja mi bántja, mert nem lepne meg, ha az beszólogatós férfi csak az utolsó csepp lett volna abban a bizonyos pohárban. Türelmesen és megértően hallgatom végig, hogy mi bántja. - Nos, modellekkel nem szolgálhatok, akik interjút adhatnak - kezdek bele egy kedves mosollyal -, de egy új esélyt, hogy válassz valami igazán finomat és különlegeset, azzal igen - nyújtom át neki a nálam lévő kínálatról szóló anyagot. - És a vendégem vagy rá, ezt pedig el is veszem, amint választottál - mosolygok rá továbbra is. Tényleg bő a választékunk az alap kávékon kívül, mint a presszó, risrettó, doppio, cappuccino, az ízesítetteken át, mint mogyorós, vaníliás, zöldalmáson, a különböző származású kávéőrleményekig, szinte minend megtalálható. Meg a készítési módokban is eléggé változatosak vagyunk. De persze a teaválasztékunk is hatalmas, de más, gyerekeknél oly népszerű italok is vannak, mint a kakaó és a különböző forrócsokik.
- Valamilyen divatmagazinnál szeretnél elhelyezkedni, vagy csak gyűjtöd az anyagokat, hogy beadhasd olyan helyekre, ahol el tudnád képzelni magad? - kérdezek egy kicsit a munkájáról. - Bocs, lehet, hogy hülyeséget kérdeztem, de nem tudom, hogy milyen egy riporter, újságíró élete - szabadkozok, mert sosem néztem utána ennek.

Bíztatóan elmosolyodok, amikor megkönnyebbülten felsóhajt. Néha egy-egy kedves szó, egy kis bíztatás mindenkinek jól jön, és most szemmel láthatóan erre volt szüksége.
- Köszi! - mondom, és helyet foglalok vele szemben. Bár nincs benne így a munkaköri leírásomban, „meghallgatni a vendég búját, baját”, azt vehetjük így, hogy „kellemes benyomást kelteni, ami visszatérő vendégeket eredményez”, vagy hogy is van ott szépen megfogalmazva. De egyébként sem esik az ilyesmi nehezemre, és valahol szeretem is csinálni.
- Persze, és igazán nincs mit! - mosolygok rá. Látom rajta, hogy valóban szüksége volt egy kis kedvességre, és egy adag pozitív dologra, ami kicsit felvidítja. És megtehetem, hogy meghívom erre. - Azonnal jövök - állok fel, hogy elvigyem az eredeti rendelést, és leadjam az újat. Közben elviszek egy másik asztaltól is néhány üres poharat, amit otthagytak. A bártenderünk pedig neki is lát, és pár perc alatt el is készíti. Én pedig a tökéletesen díszített italt a lány elé helyezem az asztalra. - Parancsolj! A mogyorós-fagyis jegeskávé. Egészségedre! - mosolygok és ismét helyet foglalok vele szemben, hogy folytathassuk a beszélgetést. Rákérdezek a munkájára is a nélkül, hogy bármit is tudnák a szakmáról, amit be is ismerek. De nem úgy tűnik, mint akit zavar. Kedvesen beavat, hogy mi is a helyzet vele. - Akkor gratulálok a diplomádhoz! - mosolygok lelkesen. Tudom, hogy mennyire nehéz megszerezni egy ilyet. Nekem is van, csak teljesen más területen.
Figyelmesen és elgondolkozva hallgatom, hogy mik a tervei, mit szeretne és mit nem. Majd hirtelen zavart lesz, de hamar elárulja, hogy miért. - Semmi baj! - mosolygok. - Flor vagyok, de itt egyébként bárki megtarthatja az inkognitóját - árulom el neki. Én sosem ragaszkodtam, hogy egy-egy vendég elárulja a nevét, de a többiek sem. A visszatérőknél már jobban jelentősége van, hogy szólítani tudjuk egymást, de talán még ott is kikerülhető a dolog. - Nos, ha feltörekvő hírességekről szeretnél írni, akkor az insta a barátod lehet. De az Upper East Side-on lévő sulik körül lehet, hogy találnál néhány olyan tanulót, aki vevő lenne erre, és már úgy-ahogy befutott egy-egy platformon. A hírverés szerintem mindig jól jön nekik - adok egy teljesen naív véleményt. - Para-sztorik alapanyaga viszont szerintem itt leginkább jósnők környékén kerülhet elő. Ha nem is tőlük közvetlenül, a vendégeik közül biztosan van néhány potenciális riportalany - mosolygok egy kicsit már magabiztosabban. New York fura hely, és itt minden és mindenki megtalálható, csak elindulni nehéz. - Viszont hiteles bűnügyi anyagokhoz még nem hiszem, hogy hozzá fogsz tudni jutni - húzom el a számat egy picit. - Az igazán hiteles infók a hatóságnál vannak, de ott szigorúak a szabályok, és nyilatkozni, ha nem olyan életmentésről van szó, hogy, mondjuk, kihoznak valakit egy égő házból, akkor csak a szóvivő nyilatkozhat, és ők általában csak közmédiás riportereknek adnak infót - mondom valamennyi tapasztalattal, mert Tío, aki bár a valóságban a nem vérszerinti rokonom, a gyámom, és az FBI-nál dolgozik, így tudom, hogyan mennek ott a dolgok. Mondanám, hogy névtelen forrás, meg minden, de aktuális történetről nem beszélhetnek, utána meg nem biztos, hogy hív értéke van, de egyébként is bármikor lenyomozhatják őket, és, ha olyat mond egy rendőr, amit nem kéne, a jelvényébe is kerülhet. - De akkor ezek szerint van már honlapod, jól értem? - kérdezem kedvesen.

- Nem kell bocsánatot kérni. Ha megmondják, igyekszünk megjegyezni, de akkor sem történik semmi, ha valaki nem akarja elárulni - magyarázom neki, hogy miért nem vettem zokon, hogy nem elsőre mutatkozott be. - De a Tiédet megjegyeztem, Alynne - mosolygok. Egy-egy vendég nevét meg lehet jegyezni, de annyiét, aki itt egy nap alatt megfordul, már jóval bonyolultabb lenne. Persze, ha valaki rendszeresen jár ide, mint a közeli kórházban dolgozó orvosok és ápolók, az más. Őket szinte napi szinten látjuk, és néha nagyobb rendeléssel érkeznek, vagy volt már, hogy előre idetelefonáltak, és úgy vitték el, akkor mi nem számokkal dolgozunk, így valahogy muszáj szólítanunk őket.
Mosolyogva hallgatom, hogy milyen tervei vannak az interjúalanyokra nézve. - Egy társadalomban mindenki fontos. Ha csak egy modern várost nézünk, akkor az nem működne kukások, takarítók, futárok, és lényegében senki nélkül. Az már más kérdés, hogy Neked, mint riporternek, mi hoz olvasókat. Valahogy azt vettem észre a napi beszélgetésekből, hogy a divatmagazinok és a pletykalapok azok, amiket a legtöbben olvassák, még akkor is, a sokan nem vallják be. Őket pedig a hírességek éltetik - mosolygok, bár ezt biztosan tudja. Ez csak egyfajta indok volt, hogy miért is a feltörekvő diákokat javasoltam én is.
Szélesen elmosolyodok, de kerülöm, hogy elnevessem magam, mert a végén még félre érti. Nem megbántani akarom. - Nem is ilyen vonatkozásban gondoltam. Hanem csak arra, hogy az ilyen helyek vonzzák azokat, akik erre fogékonyak, vagy akik valamilyen velük történt esemény miatt, amire nem találnak reális magyarázatot, hozzájuk mennek. Én még nem találkoztam olyan jelenséggel, amire ne találtam volna racionális magyarázatot. Bár elvileg az Amityville-ben lévő egyik ház kísértet járta, és ott volt is egy nagyobb családi gyilkosság, de ezt csak hallottam. A neten biztos pontosabb infók vannak, mint amit én tudnék adni - mosolygok, hogy, ha utána jár, és nem igaz, akkor ne a mostani hírforrást szidja. - De én ilyen helyet New Orleansban keresnék - teszem még hozzá tippként. Persze csak, ha utazna is miatta. Bár én tényleg nem hiszek az ilyenekben, de volt már pár film vagy sorozat, ami ilyenekről szólt, és megfogott. A valóságban viszont én tudom, hogy, ha a macska a falat nézni, akkor nem szellemet hall, hanem vagy van valamit a fal túloldalán, vagy magában a falban, mert megy ott egy vízvezeték, vagy szerencsétlenebb esetben ott szaladgál egy zsákmányállata. Persze, ha valaki olyan helyen van, amiről úgy gondolja, hogy ott van valami normálistól eltérő, akkor az agya érzékelni is fogja. Ez pszichológia, mint ahogy volt egy „kísérlet” Loch Nessnél. hogy ott valaki egy botot dobott a vízbe, és az ott lévők azt mondták, hogy az „Nessi”, míg ugyan az a bot egy másik tóban egy sima fadarab volt.
Kedvesen elmosolyodok, amikor elárulja, hogy nem újdonság számára az, hogy hogyan is mennek a rendvédelmiseknél a dolgok, mert az apukája révén ismeri a rendszert. - És mi lenne, ha apukádtól kérnél ebben segítséget? Mármint, ha ő nem is feltétlen tud mesélni, akkor lehet, hogy tud olyat, aki szívesen segítene neked ebben - javaslom kedvesen. Én biztosra veszem, hogy az apjának is lennének történetei, de abban már nem vagyok biztos, hogy valóban mesélni akarna róla, mert vagy úgy véli, nem a lányának való, vagy önmagát védi, mert, ha mesélne bármit is, olyan dolgok is a felszínre törnének benne, amit nem akar. Tío sem beszél sosem nyíltan azokról az időkről, amikor még katonai mesterlövész volt, legfeljebb, ha tanít valakit, lőni vagy önvédelemre, mint lehetséges esetet, vagy példát hoz fel.
- Ezt megértem. Bár, ha nem lennének ilyen törekvéseid, akkor is jobb, ha nem találnak meg - mosolygok. - A net, bár az életünk már elengedhetetlen része, iszonyú veszélyes lehet közvetlenül is ránk. Viszont lehet, ha jól akarsz ebből keresni, akkor érdemes lenne összebarátkoznod valakivel, aki tud olyan biztonsági hálókat feltenni a gépedre, amivel nem leszel lekövethető. Vagy akár egy külön gépet is lehet csak erre szánni. Én viszont azt javasolnám, hogy apukád egyik FBI-os ismerőse ismertessen téged össze egy FBI-os infós-agytröszttel. Úgy legalább ő is nyugodtabb lenne - javaslom neki kedvesen. Én ismerek ilyet pont az FBI-nál, de ők a központban vannak, és nem tudom, hogy mikor jönnek erre. Ha nekem kell frissíteni így a gépemet, vagy valami új dolog kell hozzá, akkor is csak személyesen adom át nekik. Meg tudnák távolról is csinálni, de akkor már esélyesebb, hogy „rés keletkezik a pajzson”. Persze én nem ilyen témákat felszegetek, nekem csak az a lényeg, hogy a mostohabátyám vagy egy még szabadon lévő embere ne találjon meg.
Elpirulok, amikor megdicsér, amit biztos, hogy észrevesz. - Bár valóban csak másodállásban vagyok itt, de nem színész vagy hasonló vagyok. Lehet, már lecsaptam volna egy interjú lehetőségre, ha az lennék - mosolygok szélesen. - Környezetmérnök vagyok - mosolygok. Az már nem teszem hozzá, hogy az itteni Környezetvédelmi Ügynökségnél. Titkokat úgy sem adhatok ki én sem, de általánosságban tudok róla beszélni. Azt, hogy YX cég hogyan szennyez, nem adhatom ki nyilvánosan.

- Én sem azt mondtam, hogy olvasok ilyet, csak, hogy ezeknek nagy az olvasottsága és a kereslete - válaszolok miután végig hallgattam a véleményét. - De akár lehetnél Te az, aki megírja róluk az igazat, vagy, aki a szakmai életükről lehozza a cikkeket. De ebből a szempontból én is olyan vagyok, mint Te, ha szakmailag jónak tartom, nem igazán érdekel a magánélete. A magánélete csak akkor érdekel, ha az kihat a szakmájára, például visszavonul, mert a családjának szenteli az életét. De egyébként a magánélete legyen az övé - mosolygok, viszont azt már látom, hogy nagyon nehéz útra akar lépni. Az emberek döntő többségét sajnos a pletyka érdekli, és annak csak a legritkábban van köze a valósághoz, viszont az igazság nagyon kevés embert érdekel. A mostani celebeknek meg sokszor mindegy, hogy mit mondanak róluk, csak legyen körülöttük hírverés, mert a „rossz hír is hír” elvet vallják.
- Én azt mondtam „elvileg” - emelem fel védekezőleg a kezem. - Nem hiszek az ilyenekben, és igazából a misztikus dolgokat is hatalmas fenntartásokkal fogadom. Bár most már kíváncsivá tettél, hogy Téged melyek érdekelnek? - kérdezem kedvesen. Viszont az eddigi dolgok alapján, akár lehetne egy oknyomozó riporter is, aki cáfolja bizonyítékokkal ezeket a… „természetfeletti meséket”. Bár mielőtt erre rákérdezek, szeretném először hallani, hogy mik is érdeklik igazán ezzel kapcsolatban. - Úgy tűnik, nem igazán tudok segíteni, mert elég határozott elképzeléseid vannak - mosolygok, és semmilyen rossz érzést nem érezhet felőlem, mert nincs bennem. - De azért még próbálkozok, ha nem baj - mosolygok kedves.
- Nagyon nehéz elindulni - ismerem el a dolgot. Nagyon kevés az a hely, ahol tapasztalat nélkül felvesznek valakit, de nem lehet több évi tapasztalattal kilépni a suliból.
Én nem szólok róla, hogy néhányan a központi FBI-nál úgy kerültek be, hogy feltörték a rendszert, bár náluk inkább brahi volt és nem ártó szándék a „jók ellen”, meg van egy olyan, aki az FBI által szervezett ”aki feltöri, az munkát kap” felvételi keretében került be. - Akkor tényleg felkészült vagy - mondok csak ennyit. - De ezen a mostani állapoton valahogy túl kell jutni - húzom el a számat. - És én azt sem tartom kizártnak, hogy az elején jó lenne, ha mégis egy laphoz szerződnél. Tapasztalatnak is jól jöhet, mert az idősebb szakiktól sok mindent el lehet lesni olyan dolgokról, amiket a suliban nem tanítanak, és ismertséget is szereznél, meg lehet, hogy olyanok közelébe is kerülnél, akikhez most nem tudsz - részemről ez egyáltalán nem erőltetés, csak egy olyan javaslat, amin lehet, majd később érdemes lesz vagy lenne elgondolkoznia.
Látom, hogy meglepte, hogy nem találta el az eredeti szakmámat, de nem kívánok reagálni rá. - Én még így nem láttam hivatalos iraton, hogy környezetvédelmi mérnök, de nincs kizárva, hogy vannak olyan iskolák, akik így adják ki a diplomát. Bár van környezetvédelmi szakmérnök, ami másabb szintű felsőfokú végzettséget jelöl, de a valóságban ugyan az - mosolygok. - Én is ugyan úgy a környezetet próbálom védeni az antropogén hatásoktól. Én még természetvédelmi mérnök szakról, végzettségről hallottam, de az más. Ott másabbak a tantárgyak, és ők nem védik a mesterséges környezetet, mint mi. Persze ezzel nem kevesebbek, csak másabbak, és másabb területeken is tudnak elhelyezkedni - mosolygok miközben magyarázok egy kicsit. A másik szakba nem látok nagyon bele, és nekem csak egy tapasztalatom volt egy ilyennel, de az is közvetett, mert az egyik munkahelyemen egy ilyen végzettségű volt az elődöm, de ott is volt majd egy év kihagyás. Szóval inkább azt tudom mondani, hogy az a személy nem tudta ellátni a munkát, de, hogy ez azért volt, mert nem is érdekelte, vagy, mert tényleg ennyire más szak, azt nem tudom megítélni. Nem kérdezek Alyenne-nél rá, hogy miért érdekelte, mert kinézem belőle, hogy, ha nem csak ennyire volt kínácsi, akkor úgy is tovább kérdezget.

Meglepett a reakciója, de kellemesen. Nem tudtam, hogy ekkora meglepetést fogok neki okozni. - Ha csak ennyin múlik, bármikor - szélesedik ki kedvesen a mosolyom. - De ez miért lepett meg ennyire, ha nem vagyok indiszkrét? - érdeklődök kíváncsian. Jó, nem sokan, de azért vagyunk egy páran; én ismerek olyanokat, akik hozzánk hasonlóan nem követik a pletykalapokat, vagy most már a „pletykaholnapokat”.
- Egyet értek, de egyet jó, ha tudsz. Ez egy nagyon nehéz út, és nagyon erősnek kell lenned, hogy végig tudd csinálni és ne törj össze a nyomása alatt - hívom fel rá a figyelmét. - De én nagyon sok sikert kívánok ehhez! - mondom neki őszintén. Nem tudom, hogy ezzel a felfogással sikeres lehet-e, mert a rossznyelvek mindig megpróbálják majd elhallgattatni, és ők jóval többen vannak, mint az olyanok, mint ő. Ráadásul azt sem lehet tudni, hogy egy-egy igaz cikk megírásával kinek lép rá a tyúkszemére.
- Túlbeszéltük - mosolygok, amikor szabadkozni kezd. - Én úgy vagyok vele, hogy, ha az ilyeneknek mész utána, akkor mindig ugyan azt fogod tapasztalni, mint amit Amityville esetében - húzom el a számat. - És remélem, nem leszel csalódott, ha valóban így lenne - görbül ismét mosolyra az ajkam. - De ezekhez mennyire lenne kedved, lehetőséged utazni? - kérdezem kíváncsian.
Nem tudom, hogy mit mondhattam, de úgy néz rám, mintha valamiféle csoda lennék, vagy csodát tettem volna. Pedig nem mondtam semmit, legalább is nem tudok róla, mert ezek csak tapasztalati dolgok. Mégis úgy tűnik, hogy valamin átsegítettem. Majd megvilágosít. - Ugyan! Semmiség - hárítom halkan. - Ez nem okosság, csak én már túl vagyok azon, ahol Te most vagy - mosolygok kedvesen. - Úgyhogy tényleg nincs mit köszönnöd - teszem még hozzá kedvesen. Én túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, és túl sokáig nem volt támogatóm, hogy ne abban gondolkozzak, hogyan tudnék önállóan megélni. Nem életben maradni, mert az nálam más, de biztos megélhetési forrást találni, amiből segíthetem azokat, akik engem is segítenek, az nekem nagyon fontos. Így a munka világa nem hat rám újdonságként, mint Rá. De pár év múlva, már neki is lesz tapasztatalat, és lehet, hogy ugyan olyan természetességgel fog másnak segíteni, mint ahogy most én tettem vele.
- Így már értem. De aki ilyet hirdet, a legtöbb esetben olyan, aki csak azt tudja, hogy mit nem tud, és így próbálja betölteni az űrt. Így pedig mellé szoktak menni a dolgok - mosolygok. - A mesterséges környezet az épített környezet, mint az épületek és építmények - válaszolok kedvesen. Nem láthat olyat rajtam, amiből azt szűrné, le, hogy kevesebbre tartom, mert nem tudta, mert ilyen nincs bennem. Szívesen válaszolok a kérdéseire, ha tudok, ha nem, akkor pedig megmondom, hogy nem tudom.
- Engem nem zavar, sőt örülök neki, hogy van, akit érdekel - válaszolok kedvesen. - Na, ez a környezetgazdaságtan is egy érdekes dolog, mert sokszor csak egy-egy részt ragadnak ki a dologból, hogy az mennyire hasznos, meg mennyivel jobb, de sokszor, ha az egészet nézzük, sokszor sokkal károsabb, mint az eredeti, ami helyett kitalálták - most példát nem hozok, mert akkor napokra is itt ragadhatunk, de, ha van, ami kifejezetten érdekli, akkor megpróbálok rá válaszolni. Ez valahol súrolja a fenntartható fejlődést, amit mi megtanultunk, hogy mi is a valóság vele kapcsolatban, de nem biztos, hogy készen áll a válaszra. Így legfeljebb akkor válaszolok erre, ha rákérdez, és meggyőződök róla, hogy mit is árulhatok el neki ebből.
- Köszi! Ez jól esik - nevetgélek a dicséretén. Érzem, hogy kapizsgálja a dolgot, és jól esik a dicsérete, mert sokszor, a nem hozzáértők teljesen lenézik ezt a szakmát, így most ez nagyon jól esik. - Akár ott is, de elvileg környezetvédelmi szakemberre a legtöbb cégnek, vállalkozásnak szüksége van, mert, ha csak egy fajta hulladékból, legyen az papír, vagy számítógép, telefon egy évben több hulladéka keletkezik, mint az a vonatkozó jogszabályban meghatározott határérték, akkor már jelentést kell, vagy kellene tennie a hatóság felé - mondok egy példát. De egy nagyobb cégnél, ha nem is gyár, akkor is rengeteg lehetőség van, ami miatt szükségük van/lehet környezetvédelmisre.

- Tényleg nem sok köztünk a korkülönbség, és örülök, hogy azért, ezek szerinte legalább is, rajtam kívül is vannak, és nem is egy személy, aki ugyan ezen a véleményen van. De a telefon ezen mindössze csak annyit változtatott, hogy, akiket ez érdekel, erre fogékony, az ott olvassa. Régen a különböző újságokban jutottak hozzá ehhez az emberek. Ha megnézel egy kétezer előtti filmet vagy sorozatot, akkor ott minden közösségi helyen, ahol várakoztak az emberek, mint egy fodrász, egy magánrendelő, ott pletykalapok voltak. Az újságosoknál is rengeteg pletykalap volt - mutatok rá egy apróságra. A világ csak annyiban változott, hogy más felületen olvasunk, de az érdeklődési kör nem igazán változott.
- Ha tudod is, hogy mit vállaltál, és állnak mögötted, akkor túl nagy baj nem lehet. De azért óvatosan, és, ha úgy érzed, hogy összecsapnak a hullámok a fejed felett, ne feledd, hogy vannak, akik támogatnak - mondom nagyon kedvesen. Persze sejtem, hogy most ezt tudja, de úgy tapasztaltam, hogy nem árt, ha az ilyeneket kívülről hallja valaki, mert baj esetén mindenki, vagy a túlnyomó többség, hajlamos megfelejtkezni arról, hogy nincs egy szál egyedül. Még én sem, akinek nincs vérszerinti családja, tudom, hogy szükség esetén állnak mögöttem, hogy van kihez menekülnöm, van támogatóm. Ahogy pedig fogyasztja az édességnek is beillő kávét, eszembe jut egy kérdés. - Hogy ízlik, ha szabad megkérdeznem? - érdeklődök kedvesen, ahogy az állammal egy kicsit a pohár felé intek.
Csak szélesen elvigyorodok, ahogy beavat a világnézetébe. - Megnyugodtam - értem ezt arra, hogy tisztában van azzal, hogy ezeknek a történetek nem igazán van valóság alapja. - Nos, ami azt - intek felfelé a fejemmel - és azt - nézek jelentőségteljesen felelé - a dolgot illetti… - hagyok egy kis hatásszünetet - a XXI. század egyik legnagyobb fizikusa, bár nem mondta ki konkrétan, de nagyon erőteljesen sugallta, és valahol le is vezette fizikai érvek alapján, hogy nem igazán van mitől tartani - kacsintok rá bíztatóan. - De, ha azt vesszük, hogy a világban mennyi vallás van a kereszténységen belül és kívül, és a legtöbb úgy vélekedik, hogy az a Pokolra, vagy az adott vallásban az ennek megfelelő helyre kerül az, aki nem azt a vallást gyakorolja… - hagyom ismét kicsit nyitva a mondatot - nos, nem hiszem, hogy sokan lennének, akik felfelé esnek - hülyéskedem el a dolog végét. A mi agyunk nagyon nehezen tudja elképzelni az abszolút semmit, amiből a világegyetem létrejött. De, ha a vallásos nézetet, nézeteket nézzük, akkor Isten, vagy az istenek miből jöttek létre, ha mindennek van egy kezdete? A fizika ezt valahogy levezeti a létezéssel, az ősrobbanással, de nem vagyok fizikus, hogy meg tudjam jegyezni.
- Igen, a pénz nagyúr - értek egyet vele. - Nem vagyunk egyformák, de lehet, ha elég vagány vagy és talpra esetett, akkor alkalmi munkákból össze tudsz annyi pénzt szedni, hogy a nyakadba kapd az országot, vagy az államot, esetleg a környezőket. Főleg, ha esetleg van autód, és nem félsz az útszéli motelektől - mondok neki egy tippet, bár tudom veszélyes. Bár az is tény, hogy én tizenhét évesen ehhez hasonló módszerrel jutottam el Miamiból, ahol a mostohacsaládommal „nyaraltunk”, Washington DC-be. És én autó nélkül, vagy is saját autó nélkül. És önként és dalolva választottam ezt, ahelyett, hogy velük maradjak. És igazából nem is a főváros volta a célom, csak ott ért véget az utam, mert ott csíptek fülön a hatóságok. Bár szerencsére a lehető legjobban jöttem ki a szituból.
Csak kedvesen visszamosolygok, amikor mégis megköszöni, hogy segítettem. - Meg, ha felvesznek valahová, akkor valószínűleg úgy is küldeni fognak utazni - érvelek még egy dologgal.
Ezen így ebben a formában elgondolkozok, mert megfordítva már nem egészen pontos. - Inkább mondjuk úgy, hogy a természeti környezeten kívül, mint a föld, víz, levegő, flóra, fauna, és ezek társulásai, az mesterséges - pontosítok kicsit a dolgon. - Mert, ha erdőt hozol létre, bár igazi erdőt szinte képtelenség, az már nem mesterséges. Bár itt lehetnek átfedések - gondolok bele még jobban, a kísérletek miatt létrehozott, lekicsinyített, leutánzott természetes társulásokra, ami általában csak a kísérlet idejéig létezik.
- Pontosan. De számtalan ilyet lehetne még sorolni. Ezért kellene kicsit jobban átgondolni a vásárlási, fogyasztói szokásainkat, és azt, hogy mit milyen minőségben gyártunk - teszem még hozzá, de azt hiszem, hogy kezd nagyon felerősödni a környezetvédő énem. Az, hogy ő „termesztenit” mondott, és elképzelhető, hogy „tenyészteni”, de ebbe nem megyek bele, gőzöm sincs, hogy helyes-e vagy sem. Szerintem vagy mindkettő vagy egyik sem, mert se nem igazán növények, se nem igazán állatok. Ezt a mecset majd boxolják le a biológusok és a nyelvészek, én értettem, hogy mit akar mondani.
- Ugyan! Semmiség - hárítom a köszönetét. - Én kifejezetten örülök, hogy ennyire érdeklődő vagy ez iránt is - mosolygok rá kedvesen. - Bár azt még hozzáteszem, hogy most már vannak középiskolák is, meg más oktatási lehetőségek az érdeklődők felé, az egyetemeken és főiskolákon kívül is - teszem még hozzá, hogy azért nem mindenhez kell mérnöki diploma ebben a szakmában sem.
- Neked egyébként, hogy jött az újságírás, mint szakma, ha szabad megkérdeznem? - kíváncsiskodok én is egy kicsit.

Csak megértően bólogatok és mosolygok. - Szerencsés vagy, hogy ennyi emberre támaszkodhatsz - mondom végül kedvesen. A játékos megjegyzésére viszont nem kívánok reagálni, hiszen nem is igazán tudnék.
- Igazán nincs mit! - mondom mosolyogva. - Örülök, hogy sikerült végül olyat választanod, ami ennyire ízlik - teszem még hozzá kedvesen. Tényleg örülök, hogy kicsit pozitív irányba tudtam lendíteni a tapasztalatát az itteni hangulattal, légkörrel kapcsolatban. Ha nem is lesz törzsvendég, nem fog kellemetlen érzéssel távozni innen.
Szélesen elmosolyodok, de nem nevetem ki. - Nyugi! Pontosan értem, mit akartál mondani. Néha én is belegabalyodok az ilyen mondatokba - árulom el neki. - Ez az akart lenni, ha a mostani szemmel mindenki különleges lenne, akkor az abban a világban lenne az átlagos, így ott mindenki olyan akarna lenni, ami most itt számít átlagosnak, mert ez ott lenne különleges. Jól értettem? - kérdezek azért vissza a biztonság kedvéért. - Viszont a népek vallása valóban érdekes, és valahol egy általános műveltséget is ad, és jobban megismerve egy-egy vallást, az ottani, vagy akkori emberek életét, gondolkodását, félelmeit és szokásait, hogy mi foglalkoztatta őket leginkább a mindennapokban, azt is jobban megismerhetjük ezáltal - teszem még hozzá jobban belegondolva. - De valóban, mindenkinek kell valami, amibe kapaszkodhat, ami biztosan ott van, ami magyarázatot ad arra, amit nem tudnak megmagyarázni, és sokaknak ez valóban a vallás. Nekünk meg talán erre van a tudomány - nézek félre csak azért, hogy egy kicsit jobbana belegondoljak, és, ha szeretne, meg is cáfolhat.
- Nos, én tényleg nem küldeni akarlak, félre ne érts, de, ha útnak indulnál, szerintem kisebb boltokban, benzinkutakon, motelekben, amik nem nagyvárosokban vannak, szerintem mindig kell egy-egy szorgos kéz, és nem hiszem, hogy ezért cserébe ne adnának annyit, hogy tankolj és egyél - gondolok bele jobban. Nagyvárosban ilyen lehetőség nem nagyon van, de nem hiszem, hogy kisvárosban, vagy útszéli motelekben, fogadókban ezt ne lehetne megjátszani a mai napig. Ráadásul „vidéken” szerintem még mindig közvetlenebbek az emberek, mint itt a metropoliszokban.
- Ha jó helyen vagy, miért ne küldenének? A riportereket nem küldik az alanyokhoz vagy a helyszínre? - kérdezem laikusként. Hogy merre és milyen messze, az szerintem csak az adott újságtól függ. De tényleg nem értek hozzá, de szerintem a helyszíni tudósítások, az onnan származó hírforrások még mindig kelendőbbek, mint a webkamerások.
- Nos, tekinthetjük így is. De környezetvédelemben inkább azokat tartjuk mesterségesnek, ami ember nélkül nem jönne létre. Egy tó önmagától is kialakul, de egy ház, egy szobor már nem. És mivel ezek az életünk részei, a kultúránk, a múltunk részei, illik őket önmagunktól megvédeni - mosolygok. - A mesterséges tavak pedig lehetnek érdekes kérdések, mert, ha illeszkedik az adott terület ökoszisztémájába, akkor nem teszünk vele kárt, de, ha ezért az adott helyen természetkárosítást hajtunk végre, akkor ott előbb-utóbb úgy is jön valaki, vagy valami, aki, vagy ami miatt, megtörténik az eredeti környezet rehabilitálása - osztom meg vele ezt a dolgot.
- Mindenki tesz azért, hogy ne legyen egyszerű szegény bolygónknak - ismerem el a dolgot, ebbe pedig magamat is beleértem. - Ha valóban maradhatok névtelen, akkor találhatunk egy alkalmas időpontot erre - mosolygok kedvesen.
- Örülök, hogy így gondolod - válaszolok most csak ennyit, mert szerintem ebben minden benne van.
- Ez egy szép, nemes iránynak tűnik, bár nagyon nehéznek is. Nem elijeszteni akarlak, mert én is egyet értek ezzel, hogy a szenzációhajhászás miatt már sokszor átmennek vulgárisba, és ez a legtöbb esetben gusztustalan. Legalább is szerintem. Csak bennem az merül fel kérdésként, hogy a többiek miért csinálják ezt? Hogy nem ez-e az, aminek kereslete van, így meg tudnak belőle élni? -teszem fel a költőinek szánt kérdést. - Illetve, hogy mennyire lesz kereslete annak, amit Te csinálsz? Ezért a többi szereplő mennyire akar majd gáncsolni a pályádon, mert ezzel Te egy olyan konkurenciát jelenthetsz a számukra, ami akár el is lehetetleníti őket, és, hogy erre ők miként reagálnak? - teszem még hozzá. Persze itt nem feltétlen csak a riporterekre gondolok, hanem azokra is, akik esetleg megmondják nekik, hogy mit írhatnak le. - Minden esetre én nagyon örülnék, ha a mai káoszos világban, ahol alig lehet eldönteni, hogy mi igaz és mi hazugság, lenne egy olyan változás, amit Te szeretnél hozni. Így őszintén sok sikert kívánok ehhez az úthoz - mondom nagyon őszintén és komolyan, de egy bátorító mosoly ott virít az arcomon.

- Tényleg nem erőltetés, mert ezt Neked kell érezni - mosolygok kedvesen. - És tudom, hogy minden kezdet nehéz, de valahogy mindenki elindul, így fel a fejjel - bíztatom kicsit. - Ami pedig a filmes dolgot illeti… - hagyok egy kis hatásszünetet - az életben néha még vadabb dolgok is megesnek, mint amit az írók, rendezők ki tudnak találni - somolygok. Tíoéktól is néha olyan vad dolgokat hallok, amik bár érintenek néhány filmes jelenetet, de ez utóbbiak meg sem közelítik. Láttam térkamerás felvételt, ahol az autójukba visszaszálló bankrablókat körül veszik az érkező rendőrök, de mind bemennek a bankba, így a rablók lazán el tudnak hajtani az üresen álló rendőrautók mellett.
- Pályakezdőként nem egyszerű, és általában az ilyenekre bízzák azt, amihez a többieknek már nincs kedve. De valahol el kell kezdeni. Azon kívül, ha jó helyre mész, sosem tudhatod, hogy mikor történik valami, ami miatt akár pályakezdőként is kiküldenek egy ilyenre, ha máshogy nem, mint kísérőnek. Azon kívül ki mondta, hogy egy állásinterjún nem állhatsz elő azzal, hogy mik a szándékaid a jövőre nézve. Főleg, ha olyan a cég, aminek mindig érdemes interjú előtt jól megnézni a hátterét, hogy a veled szemben lévő érezze, hogy felkészült vagy, és valóban érdekel az adott cég - adok néhány olyan tippet neki, amit lehet, minden álláskeresőnek érdemes megfogadni, és nem biztos, hogy utána járt már ennek a dolognak. Tudok olyanról, aki közölte az interjún, hogy neki nem úgy jó a munkaidő, ahogy hirdették, és ennek ellenére felvették. Meg kell próbálni, mert próba nélkül biztos esélye sincs az embernek.
- Bevallom, én ezzel nem találkoztam, nem hallottam ezt, de ez az egyik legrosszabb kivitelezési módszer, amiről eddig hallottam - ismerem el kicsit megdöbbenve. Nem hallottam mostanában olyanról, hogy mesterséges tó létrehozása miatt kitelepítettek volna lakosokat. Amit azért is furcsállok, mert ez biztos nagy port kavart volna nálunk, az EPA-ban. - Nos, én nagyrészt egyet értek Veled ebben a ki kinek az élőhelyére merészkedik be témában, de néha elég bonyolult tud lenni - húzom el a számat. - De az embereknek tényleg fel kéne fogni, hogy a Föld véges számú élőlényt tud eltartani, és mi is életképtelenek vagyunk a többi élőlény nélkül. Sőt! A Föld sem képes megmaradni élőnek, ha a növény- és állatfajok döntő többsége kipusztul. De az is mindenkinek, embernek és állatnak, veszélyes lenne, ha mondjuk itt a város közepén farkasok, pumák vagy csak bölények szaladgálnának, ahogy azt tették az európai emberek megérkezése előtt - mondok egy mai szemmel vad példát. - Már az is sok gondot okoz, hogy a mosómedvék sokszor beleszorulnak a konzerves dobozokba - mondok egy olyan példát, ahogy az állatok sérülnek meg, ha emberek közelébe kerülnek. De számtalan ilyen van még. - Bár vannak helyek, ahol egészen jól megtanultak együtt élni, és régen az indiánoknak sem okozott gondot, hogy úgy éljék az életüket, hogy szimbiózisban legyenek a természettel, és ne parazitaként tegyék azt tönkre - érvelek megint a mellett, amit Alynne mondott. Szóval, ha jól beleássuk magunkat, akkor lehet, hogy még önmagunk is találunk pró- és kontraérveket. De az biztos, hogy nagyon rossz úton haladunk, lefelé… egyre gyorsabban. És nem biztos, hogy lesz vissza.
Szélesen elmosolyodok, amikor látom rajta a boldogságot, hogy lényegében igent mondtam egy interjúra vele. - Ígérem, hívni foglak, amint tudok olyan időpontokat mondani, amikor ráérek - veszem át tőle a telefonszámát és a nevét, és el is teszem a zsebembe. Most nincs nálam a határidőnaplóm, de nem szeretnék csalódást okozni neki, így mindenképpen hívom, ha van alkalmas időpont. Ha megjelenik valahol valami, ami a környezetvédelmet népszerűsíti, az csak jó lehet. Csak én tényleg elég elfoglalt vagyok, így felelőtlen kijelentéseket és ígéreteket nem szeretnék tenni az időpontot illetően. De mindenképpen szakítok rá időt. - Megbeszéltük! - mosolygok továbbra is a lelkesedésén.
- Én tényleg szívből sok sikert kívánok ehhez! - mondom nagyon őszintén. De kicsit azért féltem, mert bár én is ilyen vagyok, tudom, hogy nagyon igaz a mondás „sok lúd disznót győz”. Így legyen bármilyen erős, ha sokan vannak, márpedig sokan vannak, akik nem az ő útját járják, le tudják győzni. Főleg, hogy a médiában, legyen bármennyire is a szólásszabadság pártján egy kormány, egy vezetőség, egy ország, vannak dolgok, amit nem írhatnak le, mert az illetőnek ilyen-olyan „kellemetlensége” származhat a dologból. - De azért kérlek, légy óvatos! Ha máshogy nem, a legjobb IT-sok álljanak mögötted és a géped rendelkezésére - mosolygok, és adok neki egyben jó tanácsot is, amit már mondott, hogy megvan. Én úgy kerülöm a nyilvánosságot, és közösségi médiát, ahogy csak lehet, mert nem kerülhetek a mostohabátyám célkeresztjébe. De ő ennek a közegnek az élére akar kerülni, ahol szinte bárki céltáblájává válhat.
- Én nagyon szurkolok érted! És tényleg jó lenne, ha elérnéd a célodat - értek ismét egyet vele. De lassan nekem menni kell, mert én itt azért dolgozok, és szükségem van erre az állásra is.