Fáradtan megdörzsölöm a szemem, miközben lapozok egyet az előttem fekvő jelentésben. Már nem tudom pontosan, hogy mennyi ideje vagyok ébren, vagy, hogy mikor voltam otthon utoljára, kicsit már összemosódnak a napok, de a mostani ügyben olyan nagy lépést sikerült előre tennünk, hogy biztos vagyok benne, közel a megoldás, azt pedig nem hagyhatom, hogy bármi is félresikerüljön. Épp ezért döntöttem úgy, hogy én hallgatom ki az egyik koronatanút, akit nem is olyan régen kerítettek elő.  Kopogás töri meg az iroda csendjét, ezért elteszem a jelentést.
- Szabad. – Szólok ki, és mielőtt belépne az egyik beosztottam a tanúval gyorsan felhajtom a maradék, már rég kihűlt kávémat, hogy energiát nyerjek a kihallgatásra. Az egyik legjobb emberem hozta be az alig tizennyolc éves srácot, aki idegesen néz körbe a helyiségben, mielőtt leülne az egyik székre velem szemben. Láthatóan nem túlságosan nyugtatja meg az én látványom sem, amin nem csodálkozok, most a szokottnál is komorabbnak és távolságtartóbbnak tűnhetek. Csak biccentek a másik ügynöknek, hogy kimehet, majd amikor becsukódik mögötte az ajtó, visszafordulok a fiúhoz, hogy megkezdjem a kikérdezését. Az óra mutató kínzóan lassan halad előre, a megszokott kérdések között, folyamatosan a fiú arcát fürkészem, hátha rajta kapom egy apró kis hazugságon, és ahogy telik az idő, önkéntelenül is arra gondolok, hogy némiképp hasonlít rám. Vagy legalábbis a régi önmagamra, aki egykor voltam.


-Hol vagy, büdös kölyök?! – A hegyomláshoz hasonlatos ember, dühtől vörös arccal néz körül a háza körül, hátha a nyomomra bukkan. Úgy kell a kezemet a számra szorítanom, hogy ne hangosan nevessek az arckifejezésén, mert ha így tennék, viszonylag hamar lebuktatnám saját magamat és a búvóhelyemet, ami jelenleg elég jó megoldásnak tűnik.
- Na várj csak,úgyis megtalállak! – Kiabálja, mire még jobban összehúzom magam, de persze nem vesz észre. Ahhoz túlságosan lassú, ideges és a héten ez már a második alkalom, hogy sikeresen kitolok vele, anélkül, hogy bárki is tudna róla.
-Mi történt Mr. Harper, van valami probléma? – Hallom meg az ismerős, nyugodt hangot, minek következtében, egyből megdermedek, és már is nem olyan mókás a szituáció. Azt hiszem, hamarosan nagy bajban leszek.

-Hogy van valami probléma?! Igen, van! Az átkozott fia, már megint tojást dobált a házamra! – Mondja a férfi magából kikelve. Apám nagyot sóhajt, de továbbra is udvarias marad.
-El fogok vele beszélgetni, biztosíthatom, hogy ilyen még egyszer nem fog előfordulni. – Tényleg bajban leszek. Amíg a beszélgetés tart, észrevétlenül elkezdek kihátrálni a bokorból, ahol eddig rejtőzködtem.
- Ajánlom is, ahogy azt is, hogy takarítson el mindent! – Ezzel a végszóval Mr. Harper, a szomszédunk be is viharzik a házába, becsapva maga után az ajtót.

-Killian! – Már épp kezdem azt hinni, hogy sikeresen megúszom az esetet, és legalább még néhány óráig elodázhatom az elkerülhetetlen, de apám figyelmét semmi sem kerüli el, így az sem, hogy a nem messze lévő bokor megmoccant. Sóhajtok, de körülményeskedve előmászok, mit sem törődve a jó pár levéldarabkával, ami a hajamba akadt.
- Apa, tudom, hogy rosszat csináltam, de annyira utálom Mr. Harpert, folyton veri a kutyáját és tudod, hogy az mennyire felzaklatja Calliet, én csak egy kicsit vissza akartam neki adni… – Kezdek el egyből magyarázkodni, de apa leint, hogy fejezzem be, mire el is hallgatok, de mielőtt bele kezdene egy újabb szónoklatba arról, hogy akkor sem szabad ilyen eszközökhöz nyúlni, mégis megszólalok.
- Nem, nem fogok tőle bocsánatot kérni, mert megérdemelte! – Mondom dacosan, mire apám arcán átsuhan egy kis mosoly, majd leseper néhány levelet a hajamból.
-Gyere, menjünk haza, de ne hidd, hogy ezzel el van intézve az ügy, ugyanúgy le kell takarítanod a házát. – Önkéntelenül is elmosolyodok, már bízva abban, hogy ennyiben maradunk, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az egész hadjáratot, amit Mr. Harper ellen indítottam nem fogom abbahagyni, egészen addig nem, amíg van valamilyen háziállata, amit bánt, és ami a húgomat felzaklatja.
- Mielőtt pedig elfelejteném… két hét szobafogság. Csak az elv kedvéért, remélem megérted. – Pillant rám apa egy sunyi mosollyal, mire bosszúsan felsóhajtok. Ennyit arról, hogy nem kapok más büntetést.


-Már megint itt kell találkoznom veled, Killian. Egyszerűen nem értelek. – Sóhajt az igazgató, miután beléptem az irodájába, de én csak makacsul összeszorítom az ajkaimat, és csendben leülök az egyik székre elé, egyetlen szó nélkül.
-Pontosan tudom, hogy nem te kezdeményeztél verekedést, ahogy azt is, hogy Franklin volt az. – Kezd bele, de én továbbra is hallgatok.
-Könnyen le tudnánk zárni ezt az egészet, ha megmondanád, hogy ő volt, ahelyett, hogy megint te vidd el helyette a balhét. – Ha azt hiszi ezzel, hogy meg tud törni, akkor nagyon téved, nem fogom elárulni a legjobb barátomat. Különben pedig az a srác, akit Frank megvert, sokkal rosszabb bármelyikünknél, annyit zaklatta a kisebb és gyengébb gyerekeket, hogy igazán kijárt neki egy kis figyelmeztetés. Még ha nem is ez volt a megfelelő módja, amit még én is elismerek.

-Figyelj, Killian, ha nem mondasz semmit, akkor kénytelen leszek felfüggeszteni. Nem szívesen tenném, mert kitűnő tanuló vagy, de a sok igazolatlan hiányzásod, és az, hogy Franklinnel és a bandájával töltöd az időd nagy részét, az nem fog segíteni neked előrejutni. – Próbál még mindig győzködni, de hiába, ha én megmakacsolom magam valaki mellett, akkor örökre ki fogok állni mellette, még akkor is, ha nem mindig értek egyet a módszereivel. Az igazgató fürkészve néz rám még egy darabig, majd mikor látja, hogy tényleg semmit sem fogok mondani, újra sóhajt, és végül előveszi a kitöltendő papírokat.
-Hát jó. Egy hétre felfüggesztelek, amiért az egyik osztálytársad a kórházba került könnyebb sérülésekkel. Remélem ez jó lecke lesz a számodra. – Csak bólintok tudomásul véve a dolgot, kissé rezignáltan.
-Természetesen a szüleidet már értesítettem.  - Ez az egyetlen dolog, ami ki tud billenteni a nyugalmamból, mert kissé elsápadok, viszont továbbra sem szólva semmit, felállok a székből és kimegyek az irodából. A szüleim nem fognak örülni. Anya ki lesz borulva, hogy már megint bajba keveredtem, apán pedig látni fogom az enyhe csalódottságot, amit a világon a legjobban utálok. De akkor sem fogom elárulni egy barátomat.


-Tudod, sajnálom, hogy így alakult. – Szólal meg apa hosszabb csend után.
- Ezt hogy érted? – Kérdezem, miután lenyeltem a sült krumplit.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd a rendőrségre kell érted mennem, azt meg pláne nem, hogy oda is csak az az igazságérzeted fog juttatni. – Rápillantok, de ő továbbra is az útra figyel.
- Én sem gondoltam, hogy ez lesz belőle. – Vallom be kis habozás után, majd lepillantok a mekis zacskóra, amit az ölemben tartogatok, de már nincs is étvágyam.
- Sajnálom. – Mondom végül halkan, alig hallhatóan.
- Ugyan, ne sajnáld. Te csak segíteni akartál, arról nem tehetsz, hogy a legjobb barátodról kiderült, hogy koránt sincs rendben vele valami. Senki sem sejtette, hogy pisztolyt fog vinni az iskolába, ahogy az sem hogy több társadat is megsebesíti. – Összehúzom magam az anyósülésen.
- Mégis, felelősnek érzem magam. Tudtam, hogy nagyon nincs rendben a családi élete, ahogy azt is, hogy néha eléggé instabil érzelmileg, és talán ha jobban odafigyelek rá, akkor senki sem sérül meg. – Motyogom.

- Ne gondolj ilyenekre, Killian. Te nem vagy felelős a barátod tetteiért, és ha jól hallottam te voltál az első, aki lerántotta az egyik fiút, mielőtt eltalálta volna a golyó. Ha nem teszed, talán már halott lenne. Arról nem is beszélve, hogy így te is megsérültél. – Pillant a vállamra, amin vastag kötés éktelenkedik, de nem igazán tudott megnyugtatni a szavaival. Csak sóhajtva kipillantok az ablakon, figyelem a mellettünk elsuhanó tájat. Egyszer csak érzem, hogy apa megérinti az épp vállamat.
- Ne hibáztasd magad, kérlek. – Mondja azon a megnyugtató hangján, ami általában mindig megnyugtat, de most túl sok gondolat van a fejemben hozzá.
- Hogyne hibáztatnám magam, mikor… apa? – Fordulok felé bizonytalanul, majd egyből elönt a rémület, mikor látom az arcán a fájdalmat.
- Apa?! Mi van veled? – Kérdezgetem, de nem kapok választ és ahogy a fájdalom elönti az arcát, úgy a kocsi is irányíthatatlanná válik.
- Apa! – Próbálom elkapni a kormányt, hogy ne menjünk bele egy másik autóba, de így csak azt érem el, hogy egy fának ütközünk neki. Fájdalom hasít a sebesült vállamba, de mit sem törődve vele kapcsolom ki apám biztonsági övét, hogy kiszabadítsam a kocsiból. De hiába. Hiába hívom olyan gyorsan a mentőket, amilyen gyorsan csak lehet, hiába érünk oda a kórházba rekordidőn belül, ez nem változtatja már meg azt a tényt, mikor a kiérkező orvos közli velem és a családommal, hogy sajnos szívroham következtében meghalt. Ekkor pedig úgy éreztem az egész eddigi világom összeomlott.



- Anya, ma már bevetted a gyógyszered? – Kérdezem tőle halkan, közben pedig megkeverem a szószt.
-Igen. Azt hiszem. – Mondja bizonytalanul, mire ott hagyom a tűzhelyet, hogy megnézzem hány gyógyszere van még.
- Nem, úgy tűnik nem vetted be. Tessék. – Nyújtom felé a tablettát, egy pohár víz kíséretében.
-Köszönöm, kicsim. – Mosolyog rám haloványan, amit viszonozok, majd visszatérek a főzéshez. Be kell vallanom, nem ez a kedvenc elfoglaltságom. Amióta apa meghalt, olyan, mintha hirtelen minden az én nyakamba szakadt volna, ami lényegében természetes, hiszen… anya nagyon összetört, és depressziós, a húgom teljesen kifordult magából, valakinek pedig muszáj józannak és felelősségteljesnek maradnia, ez pedig más lehetőség híján, én vagyok. Muszáj összetartanom a családom darabkáit, még ha ez azt is jelenti, hogy be kell állnom a tűzhely mögé főzni, vagy figyelnem kell arra, hogy anya, mikor van éppen nagyon rossz passzban és persze arra is, hogy Callie ne kerüljön bajba.

Lassan végzek az étel elkészítésével, amit ki is szedek a tányérokra és az egyiket leteszem anya elé. Láthatóan nem túl sok étvágya van, de az én kedvemért eszik pár falatot.
-Finom lett. – Dicsér meg kedvesen, mire megint halványan elmosolyodok.
- Callie, vacsora! – Kiáltok fel a húgomnak, bár kétlem, hogy meghallaná, olyan hangosan hallgat megint valamilyen depressziós számot. Sóhajtok, majd bocsánatkérően anyára pillantok és felmegyek a lépcsőn, hogy bekopogjak a szobájába.
- Húgi, kész a vacsora. – Mondom újra, de semmi válasz nem érkezik, ezért óvatosan bekukkantok hozzá. Az ágyon fekszik és épp valamiért nagyon sajnálja magát, amin önkéntelenül is elmosolyodok, hiszen én ugyanilyen voltam tizennégy évesen, minden apróság miatt képes voltam az önsajnálatba menekülni.
- Nem vagy éhes? – Kérdezem leülve mellé az ágyra, mire rám pillant, de nagy nehezen lehalkítja az üvöltő zenét és felül.
-Nem, nem igazán. – Vallja be.
- Pedig azt hittem, hogy már sokat fejlődtem a főzésben. – Jegyzem meg vigyorogva, mire rajta is keresztül fut egy mosoly.
-Ez igaz, most már egész jókat csinálsz. – De az a mosoly hamar eltűnik, hogy visszatérjen a „de én most nagyon sajnálom magam” arckifejezés.

- Biztos vagyok benne, hogy fel tudlak vidítani. – Jelentem ki hirtelen, mire újra felnéz rám, érdeklődéstől kezdenek csillogni a szemei.
-Mivel? – Kérdezi mohón, mire felnevetek.
- Igazából a szülinapodra szántam, de az már úgysincs messze, úgyhogy akár most is odaadhatom. – Még nagyobb érdeklődést látok nála, ezért nem is habozok tovább, hanem felkelek, hogy pár perc múlva visszatérjek egy kicsi, szőrös ajándékkal. Nem is kell látnom a reakcióját, mert a sikítása kiszakítja a dobhártyámat, ahogy ráveti magát a kiskutyára és agyon tutujgatja. Szerencsére úgy látszik, a kölyök is bírja, mert össze-vissza nyalogatja a húgom arcát. Azt hiszem Calliet most vesztettük el. Még mindig mosolyogva magára hagyom őt a kiskutyával, majd visszatérek anyához, hogy még belediktáljak egy kis ételt.


Már reggel fele jár az idő. Ez az az időpont, amikor már mindenki alszik, még az is, aki végigbulizta az éjszakát, és az is, aki volt annyira stréber, hogy sokáig fent maradt a beadandó miatt. Ha ez a helyzet, akkor én vagyok a stréberek királya, mivel én még mindig ébren vagyok. Igaz, hogy ennek a beadandónak csak két hét múlva jár le a határideje, de annyira érdekes, hogy egyszerűen képtelen voltam abbahagyni egy bizonyos ponton és ez lett belőle. Igaz, tompának érzem magam körül a környezetemet, de pont ezt hivatott orvosolni, hogy épp a kollégium mosdójába tartok, ahol remélhetőleg egy kis hideg zuhany kellően felébreszt a folytatáshoz, ugyanis a kávé már nem használ. Magabiztosan lépdelek végig a folyosón, hiszen nincs az az isten, hogy ilyenkor még ébren legyen valaki rajtam kívül, ezért van az, hogy körül se nézve lépek oda a kedvenc zuhanyfülkémhez, és talán a fáradtság miatt, de egyáltalán nem tudatosul bennem, hogy ha el van húzva a függöny és folyik a víz, akkor valószínűleg van ott valaki és nem egy szellem áll a függöny túloldalán.

Ez már csak akkor derül ki, mikor elhúzva a függönyt egy igenis élő, és meztelen lánnyal állok szemben, aki lássuk be…eléggé jól néz ki. Az a pár másodperc, amíg egymásra meredünk egy örökkévalóságnak tűnik, én nem hiszem el, hogy tényleg itt áll előttem valaki meztelenül és valószínűleg ő meg nem hiszi el, hogy létezik olyan idióta, akinek nem esett le, hogy nem éppen szerencsés így megbámulni valakit zuhanyzás közben. De mielőtt még akár csak annyit mondhatnék, hogy hű – ami mellesleg nagyon is kikívánkozik belőlem – már kapok is egy öklöt az orromba. Azt hiszem, ez kellően felébresztett.
- Te aztán nagyot tudsz ütni. – Sziszegem fájdalmasan az orromat szorongatva, de persze mindezt csak az után, hogy már visszarántottam a függönyt a helyére, hogy legalább valami álljon kettőnk között.
-Tűnj el innen! – Hallom az ellenséges hangot a zuhanyfüggöny mögül, de én ahelyett, hogy engedelmeskednék, csak fogom a törülközőmet, hogy a vérző orromra szorítsam.
- Nincs kedved randizni? – Kérdezem nem sokkal később, bár csodálkoznék, ha tisztán ki tudta volna venni a törött orrom és a törülköző kettőse mögül.
-Hogy mi van? – Újra elhúzódik a függöny, de most csak a feje bukkan elő mögüle, miközben nagy szemekkel néz rám.
- Randiznál velem? – Kérdezem újra. Megint ránk nehezedik a súlyos csönd, aztán kitör belőle a nevetés.
- Te komolyan randira hívsz, miután rám törtél a zuhanyzóban én meg betörtem az orrodat? – Kérdezi egyre jobban szórakozva, én pedig csak bólintok. Egy ideig megint csendben néz rám, de aztán…
- Legyen. Randizzunk.


- Gondoltad volna, hogy idáig eljutunk? – Kérdezem a csukott ajtótól.
-Őszintén? Nem. Mikor először találkoztunk, azt hiszem nem csak az orrodat akartam eltörni. Ahhoz képest, most itt állok esküvői ruhában és fél óra múlva hozzád megyek. – Hallom az ajtó mögül a hangját, mire boldogan elmosolyodok.
- Már alig várom. – Mondom őszintén. Nem érdekel, hogy még nem végeztünk a főiskolán, biztos vagyok benne, hogy ő az a nő, akire mindig is vágytam. Hiszen olyan jól kiegészítjük egymást. Ugyanaz a célunk, ugyanazok az álmaink… kívánhatnék ennél jobbat?
- Én is. – Mondja, mire nem bírom megállni, hogy ne nyissak be az ajtón.
- Várj, Killian, ha látsz, az balszerencsét ho… – Végig sem hallgatom a tiltakozását, csak magamhoz rántom és megcsókolom, így belefojtva azt.

Hosszú percekig nem engedem ki a karjaimból és utána is csak szorosan ölelem magamhoz.
- Ugye tudod, hogy ha nem engedsz el, akkor el fogunk késni a saját esküvőnkről? – Kérdezi kuncogva.
- Nem érdekel. – Újabb csókot lopok tőle, de ő végül eltol magától, habár látom, hogy ez neki is igen nagy erőfeszítésébe kerül.
- Menj, mielőtt a koszorúslányaim össze fognak ellened, és megint betörik az orrod. Nem szívesen mennék úgy oltárhoz, hogy a leendő férjem feje tiszta vér. – Csak megint rávigyorgok, de aztán tényleg kiindulok a szobából.
- Csak úgy mellékesen… gyönyörű vagy, és jelenleg én vagyok a legboldogabb ember a világon. – Fordulok vissza felé még egy utolsó szóra, de aztán tényleg becsukom magam mögött az ajtót, és visszamegyek a helyemre, hogy felkészüljek a ceremóniára.


- Te ezt nem érted… egyszerűen nem értheted. – Járkálok fel-alá idegesen a kórház folyosóján, miközben a húgom elég szkeptikusan néz rám.
- Killian, elfelejtetted, hogy már van két gyerekem? – Kérdezi szelíden, mire egy pillanatra felé fordulok, de aztán tovább járkálok.
- Jó, de ez más! – Jelentem ki, és folyamatosan az ajtót szuggerálom a tekintetemmel, hogy nyíljon már ki, hogy bemehessek.
- Ha annyiban más, hogy te nem szenvedsz el éppen hatalmas fájdalmakat azért, hogy a lányod megszülessen, akkor igen, tényleg más. – Csóválja a fejét. Arra megtorpanok, és inkább fáradtan lerogyok mellé a székre.

- Szerinted készen állok rá? Mármint… hogy apa legyek. – Kérdezem tőle kissé bizonytalanul, mire lágyan elmosolyodik és átölel.
- Te még mindig ettől tartasz? Tesó, nálad jobban senki se tudná ezt csinálni. Amióta apa meghalt, te úgy viselkedtél velem, mintha a második apám lennél, sikeresen végigvitted anyánk depresszióját, kihúztál engem a bajból, egyetemre mentél, most kezdted el a karriered, elvettél egy csodás nőt, és te ne lennél képes felnevelni egy gyereket? Nincs mitől félned. – Igaz, hogy próbál megnyugtatni, de nem igazán sikerül.
-Ne aggódj, minden rendben lesz. – Biztosít, de erre már nincs időm válaszolni, mert kinyílik az ajtó. Meg sem várva, hogy mit mond az orvos, már rontok is be a kórterembe,ahol meglátom a világ legszebb tüneményét, a lányomat, aki olyan hangosan ordít, hogy beleremeg a kórház. De még ez is zene a füleimnek.


- Itt a hármas egység. A bandát bekerítettük. Várom a jelet a támadásra, vége. – A jelentés után kipillantok a rögtönzött fedezékből, de egyelőre még senki nem vett észre minket. A nagy leszámolás tehát elkezdődött. Ha sikerül mindenkit lefegyverezni, akkor egy nagy fenyegetést sikerül kiiktatni a városból. Ez az önkéntes terrorista csoport, mostanában alaposan megnehezítette a dolgunkat, de végre megvannak, és innen már nincs menekvés. Újra kipillantok a fedezékből a jelre várva, amit hamarosan meg is kapok, majd ezt követően intek az embereimnek, hogy itt a támadás ideje. Hamar mindenki felveszi a megfelelő pozíciót, majd hirtelen elözönlik a területet az FBI-osok, megkérve a gyanúsítottakat, hogy adják meg magukat. Persze, mint ahogy azt várni is lehetett eszükbe se jut ezt tenni, ezért előkerülnek a fegyverek, de mi épp azért vagyunk, hogy a háttérből támogassuk a másik csoportot.

Egy kis idő elteltével kezdenek eldurvulni a dolgok, ezért kénytelenek vagyunk mi is előjönni a fedezékünkből és úgy támadni. Az a célunk, hogy elkapjuk őket, nem pedig az, hogy meghaljanak, ez pedig igen csak megnehezíti a dolgunkat. A hátam mögül támadót, egy szerencsésen gyors mozdulattal sikerül kiiktatnom, de még így is jó páran maradtak, akik nem egykönnyen adják a szabadságukat. Épp sikerül kiszúrnom valakit, aki a kavalkádot kihasználva, meg akar lépni, ezért utána iramodok. Hamar észreveszi, hogy a menekülési terve nem sikerült, és minden lehetséges módon próbál lerázni, tüzet nyit rám, akadályoz, de jó kiképzést kaptam, és a csapatomban én vagyok az egyik legjobb, ezért minden igyekezete ellenére, sikerül utolérnem és lefegyvereznem. Már épp kezdenék bele a szokásos jogi blablába, amikor jobban szemügyre veszem az arcát és belém fagy a szó.
- Frank? – Kérdezem meglepődve, mire a régi legjobb barátom is meglepve néz fel rám. Erre nem számítottam.


Most pedig itt ülök, előttem ezzel a fiatal élettel, aki csak rossz helyen volt, rossz időben. Magamra emlékeztet. Talán, ha akkor másképp döntök, vagy ha a múltban máshogy cselekszem, nem ülnék itt, nem lennék csoportvezető az FBI-nál, nem akarnám mindenáron elkerülni, hogy haza kelljen mennem és talán nem temetkeznék ennyire a munkába. Mik voltak azok az események, amik olyan irányba tereltek, amilyenben most vagyok? Mikor lettem boldogtalan a házasságomban, mikor temetett maga alá a munka, hogy már képtelen vagyok érzelmileg bármibe is belevonódni, még ha a szemem előtt is zajlik le minden? Mikor távolodtam el a lányaimtól, akiket az életemnél is jobban szeretek? A nagy kérdés pedig, hogy fogok-e ezen tudni változtatni valaha?

Lerázom magamról a kínzó gondolatokat és befejezem a fiú kikérdezését, majd mikor távozik az irodámból, felkelek és az ablakhoz lépek, hogy érjen egy kis friss levegő.
- Főnök, ha jól látom megérkezett az új titkárnő. – Dugja be a fejét az ajtón az egyik fiatalabb beosztottam, mire felé fordulok. Titkárnő? Nem is várok titkárnőt.
- Megyek. – Mondom azért, és már ki is lépek az ajtón, hogy lássam, tényleg megérkezett az új beosztottam, de ő nem egy titkárnő, hanem a legújabb ügynökünk, aki habár nagyon fiatal, de így is sok mindent letett az asztalra. Talán mégis van valami, ami ki tud kicsit zökkenteni a meg szokott hétköznapokból, hiszen lássuk be, ő azért nem egy mindennapi jelenség. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg olyan tehetséges-e, ahogy mondják…