Fáradtan veszem le a szemüveget és dörzsölöm meg szemeimet. A falon lévő órára pillanatok, majd konstatálom, hogy már hajnali kettő múlt. Nagyot nyújtózom a székben, hogy a vállaim és a hátam is kiroppanjon. Az éjszaka közepe van és én még mindig itt ülök az irodám falai között. Mexikói kiruccanásom egy kicsit hosszabbra nyúlt, mint gondoltam, ezért most jó pár hétnyi papír munkát kell bepótolnom. Persze időközben az értékesítésből sem szállhattam csak úgy ki, és a nyár közéletével mintha többen szerettek volna beszerezni ezt-azt. Bár az sem kizárt, hogy csak a nyaralásukat itt töltő turisták gondolták úgy, hogy valami értékesebb emléket visznek haza erről a nagyszerű városról és nem egy „I love NYC” feliratú pólót, bögrét, sálat, hűtőmágnest, macskavécét, kutya kakis zacskót, vagy igazából napestig is sorolhatnám, hogy mi mindenre képesek ezt rányomni. Egy-egy turista csomópontnál rendkívüli kincsekre lelhet rá az ember. Olyan érzés szétnézni ilyen helyeken, mintha 2015-ben lennénk és a facebookon nézegetnénk valami cikket a „Top 20 elcseszett kínais dolgokról”. Eleve az „I love NYC” felírat is, annyira 2010’-es évek. Bár valószínűleg 10 év múlva ugyanezt fogjuk majd a mai divatra, zenékre stb.-re mondani. Ezeknél az ajándéktárgyaknál valóban sokkal jobb egy műkincs/műalkotás. Ebben az időszakban az aukciós házak megtelnek kevésbé értékes, átlagember számára is könnyebben beszerezhető kincsekkel. Nem csoda hát, hogy az elmúlt kéthétben másból sem állunk, mint a papír munkából. Minden eladást le kell dokumentálnunk, mindet. Ez rengeteg idő, ami nincsen összhangban a jutalékunk nagyságával. Már szinte úgy vadásszuk a kicsit is tehetősebb réteget mint az oroszlánok a gazellákra. Az nyer, aki gyorsabb, vagy akit az ügyfél már ismer. Szerencsémre sok elégedett vevőt tudhatok a magamének, így nem csoda, hogy talán egy kicsivel többen is keresnek fel a későbbiekben is, mint az átlagot. Ez persze megint elindítja a lavinát, a papír munkával. Ezért vagyok még mindig itt és bámulom a monitor kék fényét, már hosszú-hosszú órák óta. Persze ha már itt vagyok egy-két magán dolgot is elintézek. Utána nézek ennek-annak. Például annak, hogy kivette meg azt a festményt, amit az aktuális „üzleti partnerem” szeretne. Majd miután rájöttem, hogy bizony nem fogják csak úgy eladni és más eszközökhöz kell folyamodnom, belefelejtkeztem annak a leszervezésébe is. Embereket kerestem, akik elvégzik helyettem a piszkos munkát, olyanokat, akik profik és hajlandóak a kép értékének 5%-áért is dolgozni. Azt hinné az ember lánya, hogy 25.000 $ csábítóan hat egy könnyebb és gyors melóért. De meg kellet a ma este folyamán állapítanom, hogy igen kevés ember hajlandó ennyiért felemelni a fenekét. Hát ezért lehet az, hogy két órával a biztonsági őrök távozása után is itt ülök még. Sokszor volt már ilyen, így mint mindig, most is csak beszóltak, hogy elmentek és, hogy riasszak majd be, mielőtt én is távozom. Nagy a felelősségem, több száz millió dollár értékben vannak műkincsek az épületben, ha miattam tűnne el bármi, hát minimum kirúgnak, de inkább börtönbe kerülök. Persze minden egyes kiállító terület külön rendelkezik riasztó rendszerrel, amit külön-külön aktíválnak az itt dolgozó biztonságiak, így nekem csupán csak a folyosó biztosítása marad. Talán így mégis valamivel kisebb teher nyomja a vállam. Lehajtom az előttem lévő laptopot, miután ellenőriztem, hogy semmi gyanús dolognak még csak nyoma sincs rajta. A táskába pakolom azt, a telefonommal együtt, majd kihúzom a jobbomon lévő asztalfiókot és annak a tartalmát is belehelyezem a retikülömbe. Az iroda ajtajából még utoljára visszanézek, biztos elhoztam-e mindent. Aztán bezárom magam mögött, végül annak a helységnek az üveg ajtajával is így teszek, amiben nappal a titkárnőm helyezkedik el. Így indulok el a félhomályba burkolózott folyosón, a bejárat felé.
Please don’t think too badly of me. We are what we are.
Függetlenül attól, hogy jómagam egyáltalán nem tartom rossz embernek - bár ez nézőpont kérdése, tudom - otthonosan mozgom már az alvilág területén, és, ha még nem is sikerült mindenhol hírnevet szereznem, mert nem is feltétlen ez a cél, azért azok ismernek már, akiknek ajánlatot teszek, vagy ajánlatot tesznek. Nem vagyok egy Robin Hood, nem is válnék azzá ebben a világban, de, ha már le kell nyúlnom valakit, inkább egy pénzben fürdő alak zsebébe nyúlok, mint egy éhbérét dolgozóéba. Ez nálam mindig is egy fajta princípium volt. A mai nap azonban nem erről szólt. Pontosabban nem ebből indult ki. A probléma ott kezdődött, hogy láttam valamit, szerettem volna azt, és bár részben az én tulajdonomnak tekintettem már, valaki megfújta. Na már most, ez akárhogy is nézzük, lopásnak minősül. Az illető után még folyik a kutatás, ám bár meg kell hagyni, értheti a dolgát, mert eddig nem leltünk a nyomára. Vagy fél, és ekképp elég óvatos, vagy már halott, és tök feleslegesen keresgéljük. Volt már rá példa... és eléég lehangoló érzés volt a tudat, hogy nem lesz már kin kiélni a feszültséget. Amit a mi ügyünkből sikerült eddig kideríteni, hogy a holmitól ő is megszabadult, és nem is akárhogy. Persze, hogy pénzt csinált belőle, de még milyen szar üzletet. Neki talán nem jelent sokat, nekem viszont már-már felbecsülhetetlen értékű. Ez viszont nem azt jelenti, hogyha kikapják a kezemből és magukénak kiáltják, akkor költök is érte. A-a. Ami az enyém, azaz enyém. Nem akartam nagy felfordulást, se másnapi visszhangot a dolognak. Csak visszaakartam venni, ami az enyém. Direkt késői időpontot választottam, mondom, ilyenkor már a biztonsági szolgálat is elég kómás, nem kell velük sokat küzdenünk. Az is lehet, hogy fel sem tűnik majd nekik, hogy itt vagyunk. Az épület feltérképezése csak az alapokig jutott, az, hogy összesen hány emberke sétálgathat föl-alá, milyen felszereléseik vannak, arról gőzünk sincs, így azért mi is felfegyverkeztünk, bár megjegyzem, egy ilyen helyen lövöldözni kész katasztrófa lenne, elvégre túl sokat érnek az őrzött dolgok. Kettyós sofőrünk ügyel rá, hogy ne az épület előtt parkoljon, lehetőleg kerülve a kamerákat, bár mi magunk nem húzunk maszkot. Még csak az hiányzik... Nem baj, ha tudják, kihez köthető a dolog, csak visszafele tiszta legyen az út, mert kétlem, hogy a kormány mögötti cimboránk képes volna, akár egy pizzafutárt is lerázni. Rajtam kívül, összesen 4-en osonunk be a hátsó bejáraton. Már, ha van ilyen. Nálam egy Mossberg 59 shockwave 7 lövetű volt, tehát egy lövés egy halott, de az tutira, a többiek pedig vagy szintén shotgun-nal szándékozták meglepni a biztibákat, vagy géppuskákkal. És nem, még mindig nem a vérengzés a cél, viszont ez itt New York, ahol előbb lőnek, aztán kérdeznek, ehhez pedig nem árt alkalmazkodni. Az épület túl nagy volt, hogy együtt kutassuk át, így inkább szétváltunk. Amúgy sem szeretem, ha a nyakamban lihegnek, viszont csak ennek jegyében tudom figyelemmel kísérni, hogy ne nyúljanak le semmit sem, amit megtetszik nekik. Nem rabolni jöttünk. Vagy is de, azt, csak nem olyan formában. Ah... ezért nem szeretem, mikor faggatnak a rendőrök. Még is hogy magyarázzam el, hogy a rablás nem is rablás?? Nem mondom kicsit gyanússá vált egy 5 perces séta után, hogy senkibe nem botlottam még bele, de mondom, csak nem készültek ránk, mert nem látom a süteményes tálakat és kikészített cukros üdítőket a tiszteletünkre. Már majdnem víg fütyörészésbe kezdtem, az ide út óta, ugyanis állandóan a Pumped Up Kicks jár a fejemben, mikor női cipő kopogásra lettem figyelmes. Meg is torpantam és a falhoz lapultam, távolabb a közeledő hang irányából. Na már most, vagy az egyik hülye szórakozik és lecserélte topánkára a bakancsát, vagy az egyik biztiőrrel van dolgom, aki sokkal inkább nő, mint férfi. Harmadik opció hirtelen nem jutott más eszembe. Mondanám, hogy egy másik tolvaj is ezt a napot választotta, de akkor nem csak pechje van, de még óvatlan is, hogy csak így sip-sup járja a folyosókat, mintha minimum az övé lenne ez a kóceráj. Akárhogy is, mikor elég közel ért a kanyaromhoz, kiléptem elé és elővigyázatosságból rá is fogtam a shotit vigyorogva. Ha nem torpant meg időben, időzítésemnek köszönhetően előfordulhat, hogy kis híján kiszúrom szemét a puska csövével, ha azonban megtorpan, én is meglepődöm, mert se gumibot, de fekete harisnya a buksiján. Ha nem ugrik nekem, vagy látom, hogy támadni készül le is engedem mellkasomhoz a puskát.
- Cicám, eltévedtél? - vigyorogtam szélesen, még heherészve is hozzá, mert most aztán sikerült igen csak meglepnie a jelenlétével. Nem szándékoztunk szemtanúkat hagyni, de az emberrabláshoz sem fűlik a fogam, mert az olyan stresszes... mármint nekem is, nem csak a megkötözött áldozatnak, akit hibbantak szállítanak a-ból b-be.
Lassú és fáradt léptekkel haladok a félhomályban, magassarkú cipőm kopog a régi, tölgy parkettán. Egy-egy teremnél megállok és ellenőrzöm, hogy biztosan élesítve van-e a riasztó rendszerük. Nem szeretném, ha bármi is történne, esetleg eltűnne valami, nem akarok gyanúba keveredni, még véletlenül se. Ha látnám, hogy nincs élesítve, akkor egyszerűen telefonálok a biztonsági cégnek és megvárom itt őket. Szerencsére ilyenre még nem került sor és úgy tűnik, hogy a ma éjszaka is eseménytelen lesz. Legalábbis ezt gondoltam, egészen addig amíg egy arc bele nem bámul az enyémbe. Amint a férfi kilép elém meghökkenek. Szinte fel sem fogom, hogy mi történik. Még néhány másodperc el is telik, mire észreveszem a shotgunt az alak kezében. Olyan, mint egy rossz vicc ez az egész szituáció. Míg meg nem szólal, addig még azt is elhittem volna, hogy csak képzelődők a fáradság miatt. - Sajnálom, de jelenleg zárva vagyunk. – Miközben szóra nyitom a szám, az esélyeimet fontolgatom. Elfutni aligha tudnék, elég egyenes és hosszú ahhoz a mögöttem lévő folyosó, hogy ha még rosszul is célozz, akkor is találni fog. A táskámból pedig nem tudom olyan gyorsasággal előkapni a kis 9mm-es revolvert, amit még az íróasztalom fiókjából tettem el, hogy biztosítsam magamat a város utcáin, hogy ő ne legyen nálam gyorsabb. Igazán nem szeretnék a közvetlen közelemből bekapni egy lövést, nem lenne túl sok esélyem. Így már csak, azaz esélyem maradt, hogy belemegyek a piszkos kis játékába, míg ki nem találok valami jobbat. - Délelőtt kilenc órakor nyitja ki az aukciósház a kapuit. Azután az időpont után készségesen állok a rendelkezésére. Azonban most meg kell kérjem, hogy távozzon! – Ugyanúgy beszélek vele, mintha csak egy egyszerű vásárló lenne. Bár a hétköznapokon elvárt mosolyt nem tudom felvenni ebben a helyzetben. Még csak most van időm megnézni jobban az alakot. A fegyvertől eltekintve, ruházata alapján lehetne egy hétköznapi ember is, aki éppen szét szeretne nálunk nézni. Azonban a shotgunon felül, az arca teszi mássá. Nem láttom jól a sötétségben, de az innen is jól kivehető, hogy sebhelyes, talán nem is egy borítja fejét, hanem több. Egészen… nem is tudom… maszk szerű a hatása. Ha én nem is láttom rendesen, kamera bizonyára fogja. Megpróbálok egy lépést hátrébb lépni, hogy jobban látszódjon, majd a felvételeken és csak reménykedek abban, hogy nem fogja újra rám szegezni a fegyverét.
Please don’t think too badly of me. We are what we are.
Számítottam emberekre, minimum biztiőrökre, de arra nem, hogy egy kis hölgyeménnyel találom szembe magam. Jó-jó, persze a köröm cipő elég egyértelművé tette, hogy nő az illető, már akkor, mikor még csak nem is farkasszemeztünk, de nem számítottam civilre. Mert, hogy ő az, gondolom. Vagy valami itt dolgozó. De itt, ilyenkor?! Kilóg a ló láb. Tolvajnak sem tűnik - bár a nők nagyon fifikásak, ha álcáról van szó - és eltévedt vásárlónak sem. Ergo valami fontos személy lehet, ha az egész épületet rá merték bízni. Ha csak nem ő saját magára. Na ezt még majd ki kell puhatolnom... - Hogy zá...? - akad el szavam színlelt meglepettséggel, de szinte egyből feltör belőlem a nevetés. - Hogy zárva? - törölgetem meg még ki sem csorduló könnyeim, majd némi higgadtságot erőltetve szórakozottságomra újfent megszólalok. - Semmi baj, édes. Sosem szerettem sorban állni és a telefonos bejelentkezés... a zene még elment, de sehogy sem kapcsolták a vonalat. Sajnos, nem volt túl sok választásom, mint a most rögtön azonnal. - mosolygom félre biccentett fejjel. Még így is, hogy volt rajta magassarkú, vagy 15 centivel volt alacsonyabb, így nem féltem már a termetemmel is ráijeszteni. Mert ha elég ennyi, akkor nem rontanám tovább a dolgot, nem vagyok én szörnyeteg. Igazságot jöttem szolgáltatni, nem kislányokat ijesztgetni. Bár az igazat meg vallva ő sem tűnt túl rémültnek. Lehet nem én vagyok az első bohóc, aki megpróbált ráijeszteni. - Ó, pici lány, azt hiszem félreértjük egymást. Én nem vásárolni jöttem, csak visszavenni, ami az enyém. - engedtem le a puskát oldalamra. - Egyedül akartam megoldani... - túrok hetykén égnek meredő hajamba. - ...de ha már itt vagy, akár segíthetnél is. Végtére is ezért kapod a fizut, nem? A túlórába úgy is bele számítják. - legyintek felé, majd széles vigyorra húzódik sebhelyes ajkam. - Ha segítesz, és nem okozol gondot, megígérem, hogy egy hajad szála sem görbül és szabadon távozhatsz. Dee... - és ezen a ponton nyúlok alkarja után és rántom magamhoz, még talán közelebb is, mint eddig.
Homlokom éppen csak nem koccant az övével. - ...ha megpróbálsz kijátszani, vagy szökéssel próbálkozol, hát... - lendítettem fel vállamra a shotit. - Ezt sem dísznek hoztam. - fenyegettem meg, mert félig sem komolyan gondolva, hogy lelőném. Most még biztosan nem... Hát hol tennék ilyesmit, pláne egy kis lánnyal? - Szóval mit gondolsz, cicám, van még egy kis időd rám? - sziszegtem neki fenyegetően. Muszáj, mert még a végén nem vesz komolyan. Aztán meg ha rosszra fordulnának a dolgok és esetleg tényleg felkapom a vizet, legalább nem mondhatja senki, hogy nem figyelmeztettem. De ilyesmi eddig még nem fordult elő.
Aha, hát jah, a helyében valahogy én is így reagáltam volna, az előzőekben elhangzott hivatalos szövegemre. Most akár verhetném is a fejemet a falba, hogy mit is képzeltem, majd pont ez fog bejönni, meggondolja magát és valóban távozik. De valahogy, még félperccel ezelőtt, ez tűnt a leginkább jó ötletnek, másnem időhúzásnak jó volt. Még így is jobban jártam, mintha hátba lő, vagy éppen úgy dönt, hogy valahol megkötöz, de előtte mondjuk agyonver. Bár talán az agyonver részt nézném ki belőle a legkevésbé, valahogy nem ilyennek tűnik. Ijesztő, az egész helyzet az, de Ő kifejezetten. Nem csak az arca, a sebhelyekkel, hanem a viselkedése annyira…. kiszámíthatatlan. Néha-néha még arról is elfeledkezem, hogy éppen milyen helyzetben vagyunk és mintha csak haverok lennénk, olyan könnyedséggel beszél. Aztán a másik pillanatban meg felém tornyosul, kvázi ijesztget. Ami normális esetben biztos bejönne, de mégis ez a bizonytalanság jobban megrémít, mint bármi más. Ha csak fenyegetne és a fejemhez szorítaná a fegyvert, miközben ordít, vagy mit tudom én. Ha csak egy kicsit is kiszámíthatóbb lenne, tudnék tervezni, ha biztos lennék a következő lépésben, de így csak reménykedni tudok, hogy a játék úgy fordul ahogy nekem is jó. Olyan tényeket közöl, amiket én is tudok, kivéve azt, hogy csak egy dologért jött. Gondolhatnám, hogy valami értékes műtárgyért, de nem vagyok benne biztos. Az egész helyzetben nem vagyok biztos. Talán valami óra féleségért, vagy nem is tudom. Mindegy is, a lényeg az, hogy ne álljak az útjába, míg ki nem találok valamit. A hírtelen mozdulatsortól ahogyan közel húzz magához, meglepődők. Mért engedi, hogy ilyen közel legyek hozzá? Simán letudnám fejelni és elfutni, vagy kinyomni a szemét. Gondolkodom el, miközben a szavaira figyelek. Azonban a kezeim nem mozdulnak. Mért nem mozdulnak? Ha elszaladnék, meg lenne az előnyöm, én ismerem a helyet, eltudnék bújni, beindíthatnék egy riasztót. Mégis talán egy macska egér játék venné kezdetét. Talán ettől félek, ettől, hogy nem én jönnék ki győztesen az egészből? Válaszul csak bólintok, a szemébe nézek, még egy pillanatig se higgye azt, hogy félek tőle. - Mi az, amit vissza akar venni? – Magázódom, öltözetéből úgy tűnik, hogy egy „úriemberrel” állok szembe, talán pont a magázódás kell neki. Próbálok hátrébb lépni tőle, a táskám fülét szorítom. - Jól gondolom, hogy nem csak egyedül van? – Vettem fel neki a kérdést, szinte a semmiből. Én magam sem tudom, hogy hogy jött ez most. Van egy olyan megérzésem, hogy nem egyedül dolgozik, ha valóban segíteni akarok, ha nem, tisztában kell lennem hányan vannak. Ha valahogy rátudnám beszélni, hogy a többiek hagyják el az épületet…
Please don’t think too badly of me. We are what we are.
Látom sötét íriszeiben azt a kellő bizonytalanságot, ami remekül megalapozza a feladatunk sikerességét. Pedig még csak meg sem játszom magam. Őszinték a megnyilvánulásaim, függetlenül attól, hogy néhol barátiak, néhol pedig figyelmeztetem a rá leselkedő veszélyekre. Nem akarok én bajt, de pontosan ezért kell rávilágítanom arra, hogy amilyen jópofa tudok lenni, pont olyan elvetemült is. A legkellemetlenebb, amikor nem vesznek elég komolyan, és átlépik a tiltott határokat. Nyilván én is betartom a szavam, de tökre rosszul érint, hogy ennyire "okos" emberek irányítják a várost, a gazdaságot vagy akár a rendvédelmet. A kislány viszont úgy tűnik nem kíván lépéseket tenni, egyenlőre úszik az árral. Na már most vagy tud valamit, amit én még nem, és lehet ninják tömkelege fog minket várni az irodájában vagy egyszerűen csak bízik épelméjűségemben és abban, hogy amennyiben zavartalanul letudjuk a közös munkát, valóban odébb is állunk. Mert, hogy, én tényleg így tervezem. Nem akarok én öldösni, meg fölöslegesen vért ontani, ha a dolgok mehetnek zökkenő mentesen is. Van mikor elkerülhetetlen egy-egy áldozat, de azokért általában nem nagy kár. Meg sem próbál megütni, rúgni vagy fejelni, pedig botor módon még lehetőséget is adok a számára. Talán csak tesztelem és bízom benne, hogy bajtársaim hamar megjelennek, hogy megtorolják szófogadatlanságát. Idővel aztán csak a lényegre térünk, bár ez még koránt sem jelenti, hogy el is jutunk odáig. Az is lehet, hogy most mindketten puhatolózunk a másik irányába. - Na így kell lebonyolítani egy ügyet, vér és törések nélkül! - ismerem el jókedvűen, aztán szabad kezemmel, magyarázás közben hadonászva próbálom elmagyarázni mi is az, amit én keresek. - Ami azt illeti, nem olyan hű, de értékes dolog, szerintem... De számomra fontos egy kis apróság. Tulajdonképpen egy kincsesládát keresek. Egy asztal nagyságú, zöld kincses láda, de nem a domborított tetejű. Elég kopott, lakattal van lezárva, csak, hogy a kulcs nálam, és ami benne van az enyém. - válaszoltam készségesen, bár nem tudom, hogy ekkora épületben hányféle ilyesmivel találkozhatunk, de ha körbejárjuk biztosan meg lesz a láda. Anélkül ugyanis nem megyek el. Vagy is a láda nem érdekel, az kell, ami benne van. Érzem, hogy kiakar mozdulni a fogságomból, amit még a fenyegetése miatt láttam szükségesnek, de mivel nem vagyok se őrült, se szörnyeteg, sőt készségesen hajlandó vagyok együtt működni vele, ha ő is velem, elengedem a karját. Elfutni csak nem fut. Az én shotim golyói úgy is gyorsabbak, ha csak bele nem fut időközben az egyik emberkémbe. - Arra számítottam, hogy sok őrrel lesz dolgunk, szóval valóban többen jöttünk, ami tekintve, hogy csak ön lehet az épületben egyedül, talán túlerőnek bizonyulhat, deee... ha már itt vannak, több szem többet lát. - vonok vállat, mert most mondhatnám, hogy a ládát többen kell elvigyük, de mivel az nem kell, nem fogom azt hazudni. Ami pedig benne van, csak is az én kezecskéimben lehet.
Próbálok tőle eltávolodni, bár figyelem a szavait. Egy láda, egy kopott, nagy feltehetőleg faláda. Elkezd járni az agyam, hol látthattam, melyik részében lehet az épületnek, de egyszerűen nem jut eszembe. Talán, ha segítek neki megtalálni, amit keres, akkor valóban elenged és tisztes távolságból hívhatom a rendőröket. Azonban akkor semmi esélyem sem lesz, ha beindítjuk a riasztót és ellepik a biztonságiak az épületet. Ezt okosabban kell csinálni, nem lehet csak benézni minden ajtón. - Van egy ajánlatom. – Lépek hátrébb, ahogyan enged a szorításából. – Megkeresem, amit keres. El is viheti, még az ajtót is kinyitom. – Picike szünetet tartok, hogy kicsit felkeltsem az érdeklődését. - De minden emberét ki kell küldenie az épületből. Csak maga és én maradhatunk bent. -Hangsúlyozom ki az utolsó mondatot. Talán megkének indokolnom neki a kérésem, vagy egyszerűen meg is fenyegethetném. „Mert ha nem így lesz akkor beindítom a riasztókat és akkor majd ellepik az épületet a fegyveresek. Ti meg nem juthattok ki innen.” Azonban ehelyett, valami ilyesmi csúszott ki a számom: - Ha valamelyikük elcsábul valaminek és olyan tárgyat fog meg, ami külön be van biztosítva, vagy csak olyan terembe lép be, ami riasztóval van ellátva, akkor nem menekülhetnek el. Nem egészen egy percen belül megjelennek a fegyveres biztonságiak, aztán három percen belül a rendőrök is. Őszinte voltam, túl őszinte, mert hogy valóban ennyi időn belül érnek ide. Azonban azt sem akarom, hogy ne bízzon meg bennem, úgy talán van esélyem megúszni a dolgot és egy megfelelő pillanatban cselekedni valamit. Bármit, akármit, valami olyat, amivel egy hajam szála sem görbül majd jobban, mint most és amivel megtarthatom az állásom és nem engem fognak majd lecsukatni a lopás miatt. Ha ezzel az egy mondattal sikerült meggyőznöm és valóban elküld mindenkit, akkor visszamegyünk az irodámba és megnézem a katalógusban, hogy miről van szó és hol van az épületben. Majd ezek függvényében kitalálok/kitalálunk valamit. Azonban, ha nem áll kötélnek, fogalmam sincsen mit tegyek. Valószínűleg győzködném még valahogyan, vagy nem is tudom. Egy biztos, segíteni nem fogok neki, nem kockáztathatok semmit. Talán megpróbálok elmenekülni, vagy beindítanék egy riasztót, esetleg megtámadni. Vagy csak leülni egy sarokba és várni, hogy valaki megmentsen… , de valószínűbb, hogy futnék. Izgatottan várom a válaszát, ezen dől most el sok minden.
Please don’t think too badly of me. We are what we are.
Szabadulni próbál, gondolom nem csak a fogságomból, de minél távolabb a halálos fenyegetéseimtől. Pedig ő is láthatja, hogy nincs ebben semmi nehéz vagy hátsó szándék. Tisztalappal játszunk. Én visszakövetelem, ami az enyém, ő pedig visszaszolgáltatja és mindenki ép és egészségesen - nem kevésbé boldogan is - hajthatja fejét álomra az este folyamán. Tudom, hogy a bizalom már egy kevésbé hibbantnak tűnő alaknak sem jár, mi is kizártuk az ajtón belépéskor, ezért belátom, hogy nincs könnyű dolga, mert még a démonait is le kell küzdenie. De idővel, mint mindenki más is, aki nem óhajtott kínok közt meghalni, látni fogja, hogy nagyon is könnyű velem üzletelni. Én - jobbára - mindig állom a szavam. De úgy tűnik neki is akad valami a tarsolyába, amire kíváncsian hegyezem füleim, miután engedek a szorításból. Az első fele még tetszik is, bár igazán nem várom el, hogy itt fáradozzon, csak bökjön el merre találom, és a többit még én is megoldom. Na de, amit cserébe vár... hááát... Össze is vonom rá szemöldököm, nem tetszésem kifejezve, miközben azért eltöprengek a lehetőségeken. Nem hiszem, hogy ebben a cipőben gyorsan tud futni - bár a mai nők elképesztő tehetséget mutatna bizonyos dolgokban -, és azt gondolom, ahogy most itt kettecskén, akkor sem volna több lehetősége, maximum, ha riasztja az őr kutyáit vagy a rend őreit. De még úgy is... képes volna megkockáztatni? Nem tudom biztosan. Sok az őrült, a vakmerő. Vajon biztosabb a dolgában, mint amennyit belőlem kinéz? Vagy biztosabb, mint én? Még így is szerintem 50-50 az esélye annak, hogy valamelyikünk nyer. Igaz, én a 100%-ból engedek, ami azért... elég szarul hangzik. De újabb elgondolkodásra ad okot indoklása. Ha ez igaz, az nem volna túl szerencsés, s már így is épp, hogy megúsztuk, lévén, hogy bár a bolondjaimnak tilos a nyulkapiszka, azért belépni beriasztózott helyekre még be tudnak. Szerintem még én is simán betudnék sétálni. Így aztán a dolog el is dőlt, noha egy-két hosszabb pillanat erejéig még játszom a nagy tépelődőt. - Egye-fene! - legyintek rá üres kezemmel, be adva derekam mosolyogva. A következő pillanatban azonban megszűnik laza jókedvem, és rángatózó alsó szemhéjjal, előre mozdított állkapoccsal, fenyegetően emelem pofikájába fehérkesztyűs mutatóujjam. - De ha átversz... - sziszegem fogaim közt vészjóslóan, de be sem fejezem, újra legyintek rá mutogató kezemmel és vigyorogva elhúzódom tőle, míg előveszem a telefonom, noha szemeimet végig a kislányon tartom. - A bohóc műsornak vége. Ismétlem... a királylány privát táncot kért. Tűnés kifelé! - szóltam a telefonba, bár nem volt kihangosítva, így az üzletasszony aligha hallott volna belőle bármit is, már ami a túlsó vonalat illeti, de a csapat ért a szép szóból, én pedig szavamat adtam, szóval, ha más nem, akkor a folyosó végéről hallani csoszogásuk, halk röhögcsélésük és a kijárati ajtón való távozásuk. Én eközben a kisasszonyt figyelem továbbra is, telefonom pedig belső kabát zsebembe rejtem. - Indulás, pindurka. - bökök fejemmel a folyosó másik vége felé, ahonnan ő is jött, és ahová én is tartottam. Feltételezem, arra kell mennünk. - Tudod... ha jól viselkedsz, akár még üzlettársak is lehetnénk a későbbiekben... - jegyzem meg útközben, míg oda nem érünk, ám válaszától függetlenül is haladnak tovább az események. Az úgy is a jövő zenéjét illetné. Szóval beérve az irodába, én is mellé lépek, s ha közben ő leülne, én az asztal egy üres pontjára teszem fél hátsóm és onnan figyelem, míg keresgél. Illetve vele együtt nézem én is azt a bizonyos ládát. - Azaz! Az lesz az! - bökök rá képre, amin a zöld láda, bőrönd vagy akármi is van. Most már csak azon kell izgulnom, hogy a rejtélyes holmi is benne legyen.
Elfogadja az ajánlatomat és máris ki is küldi az embereit. Sokkal inkább érzem így magamat biztonságba, bár nagyobb eséllyel nyitottak volna ki olyan szobát, ami beindítja a riasztót, de egyáltalán nem biztos, hogy nagyobb eséllyel hagyják el nélkülem az épületet. Talán egy emberrel szemben nagyobb esélyem lesz, gondolom én ezt így, annak ellenére, hogy nem tudom hányan vannak még, vagy egyáltalán azt, hogy honnan jutott a tudomásukra az itt létem. De talán mindegy is. A fenyegetése sem lep meg, mondhatnám azt is, hogy már-már várható volt. Ennek ellenére azért egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Nem olyannak tűnik, mint aki üres ígéretekkel bombázik, és hát lássuk be, Ő nagyobb eséllyel lő le engem, mint, hogy én hírtelen előhalászom a táskából a fegyvert, célzok majd lövök. Az előny egyelőre nála van. Elindulunk a folyosón, arra amerről jöttem az előbb. Mellette lépkedek, minden lépésem vízhangzik a csendben. Egy kanyar, majd még egy, a falon lévő kamerákat nézegettem, bár valaki épp rájuk nézne, olyan nincs, hogy egyiken sem látszódunk. Minden terem ajtajánál, ami mellett elhaladunk, elgondolkodom, hogy na most kéne benyitni, ezzel beindítva a riasztókat. De ezek tényleg csak gondolatok maradnak. Felhúzom a szemöldököm a mondatára, miszerint akár dolgozhatnánk együtt is. - Soha nem dolgoznék egy bűnözővel. – Vettem neki oda. Persze ez ilyen formán nem igaz. Nagyon is sokat dolgozok együtt olyan emberekkel, mint Ő, de két különbség mindig van. Először is, mind ketten névtelennek vagyunk, sokuknak az arcát sem láttam soha, aztán pedig azt a tényt sem lehet elhanyagolni, hogy túl instabilnak tűnik. A tolvaj szakmát nem lehet ilyen „durr bele” módon csinálni, nekünk a láthatatlanság kell és nem az, hogy egy hónapig rólunk beszéljen a sajtó, és a rendőrség keresse az ellopott műkincseket. És az Ő viselkedése pont nem arról árulkodik, hogy megtervezte volna a mai akciót, persze lehet, hogy így van és csak én rondítottam bele ebbe a dologba. Különbenis én nem lopok, csak eladom azt amik mások tulajdonítanak el (egyébként sokszor nem a jogos tulajdonosától) nekem, nem piszkolnám be a kezem, kínáljanak bármennyit is. Ahogy elérjük az irodám ajtaját, először az előtérbe kell bejutnunk, ahova beírom a biztonsági kódot, majd elhaladva a titkárnőm asztala mellett, elérve a vastag tölgy ajtót, kinyitva a mellette lévő, kis kép mögötti ajtót, az ujjlenyomatommal végül bejutunk a tényleges irodába. Leülök az íróasztalom mögé, majd a laptop felnyitása utána, a leltárat kezdem el görgetni. Nem tudom, hogy mennyit érhet ez a láda, ezért szisztematikusan haladok, a kevésbé értékes tárgyaktól a felbecsülhetetlenig. A legjobb az lenne, ha még az elején megtalálná, amit keres, hátha a külső, nem lezárt kiállító teremben van elhelyezve. Nem is kell túl sokat várnom, mikor megszólal. Meglátta, amit keresett. Rákattintok a képre, és megnézem, hogy hol található. - Van egy jó és egy rossz hírem. A jó az, hogy az épületben van és egy olyan teremben, ami nincs beriasztózva, a rossz az, hogy a teremhez külön mágneskártya tartozik. Ami viszont csak a kollégámnak van. Elég nehéz bárhogyan is bejutni egy-egy értékesítőnek az irodájába. Kezdjük azzal, hogy első, üvegajtókhoz járó számkódot csak két ember ismeri, maga az értékesítő és annak az asszisztense. Ha szerencsénk van, elfelejtették a távozásuk előtt beriasztózni azt a helységet, de ha így is lenne, még akkor sincsen meg az ujjlenyomat, ami ahhoz kell, hogy a belső helységbe bejussunk. - Most már tudja hol van. Én elvégeztem a dolog rám eső részét, így távoznék is. Állok fel a az asztaltól és sietősen az ajtó felé veszem az irányt, hátha itt lenne most a lehetőség. Bár kétlem, hogy csak úgy hagy elmenni, de a remény hal meg utoljára.
Please don’t think too badly of me. We are what we are.
Bízom benne, hogy úgy, ahogy én, ő is állja szavát. Talán nem tűnök, túl megbízható embernek, nem is vagyok az sokakkal, de a kezdetek kezdetén mindig megadom a lehetőséget, hisz ki tudja, milyen remek kapcsolatot építhetünk majd a későbbiekben. Még ha most jobbára rám sem bír nézni. Talán jobb is, ha nem mászkálnak diliházból szabadultak egy minden sarkot riasztóval ellátott épületben, ahol ráadásul drága csecsebecséket is tartanak. Nem kéne, hogy tönkre tegyék a helyet. Persze, ha nincs más választásunk... Előre fel is ajánlom annak lehetőségét, hogyha minden jól megy - mely leginkább rajta áll - akár még üzlettársak is lehetünk. Ő is üzletel, én is, csak elég sok mindenben, de szeretem építeni a kapcsolataim, mert minél szerte ágazóbb, annál több a lehetőség, annál messzebb ér a kezem - és annak is, aki becsatlakozik - ráadásul inkább barátaim legyenek, mint ellenségeim, nem? - Óóó... azért nem tégy ilyen elhamarkodott döntéseket, bogaram. Azt gondolom, már csak az én ellopott kincsemből adódóan is, hogy te sem vagy épp ártatlan bárányka... - vigyorgom sejtelmesen. Ha nem is teljesen fekete, még a szürke gyapja is bőven kitűnik a sok fehérszőrű közt. - Lássuk be, manapság elég rosszul megy a soruk azoknak, akik törvényesen, szabályosan végzik a dolguk, és ez nem kifizetődő... Idő és erő kell, hogy átlépd azt a határt, ami által megérted mennyivel jobb, ha nem a gazdag politikusok kezére játszol, hanem saját magadnak szerzed a pénzt. Vagy jó maradsz és vegetálsz, vagy rossz leszel és ha már megszülettél, kicsit élsz is. Egyszerre nem megy a kettő. - legyintek szabad kezemmel nagy bölcsen magyarázva a dolgokat, amiknek akár még valóság alapja is lehet. Pláne, hogy én eszerint élek már jó ideje. A jófiúk meghalnak ebben a világban. Erre pedig remek példa Cale szeretője és szegény, szegény Travis is. Idővel aztán elérjük azt a bizonyos irodát, és megnyugodva, füttyentve kinézetére veszem tudomásul, hogy nincs semmi átverés, nem várnak rám testes gorillák, és ő is tartja magát az alkuhoz. Végülis ezzel mindenki csak jól jár. Ott aztán együtt böngésszük a leltár képeit, és hála égnek hamar rá is bukkanok arra, amiért jöttem. Fel is egyenesedek, a puskát a vállamra veszem és várok, hogy elinduljunk érte, de mielőtt megindulnék megállít mondadójával. Sose szerettem a rossz híreket. Lassan vissza is fordulok felé és ujjaim ajkaimra simítom, miközben gondolkodóba esek, hogy most aztán mihez kezdjünk. Ő közben úgy dönt, elég volt belőlem, és megpróbál meglógni, de még azelőtt a felkarja után nyúlok, mielőtt megközelíthetné az ajtót. Ha csak nem rúg érzékenyponton, minden bizonnyal utána is szemtől szembe leszünk egymásnak. - A-a-aaa! De hiszen nem ebben állapodtunk meg, cicám... - illegettem előtte mutatóujjam, hiszen ejnye no, úgy volt, hogy segít nekem. - Az alku úgy volt, hogy megkeresed nekem És...! Ki is nyitod az ajtóóót... Nem beszéltük meg melyiket, szóval én élnék is a lehetőséggel... - felelem vigyorogva, majd szemeim forgatva alább hagyva a vigyorgással folytatom. - De ha gondolod, vissza hívom a barátaim, akiknek egészen addig élvezheted társaságát, míg meg nem szerezzük a kincsecskét, ami valószínűleg robbantásokkal éééés elég nagy károtokkal járna... Vajon megérné neked kockáztatni? Ennyi csilli-villi, drága holmit? Lehet, hogy a rendőrség ideérne, és minden bizonnyal meg is halna, de az tuti, hogy az épületnek is annyi lesz. Munkanélkül pedig... még nehezebb az élet... - pillantok rá kíváncsian, szám sarkában egy sunyi mosollyal.
Csendben maradok, nem kívánom hangosan kommentálni a mondandóját. Nem én nyúltam le a ládáját és nem én akarom itt eladni. Nem szeretném, hogy bele mosson ebbe az ügybe, mi több azt szeretném, ha semmibe se mosna bele. Az lenne a legjobb, ha se hozzá, se a ládikájához semmi közöm nem lenne. De ezt én magam szúrtam el azzal, hogy belementem a kis játékába ahelyett, hogy tényleg berontok valamelyik beriasztózott helységbe, vagy szimplán csak megnyomom a tűzriasztót. Ehelyett pedig egyszerűen csak segítek neki ki vinni innen valamit. Saját magamnak hazudnék, ha megtudnám mondani, hogy miért teszem, talán a félelem miatt, talán azért, mert annyira nem érdekel, hogy mit visznek el innen. Nem tudom, hogy mi a válasz. De mire megtehetném ezt a megállapításomat, addigra már megtaláltam a ládát és elárultam neki a helyét, már éppen csak egy karnyújtásnyira vagyok a szabadulásomtól, mikor visszahúz. Szavait halva valami elpattan bennem, játszhatunk itt egy darabig egymással, de az ígéret az nekem is ígéret és most ő játszott ki engem. - Először is, nem tudom honnan gondolja, hogy engem annyira érdekel, hogy milyen állapotba marad a munkahelyem, miután távoztak. Nem az én dolgaim, nem én szenvedek el bármilyen anyagi kárt. Ne engem fenyegessen ezzel. Nem kerülnék az utcára, ha felrobbanna ez a kóceráj. – Fakadok ki. Valóban nem érdekelne a dolog, nem vágna földhöz. Különben is, egy ilyen referenciával a hátam mögött bármikor találnék egy hasonlóan jól fizető állást, ha rá lennék szorulva. Ami pedig azt illeti, úgy sem hagynám, hogy rám fogják ezt a dolgot, a jó ügyvédeken kívül, az én oldalamon vannak a kamera felvételek is. - Másodszor. – Folytatom a mondókámat. – Elmondtam magának, hogy hol találja a ládáját? És elmondtam, hogy hol van hozzá a kulcs? – Kérem számon, azonban válaszolni már nem hagyom. – Akkor gyakorlatilag kinyitottam az ajtót. Különben sincsen egy mágnes beépítve a koponyámba, hogy lefejeljem a zárat, és szezám tárulj, kinyíljon a terem ajtaja. Az üzletnek vége van! Zárom le a vitát, és tépem ki a karom a kezei közül, legalábbis megpróbálom és már csak reménykedek benne, hogy sikerül is, ami után végre távozhatok és szólhatok a biztonságiaknak. Azonban meg van rá az esély, hogy nem tetszett neki az előbbi kis mondókám és Ő teljesen máshogy gondolja ezt a dolgot. Ezen nem csodálkoznék, hiszen nem túl diplomatikusan sikerült Neki elmagyaráznom, hogy most már elég volt a játékból. Ez már az üzlet része és nem szerettem, ha átakarnak verni. Abba ugyan bele sem szeretnék gondolni, hogy mit fog tenni, ha mégsem enged ki és nem érzi igaznak az előbb elhangzotakat, de akkor majd kitalálok valamit. Egy biztos, ha így lesz, akkor valahogyan ki kell nyitnom a kollégám irodájának az ajtaját, amire valamit ki kell találnom. Persze mindezt szívesebben tenném, ha tudnám pontosan, hogy mit is akar és, hogy mi az ami ennyire fontos neki, esetlegesen valami még jutna is belőle.
Please don’t think too badly of me. We are what we are.
Azt hiszem akadt némi félreértés az alkut illetően, vagy csak már nagyon mehetnékje volt. Esetleg mindkettő. De azt nem hagyhattam, mert ugyan megmutatta merre a sajt, az attól még egy zárt ajtó mögötti egérfogóban várt ránk, aminek hatástalanításához csak ő ért. Nem örült neki, mikor elkaptam és visszatartottam, de én sem, hogy ki akar játszani. Türelmes vagyok és állom a szavam, ha nem keresnek kibúvót, de úgy érzem ezt az alkut csak részben sikerült teljesítenie és még így is a saját előnyére. De ami most számára előny, az később általam lesz a hátránya. Mindenesetre reakciója meglep. - Szép... - jegyzem meg kissé méltatlankodóan, szám húzva. Engem speciel zavarna, ha a cirkuszom az égbe repítenék, függetlenül, hogy néhány lakókocsi és sátor az egész. Anno jobban megbecsülték a munkahelyeket a fiatalok... bár nem kétlem, hogy majdnem egy idősek vagyunk. - Jó-jó, azt mondod nem érdekel, de a következő munkáltatód fogja. Hidd el, anno ifjabb koromban én is végigjártam ezeket a dolgokat, és tudnak ők alaposak lenni. Ha pedig egy kis fekete pötty is van az életedben, mehetsz a híd alá. Már pedig az, hogy lényegében miatta robban fel az épület a drága holmikkal, az csak is a te hibád lesz. Ki akarna ilyen felelőtlen munkavállalót, aki még a rábízott holmikra sem képes vigyázni? Hiszen hát... én megadtam annak lehetőségét, hogy békés úton, biztonságban megoldjuk a dolgot. - csóválom fejem, miközben próbálok rá hatni, ha most teljesen függetlenül is a fenyegetésektől. Nem mindig azok juttattnak célba. És nem vicceltem az előbb. Miután kinyírtam anyám és a nagybátyám, megjártam a fiatalkorúak börtönét, mindegy volt, hogy egészséges, életerős, fiatal férfi vagyok, aki bármilyen munkát képes elvégezni, ráadásul még esze is van, sehová sem vettek fel. Valahol féltek, valahol undorodtak, valahol pedig egyszerűen túl macerásnak tartottak. Végül Travis vett magához. Ez pedig több, mint szerencse. Az életem mentette meg. Ha viszont úgy láttam ezúttal az életbeli tapasztalatok nem hatják meg vita partnerem, hallgatom tovább, és magam is tovább gondolom mivel tudnám megfogni. Hé, én tényleg nem akarok balhét. Menteném a menthetőt, de ő, nyakamat tenném rá, hogy amint elengedném riasztaná a rendőrséget, akiket kénytelennek volnánk emiatt megölni, hol ott otthon is csücsülhetnének, vagy a kocsijukban fánkot falatozva. És a biztiőrök? A sok gazdátlan kincs? Tényleg megérné neki? Nekem talán nincs jó ügyvédem, és a bíróság is tuti elítélni, de gyűlölőm, ha úgy akarnak bemocskolni, hogy én igyekszem javítani a lehetőségeken. Ha pedig viszont látom valahol, hogy végig engem ócsárolnak majd a tévében a robbantás és rablás miatt, óóó, akkor bizony fogjuk még látni egymást. - Maximum elméletileg, mert odáig még hosszú az út. Gyakorlatilag akkor volna teljesítve, ha a kis kezecskéddel fognád az kulcsot, bedugnád az ajtó kilincsébe és kinyitnád. Na az már gyakorlati lenne. Utána vissza is zárhatnád és átpasszolhatnád nekem a kulcsot, mindegy, de megtetted, amire kértelek. - felelem, mert még mindig nem érzem igazságosnak a dolgot. Persze, könnyű beszélni, hogy a kulcs ott van a piros zászlónál, gyakorlatilag okés is volna, de azt elfelejti hozzá tenni, hogy előtte van egy gödör tele mérges kígyókkal, aminek az ellenszere nála, és a rejtett csapdákról már ne is beszéljünk, amiket csak ő ismer. Aztán vagy eljutunk a kulcsig, vagy nem, de ugye az már nem az ő gondja. Viszont az ajtó, attól még zárva marad. Nem engedem el egyből a karját, de nem szándékozom örökké magamhoz láncolni. Szinte látom, mennyire várja, hogy ránk uszítson mindenkit. - Figyelmeztetlek, kislány. Talán a csecsebecsék számodra itt mit sem érnek, de akiket abban a tudatban küldesz ránk, hogy majd ők elkapnak tud, hogy az életük a te lelkeden szárad majd, mert egytől egyig megölöm mindegyiket. Azért fognak meghalni, mert anélkül, hogy kinyitnád nekünk azt az ajtót, inkább riasztod őket, hogy a halálba rohanjanak. Onnantól neked kell majd szembenézned a gyászolókkal. Egy egyszerű kérésem volt, segíts megszerezni a ládát, pontosabban az abban lévő dolgot. Komolyan megérne neked ennyi hullát? Te biztonságban vagy, amíg nem rántasz pisztolyt, nem próbálkozol butasággal, de sajnos... ők a munkájukból adódóan biztosan megöletik magukat. - eresztem el lassan. Nem azt mondom, hogy örülnék, ha lelépne, de megadom a lehetőségét annak, hogy távozzon a szabad akaratából és akkor az lesz, amit megjósoltam. Vagy, láthatja, hogy nem fogjuk bántani, ellenben teljesítenie kell kérésem, és utána mindenkinek Happy end.
Ez a sztori nekem sehogy sem lehet happy end. Ha meglátják a felvételeket, vagy csak véletlenül akkor néznek rá a monitorra a biztonsági központba, mikor beengedem, akkor így is úgy is rendőrségi ügy lesz belőle. Jobb esetben csak kirúgnak, fegyelmivel valószínűleg, rosszabba rendőrségi eljárás indulna velem szembe is, bűnrészesség vádjával. - Ha most nem megyek el és nem hívom ki a rendőröket, fegyelmivel fognak kirúgni, ha szerencsém van. – Állok vele szembe és a szemébe nézek. - Akkor sem fogok tudni könnyebben elhelyezkedni. Ha „szerencsém” van, már pedig ismerve magamat biztos az lesz, akkor még bűnrészesség miatt bíróság elé is állítanak. Akkor meg végképp mehetek a híd alá. Hiába, hogy a bevételem nagy részére nem innen teszek szert és nem jelente különösebb problémát a megélhetés, ha nem lenne bejelentett munkahelyem, egy kicsit sem hiányzik az üzleti ügyeknek, hogy bíróság elé állítsanak. Mindent kockáztatnék vele, a saját életemet és a családomét is, ha kiderülne a személyiazonosságom. Kitudja, hogy ki akar holtan látni, kinek tettem keresztbe az évek alatt. - Nem kockáztathatom a családom életét. – Csúszik ki a számon. Nem élném túl, ha rajtuk állnának bosszút. Egyszerűen nem tehetem meg, hogy segítsek neki, túl nagy ára van. Már megint a szavakon való lovaglás következik. - Nem tudom kinyitni az ajtót. Te magad is láttad, hogy szám kód kell az első ajtó kinyitásához, ezt csak az értékesítő és a titkárnője tudja. Így nem tudlak beengedni. Egy-két ötletem lenne arra, hogy mi lehet a kód, de egyik sem biztos és csak 3 próbálkozásunk lehetne. - Egyébként ezek a kulcsok ott vannak a titkár nőjének az asztalának a fiókjába. Ott kell őket tartanunk. A figyelmeztetése hallatán valami megmozdul bennem, de ahogy elengedi a kezem elindulok az ajtó elé. Néhány halott talán belefér ebbe az egészbe és nem is túl nagy ár a nyugalmamért. Mégis mielőtt elfordíthatnám a zárat visszafordulok és visszamegyek az asztalom mögé, oda, ahol azelőtt álltam. Kiveszem a táskámból revolvert, kibiztosítom és lövök… Egy golyót beleeresztettem a mögötte lévő szekrénybe, majd a kezébe nyomom a pisztolyt. - Csinálj úgy, mintha kiütötted volna a kezemből és valahova lesett volna. – Instruálom, miközben ellökőm a laptopot az asztalról. Ami abba a pillanatba ahogy földet ér, ketté törik. - Segítek neked, de te abba segíts, hogy tűnjön, mintha erőszakkal vennél erre az egészre rá. – Fordulok felé, hogy megmagyarázzam az előbbi furcsa viselkedésem. -És csak, hogy tisztába legyél vele, nem miattad csinálom, hanem a rendőrök élete miatt. Bármennyire is úgy tűnt még az előbb, hogy könnyű szívvel hagynám, hogy akár gyerekek maradjanak árván és ártatlanok halljanak meg, még sem tehetem. Nem hagyhatom, hogy a saját hülyeségem és már-már naivságom miatt halljanak meg olyanok, akik nem tehetnek semmiről. Viszont a családom és a saját bőröm mentenem kell. Talán az erre a legjobb megoldás, ha eljátsszuk, hogy rákényszerít erre az egészre. - Kirontok az ajtón, te viszont visszarántasz, lehetőleg látványosan, és akkor még marad 1-2 percünk kitervelni, hogy mi legyen. Így nem lesz gyanús, a laptop halála közötti és az irodából való távozásunk között eltelő, „túl sok” idő. Jó? Nem tudom mikor változott megennyire a felállás és kerültem én az irányító szerepébe, de most a megerősítését várom. Remélem benne van és ennyi áldozatot ő is képes hozzni a láda tartalmáért, legyen az bármi is.
Please don’t think too badly of me. We are what we are.
Összevont szemöldökkel hallgattam megállapítását, ami a jövőbeli helyzetét illeti munkahely terén, de lassú, széles mosoly kúszott arcomra, ahogy csak kibújt a szög a zsákból. - Pedig az előbb még, hogy oda voltál, mennyire nem érdekel a hely épen maradása. Gondoltam van másik legális munkád, hogy ne kelljen aggódnod a jövőd miatt, de ezek szerint nem árt, ha résen vagy... Mert hát igen, a bíróságot csak rossz emberek és sok pénzzel tudják megúszni... - utalgatok arra finoman, hogy erősen kétlem, hogy ő az ártatlan titkárnők közé tartozna. Ugyan már... ebben a világban alig akad olyan, aki szobatisztasága után ne válna bűnössé. Elszólását azonban nem hagyhatom figyelmen kívül. Nekem kell valami, és azt a valamit bármi áron megszerzem. Ő pedig a családját óvná... bármi áron. - Hát persze, hogy nem! Ki kockáztatná...? Szülők, nagy szülők, testvérek és gyerekek... mind fontosak... Már akinek még élnek... - forgatom szemeim, mert ugye az enyéimet én öltem meg. Kivéve apám, őt az alkohol és egy kamion. - De vajon biztonságban lesznek azon őrültektől is, akiktől most megvonod azt, amiért idejöttek? - utalgatok egy s másra. Meg vannak az embereim a felkutatásukra, és vagyok olyan elvetemült, hogy fel is keressem őket. Bár bántani, főleg a kis kölyköket, nem hiszem, hogy bántanám, noha ez nagyban függ attól miként végződne az akció. Ha miatta oda a nagy ötletem, akkor valamiként azért illő volna megbüntetni. Szemeim forgatom válaszára, miközben elégedetlenül ingatom fejem ide-oda. - Jaj már megint ezek a kifogások... - húzom félre heges ajkam egyik sarkát. - Mindenre van megoldás, durci királylány. Gondolj csak bele... ha valahogy elkerülhetnéd, hogy a családod élete veszélybe kerüljön, hát nem gátolnád meg? Ráadásul még ölnöd vagy harcolnod sem kell hozzá... A "nem tudom" ilyen esetekben nem elfogadható válasz. Vagy ez lesz majd a mentséged a temetésen is? - vágok kissé fenyegető és mérges pofát. Csak félig gondolom komolyan, de kénytelen vagyok éreztetni vele, hogy sürget az idő, őt és engem is. Ő is tudja, hogy valamiképp megoldható, akkor minek húzzuk az időt és játszunk a másik türelmével? A rendőrök megölésének fenyegetésével még talán tettem is rá egy kicsit. Ennyi halott ember egy buta kis láda miatt...? Mondjuk egy pillanatban tényleg azt hittem, képes volna megannyi embert, köztük a családját is feláldozni, de végül vissza fordult, amire még én is értetlenül figyeltem. Mi van itt...? Annyira nem számítok a pisztolyra, hogy csak a lövéskor hajolok el, bár mint utóbb kiderül, nem is rám célzott. Bolond kislány, mi jár a fejedben? Ez a kérdés pedig még egyszer megismétlődik fejemben, mikor a kezembe nyomja az ő pisztolyát is. - És még engem néznek őrültnek? - vihogom, de az ötlet nincs ellenemre, törni-zúzni meg ki ne szeretne, szóval teszem, amit tennem kell. Én elakartam volna kerülni az erőszakos részt, de úgy látszik pont erre lesz szükség. Hát jóó... Ez olyan, mint a szex. Valaki durván szereti... Mikor kiront, elkapom felkarjánál és visszarántom annyira, hogy elvágódjon a földön, sőt még a puskát is ráfogom. - Ide azzal a rohadt ládával, kislány! A türelmem nem végtelen és már igen csak a végét járja! - szólítom fel mérgesen, és talán még valahol őszintén is.
Kezdőlap
