- A rohadt é.... - Ököllel ütök bele a falba; mégis hogyan lehetek ekkora szerencsétlen? Majdnem egy éve, hogy megszöktem Sedrick markából, most pedig azon kapom magam, hogy lassan ételre sem fog telni. Még mielőtt leléptem, rengeteg értékes dolgot próbáltam magammal hozni, ha esetleg ilyen helyzetbe kerülök mint ahogy most is, akkor abból a pénzből tudjak magamnak valami szobát bérelni addig, amíg a helyzet nem javul. Nos, egészen addig csodálatosan ment minden, amíg Sedrick fel nem bukkant néhány héttel ezelőtt. Azt mondta, hogy megtalál és elevenen nyúz meg. Valójában az életemet így is rommá tette, most pedig fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Kezdek kifogyni a készleteimből, amíg pedig nem találok egy újabb állást, végem. Már bármit elvállalnék csak azért, hogy helyrehozzam az életemet. Az új életemet, amit addig sohasem vehettem kézbe. De ha belegondolok, minek is erőlködöm? Valószínű, hogy hamarosan megtalál és meg fog ölni. Ismerem őt; most egyelőre még kiélvezi, hogy rettegek és talán abban reménykedik, hogy magam vetek véget az életemnek, ezúton végleg. Nem igazán tudom, hogy eléri -e a célját... egyelőre minden kis aprócska szikrányi reménybe próbálok kapaszkodni. Ha ez sem segít, talán a bátyám után megyek. Annyira hiányzik... Lassú léptekkel vonulok Manhattan egy forgalmas sétálóutcáján; egyelőre reménytelenül. A mai estét az utcán fogom tölteni, ugyanis el kell döntenem, hogy enni akarok, vagy pedig épp valahol aludni. Megvallom, nő létemre rettegek egyedül bolyongani az utcán, főleg éjek idején. Egyelőre erre példa még nem volt, de ha ma nem történik valami csoda, akkor valahol meg kell magam húznom. Körbenézek, majd egy kuka mellől felkapok egy kartonpapírt. A zsebemből kikapom a filctollat; gondolkozom, mit írjak rá? Rágom a számat tanácstalanul. A hajléktalanokat mindenhol rühellik. Ahogy fordulok, nem figyelve arra, hogy bárki is jöhet mögöttem, véletlen meglökök egy lányt. - Kérlek, Ne haragudj! - Mentegetőzöm, mire jobban koncentrálok az arcra, annyira ismerős vonásokat vélek benne felfedezni. - Lilly...? - kérdezem bizonytalanul; már évek teltek el az óta, hogy utoljára láttam. Mégis mi a fenét csinálok? Elvégre Jessamy halott. Ha most rájön, hogy én ki vagyok, valószínűleg a szemének sem fog hinni. Jól tudom magam is, hogy Sedrick elintézte azt, hogy halottnak legyek nyilvánítva a családommal együtt. De engem életben hagyott és egy új személyazonosságot kaptam tőle. Rain Cortez.
Ismeritek milyen az az érzés mikor jobbra húzol, egy nagyon helyes pasit a tinderen, majd meglepetésként még matcheltek is? Persze utána elkezdtek chatelni is, sőt akár egész éjjel fent vagy miatta. Minden tökéletes, tényleg összhangban vagytok. Jó a humora, egyezik az ízlésetek és tényleg úgy érzed, hogy megtaláltad az igazit. Majd alig várod, hogy elhívjon randizni. És mikor végre elhív, majd kiugrasz a bőrödből, még el is kéretszkedsz előbb a munkahelyedről, hogy tökéletes formába hozd magad az estére. Hát nekem meg van ez az érzés. Éppen ezért boldogan, csak nem szárnyalva hagyom el a lakásom. Előbb eljöhettem az aukciósházból, így bőven volt időm, tényleg úgy kinézni ahogyan szeretnék az estére. Megfürödtem, nyilván szőrtelenítettem magam, hogy olyan legyen a bőröm mindenhol, mint a baba popsi, de tényleg midenhol. Kivasaltam a hajam, hogy aztán sokkal lágyabb hullámokat adjak neki. Megjegyzem, azért ez nálam nem egy két perces művelet. Megcsináltam a tökéletes sminket és még a ruhámat is sikerült vállalható időn belül és talán csak kétszeri átöltözés mellet kiválasztanom. Persze ahhoz választva a fehérneműmet is. Egyszóval minden tökéletes. A randipartnerem Manhattan egyik legtúristásabb részén választott ki egy kis olasz éttermet. Bár igaz, hogy biztos nem ezt a helyet választottam volna, de úgy vagyok vele, hogy első randinak megfelel, ez egy biztos hely, itt semmi sem romolhat el. Fogok egy taxit, ami csak a célállomásom utcájának végéhez vihet. Így boldogan, ámbár kicsit sietősen sétálok a járókelők között, míg nem kezd el csipogni a telefonom. Megállok, majd megnézem az érkezet üzenetet. „Ne haragudj meg, de nem tudok elmenni. Bocsi, hogy csak most szóltam. Majd máskor pótóljuk.„ Hát hogyne, ilyen az én szerencsém, túlszép volt, hogy igaz legyen. Lassan elkezdek sétálni az étterem felé, miközben a következőt pötyögőm be a telefonomba: „Semmi gond. Azért megtudhatom, hogy miért mondod le?„ A mobilom képernyőjét bámulom, várva a választ, így lassan haladok a járdán, de megpróbálok a fal mellet menni, hogy senkit se zavarjak. Ha már kiöltözem, nem hagyom, hogy kárba vesszen az ezzel töltött idő. Ha az étterembe nem is ülök be, akkor a mellette lévő bárba igen, attól, hogy ez a randi nem jött össze, még másik összejöhet. Szemem folyamatosan a képernyőt pásztázza, csak néha-néha nézek fel, hogy ne menjek neki senkinek. Már megjelent a három kis pötty, hogy a volt randi partnerem válaszolni akar, mikor valaki kiüti a kezemből a mobilomat. - Hé! Nem látsz a szemedtől! – Mordulok rá, az alakra miközben felkapom a telefont a járdáról. Ahogyan fentebb emelem a tekintetemet, hogy megnézem ki jött nekem, elakad egy pillanatra a lélegzetem. Nem hiszek a szememnek. - Jessamy? – Szemöldököm felcsúszik a homlokomra. - Ez, hogy lehet? Neked halottnak kéne lenned. – Mire utolsó szavaim is elhagyják ajkaim, döbbenek rá, hogy mit mondok. - Mármint, azt hittem, hogy halott vagy. Mindenki azt mondta. – Javítom ki magam gyorsan. A velem szemben álló lány tényleg úgy fest, mint egy szellem. Mintha be akarnának csapni a szemeim.
Rá kellett jönnöm, hogy az én történetem nem úgy végződött, ahogy mindig is elképzeltem. Hiába a pénz, hiába a hatalom, valójában hatalmasat zuhanhatsz arról a bizonyos lóról. El sem tudom mondani, hogy mekkorát is zuhantam róla. Ugyanakkor nemcsak önön hibámból. Ahol én felnőttem, ott ez bent volt a lehetőségekben, hogy hogyan fog végződni. Valaki fogta a kezem, hogy túléltem. Azonban a jelenlegi helyzetemet elnézve, hatalmas nagy szerencsémnek kell lennie, hogy továbbra is az élők közé soroljam magam. Valójában annyira elveszett vagyok... úgy érzem, hogy már nincs miért, kiért igazán élni. Mindenkim meghalt. És ott van Leo, akiről fogalmam sincs, hogy mi történt vele. Annyira hiányzik. Nélküle annyira üres vagyok. Még sohasem képzeltem el azt a világot, ahol ő nincs. Most viszont ebbe a világba csöppentem bele, ahol saját magamnak kell talpra állnom. Megvallom, sohasem voltam hozzászokva a nélkülözéshez. Mindig elhalmoztam magamat minden dizájner ruhákkal és sminkekkel, ékszerekkel... nem volt más dolgom csak az, hogy élvezzem az életet. De valójában ez a szépségem mentett meg, különben Sedrick kivégzett volna engem is. Ha nem keltem fel a figyelmét, már rég halott lennék. Vajon jobban jártam volna? Nem igazán hiszek abban, hogy odaát nyugtom lenne. (...) - Ne haragudj! - Mentegetőzöm. Bár nem sok idő kellett, hogy fejbeüssön a valóság. Azt hiszem amilyen érzés most elöntött, ez épp olyan, akárcsak egy csónak a mennybe. Végre egy hang. Egy hang, ami annyira ismerősen csengett. - Lilly? - Mosolyodom el önfeledten. Szemeim felcsillanásából sejtheti, hogy az örömöm mekkora is a láttán, még talán sohasem örültem neki ennyire. Talán az érzés kölcsönös, bár valójában inkább ijedtséget látok a tekintetében. Régen nagyon sokat összejártunk, bár voltak jobb és rosszabb napjaink. Alapjáraton mindig megtaláltuk a közös hangot. Vajon mi történt vele ennyi idő után? - Nagyon sokat mesélhetnék, hogy mi történt... - Kezdek bele, bár elharapom a mondatot. Körbenézek kíváncsian, szemeimmel kutatva egy bizonyos célpontot, mire felfedezek néhány méterre egy csendes kis kávézót. - Azt hiszem, az egy tökéletes pont arra, hogy elmondjak mindent. - Mosolygok rá, majd a kezemet nyújtom felé barátiasan. Ezek olyan dolgok, amik nem valóak ennyi fül hallatára. Ha benne van, akkor meghívom egy kis kávéra, vagy amit szeretne. Még maradt pénzem, elegendő arra, hogy egy darabig kihúzzam. - Persze, ha az időd engedi. Tudod, nagyon örülök neked. - Még annyit beszélnék, de sajnos lehetnek köztünk olyanok, akik nem hallhatnak meg semmit sem. Érzem Sedrick tekintetét mindenhol. A rohadt maffia örökké ott ólálkodik...
Az érzéseim kavarodnak bennem. Először a düh, hogy nekem jöttek, majd a meglepődöttség. Az előttem álló lány, most nem lehetne itt. Nem hiszek a saját szememnek. Valóban ő az? Egyáltalán lehetséges? - Jessamy? – Teszem fel újra a kérdést. – Neked halottnak kéne lenned. Ismétlem magam újra. Az arcom félelmet tükröz, félelmet az ismeretlentől. Ugyanis az előttem álló lánynak nem kéne itt lennie. Még évekkel ezelőtt, mikor még gimis voltam, ismertük meg egymást. Más környéken éltünk, ám az étteremben végzek munka miatt ismertem meg. Sokszor járt oda és a végén már azt is tudtam, hogy mit fog rendelni. Így lettünk barátok, de a munka engem elszakított tőle. Fontosabb volt az, hogy építsem az üzletet, és mire észhez kaptam, már késő volt. Jöttek a hírek, meghalt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan vagy miért, megsirattam, meggyászoltam, de az élet ment tovább és én meg túlléptem rajta. Ezért is lehetettlen, hogy most itt áll előttem, teljes valójában. Hogy megtudjam, nem csak képzelődők, kicsit megérintem a kezét. Mintha csak megakarnám tudni, hogy nem csak szellemet látok. De az érintésem igazi húst talál. A félelmet a boldogság és az értetlenség fura és ködös keveréke veszi át. A testem magától cselekszik, mikor átölelem. - Hogyan? – Fogom meg a két vállát, ahogyan messzebb tolom magamtól. Válaszul csak bólogatok. Mindent megakarok tudni, mi történt vele, ennyi idő után. Figyelem a mozdulatait, ahogyan körbe néz, mintha nem akarná, hogy megtalálják. Mintha szökésben lenne. - Okés, persze, menjünk. – A megilletődésem még mindig ott van a hangomban. Kinyitom előtte az ajtót, ha belép rajta követem. Majd elkezdem fürkészni a kínálatot. Eszem ágában sincsen neki engedni, hogy meghívjon. Már ha megakarna. Láttam a kartont a kezében. Ugyan azt nem tudom pontosan, hogy miért volt ott, de azt biztosan tudom, hogy nem turkálna csak úgy szórakozásból a kukában. Jó oka lehet rá. - Mit kérsz? – Ha kiválasztotta, oda megyek a pulthoz és megrendelem az ő italát, és az én jeges csokimat. Illetve veszek még, egy-egy szelet sajttortát is. Csak, hogy igazán pletykás hangulatban legyünk. Ha megkaptam az italokat, akkor helyet foglalok az egyik csendes sarokban, ha ő is így tesz, akkor kíváncsian várom, hogy meséljen.
Kezdőlap
