hospital walls have heard more prayers than temples
A délelőttöm kizárólag a páciensekkel történő konzultációkról szól, az első egyben a mai utolsó beavatkozásom is három órakor lesz esedékes, egy egyszerű hilauronsavas feltöltés, ami nem igényel műtéti megközelítést, mert mikrotűk segítségével, injektálisan visszük be a bőrbarát töltőanyagot. Tíz, legfeljebb tizenöt percnyi előkészület az érzéstelenítéssel, további tizenöt-húsz perc a kezelésre, aminek a hatása minimum fél évig, de akár tizennégy hónapig is szemmel jól látható eredményt fog hozni. Összességében tehát a mai napot a könnyű jelzővel illetném, akkor is, ha az éppen kikísért Cornelia esete nem a legszívderítőbb a családi hátterének és az ebből adódó, műtétet pártoló okaiból kifolyólag. A nő a húszas éveinek végén jár, az édesanyja emlőrákban hunyt el kiskorában és pár hónappal ezelőtt vette a bátorságot hozzá, hogy a kórház egyik onkológusának segítségét kérje annak kiderítésében, hordozója-e a BRCA 1-es vagy 2-es típusú génvariánsnak, ami genetikai hajlamosságot jelent. A vizsgálat eredménye pozitív lett, nagy mértékű valószínűséget mutatott ki a betegség jövőbeli kialakulására vonatkozóan, ami kétféle lehetőséget hagyott a számára. Az egyik az, hogy nem tesz semmit, rendszerese eljár félévente a javasolt szűrésre, így ha idővel kialakulnak rákos sejtek, azokat korán észreveszik és az agresszivitásuknak megfelelően kezelik. Emellett szintén ügyelnie kell a csomók megjelenésére és amint egyet érzékel, be kell jönnie további vizsgálatokra. A folyamatos várakozással, monitorozással, a vele járó feszültséggel ellentétben a másik opció a megelőző masztektómia, aminek részleteit, pontos menetét érkezett megvitatni. Egy orvosi szempontból minimális kockázattal járó, primer operációról van szó, ami manapság rutin beavatkozásnak számít. Alig látható vágásnyom marad utána, ami idővel teljesen eltűnik és a szövetek eltávolítását követően egyből neki tudunk kezdeni a mellrekonstrukciónak. A technológiának köszönhetően esztétikus látványt tudunk létrehozni, a magas minőségű implantátumok már tapintásra sem különböztethetőek meg a természetestől és szakmai szemmel sem állapítható meg, hogy esztétikai beavatkozás történt az illetőn. A megkönnyebbülés ettől függetlenül, érthető módon csak visszafogottan tükröződött az arcán, amikor elbúcsúztam tőle az ajtónál. Lehet nem kell majd megküzdenie a tudattal és a látvánnyal az altatásból felébredve, hogy átmenetelig elvesztette a nőiességének egyik jelképét, a gyógyulási folyamatok sok kellemetlenséggel, nem utolsó sorban felmerülő érzéketlenséggel járhatnak. Szelíd mosollyal biccentek felé, mielőtt a lift felé indulna és a folyosói széken várakozó hölgy felé fordulok. - Ms. Dodd? – Az érdeklődő kérdés végén, ha megkapom a megerősítést lépek közelebb hozzá bemutatkozásra. Eddig még nem találkoztunk, ez az első alkalom. - Üdvözlöm, Dr. Roman Weiss vagyok. Kérem fáradjon beljebb. – Előzékenyen mutatok a tenyeremmel a nyitva hagyott ajtó felé, ahogy egyértelműen elsőbbséget adok neki és mögötte haladva hangtalanul fogok becsukni. Az iroda egyszerű berendezésű, letisztult, az íróasztal előtti két fotel bármelyikében helyet foglalhat, míg én a székemhez indulok és ha magától nem teszi meg, szóval bátorítom rá nyugodtan üljön le, mielőtt a tárgyra térnék. - Az asszisztensemtől nem kaptam további információkat az ügyével kapcsolatban, kérem mondja, miben segíthetek Önnek?
Ahogyan leállítom a kocsi motorját a kórház parkolójában, rögtön összeszorul a gyomrom. Egy konzultációra igyekszem éppen, és rendkívül izgulok, a kezeim remegnek. Felkapom az anyósülésről a táskám és a mellette heverő mappát is. Tele van a bátyám fotóival, vannak közötük olyanok, amik a balesett előtt készültek és olyanok is, amik utána. Rossz összehasonlítani a kettőt, mintha nem is ugyanazt az embert látnám. Nem csak a fogyásról beszélek, és a nyilvánvaló izomveszteségről, - bár az intézetben nagyon figyelnek arra, hogy ez a lehető legkevesebb legyen – hanem a sérüléseiről. Az orra szinte teljesen eltorzult, úgy ahogyan az arc csontja is eltört. Ezeket ugyan anno megütötték, de egyáltalán nem szépészeti beavatkozásként kezelték – tekintve, hogy akkor azt nem tudtuk volna kifizetni, - csupán arra koncentráltak, hogy jól funkcionáljanak azok a területek. Tehát rekonstrukció nem történt. Ezt szeretném most megcsináltatni. Vagyis hát nem hiszem, hogy én ezt elintézhetem és már holnap meg is műtik. Sokkal inkább remélem azt, hogy ha felébred, akkor már elő lesz neki készítve a terep és saját maga dönthet úgy, hogy kés alá fekszik. És bár ezek „csupán” szépészeti beavatkozások lennének, még is hozzá járulhatnak a teljes gyógyuláshoz, már ha a pszichés részét nézzük. És ha már így is, úgy is meg kel műteni, ha felébred, mért ne lehetne ezeket is elintézni. Mert, hogy mindenképpen kés alá kell feküdnie, az ébredése után. Mert a mellkasa is teljesen összezúzódott, és bár ezt valóban megpróbálták Dallasba helyre hozni, az ottani orvosoknak nem sikerült. Sajnos még mindig beesik neki a mellkasa, így gyakorlatilag nem képes mélyebb levegőt venni, ezért nem is lesz majd komolyabban terhelhető, ha csak ezen a műtéten át nem esik. Éppen ezért jöttem ebbe a kórházba. Nekem a legjobb szakemberek kellenek, ha a testvéremről van szó, hiszen, ha bármelyik beavatkozást elrontják, akkor megnehezítik a gyógyulsását, és ezt nem szeretném. Ahogy belépek az épületbe, rögtön a fő porta felé veszem az irányt. - Jó napot, Dr. Weissel van találkozóm. Megtudná mondani, hogy melyik emeleten találom? – Figyelmesen végig hallgatom a recepciós hölgy utasításait, és megpróbálok minden apró részletet elraktározni. - Köszönöm! – Mondom mosolyogva, majd elindulok a célomhoz. A lifttel fel, majd egy jobb kanyar, aztán egy bal és megint egy jobb, végül egy újabb jobb kanyar. A velem szembe kerülő ajtón a következő felírat áll: Dr. Roman Weiss plasztikai sebész. Helyett foglalok az ajtóval szemben lévő székek egyikén. Rápillantok az órámra, majd örömmel konstatálom, hogy még bőven időben értem ide. Lábaimat keresztbe teszem, a kezemben lévő mappát önkéntelenül is gyűrögetni kezdem. Gondolataimból a nyíló ajtó szakít ki, kilép rajta egy nő, majd utána egy férfi is. Mielőtt a férfi felé irányíthatnám a figyelmem, én is a hölgy után nézek. Tehát ott is van egy lift, legalább most már tudom, hogy ott is lejuthatok a konzultáció után. - Igen! – Mosolygok a férfire. - Köszönöm! – Fáradok beljebb az irodába. Az irodában két fotellel találom szemben magam, amiket egy asztallal szembe helyeztek el. Észrevéve jelzését, leülök a jobboldali fotelbe. - Köszönöm, hogy szán rám egy kis időt. – Egy lélegzet vételnyi szünetet tartok, majd válaszolok a kérdésére. - Szeretném a segítségét kérni a bátyámmal kapcsolatban. – Leteszem a mappát az asztalra, majd kinyitom azt. Ahogyan kitárul, rögtön az összetört arcú és mellkasú bátyám képei látszanak. - Remélem tud benne segíteni. – Pillantok a férfire, várva a reakcióját.
Kezdőlap
