brothers don't let each other wander in the dark alone
– – – – – – – – – – – – – – –
- Noona?... –kérdéssel vegyített megszólítás az, amivel a fáradtságtól fátyolos hangon a nagynéném felé fordulok. Kézfejem óvatosan simítja a karját minden eshetőségre, ha netalán tán a halk zsibongásban elveszne a felé intézett szó. – Ne haragudj, de nem láttad Robin-t? Hiába keresem, nem találom sehol –a nő hozzám hasonlóan nyújtogatja a nyakát, enervált kísérletet téve afelé, hogy átlásson a különböző magasságokba rendeződött tömegen. Hogy őszinte legyek, az általa művelt bravúrt én is igencsak leleményesen meg tudtam oldani, már csak olyan szempontból is, hogy jócskán sikerült megnyúlnom az évek leforgása alatt, ezért nem okoz különösebb problémát az, hogy ilyenformán kutassam az öcsémet a gyászoló tömegben. - Most éppen nem látom, de… -pillanatnyi szünetet tart annak érdekében, hogy ráncolt szemöldöke alatt résnyire szűkített bogárszemekkel meredjen a padlóra, mintha azzal próbálná meg vizualizálni az elmúlt percek eseményeit. – Nemrég, nagyjából tíz perce sétált el errefelé, hogy Kang titkár vitte valahova magával. Sajnos többen nem tudok segíteni, de valahol a házban járj utánuk –rántja meg a vállát, tanácstalanságát igazolandón préselve össze ajkait. Némán artikulálva egy legkevésbé se formális „aha” szócskát bólintok, feljebb tornászva az oldalamon csüngő, alkaromon üldögélő öcsémet, ki hatalmas elánnal fűzi karjait a nyakam köré. - Add csak ide a Nagyfiút, addig jól ellesz nálam –karjait nyújtva Minho felé, ujjai mozgatásával nógatva az unokaöccsét villantja felé a lehető legbarátságosabb mosolyát, mellyel próbálja kivívni a jelenleg meglehetősen zárkózottnak tetsző lurkó bizalmát. - Mindjárt visszajövök Minho, addig maradj egy kicsit Naeun noona-val, jó? Ígérem, sietek –ezzel pedig meg is próbálom lebontani a karjait a vállamról, a siker elkönyvelésével pedig már nyújtom is át a kis sózsákot. Még egy pillantást vetek a párosukra a vállam felett, mikor ellépek mellőlük, biztató, apró kis mosollyal biccentve az öcsém felé, hogy minél határozottabban próbáljam meggyőzni, nem lesz baj. Nem vagyok benne biztos, hogy maradéktalanul megértette, mi is történik most körülötte… és az az igazság, hogy ugyanezt se Robinról, de még csak magamról se vagyok képes elmondani. Pedig nem más, mint én voltam az, aki első ízben szembesült a ténnyel: apa már nincs többé. Ahogy ott feküdt előttem a kibiztosított hordágyon… a mellkasának lassú ütemű emelkedése és süllyedése végérvényesen kihagyott, csak a gépek zaja, az ápolók kitartó munkájának eredményéül szolgáló zihálás maradt utána. A kezemben még izzott a defibrillátor, de már én magam is tudtam, hogy a lassan háromnegyed óra, amit az életéért való küzdéssel töltöttünk, nem vezet eredményre… ha sikerült is volna visszahozni az életbe, maradandó károsodás érte volna az agyát. Ez az érzés életem végéig el fog kísérni… a mardosó bűntudat, az önvádaskodás, a pokoli, visszaköszönő látvány éjszakánként. Az orvosi lét velejárója az, hogy emberek halnak meg a kezünk alatt… viszont soha, legrosszabb rémálmomban se feltételeztem volna, hogy én leszek az a doktor, aki kimondja apa halálának idejét. Mégis így történt, és bármennyire is szeretném, nem tudom visszaforgatni az időt. Túl sok mindent hagyott maga mögött. Túl sok a lezáratlan ügy maradt hátra a hirtelen bekövetkezett halála végett, és egy ezek közül Robin helyzete. Sajnálom, mérhetetlenül sajnálom azért, amibe a jövőben belekényszerül, de fel kell nőnie a feladathoz. Nincsenek kételyeim őt illetően, mert tudom, hogy ő nem az, vagy nem csak az a személy, akit a külvilág felé mutat. Okos, értelmes, vezetésre termett gyerek, akibe több rátermettség szorult, mint azt ő, vagy bárki más feltételezni merné. Viszont lázad… kétségtelenül lázad. Lázadt akkor is, amikor apa biztosította afelől, hogy ő lesz a KMA jövője. És lázad most, amikor ez egyre valószínűbben látszik bekövetkezni. Mégis, a riadt, könnyfátyolos szempár, amivel szemközt találom magam a tárgyaló ajtajának nyitásakor, meghökkent. Tekintetem a zakómat ujjbegyeinek elfehéredéséig markoló kezeire téved, mielőtt újból arcára, majd a háta mögött tékozlón üldögélő-álldogáló dilettáns bagázsra tévedne. Vannak páran, mégis nagyapám az, kinek pillantását eltulajdonítom, legkevésbé se tetszésemet és egyetértésemet fejezve ki haragvó tekintettel. Mert a hülye is tudja, hogy mi végre csődítették ide az apját gyászoló kölyköt… még jószerint el se földelték, és máris az utódláson jár mindenkinek az esze?! - Nincs baj… -de, számtalan baj van, de erről akarom meggyőzni őt, miközben biztatón simítom arcára a kezemet, azt követően fogva rá a csuklójára, hogy határozott fejtsem le a kezeit az öltönyömről. – Gyere, szívjunk egy kis friss levegőt –karját nem eresztve vonom közelebb magamhoz, pont, mintha egy rongybábú lenne, akit kedvem szerint ráncigálhatok. Még egyszer, utoljára, heves fejrázások közepette fejezem ki nemtetszésemet az ajkait idegesen rágcsáló nagyapám felé, hogy rögvest ezután Robin lapockájára simítva tenyeremet indítsam el a folyosón.
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
- Szedd már össze magad az ég szerelmére! Ro Bin! – látom, hogy folyamatosan jár a szája… nyakán duzzadnak az erek, meg-megfeszül az egyre vaskosabbá és durvábbá váló bőre, ahogy az ing gallérját körbeölelő nyakkendő megszorítja, s megereszkedve átbukik felette. Halántékán folyamatosan pattog egy vékonyka ér, szemei már-már vérben forognak, ahogy egyre csak belelovallja magát a témába és annak komolyságába… illetve az én komolytalanságomba a témát illetően. Mikor kezdett elmérgesedni a vitánk, két lehetőséget láttam arra, hogy mihamarabb elinalhassak, de ő mind a kettőt látta előre. Kora ellenére fürgébben mozdult, mint ahogy én képes lettem volna venni a bátorságot arra, hogy egyszerűen elhagyjam a szobát, és mire hármat számoltam már rántott vissza a grabancomnál fogva, majd jött a bűvös szó: kitagadjalak?! Nem a ténye ijesztett meg annak, hogy képes lenne rá és valóban meg is tenné, ha nem lenne túl nagy tétje. Elvégre, rajtam kívül nincs még egy korombeli fia, akit képes lenne csatasorba állítani, mikor szorul a hurok. Sokkal inkább a szó valódi jelentése és annak komolysága kongatta meg a vészharangot. Mit jelentene mind ez? Függetlenedni a családtól, akik gyakorlatilag hosszú évek óta megkötött kézzel tartanak idehaza, mert nem foglalkozhatok azzal, amivel valóban szeretnék. Most nem köthetek bárkivel és akárkivel mélyebb, komolyabb barátságot, csupa felületesség az életem, mert első körben szégyent hozok a család nevére. Az más kérdés, hogy olykor-olykor sikerül tilosban járnom és teljes mértékben megfeledkezni arról, hogy egy képzeletbeli pallos lebeg a fejem felett, ami bármikor a nyakamba szakadhat. Aztán ott van a másik véglet is… ki tudja, hogy melyik pillanatban kényszerülök arra, hogy megszakítsam a mélyebb szálakat csak, mert elérkezik az öregem által olyan régen várt pillanat? Én pedig sokkal inkább szeretném megőrizni önmagamat a barátaim szemében, mintsem a családoméban. Nem akarom, hogy lássák a mérhetetlen változást, ha ténylegesen a hátam mögött kell hagynom az addigi életemet és belekezdeni egy másik, egy sokkal komolyabba és felelősségteljesebbe. Valahol mindig egy talány, egy hatalmas kérdőjel leszek a velem egykorúak szemében. Azokéban, akiknek a leginkább megszeretnék felelni, akiknek meg kellene, hogy feleljek. Mert egy huszonéves srác mire vágyik a legjobban, ha nem arra, hogy a barátai szemében valaki legyen?
És, hogy mit jelentett volna igaz valójában, ha apám ténylegesen beborult volna és kitagadott volna mikor az utolsókat rúgtam belé és a hitébe? Egyedül maradni. Nincstelenné válni, gyökerek és támogatás nélkül haladni tovább talán reménytelenül és teljesen elveszve. Most pedig ugyan olyan elveszettnek érzem magam, ahogy az apámból mást se látok, csak a nagy halom földbe leszúrt fejfán illegő nevét. Ennyi maradt nekem belőle. És mind az a kegyetlen, idegtépő emlék, ami az utolsó közös, együtt töltött napunkat tette tönkre. A veszekedés. Kígyót-békát kiabáltunk egymásra, mindketten fújtuk a magunk igazát, mígnem rávágtam az ajtót azzal a felkiáltással, hogy tökmindegy, hogy mit csinál, már így is pokollá tette az életemet. Pedig ez nem igaz. Úgy kellett szembesülnöm az apám halálával, hogy aznap képtelen voltam úgy nézni rá, ahogy egy fiúnak illik az édesapjára. Tisztelettel, szeretettel és mély kötelékkel. Nem tudtam neki megköszönni semmit. Nem tudtam higgadtan közölni, hogy halasszuk a beszélgetést máskorra, mert éppen nem volt aktuális. Siettem. Hova siettem? Buliba… a haverokhoz… inni, természetesen. Most pedig együtt kell élnem a tudattal, hogy talán valójában én voltam az, aki megölte az apámat. Árvává vált a kisöcsém, aki már nem csak, hogy anyátlanul kellett leélnie az eddigi életét, de még az azt is végig kellett néznie most már öntudatában, talán felfogva a tényét, mit jelent az, ha az apja testét egy nagy dobozba zárták és a föld alá helyezték. Apa nincs többet, Min Ho – mondtam neki fáradtan, vörös szemekkel. De innentől képtelen voltam arra, hogy ránézzek a kisebb fivéremre, hiszen míg Ro Hwan és én tisztában vagyunk azzal, hogy ez mit jelent, ő csak találgatni tud. Mint ahogy én is, hogy mi fog most következni. Miért most? Miért pont most kell ezzel szívni a vérem? Apám teste még ki se hűlt, de már próbálják leverni rajtam azt, hogy a nyomdokaiba lépjek, hogy aláírjak kismillió papírt. Elvárják, hogy teljesítsek, hogy tanuljak és a másává legyek, miközben megtagadják tőlem azt, hogy tisztességgel meggyászoljam elhunyt szerettemet. Az apámat. A pánik kis híján teljesen hatalmába kerít, mikor megveszett vadként igyekszek kikerülni a menekülő utat elálló Kang titkárt, de már nyílik ellőttem az ajtó, mintha csak megérezte volna a fivérem a bajt. Ujjaim belé kapaszkodnak, s nem csak szavakkal, de a tekintetemmel is igyekszek kifejezni azt a félelmet és ijedtséget, ami kezdi elnyelni a józan eszemet. - Vigyél innen… könyörgök, szabadíts ki innen – kántálom a nyakkendőjének egy bizonyos pontját tartva szem előtt. Nem merek mélyebben a szemébe nézni. Tartok tőle, hogy mit láthatok benne. Ő mégis tudja mire van szükségem, s már vontat is kifelé az összecsődült állatkertből. - Ro Hwan én ezt nem tudom csinálni, én erre képtelen vagyok… megöltem aput, eltemetni se tudom, ezek meg… ezek már azzal fárasztanak, hogy vegyem át a céget. Tükörbe nem tudok nézni nem, hogy bármit is csinálni – képtelen vagyok elereszteni a bátyám zakóját. Pont úgy kapaszkodok belé, mintha egy néhány éves, elveszett kiskölyök lennék.
brothers don't let each other wander in the dark alone
– – – – – – – – – – – – – – –
Még csak nem is voltam rossz passzban aznap… semmivel nem volt másabb, mint egy más, átlagos nap a sürgősségin, mégis, egyszeriben vált egy földönfutó rémálommá. Mintha a pokol kifordult volna a pereméből úgy mardosta minden egyes pillanat nem csak a szívemet, de az ép eszemet is. Hat éve annak, hogy elvesztettük anyát… Nem voltam gyerek, mégis veszettül fájt a tudata annak, hogy a nő, aki életet adott nekem, aki lelkiismeretesen, szeretettel felnevelt, akire még a húszas éveim végén is számíthattam, és aki gyengébb, fáradtabb pillanataimban is úgy ölelt magához, mint egy tékozló ötévest –én pedig rendre hagytam neki, mi több, készségesen simultam a karijaiba-, nincs többé. Önzésből ugyan, de sajnáltam magamat… sajnáltam, hogy már nem állhat ott többé mellettem, nem simítja többé a karomra a kezét, nem tekint rám sokatmondó, biztató tekintettel, mint hajdanán. Mert igen, ha meghal egy szerettünk, nem csak az ő veszteségét gyászoljuk, hanem a lelkünk azon részét is, ami hatalmas helyet biztosított számára, és ami tátongó űrként létezik tovább az ő hiányában. Magamon túl sajnáltam Robint… tizenhat éves volt akkor. Magában véve is nehéz időszak ez egy emberi életben, hiszen az összes energiáját felőrli a minden és mindenki ellen való lázadás. Nem tudom, hogy ő annak idején hogy élhette meg azt, amit jómagam is csak nehezen tűrtem… nem beszéltünk róla, és talán nagy hibát követtem el azzal. Hiszen azzal, hogy egy fontos, ha nem az egyik legfontosabb felnőttet vesztette el az életéből, majdhogynem kötelességem lett volna az, hogy biztosítsam afelől: én mellette állok. Mégse tettem… nem tettem egyértelművé számára, hogy nem kell egyedül megküzdenie az érzéseivel, hogy velem megoszthatja azokat. Talán, hogy őszinte legyek, nem is kifejezetten akartam meghallgatni, hangozzék ez bármilyen arrogánsan is. Túlzottan el voltam foglalva a magam gyötrelmeivel ahhoz, hogy még az ő lelkivilágának egyengetésével is elfoglaljam magam. Különben is, vadul tombolt bennem a tudat, miszerint, ha anyja már nincs is, de apja még van annak a gyereknek. Mindent rábíztam akkoriban apára- Robint, Minho-t, és mindemellett a cég terhe is nyomta a vállát. De soha egy rossz szót nem szólt, készséggel tűrte azt, mikor közöltem, nem vagyok olyan passzban, hogy fáradt vagyok, hogy tanulnom kell, nincsen időm se rá, se a kölykökre. Önző voltam, és ezt nem tagadom. Ha megkérdeznék, valószínűleg be is ismerném a vétkeimet, amivel ártottam a családnak. Mert valahol biztos vagyok abban, hogy a Robinnal való, felhőtlennek nem minden esetben mondható viszonyom gyökere többek között itt húzódik. És most, hogy elvesztettük apát, nekem kell annak a személynek lennem, aki megtestesíti azt az erőt, aki képes ráolvasni a fejére annak a zabolázatlan korafelnőtt énjének. Most viszont mégis elveszettebbnek tűnik, mint amilyennek eddig valaha is láttam… talán annak idején anya halálát is jobban viselte a mostani veszteségünknél. Meglehet azért, mert most, hogy a családfő nincs többé, ő áll a KMA igazgatói székének képviseletében. Igen, mondhatjuk, hogy jogilag felnőtt… megtévesztő lehet a külseje is, hiszen semmi nem utal arra, ami valójában benne lakozik: egy kölyök, aki veszettül élni szeretné a saját életét, aki ki akarja élvezni a fiatalkorát, mielőtt olyan kötelességeket rónának rá, aminek terhe alatt jelenleg ha meggebedne se tudna teljesíteni. Viszont, ha tetszik, ha nem, idővel neki is be kell látnia, hogy nem visszakozhat a végletekig… csak most… - Jól van, Robin, nyugodj meg… -kérlelem halk hangon, hüvelykujjammal járomcsontját simítva, noha szemeim legkevésbé se arcát, annál is inkább a háttérbe húzódó férfiegylet tagjait vizslatják. Tudom, hogy nekem is egynek kéne lennem közülük… és ha én is úgy gondolom, beállok melléjük, hiszen a soha ki nem mondott hierarchia így diktálja. Viszont eltelt hat év… most már nem csak magamra gondolok, hanem arra a gyerekre is, aki nyakkendőmet fixírozva, öltönyöm anyagát gyűrögetve tuszkolja magát a szakadék szélére, hogy onnan vethesse bele magát a totális összeomlás posványába. - Hagyd ezt abba, hallod?! –határozott éllel csattan a hangom, ahogy kezeimmel fogva közre arcát fordítom azt magam felé, hogy belenézhessek az enyéimmel különösen rokonítható szempárba. – Nem te ölted meg aput! Semmi közöd nincsen ahhoz, hogy meghalt, érted?... De tudod mit? Hibáztathatod magad teljes lelki nyugalommal feltéve, ha neked ez megnyugvást jelent, de mondd el, mégis mit érsz vele? Csak tönkreteszed magadat egy már be nem igazolható tézised végett –és nekem vajon mikor fogja ezt mondani bárki is?... Mikor fognak felvilágosítani és megerősíteni a gondolatomban, miszerint tényleg nem tudtam már érte mit tenni? - Lódulj! –bökök fejemmel a folyosó irányába, hogy ellépve az útjából határozottan taszítsak egyet rajta. Mindaddig némán sétálok mellette, míg el nem érjük a hátsókertre nyíló ajtót, amit nyitva előtte magam is a nyomába szegődök. Lehajtott fejjel, cipőm hosszú orrával rúgva bele egy-egy útba eső kavicsba andalgok az oldalán, mígnem mélyen szívva be a levegőt emelem szememet az égre. - Tudom, hogy minden nagyon hamar történik… -a kékségen gomolygó apró, fehér pamacsokat kémlelve szólok hozzá. – Nem kell semmire igent mondanod. Most még… -sokatmondóan pillantok rá felkarjára simítva kezemet ösztökélve megállásra. – De ez nem jelenti azt, hogy nem lesz más a helyzet egy hét, két hét, vagy egy hónap múlva… Tudnod kell, hogy apa mindig bízott benned, Robin, és soha nem kételkedett annyit, mint te saját magadban –zsebembe mélyesztve a kezemet fordulok, hogy újabb lépéseket tegyek meg kikövezett úton, bízva abban, hogy velem tart. – Úgyis alá fogod írni azokat a papírokat. Mert alá kell írnod őket… ezt te is nagyon jól tudod. Az ellenkezéseddel nem érsz el semmit, csak a saját helyzetedet nehezíted.
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
Tudom jól, hogy felesleges dacolnom az idővel, a felettem állókkal valamint saját magammal, mert bármennyire is kötöm az ebet a karóhoz, bármennyire elszeretném hinni azt, hogy majd megmenekülhetek és ez a sok hülye félnótás majd kitalál valami okosat, annál inkább taszítom magam a saját családom által ásott verembe. Talán tényleg ideje lenne összekapniuk magukat és belátni, hogy a KMA-nak nálam idősebb, tapasztaltabb emberre van szüksége. És amúgy is! Mi van, ha a vezérigazgató egyáltalán nem díjazná azt, ha egy huszonéves kölyök döntene egy ekkora vállalat nyugati érdekeiről? Mi van ha egyszer hülyeséget csinálok? Nem mondhatom azt nevetgélve, hogy „hhehehe na majd kijavítom magam legközelebb!” Talán nincs ilyen esetben olyan, hogy legközelebb. Talán az lenne az első és vele együtt az utolsó húzásom is, mert ki tudja? Talán dollármilliókkal kaszálna el a cég csak, mert nem veszek figyelembe valami apróságot… és még ki tudja, hogy hány ezer ilyen példát lehetne felhozni mentségemül, miszerint alkalmatlan vezetője lennék egy ekkora cégnek. Viszont minél inkább tiltakozok, annál inkább érzem azt, hogy innen nem menekülök, akarjam ezt bármennyire is, s minél tovább szuggerálom a nagyapámat, annál inkább válik nyilvánvalóvá az, hogy veszítettem. Én aztán felhozhatok bármilyen érvet a személyem és tudásom – vagy éppen tudatlanságom – mellett. Úgy néz ki, hogy ez kihalásos alapon működő dolog lehet… gyorsan lépnem kell. Mondjuk megint egy kocsi elé? A nagyapám az az öreg, akit soha nem fog meghatni a hisztim, a konokságom és a tiltakozásom. Ha le kell vágnia vagy törnie a kezemet ahhoz, hogy aláírjuk azokat a nyomorult papírokat, akkor szó nélkül meg fogja tenni. Akkor aztán sírhat majd a szám, mert kezem se lesz. Ám jelen állás szerint pont amennyire Ro Hwanban kerestem a végső vigaszomat, amennyire rá akartam támaszkodni itt a nagy veszteség és elveszettség közepette, pont annyira rémiszt meg a csattanó él a hangjában, amivel tettre próbál bírni. Hiába a kedveskedő, nyugtató mozdulatok elegye, hiába a közelsége, innen tudom, hogy nem fogok nyugodt szívvel, vagy épp nyertesként távozni. Rettegve, remegve, már-már túlharsogva minden létező embert a környezetünkben, aki mind idáig csacsogott a társával hozom tudtára a félelmeimet. Hanghordozásom egyszerre hat pánikszerűnek és vele együtt haragosnak, mígnem belém fojtja a szót. - Semmit – vallom be végül halkan, minek után sikerül valamelyest átrágnom a témát magamban, hogy aztán kis híján hasra vágódjak, mikor taszít rajtam egy jókorát. Ijedten vetek egy pillantást a fivéremre, s húzom össze magam egészen picikére, már-már sírás közeli állapotban húzódva tőle egyre távolabb és távolabb. Talán a bentiek jelentik számomra az igazi veszélyt, talán ők kezdtek el mentálisan tönkre vágni közvetlenül a temetést követően, most mégis ő az, akitől a leginkább tartok és félek. Odakint lehajtott fejjel bandukolok tovább mellette, leheletnyit összerezzenve, mikor megérzem a kezét karomon. - Ro Hwan? Mi ez? – teszem fel végül a költői kérdést, mintha legalábbis nem lennék tisztában a válasszal én magam is. De ettől függetlenül hallani akarom a legpontosabb választ – mi a franc ez az öröklés baromság? Miért kell ekkora faszságot kitalálni és belekényszeríteni valakit abba, amit nem akar. Pont olyan ez, mint a hülye házasság. Vedd el ezt meg azt, mert a családjának van pénze. Miért kell valamit csinálni, amit nem akarok? Miért kell csinálni, ha kurvára nem értek hozzá, ha nem vagyok megfelelő arra, hogy embereket, vagy éppen egész cégeket, alcégeket vezessek? Ro Hwan! – mondom ki fennhangon, elfúló nevetéssel a hangját – én nem akarok ott lenni, mikor miattam bukik meg egy cég csak a tapasztalatlanságom, a korom és személyiségem miatt. Nem vagyok képes ekkora dolgokat a kezemben tartani, örülök ha a farkam elfér benne! Töketlen, buta és tanulatlan vagyok ilyen téren – baromira nem vagyok az, egyszerűen ez a legjobb módja annak, hogy ellenkezzek mindennel és mindenkivel. De az tagadhatatlan tény, hogy ilyen csekély korral aligha lennék hiteles vezető. - Nem akarom, hogy én legyek a nevetség tárgya a nagy öregek mellett és mi lesz… mi lesz, ha a vezérigazgató is ellenzi azt, hogy én vigyem tovább apa tisztségét? Tudja ő egyáltalán azt, hogy mi folyik itt? Biztos lenne kismillió ötlete és jobb jelöltje nálam… nem… nem igaz? – nézek a szemeibe bizonytalanul, egyre halkuló hangon – jézusom, mit csináljak? Apu csalódna bennem… de… tartok attól, hogy katasztrófa születne a kezeim alatt…
brothers don't let each other wander in the dark alone
– – – – – – – – – – – – – – –
Csak most, Robinnal szemközt állva jövök rá arra, hogy apának mivel kellett hosszú-hosszú éveken keresztül megküzdenie. Hogy, mint legidősebb fia, mi alól vontam ki magamat, csupán azzal mentegetőzve, hogy a saját életemet akarom élni, a magam problémáival kívánok foglalatoskodni. Hogy azzal, hogy kimondtam, nem az apám által vitt családi örökségben, annál is inkább a nagyapa képviseletében álló orvoslástannal kívánok munkálkodni, mennyire számítóvá váltam. Hiszen nem volt igényem arra, hogy az általa indítványozott közös beszélgetéseket elfogadjam, viszont a pénzét elfogadtam. Hogy meghallgassam, milyen problémái vannak, és ha úgy adódik, segíteni tudjak bennük. Na természetesen nem a céggel kapcsolatos aggályait, annál is inkább az öcséimet érintő kérdéseket illetően. Mert biztos vagyok benne, hogy ha lett volna bennem elég inger afelé, hogy levegyek néminemű terhet a válláról anya halálát követően, különösebb akadály nélkül megtehettem volna. Mégis túlontúl gyerekesnek és akarnoknak mutattam magamat, ő pedig nem vetette a szememre, egyszerűen elfogadta a tényét annak, hogy ő egy személyben nem mozgatja meg eléggé a tettrekészségemet. Nem vagyok benne biztos, hogy nem az jött le számára, hogy nem szeretem… pedig ha lehetőségem nyílna rá, hogy pár utolsó szóval szóljak hozzá, elmondanám neki, hogy mennyire szerettem, hogy mennyire tiszteltem, és mennyi mindent köszönök neki. Az életemet, a hivatásomat, az erőt, amit adott nekem annak ellenére is, hogy valószínűleg nem voltam az a fia, akiben mindig is reménykedett. Lehetett volna egy tökéletes apa-fia kapcsolat a miénk, feltéve, ha nem lett volna fontosabb a saját érdekem a család szolgálatánál. Az elmúlt napokban veszettül sok mindent megbántam… azt, hogy anyu halála azt a kényszert ébresztette bennem, hogy megfeledkezzek arról, mit is jelent a család. Pedig többen is szenvednek miattam, mint azt gondolni mertem egykoron… apa, majd később Robin. Elvégre, ha apa annak idején nem támogatott volna abban, hogy járjam a nagyapa által kitaposott utat, neki most nem kéne szenvednie. Gyászolhatná az apját tisztességgel, úgy, ahogy szeretné, és nem kéne azzal szembesülnie, hogy többen úgy tesznek, mintha nem hunyt volna ki egy élet, mintha nem létezne olyan személy, aki pótolhatatlan. Pedig számunkra, mint családfő, pótolhatatlan… Valahol mégis megértem a rohanást. Mert a munka gépezetében viszont nincs pihenés, ott valóban nincsen leválthatatlan személy. Pont, hogy azon fáradoznak, hogy minél hamarabb megtalálják a legmegfelelőbbet… viszont azzal, amit tesznek, pont az ellenkezőjét érik el annál a kölyöknél, akit oda kéne édesgetni a székhez. Határozottnak kell lenni vele szemben, viszont nem parancsolónak. Nem állítom, hogy én nem lövök túl a célon határozottságban, mert bizonyára finomabban is útjára tudtam volna indítani a kölyköt. Valószínűleg enyhébb hangszínt is meg tudtam volna ütni vele szemben, ami mégis kellő erőt fitogtat irányába… viszont én is elfáradtam. Nekem is vannak problémáim… ha őszinte akarok lenni magammal, nem is kevés. Felőlem mégse érdeklődik senki. Nincsen látványos összeomlásom, mint az öcsémnek, ettől függetlenül azóta, hogy kimondtam a halál időpontját, nem érzek magamban egy fikarcnyi erőt se… csakis a kötelesség lök ki minden reggel az ágyból az átvirrasztott éjszakák után, nem a tettrekészség. Némán hallgatom végig Robin szavait. Némán, de apró bólogatások közepette, mintha azt próbálnám érzékeltetni irányába, hogy megértem a kétségeit. - Apa mindig büszke ember volt, ezt te is tudod. Fontos volt számára a család, de legalább annyira fontos volt a munkája. Meg merem kockáztatni, hogy meg tudott volna nevezni olyan személyt a csapatából, aki mellett jogerősen tudott volna érvelni az esetleges rangöröklést illetően. Számtalan ember dolgozott az ő keze alatt, jobbnál jobbak, ő mégis téged választott –hatásszünetet tartva, sokatmondóan nézek a tanácstalan szemekbe. – Talán nem véletlen. Nem gondolnám azt, hogy csak azért választott téged, hogy mindenképp a családunk kezében tudja tartani az üzletet. A munkája lenyomata lesz a következő igazgató, épp ezért dönthetett volna másként is, hogy évek múltán is azt tudják mondani, jó döntést hozott akkoriban, mikor az adott illetőt nevezte meg utódjául… Hidd el, Robin, ha nem bízott volna abban, hogy képes leszel utána folytatni az, amit ő elkezdett, akkor túladott volna rajtad –ismerem be végtelenül őszintén, egy pillanatig se köntörfalazva. Mert a gyerek, bármennyire is próbálja azt a látszatot kelteni, nem hülye. Sőt! És ki tudja, talán pont az kell neki, hogy a képébe legyenek vágva az igaz állítások. - És mit gondolsz, hogy a cégvezetők úgy jöttek ki az anyjukból, hogy már akkor a világmegváltó ötleteiknek morfondíroztak? –felszaladó szemöldökeim alól sandítok le rá. – Nem is azt várják el tőled, hogy már most ésszel fel nem fogható magaslatokba repítsd a vállalatot. Egyelőre az a cél, hogy ott tudd tartani, ahol most van… És Robin, nem leszel egyedül. Nem hagynák, hogy teljesen önként döntsd mindenről. Valószínűleg ezt már Kang titkár is közölte veled. Számtalan tanácsadó állt apa mellett is, akik elhivatottan állnak a rendelkezésedre. Ha úgy tetszik, eleinte csak a neved és a kézjegyed kell a lap aljára, a munka oroszlánrészét ők végzik, míg beletanulsz az új szerepkörbe –hiszen volt már lehetőségem erről beszélni nagyapával. Nem állítom azt, hogy én könnyen viseltem az általa fitogtatott témát a jelen körülmények tudatában, de kénytelen voltam engedni a ráhatásának, és végighallgatni, miként akarják Robint az igazgatói székbe ültetni. - Szerinted a vezérigazgató volna olyan felelőtlen, hogy figyelmen kívül hagyja, mi történik az egyik legtöbb pénzt hozó leányvállalatnál? –összevonva szemöldökeimet reflektálok az iménti kérdésére. – Apa erején felül teljesített a cégnél. Nem gondolnám, hogy bármi kifogása volna a személyedet illetően, hiszen tudod, vannak ilyen meglehetősen frappáns mondások, miszerint „a vér nem válik vízzé”. Márpedig ha csak egy kicsit is hasonlítasz rá, akkor probléma már nem lehet –szolid mosoly jelenik meg ajkaim szélén a nap folyamán talán először. Már ha nem számítjuk a kényszerrel az arcomra erőltetett mosolyokat, amivel a részvétnyilvánításokat fogadtam. - Tudod… -kezdek bele halkan, pillanatnyi szünetet tartva, mintha magam is azon gondolkoznék, folytassam-e, vagy inkább ne. – Annak idején, mikor az első önálló műtétemet végeztem, rettegtem. Fent az üveg mögött ült nagyapa, és a főorvosokból, de főként sebészekből delegált kis egylete, akik árgus szemekkel nézték minden tettemet. A nővérke minden második pillanatban törölgette a homlokomat, annyira levert a víz már csak a gondolattól is, hogy mi van, ha mindenki szeme láttára a kezem alatt fog elvérezni. Kifakadt primer májdaganata volt… a mai napig az egyik legnehezebb műtétem. Többször újra kellett éleszteni a beavatkozás során, és minden alkalommal azt hittem, hogy ott vége van, mégis sikerült megmenteni –kerekítem le végül a rövid történetet. – Én egyedül voltam abban a pillanatban. Csakis magamra és a tudásomra számíthattam, holott egy ember élete múlott rajta. Te éveken keresztül figyelted apát, és számos segítséged akad majd a pályafutásod első szakaszában. Mégis mitől tartasz?
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
Apa… apa soha nem volt egyszerű ember, főleg nem akkor, ha egy-egy beszélgetésünk vagy vitánk alkalmával előbújt belőle az az igazi, vérbeli cégvezér, aki magasról tesz arra, hogy a fia áll előtte és a segítségére, támogatására lenne szüksége. Ilyenkor is úgy éreztem, mintha egy alkalmazottja lennék. Valaki, akinek tennie kell azt, amit elvárnak tőle, ami a feladata… Soha nem érdekelte a „lelkizős” oldala semminek. Ő csak és kizárólag a szilárd tényeket vette alapul: lehet, hogy a fia vagyok, de a fiának kötelességei vannak aminek eleget kell tennie, ha tetszik ha nem. Az általa megadott keretekben pedig nincs helye a nyafogásnak, az elégedetlenségnek és az örökös tagadásnak, ellenszegülésnek. Márpedig javarészt ezt hallgatta tőlem. A tiltakozó szavakat, a nemtetszésem határozott kifejezését. Talán csak annyira lett volna szüksége mindkettőnknek, hogy egy-egy alkalommal engedjünk a másiknak, nyissunk a másikunk felé annak reményében, hogy onnantól kezdve könnyebben megfogjuk tudni érteni a másik problémáit. Nekem szükségem lett volna a támogatására, mint apa, aki utat mutat, segít, oltalmaz és terelget ahelyett, hogy vérszemmel, már-már nyáladzva követelt volna tőlem az ellenszegüléseim ellenére. Neki pedig arra, hogy tényleg belássam, hogy a fia vagyok, nem is akárkinek a fia… ha tetszik ha nem, el kellett volna fogadnom azt, hogy a kötelességek ott lógnak a nyakamban amit ha elfogadok, hamarabb szabadulok. Mindkettőnknek fejet kellett volna hajtania a másik akarata előtt. Csak egyetlen egyszer kellett volna elfogadnunk, hogy a másiknak is vannak gondolatai, érzései és azt, hogy nem rendelkezhetünk mindig úgy a saját szavainkkal, ahogyan azt tettük. Mostanra késő… jelen esetben már csak nekem van lehetőségem arra, hogy megbánjak mindent, amire nem vagyok és nem is voltam büszke. Csak én tudok változtatni, nekem van még egy dobásom a kockával, amivel kitudom hozni a végeredményt az ő, vagy éppen az én javamra. Viszont jelen állás szerint csak és kizárólag a bűntudatom és az elveszett fiú tényének az ereje mondatná azt, hogy akkor aláírom. Győzzön ő, még így holtában is. Az pedig, hogy én mit akarok, mit szeretnék, hova akarok jutni és mi áll még előttem, ne érdekeljen senkit… nincs beleszólási jogom, az lesz, amit elrendeltek. Bizonytalanságomnak, kétségbeesésemnek viszont képtelen vagyok nem hangot adni, amire meg is érkezik a hosszasan kifejtett válasz. Leszegett fejjel, mellkasom vad emelkedése és süllyedése közben hallgatom végig a véleményét és meglátásait, mígnem ujjaimmal hátrafésülve rendezetlen, sötét tincseimet, tekintetemet a fivérem arcára emelem. Nagyon emlékeztet apára. Talán mindig ő hasonlított rá a legjobban mind természetileg, mint pedig habitusában és kötelességtudatában. Mi van?! Engem kicseréltek annó mikor a kölyköket osztogatták a szülőszobákban? - Persze, hogy engem választott. Ro Hwan, téged már nem választhatott, másképpen pedig a maradék fiai közül én voltam a soron következő… nem volt más választása, mint velem dacolni addig, míg be nem adom a derekamat és el nem fogadom a dolgot. De félek, mindketten túl nagy fába vágtunk a fejszénket egymást illetően. Az lett volna az igazi szégyenfolt, ha nem valamelyik fiát választja utódjaként. Így kerülhettem a számításaiba annak ellenére, hogy nem vagyok potenciális vezető egyéne semminek és senkinek – duzzogom az orrom alatt, majd határozott fújtatással húzom ki a hátamat. Ezen a ponton már fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék úgy, hogy az ne hisztinek, puffogásnak és üres ellenszegülésnek hasson. Nem akarom, hogy dacos gyereknek lásson vagy gondoljon. - Azt mondd meg nekem, hogy mit lát bennem mindenki, amit én nem? Mit tudtok amit én nem? Miért hisz bennem mindenki jobban annál mint, amit adni és nyújtani tudok?... hol lenne bennem több annál mint amit mutatok? Hmmm? – a kezdeti határozottságom a végére teljesen eltűnik, s mint egy szűkölő kiskutya, már-már nyüszítve fejezem be – nem, tényleg nem! De nem is lesz akárkiből vezető, Ro Hwan! Ambiciózus, határozott, keménykezű embereket választanak cégek, csoportok élére. Olyanokat, akik tisztában vannak saját magukkal, akik képesek valamit képviselni… elvinni X létszámú csapatot és olyan módon a kezükben tartani bizonyos ügyeket, feladatokat, hogy közben egyszer se fognak meginogni a maguk hitében. És ez nem én vagyok, Ro Hwan! A világ leggyávább, legszégyentelenebb embere vagyok aki arra se volt képes egyetlen egy alkalommal se, hogy szót fogadjon az apjának vagy elfogadja amit el kellett volna. Helyette kijártam itthonról, ittam és szórakoztam. Ez aztán a kötelességtudat és tettre készség! Komolyan majd kiadom a feladatokat az alkalmazottaknak, én meg elmegyek szórakozgatni egy kicsit… szép jövő elé nézünk – nevetem el magam végső kétségbeesésemben, kezeimet mélyre rejtve farmernadrágom zsebében, ott gyűrögetve egy-egy kisebb rojtcsomót - Nehogy azt mondd nekem, hogy teher alatt nő a pálma és ha el kell jutnom odáig, hogy igazgassak egy céget, akkor majd kifog teljesedni az a még magam által se ismert képességem, amit apa mind idáig látott és amiben biztos volt! Mert ezt ne haragudj, de nem hiszem el! Csak azután sikerül valamelyest lehiggadnom, hogy elkezdi egy elmúlt műtétjének menetét és az akkor benne dúló érzéseket mesélni. Nem sűrűn van lehetőségünk leülni egymás mellé ilyen és ehhez hasonló témákról beszélni. Ha jobban belegondolok, még egyszer se kérdeztem meg, hogy milyen ott dolgozni ahol. Milyen orvosnak lenni? Milyen más emberek életét a kezében tartani? Milyen felelni másokért?... életben tartani őket? - Kaptál támogatást aputól valaha is? És itt nem a pénzre gondolok. Érezted, hogy melletted áll, hogy kíváncsi rád, arra, hogy mi van veled? Hogyan haladnak körülötted a dolgok? Ott volt veled minden fontosabb alkalomnál? Meghallgatott?
Kezdőlap
