And if the sun starts setting, the sky goes cold Then if the clouds get heavy and start to fall I really need somebody to call my own I wanna be somebody to someone

A motel ugyanolyan volt, mint az összes hasonló kategóriájú; közel a 278-as főúthoz, három szintes, jellegtelen U-alakú épület, ami egy leaszfaltozott parkolóudvart fogott közre. A panaszt tevő férfi lent dohányzott (és miután reflexből ledobta a földre az elszívott csikket, ránk nézett, aztán gyorsan összeszedte, amin Martinez nagyon jót kuncogott), ő igazított útba a szobához, ami ugyanúgy a függőfolyosóról nyílt, mint a többi, az egyetlen ablakát pedig koszos, megsárgult függöny takarta. Az útbaigazítás nélkül is ment volna, mert akkor is épp fennhangon kiabált bent egy nő és egy férfi, amikor dörömböltem az ajtón.
– NYPD, nyissák ki az ajtót! – Hirtelen sírinek ható csend lett (már a szobában, kint nem szűnt az utca zaja), és ez a viszonylagos csend folytatódott azután is, hogy beengedtek, azonosítottuk magunkat, és elkértük az ő jogosítványukat is azonosításra.
– Fogyasztottak ma tudatmódosítószert? – kérdezem, miközben Martinez körülnéz.
– Mi? Hogy drogot? – kérdez vissza a nő (valahol a két kiló neonkék szemfesték, szemöldöktetoválás és súlyosnak tűnő műszempilla alatt úgy ötven körül lehet, a pasas szintúgy, még ha a vállig érő, foltokban meglévő haja alapán idősebbnek is tűnik) teljes döbbenettel. Mint egy két éves, akit sütilopáson kapsz, a száján még ott a csoki maradéka, de egyöntetően tagadja, hogy kivett volna egyet.
– Tehát a társam nem fog találni semmit, ha átkutatja a szobát?
Egymásra néznek, aztán Martinezre, aki időközben elkezdte kihúzni a fiókokat az éjjeliszekrényben és megrázza a párnát. – Nem, dehogy! – Martinez végigtapogatja a huzatot, ők pedig tovább ülnek a másik ágyon.
– Mm-hm. Megtennék, hogy átülnek a másik ágyra? – Megteszik, de nem szívesen; a nő közben próbál arról kérdezgetni, ki hívott ki minket, nyilván tévedett. Szinte végszóra, Martinez felrántja annak az ágynak a matracát, amin addig ültek, a rugók és a matrac között pedig egyértelműen ott fekszik öngyújtó, egy fehér, üveg pipa és egy zacskónyi valami, alighanem kristálymeth.
– Óóó, hát mi a fene...! Hogy került az oda? – törnek ki hasonló kiáltásokban. Ez az alakítás két fokkal hitelesebb, mint az előző. Már legalább úgy játszanak, mint a másodikosok a Rómeó és Júliában. A szándék ott van, a hangsúly nincs.
– Nem tudják, hogy került oda? – sóhajtom, mert látom, hogy nehéz esetek lesznek. – Nem a maguké?
– Nem, nem, dehogy! Alig... Nemrég jöttünk, nyilván nem takarítottak rendesen! Ne aggódjon, lesz pár szavam a tulajhoz, mindjárt megyek is, és...!
Egyikőjük sem ment, csak az őrsre. Nem sokkal azután, hogy előállítottuk őket, fotó, ujjlenyomat (nem meglepő módon mindkettejüknek elég hosszú priusza volt, köztük droggal való visszaéléssel is), lejárt a munkaidő, úgyhogy könnyes búcsút vettünk egymástól, míg ők még mindig a bírósági behívóra vártak. Én inkább csak felcsaptam a szekrényem, zuhanyoztam, aztán indultam haza; elugrottam edzeni, amitől úgy éreztem, valami értelmes is történt a napomban. Vannak azok a napok, amikor az ember ki sem lát a munkából, aztán azok, amikor őszintén csupa olyan dolgot csinált aznap, aminek semmi hasznát nem látta; egyik piti drogos a másik után, volt két OD-s, az egyikükön segített az epi, a másikon az se segített volna, ha van nálunk. Volt egy egész izgalmas rádió egy folyamatban lévő rablásról, de Lee-ék megelőztek a helyszínre, úgyhogy maradt a keresd a drogost, a hol van Waldo? NYPD változata. Welfare check (jól volt a néni, túlzottan is jól, a fürdőköpenye bekötésére már nem jutott ideje), zajra vonatkozó panasz, engedély nélküli utcai árus, Chuck a Wyckoff-on már megint zargatta a járókelőket, egy családon belüli erőszak, ahol a pasas felpofozta az élettársát, mert odaégett a palacsinta, mire a nő homlokon vágta a még mindig forró sütővel (egy halvány félkör látszott is a homlokán), semmi olyan, ami ne történne meg holnap is.
Úgyhogy szinte megváltás volt kinyitni a lépcsőház ajtaját, hogy minél hamarabb magam mögött hagyjam a napot, és kezdjem a következőt. Épp akkor lépek oda az évek óta nem működő lift túloldalán lévő postaládákhoz, amikor valaki egy adag szórólapot próbál egyik helyről a másikba tuszkolni, látszólag elosztva a mennyiséget. Köztük az én postaládámba is. – Ott az áll, hogy "nem kérek reklámot" – szólalok meg a laminált-ragasztott lapra mutatva a postaládám elején, bár nem lephetem meg annyira, hogy megijedjen. Csak hallania kellett, hogy nyílt és csukódott az ajtó, nem? Egyébként sem komolyan kérdezem; tudom, hogy nem szórólapos, láttam itt már párszor, azt hiszem, itt lakik, legalábbis sokat jár ide. Gondolom, valaki az Ő ládájába pakolt át egy csomó másikat, és most próbál megszabadulni tőlük. – Helló – teszem aztán hozzá egy halvány mosollyal. – Ha megengeded, akkor...? – Odalépnék a postaládámhoz és kivenném belőle a postát.

And if the sun starts setting, the sky goes cold Then if the clouds get heavy and start to fall I really need somebody to call my own I wanna be somebody to someone

Meg kell mondjam, hogy ahhoz képest, mit csinál – legalábbis feltételezem, tisztában van vele, mennyire idegesítőek a levélszemetek, ezért dobálja be máshoz –, elég nyugodtnak tűnik. Nem mintha arra készülnék, hogy helyben rohanok a házmesterhez, vagy ilyesmi, nem nagy dolog, de ha én csinálnám, biztos nem dudorásznék közben. Az is igaz, hogy sosem szoktam, szóval talán velem van a baj. – Aha. – Nem hangzik túl meggyőzően (valahol mentségére szól, hogy nem is hiszem, hogy meg akart győzni róla?), ezért az én válaszom sem túl megértő. De hát ez van, ha az ember társasházban lakik, gondolom; örülhetek, ha csak mások levélszemetét kapom meg, és nem hajnali kettőkor kezdenek éktelen ordítozásba. Az előző albérletemnél egyszer valaki komplett másnapját találtam meg az erkélyemen. Azóta rájöttem, hogy igazából egyáltalán nem éri meg az erkély, és egyébként is drága a dohány.
– Semmi gond – húzom el a számat valami udvarias mosoly-szerűségre. Nem tűnik túl zavartnak, amiért épp rajta kaptam valamin, ami gondolom... Jó...? Nem mintha heppem lenne másokat ijesztgetni, aztán arra verni a mellkasom, hogy neki is jól megmutattam, ki a főnök. Lehet, hogy ez csak a bEtA MaLe nézőpontom, de aki tényleg főnök, annak nem kell mást kevesebbé tennie ahhoz, hogy az maradjon. De mit tudhatok én?
Elsétál mellettem, és gondolom ennyi volt, ami már önmagában több, mint a legtöbb interakcióm általában a házon belül. Van egy srác a harmadikon, Elliott, akivel minden lakógyűlésen elbeszélgetünk teljesen érdektelen dolgokról – a tavalyi szezon, a metrófelújítás, melyik a legjobb nagy szendvics –, de a mai napig nem tudom, hogy ez a vezeték- vagy keresztneve-e. És ez így pont jó.
Miután végre odaférek a saját ládámhoz, kiveszem a leveleket – a reklámot felmarkolom és a lépcső alatti szelektívbe dobom –, aztán visszamegyek, hogy becsukjam a ládát, de meglátom a tasakot. Felnézek, a lépcsőn felfelé még hallani vélem a távolodó lépteket, úgyhogy inkább nem kiabálok utána, mert az kéne még, hogy az egész ház engem hallgasson. Ráadásul azt sem tudom, mi a neve, a "hé, te!" pedig nem a legkedvesebb. Helyette felmarkolom a csomagot, és utána indulok. Előbb-utóbb csak feltűnik neki, hogy hiányzik, nem?
Feltűnik neki, ő siet le, én sietek fel, és mindketten a lépcső belső fordulóját találjuk a legjobbnak; úgyhogy mikor fordulok az elsőn a sarkon, kis híján összefejelünk.
– Vóó... Hoppá, bocsánat. – Teszek néhány lépést hátra, hogy ne egymás személyes terében álljunk; a meglepettség miatt kevésbé szorítom a saját postám, úgyhogy néhány levél kicsúszik belőle. Reflex szerűen nyúlok utánuk; nem mintha bármi intrikatív lenne rajtuk. Csak posta. Míg egyik kézzel azt szedem össze, addig a másikkal felé nyújtom a tasakot. – Ezt lent hagytad...? Gondolom, nem... Ajándék a levélszemét mellé.

And if the sun starts setting, the sky goes cold Then if the clouds get heavy and start to fall I really need somebody to call my own I wanna be somebody to someone

Mondanám, hogy ez az első alkalom, hogy nekimegyek valakinek a lépcsőházban, de még ez se lenne igaz. Hajlamos vagyok úgy közlekedni – jobb szó híján – mint egy tank; csak egyenesen előre, nehezen fordulok, és általában azért sikerül átmennem mindenen, amit szeretnék, de egy árokba lehet, hogy beletörik a bicskám vagy a bokám. És ez általában működik is; New York nem az a hely, ahol túl sok udvariaskodással lehetne vádolni az embereket, úgyhogy ha arra vársz, hogy te az út jó oldalán haladsz akár gyalog, akár járműben, és a másik majd utat enged neked, nagyon tévedsz. Ez különösen igaz a gyalogosok között, mert az úton viszonylag kevés irányba szokás haladni, és legfeljebb a forgalomba besorolni vágyókkal meg a kanyarodókkal gyűlik meg a bajod, esetleg az előzőkkel; de egy gyalogosban abszolút semmi tisztelet nincs a kressz iránt. De általában még egy ilyen tömegben is működik, ha magabiztosan, kihúzva magad, grimasszal vetődsz előre és csak mész. A legtöbben kitérnek előled, még ha káromkodnak is. Az egyik exem úgy jellemezte, hogy Winter Soldier strut, és egészen bóknak vettem volna, ha nem beszélt volna indokolatlanul sokat a karakterről. Mármint, az elején tök jónak tűnt, hogy valamiért ennyire tud lelkesedni, csak aztán... Szóval nem vagyok túlzottan hiú figura, de azért csak zavaró egy idő után, ha a barátnőd egy másik pasasról (oké, talán fikcionális, de ettől valahogy rosszabb) dumál nap mint nap, ráadásul te egy szót se tudsz hozzászólni, mert nem vagy egy nagy Marvel-rajongó.
Vissza a gyalogláshoz; megszoktam, hogy csak megyek, és az emberek kitérnek előlem. Kivéve, amikor nem teszik. Mint most.
Nem mintha annyira fájna a lelkemnek, hogy majdnem összeütközünk, bár örülök, hogy nem, mert ő esett volna hátra a lépcsőre – olyan reflexed, hogy rögtön elkapd a másikat, csak a filmekben van, nem beszélve arról, hogy ha megfogják mondjuk a csuklód, de a teljes súlyod hátra húz és hirtelen ránt rajtad egyet, rohadtul fájni fog a vállad –, ami elég keménynek tűnik.
– Kösz – mosolygok vissza rá, ahogy holmit cserélünk. Nekisétálni valakinek, az átlagos. Arra eszmélni, hogy a fele csomagja a lábad elé került, az nem annyira; az üvegek fülbántó csattanással találkoznak a járólappal, amitől grimaszba ugrik az arcom. Először azt hiszem, a megpillantott tequilás üveg törik el, és már várom, hogy megcsapjon a maró alkoholszag, helyette viszont fűszerek öntik el azt. Meg a cipőmet.
Ösztönösen lépek hátrébb és rázom meg a lábam, aztán rájövök, hogy hozzám beszél, és egy kicsit elvörösödök, mert hát, gondolom én adtam át rosszul. És egy kicsit kényelmetlenül érint, ahogy felnéz rám.
– Nem, ööö... Ne aggódj miatta. Ez csak, ez régi, szóval... – Azt mondja, hogy segít kitisztítani, és ettől valahogy rosszabb. – Nem, arra semmi szükség. – Eddig nem igazán néztem meg magamnak, de ahogy látom... Nem tudom, mennyi lehet. Tizenkilenc? Húsz? Ha bárban lennék kidobó, nem engedném be a személyije alapos megvizsgálása nélkül, az biztos. Úgyhogy az, hogy csak úgy, ismeretlenül besétáljak a lakására, ki van zárva. – Nem hiszem, hogy jól venné ki magát, ha csak úgy besétálnék hozzád – mondom ki hangosan is. Közben jobb híján a korábban a zsebembe tömött, falatozóból megmaradt (oké, ellopott) szalvétákkal próbálom letisztítani. Az biztos, hogy salsa szaga lesz, de hát... Végülis fekete, szóval látszani nem fog rajta. Szagolgatni meg nem szoktam. – Mrs. Guillard már így is elég rosszakat szokott mondani rólam. Tudod, a kotnyeles öregasszony a földszinten? – Régen állítólag ő volt a házmester, csak aztán nyugdíjba ment, de ez nem fogja vissza attól, hogy úgy érezze, minden az ő dolga, ami itt történik. Most is halkabbra vettem a hangom; eljöttem a földszinten, és nem volt ott, de ki tudja, nem-e jelenik meg a törő üveg hallatán. – Meglepne mondjuk, ha bárkiről szépeket mondana. De tényleg nincs gond, ez csak... Futó cipő. De lehet, hogy a szőnyeggel kezdeni kéne valamit. Az egész lépcsőházban salsa szag lesz.

And if the sun starts setting, the sky goes cold Then if the clouds get heavy and start to fall I really need somebody to call my own I wanna be somebody to someone

– Egészen biztosan – ismétlem, némileg már elkínzott mosollyal. Nem a vele való beszélgetés zavar, csak sose tudom, mit kezdjek azzal, ha ilyen szempontból figyelnek rám, nem vagyok hozzá szokva – innen tudom azt is, hogy ha tényleg megvágott volna bármi, azt se mondanám el neki, hanem jó képet vágok hozzá, aztán a lakásomig  kihúzom bicegés nélkül, és remélem, nem ázik át olyan gyorsan az anyag belülről, hogy kint is lábnyomokat hagynék, mint valami horrorfilmben.
– Semmi szükség rá... – Már nekem is unalmas, hogy ugyanazt hajtogatom újra és újra, de sokadjára is valami kompenzációt ajánl, pedig nem történt semmi. Szinte már kívánom, hogy történt volna, hogy jogosnak érezzem, de ha jól látom, csak a fül adta meg magát, szóval arról épp egyikünk sem tehet.
Arról sem tehetek, hogy Manhattan említésére megemelkedik a szemöldököm. Bárki, aki ki tudja fizetni azokat az albérletárakat – vagy kifizetik neki helyette – teljesen más kategóriába esik, mint én. Nem szeretem csak ez alapján megítélni az embereket, mert hát... Biztos van olyan gazdag ember, aki megérdemli a pénzt és jóra költi, az nem jelent semmit, hogy Én még nem találkoztam ilyennel, a Biblia szerint pedig egyébként is bűn az irigység és a féltékenység (sok más egyéb mellett). Ettől függetlenül így nem értem, egyrészt mit keres itt, és miért látom itt ennyiszer; másrészt pedig miért aggódik egy cipő miatt, ami láthatóan olyan elnyűtt és márkátlan, hogy új korában se nézne rá kétszer a boltban...?
Persze, lehet, hogy csak... Kedves. És ha egy kicsivel is ismerősebb lenne – mondjuk legalább a nevét tudnám –, akkor csak fele ennyire esne nehezemre elfogadni ezt az indokolatlan kedvességét.
– Tudod, csak... A szokásos... Generációk elvárásai közti különbség? – próbálkozom ezzel, mert nincs az az isten, hogy elmagyarázom egy potenciálisan akár kiskorú lánynak, hogy mivel több, mint egy nőt látott már felmenni a lakásomba, ezért "liliomtipró pernahajder" vagyok. Még szerencse, hogy nem abba a templomba jár, mint én; okkal választottam albérletet épp annyira távol, hogy ne fussak össze nap mint nap azokkal, akik egy kicsit szigorúbban veszik a vallási dogmákat.
Aztán azt mondja, hogy az apja a házmester, és hát gondolom ez megmagyarázza, mit keres itt, ha Manhattanben él (talán az anyja pénzes...? A házmesterség biztos nem fizet sokat), és gondolom megnyugtatásnak szánja, de nem lesz jobb. Szóval a házmester lánya, akit nem ismerek és aki még csak nem is itt lakik, azt szeretné, hogy menjek fel vele az apja lakására, hogy kitisztítsa az edzőcipőmet...? Lehet, hogy velem van a baj, amiért ez egy kicsit túllő a célon. Ha fordítva lennénk, biztos én is felajánlom... Hát nem értek annyira a takarításhoz, szóval talán azt, hogy kifizetem a tisztíttatást vagy valami.
– Biztos vagy benne, hogy ebben a városban élsz? – próbálkozom valamivel könnyedebb stílusban, halvány mosollyal. Lehet, hogy csak nem olyan régen költözött egyedül valahova, vagy ilyesmi. Talán egyetemista. – Ritkán tanácsos ismeretlen férfiakat beinvitálni a lakásba. Akkor sem, ha láttad már párszor. – És akkor ide jöhetnék valami kábé-statisztikával, amiben még igazam is lenne; a legtöbb bűntényt, erőszakkal járót vagy sem, távolabbi ismerősök követnek el: olyanok, akik tudják, mid van, mit akarnak tőled, de nem fogja vissza őket az empátia. Aztán persze ott vannak a drogok is. Nem tudhatja, hogy nem-e függő vagyok, aki egyelőre még jól titkolja, vagy épp a szebbik hullámvölgyben van; bár néztek már drogosnak, mikor hirtelen kellett váltani a műszakbeosztások között, és nem tudtam átállni aludni. Olyankor elég zombiszerű fejem lesz a tükör és a képek bizonyossága szerint.
– Tényleg semmi szükség bármifajta kompenzációra, bár nagyon kedves. Ez egy régi vacak, Manhattanben biztos nem is látsz ilyet, úgyhogy semmi baj. Az ajándékot kicsit sajnálom – mutatok a szakadt ajándékos tasakra. – De legalább az alkohol megúszta...? – Nézd a dolgok napos oldalát. Megköszörülöm a torkom. – Nem akarlak feltartani, biztosan várnak.

And if the sun starts setting, the sky goes cold Then if the clouds get heavy and start to fall I really need somebody to call my own I wanna be somebody to someone

„Meg tudom védeni magam.” „Fekete öves vagyok X random harcművészetben.” Híres utolsó szavak. Nem kételkedem a bátorságában, vagy abban, hogy tényleg így gondolja, csak éppen voltam már olyan helyzetben, amikor a másik fél mondjuk tényleg ártani akart nekem, és tudom, hogy ezek semmit sem érnek. Olyan csak a filmekben van, hogy egy ötven kilós, vékony, láthatóan nem testépítő nő egyszerűen kiüt egy nála kétszer akkora férfit; és mindegy, mekkora vagy, milyen nemű, milyen hátterű, egy késsel vagy egy lőfegyverrel szemben nem tudsz mit csinálni. Nem azért, mert ne lennél tisztában a dolgokkal, egyszerűen… Leblokkolsz. Én is leblokkoltam, és a nevetséges része az, hogy nem is a seregben történt, bár a sereg alatt; hazajöttem két hétre két kiküldetés között New Yorkba, és pont nem volt nálam semmi értékes, mert csak futni mentem el, de ez nem győzte meg a bedrogozott fickót, úgyhogy megszúrt párszor. Nem gondoltam volna akkor, de utólag kiderült, hogy szerencsés voltam – elég csúnyán nézhettem a nővérre, mikor ezt közölte –, mert csak a beleimet érte károsodás, az meg egyszerű műtét. Mint kiderült, van rosszabb, mintha belen szúrnak. Tulajdonképpen fair; járőrként is láttam már sokkal, sokkal rosszabbakat.
A lényeg az, hogy nem a képességeit szeretném firtatni, csak nehéz kikapcsolnom az ösztönt. Próbálom nem szentbeszéddé vagy korholássá fordítani a helyzetet, mert nem vagyok én neki senkije – még szomszédja sem – hogy megmondjam, mit és hogyan csináljon. Ha idegeneket akar felhívni, tegye. Értékelendő a… segíteni vágyás.
– Hogyne – bólintok inkább mosolyogva. Legyen az én szegényes utánagondolásom akkor, igazából teljesen mindegy. Nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni.
Azt megteszi helyettem a következő helyzet. Bár ahogy látom, ő egyáltalán nem érzi magát kényelmetlenül; én, vele ellentétben, nagyjából Mr. Dodd második mondatkezdésétől fogva azt kívánom, hogy bár maradtam volna még fél órát az edzőteremben, annak ellenére, hogy direkt azért jöttem el relatíve korán, mert megérkezett egy Nyögős Ted, ahogy Martinez hívta őket. Az idejük felét pózolással töltik a tükörben, közben nyomják kis hangszóróról a saját, az edzőterem tulajának ízlésénél is borzasztóbb zenéjüket, majd mikor végre két instakép között nekiállnak edzeni is, teszik mindezt rendkívül zavaró, hangos, és pornósztárokat megszégyenítő nyögések közepette. Sokszor eszembe jut, hogy talán legalább a zenét megkérem, kapcsolják le, de aztán eszembe jut, hogy szteroidos izom vagy sem, valószínűleg úgyis ő húzna be először, inkább távozásra veszem a formát.
– Szép napot – köszönök azért neki fojtottan, bár nem tudom, hallja-e, vagy lefoglalja a lányával való beszélgetés.
Lehet, hogy velem van baj, és én vagyok túl prűd vagy van túl alacsonyan az ingerküszöböm, de őszintén meglep és a lelkem egy részét meg is botránkoztatja, hogy egy felnőtt ember ilyesmit kürtöl szanaszét a házban. És itt most nem Mrs. Guillardra gondolok, tőle nem lep meg. Pont olyan szabadszájú, mint a tinédzserek.
Istenem segíts meg türelemmel, pillantok fel a plafonra, mintha csak a rögzített világítás melletti sárgás foltokat jutott volna eszembe tanulmányozni. Két éve vannak ott, mióta a Pho család közösen aludt el a kanapén egy Hálaadáskor, és elfelejtették, hogy Dannyt akarták fürdeni vinni. Úgyhogy elárasztották az egész lakásukat és a közlekedőket is vízzel. Megnyugtató tudni, hogy azóta se nyúltak hozzá a javításokhoz.
A nevemet hallva viszont nem tudok tovább úgy tenni, mintha itt se lennék. – Cameron Nowinski, igen. 4D. Rendőr. – Nem nagy a különbség az elkínzott és az udvariasan visszafogott mosoly között, remélem, a jó oldalán sikerül landolnom. Általában nem szokott nehezemre esni megmaradni ezekben a társasági helyzetekben, sőt, kifejezetten szeretem őket, de a jelenlegi felütése… Nos, finoman szólva sem optimális. Az, ahogy utunkra küld minket, kínosan úgy érezteti magát, mintha ő lenne a felnőtt a szituációban, és sok dolgot el tudok ismerni hiányosságomként, de ezt talán még magamnak tudhatom, mindenesetre, eszemben sincs ellenkezni. – További jó… munkát? – Nem tudom, ez annak minősül-e. Túlóra. Vagy csak lelki béke kérdése.
Mindenesetre, követem felfelé, mert… Hát, egy irányba lehet csak menni, egy lépcsőn. Úgyhogy kizárásos alapon együtt megyünk felfelé. – Szóval, ömm… Igen, Cameron vagyok. Úgy egyébként – szólalok meg aztán egy lépcsőfordulóval később, ha már eddig ez elmaradt. – Örülök a találkozásnak…?
Lilly. Bólintva konstatálom a találkozás hivatalos részét, aztán jön még egy forduló. – Az meg… Az ajtóm. – Meg is állok előtte, a zsebemből előhúzom a kulcsomat a szabad kezemmel. – Tényleg… bocs a salsa miatt. Ha gondolod, veszek egy másikat…?

And if the sun starts setting, the sky goes cold Then if the clouds get heavy and start to fall I really need somebody to call my own I wanna be somebody to someone

Volt egyszer egy lány, akivel elmentünk randira. Amikor elmondom, mit csinálok, az sokaknak elég vízválasztó: van, akin rögtön látszik, hogy az összes per, az összes rendőrségi túlkapás, a későn kiérés és kilakoltatás az elméje elejébe csúszik, és ha van elég akaratereje, akkor nem húzódik el undorodva, bár azt kívánja, megtehetné. Azt hiszem, ezzel számos szakma küzdhet; például kétlem, hogy könnyen el lehetne adni azt, ha valaki kukás. Nem azért, mert gond van vele, csak rögtön a negatív sztereotípiák ugranak be a másiknak. A másik leggyakoribb típus az, aki nemhogy nem negatívan, de túlzottan pozitívan néz a dologra, elmondja, hogy a BLM csak „fel lett fújva”, vagy megkérdezi, hogy mindig magamnál tartom-e a fegyvert – nem, eszemben sincs –, esetleg hazaviszem-e a bilincset – erre meg elmesélem azt a sztorit, amit az egyik régi társam mesélt, hogy holtan találtak két embert, mert az egyik kibilincselte a másikat az ágyhoz, de közben szívrohamot kapott, úgyhogy a professzionalizmus megkérdőjelezhetőségén túl egészségügyileg sem ajánlott az igazi –, és ettől is óvakodom.
Aztán ott a harmadik, akit nem érdekel a dolog. De egy kijelentést azért meg szoktam kapni: hogy nem tűnök rendőrnek. Alighanem a kiállásom megkérdőjelezhető, szintén a negatív sztereotípiából eredeztetve; csak azért, mert valaki hatalmi pozícióban van munka közben, azon kívül nem feltétlenül próbál úgy feltűnni. Persze, van, aki igen; néhányan nem is direkt csinálják, csak fel sem tűnik nekik.
Ha dolgozom, egyszerűbb a dolog, egyszerűbb nyomakodónak lennem, határozottnak, mert mindig tudom, mit kell csinálni. Vannak szabályok, előírások, rendszerek, egy világos leírás, amit követhetsz. Azon kívül viszont… Hát, megbasztam, leginkább.
– Ahogy gondolod – mosolygok vissza rá. Nyilván tudom, hogy nem egy salsa szószba fog belehalni, de… Ez így volt udvarias. És valószínűleg ha most dolgoznék, nem érezném ennyire kényelmetlennek sem az egész helyzetet. Tudok beszélgetni, és szoktam is, csak most épp egyik elem se jött össze jól.
Még egy rövid pillanatig utána pillantok – nem azért, mert félek, hogy amint kinyitom az ajtót, beveti magát rajta, inkább csak kényelmi kérdés –, mielőtt bedugnám a zárba a megfelelő kulcsot; az alsót, aztán a két felső biztonsági zárba is. Reflexből kezdem becsukni magam után, nem szeretek tökölni vele, de a nevemen szólít, és… Hát azért bunkóság lenne ezek után rácsukni. Úgyhogy nekitámaszkodom az ajtófélfának, és kényelmes résre nyitva várom, mit szeretne.
Követem a mutatóujja vonalát le a cipőmig – őszintén, el is felejtettem volna –, aztán megadóan sóhajtok. – Szóval én ne törődjek a salsával, de te törődhetsz a cipőmmel…? – Nem számon kérem, mosolygok rajta. Nem fogom megúszni, én is tudom. Azt meg nem tagadhatom, hogy az tényleg kínos volt.
– Csak azért mondod, mert még nem találkoztál az anyámmal – vakarom meg a tarkóm, aztán leesik, ez mennyire félre érthetően hangzik önmagában. – Mármint… Ő is elég durva tud lenni. Szerencsére ő nem a közelben lakik.
Bár annyira nem is messze, de ez most nem fontos részlet.
Szóval egy kávé. Abba még nem sokan haltak bele, végülis, és lehetne rosszabb dolgom is, minthogy egy csinos fiatal lány megfizesse a koffeinem. – Kávé… Oké. Szoktam… kávézni. – A mosolyom valószínűleg elég ostobának tűnhet, mert itt hagyok is egy szünetet. Aztán rájövök, hogy nem itt lakik, és nem épp ismerősöm sehol, úgyhogy a telefonom után nyúlok a melegítőm zsebébe. – Ömm… Ha gondolod, AirDroppolom a számom. Mármint, nem kell hívnod, ha gondolod, írhatsz WhatsAppon vagy ilyesmi. A héten már biztosan nem jó, de utána változó.
És biztosan fogok venni egy üveg salsát.