Manhattan szívében vagyunk, emberek tömegei haladnák át előttünk a zebrán. Figyelem őket, főleg a nőket, azt, hogy mit és hogyan viselnek. Egészen az egyszerű fekete kosztümtől kezdve, a nagyon színes, mélyen kivágott ruhadarabokig minden megtalálható. Néha pont azok a darabok jönnek velem szembe, ami miatt régen bántotta. Ha akkor tudtam volna…
- Lilly minden oké? – A gondolat menetemből a mellettem ülő férfi szakított ki.
- Öhm, miért?
- Csak úgy elbambúltál. – Bal kezét a könyöktámasztól, a combomra helyezte. A szoknya fehér színű anyaga, még inkább kiemelte a kezén lévő tetoválásokat.
- Azt hittem, hogy izgulsz a meló miatt.
- Ugyan dehogyis. Rutin meló. – Tényleg így gondolom, az ügyfél szinte bármit megvesz, bármennyiért. Nála sokkal keményebb emberekkel is könnyedén elbánok.
- Akkor jó, csodálkoztam is volna rajta, ha az én hercegnőm megijedne egy ilyen feladat miatt. – Kézfejemet az ajkaihoz emelte és csókot lehelt rá. Imádom mikor ilyen kedves velem és szinte már a tenyerén hordoz.
Alig telt el párperc és már le is parkoltunk egy nagy fehér épület előtt. Már vártak ránk, mert kinyílt az autó ajtaja és kisegítettek rajta. Lágy bólintással viszonzom az előttem álló férfi üdvözlését. Már rutinból megyek be az előttem álló épületbe, miközben követ a társam is. Egészen addig míg egy nagy üveg ajtóhoz nem érek, onnantól kezdve egyedül kell folytatnom az utamat. Még egy utolsó pillantást vettek rá, csupán azért, hogy biztosítsam felőle, hogy minden rendben lesz. Határozott mozdulattal nyitom ki az ajtót, és ugyan ilyen elszántan folytatom az utamat, egészen egy barna asztalig.
- Jó napot! Mister Jacobshoz jöttem, már vár rám. – Nézzek az előttem üllő lány szemébe. Alig múlhatott el húsz, a mozdulatain határozottság szikrányi jelei sem mutatkoztak.
- Üdvözlöm! Máris bekísérem. – Hangja szinte remeg.
- Köszönöm! – Barátságos mosolyt ejtek felé, majd követni kezdem.
Alig párlépest kell tennem, hogy kitáruljon előttem egy újabb ajtó. Mögötte már egy ősz hajú öltönyös vár.
- Üdvözlöm Miss. – Barátságos a hangneme, egészen szimpatikus is az előttem álló férfi.
- Jó újra látni magát! – Ahogy Ő, úgy én is a lehető legszebb mosolyomat veszem elő.
Mister Jacobs hellyel kínál, amit én el is fogadok.
- Milyenek a napjai mostanában? – Húzni akarja az időt, érzem, valami kellemetlenség lesz. Mindig ezt csinálja, mikor nem tud annyit fizetni, mint amit megbeszéltünk.
- Jól köszönöm. – Válaszolok udvariasan. – De bájcsevej helyett térjünk a tárgyra. – Nagyot sóhajt, apró izzadság cseppek kezdenek megjeleni a homlokán.
- Elhoztak mindent? – Tudom, hogy tudja a választ, ám reménykedik benne, hogy nemmel fogok felelni, ilyenkor sose néz bele a szemembe.
- Persze. Mindent amit két héttel megbeszéltünk. Ámbár ha jól sejtem nincs meg a teljes összeg, vagy esetleg tévedek? – Halvány folt jelenik meg, a nyakánál. Izzad, úgy érzi, hogy sarokba lett szorítva.
- Így van, de gondolom megtudunk egyezni, egy olcsóbb összegben is. – Lágy mosoly ül ki az arcomra. Kezemmel előre nyúlok, hogy megérinthessem az övét.
- Ahj. – Nagyot sóhajtok és rázni kezdem a fejem. – Sajnálom, maga a kedvenc ügyfelem, de Ön is tudja, hogy nem adhatom oda olcsóbban őket. – A tekintetét figyelem, ami lassan vándorol csak vissza dekoltázsomról a szemeimre.
- Csak van valami megoldás. – Változott a hangneme, a félénkséget, sokkal inkább a magabiztoság vette át.
- Persze, hogy van. Oda adjuk Önnek azt amit most ki tud fizetni, és amint meglesz a többi pénz is, leszállítjuk a maradék fegyvereket is. – Épeszű ember, ebbe csont nélkül belemenne, de ez a férfi más, neki minden most és azonnal kell.
- Az nem lehet, most kell. – Kezeimet még mindig az övén pihentettem. Ám ez ebben a pillanatban változott meg. Határozottan felállok, megigazítom a szoknyámat, és egyik lábammal kicsit hátrébb lépek, hogy gyorsan megtudjak fordulni.
- Ezesetben köszönöm a lehetőséget, de nem fogadhatom el. Remélem minél hamarabb találkozni fogunk. – Azzal a lendülettel már fordulok is meg, hogy elhagyjam a nagy irodát.
„3,2,1”, számolok vissza magamban.
- Várjon! – Akarva, akaratlanul is elmosolyodok.
- Igen? – Fordulok vissza tetetett kíváncsisággal. Bár már tudom, hogy mit akar mondani.
- Áll az üzlet.
- Örülök neki. – kezet nyújtok majd kíváncsian várom, hogy a mellette lévő táska kinyitására kerüljön a sor.
- Rendben van. – Számolom át az összeget.
- Máris jön a partnerem és átadja Önnek őket. – Mosolyodok el megint, majd felkapom a táskát és elindulok az autóhoz. Útközben még össze mosolygunk a velem érkező férfivel, és egy hármast formálok a számmal.

Autóban
- Valami gond volt? Sokká jöttél. – Nézzek a már mellettem üllő Jacobra.
- Semmi gond nem volt.
- Valami baj csak van, ha rám se nézel. – Értetlenkedek.
- Ha haza értünk, szépen összepakolod a cuccaidat és elköltözöl.
- Mi van? – Nem értem az egészet. – Ne viccelődj. – Biztos elnézte a napot és azt hiszi, hogy április elseje van.
- Nem viccelek, nem akarok már többet veled együtt dolgozni, látni sem akarlak. – A karjaim elkezdenek zsibbadni, a szemeim megtelnek könnyel. Ez nem lehet, miért most, egyáltalán miért, mit tettem? Én szeretem őt, boldogok vagyunk együtt, akkor mégis miért?
Kérdések ezrei cikáznak a fejembe, ennek ellenére az út is és az összepakolás is csendben telt.
- Tessék ez a tied, ennyi elég lesz, hogy kifizesd a következő havi számlát az intézetnek. – Átnyújtott egy köteg pénzt.
- Nem értelek, én szeretlek. Mért csinálod most ezt? – A kérdésekkel együtt a könnyek is elkezdtek záporozni a szemembe.
- Mindent megadtam neked, akkor miért? – Válaszokat akarok, most és azonnal. De nem érkeznek. Egymagamnak kell őket megválaszolnom, ha megtudnám.

Hol is kezdjem? Nehéz gyerekkorom volt, bár a szüleim szeretek, de még sem tudtak nekem megadni mindent. Legfőképpen az anyagi hátterünk miatt. Ám mindig voltak olyan dolgok, amiket nagyon szerettem volna, legyen szó egy játékbabáról, videókazettáról, vagy éppen egy mobilról. De mint ahogy az előbb említettem, nem kaphatam meg, hacsak nem én magam kerestem meg az árát. Ez igen nyomasztó tud lenni egy kislánynak. Pláne, ha társul emellé az érzés mellé pár olyan gyerek akik ki is gúnyolják az embert. Mindig a célkeresztben voltam, egészen általános iskolás korom óta, emiatt nem is igen voltak barátaim. Az osztályban mindig csak kinevetek, pedig nem voltam duci, büdös, kócos, csupán csak nem az akkori divatnak megfelelő holmikat hordtam. Emlékszem mikor Anya közölte, hogy a bátyám táskájával kell elkezdnem az új tanévet.
- Anya én ezt nem vagyok hajlandó hordani. – Sokkal inkább a dac beszélt belőlem, mint a valós szomorúság.
- Mivel elszakadt a másik, ezért ezt kell hordanod, ez van. – Mire befejezte a mondandóját könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy még amiatt a rongyos, fiús táska miatt is csúfoljanak.
- Tudom Kicsim! – Vont magához közelebb Anya. – De te is tudott, hogy most nincs rá pénzünk, hogy vegyünk neked egy újat. – Én csak szipogva bólintottam és szorosan átöleltem őt.
Ma már tudom, hogy Anya és Apa tényleg mindent megtettek értünk, amit megtudtak, de senkinek nem kívánom azt, amit az első tanítási napon kaptam, mikor azzal a táskával jelentem meg. Mintha a pokolba lettem volna, és ez a gimi első évében sem változott, egészen addig amíg….
Tizenöt éves voltam mikor egy lusta vasárnap reggelen megcsörrent Apa telefonja. Pillanatokkal azután, hogy felvette, az arca elfehéredett, kezei annyira remegtek, hogy a forró kávé kifröccsent az asztalra. Mintha lassítva éltem volna át, ahogy leteszi telefonját, felém fordul, majd könnyekben úszó szemeit az enyémekbe mélyesztve azt mondja:
- A bátyád és az Anyád balesetett szenvedtek, azonnal bekell mennünk a kórházba.
Éreztem ahogyan elkezdenek zsibbadni a végtagjaim, szinte úgy ültem be Apa autójába, hogy azt sem tudtam merre vagyok fejjel. Amint beléptünk a nagy steril épületbe, szinte azonnal közölték, hogy az Édesanyám a műtőben van, az állapota nem stabil, a bátyámé viszont az, de egyelőre mesterséges kómába tarják. Az ott tartózkodó nővér nagyon rendes volt, bár a testvéremhez még nem mehetünk be, a műtét végét megvárhattuk a műtő előtti váróba. Ők is biztattak minket, azt mondták, hogy erős nő, túl fogja élni. Jobban belegondolva már tudom, hogy nem mondhattak mást, pontosan tudták, hogy erős, hisz a kollégájuk volt, szinte többet látták ők, mint mi. Teljes szívemből hittem nekik, reménykedtem, tényleg reménykedtem abba, hogy nem soká minden olyan lesz, mint régen. Azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára, és ez tényleg így van, a legesleg utolsó pillanatig ott él benned az a kis lángocska, ami azt sugallja, hogy minden rendben lesz. Bennem is egészen addig égett, míg az orvos ki nem lépett azon a borzasztó zöld ajtón.
- Jhon, sajnálom, Anna nem élte túl a műtétet. – Édesapám összerogyott, bőgött, ami egyre inkább levegő utáni kapkodásba csapott át.
Pánikrohama volt, bent tartották éjszakára Őt is. Az az éjszaka volt életem legrosszabbika. Mintha csak egy filmet néztem volna, szinte láttam magamat kívülről, ahogy a váróterem padján fekszek, és Anya kollégáitól kapott takaró alatt sírok. Csupán akkor értettem meg, hogy elvesztettem az egyik támaszom. Persze abban a percben még nem tudtam, hogy egy másikat is szinte elfogok.
A másnap is pokolian telt el, Apa egyre csak azt hajtogatta, hogy neki kellet volna elmenni a bátyámért a kollégiumba. Én egy pillanatig nem hibáztattam őt, sokkal inkább azt a férget, aki ott feküdt a testvéremmel egy kórterembe, szintén mesterséges kómába. Részeg volt, mikor beültt a rohadt autójába, és egyszerűen nem állt meg a stop táblánál. Sosem tudtam neki megbocsájtani, ugyan a bíróság 10 év letöltendőre ítélte és egy életre eltiltotta a vezetéstől, de ő teljesen felépülhetett, míg a mi családunk örökre csonka maradt. Elvette tőlünk az Anyámat és a bátyámat is. Bár igaz, Chris sose halt meg, még sem ébredt fel az altatásból. Ám a remény még mindig ott ég bennem, hogy egyszer felfog.
Onnantól kezdve az anyagi helyzetünk még rosszabbá vált. Apa egyszerűen képtelen volt a kórházi számlákat fizetni. Ráadásul döntenünk kellet, vagy hagyjuk a kórházba a testvéremet és fizetjük az évente 500.000$-os számlát, vagy elvisszük, jóval többért egy intézménybe, ahol nagyobb eséllyel gyógyulhat fel. Ám ilyen intézmény nincsen minden államban, csupán párhelyen van az országban. Ezért összepakoltunk és szinte egyik napról a másikra Dallasból, New Yorkba Citybe költöztünk.
Remélem senkit nem ér meglepetésként, hogy csupán Bronx egyik leglelakotabb részén tudtunk kibérelni egy picike lakást és még ez sem ment volna, hogy ha nem kezdek el én is dolgozni. Egy gyorsétterembe dolgoztam, Manhattan egyik legfelkapottabb részén, mégis minden fizetésemet Apának adtam. És bár itt a suliban nem cikiztek, annak ellenére, hogy én is halálra dolgoztam magam, meg Édesapám is, az anyagi helyzetünk egyre csak romlott, ebből adódóan a lelki állapotom is.
Ezért könnyen kaptam az alkalmon, mikor az egyik barátom megkért, hogy adjak el neki valamit és megkapom az összeg egyrészét. Ez a valami az aktuális legmodernebb telefon volt, jó kislány voltam nem kérdeztem semmit, csak eladtam és még milyen jó áron adtam el. Bár az összegnek csak 10%-át kaptam meg, ez így is több volt mint egy napi fizetésem és gyakorlatilag csak tízpercet dolgoztam érte. Egy darabig ez így ment, az ismerősöm adott valamit, hogy adjam el és én  meg eladtam. Jó kislány voltam, sosem kérdeztem meg, hogy honnan szerzi a cuccokat, csak lelkesen kihasználtam a lehetőséget, hogy egy kis mellékeshez jussak. Ahogy telt múlt az idő, egyre inkább megláttam ebbe a lehetőséget, többet akartam, ahogy az időközben a pasimá avanzsált barátom is. Befejeztük a sulit és az addig megkeresett összegből összeköltöztünk. Folyattuk az üzletet, Ő beszerezte én eladtam. Jó csapat voltunk, egyre nagyobb tételeket sikerült így bezsebelnünk. Ám sosem volt elég. Míg végül egyszer csak belesodródtunk a fegyver kereskedelembe. Mondanom sem kell, hogy szinte halálra kerestük magunkat. Végre átvehettem a bátyám költségeit, és így Apa is jobb környékre költözhetett.
Minden a lehető legnagyobb rendbe ment. Végre kiélhettem a szenvedélyem és új üzletágként elkezdtem műkincsekkel is foglalkozni, azok, ha mondhatok ilyet, még több pénzt hoztak. Tényleg minden happy volt, egészen addig amíg a pasim ki nem rakott az utcára. Villámcsapásként ért az egész, nem értettem, én szerettem Őt és úgy gondoltam, hogy Ő is engem, de ezek szerint ez nem így volt. Hisz, ha így lett volna, nem hallgat az egyik ügyfelünkre. Mint utólag megtudtam, azt mondta neki, hogy vigyázzon velem, mert előbb utóbb majd kifogom túrni az üzletből.
Így lehetett az, hogy egyik pillanatról a másikra az utcán találtam magam, pénz nélkül, viszont összetört szívvel. Te mit tennél a helyembe? Éppen, hogy betöltöttem a huszonegyet, egyetlen egy darab munka tapasztalatom volt (hivatalosan) és hírtelen a normál életszínvonalról, megint vissza estem a pokolba. Ráadásul életem első szakításán is át kellet esnem. Ez így egyszerre tényleg a kénköves pokol volt. Nagyon gyorsan döntenem kellet, vagy hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a helyzet, vagy erőt veszek magamon és végre a sajátkezembe veszem az életem. Az utóbbi mellet döntöttem. Bár visszaköltöztem egy időre a szülői házba, mégis újra felállítottam a vendégköröm, na nem fegyverekkel üzleteltem. Rá kellet jönnöm, hogy a műtárgyak az én terepem. Jelentkeztem egy aukciósházba, ahova fel is vettek. Azóta is ott dolgozom, hivatalosan. Remek fizetésem van, de amiben jó az ember, azt mért ne művelhetné profi szinten. Elkezdtem lopott műkincsekkel is újra foglalkozni. A sors iróniája, hogy az a férfi, aki azt tanácsolta az exemnek, hogy rakjon ki, most rendszeres vásárlóm. Remélem mondanom sem kell, hogy számára minden legalább 30%-al drágább.
Ezek után minden úgy tűnt, hogy rendben van. Végre élhettem azt az életet, amit mindig is akartam. Mindig imádtam a luxust, ki ne imádná, így már nekem is lehetőségem volt belekóstolni és remélem, hogy sosem kell lemondanom róla. A szerelembe is rám talált a szerencse, legalábbis egy darabig mindenképpen azt hittem. Az aukciós házban, ahol dolgoztam, 2020-ban volt egy jótékonysági aukció, a helyi tűzoltóknak gyűjtöttünk. Ott ismertem meg egy férfit, akiről azt hittem, hogy Ő lehet a nagy ő. Minden tökéletes volt, szerettük egymást, elfogadott olyannak amilyen vagyok. Már egy éve jártunk mikor, annyira közel került hozzám, hogy felmertem neki fedni a legféltettebb titkom és kincsem … a bátyámat. Bár ekkor úgy tűnt, hogy elfogadja, még is ekkortól kezdtünk el veszekedni. Néha még azt is megkérdőjelezte, hogy mért vagyok hajlandó ennyit kifizetni, ha eddig nem ébred fel, nem is fog. Tudom, hogy már akkor ki kellett volna tennem, viszont szerettem és tudtam valahol mélyen, hogy igaza van. Ám a remény az igazságot sokszor elnyomja és így lett ezzel a kapcsolattal is. Reménykedtem benne, hogy majd még egyszer változni fog a véleménye, ám egyre kevésbé szerettem már. Ezért fordulhatott elő az, hogy megcsaltam. Életem egyik legjobb éjszakáját töltöttem el, egy alkohol mámoros estén, egy vadidegennel. Bár érezhetően megvolt közöttünk az a bizonyos kémia, amit még senkivel sem éreztem, még is inkább a biztonságot választottam és minden féle kapcsolattartási lehetőség nélkül otthagytuk egymást. Ha másra nem is, de ez az affér jó volt arra, hogy újra felébressze bennem a tüzet. Ami azt eredményezte, hogy a párkapcsolatom is egyre tüzesebb volt, bár a veszekedések egyre inkább jelenvoltak, de a kibékülések is egyre jobbak voltak. Azt hittem, hogy ez a normális, és hogy jól van ez így.
Boldogan mondtam igent az akkori páromnak mikor megkérte a kezemet. Úgy gondoltam, hogy teljeséggel jó döntést hoztam. Ha velem történik valami, a családom akkor is jókezekbe lesz, bíztam benne. Elégedett voltam a döntésemmel, na meg a kezemen virító gyémántgyűrűvel is. Ám ez is megváltozott az eljegyzési partinak és annak a bizonyos „csak egy afférnak” köszönhetően.
Mint kiderült a jövendőbelim egyik kollégájához volt szerencsém azon a bizonyos estén. És hát be kell vallanom, hogy valóban nagy hatással volt rám, hisz, ha nem így lett volna nem csábulok el megint. Bár, ha jobban belegondolok, lehet a csábítás inkább tőlem érkezett felé, de nem bántam meg. Nem csak arra volt jó, hogy legyen egy újabb jó estém, hanem arra is, hogy nagyon gyorsan pakoljak össze és hagyjam ott a vőlegényem.  Én meg pontosan ezt tettem, alig párnapja.
- Mik ezek a bőröndök az ajtóba? – Nézett rám kérdően Frank, aki éppen csak akkor lépett be a bejárati ajtón.
- Elköltözöm. Ne haragudj meg, de úgy érzem, hogy ez lesz a legjobb. – Lassan a jobb keze felé nyúltam, majd a tenyerébe csúsztattam a gyűrűt.
- Nem teheted, nem soká lesz az esküvőnk. Miért? Mit tettem? – Egyszerűen nem bírtam a szemeibe nézni, ezért a száját figyeltem. Mikor nagyon figyelt arra amit a másik mondott, mindig mozgott neki. Egyszerűen az őrületbe tudott ezzel kergetni.
- Te semmit. Nekem kellet rájönnöm, hogy mi valójában nem illünk össze. -  Az eddig előttem álló férfi egyszerűen lerogyott a kanapéra, könnycseppek gyülekeztek a szemében, amiket megpróbált visszafogni.
- Hová fogsz menni? – Hangja remegett.
- Egyelőre az Apámhoz, aztán onnan keresek egy apartmant magamnak. – Velem ellentétben ő belemert nézni a szemeimbe.
- Maradj itt addig amíg nem találsz egy lakást, majd én alszom a kanapén. – A számon egy halvány mosoly jelent meg, immáron az én szemem is jobban csillagot mint kellet volna.
- Te olyan jó ember vagy. – Felemeltem a fejét és megpusziltam a homlokát. Utáltam a borostáját, borzasztóan szúrt, ezért mindig csak a homlokára adtam puszit.
- De te is tudod, hogy ha most itt maradok, akkor se te, se én nem leszünk hosszútávon boldogok. – Komolyan így gondoltam, ezen a lépésen múlt a boldogságom.
- A bátyád miatt, igaz? Addig fizeted a kezelést ameddig akarod és annyiszor mehetsz el hozzá ahányszor akarsz, ígérem soha többet nem szólok ebbe bele. – Újra elmosolyodtam.
- Te is tudod, hogy ez nem így lenne. De nem csak miatta, már nem szeretlek annyira, mint szerettelek. – Összeszorult a szívem a reakciója láttán. Itt hagyom egyedül, csak reménykedni tudok benne, hogy nem sokká jobban lesz.
- Ég veled Frank. – Nem tudtam tovább maradni. A légkör megtelt szomorúsággal és bűntudattal. Megfogtam a két darab, méretes, kék bőröndöt és végleg bezártam magam mögött, azt a hőn imádott vörös ajtót.
Hát ez lenne idáig az én életem. Fogalmam sincs mit rejt a holnap, de érzem, hogy most jó helyen vagyok és a helyes utat járom.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Minden élethelyzetnek megvan a maga magyarázata, amit egyesek nem akarnak meghallgatni, pusztán ítélkezni akarnak, mert mások nem úgy csinálnak bizonyos dolgokat, mint ahogyan ők maguk tennék. Nem kérdezik a miérteket, nem akarják tudni az okot, egyszerűen el akarnak ítélni. Te pedig már korán, iskolás éveid alatt megtapasztaltad, hogy milyen az, amikor valaki ok nélkül szemel ki magának és mond olyan dolgokat, amelyek alaptalanok. Ráadásul a gyerekek hajlamosak kegyetlenül őszinték lenni. Nehéz elképzelni mit éltél át, hiszen nem voltunk ott veled az iskolában, de a történeted alapján azt kell, hogy mondjam, hogy igenis egy nagyon talpraesett és mindenben a lehetőségeket kereső nő lett belőled. Nem kell attól félteni, hogy bármilyen élethelyzetben kétségbe esnél, mert bár adott pillanatban a darabjaira hullik a világod, mégis megtalálod a megfelelő utat. Felállsz, leporolod magad és mész tovább, megerősödve mindabból, ami történt. El sem tudom képzelni milyen nehéz lehetett számodra elveszíteni édesanyádat és újra meg újra arra lépni be a bátyádhoz, hogy nem változott az állapota. Mi vagyunk azok, akiknek ki kell tartani, míg a szívünknek kedves ember azon fáradozik, hogy visszatérjen hozzánk. Legalábbis a legjobb azt gondolni, hogy így van, hogy a bátyád igenis küzd azért, hogy visszatérjen és életed részese legyen.  
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!