Lotte & Céline

During life's highs and lows, hurts and happiness, a sister is always there.

Megtehettem volna, hogy ideküldök magam helyett valakit, aki lenyomozza nekem, hogy pontosan ki is ennek a leányvállalatnak a vezetője. Talán Grace habozás nekül megtette volna és tudom, hogy benne bízhatok is. Ez lett volna a legésszerűbb megoldás, én mégis inkább a rizikósabb utat választottam. Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt arról, hogy kivel találom magam szemben ebben az irodában, idejöttem. Egy kicsit abban bízva, hogy nem az apámnak nevezett férfi lesz itt,  egy kicsit pedig abban bízva, hogyha mégis vele kell szembenéznem képes leszek hatni rá. Igaz, hogy Lotte volt mindig az, aki egyetlen szavával az ujjai köré tudta csavarni az apánkat, de azért néha nekem is megvolt a trükkjeim, ha szükségem volt rá. Nem áltatom magam, tudom, hogy az eltünésemmel nem csak fájdalmat okoztam, hanem csalódást is. Olyan hatalmas csalódást, amit nem lehet jóvátenni egy-két hízelgő szóval.
Szemtől szemben állni a húgommal, nem csak felemelő, hanem ijesztő is. Már nem csak az én kistestvérem látom magam előtt, az ártatlan, csodálkozó tekintetű lányt, akit hátragytam évekkel ezelőtt, hanem sokkal inkább apám vonásai köszönnek vissza rám. Ugyanaz a merev tekintet, szikrázó pillantás, szigorú megjelenés. Hát sikerült neki, monsieur DuPont a maga arcképére formálta a testvérem. Azt hiszem mindig is ez volt a terve, és a távozásom után különösebb erőfeszítés nélkül el is érte nála. Nem bízom Charlotte-ban sem. Hogyan is tehetném? Hiszen már nem vagyok egészen biztos abban, hogy ismerem őt. Már nem az én kishúgom, sokkal inkább egy robot, amit apánk saját kezűleg hozott létre. Mégis, könnyebbnek érzem a lelkemre nehezedő súlyt így, hogy vele kell beszélnem és nem magával  farkassal kell szembenéznem. Leülök, de még soha nem éreztem magam ennyire kényelmetlenül egy ilyen komfortos fotelben. Kezdem azt érezni, hogy tényleg hiba volt személyesen eljönni.
- Gratulálok. Részed egy darabja mindig is erre vágyott. Elismerést és megbecsülést. apánk kegyeit keresni szinte lehetetlen feladat, ő nem alkuszik meg, nem köt kompromisszumot, egyetlen igazság létezik, amit Ő annak gondol. Így hát elég nagy elismerés, hogy egy ekkora feladatot képes volt rábízni Lotte-ra.
- Whiskeyt! Duplán. Úgy érzem, hogy most mindenféleképp rám férne egy kis szíverősítő. Régebb soha nem ittam whiskeyt, mondhatni azóta vált a „szokásommá, ” hogy Tiger az életem része. Néha, esténként jól esik hozzá bújni, beszélgetni és néha leöblíteni a torkomat egy kis whiskey-vel. Habár az alkoholt változatlanul nem bírom, éppen ezért is igyekszem kerülni.
- Köszönöm. Nem tudom miért, de ebben a pillanatban teljes mértékben elhiszem, hogy nem fog beárulni. Talán tényleg maradt még benne anyi testvéri szeretet, ami nem enged meg neki egy ekkora árulást. Ellenkező esetben én is megtenném ezt érte.
- Úgysem állíthattad volna meg! Mathias mindenképp bosszúra esküdött fel, és biztos vagyok abban, hogy nem ez volt az egyetlen és utolsó próbálkozása. Éppen ezért félek attól, hogy a new york-i cég ezentúl jó kis alibi lesz neki, hogy ide-oda utazzon az Egyesült Államok és Európa között. További szavai egyáltalán nem nyugtatnak meg, sőt, még idegesebben fészkelődök ültömben. Ha töltött nekem italt, átveszem és belekortyolok. Idegességemenen most az alkohol sem segít, de legalább lefoglalom magam valamivel, amíg gondolkodom. Még mindig kissé zavart, gondolatoktól ködös tekintettel nézek a testvéremre. Annyi mindent kellene mondanom és kérdeznem, mégis alig bírok megszólalni.
- Reménykedtem abban, hogy nem apa lesz itt, de ha mégis Ő állna velem szemben, azt hiszem megpróbáltam volna meggyőzni őt arról, hogy engedjen el végre. Egy halottat üldöz. Céline már nem létezik, Ő évekkel ezelőtt meghalt. Azt hiszem egyszerűen csak szembe kell néznem a démonjaimmal. vagyis a családommal. Ismét belekortyolok az italomba.
- Sem én, sem pedig Assia nem fog soha többé ehhez  családhoz tartozni. Ebben egészen biztos vagyok. Már régen nem érzem magam DuPontnak. Talán soha nem is voltam az igazán.
- Már nem vagyok egyedül Charlotte. szeretném, ha ezt átadná apámnak, ha arra kerül a sor. - Sem engem, sem a gyerekeimet nem bánthatja senki. Tudom, kicsit nagy a szám, de muszáj erősnek és megingathatatlannak tűnnöm, mert csak így lehet súlya a szavaimnak. Rettegek attól, hogy egyszer eljön apa bosszújának is az ideje,  ígyhát amolyan kétségbeesett próbálkozás mindaz amiket most mondok.
- Tudod, hogy mit terveznek? Nem vagyok biztos abban, hogy elmondaná, ha tudna bármit, de azért megpróbálom. Egy újabb nagyobb korttyal csillapítom az idegességem.
- Akkor, most itt élsz te is New Yorkban? Ő a testvérem, és szeretem. Mindig is szerettem, de évek óta nem reménykedek abban, hogy még valaha lesz közünk egymáshoz. Most, ahogy itt ülünk egymással szemben, mégis tudni akarok róla mindent. Mindent amit csak lehet.
- Hiányoztál.. csak úgy kicsúszik ez a kis vallomás az ajkaim között, mint az igazság, ami utat akar törni magának bármi áron.

Tényleg meglep, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy személyesen idejöjjön. Hisz a családunk elől menekül már évek óta, most mégis mégis itt áll az irodám ajtajában. Bár abban kezdem magam egészen biztosnak érezni, hogy nem engem keres. Talán apával akar beszélni. Talán és talán, túlságosan sok ebben a talán. Akármennyire is haragszom rá, azt nem tudtam volna megtenni, hogy egyszerűen elküldjem. Bár ennek fényében értem, hogy miért hazudott Minnie egérnek a nevéről.
Célie, Célie, sokáig nem értettem, miért nem beszélt nekem róla, hogy mit érez, mennyire rossz neki. Hogy miért nem avatott be és miért tesz úgy azóta is, mintha másik bolygón élne. Lassan mérem végig a feje búbjáig. Nos, Minnie mouse igen csak vak, ha nem vélt felfedezni közöttünk semmi hasonlóságot, ha meg sem fordult a fejében, hogy ez a nő talán valamiféle oldalról rokonunk. A jó szívem, hogy nem pont a magas intelligencia hányadosa miatt kapta meg végül az állást. Ráadásképp jól végezte most éppen a dolgát, nem engedte be az ismeretlent, helyette kvázi rákényszerítette, hogy lépjen ki a fényre és mondja meg az igazi nevét. Kap majd valami ajándékot érte, el ne felejtsem!
- Nocsak! - kérdései lennének, ó Célie, nekem is lett volna ezer, tudod? Ezer és ezer kérdésem. Az, hogy most látom, legalább azon a téren megnyugvást ad, hogy biztosan életben van és nem történt mégsem valami gyanús körülményű szerencsétlenség. Nem, ezt nem apa miatt gondoltam, hanem a seggfej férje miatt, aki képes volt elraboltatni egy gyereket. - Tedd fel őket. - mert az én ezer kérdésem már lényegtelen, most ő döntött úgy, hogy felkeres, nem nekem kell kérdeznem. Egyébként sem hiszem, hogy olyasmit hallanék, ami....mindegy. A "rettegtem" hallatán megdobban a szívem. Biztos félt akkor, rettegett. Elvették a gyermekét, másik országba akarták elvinni. Borzasztó lehetett, én fel sem tudom fogni mennyire. Azt viszont ennek fényében értem, hogy miért félt. - Ő sosem fog idejönni, utálja ezt az országot. - rázom meg a fejem és remélem, hogy ezt elhiszi nekem. Sosem csalnám őt csapdába meg ilyesmi, még akkor sem, ha borzasztóan megbántott. - Bár ennek ellenére mégis megmondtad az igazi neved és bejöttél azon az ajtón. - mert tényleg megtette. Tehát vagy végleg el akart valamit vágni, vagy nem is tudom. Bizonyára meglepődött, amikor olvasott a családjáról, akik nagyon is itt kívánnak üzletet bővíteni. Nem mintha elmesélném, hogy mi volt az én háttérindokom erre, hogy van egy férjem, aki nem is engem vett el, hanem egy álnevet és akinek megmondani se vagyok képes az igazat...hagyjuk. Erről senkinek sem beszélek. - Igen, rám bízta apa az itteni céget. - és tudod Célie, baromira sok könyörgésbe, érvelésbe és ajánlatok sokaságába került, hogy végül rábólintson.
Mivel elég ostobán fest, hogy ő már leült, én pedig nem, az italos asztalhoz sétálok. Persze, ő anyuka, tehát nyilván totálisan más életmódot élünk, mégis: - Egy italt? - ha kér, akkor viszek neki, ha nem, akkor csak a saját vérnyomásom megsegítésére viszek egyet és leülök vele szemben az asztalomhoz. Némileg hűvös pillantást kap a kérésére. Mégis mit képzel, valami spicli vagyok? - Nem fognak tudni arról, hogy itt jártál. A pöcs férjeddel egyébként sem beszélek. - csak utána erőltettem, hogy jelen legyek, ha apához jött, miután kiderült az egész gyerekrablásos történet. Egyébként abszolút nem vagyok rá kíváncsi és nem is értettem, mégis minek járkál hozzánk. Hátradőlök a székben, tényleg szeretnék rágyújtani, francba a szabályaimmal. Szóval nem fogok. - Sajnos jóval később tudtam meg csak, hogy ez egyáltalán megtörtént. Addig apa nem beszélt rólad velem. - meglötyögtetem a pohárban az aranyló italt - Sajnálom, hogy Mathias akkora görény, hogy bántani tudott titeket. - ezt őszintén mondom. Annak a szegény kislánynak sosem lett volna szabad ilyesmit átélnie. - Tudtommal semmit a nyilvánvalón kívül. Hogy New Yorkban élsz és van egy kislányod. Éppen ezért kapcsoltam le az elosztót és ki a telefonomat, mielőtt bejöttél. - biztonsági intézkedések ugyebár. Apámból elég sok mindent ki tudok nézni. Érződik rajta, hogy tényleg fél. Fél a saját apjától és jogosan. - De tulajdonképpen, mit keresel itt? Ha bárki más ülne ebben a székben, lehet, hogy nem mehetnél már ki sem az épületből. Apánk ugyanis vissza akarja kapni a nagylányát, az ő hiányában pedig az unokáját. Mathias addig tömte ezzel a fejét, hogy eldöntött tényként kezeli a kérdést és fekete-fehéren. Vagy az egyik út, vagy a másik. - ez pont olyan szarul hangzik, mint amilyen a helyzet is valójában. Persze nem hazudtam, apa soha nem fog idejönni. Csak úgy nem. Velem minden nap beszél, ehhez a rutinhoz ragaszkodik. De, ha tudna erről a látogatásról....inkább nem gondolkodnék ezen. Tőlem biztosan nem fogja megtudni. Csak ezután nézek rá, nyilván évek után nem ezt akarja hallani valaki az apjáról, de muszáj tudnia.

~ megjegyzés ~  ★ ~

Lotte & Céline

During life's highs and lows, hurts and happiness, a sister is always there.

Tudtam abban a pillanatban, amikor beléptem ennek az átkozott épületnek az ajtaján, hogy hatalmas hibát követek el. Habár soha ne voltam érzelmileg közel a családomhoz, az eltünésemmel azt a maradék érzelmet is kinyírtam, ami hozzájuk kötött. Legalábbis...azt hittem egészen addig, amíg el nem olvastam azt a bizonyos cikket a DuPont vállalat terjeszkedéséről Amerikába. A hiányuk azt hiszem akkor kezdett el újra elhatalmasodni rajtam. Minduntalan arra gondoltam, hogy vajon anya hogy van, mit csinálhat, mennyire dolgozta fel elsőszülött lánya hiányát? Egyáltalán mennyit tudhat a valóságról, vagy még mindig vakon él apánk mellett. Mert mindig is az volt a legkönnyebb. Az én édes kishúgom pedig, aki a legártatlanabb az egészben ott maradt egyedül apánk mérgező kezei alatt. Sajnálom, hogy nem vonhattam bele a terveimbe, de egyszerűen túlságosan kockázatos lett volna, ha bárki is tud arról mit tervezek. Nem csak miattam, hanem miatta is, mert ki tudja mit műveltek volna vele, ha kiderül, hogy cinkostársam volt. Több mint öt éve tehát együtt élek a tetteim következményével. Nem állítom, hogy nem lett könnyebb az idő múlásával, de azért még ennyi idő távlatából is sokszor összeszorul a gyomrom ha a DuPontokra gondolok. Nem könnyíti meg a mindennapjaimat, hogy ennyire közel vannak hozzám. Féltem a lányomat, a családomat, és önmagamat is.
Veszek egy mély levegőt mielőtt lenyomom az ajtó kilincset, hogy aztán belépve az irodába szembe találjam magam az én édes kishúgom. Aki már nem is annyira kicsi, és talán már nem is az az édes lány, akire emlékszem. Milliószor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne újra látni Őt, milyen jó lenne újra magamhoz ölelni. Bocsánatot kérni tőle és megígérni, hogy ezentúl mindig vele maradok. Ezt kellene csinálnom, de helyette csak állok vele szemben bizonytalanul, arcvonásaimat megkeményítve figyelem mozdulatait. Nem vártam, hogy a nyakamba veti magát, de távolságtartása azért a szívembe döfi azt a tőrt.
- Ami azt illeti néhány kérdésemre válaszolhatná próbálom előadni a kemény nőt, a megrendíthetetlent, de legbelül remegek, mint egy nyárfalevél. Közelebb sétálok én is az asztalához, hogy a vele szemben elhelyezett, igencsak kényelmes fotelbe üljek. Hiába a puha kényelem, én feszültnek érzem magam.
- Igazság szerint abban bíztam, hogy apa nincs itt. nem fogok hazudni, most éppen azon van a lényeg, hogy őszinte legyek vele. - Őszinte leszek veled Lotte, rettegtem, hogy netalán apa van idebent. Nem akarom még egyszer átélni azt a pillanatot, hogy a karomból tépik ki a gyerekem, akit aztán napokig, kétségbeesetten keresünk. Már így is elég sok trauma érte őt fiatalkora ellenére.
- Te leszel a New York-i kirendeltség vezetője? gondolom, hogy ez lehet a helyzet, különben nem ő ücsörögne itt. Gratulálnék, de azt hiszem, hogy ebben a helyzetben az nem helyénvaló.
- Mathias és apa nem szerezhet tudomást arról, hogy itt jártam. igen, még kérni is van pofám. - Mennyit tudsz arról, hogy Mathias felkutatott és meg is talált minket? Apáék tudnak rólam bármit is?

Nem túlzás, ha a neve egyszerűen hűvös folyamként árad a tudatomba. Dominique, aztán Céline, de miért mondott fals nevet, amikor megérkezett? Ráadásképp szinte érzem, hogy Minnie mouse kellően az agyára mehetett. A múltkor elég velős leckét kapott arról, hogy ha azt mondom senki nem jöhet be, abba mindenki beleértendő. Ő is. Most megtehetném, hogy vonalba hívom apát, hogy hallja ezt. Hallja az idősebb lányát, amint legyárt valami kifogásfüzért, vagy nem tudom..nem tudom miért van itt, hogy minek jött el. Biztos olvasta a neten, hogy átjött a cég. Talán csak nem akarja, hogy megint bántódás érje a kislányát. Egy nevetséges gondolat próbálja velem azt mondatni, hogy talán rólam tud és velem szeretne találkozni, nem apával.
Ám valahogy ezt az egészet sikerül kizárni, még hivatalosan sehol nem jelentem meg, a cikkek, amik lejöttek, csupán tényközlők voltak arról, hogy a francia cégcsoport az Államokba érkezett. Nem véletlenül vándorol egy kisebb summa mindig a sajtósok zsebében. Legalábbis a kezdetekben, aztán már jöhet hideg-meleg, ha már fut a szekér.
Annyira nagy kedvem lenne elszívni egy átkozott cigit, de én magam hoztam rá szabályt, hogy nem lehet. Proli dolog bagószagban fogadni bárkit is, ez nem valami lebuj, hanem egy cég. Ettől még szeretnék magasról tenni a szabályaimra és rágyújtani, hogy legalább pillanatnyilag elmúljon a remegésem. Célie itt van, mert ide akart jönni. Nem kerestettem, nem is kerestem azóta, hogy az első időkben az összes létező kamu e-mailemről írtam az ő összes kamu e-mailjére, amit ismertem és sosem érkezett válasz. Persze azt sem tudtam annak idején, hogy terhes. Tőlem nem kért segítséget és ezt azt hiszem elég világos képet fest róla, mennyire is bízott bennem már otthon is, a saját világunkban.
Azt hiszem a kelleténél jobban tisztában vagyok azzal, hogy mikor is nyílik ki az az átkozott ajtó. Elég gyerekes lenne viszont nem ránézni, nem szólni hozzá, szóval karba tett kézzel fordulok meg. Milyen régen nem láttam! Sokkal...másabb most előttem, de egymillió ember között is felismerném a nővéremet. Mondjuk nem tudom miért gyökereznek le a lábaim, egyszerűen csak belefagyok a pillanatba és csak nézem őt. - Céline. - én nem tudom a becenevén megszólítani..nem megy. Annyira sok minden kavarog a fejemben, hogy formatálja az agyam és nem tudok egyetlen mondatot sem kinyögni. Van-e egy percem? Jézusom..
- Beengedtelek, nem igaz? - oké, fog ez menni. Végtére is nem túsztárgyaláson vagyunk, ahol váltságdíjakról kellene beszélgetnünk. Nem is tudom, ez a gáz hasonlat miért jutott egyáltalán az eszembe. Az asztalomhoz sétálok és leülök, úgy legalább nem feltűnő, hogy remeg mindenem. Hogy izgatott vagyok, ideges, dühös, sértett vagy frusztált, azt még magam sem tudom. Lehet, mind egyszerre. - Mit tehetek érted? - mert nyilván nem ok nélkül jött ide. - Meglep, hogy felbukkantál. - így, ennyi év után. Miért? Biztos vagyok benne igazság szerint, hogy nem velem akart találkozni, nem rám számított. - Ha apát remélted, ő nincs az országban. - nem tudom, hogy ezzel csalódottá teszem vagy éppen megnyugtatom vele. Felhívhatnám éppenséggel, hogy beszéljenek, hogy hallja őt. De...a biztonság kedvéért kikapcsolom az elosztót, áramtalanítom a gépet és kikapcsolom a telefonom. Paranoid? Ki, én? Ugyan...de. Ha apámról van szó, sosem lehetek elég óvatos. Majd Minnie egérnek is felhívom rá a figyelmét, hogy fogja be a száját, ha szeretne még velünk dolgozni.

~ megjegyzés ~  ★ ~

Lotte & Céline

During life's highs and lows, hurts and happiness, a sister is always there.

Most, ahogyan ezt a teljesen értelmetlen vitát folytatom az egyáltalán nem kedves, és semmiképp nem profi recepciós hölggyel, újra tudatosul bennem, hogy mennyire nem hiányzott nekem ez a világ. A képmutatás, a megjátszott kedvesség, az üres fecsegések. Nyilván, van olyan része a régi életemnek, ami nagyon hiányzik, de összességében örülök annak, hogy mindezt magam mögött hagytam már.
- Ugyan már kedvesem, kicsit túlzás, hogy végzed a munkádat. Mondjuk azt, hogy fontoskodsz, de ettől még nem leszel fontos. nem tudom, hogy apám hogyan intézi a személyzet ügyeit mostanában, hogy az elmúlt közel fél evtizetdben miben és mennyit változtak a szokásai, de ha egy kicsi is megmaradt benne abból a vaskalapos emberből, akit ismerek, akkor tudom, hogy nincsenek túlbecsülve az alkalmazottak és azt is tudom, hogy számára senki nem pótolhatatlan. Ennél kevesebbért még rúgott ki embereket.
- A nevem nem, de az arcom sokatmondó lesz, hidd csak el. unom. Nagyon unom már ezt a semmirekellő nőt, ezt a túlbuzgóságot amit tanúsít. Nem tudom, hogy miben reménykedik, de ennél többet kell nyújtania, ha azt akarja, hogy a DuPont cég feje egyáltalán megjegyezze a nevét. Kisebb porszem ő ebben a gépezetben, mint azt gondolja. Igyekszem nem többet foglalkozni az ifjú hölggye, mint amennyit érdemel, de szerencsére egy-két éles megjegyzés után feladja a próbálkozást és az iroda felé sétál. Türelmetlenül és mostmár egyre izgatottabban álldogálok egyik lábamról a másikra, igyekezve megtartani a hidegvérem és nyugodtságom. Kissé lábujjhegyre pipiskedek, abban remélve, hogy mielőtt becsukódik az ajtó megpillanthatom, hogy ki ül odabent, de sajnos erre nincs lehetőségem. Még nem lenne késő elmenekülni, messze szaladni innen és soha vissza nem nézni. Félek, hogy odabent apám szigorú tekintete vár majd rám, rettegek attól, hogy újra az éhező kutyák elé dobna, de azt is tudom, hogy meg kell tennem ezt a lépést. A gyerekem jövője és biztonsága érdekében. Soha többé nem rángathatja ki senki őt a karjaimból, mint ahogy azt Mathias tette msáfél évvel ezelőtt. Megpróbálok újra nyugalmat erőltetni erőltetni magamra, amint ismételten felbukkan a recepciós hölgy, de kétlem, hogy teljes mértékben sikerül palástolni az iegességem.
- Köszönöm... elégedett és gúnyos mosoly társul a szavaim mellé, mielőtt megindulok a végzetem irányába. Az ajtó előtt még egy pillanatra megtorpanok. Innen már nincs visszaút, már nem menekülhetek el. Megigazítom a kabátomat, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy hajléktalan majd bekopogok az ajtón. Egyszer, aztán másodszor is. Határozottan markolok rá a kilincsre, hogy kinyithassam az ajtót, megtéve ezzel a végzetem felé vezető első lépést. Nem is tudom pontosan, hogy mire számítok odabent. Apa dühtől kivörösödött fejét, haragos tekintetét, a kubai szivar jellegzetes szagát, a kölnijének émelyítő illatát. Apám tekintete helyett azonban a húgom törékeny alakját pillantom meg, miközben látszólag idegesen sétál le-fel a kitűnő minőségű szőnyegen. Becsukom magam mögött a sötétített üvegű ajtót, de nem lépek bennebb. Egyszerűen nem tudok megmozdulni. Egyszerre félek és izgulok. Olyan jó látni őt, az eltelt években rengetegszer gondoltam rá. Szerettem volna felhívni, elmondani neki mindent, de nem mertem ekkorát kockáztatni. Most mégis itt vagyok, több mint év elteltével, gyorsan zakatoló szívemmel a mellkasomban. Egyszerre rettegve és remélve.
- Szia Lotte köszönök neki halkan, kissé rekedtes hangon. Tekintetemmel az övét keresem. Rengetegszer elképzeltem milyen lesz találkozni vele, de most mégsem tudom, hogy mit kellene mondanom vagy tennem.
- Van egy perced? beismerem, talán nem ez a legjobb módja annak, hogy társalgás alakuljon ki köztünk, de az agyam, mintha leblokkolt volna és nem találom a szavakat. Testvérek vagyunk mégis idegenként állunk egymással szemben.  

A lány továbbra is úgy van vele, hogy te csupán egy középszerű, zavaró tényező vagy a mai napjában és nem tudja, igazából mihez is kezdjen veled. Sokszor olvasott már bizarr történeteket olyanokról, akik egyszerűen nem akartak egyetérteni egy-egy vállalat vagy cégcsoport tevékenységeivel és mindenféle dolgokra vetemedtek. Arra gondol, hogy talán te is ilyen lehetsz, ezért nem akarsz igazából semmit mondani magadról, sőt, még rendes indokot sem hoztál fel, miért akarod látni az ő főnökét. Természetesen a munkahelye fontos számára.
- Talán ki akar rúgatni azért, mert végzem a munkámat? - kicsit gúnyos a hangja, nem hinné, hogy te bármire is képes vagy, ugyanis ahhoz, hogy ezt megtehesd, rajta kell átjutnod. Neki pedig nem áll szándékában beengedni téged. A kisasszony világosan utasításba adta, hogy senkit nem fogad. Ő pedig minél jobban szeretné az összes kérést teljesíteni, mert akkor hasznossá válhat, egy bizalmassá. Úgy méregeti a két kezed az asztallapján, mintha legalábbis csigák másznának ott. Enyhe fintorral feljebb tolja az orrán a kamuszemüveget.
- Sajnálom hölgyem - nyomja meg a szót, nem mintha hölgynek gondolna -, hogy nem tetszenek magának a szabályaink, de ne tegyen úgy, mintha ismernék itt magát. A neve semmit nem mondott a főnöknek. - kecsesen megvonja a vállát, hisz azt sem akartad, hogy szóljon, itt vagy és be akarsz menni. Lásd be, gyanús vagy neki és ettől nemigen fogod tudni eltéríteni. Méreget, bár nem feltűnően csinálja. Azon gondolkodik, vajon valakinek a kis szeretője voltál-e. A kisasszonyról nem gondolná, hogy a nőket preferálja, de ha így is lenne, olyasvalakivel lenne, aki nos..elegánsabb, kifinomultabb és nem balhézik egy íróasztalnál. Éppen ezért nem mondja el, hogy a család mely tagja tartózkodik az ajtón túl. Nem akar ő lenni az, aki egy esetleges szeretőt bevezettet az irodába. Bár a pletykákat és vitákat ő maga is szereti meghallgatni.
- Szóval az imént hazudott a nevéről, vagy most hazudik? - diadalittas mosoly jelenik meg az arcán. Végre hazugságon kapott. Céline, Dominique ez már kapásból két személy és nem tudja, nem is tudhatja, vajon melyik az igazi. Most már biztos benne, hogy valami nem megfelelő kapcsolat fűz a családhoz és most be akarsz valamiért jutni. Lassan felemelkedik az asztaltól, megigazítja a szoknyáját és az iroda felé indul. Jobb lesz, ha a kisasszonynak személyesen mondja el ezt az egész helyzetet és majd dönt róla, hogy kívánja-e kezelni, vagy sem.
- Ha megbocsát.. - köhint udvariasan és nem emlékeztet rá, hogy a helyiség be van kamerázva, mert reméli ilyesmivel azért tisztában voltál, amikor beléptél a földszinten. Udvariasan kopog és benyit. Azonnal belülről fekszik rá az ajtólapra. - Miss Duponte, sajnálom, amiért zavarom, de az a nő nem tágít innen. Most más nevet mondott, bizonyos Céline-t. Úgy gondoltam jobb, ha tud erről. Ki tudja miféle nő az..tudja. - köhint, nem akarja kimondani sem a prostituáltat, sem a kitartottat, sem semmi mást, nehogy ítélkezőnek tűnjön. Pedig az. Bár a felszín alatt azért nem lenne ellenére egy kitartott státusz. Akkor most az ő lábán is lehetne egy 700 dolcsis cipő.

Fáradtan felsóhajtok, amikor meghallom a kopogást. Úgy látszik nem voltam elég világos, vagy az amerikaiak egyszerűen nem értik, amit mondok. Csípőre tett kézzel fordulok el a dobozaim elől. A lány pedig csak hadar és hadar, de megüti a fülemet az a név. Céline? Az nem lehet! Mit keresne ő itt? - Nyugodjon meg, majd én elintézem. Küldje csak be. - sétálok az asztalomhoz és helyet foglalok a székemben. Miért jött ide a nővérem? Mit akar? Nem, kizárt, el sem akarom hinni. Lehetetlen, hogy ennyi idő után most úgy érezte, fel kell bukkannia itt. Talán apával akart találkozni? Rám bizonyosan nem gondolt, hisz évek óta még egy e-mailt sem volt képes küldeni valami kamu címről, nemhogy felhívni. Haragszom rá, amiért ott hagyott egy szó nélkül, azt sem mondta el hová megy, kivel megy és miért. Semmit. Egyszerűen felszívódott, nem törődve azzal, hogy vajon én ezt hogyan élem meg.

A lány kisétál hozzád, nyilvánvalóan nem voltak ínyére a bent hallottak. Persze megerősítést nem nyert a gyanúja, de a kisasszony is talán pont a botrány miatt fog téged behívni. Talán tényleg ismer, hívjanak bárhogy is. - Várják odabent. - kegyesen int az ajtó felé olyan pillantással, hogy nehogy azt képzeld, bekísér. Pedig szívesen tenné, szívesen hallgatózna egy kicsit, hogy mégis ki lehetsz te, aki csak így bebocsátást nyersz miután hazudtál magadról.

Képtelen vagyok egy helyben ülni, mintha ez egy tök természetes, sőt, hétköznapi látogatás lenne. Mert nem az, és nem én döntöttem így, hanem ő. Évekkel ezelőtt. Járkálni kezdek, de csak a szőnyegen, hogy legalább az magába szippantsa a cipőim hangját. Miért jöttél ide Céline? Miért?

~ megjegyzés ~  ★ ~

Lotte & Céline

During life's highs and lows, hurts and happiness, a sister is always there.

Tudtam amikor elindultam, hogy ez egy nagyon-nagyon rossz ötlet, mégis rábeszéltem saját magam arra, hogy szükséges. Olyan régen nem találkoztam senkivel a családomból, hogy azt hiszem tényleg hiányoznak. Tudom, hogy hatalmas kockázatot vállalok azzal, hogy itt vagyok, de muszáj választ kapnom a kérdéseimre. Tudnom kell, hogy mennyrie vagyok biztonságban, hogy Assia biztonságban van, hogy nem fog felbukkani az apja a semmiből újra és viszi magával. Hosszú idő telt el azóta, mégis még néha látom álmomban Mathias dühtől csillogó szemeit, érzem arcomon csapodó öklének erejét. Nem tudom elfelejteni az érzést, amikor magamhoz térve realizálódott bennem, hogy Assiat magával vitte. Nem engehetem, hogy ez még egyszer előforduljon. Ha az kell ehhez, hogy a saját családom után nyomozok, akkor megteszem. Egyáltalán nem tetszik ahogy az íróasztal mögött ül hölgy, kioktatató, már-már lekezelő stílusban beszél velem. Nem tudhatja, hogy ki vagyok, de azért mindenképp érdemes lenne visszavennie az arcából.
- Ha mindenkivel ilyen lekezlő stílusban beszél kedvesem, akkor nagyon hamar az utcán találja magát hajolok hozzá közelebb, mindkét tenyeremmel az íróasztal lapján támaszkodva. Kezd elegem lenni abból ahogy játszadozik itt velem, ehhez sem kedvem, sem energiám nincs. Nem azért jöttem el idáig, mindent köckáztatva, hogy ilyen felszínes libákkal vitatkozzak a semmin.
- Recepciós létedre eléggé ki van nyilva a szemed, remélem nem kell panaszt benyújtom a fogadtatásomat illetően, nem nézik jó szemmel az ennyire színvonalatlan fogadtatást. Apámat ismerve, egyáltalán nem szívleli, ha valaki addig nyújtózik, amíg már nem éri a takaró és ez a fiatal hölgy már régen átlépett minden képzeletbeli határt a jómodor és gorombaság területén.
- Jobban ismerem, mint ahogy azt képzeled. kacsintok rá a kijelentésem végén. Mostmár tényleg fogytán van minden türelmem, az időmről nem is beszélve, nemsokára rohannom kell vissza a gyerekekhez. Egyértelmű, hogy ez az idegesítő perszóna nem fog semmilyen információt megosztani velem, arra pedig egyáltalán nincs időm, hogy itt üljek és varjak addig amíg valaki ki nem jön az irodából. Nem tehetek mást, szembe kell néznem a félelmeimmel, ha már eljöttem idáig, nem futamodhatok meg. Mosolyt erőltetek az arcomra, nem akarom, hogy lássa rajtam a ktségbeesés és félelem szikráját. Erősnek akarok mutatkozni, habár pontosan tudom, hogy azonnal elgyengülök, amint megpillantom azt aki odabent ül. Nem is tudom mire számítok igazán, vagy kinek örülnék a legjobban. Apa talán szóba sem állna velem, anyám sírva boruln a nyakamba, de a húgom? Fogalmam sincs hogyan reagálna a tékozló lány visszatérésére. Mindenki közül talán ő sínylette meg legjobban az eltűnésem.
- Ha lennél olyan kedves, felemelni a telefont és szólni, hogy Céline van itt talán képes leszek eltekinteni az előbbi udvariatlan fogadtatástól és megmarad az igencsak jól fizető munkád. még fel is veszem a telefonkagylót és magabiztos mosollyal az arcomon nyújtom át neki. El is felejtettem, hogy milyen jó érzés a hatalmam használni ahhoz, hogy bármit képes legyek elérni. Nem mintha lenne még bármiféle hatalmam, azt elvesztettem akkor, amikor hamis személyazonosságot csináltatva magamnak megszöktem az országból.
- Köszi... teszem még hozzá mézesmázas hanggal, miközben egyre türelmetlenebbül várom, hogy megejtse azt a hívást. Mindenféle érzelem és gondolat kavarog bennem, nagyon félek, hogy megbánom ezt a pillantot.

A lány kissé megvető tekintettel pillant végig az érdeklődőn. Szeret fontoskodni és most kiemelten fontosnak érzi magát, hogy ő döntheti el, ki mehet be Ms. Duponthoz és ki nem. Te pedig nem tűnsz úgy számára, mint akit be kellene engednie. Felszínes a végletekig, ráadásul még fiatal és ez az állás egy jó ugródeszka neki, mindenben tökéletesen akar hát teljesíteni. - Ez nem az a hely hölgyem, ahol érdeklődőket fogadunk. Ha a cégre kíváncsi, tekintse meg a honlapot. - és feléd csúsztat az asztalon egy ízléses névjegykártyát, amin minden fontos elérhetőség megtalálható. Hiába tiltakozol azonban, már fel is emeli a telefont és beszél az illetővel a dupla szárnyú ajtón túl. Elégedetten rakja le, tehát jól csinálta. Nem engedett be a kisasszonyhoz, ahogy mondták neki. - Maga valami újságíró? - tolja le az orrán a nyilvánvalóan is kamu szemüvegét. - Mert, ha csupán információkat akar, ahhoz képest elég jól tájékozott a DuPont családdal kapcsolatosan... - sóhajtva mér végig, ő semmit sem tudott erről a cégcsoportról eddig, amikor az interjúra jött, mindent elolvasott amit talált és amit sikerült lefordítania az ilyen-olyan cikkekben. Tologatni kezdi az egeret, mintha valóban készen állna arra, hogy időpontot keressen neked. - Ha mégis így lenne, délután négyig fogadunk partnereket. Ha mégis újságíró és egy interjút szeretne... - lelkesebben mér végig, mert talán őt is kikérdezed és a neve megjelenhet nyomtatásban vagy egy hírportál hasábjain. - Akkor zavar, ha csak valami kíváncsi szomszéd már megint, akinek nem tetszik, hogy felvásárolták azt az épületet Queensben. - forgatja a szemét is, látszólag már jártak itt egy páran. Végképp összezavartad már a fejét, hisz akárki lehetsz, ő pedig a kis buta pletykálkodáson túlmenően nem szeret komplexen gondolkodni. A reszelő is megáll a kezében egy pillanatra. - Nocsak, maga milyen jól ismeri Mr. DuPontot.. - negédes mosoly jelenik meg az arcán, csak nem valami nőcskéje vagy a kisasszony apjának, akit menesztettek és most pénzért jött? - Vagy csak szeretné őt ismerni? - vált át kissé pimaszba, de manapság már ő sem tudja, kiben mi lakik. Noha sosem találkozott a Franciaországban székelő nagyfőnökkel, de mindig úgy képzelte, hogy idősödő kora ellenére is biztosan sármos, amolyan alvilági verzióban még szexinek is nevezhető. - Mert nem hiszem, hogy ezt abban az irodában elő kellene adnia.. - ingatja a fejét rosszallóan, mint egy szigorú apáca. Valójában már most utál téged, pedig csak feltételez. Most már inkább reménykedik benne, hogy egy queens-i aktivista vagy, aki a környezetért és a városkép megtartásáért jött ide kiverni a balhét. De akkor ő, Ő lesz itt a híres megmentő... - Nos, akkor megy..vagy várakozik?

~ megjegyzés ~  ★ ~

Lotte & Céline

During life's highs and lows, hurts and happiness, a sister is always there.

Szinte egészen biztos vagyok abban, hogy meg fogom bánni már magát az ötletet is, hogy eljöttem ide. Nem is tudom, hogy mire számítsak igazából, már lassan több mint öt éve nem tartoznak az életembe, én akartam így, én hoztam meg ezt a fájdalmas és nehéz döntést. Most mégis én vagyok az, aki itt áll mint egy szerencsétlen és azt sem tudom, hogy mit akarok igazából. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem akarom, hogy bárki is meglásson, aki a családomhoz tartozik, de mégis...tudnom kell, hogy ki van itt, ki vezeti a céget és mennyire vagyok veszélyben én vagy Assia. Mathias felbukkanása habár már több mint egy éve volt, mégis olyannyira friss az egész élmény, mintha csak tegnap lett volna. Szinte még érzem öklét lecsapódni az arcomon, a fejem a falnak vágódni. Ha rá gondolok még elszorul a szívem a fájdalomra és félelmre, hogy soha többé nem láthatom a gyeremekem. Pokoli órák és napok voltak azok, amiket öntudtalanul, várakozva töltöttem el a gyermekem nélkül. Rettegek, hogy újra megismétlődhet minden, félek attól, hogy legközelebb Mathias egyszerűen szétloccsantja az agyam és magával viszi a lányom. Mostmár ott van nekem Axel is akire gondolnom kell, akiről gondoskodnom kell, nem engedhetek meg magamnak egyetlen bakit sem.
Abban a reményben jöttem el ide, hogy választ találok arra a kérdésre, ami azóta mocorog a fejemben, hogy elolvastam azt a bizonyos cikket a cég terjeszkedéséről. Remegő lábakkal, bizonytalanul lépek ki a hangosan csippanó felvonóbol, hogy lehetőségeimhez mérten a lehető legtöbb információt kihúzzam belőle. Nem tűnhetek bizalomgerjesztően a számára, a nyúzott, kopott kapucnis felsőmben, a farmenadrágban és sportcipőben. Igen, szeretem a divatot, az eleganciát, nem is érzem jól magam, hogyha slampos vagyok, de sokkal könnyebb elrejtőzni a tömegben átlagosan kinézve, mint feltűnően. Minden bizonnyal nem ilyen külsejü emberek szokták meglátogatni az öregem, ha tehetné szerintem dress kódot vezetne be még ide is.
A kapucnit lecsúsztatom a fejemről miközben kissé bizonytalanul lépkedek közelebb az recepció mögött ülő nőzhöz. Szemmel láthatóan unja a munkáját, talán fejben már valamelyim tengerparton sütkérezik koktélt iszogatva.
- Oh nem, nem, nem találkozóra jöttem. csóvalom meg a fejem, próbálva higgadtnak maradni az enyhén szólva lekezelő stílusa miatt. - Csak érdeklődni szeretnék. Beismerem, lehet, hogy ez nem éppen a legbizalomgerjesztőbb megjelenés sem viselkedés, én is bizalmatlan lennék a helyében.
- Öhm, ne kérem... hirtelen levegőt venni is elfelejtek a hölgy olyan gyorsan emeli füléhez a készüleket és már tárcsázza is a számot. Megfagy a levegő körülöttem egy pillanatra és a pánik kerülget, de szerencsére a családom még ennyi év után is hű maradt  nevéhez és nem pocsékol egyetlen percet se arra, akivel nem érdeke.
- Mint mondtam engem csak egy kis információ érdekelne, leginkább az, hogy ki vezeti a cégcsoportot? Mr. DuPont vagy esetleg valaki más? Miss. DuPont esetleg? fogalmam sincs ugyan, hogy a kishúgom mennyire lett bevonva a családi üzletbe, de valami azt súgja, hogy mostanra már igazi mini apa kupálódott belőle és simán el tudom képzelni, hogy ehhez hasonló nagy feladatokat bíz már rá az öregünk. Mindig is ő volt a kedvence, sosem titkolta, hogy reméli egyszer máltó lesz majd arra, hogy a helyébe lépjen. Nem kétlem, hogy Charlotte méltó lesz rá.
- Nem, köszönöm, nem lesz szükség időpontra, kétlem, hogy bármikor a közeljövőben vissza jövök még ide. fogalmam sincs, hogy a csajszi fejében milyen gondolatok kavaroghatnak, de nem vagyok abban biztos, hogy egyáltalán érdekli ez az egész kommunikáció kettőnk között.
- Talán nem a legalkamasabb pillanatban zavarom, visszajövök máskor.... nem, nem akarok vissza jönni de azt sem szeretném, hogy lebukjak, a feltűnő viselkedésem biztosan nem lehet bizalomgerjesztő. Közelebb hajolok a körmét lelkesen reszelő nőhöz, hogy szavaim biztosan célba érjenek.
- Mr. DuPont nem szereti, ha az alkalmazottja lopja a napot. Nincs valami papírmunka amivel foglalkozhat? Ha fontos a munkája...

Nagyon más ez az ország, mint amihez eddig szokva voltam. Nem figyel gyászhuszár külsejű őr, de papa sokszor telefonál. Azt hiszem hátrány, hogy megtanítottam a videohívásokra. Viszont megegyeztünk valamiben: megadja a teret, a próbaidőmet és ha problémamentes az első 6 hónap, akkor nem jön ide és nem ellenőrzi majd minden kimenő számlámat. Bár tudnék ennek hinni. Az irodám mindenesetre még nincs kész. Azt mondják sietnek, de nem teszik. A saját olvasatomban azt látom, hogy három hét alatt képtelenek voltak összehangolni a munkájukat. Példának okáért még nincs itt az irodabútorom. Csak egy asztalom van és egy hozzá passzoló székem. Végtére is, most én írok alá. Én döntök és azt hiszem meg is találtam az első, tökéletesnek tűnő befektetést. Már csak el kell érni, hogy az épületet a megfelelő áron kaphassuk meg.
Az is két hétbe került, hogy az - elvileg - velünk dolgozó fejvadász találjon két megfelelő asszisztenst, akik bajlódnak a faxokkal, e-mailekkel és telefonokkal. A többiekről nem is beszélve. Lassan hinnem kell papának, hogy ha akarsz valamit, csináld magad. Tehát én fogok interjúztatni és vele együtt kiválasztani is. Végtére is ki tudhatná jobban, mire van szükségem? Az újakkal úgyis mindig idő összecsiszolódni. Mint most is, amikor meghagytam, hogy senki ne zavarjon a lediktált neveken kívül, csak becsörög a telefon.
A sötét fából készült íróasztal mögött egy fiatal nő foglal helyet. Látszik, hogy a szemüveg, amivel a megjelenését próbálja komolyabbá tenni, nem dioptriás, csupán divatot kiszolgáló darab. Haja ügyes kontyba felcsavarva és messziről is édeskés parfümillatot áraszt. A belépő nőt úgy méri végig, mintha hajléktalan masírozna be a szent falak közé, ráadásul hívatlanul. A Ms. szólt volna, ha vár valakit. Mindenről szól. Kinyitja a nyilvánvalóan túl sokba került határidőnaplóját, noha memorizálta a mai névlistát már többször. - Nincs előjegyezve mára ilyen nevű hölggyel találkozó. - trillázza negédes mosoly kíséretében. Most nyeregben érzi magát, hisz mindent tud, minden átfut a kezei alatt és kiváltságosnak érzi magát ettől. Persze, még nem tudja, hogy mindenki pótolható. - Ő pedig túl elfoglalt ember ahhoz, hogy csak úgy látogatókat fogadjon. -  lesajnáló mosoly, csak utána gondolkodik el rajta, hogy talán a nő lehet valaki fontos is. Talán valaki, aki munkát szeretne és ezáltal az ő beosztottjává válik később. - Azért megkérdezem, csak egy pillanat. - és tárcsáz is az irodába. - Elnézést a zavarásért, de egy bizonyos Dominique Chévalier szeretne Önnel találkozni.
Kelletlenül veszem fel az idegesítően hangos készüléket. - Nem ismerek semmilyen Dominique Chévaliert! Kérdezd meg mi a fenét akar, egyáltalán ki ő! Ha megint valami mániákus, akkor dobd ki. Ellenkező esetben...egyeztessen időpontot!- csapom le, oldja meg, azért vették fel.
- Ha megkérdezhetem, mi járatban a DuPont cégcsoportnál? - lejjebb tolja a szemüveget az orrnyergén, ahogy a filmekben látta és kíváncsian méregeti a fiatal nőt. - Ha fontos az ügy, előjegyezhetem időpontra. Ellenkező esetben várakoznia kell és talán ma be tud menni. - bájmosolyt vesz elő. Olyat, amivel kedvezményekért szokott folyamodni a kisebb üzletek férfi eladóinál. - Nos, Ms. Chévalier? - még mindig őt nézi átható pillantással.

~ megjegyzés ~  ★ ~

Lotte & Céline

During life's highs and lows, hurts and happiness, a sister is always there.

„ A DuPont cégcsoport New Yorkban költözik. Monsieur DuPont múltheti sajtótájékoztató keretein belül jelentette be, hogy a neves Francia cég az Egyesült Államok felé terjeszkedik. Kérdésünkre elmondta, hogy döntését nagyban befolyásolta...” újra és újre végig pörgetem a telefonomban a cikket. Az egész világ hirtelen felfordul körülöttem, szinte beleszédülök a gondolatba, hogy a családom ennyire közel lesz hozzám. Sokkal közelebb, mint amit szeretnék. Mindig is sejtettem, hogy a múltam egyszer utolér, de most, hogy ez meg is történik eluralkodik rajtam a pánik. Fogalmam sincs, hogy mit tudnak Mathiastól, hogy apa döntésének oka között szerepel a régen eltűnt lánya vagy ez csak a véletlen műve. Amióta erőszakkal elragadták tőlem a lányom, minden otthoni hír hallatán görcsbe rándul a gyomrom. Habár, az életem nem nevezhető a legbiztonságosabbnak Tiger mellett sem, mégis nagyob biztonságban érzem magam mellette, mint életem során a legtöbbször az apám akarata mellett. Megtanultam végre, hogy milyen szabadnak lenni, hogyan kell a saját akaratom szerint élni, meghozni a saját döntéseimet. Nem volt könnyű, főleg a legelején, amikor becsöppentem egy idegen országba, alig néhány hónap múlva egy kisgyerekkel bővülve. Hamar megtapasztaltam, hogy milyen az az élet, amitől mindig is védtek a szüleim, milyen nélkülözni, beosztani a pénzt. Aztán szépen kialakult az életünk, kemény munkával, de most minden egyben van. Legalábbis ezt gondoltam addig, amíg másfél éve Mathias fel nem bukkant, elindítva ezzel egy lavinát.

Három hét telt el azóta, hogy azt a bizonyos cikket elolvastam, és mostanra szinte teljes egészében képes lennék felidézni minden szavát. Sokat tanakodtam, hogy mi lenne a legjobb lépés ebben a helyzetben, hagyni és úgy tenni mintha semmiről nem tudnék, vagy feltérképezni a helyzetet és megpróbálni alkalmazkodni hozzá. Nem tehetem meg, hogy homokba dugom a fejem ismét, muszáj információkat szereznem rról, hogy a család melyik tagja van jelen és megtudni, hogy pontosan  mi is a céljuk ezzel az egész terjesztkedéssel. Pontosan nem tudom még, hogy hogyan is szeretném ezt kivitelezni, de elég elszánt vagyok ahhoz, hogy megkíséreljem a lehetetlent. Senkinek nem szóltam arról, hogy hol vagyok, valószínűleg úgyis lebeszélnének róla, majd Tigernek elmesélem a fejleményeket, ha haza értem. Hosszú percekig állok a felhők fölé magasodó, üvegépület előtt és csak az automatikus ajtót bámulom. Mintha ez a tehetetlenség segítség lenne, mintha bármit is megtudnék a bámészkodással. Nem tudom mit remélek, talán azt, hogy megpillantok egy ismerős arcot, vagy csak bátorságot gyűjtök arra, hogy átlépjem a küszöböt. Kabátom zsebébe csúsztatott kezekkel, az egyik szemközti épület falának támaszkodva figyelem a be és kimenő embereket. Remélek és várok. nem tudom mit csinálnlk, hogyha hirtelen megjelenni előttem apám tekintélyt parancsola arca. Assia oviban van, Axelt pedig pár órára bölcsödébe adtam, hogy elintézzem ezt ügyet. Nem akarom mindenhova magammal cipelni őt, a négy fal között sokkal biztonságosabb. Veszek egy mély levegőt, miközben szememre csúsztatom a napszemüvegem. Fejemre húzom a kapucnit és az első zöld jelzéssel szinte átszaladok az úttesten. Mielőtt meggondolhatnám magam belépek az épületbe. Tekintetemmel azonnal a táblát fürkészem információ után, hogy hányadik emeleten találom az annyira keresett céget. Ötvennyolcadik emelet DuPont vállalat. Megszaporázom a lépteimet a felvonóig. A szívem a torkomban verdes, remeg a lábam, izzad a tenyerem. Remélem nem követtem el hibát azzal, hogy itt vagyok. A megfelelő emletet sokkal hamarabb elértem, mint az reméltem. Kilépve a liftből lecsúsztatom fejemről a kapucnit, zsebembe csúsztatom a napszemüveget és magabiztosan tűnő lépésekkel veszem célba a recepciós asztalt. Ismerős légkör, ismerős atmoszféra, mintha csak visszacsöppentem volna Franciaországba.
- Hellooo!- köszöntöm a pult mögött ülő nőt. - Dominique Chevaliér vagyok, szeretnék beszélni a cégvezetővel. Itt találom?- nem tudom, hogy pontosan mit is csinálok, csak úgy folynak belőlem a szavak. Ha most hirtelen azt mondaná, hogy menjek be az irodába szerintem összecsinálnám magam ijedtemben. De ha itt is ugyanúgy működnek a dolgok, mint odahaza akkor egészen biztos, hogy időpont nélkül senki nem lépheti át azt a küszöböt.