Képzelj el egy kártyalapot, ami gyakorlatilag ugyanazon fél lap tükrözését jelenti. Ugyanazt látod, ha forgatod, mégis már egészen más valamit nézel és még csak fel sem tűnik. Okos kis csel, nem igaz?
Charlotte: apa kedvence, a tökéletes lánygyermek akinek fiúnak kellett volna születnie, ifjú hölgy, akit a papa mégis megkínál egy pohár testes konyakkal, akit belevon az üzleti ügyeibe, akinek kezébe adja a duplacsövű vadászpuskát, akiben papa megbízik, akit szerethet és aki más lehet, mint a nővére, aki jól tanult és szorgalmas volt, aki centire akkor diplomázott apja Alma Materében, amikor kellett, aki felcsattan, ha rászólnak, irányít és manipulál....el tudod őt képzelni?
Most fordíts azon a kártyalapon..
Lotte: aki közgazdaságtant tanult, mert nem volt más választása és idejében felismerte, ha lázad az apja ellen, csak ő húzhatja a rövidebbet, aki rájött, ha olyanná válik mint a soha nem létező bátyja, akkor a papa kénytelen lesz bizalmába fogadni és ezáltal elviselni, ha ellentmond neki, aki szívesen szipog buta sorozatok felett - soha nem vallaná be!!! - , aki nem bízik senkiben, aki imád győzni és nagy kártyás, aki mindig zenét hallgat, ha kilép a házból, aki sosem tette le a jogosítványt, mert nem engedték neki (nem is mondaná ki hangosan sehol), aki dühös, ha ostobaságokat mondanak neki és csalódott, ha nem; aki rabja az illúzióknak és nem felejt régi érzést, törvényszerűt, ami éget és fáj és soha nem feledheted; aki imádja a teavajas croissant-t kakaóval és nem gondolkodni, önmagának lenni...
Na, érted mire gondolok?

A billentyűk ma nem engedelmeskednek, nem akarják ragyogó, tiszta hangokkal betölteni a félhomályba burkolózó szobát. A vékony ujjak el-eltévednek, félreütnek, disszonanciát vezetnek a hangszerbe. A hangok fájók, zavartak és sajnálatra méltók. Mintha a képzelgés gátat tudna nekik vetni, nem pedig segítené őket. Hetek óta tart az állapot és a Valensole-ban töltött lusta, nyári napok nem segítenek. Semmi sem segít. Leütöm az utolsó billentyűket, a hangoknak vége van. A pohár borért nyúlok, ami a zongora tetején árválkodik. Hallom is a fejemben anyám hangját, hogy még nem múlt el nyolc, mit képzelek. Pfuh, mindent képzelek. Felveszem, hogy legyen elég erőm elhúzni a súlyos függönyöket és kinyithassam az ablakot, amin beömölhet a kinti forróság. Lusta nyár van, Pierre szerint évtizedek óta nem volt ilyen meleg.
Olvad, olvadás, olvadós..mind elolvadunk. Én szeretnék. Leginkább azt szeretném elolvasztani végleg, ami a fejemben klimpírozik. Nincs gyógyír rá, ha megszakad a szíved, ha valaki elviszi magával és eltűnik vele. Szabályok, ócska, buta szabályok, amik írják a világot és elveszik tőlünk azt, ami értéket teremtene benne.
Olvastál nekem. Olvastál olyan emberekről, akik újra és újra egyedül maradnak, noha gyűlölnek egyedül lenni, mert éppen önmaguk társaságát viselik a legnehezebben. Én nehezen viselem, hol vagy hát? Már nem emlékszik rád a szobák levegője, sem az ágy, ami úgy ölelt körül. Semmi nem emlékszik rád, csak a gyűrött regények, amiket itt felejtettél. Gondolsz rám? Gondolj rám!
Hosszúra nyúló vakáció közeledik a végéhez és amennyire szeretem Valensole-t, annyira vágyom el innen. Vissza papához és az örökös terveihez. Nem akarok már könnyed lenvászon ruhában és papucscipőben sétálni a hajnali kert hamvas füvén. Nem akarok itt lenni, egyedül lenni. Célie is elhagyott, ki tudja hol jár. Nem gondol rám, ránk, az ígéretekre, a szövetségünkre. Töltök még bort. Semmire sem gondol, Célie önző utat választott, ami csak az övé és amiben nincs helyem, senkinek sincs a családból. Csak újabb évgyűrűt növesztett a lelkemre.
Mint te. Felmegyek és belefekszem az ágyba, amiben már csak képzelem az illatodat, a lényedet, amit úgy felejtett el a ház, mint egy ócska és hazug szellőt a forróság. Itt ábrándoztam rólad, mielőtt egyáltalán beléptél az életembe.
Elmegyek, Pierre-nek adom a kulcsokat, a borospohár pedig talán a következő nyárig ott fog árválkodni, ahol hagytam. A sofőr pedig visszavisz Párizsba, vissza, papa mellé, akinek szüksége van rám, akinek nekem kell kijavítanom a hibáit.

***
- Amerikában van? - új ejtem ki a nevet, mint valami szidalmat, pedig maga a szabadság tartozik hozzá. Célie az Államokba szökött és a férje megtalálta. Papa szó nélkül bólint. Összefont ujjainak ölelésében csillan meg a fény a családi pecsétgyűrűjén. Nekem ígérte, mint örökösének. Nekem! - Ezt mióta tudod? - vádló a kérdés, hallom a hangod a vállam felett, a hajamba suttogsz. Mást vártál? Mást vártam. Nem vagy elég bölcs? Nem vagyok elég bölcs. - Azt hittem kifizetted Mathiast. - még mindig vádló vagyok, hát én magam írtam meg a szerződést közöttük. Nem tartozunk semmivel. A két szótagú szó kiröppen papa száján, mint a géppuskából a löveg. Élesen, fájón, szívettépőn. Gyerek. Gyerek. Gyerek. - Hazahozta? - már óvatos vagyok, a sóhajod borzongatja a bőröm a tarkómon. Félsz? Félek. Nyugodj meg. Megnyugszom. Egyszerre elönt a düh, az a kislány Célie gyereke, nem veheti el tőle senki, semmilyen joggal. Az övé és másik ország állampolgára. Italt töltök papának, ismerem már mit jelent, mikor így ráncolja a szemöldökét. El kell terelni a figyelmét, mielőtt komolyan megül benne Mathias szóhalmaza és ő küld valakiket azért, hogy hazahozza a lányát vagy az unokáját. Én is iszom egyet (nem, most sincs még nyolc), hogy megnyugodjak.
Mennyivel könnyebb volt veled! Amikor álmomban megszólalsz mindig könnyebb eldönteni, hogy ha a valóság ilyen rút és hazug, nem-e érdemesebb csak álmokra feltenni az életet.
Célie nem jelentkezik, pedig már tudhatja, hogy tudjuk, sejtjük, hallottuk mi történt. Nem érzi úgy, hogy a családjához kellene fordulnia, hogy tisztáznia kellene magát. Nem érez már irántunk talán semmit sem.

****
Megigazítom magamon a könnyű, tavaszi kabátot és beszállok a sárga taxiba. Bemondom a címet, ez még egészen egyszerű ezen a nyelven. Beletelt némi időbe, míg papa elé lehetett tárni a tervem. Az ügyem. New York és az üzlet, az üzlet és New York. Bővítés, új piac, pénz, lehetőségek, ezeket a szavakat szereti hallani. Már nem beszélünk Célie-ről, aki nem érez irántunk semmit. Magunkról beszélünk és rólam. Az ide vezető lépések mindig cérnaszálon függtek, míg végre megkaptam az igent. Sokáig tanultam a nyelvet, hogy ne érjen hátrány. Már bejegyeztette papa az itteni céget is és nekem annyi a dolgom, hogy igazán jövedelmezővé tegyem számára.
A lakás olyan, mint a képeken volt. Első dolgom kinyitni az ablakot, beengedni rajta Manhattan zaját, a dudálásokat. Míg rágyújtok, átjár az olyan emberek fegyelmezett boldogsága, akik túlságosan babonásak kijelenteni, minden álmuk teljesült. És túlságosan hálásak megfeledkezni arról, hogy mindez bármelyik pillanatban megszűnhet.
Nem zongorázol? Nem tudom, szeretnéd? Igen.
Odasétálok a zongorához - külön kértem, hogy hozzanak, pénzért mindent lehet - és játszom. A hangok pedig kifolynak a gondolataimmal együtt a helyiségbe. Megtöltik az élettel, a jelenlétemmel. Mert már megtanultam nélküled élni.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Kérlek engedd meg, hogy első körben megjegyezzem mennyire imádom, hogy ennyire sikerült ráérezned a karakter személyiségére és stílusára. Az írásod tökéletesen tükrözi, hogy egy átgondolt, minden szempontból végiggondolt karaktert hoztál nekünk
Egy ilyen hatalmas elvárásokkal teli családban felnőni sosem egyszerű. Ahol az apa a gyerekeire vetíti le a saját vágyait, nem törődve azzal, hogy ők másmilyen életet élnének az felér egy börtönnel. Te azonban nagyon jól tudsz alkalmazkodni ehhez a világhoz, simulékony természeted miatt úgy tűnik, hogy édesapádat igazán az ujjaid köré tudtad csavarni. Csak mindeközben egy kicsit elvesztél te :/
Nekem nagyon úgy tűnik, hogy talpraesett vagy és igazán jól elboldogulsz ebben a birodalomban, az arisztokrácia szülte elvárások közepette, talán csak az látja rajtad igazán, hogy mennyire boldogtalan vagy, aki nagyon jól ismer.
Hirtelen, és minden előjel nélkül elveszíteni valakit, aki addig fontos része volt az életednek, egyáltalán nem könnyű. Évekig élni és nem tudni, hogy él vagy meghalt az a bizonyos személy még ennél is nehezebb. De azt hiszem, hogy a legnehezebb szembenézni a ténnyel, hogy életben van, de mégsem keresett.
Kíváncsian várom, hogy miként és hogyan fog rendeződni a nővéreddel a kapcsolatod. Annyit elárulhatok, hogy soha nem feljtett el és minden nap gondolt rád, csak túlságosan gyáva volt ahhoz, hogy felkeressen.    Remélem, hogy New Yorkban, távolabb az apád figyelő tekintetétől majd sikerül újra visszatalálnod magadhoz. Szurkolok, hogy ki tudj lépni az árnyékából, magad mögött hagyni az elvárásait és saját életet élni. Nagyon megérdemelnéd már
Abban biztos lehetsz, hogy a nővéred nem fogja elengedni újra a kezed, feltéve persze, ha te is ezt szeretnéd
Nem is húzom tovább azi időt, hiszen több mint öt év eseményeit kell megbeszélnetek, miközben te megpróbálsz megállni a saját lábadon ebben a hideg és zajos nagyvárosban.
Színt és rangot admintól kapsz majd, de addig nyugodtan foglald le a szép arcod és vesd bele magad a nyüzsgő városunk mindennapjaiba.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!