Olyan vagy, mint egy gyorsvonat, amin elromlott a vészfék, és állandóan, szögegyenest a szakadék felé tart. Szereted a szabad életet, és tisztában vagy vele, ha hibázol, azt saját magadnak kell kijavítanod. Igazából ebben a szellemben neveltek minket a szüleink, ami gyerek fejjel kissé kegyetlen nevelésimódszernek tűnt, mára azonban mind a ketten belátjuk, hogy jót tett ez a fajta szigor. Feltűnhetett már a viszonylag "nagy" korkülönbség kettőnk között, ennek meglepően egyszerű, ám fájdalmas oka van. Te valójában már harmadszülöttként érkeztél a családba, volt előtted ugyanis egy bátyád, aki nagyon korán, ritka genetikai betegség miatt távozott a családunkból. Egy ilyen súlyos veszteség után nem csoda hát, hogy időbe telt mire a szüleink úgy döntöttek, újból próbálkoznak a családunk gyarapításával. Ekkor fogantál meg, s nagyjából a te érkezésed volt az, ami arra sarkallta anyáékat, hogy félretegyék minden addigi, a gyermekneveléssel kapcsolatos elveiket. Míg én egy könnyen kezelhető, kiegyensúlyozott, áldott jó gyermek voltam, addig te úgy viselkedtél, mintha egy lány testbe született fiú lennél. Apa sokat emlegette, hogy újjászületett benned a bátyád. Minden nyáron otthon feküdtél, valamid állandóan gipszbe volt. Jobban preferáltad a fiús ruhákat, nagyon sokáig rövid hajad volt, s mikor bekerültél a középiskolába, választékosabban kezdtél káromkodni, mint egy kocsis, sokkal könnyebben megtaláltad a közöshangot a fiúkkal, mint mondjuk a veled egykorú lányokkal. Persze, ezeken a dolgokon nagyon nehezen lendültek túl a szüleink, elvégre szigorúan vallásos család vagyunk, bár a költözésemmel valahogy én is eltávolodtam a hitemtől. Míg én biztosan tudtam, hogy ápolónő akarok lenni, addig te jobbára csak tengődtél a gimi elvégzése után, végül felvetted a közgazdaságtant a főiskolán, amolyan "muszájból", hogy a szüleink is megnyugodhassanak. De te ekkor is össze vissza csapongtál, tudtad, hogy mást akarsz, valami jobbat és már Idaho falls sem tudott neked semmi újjal szolgálni, így az első év végén kiiratkoztál a főiskoláról, és mindenkit meglepve, egyik napról a másikra fogtad a cuccaidat és Salt Lake Citybe költöztél egy akkori barátoddal, ahonnan csaknem öt hónapos terhesen jöttél vissza. Az akkori barát persze nem vállalta a felelősséget, te pedig fiatal, (alig múltál húsz éves) egyedülálló anyává váltál. A szüleink sose hánytorgatták fel ezt neked, bár apa olykor, rosszabb napjain azért megjegyezte, hogy "gyereknek gyerek." Te pedig nagyjából minden aggodalmukra, előítéletükre rácáfolva, Samuel születésének a pillanatától száznyolcvan fokos fordulatot vettél, és példa értékűen helyt álltál ebben az új szerepben. A szüleink, és én is nagyon büszkék voltunk rád, így amikor Samuel két éves lett, anyuék engedményt adtak, hogy azt tanulhatsz, amit szeretnél, azzal az egy feltétellel, hogy vedd komolyan, és mindenek előtt, vidd is végig. Így végeztél Idaho-ban egyetemet média szakon, és eltökélt szándékod fejest ugrani New York-ba. Egy ismertebb talk-show új műsorvezetőt keres, amire pályázatot írtak ki, és naná, hogy te is indultál a helyért, ráadásul elég nagy esélyed van, hogy megkapd az állást, így biztos ami biztos alapon, ameddig nem találsz magadnak és a fiadnak lakást, egy ideig nálam, és a vőlegényemnél, Paulnál fogod meghúzni magad (Sam anyuékkal van otthon, hiszen ott kezdte az általánost, idő előtt ne akarod kiszakítani őt a megszokott közegéből), akit had ne mondjam, mennyire nem szívlelsz, és ennek bizony nem vagy rest hangot is adni. De mégis mi ezzel a célod?!

//Szeretném, ha a két lány között igazi, bizalmas nővér-húg kapcsolat lenne. Lisbeth elég maradi nő, ez jellemző az öltözködésére, viselkedésére, beszédére is egyaránt. Emilia (Mia) szöges ellentétje nővérének, eltökélt szándéka, hogy egy modernebb, kiegyensúlyozottabb, határozottabb nőt faragjon Lizzie-ből. Ha nem írsz naponta egy tucat reagot, nem fogok érte megharagudni, sőt... nem vagyok egy napi szinten író típus, de eltűnni sose szoktam, pláne nem szó nélkül, ezt kérem tőled én is!      //