"You may be as different as the sun and the moon, but the same blood flows through both your hearts. You need her as she needs you.”
- Te leszel az első, akit majd elviszek egy körre, csak nehogy aztán a végén még én tanítsalak meg jól vezetni… - szívom én is a vérét kicsit kiszélesedő mosollyal az arcomon, ha már elkezdte… Tulajdonképp biztos vagyok benne, hogy nekem is sokat kellene gyakorolnom, mert nem annyira tudom elképzelni, hogy én irányítsak egy kocsit, de Lorynál valljuk be, nem nehéz jobban vezetni. Mindenféle túlzás nélkül. Bárcsak ne kellene ezt mondanom és a legnagyobb biztonságban érezhetném magam itt mellette, de… nagyon nem így van. Már ha csak a családi idillre gondolok, görcsbe rándul a gyomrom, pontosan azért, mert ilyen nálunk nem igazán létezik, így az, hogy Luke hamarosan teljes gőzzel visszatér a városba szinte már nem oszt vagy szoroz… Nem gondolom, hogy minden nap a nappaliban fog ülni, inkább viszi el anyát egy kávéra valahová, ahol ketten beszélgethetnek, mintsem megkockáztassa, hogy valaki hallja is közülünk, hogy miről megy a beszéd. Persze mindez tipp, mert fogalmam sincs, hogyan is viselkedik Lucas a mindennapokban, csak az eddig látottakból tudok nyilatkozni. - Roppant irigylésre méltó! - csattanok fel kissé talán erélyesebben, mint azt a helyzet megkívánná. - De már tényleg hozzászoktam. Nem sértődök meg ilyesmin, azon csodálkoznék inkább, ha egyszer véletlenül tisztában lennék mindennel és teljesértékű családtagként lennék jelen az életben. - Lory tudja az igazat, ahogy azt is, hogy sokszor mennyire letört tudok lenni amiatt, hogy nem érzem magam közéjük valónak. Igyekszem ezen túllendülni és elfogadni, ami több-kevesebb sikerrel szokott is menni, de azért vannak napok, mikor ez nem olyan egyszerű. - Azért biztos nem csak erről van szó, hanem van azért gógyija is hozzá - reagálok a kissé rosszmájú megjegyzésre, amit Lory tesz, habár fogalmam sincs, miért próbálom védeni a bátyám, hisz kicsit sem érdemelné meg. Mióta élek, felém sem szagolt igazából. Csoda, ha tisztában van néhány fő adatommal, mint például a születésnapom, vagy hogy hová járok iskolába. Tényleg megkapaszkodom, mikor Lory így szól, mert hirtelen azt hiszem, hogy valami újabb akcióba fog kezdeni, de meg is nyugszom, mikor folytatja és lassan elernyednek az ujjaim a kocsi ajtajának kapaszkodóján. - Hm - hümmentek egyet, hisz egyelőre nem tudom, mit kéne erre mondanom. - Valahogy nem gondoltam sosem, hogy ebből házasság lesz. Lehet, hogy terhes a csaj, nem? - Csak erre tudok gondolni, bár… - Az durva lenne… - jövök rá én is, hiszen eljut az agyamig a kép: Lucas, mint apa. Hát, nem akarok bunkó lenni, de isten mentse azt a gyereket. - Akkor felvehetjük a legszebb ruhánkat és mosolyoghatunk koszorúslányokként, mintha mi lennénk a minta húgok, ő pedig a minta báty? Jaj, de jó! Újabb rendezvény, ahol majd nem bújhatok meg a háttérben, mert anya nyilván ahogy mondtad is, teljesen be van zsongva… - sóhajtok, hisz még a gondolattól is, már előre elment az életkedvem is. Utálok a középpontban lenni, ha tehetem, mindig, minden helyzetben megmaradok a háttérben és ha a figyelem rám terelődik, minden erőmmel azon vagyok, hogy eltereljem onnan. - Miért gondolod ezt? Mármint nem hiszem, hogy feleségül venne valakit, akit nem akar, nem? - gondolkodom a dolgon, de azért kicsit kíváncsivá is tesz. Valami akkor csak van a háttérben, ha valóban így van, bár abban sem vagyok biztos, hogy nem csak Lory az, aki belelát a dolgokba ezt-azt. Az agyalásomat azonban elég gyorsan félbeszakítja a nővérem száguldozása és a félelem, ami hirtelen belém hasít a történtekre. Rögtön ki is megy a fejemből Luke és az esküvője, na meg az elméletek, amiket gyártottunk. Beletelik egy-két percre, mire a pulzusom és a légvételem is rendeződni látszik és én is megnyugszom. - Javíthatatlan vagy - mosolyodok el az olaszos megjegyzésre és rosszallón aztán meg is ingatom a fejem. - Az olaszok egyébként is hangosak, nem hiányzik egy ilyen a családba, már bocs - heccelem, bár tudom, hogy eszében sincs házasodni, nem gyűrűt akar egy olasztól. Khm. Igazából nincs Lorynak velem szerencséje, mert úgy átlátok rajta, mint a szitán. Az évek alatt ez tökéletesre fejlődött köztünk -bár igaz, visszafelé is pont ugyanolyan jól működik, néhai pechemre-, így észreveszem, hogy az a “Naná!” nem éppen őszinte. Pedig amúgy tudom, hogy szereti az ilyen desszerteket, de valami itt nem tetszik nekem. Egyelőre viszont szó nélkül hagyom. Brenda öccse felér egy rémálommal nekem, úgyhogy összeráncolt szemöldökkel pillantok a nővérem felé, mikor bosszankodik azon, hogy nem éppen a kedvemre való a srác. - Ugyan már, az őrületbe kergetne. Komolyan nincs szükségem senkire jelenleg, hogy aztán majd elvonódjon a figyelmem a tanulásról, aztán pát inthetek a továbbtanulásnak. Meg most… amúgy is, nem gondolnám, hogy egy amolyan első szerelemnek olyannak kellene lennie, hogy a hátam közepére sem kívánom a pasit, nem? - Fogalmam sincs róla, milyennek kell lennie, egyelőre nem is érzem úgy, hogy mostanában bármikor lecsap rám az ilyesfajta érzés. - Ne nézz így! - vágok a szavába és halkan elnevetem magam a szövegére. - Hagyjál már, Lory! - nevetek már, bár tényleg érdekes, hogy ennyire tűz és víz is tudunk mi lenni. Mondjuk nem tudom, engem jelenleg még abszolút nem hoznak lázba a pasik. Lehet, hogy furcsa, lehet, hogy nem normális… de ez van. Az alkohol nem épp a barátom, de néha azért nekem is jól esik egy-két korty, persze szigorúan csak addig, míg a fejembe nem kezd szállni. Nem értem, ki az a hülye, aki élvezi, ha részeg… Lory láthatóan nyugtalan lesz annak a napnak az említésétől, bár elképzelhető, hogy tényleg nem volt túl jó élmény kívülről a dolog. Nekem nem sok az emlék, csak néhány foszlány, ami megmaradt. - Nem lehetett annyira vészes - vonok vállat, de értetlen arckifejezéssel pillantok át rá, mikor azt mondja, ne beszéljünk Pierreről. - Miért, mi van Pierre-rel? - szegezem neki a kérdést rögtön. - Összevesztetek, vagy mi? - érdeklődöm, mert nyilvánvaló, hogy tudni szeretném a helyzet állását. Mikor hozzáteszi a család többi tagját is, akkor máris egy kicsit jobban értelmet nyer a dolog, bár még mindig furcsa, hogy Pierre-t emelte így ki az előbb. Az utolsó nassolnivalót is kiveszem a kosárból és rögtön tudni akarom, hogy mi a helyzet, mert még mindig érezhető, hogy Lory nem jött teljesen rendbe, ami nyilván teljesen érthető is azok után, ami történt, de szeretnék neki minden segítséget megadni. Mikor azt mondja, hogy elmond valamit, rögtön úrrá lesz rajtam az aggodalom, így kicsit óvatosabban nyújtom felé én is a kisujjam, hogy végre kibökje, mi a helyzet. - Jaj Lory… - sóhajtok nagyot, amint elmondja, hogy nem szedi a gyógyszereket. Szólásra is nyitnám a szám, hogy szerintem ez mennyire nem jó ötlet, de a szavamba vág és rögtön meg is állít ebben. Megvárom, míg befejezi, de nem menekül. - Önkényesen… Lory, nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Nyilván a pszichiáter tudja a dolgát, tudja, hogy mikor, mennyit érdemes szedni abból a bogyóból. Türelmesnek kell lenned, ha amúgy is elkezdte volna már leépíteni az adagot, akkor szépen lassan is el lehetett volna hagyni. És azt tudod, hogy annak milyen mellékhatásai lehetnek, ha ilyen hirtelen elveszed magadtól a gyógyszert? - kérdezem nagyon is komolyan. Persze, hogy aggódom… Nincs olyan a családban, akiért nála jobban aggódnék. - Lory, ha én észreveszem egy jelét is annak, hogy nem oké ez így, én esküszöm lenyomom a torkodon azt a pirulát - mondom teljesen őszintén. Ha ezen múlik, megteszem. - És ez így most jó? Most milyen az életminőséged? - emelkedik meg a szemöldököm szigorúan. - Tudod, őszintén! - emlékeztetem, hiszen ezt már évekkel ezelőtt megfogadtuk, hogy az ilyen alkalmakon csak az igazat mondjuk a másiknak. No, nem mintha sok alkalomról tudnék, mikor rejtegettünk volna bármit is a másik előtt, bár az igaz, hogy most én se vagyok teljesen nyitott és nem beszélek mindenről neki, mert ha tudná, hogy mekkora gázok vannak a suliban, ő is elkezdhetne aggódni…
You and me belong together. Like cold iced tea and warmer weather. Where we lay out late underneath the pines and we still have fun when the sun won't shine. You and me belong together all the time.
-Isten ments, haladjunk! Ha nem lesz túl savanyú az én ízlésemnek, majd téged hibáztatlak. - Egy csintalan félmosollyal rákacsintok, ugratásból még meg is lököm kissé a vállammal. Ha Josieval vagyok, sokkal szebbnek látom a világot, az embereket, talán még a fertőben, gennyben ázó önutálatomon is túl tudok tenni, és még saját magamban is meglátom a szépet, azt amit általában csak a húgom vesz észre. Nem is tudom, hogy az iránta táplált érzéseimre mi a legmegfelelőbb megnevezés, de gyanítom, még nem szerepel a szótárakban. -Megnézem majd te hogyan fogsz boldogulni ezen a rohadt strázsán a délutáni csúcsforgalomban! - Feddem meg jótestvérhez illően, némi sértettséget, felháborodást csempészve hangomba. Az az igazság, hogy utálok városban vezetni. Utálom a rohadt KRESZ-t, amiből csak a negyedik nekifutásra mentem át, akkor is csak úgy, hogy előtte bemagoltam mindent. A közlekedési táblák igazából mind a mai napig kifognak rajtam, csak a leglényegesebbeket voltam hajlandó megjegyezni, és értelmezni. A legtöbbről fogalmam sincs. Ezért történhetett az pár hónappal ezelőtt, hogy tilosban parkolásért -amivel csak utólag szembesültem-, kerékbilincset kaptam. Az autópálya az én igazi terepem, szeretem ész nélkül nyomni a gázt, olyankor szabad vagyok, és gondtalan. Értetlenül, már-már rosszallóan ráncolom homlokom, mikor arról kezd habogni, hogy majd ő fizeti az ebédünk felét. Ha az utolsó kanyi vasam csörögne a zsebemben, azt is képes lennék a húgomra költeni. Soha nem vártam el, és nem is várnám el, hogy nekem, vagy épp helyettem fizessen bármit is. Annyira természetellenes lenne. Jó tudni, hogy a húgomra is legalább annyira mély benyomást kelt Luke említése, akárcsak rám. Bár, a hangjában felcsendülő döbbenettel vegyített jeges félelem most talán nagyobb túlsúlyban szól az igen sok kívánni valót hagyó vezetési stílusomnak, mintsem fivérünk újbóli felbukkanásának. -Egy percig se legyél ez miatt letörve. Néha rohadtul irigyellek miatta! - A család aranyérmes fekete bárányának lenni legalább akkora áldás, mint átok. Mindamellett, hogy tisztában vagyok vele, és a szívem szakad meg érte -ezért is próbálok az anyja helyett anyja lenni-, mennyire magányos Josie, mennyire kitaszítottnak, egy fölösleges koloncnak érezheti magát, ő az egyetlen akinek még van némi esélye egy jobb, szebb életre, jövőre. Mi többiek már réges régen belefulladtunk abba a mocsokkal és szennyel teli süllyesztőbe aminek Josie még csak a szélén egyensúlyozik. És én nagyon remélem, hogy végül a jó irányba fog billenni. -Passz! Van valami öreg pszichiáter, akitől átveszi majd a praxist, gondolom jó hosszúra sikerült nyújtania Lucasnak a nyelvét. - Vonok vállat amolyan nemtörődöm módon, úgy tűnhet mint amit valóban hidegen hagy a tény, miszerint Lucas újból teljesértékű tagja lesz a családunknak, a mindennapjainknak, legbelül valójában a felbukkanásához köthető szorongás kishíján teljesen maga alá temet. -Ja, és most kapaszkodj meg! Ténylegesen és átvitt értelemben is. Tudod, van az a fura csaja, akit olyan mintha rejtegetne. Na, már az esküvőt szervezik. Jobban mondva, inkább csak Yvonne van bezsongva. Ha engem kérdezel, Lukeon inkább azt látom, hogy legszívesebben elmenekülne. - Fejtem ki véleményem, s közben próbálom nem telibe kapni a szalagkorlátot, vagy épp egy-egy villanyoszlopot. -Majd figyeld meg! - Teszem még hozzá, remélve, ezzel aktiválom a húgomban mélyen eltemetett detektívet. Elhanyagolt helyzetéből adódóan Josie az a bizonyos csendes megfigyelő, aki anélkül tud mindenkiről mindent, hogy az illetővel akár csak egy szót is váltana. -Nyuuugiiii! - Sipítom én is, Josiehoz hasonló kétségbeesett hangnemet megütve, s csak azután kezdek megkönnyebbült, könnyekbe fúló nevetésbe, hogy sikeresen megúsztunk egy frontális karambolt. Csapnivaló sofőr vagyok, ön és közveszélyes, de a reflexeim még mindig hibátlanok, dacára annak, hogy jelenleg azzal sem vagyok tisztában, melyik a jobb, és bal oldal, így hát úgy kapcsolgatom az indexkart, mintha ez volna a rendeltetésszerű használata. -Hát, igazán jöhetne már egy jó olasz, aki minden igényemet kielégíti! - Nevetek fel harsányan, bár amilyen elutasító a fiúkkal a húgom, valószínűleg nem osztozik a véleményemen, sőt, talán még meg is botránkozik rajta. -Naná! - Vágom rá a panna cottára őszinte -vagyis sokkal inkább tettetett-, lelkesedéssel. Az utóbbi hetek majdnem teljes koplalása alatt annyira összeszűkült a gyomrom, hogy már most úgy érzem, hányni tudnék az előttünk álló pikniktől, pedig az olasz konyha az egyik abszolút kedvencem. Mindenesetre megpróbálkozom azért magamba imádkozni néhány falatot, de csak azért, hogy Josienak ne szúrhasson szemet, hogy valami baj van, és mert nem akarom, hogy aggódjon, a faggatást meg még annyira sem! Az arcomra felfestett derűs mosoly továbbra is letörölhetetlenül ott virít, bár azért egy megkönnyebbült sóhajt én is hallatok amint Josie tájékoztat róla, hogy már mindjárt odaérünk. A tengerparton aztán elkap az a jóleső, ismerős érzés ami mindig, valahányszor itt töltöm a délutánt a húgommal. Biztonság, amolyan "hazaértem" érzése ez, amit nem cserélnék semmire. Bosszankodva fújtatok egyet, szemeimet is körbe forgatva amint kifejti véleményét Brenda öccséről meg úgy unblock az egész pasi témával kapcsolatban. -Jóóó, lehet hogy egy kicsit kocka a srác, de szerintem tapasztalásnak jó alany lenne. - Vonok vállat finoman. Annak idején Joshval sem örökéletre, de még csak hosszútávra sem terveztünk, mégis együtt voltunk két évig. Jó ugródeszka volt, s egyben tanulópénz is. Hitetlenkedően ugranak szemöldökeim valahova homlokom közepére, amint tovább folytatja ezt az eminens szűzlány dumát. -Figyelj Josie, komolyan kezdek aggódni érted! Ha így folytatod, magányosan fogsz meghalni, és hidd el nekem, hogy a macskáid egy percig sem siratnának, inkább csak felzabálnák a hulládat miután elfogyott a whiskas alutasakos. De ami a legrosszabb az egészben, hogy szűz leszel! - A vicc kedvéért még a vállait is megrázom, arcomon, szemeimben a kétségbeesése, jeges félelem tükröződik, ám mondandóm végén már csaknem nevetek, s pont amikor egy pusziért hajol, akkor ölelem magamhoz. Pierre pillanatnyi említésére fojtogató érzés lesz úrrá a torkomon, mintha kaptam volna egy nagy gyomrost. Valójában a kavarás szó indította el bennem a pánik előszelét, de aztán lassan lenyugszom, és eszembe jutnak a koktélok, minden bizonnyal arra gondol a húgom, és nem célozgat, mert mondjuk láthatott valamit... -Erről soha többet ne beszéljünk, nem tudtam hogy te is inni fogsz belőle. - Valahányszor visszagondolok arra a naplementére, elfog a jeges félelem, s bár a húgomnak koránt sincsenek emlékei a történtekről, ha nincs Pierre, mind a ketten megfulladtunk volna. -És ha már itt tartunk, Pierreről se. - Annyira feszülten koncentrálok, hogy a húgunk ne foghasson gyanút a Pierre és köztem lévő őskáoszról, hogy még a végén a túlzott tereléssel fogom felkelteni benne az érdeklődést... -...se Lucasról vagy anyuékról. Ez most a mi napunk. - Amolyan "mentem a menthetetlent" taktikával teszem még hozzá a család többi tagját is. Meglátjuk mennyire vagyok meggyőző. Miután megvívtuk hősies csatánkat a piknik pléddel -természetesen széllel szemben-, otthonosan huppanok le rá, rögtön le is dobva szandáljaimat, csupasz lábujjaimmal mélyen, jólesően furakodva be a forró homokba, szüntelenül a morajló tengert figyelve, élvezve, ahogyan a sós levegő az arcomba csap. Úgy tűnhetek, mint aki teljesen el van gondolkodva, de valójában minden szavát hallottam, értelmeztem Josienak. Egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy mi lenne a leghihetőbb válasz erre az egyszerű kérdésre, ami most mégis megbonyolítja az életemet. -Na jó, elmondok valamit, de kisujjbecsszóval meg kell esküdnöd a kapcsolatunkra, hogy senkinek nem adod tovább! - Mellkasomhoz felhúzott térdeim fölött átnyúlok a Josiehoz közelebb eső kezemmel, kisujjamat nyújtva felé, olyan komolyan, kérlelően nézve közben rá, ahogy ezelőtt talán még soha. Amennyiben megpecsételjük azt a bizonyos gyerekkorunkból megmarat kisujjesküt, arcomat -úgy hogy közben Josie felé legyen fordítva a fejem-, megpihentetem térdeimen, és belekezdek. -Egy ideje már nem szedem a gyógyszereket. - Mintha egy szoros csomót oldottak volna le a szívemről. Végre elmondhattam valakinek. -DE! Nehogy nekem itt aggódni kezdj, vagy rám hívd a rohammentőt vagy bármi hasonlók. Jól vagyok. Nagyon is! Szerintem utoljára az egész botrány előtt éreztem magam ennyire jól és kiegyensúlyozottnak. A gyógyszereknek rengeteg mellékhatása volt, negatívan befolyásolták az életminőségemet. A pszichiáter már úgyis el akarta kezdeni csökkenteni az adagot, hogy aztán szépen leálljunk vele. Szóval, én csak egy kicsit előre dolgoztam. - Vallok színt neki, csak mert tudtam előre, hogy az a bizonyos jól vagy Lory? nem puszta udvariasságból feltett kérdés. Na meg különben is, kinek mondjam el az egyik legféltettebb titkom, ha nem neki?!
"Oh, I was a bitch to you, huh?! You don't remember when I was nice?! And nice again? And again...and again...? And then I was a bitch. Don't remember that. Do you?"
"You may be as different as the sun and the moon, but the same blood flows through both your hearts. You need her as she needs you.”
Imádtam Loryval lógni, igazából az egyetlen olyan családtagom volt, akire mindig, minden helyzetben lehetett számítani és aki mellett azt éreztem, hogy én is számítok valamit. Az utóbbi időben sajnos valahogy kikoptak a közös beszélgetések, a programok, amit mindennél jobban sajnáltam, de tudom, hogy van elég baja, hogy a botránya után újra rendesen talpra álljon. Én nagyon igyekeztem, próbálok ott lenni neki mindig, ha kell, de sok sem akarok lenni. Ez a program viszont már nekem is oltárira hiányzott. Még akkor is, ha tudtam, hogy eljutni a helyszínig Loryval egy kocsiban kész életveszély. - Ha-ha! Láthattad volna előre – sandítok rá, de nagyon is látom, hogy minden erejével próbálja visszafogni a nevetését. Ettől függetlenül gyorsan összeszedegetem a földön heverő dolgokat, hogy ne időzzünk sokat itt. - Már bocsánat, de te nem voltál velem ott bent az előbb? – biccentem oldalra a fejem, hiszen nem egyedül vásároltam. – Jeget nem vettem, örülni kell, ha egyáltalán ilyen hőmérsékletű marad a hűtőtáskában. – Jó időt fogtunk ki, tulajdonképp majdnem leolvad rólam a ruha is. – Mentát egyébként vettem, de lime-ot nem. Nem tudtam, hogy nem elég savanyú... – ráncolom össze a szemöldököm, miközben az üveg címkéjét kezdem el vizsgálni pár pillanatig. Nem vagyok egy nagy alkoholszakértő, ezt tudhatja Lory is, de komolyan... egy citromos italba minek plusz? Amúgy se kell, hogy összefusson tőle a nyál a szádban, nem? Tudja fene, tényleg nem értek hozzá. – Visszamenjek? – kérdezem a vállam fölé mutatva hátra a boltba, mielőtt még beszállnék a kocsiba. Ha ezen múlik a boldogsága, megteszem, nem áll semmiből. - Nem lehetne, hogy esetleg most semmi gáz nem történik, míg odaérünk? – nézek rá kérlelő tekintettel, ahogy lassan el is tűnik a mosoly az arcomról, ahogy belegondolok a lehetőségekbe. – Komolyan, Lory. Szeretnék egyben maradni. Ha egyszer megszerzem a jogsit, onnantól kizárólag én fogok vezetni, csak mondom... – Ha valami, ez tényleg biztos. Csak jutnék el addig, hogy elkezdjem. Tulajdonképp már régen szeretném, de valahogy sosincs elég idő rá. Se nekem, se pedig anyáéknak, hogy elintézzék a beíratást. Szóval ez egy kicsit csúszik. - Az árakat nem néztem – húzom el a szám. – Majd adok bele, ha nagyon sok – ajánlom fel, hisz nyilván nem várom el tőle, hogy mindent ő fizessen, ha annyira megüti ez a határt. Azt már nem szívesen mondanám, hogy akkor menjünk máshová, mert eléggé rákészültem erre, tényleg csak jókat olvastam róla, így ezt a lehetőséget azért inkább nem ajánlom fel neki. - Hát... az nincs. Majd gondolod, hogy azért hazajön, hogy elvigye bárhová? Bár... – gondolok bele jobban, miközben elrévedek kifelé az autóból. Szerintem ők ketten egymásért mindenre képesek lennének még úgy is, hogy nem a sarkon vannak a másiktól, de... ahogy Lory kérdez, nem is tudom, hogy a padkázásra vagy az információra buknak ki belőlem a szavak. - Jézusom – sóhajtok. – Dehogy tudom, én mindig mindent utoljára tudok meg, nem szoktad még meg? – ingatom meg a fejem, és egy kicsit idegesít is ez a helyzet, de nem szoktam neki hangot adni. Sosem mondanak semmit, mindig mindent csak fél füllel kell meghallanom vagy éppen valaki mástól kell megtudnom a dolgokat, mint például most is. – Hogyhogy? – érdeklődöm, hiszen erre tényleg nem számítottam, hogy Luke visszaköltözik New Yorkba. – Igazából nem hiszem, hogy sok vizet fog zavarni – jegyzem meg, hiszen a bátyám az a személy, aki a legidegenebb a számomra, tényleg, mintha egy átlagos ember lenne a városban szinte. Nem tudok róla sok mindent, sőt... mondhatni inkább semmit a fő információkon kívül. Attól nem tartok, hogy majd keresni fogja a társaságunkat ezentúl vagy bármi hasonló... A gondolataimból azonban a szinte hajszálon múló ütközés zökkent ki. A szívem vadul kalapál és már majdnem látom magam előtt, hogy itt foguk meghalni... - Lory! – kiáltok fel és szorosan be is csukom a szemem a kapaszkodót markolva, várva, hogy most mégis mi lesz, mikor aztán megérzem a hirtelen kormányrántást. – Ha ezt így folytatod, ki fogok szállni! – mondom most én is fenyegetően, ugyanis tényleg pár pillanatnyi halálfélelmen vagyok túl. Elmondani nem fogom a szüleinknek, ugyanis nem sűrűn beszélgetünk egymással, ha igen, akkor sem ilyen „jelentéktelen” dolgokról. Na meg az hiányozna még, hogy akadályozzák a programjainkat Loryval. A kérdésére csak az indexre sandítok és mielőtt válaszolnék, azon gondolkodom, hogy megszólaljak-e egyáltalán, vagy már tényleg felesleges. Komolyan mondom, nem hiszem el, mit művel... Az intésére csak inkább megingatom a fejem és megmasszírozom a halántékomat, próbálva nyugodt maradni. - Nem tudom, valami pikánsra vágytam, az olasz meg olyan, hogy minden igényedet kielégíti – vonok vállat aztán fél percnyi csend után. - Risotto ai Funghi. – Már kinéztem előre, hogy mit fogok kérni. – És két panna cotta. Nekem csak egy kell, de gondolom megeszed a másikat – pillantok rá kérdőn és figyelem az ujjait, ahogy dobol a kormányon. Néha furcsa dolgai vannak a nővéremnek, de mindennel együtt úgy szeretem, ahogy van. - Te kapsz pánikrohamot? – kerekednek el a szemeim. – Szerinted én mit érzek? – Fogalmam sincs, hogy Lory hogy szerezhette meg a jogosítványát, de én a két szép szemére tippelnék, mintsem a gyakorlottságára. – Amúgy innen már csak tíz perc – lövöm be gyorsan a GPS-t a telefonomon, hogy még véletlenül se tévedjünk el, mert egyikünknek sem kellenek felesleges kitérők. - Brenda... Brenda... hm. Szerintem a memóriám, mint az aranyhalaké – próbálom felidézni az illetőt és ahogy továbbfűzi Lory a gondolatot, égnek emelem a tekintetem. – Ja, tudom... Így már megvan, mert folyamatosan engem szuggerál a folyosón. Nem akarok bunkó lenni, de szerintem nem értenénk meg egymást. – Közel sem vagyunk egyformák és ami azt illeti, ő eléggé geek arc, akiknek a gondolkodása -vagy éppen nem gondolkodása- nem igazán tetszik. – Amúgy sem kell nekem senki, jobb, ha a tanulásra koncentrálok, ráér majd utána, hogy valaki állandóan a seggemben loholjon. – Nem tudom. Egyszerűen nem vágyom arra, hogy állandóan el kelljen számolnom valakinek, illetve tényleg nem az utolsó évem előtt akarok a szerelemmel foglalkozni. Épp elég, hogy Anders a múltkor bevágott egy rossz jegyet, ami szépen húzza lefelé az átlagomat. Azt valahogy fel kell javítanom, de egyelőre fogalmam sincs, hogyan, hisz az a jegy se, volt oké a részéről és nem a tanulmányaimnak szólt. Halálosan megkönnyebbülök, amint leállítja a kocsit és szinte úgy pattanok ki onnan, mint akit ágyúból lőttek ki, mély levegőt szívva az óceán friss illatából. Örülök, hogy még életben vagyok. Segítek a piknikkosárral és felnyalábolom a másik táskát is, aztán lecsapva a csomagtartót, elindulunk a kedvenc helyünk felé. Szerintem ez most mindkettőnkre olyannyira ránk fér, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Halvány mosollyal fogadom a megjegyzését. és Egy halk, szinte néma „te is” hagyja el a számat, de nem szándékozom érzelgősködni, bár képtelen vagyok megállni, hogy ne menjek oda hozzá és nyomjak egy nagy puszit az arcára, aztán össze is kócolom a haját és a takaróval kezdünk el foglalatoskodni, amire ráteszem a papucsom, hogy a szélnek ellenállni tudjon. - Azt csak óvatosan, mert a legutolsó keverésetek Pierre-rel sem sikerült túl jól. – Még akkor sem, ha azt az italt nem nekem szánták, amiben volt némi cucc. Szerintem olyan szépnek még soha nem láttam a világot és nem szerettem annyira senkit, mint akkor. Kipakolom a kosárból a rágcsálnivalókat, a Cantuccit, a Baci di Damat, illetve a kikért főételeinket sem felejtem ki, amikhez előveszem a piknikezős evőeszközöket is. - Jól vagy, Lory? – kérdezem célzottan egy pillanatig sem kerülgetve a forró kását, ugyanis nagyon is érdekel a hogyléte. Aggódom érte, mert tudom, hogy nem lehet egyszerű kijönni egy olyan gödörből, amibe ő belekerült ezzel az Only Fans-os botránnyal. Én akarom a legjobban, hogy teljesen helyreálljon, de gondolom, hogy ez nagyon nem annyira egyszerű, mint bárki gondolná.
You and me belong together. Like cold iced tea and warmer weather. Where we lay out late underneath the pines and we still have fun when the sun won't shine. You and me belong together all the time.
Végre csend van. A fejemben hosszú, kínzó napokon át morajló hangok, amik torzul gúnyolódtak, csúfolódtak rajtam, most végre úgy tűnik megpihentek. Ha valaki a mazochista énemet kérdezné, szem rebbenés nélkül ki merném jelenti, hogy talán egy kicsit még hiányzik is az folyamatos susmutolás. Olyan ez, mint egy vihar előtti csend. Valamire készülnek, ez egész biztos. Miért pont most hagynák abba, amikor látszólag mindvégig fölényben voltak?! Gyűjtik az erőt az utolsó nagy összecsapásra. Akár egy hidegháború. És nekem fogalmam sincs róla, mikor fognak lecsapni. Rágódhatnék ezen naphosszat, begubózhatnék a szobámba, mint egy remete, várva a megsemmisítő csapást, de az túl feltűnő lenne, én meg nem akarok hülye, már vagy ezerszer lefutott köröket tenni. Helyette inkább közös programozásra indulunk Josieval, ami egész biztosan ki fog zökkenteni ebből az őrült állapotból. Nem mondom, hogy nem élveztem volna jobban a szobám csendes, félhomályba borult magányát, ahol egésznap mindenféle önpusztító, önbizalomromboló mantrákkal traktálhatnám az agyam, de határozottan jót mulatok most a húgom bénázásán. -Már mindegy. - Horkanok fel, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy valahogy magamba fojthassam a kitörni készülő nevetést, bár valószínűleg úgyis minden az arcomra van írva, Josie előtt meg nyitott könyv vagyok, ha akarnék se tudnák neki hazudni. De hát ilyenek a jó testvérek, vagy mi... Sokszor elgondolkodom rajta, mennyire fordítva működik nálunk minden. Lucas és köztem jóval kevesebb a korkülönbség, mint mondjuk Josieval, mégsem találom a közöshangot a bátyánkkal. Mintha valami idegen lenne, aki néha berobban az elcseszett családba, hogy a látszólagos idillt egy kicsit megbolygassa. -Remélem van hozzá jég is, és szereztél bele mentát meg lime-ot! Sose elég savanyú. - Ezt még akkor tanította az egyik csaj, amikor egy nyarat, a gimi utolsó évében diákként dolgoztam pultosként -Jól hangzik! Egy carbonárát simán be tudnék most tolni! - Helyeslem, s tenyereimet összecsapva, egymáshoz is dörzsölöm őket. Valójában csak most, a kaja említésére kezd el éktelenül korogni a gyomrom, s jut eszembe, hogy már két napja alig ettem valamit. Éppen csak annyit, hogy szinten tartsam a vércukorszintemet, és ne boruljak fel. -Az már tavaly megvolt, akkor is együtt mentünk valahova, emlékszel? Most valami újat kell kitalálni. - Emlékeztetem Josiet egy ravasz mosollyal, s amint megkerülöm a kocsit, hogy beszálljak a vezetőülésre, megpaskolom a motorháztetőt, mintha csak komolyan gondolnám amit az imént mondtam. Abból az összegből, amit anyáék a javíttatására költöttek, már rég vehettek volna egy új autót. Mondjuk egy elektromosat. Csak hogy védjük a környezetet, ne kelljen kuplungolnom és a benzinkúton bénáznom a tankolásnál. Persze nyilván a környezetvédelem az elsődleges szempont ezek közül! Hogyne... Mielőtt ráadnám a gyújtást, még egyszer előveszem a telefonom, hogy kikeressem annak a híres-neves kajáldának a címét amit Josie említett. -Te meg akarsz engem kopasztani teljesen?! - Mérem végig a mellettem ülő húgomat tágra nyílt szemekkel, vádaskodóan, amint szembejönnek velem az étlapjukon szereplő árak. A kaja az én kontómon lesz. Kész deficit ez a nap! De néha belefér. Belefér, hogy csak üljünk a parton egy piknik közepén. Belefér, hogy furcsa alakzatokat lássunk bele a fölöttünk elúszó bárányfelhőkbe, úgy mint régen, amikor még mind a ketten gyerekek voltunk. És belefér, hogy a víz háborgó hullámverésein kívül ne halljak mást. Kivéve persze a húgomat. Bűntudatom van, mostanában eléggé elhanyagoltam a kapcsolatunkat, de annyi minden történik velem, hogy képtelen vagyok utolérni magam. Rohadt nehéz rendet tartani a társaskapcsolataimban, a tanulmányaimban, amikor minden csőstül omlik a fejemre, én pedig lassan képtelen leszek egyensúlyban tartani az életem. Pedig Josie igazán többet érdemelne. Sokkal többet. Egy gondoskodóbb nővért, egy jobb, szeretetteljesebb családot. -És?! Van róla valahol előírás, hogy kozmetikushoz csak kocsival lehet menni? - Sebességbe rakom a járgányt, előrébb húzom az ülést, hogy jobban lássak, majd a középső visszapillantót is a megfelelő irányba pozícionálom, és azon keresztül, egy sunyi, pajkos mosollyal rákacsintok a húgomra. Ha nem is mondja, és úgy nem különösebben szokott anya alá tenni, tudom, hogy titkon melengeti a szívét, ha megnehezítjük a napját. Yvonne Duval már nem fog megváltozni. Megérdemli! -Majd a kedvenc kicsi fia, Luke fuvarozgatja az úri seggét. - Jegyzem meg epésen, mialatt kihajtunk a parkolóból, kicsit megpadkázva a járdaszegélyt, hogy aztán besoroljak a forgalomba. Utálom New York több sávos útjait. -Hallottad, hogy hazacuccol Ohióból? - A témától máris mogyorónyira zsugorodik a gyomrom, egész testemben megremegek, ahogy bátyánk említésére villám szerűen végig cikázik rajtam a hideg. Számítok rá, hogy Josie reakciója sem lesz sokkal pozitívabb a hírre. Annyira elvisznek egy pillanatra a gondolataim, hogy indexelés nélkül rántom a kormányt az utolsó utáni pillanatban a megfelelő irányba, mire a mögöttem lévők hangos dudaszóval fejezik ki nemtetszésüket. -Ezt el ne mondd apáéknak, mert soha többet nem adják ide a kocsit! - Hangom fenyegetően csattan, a szívem úgy ver, hogy attól félek, bármelyik pillanatban kirobbanhat a bordáim mögül. A kezdeti sokkot aztán egy mélyről jövő, megkönnyebbült nevetés követi. Részemről legalábbis. Nem kizárt, hogy a húgomnak ez idő alatt halálfélelme támad. -Miért pont az olaszt választottad mára? - Kérdezem csak úgy, majd a megfelelő kihajtónál lekanyarodom az általa talált büféhez, először természetesen a rossz irányba rakva ki az indexet. -Meg ne merészelj szólalni! - Intem őt csendre még mielőtt okoskodásba kezdhetne, közben kishíján elnevetem magam, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Fogalmam sincs hogyan kaphattam jogosítványt. -Oké, mi jövünk, tudod már mit kérsz? - Türelmetlenül, sürgetően dobolni kezdek a kormányon. Tiszta rosszul vagyok az összes drive étteremtől. Utálom, hogy egy névtelen, arctalan gépnek adom le a rendelésem, azt meg még jobban, hogy két perc áll a rendelkezésemre eldönteni, mit akarok enni pontosan. Én maradok a hőn áhított carbonáránál, amit meg is rendelek, amint Josie is végre kinyögi, hogy mit óhajt enni a mai pikniken. Furcsa, régen el se tudtuk képzelni egymás nélkül a hétvégéket, ha épp nem volt semmiféle program amire együtt elmehettünk, akkor is feltaláltuk magunkat, többnyire az ő, vagy az én szobámban gubbasztottunk egésznap, zenét hallgattunk, kivasaltuk vagy épp begöndörítettük egymás haját, manikűröztünk, körmöt lakkoztunk, sorozatot néztünk, vagy egész egyszerűen csak úgy léteztünk egymás mellett. Mi szavak nélkül is tökéletesen megértettük a másikat, a csend sose volt kínos közöttünk. Ma meg már egy kezemen megtudnám számolni, hányszor beszélgetünk egy hét alatt. -Ugye innen már nincs messze? Ha még egy fél óránál többet kell vezetnem, pánikrohamot kapok. - Alapjáraton szeretek vezetni. Ha nincs nagy forgalom, dugó meg ön és közveszélyes sofőrök az utakon. -Emlékszel a gimis osztályomból Brendára? Van egy tesója, egyidősek lehettek. Na, a srác állandóan rólad faggatja rajtam keresztül, ő is a Trinitybe jár. - Szeretek kerítőnőt játszani, addig se kell attól tartanom, hogy szóba kerülhetnek az én, koránt sem egyszerű "szerelmi ügyeim", meg különben is, ráférne már Josiera, hogy végre megtapasztalhassa a habos-babos, rózsaszín első tini szerelmet, amitől még a hajszálunk töve is bizsereg, és a föld fölött röpködünk, ám amikor véget ér, kicsit mi is meghalunk vele együtt. -Bahh vééégre! - Fújom ki a levegőt megkönnyebülten mikor végre behajtunk a parkolóba. New York időjárása elég szeszélyesnek mondható. Idén még aligha volt olyan jó idő, mint ma. Még ez is nekünk kedvez. Az élet csodaszép! -Oké, segíts ezzel! - Fújtatok egyet csípőre tett kezekkel, miután felnyitom a csomagtartót, és szembe kerülök az ismét degeszre tömött piknik kosarunkkal, ami tele van mindenféle olasz nemzetiségi kajával, üdítőkkel, édességekkel, na meg a takaróval, ami minden közös piknik, kirándulás elengedhetetlen kelléke. Még a nagyi varrta össze a régi, kinőtt gyerekruháinkból, és azzal a felkiáltással adta oda nekünk, hogy: Sose felejtsük el honnan jöttünk. Mindketten megragadjuk a kosár egy-egy fülét, s mialatt a kedvenc partszakaszunk felé bukdácsolunk a több tonnányi súlyt lóbálva magunk közt, egy régi, francia gyerekdalt dúdolászok. -De hiányzott már! - Szívom magamba mélyen a friss, sós levegőt. Amint elérjük a szokásos helyünket, már rúgom is le lábaimról a szandált, hogy végre ismét belefúrhassak lábujjaimmal a meleg homokba. Kezeimet kinyújtom magam mellett kétoldalra, s behunyt szemekkel állom az óceán felől érkező, frissítő széllökéseket. -Ahogy Te is. - Ezt már Josiera pillantva mondom, egészen elhalkulva, mintha csak valami titkot árulnék el, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az arcomba csapó szél, vagy inkább a magukkal ragadó érzelmeim okolhatóak könnybe lábadt szemeimért. -Na, gyerünk! Tiéd a kaja, én keverem a piát. - Csapom egymáshoz tenyereimet, jelezve, itt bizony dolog van, nem érünk rá érzelgősködni, s miután a szokásos bénázások után, többszöri próbálkozás ellenére, természetesen széllel szemben -csak mert szeretjük a kihívásokat-, sikerül kiterítenünk a plédet, már pakolom is elő a kosár tartalmát. Ez egy csodás nap lesz!
"Oh, I was a bitch to you, huh?! You don't remember when I was nice?! And nice again? And again...and again...? And then I was a bitch. Don't remember that. Do you?"
"You may be as different as the sun and the moon, but the same blood flows through both your hearts. You need her as she needs you.”
Komolyan fel kellett készítenem magam az útra, míg leérünk Staten Islandig Loryval a kormány mögött. Tényleg csak akkor ülök mellé be, ha muszáj. És most muszáj, ugyanis ez nálunk hagyomány és ha már végre sikerül megejtenünk a közös programunkat, ez a legkisebb áldozat, amit hozhatok. Egy hatalmas papírtáskányi kajával és itallal jövök ki a kocsihoz a boltból Lory után. - Nyisd a csomagtartót – biccentek a fejemmel az autó felé, bár tényleg alig látszódom ki a táska mögött. – De gyorsan, mert mindjárt lesza... – Ki sem mondom a mondatot, máris a lábaink előtt hever fél Olaszország. Égnek emelem a tekintetem, majd Loryra pillantok és egy óriási sóhaj kíséretében guggolok le, hogy összekapkodhassam a szanaszét gurult dolgokat. – Ilyen kezdés után már csak jól fog esni ez a Limoncello – emelem fel az üveget, ami nagy szerencsére nem tört el. Persze kizárólag egy pohárkával hörpintek majd fel, ugyanis eszem ágában nincs berúgni, de még csak spicces állapotba sem kerülni. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor történt ilyen, de mindegyik alkalommal a pokolba kívántam magam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy bármit is igyak, ami alkoholt tartalmaz. Meg egyáltalán, minek kellene innom ahhoz, hogy jól érezzem magam? Anélkül is megy, főleg Lory társaságában. - Van egy jó olaszos drive through menet közben, legalábbis azt írták a neten, hogy nagyon jó a kaja, úgyhogy szerintem ott vehetnénk fel valami finomat – javaslom Lorynak, ahogy az utolsó zacskós édességet is bepakoltam a csomagtartóban lévő kosárba. – Persze, ha képes vagy behajtani oda anélkül, hogy letörnéd a visszapillantót – húzódik a szám halvány mosolyra és elhaladva mellette megbököm az oldalát a könyökömmel. Mondjuk komolyan elkezdem mondani a „Miatyánkot”, ahogy bevágódok az anyósülésre és be is kötöm magam azon nyomban a biztonság kedvéért. Nekem még csak tervben van a vezetés, de sokszor én elméletben már most biztonságosabban vezetek, mint Lory valaha... Szerintem egy oldala sokszor vágyik arra, hogy balesetet okozzon, de komolyan. Csoda, hogy még nem történt baj. De mindent a cél érdekében. - Egyébként anya tudja, hogy elhoztad a kocsit? Mintha azt mondta volna apának tegnap, hogy ma kozmetikushoz megy és... nem hiszem, hogy tömegközlekedéssel vagy taxival oldja meg, csak hogy nekünk legyen autó a seggünk alatt. – Anyánk szeret a maga ura lenni, ha a közlekedésről van szó, vagyis inkább arról van szó, hogy nem szívesen ül le olyan helyre, ami nem makulátlanul tiszta. A saját kocsija... nos, csak rá kell nézni: sehol egy porszem, de még egy ottfelejtett papírzsebkendő sem. Kezdek iszonyatosan éhes lenni, szóval alig várom, hogy végre leérjünk. Nem bánom azt sem, hogy végre lesz kis időnk Loryval egy jót beszélgetni. Ez a program mindig feltölt valahogy, utána úgy érzem magam, mint aki újjászületett, ami most valljuk be, határozottan rám fér. Főleg, hogy tegnap Anderson bevágott egy F-t, amiért nem volt nálam az atlaszom. Hát uram bocsá’! Máskor bezzeg elnézi... Ez persze rányomta a bélyegét az egész napomra, bezárkóztam a szobába és még azon is elgondolkodtam, hogy lemondom a mai programot Loryval, de végül meggyőzött, hogy nem hagyhatjuk ki... Az a bajom, hogy tudom, igazából nem azért kaptam a rossz jegyet, mert nem volt ott az atlaszom, ez csak afféle jelzés volt részéről, hogy a szavai, miszerint tudnak romlani a jegyeim, halálosan komolyak. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak... - Jobbra! – kiáltok fel az utolsó pillanatban, mikor észreveszem, hogy Lory nem indexel és éppen kapcsolok a gondolataimból. – Nagyjából tízszer megtettük már ezt az utat, de ezek szerint még mindig kell a GPS – nevetem el magam, de azért az ujjaim elfehéredésééig szorítom a kapaszkodót, biztos ami biztos alapon...
Kezdőlap
