Nem vagyok azért annyira seggfej - nem érek ide négyre, csak háromnegyed ötre, és amikor még utánam is beesik egy lány, aki láthatóan ugyanoda vár, mint én, a legédesebb hangmonom azt mondom neki, nyugodtan bemehet előttem, mert én egyáltalán nem sietek, sőt. Lehet, hogy egészen alkalmatlan dolgokra akarom felhasználni Toni néném fogadóóráját, de azért nem leszek akkora rohadék, hogy ezzel azoktól vegyek el időt, akiknek funkcionálisan szükségük van erre az időre.
Egyébként nem hazudok. Tényleg nem sietek. Akár a világ összes idejét is el tudom tölteni itt azzal, hogy kivárom a megfelelő időt, hogy potenciálisan szívrohamot hozzak apám testvérére. Átvetem egyik lábamat a másikon, és kényelmesen hátradőlök az egyébként nem túl kényelmes székben - hoztam magammal szöveget, amit olvashatok, egy percem sem fog az életben kárbaveszni azért, mert a Ramírez klán egy méretes kalap szarhoz hasonlatos.

Amikor Toni először eszembe jutott, arra gondoltam, megérdemli ő is, hogy csak úgy rátörjem az ajtót. Egy ajtót. Valamilyen ajtót. Akármilyen ajtót. Egy délutánig erős ingerenciát éreztem arra, hogy egyszerűen csak kifaggassam Hugót, hol lakik, ha nem tudja, derítse ki nekem, én meg majd valakivel beengedtetem magam az épületbe, elücsörgök mondjuk hajnali háromig valami takarítószekrényben, és majd bedörömbölök hozzá hajnali fél négykor.
Aztán persze rájöttem, hogy ha bármiféle segítséget akarok kérni tőle, akkor esetleg ennél lehetnék egy kicsit finomabb is. Nem mintha nem tudnék rengeteg dolgot felhozni a saját védelmemben, és úgy gondolom, minimum kőszívvel kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki ne lássa be, hogy itt tényleg nekem van igazam, de szeretném azzal is védeni magam, hogy nem vagyok egy elviselhetetlen kis görcs. Elég sok szarság történt már az életemben, az életünkben, és elég sok mindent követett el ellenem elég sok mindenki, szóval ha őszinték vagyunk... ez a minimum, amit megérdemlek.
Hogy hagyjanak békében létezni.
Nem mintha ennél többet merészelnék kérni magamnak.
Vajon jár ez azért, mert rendes lányként várakozotok az iroda előtt, ahol Toni a fogadóóráját tartja, ahelyett, hogy rátörném a lakása ajtaját hajnali háromkor?

A lány, aki nem sokkal utánam érkezett, bemegy, én pedig hirtelen elkezdek ideges lenni. Egész eddig semmi bajom nem volt, nem is nagyon gondolkodtam azon, mit fogok mondani Toninak, vagy azon, hogy fog fogadni. Túlságosan lefoglalt a saját, eszeveszett dühöm, amit apám irányába érzek, és amivel az egész helyzetet próbálom feldolgozni. Persze van ott más is, rettentően csalódott és szomorú is vagyok, összességében azonban Fito annyira felhergelt, hogy a harag dolgozik bennem legkomolyabban. Felejtsük csak el, hogy egy apának semmilyen formában nem kellene megtagadnia a saját gyerekét, felejtsük csak el, hogy felém sem nézett több mint egy évtizede, felejtsük el, hogy közben a bátyámat azért megpróbálta (szarul) felnevelni és felejtsük el, hogy még csak fel sem ismer, ha nem mutatkozok be neki. Felejtsük el, hogy bizonyára így próbál megfeledkezni a harmadik gyerekéről. Tényleg, felejtsük el ezt az egészet.
Vegyük elő azt, hogy soha semmit nem kértem tőle. So-ha.
Mindössze annyit szeretnék - megjegyezném, tőle tökéletesen függetlenül -, hogy hadd csináljam azt, amit én csinálni akarok, anélkül, hogy az utamba állna, hogy idegesítene, hogy elterelje a figyelmet a szánalmas, személyes drámájával. Akár el is felejthet. Ha már ennyi idő nem volt neki elég arra, hogy megtegye.

Hirtelen elkezd idegesíteni a gondolat, hogy talán Toni is pont úgy gondolkodik, mint apám. Hogy meg sem próbálja majd megérteni, miért jövök ide hozzá, miért kell neki ezzel foglalkozni, vagy ami még rosszabb, csak úgy lesöpri a dolgot az asztalról, hogy neki nem kötelessége bármit is tennie. Róla még csak annyit sem tudok, mint a saját apámról.

Idill.

Bevágom a szövegkönyvet a táskámba és felpattannok, odállok egy méterre az ajtótól, hogy ha a lány kijön, rögtön bemehessek és Toninak ne kelljen kijönnie megnézni, van-e még itt valaki, arra az esetre készülve, hogy esetleg meglát, ő felismer, és esélyem sem lesz bejutni az irodájába. Persze olyan nagyon nem zavarna, ha egy folyosó közepén kellene jelenetet rendeznem, de azért semmiképp sem preferálnám, ha van választásunk.
Nem nagyon tudok arra figyelni, mennyi idő telik el, a bakancsom orrát nézem, már megint mintha lenyúztam volna valamivel jobb oldalt, hogy rohadna meg, ha szerencsém van, akkor mondjuk csak kosz - valahol itt tartok egy félgondolatban, amikor az ajtó nyílik, a lány kijön, és olyan biztatóan mosolyog rám, mintha tudná, hogy ez most potenciálisan rosszabb lesz, mint egy szar jegy a beadandómon.
Ellököm magam a faltól, belépek utána egy gyors koppantást követően, valójában még be sem csukódhat mögötte az ajtó én már félig benn vagyok a helyiségben, és valamiért tök kínosan érzem magam. Sokkal kínosabban, mint amikor az apám bemutatkozott nekem, mert azt hitte, a bátyám barátnője vagyok. Pedig az sem volt semmi.
- Helló, Toni néni. Bejövök, jó? - épp csak az udvariasság kedvéért kérdezek, pedig egyébként nem várok engedélyre, meg kell ragadni azt a pillanatot, amikor rámnéz, én pedig úgy érzem, fog kijönni hang a torkomon, ha megszólalok, úgyhogy megszólalok, belépek, és becsukom magam mögött az ajtót.
Egy életem, egy halálom. Több úgysincs.

szercsivel <3

– Még mindig nem értem, hogy kaphattam D mínuszt! – Robert Whittaker kifogástalanul öltözött alakján akkor sem tudtam volna ráncot vagy oda nem illő dolgot találni, ha akarom; márpedig természetesen nem akarom, mert egy tanárnak azzal tölteni az idejét, hogy a diákját bámulja, nem épp illendő, sőt, meglehetősen merész. Biztos vagyok benne, hogy Robertért oda meg vissza voltak a kortársnői; habár bennem mindig egy bébifóka képét juttatta eszembe, ezt biztos csak a kor teszi, és a tény, hogy mindenki, aki nálam több, mint tíz évvel fiatalabb, lényegében kisbabának tűnik.
Okos fiú volt, jóképű, az a fiatal Marlon Brando típus, aki ingben járt egyetemre, és látszott, hogy a vérében van a siker - de ami még fontosabb, az apja kerületi bíró. Ezért Robert Whittaker tényleg úgy érezte, mint akinek a vérében van az ügyészségi munka, ezért a diploma megszerzését csak amolyan kötelező formaiságnak tekintette.
– Pedig elég hosszas értékelést mellékeltem hozzá – fonom össze az ujjaim az asztallapon. Mosolygok és oldalra biccentem a fejem. – Melyik szó nem volt érthető?
– Minden tisztelettel, Mrs. Ramirez...
– Miss Ramirez.
Látok valamit megvillanni a szemében, ami nem tetszik. Amolyan kárörvendés. Amolyan "hát persze". De azért továbbra is udvariasan mosolyog. – Véletlenül sem szeretném azt érzékeltetni, hogy nem bízok a tanári képességeiben, elvégre, édesapám... Ismeri édesapámat, ugye?... Mindig rendkívül pozitív fényben tűnteti fel önt és a tehetségét, eszemben sem volna megkérdőjelezni a visszajelzése értékét, ugyanakkor úgy érzem, elfutott néhány pont felett. – Erre megemelkedik a szemöldököm. – Természetesen tudom, hogy rengeteg dolga van, sok értekezést kell elolvasnia, ezért ha csak gyorsan összefoglalhatnám az álláspontom, és megtenné, hogy a megfelelő jegyre értékeli, a képességeimnek megfelelően, mérhetetlenül hálás lennék!
Néhány pillanatig csendben figyelem őt, és átveszem az elém nyújtott beadandó dolgozatot. A feladat viszonylag egyértelmű volt: megkapták az egyik ügyet, amin dolgoztam, és ami nem volt publikusan megtekinthető, így nem tudhatták, milyen stratégiát követtem. A feladatuk az volt, hogy megpróbálják kitalálni a saját stratégiájukat, és alátámasztaniuk nem csak forrásokkal és jogesetekkel, de különböző vészhelyzeti megoldásokkal is. Robert Whittaker azt gondolta, nem veszem észre, hogy legfeljebb előző este ült neki valamikor hajnali kettő tájékán, csak azért, mert sokat írt. Sokat, de baromságot.
– Nagyon kedves öntől, hogy ilyen figyelmes a szabadidőmre való tekintettel – kezdek bele nyugodt hangon, ami abba a hitbe ringatja, hogy megkapja, amit akar. – Mit gondol, mi lenne a megfelelő jegy a képességeihez mérten? B+? A? Esetleg egy kiváló, és egy kérés arra való tekintettel, hogy szóljon néhány jó szót az apjának?
– Ezt most nem egészen...
– Ez itt – mutatok a tizenkét oldalas, összetűzött beadandójára – egy D mínuszt ér. S őszintén megmondom, azt is csak azért, mert ez tartalmazta a legkevesebb elírást, ami meglehetősen sokat jelent ahhoz képest, hogy sejtéseim szerint illuminált állapotban írta. – Érzem a sértettséget puffanni a levegőbe, mint valami kipárolgás egy gejzírből. – Az, hogy mi méltó a képességeihez és mi nem, nem az ön meglátásának kérdése. Élelmes diáknak tartom magát, és meglehetősen vastagbőrűnek is, amiért képes volt a sebtében összedobott irománya végett még panaszt is tenni. Más téren ez talán negatív jelző lenne, de a jogi pályán elfér. A gond csak az, hogy emellett szorgalom is kell, mert ha azt hiszi, most sok dolga van, várja csak meg, míg valóban munkába áll, az apja segítségével vagy anélkül. Ha szeretne jobb jegyet kapni a szemeszter végén, azt ajánlom, a következő beadandóját méltó mannerizmusban írja, és folytasson kellő kutatómunkát. Különben kénytelen leszek megbuktatni.
Jóval azután is hallom a puffogását, hogy elhagyta az irodát, és megjelent helyette az egyik elsős lány, Casey, ha jól emlékszem, akinek nem volt problémája, csak szeretett... beszélni. Nem nevezném nyalizós típusnak, egyszerűen betegesen maximalista, akinek nem elég az A, A+-ra hajt, és ezzel nincs semmi baj. Épp csak sokszor figyelni nem tudok arra, amit mond. Végül mégis elégedetten távozott, amiért harmadjára is biztosítottam arról, hogy jó ütemben halad.
Mire elment, megjelent a fejfájásom, habár nem feltétlen hiszem, hogy neki lenne köze hozzá. Rendes lány, csak nagyon, nagyon sokat beszél. Az órámra nézek, ami az irodám falán lóg; az irodám, ami igazából nem is az enyém, csak a részidős tanárok számára fenntartott helyiség, ahol többek között én is helyet kaptam. Lényegében harcolni kellett a helyekért, hogy ne este héttől kelljen fogadóórát tartani. Az én időmnek már háromnegyed órája vége, de az előbb, mikor Casey kiment, mintha láttam volna még valakit odakint. Felállok, és előbb a vízautomatához megyek, hogy szerezze magamnak egy pohár jéghideg vizet, amikor hallom is a koppanást az ajtó fáján.
– Szabad!
Ma kivételesen szabad volt a délutánom, mert a tárgyalást, ami holnap lett volna esedékes, elnapolták egy héttel. Az őrizetben lévő vádlottat valaki leszúrta egy kihegyezett fogkefével, habár az egyik őr szerint talán saját magának csinálta, hogy ne kelljen bíróság elé állnia. Mindenesetre, amíg nem jön eléggé helyre, addig az ügy toporog. Pont, mint a lány az ajtóban.
Gyorsan kiiszom a pohár tartalmát, amitől egy pillanatra összeszorul a torkom, úgyhogy a kezemet a szegcsontom környékén nyugatatva – mintha ettől mágikusan már nem lenne olyan hideg – fordulok az érkező felé. Az első gondolatom az, hogy nem ismerem; sok diákom van, de ha legalább kétszer találkoztunk, fel kéne ismernem az arcát és elhelyezni, hol szokott ülni. Lehet, hogy azért jön, hogy valahogy megpróbáljon rávenni, engedjem át, annak ellenére, hogy eddig minden órát ellógott? A katalógus nem véletlenül katalógus.
A következő gondolatom viszont az, hogy mégis ismerem. De honnan?
– Üdv! Én... – Na várjunk. Toni néni? Nem túl gyakran ül ki a meglepetés az arcomra, megszokás, sok gyakorlás, de a családi helyzetek valahogy mindig mások. És kevés ember hív néninek a családomon kívül. Az agyam rendkívül gyorsan próbál nagyon sok eshetőséget végigvenni, amitől csak erősödni tűnik a fejfájásom. Alighanem csak néhány másodperc telik el a döbbenetemben úszva, de sokkal többnek érzem. És mikor végre leesik, miért ismerős nekem a lány, nem nyugszom meg teljesen. – Dakota! Jézusom, ne haragudj, nem ismertelek fel, én... Hűha. Gyere, ülj le!
Rámutatok az íróasztal előtti két székre, és bár valamiért kedvem lenne az íróasztal mögé ülni, mégis a másik széket választom. Már azelőtt, hogy ráeszmélnék, hogy az unokahúgommal beszélek, megint. – De buta vagyok. Abrázame! – Ölelésre tárom felé a karomat, és ha kicsit kényelmetlenül is, de benne van, akkor alaposan megszorongatom. Még az sem érdekel, hogy meggyűrődik a blúzom. – Most már tényleg ülj le! Én nem is tudom mit mondjak, tényleg ne haragudj, egyszerűen nem számítottam rád, és... Hűha. Mit keresel itt, mi cielito?

lesz ez jobb is  

Nem nagyon számítok semmire - meleg fogadtatásra, boldog viszontlátásra például semmiképp. Apámtól sem számítottam ilyesmire, de aztán Fitónak olyan szinten sikerült alulról vernie a lécet, hogy nagyjából minden nemlétező elvárást is kiölt belőlem, amit esetleg bármelyik Ramirez irányába támasztottam - tudatosan, tudatalatt, ábrándosan, optimistán. Akárhogy. Végül is van ebben valami felszabadító is, amellett, hogy az egész valójában több mint tragikus. Ha egyáltalán nem számítok nekik, akkor voltaképpen mindegy, mit csinálok, hogyan életem az életem, kivel élem az életem, akkor ez azt jelenti, nincsen család (anyán és Hugón kívül), akiknek bármivel is tartoznék.
De megint csak - Fito ugye annyira alulról verdesi a lécet, hogy még ezt is megtagadja tőlem. Ha nem számítok neki, akkor nem mindegy ugyan, hol, melyik földrajzi szélességen és hosszúságon szeretném élni a Ramirez-mentes életemet? Vannak ám még ilyen remekbe szabott kérdéseim, melyeket szívesen feltennék neki, de most már tudom, hogy nem különösebben érdemes. Ezért jöttem Tonihoz. De azért nincsenek valódi elvárásaim vele szemben sem, épp csak annyi, hogy esetleg fel tudom piszkálni a bűntudatát és egy kicsit megszán. (Nem mintha boldogsággal töltene el a tudat, hogy valaki engem szánhat, de ebben a helyzetben még mindig ez a kisebbik rossz.)

Ahhoz képest, amire számítok (vagyis, amire nem számítok), Toni sokkal jobban veszi az akadályt, amit egyfajta könyörtelen fesztelenséggel gördítek elé, mint amit gondoltam volna, hogy most következik. Vagy mint amit, ugyebár, apám művelt. A léc ugyan menthetetlenül alacsonyan van, de Toni nem csak megugorja, de még egyfajta váratlan eleganciával, meglehetős távolságból szökken át rajta, én meg csak nézem és jobb híján hagyom neki, hogy kirúgja alólam a nemlétező elvárások jelentette konstans közönyt és leheletnyi neheztelést. Vagyis - épp beletorpanva a fotelek felé tett első lépésembe hagyom neki, hogy az első sokkból magához térve megöleljen, amit kimondottan sután és nehéz lenne, tagadni, némi ösztönös tartózkodással és röviden viszonzok. Egyik faktor sem Toninak, vagy épp Toni ellen szól, inkább csak ő is meglep engem a gesztussal, apámmal az első viszontlátáskor egészen konkrétan kezet fogtam, mert meg sem ismert, aminél nehéz lenne nevetségesebb és furcsább köszöntést elképzelni a rokoni kapcsolatunkra való tekintettel. Kétségtelenül sokkal normálisabb örömmel és egy öleléssel reagálni egymásra, ahogyan Toni teszi, na de komolyan, a normális, mint olyan, nem kimondottan az a jelző, ami a családomra gondolva eszembe szokott jutni.

- Ja, semmi baj, rám senki sem számít. Köszi - azért relatív zavartalan arccal villantok Tonira egy kissé - önmagamra nézve - ironikus félmosolyt, miközben követem az asztal előtti fotelokhoz, hogy leüljünk, és pont úgy ülök le, mint az olyanfajta emberek, akik legyenek bárhol, bárkivel, tökéletesen kényelmesen érzik magukat bárhol. Kényelmesen ugyan nem érzem magam, de azért annyira feszélyezve sem vagyok, magabiztosságom javarészt abból fakad, hogy elhiszem, nekem van itt jogom bármire is, és ha másért nem, hát azért, mert apám egy gigantikus seggfej.
Kíváncsi vagyok, ezzel hogyan tudna vitatkozni bárki is.
A táskámat ledobom a lábam mellé, egyik lábamat átvetem a másikon, némi hamis ártatlansággal fonom össze ujjaimat a felülső térdem körül. Azért az már jó kezdet, hogy nem lettem visszakézből kiparancsolva az ajtó túloldalára (vagy a város túloldalára), Toniban még némi örömöt is mintha érzékelnék, talán szerencsém lesz vele, és legalább abban hasonlítunk, hogy mindenek ellenére (esetemben rengeteg igyekezet ellenére is) nekünk még nem csak jelent valamit az a szó, hogy család, de esetleg lenne is igényünk rá alkalomadtán, vagy ne adja isten még tudunk is örülni annak, hogy van. Aztán persze lehet, hogy ez egyáltalán nem így van, elvégre a nénikémet legkevésbé sem ismerem, úgyhogy nem vonok le messzemenő következtetéseket. Talán addigra már többet fogok tudni, mire kisétálok ebből az irodából.

- Ami azt illeti, szükgségem lenne egy kis segítségre. Fitóval.
Bököm ki épp egy lélegzetvételnyi szünet után. Kertelhetnék, kezdhetném a történetet valahonnan Ádámtól és Évától, tehetnék úgy, mintha nem akarnék és nem lenne szükségem Tonitól semmire. Nem mintha ma született bárány lennék, hajlamos vagyok arra, hogy olykor megpróbálok észrevétlenül kedvemre manipulálni másokat, mint minden ember, nyilván én is mindig igyekszem jól kijönni minden helyzetből és a magam malmára hajtani a vizet, de igazság szerint nem tudom, létezik-e jó taktika az ilyen helyzetekre. Egyébként is fáraszt ez az egész cirkusz, időt és energiát vesz el attól, amiért valójában ide költöztem, és a játszmázás helyett számomra most sokkal fontosabb az, hogy kikeveredjek ebből a hülyeségből. Úgyhogy arra jutottam, az a legegyszerűbb és leggyorsabb, mindkettőnk számára, ha nem kerülgetem a forró kását, hanem egyszerűen kijátszom minden lapomat és bízok abban, hogy nem szaródhat el egyszerre minden, de tényleg minden.

- Úgy alakult az életem, hogy úgy döntöttem, New Yorkba költözöm. Igazság szerint már itt vagyok másfél hónapja, minden rendben is van, azt leszámítva, hogy amikor apám rájött, úgy gondolta teljesen normális reakció hozzám vágnia egy repjegyet Texasba a kéréssel karöltve, hogy akkor én most menjen szépen vissza, mert ő ezt akarja - vissza, Texasba, amikor már négy éve nem lakom otthon, de ez amúgy majdnem mellékes is ebben a történetben... - A helyzet az, hogy nekem erre... hogy is fogalmazzak, nekem ehhez nincs sem kedvem, sem időm, nem mintha szeretnék tőle, vagy bárkitől bármit, szóval csak azt szeretném, ha leakadna erről a témáról. Rám persze nem hallgat, Hugo véleménye pont ugyanennyire érdekli, szóval... mit gondolsz, tudnál esetleg beszélni vele? Kérlek...? - oké, egyébként érzékelem, hogy a helyzet igenis nonszensz. Tonit talán már régebb óta nem láttam, mint apámat, az égvilágon semmit sem tudunk egymásról az alapvető információkat leszámítva, én meg még csak meg sem kérdezem, hogy van, mielőtt kéréseim lennének hozzá.
De ez pont az a helyzet. És ha rendesen viselkedik, esküszöm, meg fogom kérdezni tőle azt is, hogy van.

szercsivel <3

Mindenkinek vannak olyan dolgai az életben, amit megbánt. Szerencsés ritka esetben már előre tudod, hogy ebből semmi jó sem fog kisülni, csak valami makacsság, vagy túlzó bizalom mégis előre hajt téged a tett felé, aztán pedig nincs más hátra, mint előre, és hogy utólag hajnali háromkor, mikor véletlenül már épp el tudnál aludni, akkor eszedbe jusson, minden más ballépéseddel együtt, ami oda vezetett, hogy hajnali kettőkor még fel tudtál kelni enni egy(két-három) szelet brownie-t, egyenesen a tepsiből, mert nincs kivel elhitetned, hogy próbálsz egészségesen élni.
Néhány találgatással ellentétben, a Lucasszal való házasságomat épp nem sorolom ezen ballépések közé. Hiszek abban, hogy ha a dolgok máshogy alakulnak, ha nem csúszik ki a talpunk alól a talaj, vagy ha jobban próbálunk kapaszkodni egymásba, akkor működhetett volna, a nehézségek ellenére is, de talán túl hamar, túl fiatalon próbáltuk elkötelezni magunkat a másik mellett, és ebben a bizonytalan kapcsolatban ekkora pofonnal találkozni, mint amit mi (főleg én) kaptunk, végzetesnek bizonyult.
Az egyik hatalmas baklövésemnek azt gondolom, hogy annak idején annyira úgy éreztem, hogy a családom közelsége megfullaszt, hogy meg se álltam Kaliforniáig, mikor egyetemre kellett mennem. Nem tudom másra, mint a fiatalkori hévre fogni, amivel valamiért kéz a kézben járni látszik az ostobaság is, de legalábbis a meggondolatlanság. Az ember ritkán értékeli eléggé a pillanatok szépségét, az egyszerű mindennapokét, míg el nem veszik tőle. Szerintem Fito is így lehetett vele.
A másik, és talán legnagyobb hibának mai napig azt érzem, csendben, hogy segítettem neki.
Sosem mondanám, hogy a bátyám rossz ember lenne. Nem csak hiszem, tudom, hogy nem az. Azt is tudom viszont, hogy nem is a legegyszerűbb ember, akivel az ember ki tud – akivel ki kell – jönni. Azután a tragédia után, ami velük történt, nem csodálom, hogy a kapcsolatuk a feleségével megsínylette a dolgot, a válás senkit sem ért váratlanul, leszámítva a gyerekeket, akik sokszor elvesznek ezen procedúrák közben. Mindenki csak akar, de adni nem nagyon fűlik a foga, és néha… Néha, a gyerekek felett is úgy vitatkoznak, mintha egy különösen szép és értékes kínai váza lennének, amit az ember birtokolni akar.
Utólag némileg világosnak tűnik, hogy Fito nem nevelni akarta a fiát, és magával vinni az ország másik felére, hanem birtokolni, tudni, hogy ott van és ott is lesz. A kapcsolatukat Hugóval semmiképp sem tudnám szeretetteljesnek leírni, ami igazán fáj, tudva, milyen szerepem volt benne, vagy milyen szerepemnek kellett volna lennie, hogy ez ne történjen meg. Fito épp meg volt bántva, elvették tőle az egyik legértékesebb dolgot, amit az ember életében szerethet, a saját gyerekét, és nem vagyok biztos benne, hogy nem-e szimplán azt akarta, hogy mindenki másnak is fájjon. Ösztönös emberi reakció, bár ettől még nem kevésbé gonosz, ha a másik felet nézzük. Nem Fitot hibáztatom, a helyzetet; hogy Natalie eltűnése nem csak egy gyereket vett el a szüleitől és testvéreitől, de a maradék két testvért is elszakította egymástól, nem nőhettek fel úgy, ahogy kellett volna.
Sokkal kisebb rész ugyan, de bizonyos értelemben az egész családot félbe szakította. Itt voltam például én, az irodámba pedig az unokahúgom lépett, akit elsőre még csak fel sem ismertem. Hol van ez rendben? – Az abuelám mindig azt mondta, hogy a legnagyobb örömöt a legváratlanabb meglepetések hozzák magukkal – próbálom menteni a menthetőt. Éreztem, hogy megfeszült egész testében a hirtelen jött gesztustól, ami elég logikusnak tűnik. Talán az unokahúgom, de amikor utoljára láttam, fele ekkora volt. Úgyhogy inkább nem mondom el neki, hogy Abuela visszavonta ezen kijelentését, miután Tía Lupe terhes lett, nem csak házasságon kívül, de ráadásul egy protestánstól, ami talán még rosszabb, mint az első tény.
Próbálom kényelmessé tenni ezt az érezhetően feszültségteli újratalálkozást, amennyire tőlem telik, bár erre nem épp az irodám a legalkalmasabb. Az itt lévő bútorokat, ahogy az egész egyetemen, külön azt szemmel tartva választották ki, hogy minél kényelmetlenebb legyen, és abszolút maximumra rúgjon az idegességed.
– Ülj le nyugodtan! – mutatok rá jobb híján a székre, ami az asztalom elé van húzva. Habár van mellette egy másik, én inkább a sajátomra ülök, de előtte még oldalra húzom, hogy kicsit közelebb lehessek, kényelmesebb távolságban. A kijelentése meglep, de nem jobban, mint az itt léte. – Fitóval? Milyen értelemben…?
Sokként hat az információ; és nem felejtem el megjegyezni, hogy nem hívja apának. Miért hívná? Több ideig nem látta, mint ameddig igen. Ettől függetlenül elszomorít, de mindketten felnőttek. Dakota mennyi is most? Huszonhárom, huszonnégy? Borzasztó vagyok az évszámokban, főleg, hogy 2009 óta nekem minden év 2010nek tűnik, de már… Már nagyon sok születésnapi ajándékkal tartozom neki, ez biztos.
Míg nekiáll felvázolni a helyzetet, én előrehajolok a székben, egészen addig, míg rá tudok könyökölni a térdemre, és úgy figyelni. Egy egészen halovány szúrást azért érzek a mellkasom közelében, mikor kiderül, hogy már másfél hónapja itt van, de… Megértem. És jogos. És Fito még mindig egy istenverte barom. – Ah, Fito, no mames! – morgok magamban, a minden bizonnyal épp legalább ötezer láb magasan repkedő bátyámat szidva. Ha hihetek a szóbeszédnek, akkor most legalább csuklik. Azután visszafordulok Dakota felé. – Az apád egy idióta, ráadásul meglehetősen makacs idióta. El bobo de burros. – Mutogatok a fejem felé, elég pontosan kifejezve, mennyire idiótának is tartom, méghozzá meglehetősen szenvedélyes mozdulattal. Persze a helyzet az, hogy ennek ellenére, avagy ezzel együtt is szeretem. Ami… Talán nem mondható el Dakotáról. – Szóval azért jöttél el hozzám, hogy beszéljek az apáddal, hogy nem akarsz találkozni a családoddal, és hagyjon békén?
Nem mondom, hogy egy kicsit nem fáj. Érthető, honnan jön az egész, és Fito tényleg hajlamos túllépni bizonyos határokat a túlféltés nevében, szóval rá is mérges vagyok, de nem tudom elüldözni azt a kissé szomorkás mosolyt, ami az ajkaimra költözik. Mielőtt azt hihetné, hogy épp megsértődök, felemelem a kezeim, jelezve a békés szándékot. – Megértem. Elég rég nem láttuk egymást, és azok után, amin keresztül mentél, lehet, hogy én is így tennék, mint most te. Ami Fitót illeti… Olyan, mintha a falnak beszélne az ember. De nem igazán tud mit tenni. Szeretné azt hinni, hogy még mindig a seregben van, és az egész családja egy szakasz, amit irányítania kell, de semmi hatalma felettünk, úgyhogy legfeljebb moroghat a Boeing pilótafülkéjében. Gondolom, úgyse tudja, hol laksz, úgyhogy… – Megvonom a vállam. Bár ha Dakota azt mondja, nem akar semmit az apjától, vagyis nem ő kereste meg, akkor valahonnan mégis tudja. És az egyetlen ember, akinek mindkettejüknek köze lehet, az… – A bátyádnál laksz?
A második számú szúrás. Hugóval sem állunk túl közel egymáshoz, azt hiszem, mindig azt hitte, hogy bármi legyen is, én az apja pártján fogok állni, úgyhogy ritkán keresett meg, én pedig egy idő után feladtam, nem akartam terhelni őt. De így már érthető, hogyan tudja eléggé zaklatni ezzel a bátyám a lányát ahhoz, hogy az inkább felkerekedjen és megkeressen engem. – Nos, akkor a legjobb tanácsom az lenne, hogy költözz el onnan.
Még elérhető árú albérletet is egyszerűbb találni New Yorkban, mint rávenni Fitot arra, hogy változtassa meg a véleményét valamiről.

lesz ez jobb is  

- Feltételezem nem sikerült erről mindenkit meggyőznie a családban - épp csak szemernyi bennem az irónia, halványan mosolygok, valójában ez nem feltételezés, ha apám valaha is hallotta ezt a nagyijától, mostanra vagy elfelejtette, vagy soha nem is értett vele egyet. A legkevésbé sem számít. Ebben a történetben én vagyok a váratlan meglepetés, de ha őszinte vagyok, úgy gondolom, senki sem örül nekem különösebben. Kezdve Hugo menyasszonyával (bár be kell valljam, ezt legalább meg tudom érteni, a jelek szerint Hugo sem mentes a Ramirez férfiak agyatlanságától egyes esetekben) és rajta keresztül eljutva Fitoig, aki nem pont úgy nézett rám legutóbb, mint aki egy fikarcnyi örömöt is tudna generálni a kőszívében, hogy annyi év után viszont lát.
Akarom mondani: realizálja, hogy engem lát. A bennem bújkáló kisördög szeretné megkérdezni Tonit, miről ismert fel ilyen gyorsan. Feltételeznem kell, hogy valahogy úgy, ahogy én felismerem őt, vagy felismerem apámat. Az otthon talált kevés családi fotó többnyire már használhatatlan, túl sok év eltelt azóta, de az internet sok mindent helyettesít. Vagy esetemben, anyám is sok mindent helyettesít, noha úgy gondolom, kitartóan, hogy enélkül mindannyian tudnánk élni. Talán nekünk fogalmunk nincs arról, Natalie-t hol kereshetnénk, de ha ő valaha olyan helyzetbe kerülne, hogy meg tud keresni minket, nem hiszem, hogy szüksége lenne hozzá egy neki dedikált, ósdi honlapra útmutatóként.
Egy ponton túl már nehezemre esett azt hazudni anyámnak, hogy ez rendben van és valójában nem azt kívánom, bár szedné le az egészet. Nem mintha ezzel azt mondanánk, lemondtunk minden reményről (noha húsz év távlatából magam sem tudom, ki és miben tud még reménykedni, én például nem sokban), vagy elfeledkeznénk Natalie-ról, ha megtenné.
Soha a büdös életben nem fogunk megfeledkezni róla. Képtelenség.

Ezzel együtt, ha valaki, én elég hamar kinőttem a tündérmesékből és elég hamar megtanultam, hogy az emberek nagy része nem jó, és nagyon meg kell válogatni, kiben bízik meg az ember és kit tart közel magához. Ha még a saját családomat sem tudom közel tartani, mert mondjuk a családom nem akar a közelemben maradni, azzal pedig elég nehéz mit kezdeni. Amit Fito a jelek szerint képtelen megérteni, hogy én nem miatta vagyok itt, nem várom el tőle, hogy találkozzunk, nincs tőle szükségem semmire, még a pénzére sem, ha viszont én nem várok el tőle semmit, akkor az a minimum, hogy ő sem tart igényt tőlem semmire - ebbe pedig beletartozik az is, hogy nem szól bele az életembe. Ahogy nekem sem volt esélyem soha beleszólni az ő döntéseibe.
Még csak számon sem kértem rajta soha semmit.
De tündérmesék ide, vagy oda, egy kicsit mégis csak valami istenadta csodában reménykedek. Nem túlságosan, mert elég biztos vagyok benne, hogy mint megannyi másik, ez a történet is pofára eséssel fog végződni, de ha egy fikarcnyi remény sem lenne bennem, akkor biztosan nem jövök ide.

Nem kimondottan boldogan, mégis egyetértésem jeléül elhúzom a számat, amikor Toni azt mondja, apám egy idióta. Akár ki is mondhatnám én magam is, nem szakadná rám az ég, és bizonyára Fito sem hallgatózik az ajtó másik oldalán, hogy ha becsmérlő szavak hagynák el a számat, rám törjön, mégsem teszem. Ha elkezdeném szidni, azt hiszem, abba sem tudnám hagyni, egészen addig, míg a végén már kiabálnék tehetetlen dühömben, és ha valaki ezt megérdemelné, az kétségtelenül Fito maga, nem pedig a testvére.
- Nem a családról van szó - rázom meg aztán a fejem, bár legyünk őszinték, esetemben egy kicsit naiv dolog a családról beszélni. A családról, aminek eddig sem voltam igazán a része, tekintetbe véve, hogy nagyjából az ország másik felén nevelkedtem anyával és senkivel nem tartottuk különösebben a kapcsolatot - És nem is arról, hogy kivel találkozom, vagy kivel nem, egyszerűen csak nem gondolom úgy, hogy Fitónak joga van bármiféle kérdésre, vagy utasításra az életemmel kapcsolatban, tekintetbe véve, hogy nem miatta költöztem ide és nem várok, akarok, kérek tőle semmit. Az lenne a minimum, hogy ha én békén hagyom, mint ahogy terveztem, békén hagy ő is. Még csak fel sem kerestem, amikor megjöttem - ahogy nem kerestem eddig senkit sem, azt hiszem, ezt nem szükséges kimondanom, Toni tudni fogja magától is. Hiszen hozzá sem kopogtattam be egészen addig, amíg nem derült ki a... hát, mondhatnám, hogy titok, de azért valójában nem titkolóztam. Pusztán tényleg meggyőződésem, hogy nem vagyunk annyira részesei egymás életének, hogy be kellene számolnom nekik bármiről. Hiszen én sem tudok róluk semmit.

- Ha továbbra sem akar látni, remek, ha nem akar tudomást venni rólam, hajrá, nem tudom belátni, miért kell változnia az eddigiekhez képest bárminek is, csak mert hirtelen valamivel kevesebb mérföldnyire csökkent a köztünk levő földrajzi távolság - amivel véletlenül sem jár együtt a közöttünk levő bármilyen más jellegű távolság csökkenése - Eddig sem láttuk egymást és eddig sem akartunk egymástól semmit. Ha ez neki így megfelel, nekem is.
Amikor megtörtént velünk ez az egész, nem értettem. A szüleim válását sem, nemhogy azt, miért lehet pszichológiailag nagyon is logikusan leírni, hogy vajon mi történhetett azokban az időkben (és azóta) apámmal. Azóta már értem, milyen teher lehetett ez kettejük számára, és értem azt is, hogy talán fáj neki rám nézni, de érdekes, az anyám, az anyám, akivel annyi mindenben nem értek egyet, akivel annyit veszekszem, akire néha annyira haragszom; neki nem okozott gondot felnevelnie engem, ha már egyszer csak én maradtam.
Fito ehhez képest a lehető legegyszerűbb megoldást választotta és nem tudom, meg fogom-e tudni neki ezt valaha bocsájtani. De képes vagyok elfogadni, hogy talán soha nem is fogja a bocsánatomat kérni, meg azt is, hogy soha nem fogjuk igazán megismerni egymást. Szerintem ezért nem olyan nagy ár azt kérni, hogy hagyjon létezni.

Egy rövid időre elkapom a pillantásomat Toniról, noha egészen eddig figyelmesen fürkésztem őt, mint ahogy az ember olyan embereket figyel, akiket ismernie kellene, de szembesül vele, hogy valójában minden tövényszerűség ellenére azért annyira mégsem ismeri őket. Visszajátszom magamban, amit mond, de bármilyen sorrendben jutnak eszembe a szavai, voltaképpen nagyon egyértelmű, hogy mit kellene kihallanom az egészből: Fito reménytelen.
Nagyszerű.
- Igen, Hugónál lakom. Persze csak átmenetileg, amíg egy kicsit talpra állok itt, a terv egyébként is az, hogy egy-két hónapon belül elköltözöm tőlük, de... - de, és most egy kicsit kénytelen vagyok a pillantásomat Toniról még távolabb, valahova a plafon felé irányítani, mielőtt idegességemben elsírom magam, és esélye lenne féreérteni, mennyire ejt kétségbe a helyzet, amikor valójában tényleg nem kétségbe ejt, hanem hihetetlenül felkúr - ...de ezekszerint az a legjobb tanácsod, hogy bújkáljak a saját apám elől, ha az élet úgy alakul, akkor akár a halála napjáig? - mármint... ugye nem csak én hallom, mennyire nonszensz ez?

szercsivel <3

Nem tudom tagadni azt az ösztönös bűntudatot, ami elönt, ha ránézek. Utoljára talán… négy vagy öt éve néztem rá a honlapra, ami Natalie eltűnésével foglalkozott. Vagy inkább neki szólt; egy kicsit mindig összetört bennem valami, mikor a lányok anyja megpróbálta megszólítani az eltűnt lányát. Mindig mindenki lesütötte a szemeit, és egyetértően hallgatott, holott tudtuk, hogy mik a statisztikák. Főleg én; akit idegen rabol el, azt legnagyobb eséllyel az első két napon belül megölik. Natalie eltűnésében mindig az volt a legborzasztóbb, hogy nem tudtuk, mi történt. Egy idő után pedig elfelejtődik a dolog, legyen bármilyen szomorú is; legalábbis mi elfelejtjük, akik nem ebben élünk. Számtalan esetben voltam már kinevezett ügyész, mikor eltűnt gyerekekről volt szó, olyanokról, akik holtan kerültek meg. Volt, hogy az anya soha nem volt hajlandó elfogadni a tényeket, és nem ment bele a DNS-vizsgálatba sem, ami alapján kiderülhetett volna, hogy a maradványok, amiket vizuálisan lehetetlen volt azonosítani, valóban a gyermekéhez tartoztak-e. Inkább éltek abban a hitben, hogy a fiúk vagy lányuk, a testvérük, a szüleik, egyszer még besétálhatnak az ajtón.
Nem sok hasonlóságot vélek felfedezni köztem és Dakota között, ami a külsőnket illeti; leszámítva a hajat, amin máskor talán még jót nevetnék is. Bár neki sokkal jobban áll a frufru, mint nekem valaha. Fitora viszont hasonlít. A szeme formája, és az orra is. Biztosan utálná, ha ezt szóvá tenném. – Ebben igazad van. És egy logikus ember be is látná, hogy miért. – Nem kell külön kimondanom, hogy Fitót nem tartom ennek a logikus embernek. Ó, a bátyám nagyon is logikus a maga módján, már-már hibaszerűen az. Imád úgy viselkedni, mintha tábornok lenne, mi meg, a családja s az összes ember az életében, a katonai táborának lakói, akiket kedve szerint irányíthat, és ha kell, hadbíróság elé állíthat fegyelmezetlenségért. Hadd ne kelljen mondanom, hogy ha ezen múlna, már mindannyiunkat kirúgtak volna.
Tudom, hogy jó szándékkal teszi, még ha nem is túl egyértelműen, kinek akar jót, de könnyen érthető, Dakotát miért frusztrálja a helyzete, és a válaszom is. Nem tudom, csak képzelem-e így szemüveg nélkül, hogy valóban fényesebben csillogna a szeme. – Nos, szerencsédre elég sok vörös húst eszik, a koleszterinje biztos az egekben, mivel szerinte a csirke és a hal ízetlen cipőtalp. Ami egy katonától elég erős. Kóstoltam már, ők mit esznek a seregben, mindennek fűrészpor íze van. – A helyzet nem feltétlen engedi meg a viccelődést, de nem egészen tudom, hogy hogyan máshogy illene reagálnom. Dakota láthatóan… meg sem próbál úgy tenni, mint akit érdeklek. Érthető módon. Úgyhogy alighanem nem venné szívesen, ha megint megölelném, bármennyire is ez lenne az ösztönös reakcióm a felőle érzett, áradó frusztráltság végett. – Nézd, én nagyon szívesen beszélek vele erről, de minél többen mondanak neki valamit, annál erőszakosabban megy vele szembe, mint egy sarokba szorított tarajossül. Csupa tüske, semmi hallgatás. És még harap is. A legegyszerűbb valóban az lenne, ha egyszerűen nem lennél ott, ahol el tud érni. Esetében egy cseppet sem számít, hogy épp a húga próbálja-e jobb belátásra bírni, ha egyszer eldöntötte, hogy igaza van, és úgy lesz, ahogy ő gondolja.
Van egy nagyon halovány sejtésem, hogy talán Dakota is ilyen. Ha nem így lenne, akkor nem dühítené, hogy nem tud győztesen kijönni az apjával folytatott kecske-párbajból, egyszerűen odébb állna, hogy az öreg nekiszaladjon a falnak. Én mindig inkább konfliktus kerülő voltam, de vannak olyan makrancos vénák az emberben, amiknek nem tud ellenállni néha.
– Próbáltál esetleg beszélni az új feleségével? Ő az egyetlen ember, akire néha hallgat. – Mit mondjak? Férfiak. – Bár ha nem akarod belevonni az életedbe… Nem tudom. Hugo mit javasolt? Elvégre ő töltötte vele a legtöbb időt, talán kitalált már valami technikát… Bár ha azt nézzük, milyen hamar elköltözött, talán mégsem. Jól vannak a barátnőjével? Nem is, már a menyasszonya, ugye? Láttam a neten. Ő sem beszél velem túl sokat – jegyzem meg, a szám széle kesernyésen rándul felfelé. Nem hibáztatom érte őt sem, talán egyszerűen úgy gondolja, hogy elárultam, és valahol igaza van. A saját joguk eldönteni, szeretnének-e közösködni velem vagy sem, én mindig szívesen látom őket. Dakotát is, bár valahol fellobban egy óvatos lángocska a lelkemben, ami azt súgja, hogy ha nem úgy alakul a dolog, egyszerűen sose keres többé.
– Ha gondolod, lakhatsz nálam – ajánlom fel óvatosan, próbálva nem úgy tűnni, mint aki igazából elsírná magát, ha igent mondana. – Van két üres szobám is, és elég sokat dolgozom ahhoz, hogy nagyjából sose kelljen találkoznunk, na meg Fito sosem keresne ott. Míg nem találsz jobbat, persze. – Nem akarok túl nagy szünetet hagyni, hogy ne érezze úgy, az elutasítás után mondjuk rögtön el kéne viharzania, mivel nem tudok segíteni neki. – Az ajánlat bármikor érvényes, ha meggondolnád magad. Fito… Idegesítő barom. De nem rosszból csinálja, tudod? Jót akar, csak… Nagyon rosszul. És ostoba, amiért nem hallgat az észérvekre. A büszkeség amolyan családi átok. Állítólag volt egy tiónk, aki azért halt meg egy családi ebéd közben, mert a torkán akadt egy falat chimichanga, de az egyetlen ember a közelében a testvére volt, akivel nem beszéltek, miután összevesztek egy gyerekkori becenév miatt, úgyhogy inkább megfulladt, minthogy interakcióba kerüljön vele. – Hogy igaz-e? Fogalmam sincs, de rengeteg hasonló sztori kering a családban. Bármit csinálsz rosszul, biztosan lesz egy történet, ami alátámasztja, miért van mégis igazad. Ki tudja már számon tartani, hogy mi igaz és mi nem?
Az órámra nézek, ami határozottan azt mutatja, hogy már egy órával túlnyúltunk a fogadóidőmön. Nem szeretném elküldeni Dakotát, de már kezd bezártság érzetem lenni az irodámtól. – Van… Terved? A következő egy órára, mondjuk? Szívesen meghívnálak vacsorára, ha nincs ellenedre.

lesz ez jobb is  

Hunyorgok egy kicsit, elhúzom a szám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy akkor most szabad-e kínjában nevetni, vagy az ízléstelenség lenne. És tényleg nem tudom, hogy akkor most drukkolnom kéne-e, hogy apám minél előbb fűbe harapjon? Mindenek ellenére azért ez lehet, hogy még nekem is erős lenne. Nem mondanám, hogy bármiféle gyengéd érzések fűznek Fitóhoz, de azért azt hiszem, a gyilkos ösztön sincs meg bennem ehhez, ahogy a rosszindulat sem. Nem kívánok neki kimondottan semmi rosszat - maximum annyit, bár pofán csapná egyszer valaki jó erősen, de lehetőleg olyasvalaki, akitől meg is érzi, és most nem fizikai fölényre gondolok.

Szeretem ilyenekkel vakítani magam, de persze az igazság az, hogy a dolgok nem ennyire feketék-fehérek, nem tudom azt mondani, hogy szeretem apámat, meg azt sem, hogy gyűlölöm az apámat, a két véglet között pedig ott van ez a beláthatatlanul sivár szürkeség, nem ötven, hanem ezernyi árnyalatban, melyeket végtelen kombinációban is lehet érezni. Nyilván minden, vagy legalábbis, a legtöbb gyerek kötődik a szüleihez, akiknek volt gyerekszobája, az biztosan, és lehet, hogy nálam relatív rövid volt ez az áldott időszak, de azért mindenképpen létezett. Egy ideális világban jobb ember lennék, kevésbé büszke az önállóságomra és kevésbé dühös, és akkor talán én megyek apámhoz házhoz és egyenest követelem, hogy írjuk újra a történelmünket, mert nem járja, hogy nincs semmiféle kapcsolatunk. Ebben az ideális világban nem fájna beismerni, hogy azért ez nem is lenne annyira ellenemre. Vagy nem fájna beismerni, hogy egyenesen vágyok rá.
Az én világomban azonban ez valami megvetendően gyenge, valami szégyenteljes, valami olyasmi, amivel inkább ártanék, semmint segítenék magamnak és úgy egyáltalán... perpillanat elég távol is állok attól, hogy vágyakozzak ilyesmire, mert a helyzetem okozta harag mellett minden más eltörpül.

Toni ugyan egyetlen halovány, ártatlan utalást sem tesz rá, én azért mégis úgy érzem, mintha nem csak Fitóról beszélne, de rólam is. Onnan tudom, hogy ha célozgatna, akkor is igaza lenne, hogy szinte hallom a mondatait a terapeutám hangján. "...de minél többen mondanak neki valamit, annál erőszakosabban megy vele szembe, mint egy sarokba szorított tarajossül. Csupa tüske, semmi hallgatás. És még harap is."
A felismerés épp csak annyira dühít, amennyire az embert dühíteni szokták az önmagáról tett kellemetlen felfedezések, de igazság szerint nem először hallom ezt, úgyhogy már nem háborít fel mélységesen. A Fitóval ezáltali párhuzam teszi rosszabbá, még az is lehet, hogy voltaképpen ez az, ami ennyire felbosszantott, ezért folyamodok ilyen kétségbeesett taktikákhoz, mint szappanoperába illő jelenetként felkeresni az ezer éve nem látott nénikémet, ezért akarok előnyt kovácsolni minden nevetséges, banális apróságból.
Többnyire mondjuk sikertelenül.

Türelmetlenül szusszanok, kicsit megrázom a fejemet, mintha elismerném, hogy ezzel nem tudok vitatkozni, pont ugyanúgy, mint ahogy a jelek szerint apámmal sem tudok vitatkozni. Az nem is igazi veszekedés, hogy gyakorlatilag anélkül söpör le a képzeletbeli asztalról bármiféle érvet, amit felhozhatok magam mellett, hogy meghallaná őket, ami egyébként majdnem idegesítőbb, mintha tényleg lehetne vele vitatkozni. Egy adag ordibálás még nem ártott igazán soha senkinek, kicsit úgy vagyok vele, hogy nekem talán segítene is, mert ha nem tudom a haragomat direktbe rá zúdítani, akkor az bizony valahol máshol fog kitörni, ennyire már ismerem magam, és nem igazán várom a pillanatot, amikor ez meg fog történni.
- Hugo taktikája Fitóval szemben annyi, hogy nem veszi fel neki a telefont és nem nagyon hajlandó vele találkozni sem - mondom némi éllel, amiből mintha enyhén kihallható lenne, mennyire gyerekesnek tartom azt, amit a bátyám művel. Oké, értem én, hogy nekem nem kellene ítélkeznem, nem én éltem az öreggel és fogalmam sincs, milyen lehetett az igazán, de most már azért van róla némi elképzelésem. Abból, amit láttam, abból, amit Hugo elmond, abból, amiről most Toni beszél, lehet, hogy át kellene értékelnem a véleményemet és elfogadnom, ez az egyetlen módja annak, hogy ne akarjak fejjel a falnak menni, valahányszor apám szóba kerül... nem venni róla tudomást. De ebben nem vagyok valami jó. Én ha omladozó hídat látok, nem állok csak úgy tovább, másik útvonalat keresni: én vagy nyomtalanul felégetem, vagy nekiállok helyrehozni.
- Hugóék jól vannak, tényleg. Maggie tök jó fej, és igen, eljegyezték egymást - bólogatok nagyjából meggyőzően, bár egyébként nem gondolom ezt száz százalékosan így, csúnya dolog, de kívülről lehet néha igazán látni, hol omladozik mások kapcsolata. Az viszont igazán nem az én dolgom, hogy kiteregessem a bátyám szennyesét a családunknak, úgyhogy ebbe itt és most talán inkább nem fogok belemenni.

- Lehet, hogy megpróbálkozom Mrs. Ramirezzel - mondom egy kis hallgatás után elgondolkodva, csak hogy aztán Toni váratlan ajánlatától mérsékelten meghökkenten nézzek rá - nem igazán tudom felmérni, vajon komolyan mondja-e, vagy csak úgy érzi, ezt kell mondania, miközben tudja, biztonságos ilyen ajánlatokat tenni, mert úgyis nemet fogok mondani.
Egy fél másodpercig megfordul a fejemben, hogy úgy kéne tennem, mint aki a szaván fogja, csak a hecc kedvéért, csak hogy kicsit belelássak abba, ő hogyan működik, de végeredményben Toninak igaza lenne az esetleges feltételezésben: úgyis nemet fogok mondani. Nem azért, mert róla van szó, de tényleg nem azért vagyok itt, hogy bárkinek a nyakára telepedjek és bárkitől ilyesmit várnék el. Hugo kivétel, Hugo a bátyám, az egyetlen, akivel a távolság ellenére sikerült normális kapcsolatot ápolnom. És még vele sem fogok sokáig visszaélni, nem szeretek ennyire másokra támaszkodni.
- Nem, köszönöm. Tényleg, de megoldom. Bizonyára nem rághatja a küszöbünket minden egyes nap - finoman felfele rezzen a bal szemöldököm, noha nem formálom igazán kérdéssé a kijelentést, de azért nem vagyok egészen biztos abban, Fito vajon mennyire kitartóan üldözne és figyelné, hogy beváltottam-e már azt az egy útra szóló repjegyet... bár szerintem elég egyértelműen megmondtam neki, hogy erre aztán várhat, de azt hiszem, egyedül a tapasztalat fogja megmutatni, pontosan mennyi erőfeszítést fog tenni az ügye érdekében.

Ahogy Toni az órájára pillant, az elég egyértelmű, már szinte készülök is rá, hogy fogjam a táskámat és elhúzzak innen - elvégre, amit szerettem volna, azt megkérdeztem, még ha sokkal nem is érzem, hogy beljebb kerültem volna a dologgal, de... legalább megpróbáltam? Vajon ettől tényleg elhiszem, hogy jobban fogok aludni?
Mégis beletelik egy vagy két percbe, amíg rászánom magam arra, hogy elengedjem ezt az egészet és felmentsem Tonit a talán nem is valós felelősség alól - pont ahogy beletelik egy vagy két percbe, amíg feldolgozza az agyam, hogy mit ajánl fel, és bár már épp húzom az ölembe a táskát, odacsúszik a tenyerem a szék karfájára, készen arra, hogy állásba tornásszam magam, megakad a mozdulat, amivel felpillantok rá. Újabb percnyi habozás, vagy ha őszinte vagyok, inkább annak latolgatása, mennyire lenne vajon kínos egy közös vacsora, de azért kénytelen vagyok beismerni, hogy igazából ez a látogatás egyáltalán nem sikerült annyira kínosra, mint amire számítottam. Nem azt mondom, hogy kellemes volt, de hát a téma sem volt kellemes, ennek ellenére egyszer sem éreztem úgy, hogy meg akarnám rúgni Tonit az asztal alatt. Ami egyrészt, nagy szó, másrészt, kezdem kicsit rosszul érezni magam amiatt, hogy csak úgy rázúdítottam a szaromat és még csak azt sem kérdeztem meg tőle, jó napja volt-e.
- Öhm... oké. Végül is, ráérek, ha gondolod - mondom valamiféle óvatossággal, mintha nem lennék biztos abban, hogy most akkor tényleg velem akar-e vacsorázni, és úgy állok fel, mintha félig azt várnám, hogy meg fogja gondolni magát, és kicsit zavartan kocogtatom meg a cipőm orrával a padlót magam előtt - pedig tényleg elég ritkán vagyok zavarban - Merre mennél?

szercsivel <3

– Örülök neki, ha boldogok. Megérdemlik – bólintok mosolyogva. Nem mondom, hogy ne éheznék egy kis pletykára, leginkább ez hiányzik a családi életből, a közös evések és a nagy beszélgetések. Valahol nagyon szomorú, hogy bár ennyien élünk itt rokonok, akik elérnék egymást, kicsinyes ostobaságok vagy azokból kinövő komoly sérelmek miatt nem beszélünk egymással. Ha Fito nem lenne makacs öszvér, és próbálná meg elüldözni a saját lányát, arról sem tudnék, hogy Dakota itt van. Természetesen joga van elhatárolódni tőlünk, de… Az ember nem tudja befolyásolni, hogy mi fáj neki, ugye?
Az én hibám is, tudom. Nem kerestem. És annak ellenére, hogy én magam próbáltam meg rávenni Carlost, hogy hívja fel a saját unokaöccsét vagy húgát, mert biztosan örülnek neki, és nem tett semmi rosszat, amiért el kéne vágnia magát tőlük… Képtelennek éreztem magam megtenni ugyanezt a lépést. Takarózhatnék azzal, hogy a saját hibámat felismerve próbáltam jobb belátásra bírni valaki mást, de az igazság az, hogy most sem tennék különbözően. Gyáva vagyok, ez az igazság; ha a családomról van szó, a saját hibáimról, az vagyok. Chad biztos nem értene velem egyet ebben, de egyem a szívét, még elég fiatal ahhoz, hogy sokat tévedjen.
– Alysont kedvelni fogod. És minden bizonnyal megkérdőjelezed, mit keres Fito mellett – jegyzem meg halvány mosollyal. Ahogy a bátyámmal, úgy vele se sokat találkoztam, de annyit azért igen, hogy családtagnak érezzem, szinte már jobban, mint Rodolfot, aminek nyilván ahhoz is köze van, hogy ő nem néz úgy minden vendégére a házában, mintha meg akarná ölni, amiért megzavarta a remetelakját. – Biztos vagyok benne, hogy ő megérti majd a helyzetet.
Ha hozzáment a bátyámhoz, akkor nyilván kiismerte már. (Avagy pont nem, és ezért ment hozzá, mondaná valami gonosz kis hangocska, aminek nem akarok nagy teret adni.) Az mondjuk más kérdés, hogy mennyire fog hallgatni rá, de nem szeretném ezzel lelombozni.
– Azért erre nem fogadnék – forgatom meg a szemem játékosan. Sajnálom, Fito, én szeretlek, de bamba vagy, és muszáj közös nyelvet beszélnem a lányoddal. – De ha bármikor meggondolnád magad… Tényleg szívesen látlak. Mással kapcsolatban is.
Nem akarok nagyon rámászni. Jó, rendben, ez hazugság; ha tehetném, most napokig rajta lógnék, mint egy koala, és feltenném minden kérdésemet, amiket rég kellett volna. De tudom, hogy nem volna illendő, ráadásul csak azért, mert épp betoppant az életembe, nem akarja körém formálni az egészet. Az egyik szomorú ráeszmélés felnőttként azt, hogy mások nem gondolnak rád igazán, csak saját magukra, és ez nem önzés, hanem egyszerűen az élet maga. Az jut eszedbe, aki veled van; és teljesen jogos, hogy én kvázi idegen vagyok számára.
De egyszer mindenki idegen volt, nem? Ebben a reményben teszem fel a kérdésemet is. Ha nem is tud élből családtagként kezelni, talán hajlandó megbarátkozni velem. Ha mást nem, hát azért, mert vár tőlem valamit, de az efféle sajátos élek nem szegik a kedvemet. Széles mosollyal fogadom a bizonytalan beleegyezését. A melléknév amúgy sem számít ebben a mondatban az én szememben. – Gondolom. Szívesen beszélgetnék veled, csak az irodámból van már kissé elegem – magyarázom, miközben visszatolom a székem a helyére és felkapom a hátáról a ráterített blézeremet. A táskám már összekészítve vár az ablakpárkányon, a reluxa műanyagcsíkjai között pedig kinézek, hogy megállapítsam az időjárást. Tényleg túl szép ahhoz, hogy bent töltsem. Töltsük.
Úgy tűnik, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát, és csak remélni tudom, hogy nem miattam. Nehéz megtalálnom a kellemes közvetlenség és a túlzott ráakaszkodás közti egyensúlyt. – Hát, az igazat megvallva, tudnék enni. Neked mihez lenne kedved? Választanék én, de nem tudom, van-e valami allergiád, vagy… Nem vagy-e vegán, esetleg…? – Ha az lenne, akkor az eredeti családunkban éhenhalna. Nincs latino kajálás disznóhús nélkül. – Ha mondasz egy ételtípust, mondok egy jó éttermet rá a közelben. Gondolom még nem volt időd mindent felfedezni a városban, de hadd adjak egy tippet, a Yelpnek ne nagyon higgy, ami a pontszámokat illeti. Ha érdekel, az ügyészi hivatalt is sorra három csillagra értékelik, pedig elhiheted, hogy a munkám legalább ötöt érdemel, és még egy csokis kekszet is.
Bezárom magam mögött az iroda ajtaját, a kulcsot majd le kell adnom a portán, miközben megyünk ki. De igyekszem nem hagyni, hogy csak a cipőink sarkának kopogása töltse meg a csendet, ahogy a folyosókon haladunk kifelé. – Mit csinálsz itt? Úgy értem, nem pont itt, de… A városban. Hogy-hogy ide jöttél?
És hol voltál eddig. És mi a kedvenc színed. És mit dolgozol. Mitől félsz, mik az álmaid, van-e barátod, eszel-e eleget, kérsz-e a házi homoktövises turmixomból, amit lassan már tökélyre fejlesztettem… Rengeteg kérdésem lenne, de egyszerre talán nem kéne mindet a nyakába zúdítanom.

lesz ez jobb is  

Röviden elmosolyodom, nem minden árnyéktól mentesen - Igen. Abszolút megérdemlik - nem arról van szó, hogy ezt ne tudnám teljes szívvel, őszintén kijelenteni, de azért az élet nyilván nem ilyen egyszerű, pláne nem egy Ramireznek. Kétségem sincs afelől, hogy a legtöbbünk igenis megérdemli a boldogságot - kezdve Hugóval, folytatja mondjuk Tonival, vagy velem, komolyan mondom, még Fitótól sem sajnálnám, de valahogy nem látom azt, hogy bármelyikünk felhőtlenül boldog lenne. Jó, Toniról talán nem kellene messzemenő következtetéseket levonnom, szinte semmit sem tudok az életéről, meglehet, hogy az ő életében minden tökéletes. De Hugo épp úgy látom, nagyon jó úton van afelé, hogy a saját boldogságát döntse romokba (ami olyan dolog, amit köszönöm szépen, én is kiválóan ismerek), Fitónál tutira nincs rendben valami, ha ilyen vehemenciával akar kitoloncolni innen, ami pedig engem illet... hát, nem mintha ne gondoltam volna át alaposan ezt a költözést, és nem mintha ne gondoltam volna, hogy biztos nehéz lesz, arra nem számítottam, hogy ilyen dolgok miatt lesz nehéz.
Hogy a bátyám nem kommunikál rendesen a menyasszonyával és gyakorlatilag a nyakába önt engem, mint egy vödör hideg vizet, hogy a saját apám nem hogy nem ismer fel, amikor megvilágosodik, nekem jön, aztán én meg úgy házalok a nénikémnél, mint valami szerencsétlen, girnyó, rühes kutya.
Nyilván nem erre számítottam, amikor nyakamba vettem az országot és arról fantáziáltam, hogy majd de szar lesz New Yorkban metrózni, megtanulni az utcákat és albérletet keresni.

- Ezen a ponton bárki jelenlétét meg tudom kérdőjelezni Fito életében - mondom sokkal kevésbé metszőn, mint amit egyébként indokoltnak találnék, inkább ironikusan mézes mosollyal tálalom a szavakat, és őszintén? Nem túlzok, nem viccelek, komolyan nem tudom, hogy tud megmaradni Fito mellett bárki, amikor állatira igyekszik nem csak kellemetlen, de megkockáztatom, bunkó lenni. Hugo nem hajlandó vele semmire, Jesse-től kábé egy jó szót sem hallottam, anyámnak szerintem mindenki tudja, mi a véleménye, és bár nem nehéz kihallani, hogy Toni azért ragaszkodik a bátyjához, de még neki sem feltétlenül dicsérő szavak hagyták el a száját, ami Fito jellemét illeti.
Sosem terveztem mondjuk, hogy találkozzak a feleségével. Az egész valahogy nagyon furcsa és távoli érzés, hogy neki van egy új családja. Lehet, hogy fiatal voltam, de azért az ember sosem felejti el a szülei válását, és valahogy nem vesz szívesen tudomást arról, ami utána történik a szüleivel, mintha az ő történetüknek ott és akkor, a válással együtt véget kellett volna érnie, holott nem nehéz ép ésszel felfogni, hogy a valóságban ez nem így van. Jobbik esetben nem így van, mert hát tényleg azt kívánnám anyának, hogy apám után ne legyen élete? Nyilván nem. Kamaszkorom felét mégis azzal töltöttem, hogy mindenféle hülyeség miatt nehezteltem rá, ha például randizni kezdett valakivel. Lehet, hogy a szülőkkel minden esetben távolról a legkönnyebb. Anyával is jobb lett a viszonyom, amikor érettségi után leléptem otthonról és Fitót sem gyűlöltem annyira, mint amennyire most érzem, hogy szélsőséges indulatokat vált ki belőlem minden megmozdulása...
Ettől függetlenül akkor sem gondolom úgy, hogy a velük való bonyolult kapcsolatomtól való rettegésnek kellene meghatároznia az életemet - Biztos nagyon fog örülni nekem ő is - teszem még hozzá, mert nem csak hogy nem terveztem soha találkozni Alysonnal, de esetében azért kicsit más is a helyzet, mint apámmal, vagy Tonival. Ő tényleg nem tartozik nekem semmivel, gyakorlatilag semmi közünk egymáshoz. De van az elkeseredésnek ez a szintje... hogy tényleg meg fog-e érteni, vagy sem? Asszem ez elkerülhetetlenül ki fog majd derülni. De ha Toninak igaza van, akkor az egy újabb elem lesz az "egy csak egy rossz vicc lehet Ramirezéknél" listámon.

- Köszi - általában eléggé tisztában vagyok azzal, éppen milyennek mutatom magam kifele, ez biztosan valamiféle szakmai ártalom, épp csak arra nincs recept, hogy az ember a váratlan, valóságos ingereken néha ösztönből, mindennemű kontroll nélkül lendül túl. Toni miatt például sosem volt bennem igazi tüske. Lehetett volna, azt hiszem, főleg felnőttebb fejjel nehéz lenne nem meglátni, hogy valami olyasmiben támogatta apámat, amit én nem tudok megérteni, de ez az egész már annyira a valóságom, annyira az életem része, hogy nem tudok mindenki ellen egyszerre állóháborút folytatni, akinek megvolt a maga szerepe a dolgok alakulásában. Épp elég, ha a szüleimmel meg kell birkóznom, és Toni esetében meg épp elég, ha Fitóra fújok.
Szóval nem viseltetek iránta ellenszenvvel, de azt hiszem, kicsit kibillent a vélt egyensúlyomból, hogy sokkal kedvesebb, mint amire számítottam. És nem akarok úgy tűnni, mintha ez belőlem instant elutasítást váltana ki, mert nem vált ki belőlem elutasítást, viszont a dolog valamiért annyira meglepő, hogy nem vagyok benne biztos, tudom-e a helyén kezelni, vagy úgy nézek-e ki, amikor azt mondom "köszi", mint aki tényleg komolyan gondolja, hogy "köszi". Úgy mint, "köszi, hogy nem akarsz lerázni, köszi, hogy érdekel, hogy érdekellek, csak köszi". De miközben kellemetlenül tudatában vagyok a pillanatban a fizikai kifejezés korlátainak, azért nem tudok varázsütésre nulláról tízre ugrani, és ezt közölni is Tonival itt és most. Eljátszhatnám, gondolom, de az ösztön egyáltalán nem erre visz. Egyelőre.

A vállamra rántom a táskámat - Ó, nem, nem vagyok allergiás semmire és lekes hús-fogyasztó vagyok - vagyis... hát, nem azt mondom, hogy folyton tömöm magamba a húst, mert nem vagyok szívtelen vadállat, sokkal szívesebben eszem húst olyan helyeken, ahol tudom, hogy mondjuk a marha nem egy két méteres dobozban élte le az életét; de azért annyira jó fej sem vagyok, hogy mentes lennék minden a huszonegyedik században károsnak ítélt szokástól. Eszem húst, folyton veszek fél literes műanyagpalackos üdítőket, néha túl sokáig tusolok és dohányzom. De szelektíven gyűjtöm a szemetet és tömegközlekedek...!
- Valami jó közel-keleti hely esetleg? Nem találtam még egy igazán jó helyet, ahol tajine-t lehetne enni, vagy bármit, ami marokkói - mert egy tisztességes hot-dogost vagy pizzást, a megszokott hamburgerezőket még csak felhajtod, de én speciel bármikor le tudnék tolni egy kis gránátalmás májas mezzét, vagy bármit, amit arab kenyérrel kell kitunkolni színes tálakból. Mindenkinek megvannak a maga fura fétisei... nekem például adjatok bármit, amit nem ciki kézzel enni - Éretettem, a Yelp kizárva...! - mondjuk egyébként sem vagyok hasznos tagja a generációmnak, kimondottan keveset használok mindenféle webes felületet, közösségi médiából szerintem egyest kapnék, meg úgy egyébként is, én rendszerint csak megyek az orrom után, különösebb tervezés, vagy gondolkodás nélkül, és szeretek hinni olyan véleményeknek, amit az ismerőseim szóban osztanak meg velem - szóval ha Toni azt mondja, biztosan tud jó helyet bármilyen variációra, készségesen elhiszem neki, még úgy is, hogy nem tudnám megmondani, amúgy mikor láttam őt utoljára. De ezen lehet, hogy jobb is lenne felülemelkedni, ha már épp kajálni indulok vele.

- Hát... az elmúlt öt évben LA-ben laktam, ott jártam suliba, meg melóztam, de Hugóval már régóta beszélgetünk arról, hogy jó lenne, ha közelebb laknánk egymáshoz, nem pedig az ország két végében, szóval amikor lediplomáztam, jelentkeztem pár képzésre és úgy alakult, hogy felvettek a Tischre is. Nem igazán akartam már amúgy sem a nyugati parton maradni, aztán Hugo felvetette, hogy szívesen segít itt elindulni, szóval... - ahogy megyünk kifele, kicsit megvonom a vállamat, mintha ez az egész tökre nem lenne nagy dolog és tökre nem lenne egyértelmű, hogy igazából Hugo tényleg nagyon nagy szerepet játszott ebben a döntésben, az szinte csak másodlagos volt, hogy ez a színházi szféra egy ideje már sokkal jobban vonz. De azért lehet, hogy egyik motiváció a másik nélkül nem is lett volna elég.
- ...szóval, gondoltam adok egy esélyt a dolognak - fejezem be végül a gondolatot egy kis szünet után, és ahogy lassan kijutunk az épületből, azért előmászik belőlem némi bűntudat, annyira legalábbis, hogy amikor következőnek megszólalok, már ne csak magamról és a saját dolgaimról akarjak beszélni - Ne haragudj egyébként. Remélem, nem érzed úgy, hogy lerohantalak. Még csak azt sem kérdeztem meg, hogy vagy, vagy mi újság...

szercsivel <3

– Marokkói? – kérdezek vissza. Nincs ellenemre a szuggeszció, egyszerűen meglepett. Ha megkérdezel valakit, mit szeretne enni, általában azt mondja, kínait, indiait, olaszt vagy mondjuk Chic-Fil-A-t. Egyébként mindegyik nagyon is jó választás lenne, nem arról van szó, hogy annyira elitista ízlelőbimbóim fejlődte volna a New Yorkban töltött elmúlt majdnem húsz év alatt, hogy már képtelen vagyok bármit megenni, ami nem fúziós, szusi vagy… Mi is az az újféle dolog? Amikor „tudományos” módon építik fel a tálcát, mondván, hogy egyik íz ezt műveli a gyomroddal, a másik azt, és akkor az a kettő meg kiüti egymást… Tudomány végülis a főzés, de azért nem ennyire.
Mindenesetre, nem vagyok válogatós az ételek tekintetében, mindegyiknek megvan a maga szépsége, még ha a szívem örökké a kifejezetten fűszeres dolgok felé húz is. Az afrikai és ázsiai kontinens pedig nem arról híres, hogy szűkmarkúskodna a fűszerekkel. – Nem mondom, hogy most ne jött volna meg az étvágyam egy jó marokkói csirkés bastillára… Vagy kefta húsgolyós tagine! Egyszer megpróbáltam olyat csinálni anyának, de nem volt hajlandó elfogadni, hogy ez nem mexikói. Szerinte minden, amiben hús van és fűszer, az mexikói – magyarázom. Kissé fura úgy beszélni az anyámról, mintha nem a nagyanyja lenne, de… Nos, egyértelmű okokból, azt sem feltételezem, hogy tudja, milyen is ő.
– Hát, a Le Souk itt van két utcányira, de őszintén, az inkább haiti stílusú, és sokat kell várni. De a Kish Kash sincs messze, tíz perc kocsival – felelem némi tűnődés után. Én egyértelműen a másodikra szavaznék, ő meg gondolom rám bízza. Úgyhogy akkor irány a Kish-Kash.
Lehet, hogy úgy érzi, csak udvariasságból invitáltam meg és teszem fel a kérdéseket, de ez nem így van; még ha az udvariassághoz mindig könnyű is fordulni, ha nem tudd, mitévő legyél, tényleg érdekel minden válasza. Igen, annak ellenére is, hogy nem csak Fito törölte ki Őt az életéből, hanem én is. Tegyük hozzá, hogy azért Fito senki helyzetét sem könnyíti meg. – LA? Beverly Hills meg minden? – kérdezek vissza elképedve. Tényleg elég messzire sodorta őt az élet tőlünk, többiektől, és ezt nem csak a kötelező east coast elköteleződésem mondatja velem. – Hugo tényleg nagyon kitett magáért. Remélem, hogy jót tesz majd nektek a közelség. Biztos ő is örül, hogy végre… itt a testvére.
Azt mégse mondhatom, hogy „végre van itt rokona”, mert az eddig is volt. Talán kissé hipokritának tűnök, amiért én voltam, aki Carlost piszkálta azzal, hogy beszéljen az unokaöccsével és húgával, miközben én se fogadom meg a saját tanácsom, de Hugo esetében… Ő inkább egy döntést hozott, és mivel felnőtt, muszáj tiszteletben tartanom ezt a döntést. Anyának persze mindig kitérő válaszokat adok, amikor beszélünk és róluk kérdez; szerencsére még nem jutott át a videochatig, és így nem látja az elgyötört arckifejezésem. Nem szeretek hazudni neki.
– Haragudni? – kapom fel a fejem, aztán megrázom. – Ugyan! Én… örülök. Tényleg. És ne hidd, hogy nem értem meg a helyzetet. Ha fordítva lenne, könnyen lehet, hogy én is így tettem volna. Fitohoz nem elég egy ember, egy hadsereg is kevés. A hadsereg is az volt. – Nem szeretném túl sokáig visszaterelni rá a témát. Egyértelmű, hogy feszültté teszi. – Velem egyébként sincs olyan… Nagy újság. Semmi esetre sem olyan kalandos, mint amilyen LA lehet. És ha megtaláltad az irodád, gondolom rám kerestél, a Google első néhány sora nagyjából mindent elmond. Bár nem mondom, hogy ne lettem volna büszke, mikor megíródott rólam az a wikipédia cikk.
Igaz, hogy amúgy csak két bekezdés az egész, de esküszöm, hogy nem én szerkesztettem (na jó, csak azért, mert lehagyták az egyik nevemet), úgyhogy valahol mégis elismerésre méltónak érzem magam tőle.
– Dolgoztam, dolgozok, rengeteget, ami bár szerintem érdekes, azért így külső szemlélőként talán annyira mégse. Nem olyan izgalmas, mint egy Dr. Csont rész, annyit hadd mondjak el, és valahogy Seeley Booth sincs sok. Ezen kívül pedig nem sokra jut időm. Szeretnék majd államügyész lenni, ez nem olyasféle álom, ami mellé belefér a… család vagy hasonlók. Kivéve, ha férfi vagy – jegyzem meg somolyogva. Nem tudom, hogy áll a feminizmussal, de azért némi ártatlan humorért csak nem fogja felkapni a vizet. Főleg, ha igaz, már ami a munkahelyi elvárásokat illeti. – Gondolkodtam rajta, hogy szerzek valami kisállatot, de egy kutyára nincs elég időm, a macskák pedig olyan kis gonoszak, félek, hogy megöl álmomban. Neked van valami tipped? Vagy kisállatod? Figyelmeztetlek, hogy kisállatokkal találkozni legalább annyira szeretek, mint rokonokkal. Chad kutyája például mindig összeszorítja a mellkasom, már nem szó szerint, csak olyan aranyos… Chad, mint Luciana fia. Az unokatestvéred. Ha gondolod… Szóval biztos vagyok benne, hogy ő is szívesen megismerkedne veled. Már ha van kedved.
Nem csak vele megismerkedni, hanem tartani a kapcsolatot akármelyikünkkel. Bár az ebédmeghívásom elfogadása jó jel, bármikor dönthet úgy, hogy elege van, és amúgy sem tartozik nekem semmivel, sőt.
– Sajnálom. Hogy így… szétszakadtunk. Bármennyire is könnyű és jó érzés Fitot hibáztatni, az én hibám is volt, és szeretnék bocsánatot kérni miatta. Ha esetleg lenne kedved megpróbálni elölről kezdeni, annak nagyon örülnék – fordulok felé, immár a parkolóban, a kezemben a kocsikulcsommal babrálva. – Persze, a vacsoraajánlat akkor is él, ha nemet mondasz, bár lehet, hogy egy kicsit kínos lesz.

lesz ez jobb is  

- Aha, mostanában rá vagyok csúszva kicsit ezekre az arabosabb konyhákra - aztán lehet, csak a nyugati part rontott el, ahol alkalmasint hullámokban söpör végig a különböző konyhák okozta láz, amikor az emberek elunnak valamit. A történethez mondjuk hozzátartozik az is, hogy az egyik utolsó lakótársam odaát sokáig randizott egy sráccal, akinek a szülei Casablancából emigráltak, és mielőtt három év után szakítottak volna, ellesett pár trükköt a konyhájából. A lakásunkat olykor kisebb fűszerbazárrá változtatta, és a másik két lakótársunk ezt annyira nem élvezte, de én imádtam. Tény, hogy valamennyire emlékezteti az embert a mexikói konyhára, legalábbis színeiben és intenzív fűszerhasználatában, mégha az ízek számomra eléggé mások is. Egy kis változatosság néha nem árt, főleg, ha három napja tésztát eszel, mert kicsit túl sokat főztél... pár dolgot én is megtanultam főzni, de még nem érzem úgy, hogy le akarnám tarolni Hugóék konyháját. Előbb-utóbb amúgy is költözni fogok, nem akarok még több cuccot felhalmozni, amit cipekedhetek. Aztán meg fel kell térképezni, hogy állnak a főzéshez az új lakótársaim - nehogy a végén még kihajítsanak az utcára egy tálnyi falafellel, vagy valami ilyesmi... szóval, az még kicsit odébb van, hogy kedvemre főzöcskézzek New Yorkban valami elragadó kis konyhában. De hátha egyszer összejön. Addig is, kész vagyok elfogadni, bármilyen helyet javasol is Toni.

- Hallgatok rád, legyen a Kish Kash - erősítem meg, amit bizonyára egyébként is sejthet, mert nekem valójában egyik hely neve sem mond semmit. Ezernyi dolgot kell megtanulnom, néha belefájdul a fejem abba, hogy ezen gondolkodom. A helyzettől flashbackjeim vannak öt évvel ezelőttről, amikor olyan határozott naivitással vettem be LA-t, hogy néha elgondolkodom, hogy nem lett soha semmi komoly bajom. Nem igazán tudom felmérni, mennyit változtam öt év alatt (lehetetlen, hogy ne változtam volna, csak nem igazán érzem, hogyan és miben), de annak ellenére, hogy a helyzet az első nagy költözésemre emlékeztet, valahogy mégsem érzem igazán hasonlónak. Más a hely, az idő, a körülmények... odaát olyan tökéletesen ismeretlen voltam, hogy akármit is tényleg megtehettem, itt meg láthatatlan családot és ismerősöket kapok a nyakamba, akiket még nem is ismerek igazán. Számítottam rá, persze, csak... nem így képzeltem el? Valami ilyesmi.

- Pasadenában laktam, de amúgy igen - nem tudnám megmondani, pontosan miért, de kicsit szórakoztat Toni meghökkenése. Anyám reagált így először, amikor közöltem vele, hogy beadtam a jelentkezésemet pár helyre, és valószínúleg el kellene mennem egy személyes felvételire is Los Angelesbe... úgy nézett rám, mintha nem is az ő gyereke lennék, vagy mintha valami bődületes baromságot mondtam volna, miközben tizennyolc életévem abszolút öntudatával azt gondoltam, hogy ez így teljesen oké, teljesen rendben lesz, és nincsen semmi sem LA-ben, sem Texasban, ami visszatarthatna, vagy amitől félnem kellene. Utólag persze néha még én is elcsodálkozom, milyen vasakarattal tartottam magam ehhez még akkor is, amikor tök egyedül szálltam le a buszról, hogy megpróbáljam megtalálni a kollégiumot, ahol két évig laktam... másfelől tagadhatnám, de attól tartok, ugyanolyan vak vasakarattal kerültem most ide is, és ha az anyámnak nem sikerült eddigi életemben lebeszélnie vagy visszatartania semmitől, akkor elhihetitek nekem, hogy Fitónak sem fog sikerülni.
- Hát, remélem, hogy örül, mert most már késő - vágom is rá ebben a szellemben, és ebben a megjegyzésben már nyomokban ott van az a közvetlenség, amit egyébként, normál körülmények között, nem esik nehezemre megütni emberekkel, ismerjem őket akármilyen régóta. A magam módján büszke vagyok arra, hogy minden szarság ellenére, ami velünk történt, nem vagyok kész szociális roncs, én tudok beszélgetni másokkal, nagyjából bármiről. Ami nehéz, az őszintén elmondani, mikor hogy érzem magam, vagy néha az, hogy mit szeretnék; és ezért nehéz ez a család-dolog, mert ezt valahogy nem lehet érzelemmentesen csinálni. Vagyis... azt hittem, lehet, szeretném azt mondani, hogy Fito is egy ilyen érzelemmentes barom, de ha az lenne, hát nem lenne neki tök mindegy, hol vagyok? Ezért Tonival olyan, mintha visszafele haladnék, előbb tettem a lába elé egy darabkámat, semhogy előtte megismertük volna egymást, de legalább ezt a döntést is én hoztam meg.

Tagadhatnám ugyan, hogy Google, én?, ugyan dehogy!, de hát nyilvánvaló gondolom, hogy nem apámat kérdeztem meg arról mondjuk, hol találhatnám meg a testvérét, Hugo meg valahogy nem érezte a motivációt, hogy ebben különösebben a segítségemre legyen (meg mondjuk nem is nagyon erőltettem a témát, vagy kértem tőle bármiféle jóváhagyást, hiába hiszi azt, hogy mint idősebb gyerek, megmondhat nekem dolgokat), szóval az internet olykor valóban jó barát - Nos, igen, elképzelhető, hogy rád kerestem... - mondom beismerően, de azért nem szégyenteljesen, elvégre ha igazán szégyellném magam, lehet, hogy ez a találkozó máshogy zajlott volna. Mondjuk megszerezhettem volna a telefonszámát és elintézzük ezt telefonon, vagy legalább szólok neki előre, hogy jönnék, valamikor, amikor neki is jó, de az igazság az, hogy biztosra akartam menni és önző módon nem akartam neki időt adni bármiféle felkészülésre. És mivel ezt én akartam így, nem nagyon áll jogomban szégyellni magam.
- Szóval szereted, jól gondolom? Már a munkádat, élvezed - nézek rá, mintha most figyelnék erre legelőször, pedig valójában már odabenn is megfigyeltem, hogy nagyon otthonosan és magabiztosan mozog még abban az ideiglenes irodában is. El tudom képzelni, milyen lehet hazai terepen - Talán vehetnél valami madarat, vagy rágcsálót. Egy sünit? Nem tudom, igazság szerint nem vagyok túl jó állattartó, nem elég rendszeres hozzá a napi rutinom - bár, ha azt vesszük, hogy nagyjából csak akkor vagyok otthon, amikor alszom, akkor dehogynem, de hát ezt maximum egy macska értékelné. Pedig szeretem én is az állatokat, az tök jó például, hogy Hugóéknak van kutyája (az már kevésbé, hogy velem együtt érkezett meglepetésként), mert szívesen besegítek vele, amikor tudok, de mégsem enyém a felelősség érte - Hugóéknak is van most egy kutyusa, és igen, vele már találkoztam, átjött valamelyik este... izé, Chaddel, nem a kutyájával, a kutyájával még nem találkoztam. De Chad eléggé odáig van érted - ami egyébként némileg hozzájárult ahhoz, hogy most itt vagyok, de valójában őt sem akartam belerángatni magammal ebbe az ügybe, úgyhogy csak elraktázoztam az infókat, amiket mintegy véletlenül kaptam tőle, a többi meg... hát, a többire tényleg jó volt az internet.

Azt értem, én miért kértem bocsánatot, vagy miért éreztem úgy, így az udvarias, az már egy kicsit viszont váratlanul ér, hogy Toni kér bocsánatot tőlem. Igazán nem azért vagyok itt, hogy ilyesmit csikarjak ki belőle, és bár nem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy nincs erre szükségem, de azt hiszem, ha valakitől tényleg lenne szükségem rá, az nem Toni. De megértem, hogy most ő van itt, talán ezt gondolja ő is. Ami még nem jelenti azt, hogy egy egészen kicsit ne szorulna össze a torkom így a kocsija mellett ácsorogva.
- Ühm... köszi - azért ezt mondom, mert úgy érzem, a "semmi baj" valahogy nem felelne meg teljesen a valóságnak, mintha elbagatellizálnánk valamit, ami nagyon is komoly és még messze nem megoldott, talán soha nem is lesz - Kezdhetjük előről - teszem aztán hozzá egy halvány mosollyal, mert azt hiszem, most (még) nem tudnék olyanokról beszélni, minthogy mit gondolok vagy érzek a saját családommal, vagy annak erősen szétforgácsolódott mívoltával kapcsolatban. De talán kezdetnek tényleg nyithatunk egy új fejezet a nénikémmel, és ha ajtót nyit ez valamire, jó, ha nem, hát csak az történne, amire eleve számítok.

szercsivel <3

Hogy szeretem-e  a munkámat? Pár évvel ezelőtt még teljes és őszinte lelkesedéssel vágtam volna rá: igen. Hogy ne szeretném? Amit teszek nap mint nap, az számít, az segít fenntartani a demokráciát, ami vitatható módon az egyik legnagyobb találmány, már a kerék, a tűz, és a kávé mellett. Miért is ne szeretném? Legalábbis volt egy idő, amikor tényleg ennyire egyszerűen gondolkodtam a témáról – vagy minimum hajlandó voltam ennyire elnézni a tények felett. Azóta az idő óta viszont senki sem szembesített még ezzel a kérdéssel. Amikor tizen-huszon éves vagy, az embere még kérdezgetnek ilyesmit, de a negyvenes éveidben már elfogadták, hogy abban a hivatásban (vagy anélkül) fogsz meghalni, amit választottál.
– Szeretek dolgozni – felelem aztán, némileg óvatosan. – És szeretem azt hinni, hogy számít, amit csinálok. Az ilyesmi segít, nem? Az ember, mikor azt hiszi, hogy nyoma marad annak, amit kiad a kezei közül, az általában jófelé terelgeti.
Még mindig úgy gondolom, hogy számít, amit csinálok; csak már van elég tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, nem mindig én állok a „jó” oldalon, hogy igenis, vétek hibákat, ahogy mindenki más. Még akkor is, ha a legtöbbet adom ki magamból, ha a legjobb tudásom szerint járok el. Ilyen az emberi természet. Csak az én hibáim emberi életekbe kerülhetnek; ha nem is közvetlenül, de a börtön kevesekhez kegyes.
Ezt a gondolatot viszont igyekszem elhessegetni, legalább addig, míg Dakota itt van.
– Eh, igen, velem is ez a baj – sóhajtok megadóan. – Semmilyen állatot nem szeretnék bizonytalan időkre magányra kényszeríteni, még ha azt is mondják, hogy kibírják. Még amiatt is bűntudatom van, hogy a kaktuszom egyedül van. – Már amíg túl nem öntözöm és meg nem hal. Tudom, elvileg ritkán kell, de ha egyszer száraznak tűnik, akkor muszáj meglocsolnom…!
Ebből a gondolatmenetből egyedül Chad említése ráz ki, már az ő részéről. – Találkoztál vele? – kérdezek vissza kissé bután. Találkozott vele. Teljesen érthető; mármint, nem tudom, mennyire volt direkt, vagy hogy hogyan is zajlott az egész, de… Igen, tulajdonképpen teljesen az ő dolguk, hogy találkoznak egymással. És mikora, hogyan teszik ezt. Nem kell bejelenteniük nekem. Akkor miért fáj egy egészen icipicikét mégis?
Felnőttek, tényleg azt csinálnak, amit akarnak. De azért Chad szólhatott volna…!
Na jó, nem. Én csak a nagynéni voltam, akit nem látott négy éves kora óta, csak talán egyszer, a tárgyaláson. Túl régen volt, nem én vittem az ügyet, amiben Fito elnyerte Hugo felett a felügyeleti jogot, de ott voltam, amikor tudtam. Miért is kellett volna megbíznai bennem? Én pedig nem kérdeztem rá Chadnél, szóval ha Dakota halványan kérte volna rá, hogy ne szóljon senkinek az ittlétéről, akkor csak tette volna, amit kértek tőle. Nem haragudhatok.
Ellentétben Dakotával, akinek minden joga meg lenne rá, még ha ő is keresett fel. Talán szeretek Hallmark filmeket nézni, de tudom, hogy a valóság, a valós emberek, máshogy működnek, jó okkal. Nem lesznek idegenekből egy csapásra valódi családtagok csak azért, mert azt mondtuk. De határozottan örülök, amiért végül belemegy. Az újrakezdésbe.
– Ígérem, másodjára nem fogom elrontani. Ennél jobban nem is tudnám – teszem hozzá némileg viccelődve. Innen csak felfelé vezet az út, remélem. – Szóval, akkor Kish Kash?

Köszönöm a játékot <3

lesz ez jobb is