Minden új dolog kibillentett mostanában a komfortzónámból. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy csak a mókuskerekemet hajtom újra és újra és újra, minden egyes nap. Aztán ha történt valami nem megszokott, gyomorgörcsöm lett. Szerettem az unalmas életemet. Szerettem a reggeli kávémat két cukorral és sok tejjel, szerettem ugyanazt az utat lefutni minden áldott nap, szerettem az egyetemen ugyanabból a bögréből inni, szerettem az ebédlőben ugyanarra a helyre leülni, szerettem otthon ugyanazt a sorozatot nézni és ugyanazt az édes vörösbort meginni. De ha elfogyott a tej, vagy útfelújítás volt a megszokott futó körömön, vagy a bögrémet más használta, az ebédlőben más ült a helyemre, a streaming szolgáltató szünetelt vagy elfogyott a helyi közértben az olcsó vörösbor akkor pánikoltam. Most éppen ezért frusztrált az, hogy itt kell lennem, ugyanis a hétvégéim is ugyanazokból a programokból álltak. Szombaton reggel elutaztam anyámékhoz Staten Island kertvárosi részébe ahol anyámmal együtt főztük meg az ebédet, este filmet néztünk vagy a szüleim barátainál lógtunk - többnyire inkább csak ők, én dolgozat javítása címszó alatt sokszor bújtam ki a kötelezettség alól -, vasárnap közösen megreggeliztünk és utána haza indultam ahol folytattam azt amit minden hétköznap is: hello jó öreg Netflix.
Óh, de nem kell engem sajnálni én imádtam az életemet. Kiszámítható volt, nyugodt és drámától mentes. Tökéletes. És néha hajlandó voltam elmenni a közeli bárba vagy egy-egy koncertre azzal a pár baráttal aki még hajlandó volt velem szóba állni és havi négy alkalommal elvittem a kicsiket színházba, hogy besegítsek az egyik barátomnak a felvigyázásban.
Óvatosa megtördeltem az ujjperceimet, ezzel lerázva magamról a gyomromban gombócként gyűlő frusztrációt melyet nem Jacob okozott, sokkal inkább a váratlansága.
Szemem még mindig a kilátást kémlelte, de a sarkából láttam ahogy a férfi végigmért és kétértelmű megszólalása furcsa ízt keltett a számban. Idejét sem tudtam megmondani, hogy mikor bókolt nekem utoljára valaki, azon a pár pattanásos tinédzseren kívül akik az órámat látogatták.
És talán ezen zavartságnak köszönhetően kezdtem össze-vissza beszélni, mint aki sosem volt még férfi társaságában. A rám törő idegességemet meleg nevetése olvasztotta szét a bensőmben. Talán nem vette zokon a félresikerült mondatomat.
- Házasságközvetítő? - emeltem rá a tekintetemet. Isten lássa lelkem nem akartam tudatlannak tűnni, de nem voltam jártas a különböző vallások különböző tradícióiban és mertem remélni, hogy ezzel sem bántom meg a férfi lelki világát.
- Óh, az ilyen családtagtól mentsenek meg. - nevettem fel halkan a nagynénjének említésére. Apám is igen hatékony próbált lenni és az évek során számos próbálkozása volt is már, de szerencsére mind kudarcba fulladt.
- Mert? Történt valami? - vontam össze a szemöldökömet az apámmal töltött utolsó beszélgetésének említésére. Apám remek könyvelő volt, de az utóbbi időben eléggé szétszórt is. Hibázott.... sokszor. És bár próbálta mindezt leplezni, néha kibukott egy-egy nem kívánt telefonbeszélgetés vagy e-mail váltás alkalmával. Aggódtam miatta. Féltem, hogy Jacob is valami ilyesmi miatt keveredhetett szóváltásba az öreggel és nem én akartam lenni az az ember aki megpróbálja mentegetni apámat.
Elmélázásomból Jacob kérdése rántott vissza.
- Séta... de, persze. - erőltettem ismételten mosolyt az arcomra, majd elindultam a férfi oldalán a lemenő nap fényében. Az aranyszín homokot figyeltem ahogy a meztelen lábam alatt eltűnt pár szem miközben azon méláztam, hogy rögtönzött partnerem vajon jólneveltsége okán kíván velem tartani a naplementében vagy valódi érdeklődése van irányomba.
- A New York Egyetem jogi karán tanítok. - válaszoltam kurtán. - És te, még mindig színészkedsz? - a szüleim legjobb témája sokszor mások családi élete volt, aztán a beszélgetést gyakran fejezték be azzal, hogy de ők nem akarnak ítélkezni. Így tudtam meg azt is, hogy Jacob mivel foglalkozik, és azon is szörnyen sokat rágódtak, hogy Jacob elvált. Ez viszont talán nem ide való kérdés lett volna, hogy hé és hogy vagy a válásod után?
- Egyébként, ha bármi mást szívesebbe csinálnál mint azt, hogy engem pesztrálj, nem szeretném ha csak azért lennél itt mert úriember vagy. - néztem fél szemmel a mellettem lévő férfira. Nem akartam megbántani, se elküldeni, csak nem akartam senkinek a terhére lenni, mikor odabent olyan jó hangulat volt... már akinek.

- Bogárkám! - apám hangja rántott vissza a nyüzsgő tömegbe. Körül néztem és egy másodpercig gondolkodnom kellett, hogy hol is vagyok. Az utóbbi időben elég gyakran volt, hogy elkalandozott a gondolatom. Mintha nem is ezen a síkon lettem volna hanem az elmém valami egészen máshol szárnyalt volna. Néha magamra kellett szólnom, hogy ezt az életet élem és ez az élet egy egész embert igénylő feladat. Nem tudtam volna megmagyarázni a miértjét csupán azt éreztem, hogy valami nincsen rendben. Minden ugyanolyan volt, de mégsem. A rezgések, a hangok, az illatok, a szavak hangsúlya megváltozott és legfőképpen apám irányából… és ez zavart.
- Igen apu? - erőltettem egy mosolyt az arcomra miközben rá emeltem a tekintetemet. Az arca megviseltebb volt az utóbbi időben, a ráncai mélyebbek lettek a homlokén, és az eddig olyan igazi mosolya sem volt már őszinte.
- Csak épp azt mondtam Adamnek, hogy milyen kedves tőled, hogy az egyetem mellett még bevállaltad, hogy elviszed a kicsiket színházba. - simította végig a hátamat. Apám hosszú ideje fáradozott már azon, hogy férjet fogjon nekem mert úgy gondolta, hogy ilyen idős koromban minimum két unokája kellene, hogy legyen és nem más lurkóit kellene átterelnem a zebrán hanem a sajátomat. Örök vita volt ez kettőnk között.
- Igen, nagyon szeretek velük lenni. Aranyos kölykök. - néztem Adamre akit még soha sem láttam. A hanyagul lazára hagyott ingéből, a hatalmas arany pecsétgyűrűből és az édes löttyről a poharában ítélve az a fajta ember volt aki sokat adott a külsőségekre, számított neki a márka, a pénz, mégsem lehetett elbeszélgetni vele a zenéről vagy a könyvekről.
- Óh igen, én is szívlelem a csemetéket. - közölte nyájasan miközben lépett egy lépést felém, én pedig automatikusan hátráltam egy lépést, mintha a mágnes egyik és másik pólusa lennénk.
- Ez remek. Ha most megbocsájtotok. - pillantottam apámra és anyámra aki eddig még egy percre sem eresztette el apám kezét, kapaszkodott bele mint egy kis majom. Apám még szólt valamit, úgy véltem maradásra akar bírni, de szükségem volt egy kis egyedüllétre mert úgy éreztem, hogy a medence melletti tömeg összenyom és nem hagy levegőt venni.
Az óceán kéksége csábítónak tűnt emellett a zsivaj mellett még úgy is hogy tudtam ott is összeakadhatok pár homokban játszó gyerekkel vagy turbékoló gerlepárral, a csalódásom azonban pozitív volt ahol a hullámok által nyaldosó tengerpartra értem. A nap már épp lebukni készült a horizonton, élesen magamba szívtam a sós levegő frissítő szellőjét és elhatároztam, hogy addig amíg nem hallom, hogy csendesülne a házból kiszűrődő zaj addig itt maradok. Jól esett egyedül lenni, jól esett a lelkemnek a magány és a látvány is. New York nyüzsgése után ez maga volt a felüdülés.
Óvatosa kiléptem a cipőmből és a lábujjaimat belemélyesztettem a meleg homokba. A nap már ugyan nem sütött, de a homok még arról árulkodott, hogy itt nap közben igazi forróság lehetett. A talpam alatti homok finom simogatására figyeltem mikor hirtelen egy férfi baritonja ütötte meg a fülemet. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy lássam az ismeretlent.
- Szia! - mosolyodtam rá Jacobra. Régóta ismertem a férfit a szüleink által, de valahogy sosem mélyült el a kettőnk közötti kapcsolat. Talán a foglalkozásaink mássága miatt, mindig egy különös művészléleknek tartottam Őt, olyannak, akitől féltem, hogy úgysem értetném meg magamat vele, vagy talán a korkülönbség miatt, ami ilyen idős korban már nem is volt annyira szembetűnő mint fiatalabb korunkban.
- Óh dehogyis, ezt a látványt mindenkinek látnia kellene. - emeltem a tekintetemet a képeslapra illő naplementére.
- Remélem nem apám küldött. A fejébe vette, hogy a mai napon férjet fog nekem, remélem nem te vagy a következő áldozat. - miután kiejtettem a szavakat a számon csak utána futott át az agyamon annak negatív tartalma.
- Mármint ne ért félre…csak apámat ismerve tudom milyen rámenős tud lenni. - pirultam el kissé a mondat közben. Éreztem, hogy ez a beszélgetés már legelején egy olyan vonalat vett amit nem tudok helyre hozni.