- Bogárkám! - apám hangja rántott vissza a nyüzsgő tömegbe. Körül néztem és egy másodpercig gondolkodnom kellett, hogy hol is vagyok. Az utóbbi időben elég gyakran volt, hogy elkalandozott a gondolatom. Mintha nem is ezen a síkon lettem volna hanem az elmém valami egészen máshol szárnyalt volna. Néha magamra kellett szólnom, hogy ezt az életet élem és ez az élet egy egész embert igénylő feladat. Nem tudtam volna megmagyarázni a miértjét csupán azt éreztem, hogy valami nincsen rendben. Minden ugyanolyan volt, de mégsem. A rezgések, a hangok, az illatok, a szavak hangsúlya megváltozott és legfőképpen apám irányából… és ez zavart.
- Igen apu? - erőltettem egy mosolyt az arcomra miközben rá emeltem a tekintetemet. Az arca megviseltebb volt az utóbbi időben, a ráncai mélyebbek lettek a homlokén, és az eddig olyan igazi mosolya sem volt már őszinte.
- Csak épp azt mondtam Adamnek, hogy milyen kedves tőled, hogy az egyetem mellett még bevállaltad, hogy elviszed a kicsiket színházba. - simította végig a hátamat. Apám hosszú ideje fáradozott már azon, hogy férjet fogjon nekem mert úgy gondolta, hogy ilyen idős koromban minimum két unokája kellene, hogy legyen és nem más lurkóit kellene átterelnem a zebrán hanem a sajátomat. Örök vita volt ez kettőnk között.
- Igen, nagyon szeretek velük lenni. Aranyos kölykök. - néztem Adamre akit még soha sem láttam. A hanyagul lazára hagyott ingéből, a hatalmas arany pecsétgyűrűből és az édes löttyről a poharában ítélve az a fajta ember volt aki sokat adott a külsőségekre, számított neki a márka, a pénz, mégsem lehetett elbeszélgetni vele a zenéről vagy a könyvekről.
- Óh igen, én is szívlelem a csemetéket. - közölte nyájasan miközben lépett egy lépést felém, én pedig automatikusan hátráltam egy lépést, mintha a mágnes egyik és másik pólusa lennénk.
- Ez remek. Ha most megbocsájtotok. - pillantottam apámra és anyámra aki eddig még egy percre sem eresztette el apám kezét, kapaszkodott bele mint egy kis majom. Apám még szólt valamit, úgy véltem maradásra akar bírni, de szükségem volt egy kis egyedüllétre mert úgy éreztem, hogy a medence melletti tömeg összenyom és nem hagy levegőt venni.
Az óceán kéksége csábítónak tűnt emellett a zsivaj mellett még úgy is hogy tudtam ott is összeakadhatok pár homokban játszó gyerekkel vagy turbékoló gerlepárral, a csalódásom azonban pozitív volt ahol a hullámok által nyaldosó tengerpartra értem. A nap már épp lebukni készült a horizonton, élesen magamba szívtam a sós levegő frissítő szellőjét és elhatároztam, hogy addig amíg nem hallom, hogy csendesülne a házból kiszűrődő zaj addig itt maradok. Jól esett egyedül lenni, jól esett a lelkemnek a magány és a látvány is. New York nyüzsgése után ez maga volt a felüdülés.
Óvatosa kiléptem a cipőmből és a lábujjaimat belemélyesztettem a meleg homokba. A nap már ugyan nem sütött, de a homok még arról árulkodott, hogy itt nap közben igazi forróság lehetett. A talpam alatti homok finom simogatására figyeltem mikor hirtelen egy férfi baritonja ütötte meg a fülemet. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy lássam az ismeretlent.
- Szia! - mosolyodtam rá Jacobra. Régóta ismertem a férfit a szüleink által, de valahogy sosem mélyült el a kettőnk közötti kapcsolat. Talán a foglalkozásaink mássága miatt, mindig egy különös művészléleknek tartottam Őt, olyannak, akitől féltem, hogy úgysem értetném meg magamat vele, vagy talán a korkülönbség miatt, ami ilyen idős korban már nem is volt annyira szembetűnő mint fiatalabb korunkban.
- Óh dehogyis, ezt a látványt mindenkinek látnia kellene. - emeltem a tekintetemet a képeslapra illő naplementére.
- Remélem nem apám küldött. A fejébe vette, hogy a mai napon férjet fog nekem, remélem nem te vagy a következő áldozat. - miután kiejtettem a szavakat a számon csak utána futott át az agyamon annak negatív tartalma.
- Mármint ne ért félre…csak apámat ismerve tudom milyen rámenős tud lenni. - pirultam el kissé a mondat közben. Éreztem, hogy ez a beszélgetés már legelején egy olyan vonalat vett amit nem tudok helyre hozni.