Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Elég csak egy pillantást vetnem az ágy végében küszködő Atlasra ahhoz, hogy mindenképp borzalmas embernek tartsam magamat, ha most úgy döntenék, hogy magára hagyom őt. És bár a beszélgetésünk során jól tartja magát, de ez valószínű csak a stabil, mozdulatlan helyzetnek köszönhető és nem annak, hogy a korábbi rosszulléte megszűnt. Én mindig is mondtam, hogy a földön ülni jó dolog, hisz ott úgy érződik nincs lejjebb. Nem tudom értelmesen kifejezni ezt az érzést, de valamikor az ágy túl kényelmetlennek és magasnak hat, és olyankor jó csak egy szinttel lejjebb kerülni. Mások ezt értelmetlennek tartanák, de nekem mindig is volt benne valami logika. Visszatérve Atlasra a föld-elméletemről, még egyáltalán nincs jól, így ha akarja, ha nem, akkor is boldogítanom fogom őt, amíg vízszintesbe nem kerül. A munkabeosztásom számomra felfogható, habár egy jó szem előtt lévő naptár kell hozzá, amiből egyet a hűtőn, egyet pedig a szobámba tartok. Előbbinél Nikki sulis dolgai is ott vannak, szóval az inkább közös, de a lényeg, hogy én is csak így tudok eligazodni rajta. Atlasnak elmesélve viszont számomra is valóságossá válik, hogy mennyire kaotikus ez valójában, mely ő benne is kérdéseket vet fel. Egy kicsit ezért nekem is muszáj összeszednem előbb a gondolataimat a válaszadás alatt. - Muszáj alkalmazkodnunk. Tudja az étkezdében akadnak beugrós embereink pont az ilyen esetekre. - nem untatnám őt a részletekkel, de amikor Morales majdnem csődbe ment, akkor rájött hogy alkalmazni sok embert nem tud. Ellenben beugrósakat tud tartani, akik csak akkor jönnek ha éppen muszáj. Persze így sokkal több munkánk is marad, de valamit valamiért, ugyebár. - Aztán a többi azt hiszem már csak szervezés kérdése, mert ha jönni kell, akkor ugye nincs mit tenni. - merengek el ezen. Az itteni munkám ebből a szempontból jobban kötött, így nincs lehetőségem ide-oda kavarni, mert azzal más műszakjával szórakozok. Azt pedig senki sem szereti. Az óraszámommal kapcsolatos kérdésre bólintok egyet, majd Eve említésétől mosoly költözik az arcomra. - Sajnálom Mr. Reid. Ő az a nő akinek szerencsésebb nem az ellensége lenni. - vonok vállat, majd elpakolok magam után. - Valami fontosabb a munkánál. - például a mi helyzetünkben az ő egészsége, de ez csak halk megjegyzés a részemről. Talán más nem tenné meg, de én meg ilyen vagyok. Már éppen egy helyet keresek magamnak ahova elkényelmesedhetek, de ő neki egészen más tervei akadnak, amivel nem kicsit lep meg. - Gyerekmeséket tudok, de rendben, legyen. - egyezek bele, mielőtt elhelyezkedhetnék az ágyon, ha már így felajánlotta. - Ha harap, akkor én is. Csak szólok! - bököm még oda gyorsan és mellékesen, aztán elgondolkozom a kérésén. - A háromnegyedét minden második prospektusban megtalálhatja, de mivel én Williamsburg-i lány vagyok, így csak arról a részről tudok mesélni. Számomra Manhattan csak addig létezik amíg eljövök munkába vagy a kórházba. - tudom, fura. Talán már kellett volna egy-két napot szánnom rá, hogy felfedezzem, de amikor otthon vagyok, akkor inkább ott kapcsolódok ki ami a közelemben van. - Ha nyugi kell akkor általában a Brooklyn Bridge park egy padján kötök ki. Marlow & Sons a kedvencem, ha egy isteni szendvicsre vágyom, de bűnösen sokat időzök a kézműves boltokba is, melyekből van egy pár. - szedem össze miket is szoktam csinálni. - Van egy étterem a Westlight. Egyszer a nővéremmel jártam ott még régebben és egy tetőtéri rész is tartozik hozzá. Az a kilátás..maga biztosan imádná. - csicsergem felélénkülve, de majdnem elkerüli a figyelmemet az egyenletes szuszogás. Atlas felé pillantok, aki a nagy szövegelésem közepette úgy tűnik ki is dőlt, így óvatosan lépek el az ágytól, ám még előtte ráhajtom a férfire a takarót. - Szép álmokat, Mr. Reid. - halkan jegyzem meg, majd a legóvatosabb mozdulatokat bevetve hagyom el a kis kocsival a szobát, hogy ezt követően visszatérhessek a recepcióra. Útközben még Nikkire is ránézek, de már ő sincs ébren, így nem kívánom őt sem tovább zavarni. Van még jó pár órám és munkám is, de a gondolataim valahol akaratlanul is a 1213-as szobába maradtak..
- Ideje felkelni álomszuszék! - ébresztgetem Nikkit, aki csak nyöszörög valamit, de azt már nem engedem, hogy a másik oldalára forduljon. Lassan negyed 7 és még vár ránk egy fél órás út mire Williamsburgbe érünk. Legszívesebben befeküdnék ebbe a kényelmes és hívogató ágyba, de nem tehetem, mert akkor csak este másznék ki belőle. - Nikki, kérlek.. - ezután egyszerűbb őt kiugrasztani az ágyból és amíg fáradtan a fürdőbe csoszog, hogy készülődni kezdjen, én lehúzom az ágyneműket, hogy könnyebb legyen majd rendbe rakni a szobát. Nikki táskáját eközben még összeszedem aztán megvárom őt is mielőtt elhagyhatnánk a szállodát. Útközben még szerzek egy jó erős kávét, a kislánynak meg valami péksütit ahogyan azt mindig is szoktuk, melyet érdeklődése közben oszt meg velem. - Később eljövünk anyához? - pillantgat kifelé a városra. Megbeszéltük, hogy a szabadnapjaimon mindig benézünk hozzá, de legutóbb annyi intézni való összejött, hogy elmaradt. - Persze. - felelem. - Tudom, hogy szeretnél majd pihenni, addig viszont átmehetek Pattyhez? Akarok Mázlival játszani. - csicsergi. - Előbb megkérdezzük majd Pattyt, hogy ráér-e, rendben? - mosolyodok el, majd beleiszok a kávémba. Nem érzem magam különösen fáradtnak, de valószínű ez csak addig tart amíg ágyba nem kerülök. Azért érzem, hogy a koffein nélkül ez a fél óra is megerőltető lenne. Nikki bólint egyet megértését kifejezve és úgy tűnik elégedett a válasszal, mert percekig csendben csak a péksütijét majszolja el. A rádióban lévő zenét dúdolgatom miközben kifogunk egy kocsisort és a mellettem ülő is ezt az alkalmat használja ki arra, hogy megtörje a csendet. - Mielőtt eljövünk anyához csinálunk Atlasnak sütit? - félrenyelem a kávémat amitől köhögök egy-kettőt majd fél pillantást vetek Nikki felé. - Sütit? - Aham..olyan finomat mint Patty szokott. Azt a cukorszórásosat. - úgy tűnik ezt jól kitalálta, de a kérdéseimnek még várnia kell, mert tovább folytatja. - Jó volt a szobába aludni és így megköszönhetjük. Meg te is láthatod őt újra. - széles mosoly libben át arcán, de az enyémen egészen más arckifejezés ül. Zavarodott, kíváncsi, meg az összes változói. - És miből gondolod, hogy én akarok vele megint találkozni? - végre megindulunk, mert kezd a kocsi tere egyre szűkösebbnek érződni. - Mert sokat beszéltél róla és te csak azokról beszélsz ennyit, akik érdekelnek. - egyre érdeklődőbbek a vonásaim. - Anya is ezt mondta. Ott volt az a Cole, meg előtte Christopher. - magyarázza. - Ez nem is igaz! - magamon érzem Nikki vádló tekintetét. - Ha csinálunk neki sütit többet nem hozod ezt fel? - Talán. - vágja rá egyből amitől figyelmeztető pillantást vetek rá, mire megforgatva a szemeit sóhajt egyet. - Jó, nem fogom. De attól még igaz. - von vállat, én meg azon gondolkozom, hogy mennyi kerülőt tettem amiért óráknak kezd érződni a hazafelé vezető út?!
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Fura belegondolni abba a helyzetbe, amiben most vagyunk. Sosem szoktam keverni a munkát és a magánéletet, mert úgy gondolom ennek a kettőnek külön kell léteznie és nem egymásba fonódva, de ma este átléptem a határokat és kellemes meglepetésekben volt részem. Eve segítsége nélkül persze nem lennék itt, de elsőként a recepciós kisasszony talált rám és riadoztatta a fél mentőszolgálatot. A magam ura szerettem lenni és nehezen fogadtam el a másoktól jövő gesztusokat, mert általában én adtam azokat. Antonia eleinte nem lopta be magát a szívembe a viselkedésével és a helytelen hozzáállásával, de azt hiszem, hogy nem mindig az első benyomás nyer. Csak a külsőségek alapján nem ítélhetek, de közben meg ott van az a tudás, amiről még sejtése sincsen. Nem lenne velem ennyire kedves, ha tudná, hogy a főnöke vagyok, bár ez csak a valóság egy kis szeletét közelíti meg, de akkor is így van. Rengeteg ember áll közöttünk a képzeletbeli ranglétrán, de mégis emberséges maradt és igyekszik teljesíteni a kéréseimet. Bízom benne, hogy ez a későbbiekben nem fog visszaütni, de ki tudja, hogy mi fog történni, ha rájön az igazságra. A mostani utazásomnak az a célja, hogy felmérjem a hiányosságokat, majd egy másik alkalommal, ha már egyeztettem a hoteligazgatóval, a markentiges vezetővel…eldöntsem, hogy mi legyen a sorsa az itteni alkalmazottaknak. Nem mindenkinek fog járni a második esély, és bizony számolnom kell azzal is, hogy sokan utálni fognak a döntéseim miatt, de az üzletben nincs helye érzelmeknek. Milliók felett kell rendelkeznem és az igazgató tanács számít rám, nem veszíthetünk még több befektetőt a rendszer diszfunkcionális működése miatt. Egy időre most félreteszem ezen gondolatokat és a sütinek meg a teának élek. A bizalmas légkör magától alakul ki, nem is értem hogyan lehetséges ez. Elmélázok azon, hogy vajon a kislányhoz fűződő viszonyával fogott meg, mert a húgomat és magamat látom benne? A párhuzam sosem jó, de nehéz elkülöníteni jelenleg. Nikki legalább biztonságban van abban a lakosztályban, amit ma estére béreltem ki neki, és ha ez nem lesz mindig adott sajnos Antoniának meg kell oldania, hogy ne hozza el ide, mert a szabályok nem engedik meg a pult mögött állók esetében a kiskorúak jelenlétét. Megértem, hogy nincs hová tennie és a felügyelet is korlátozottan áll rendelkezésére, ami ki is derül a közös beszélgetés alatt. - Nem kicsit kaotikus. – támasztom alá a felvetését, mert még igazán fel sem fogtam, hogy mikor és hol van. – Mi van akkor, ha változnak az itteni körülmények? A beosztásért ki a felelős? Bizony vannak sürgős esetek és ha nem sikerül elcserélni valakivel a műszakot, akkor megint ebben a helyzetben köt ki? – a kíváncsiság hajt, amikor felteszem a kérdést, de közben érdekel az is, hogy mennyire jó a problémamegoldó képessége. A véletlenek fogalma egy hotel életében a mindennapok részét képezi, mert hihetetlen esetekkel találkozhat az ember, mint dolgozó, ha élesben kell csinálnia. Hallottam már meredek történeteket meg extra kívánságokat a vendégek részéről. Beleártani magam nem akarom, csak jó tudni, hogy mi a helyzet azokkal az emberekkel, akiknek nem ugranak egyből a szavára. Megszoktam azt, hogy megkaphatok mindent a pénz miatt, nekem attól nem fáj a fejem, ha ki kell fizetni a számlákat, de igaz, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint én. A családom vagyona nagyra rúg és ezt elveszíteni fájó lenne. - Hatig tart a munkaideje? – belegondolva ez lenne a normális, mert a tizenkét órás műszak úgy jön ki, ha számolnom kellene, de mi lenne akkor, ha három műszakban lenne elosztva a személyzet? Az újabb ember felvételét követelné meg és akkor másik részlegen kellene csökkentenem a létszámot. Most még abban sem vagyok biztos, hogy megvan-e a megfelelő mennyiség. A reggeli ébresztés kivesézése után aztán segítene felkelni a földről, de ebbe már nem egyezek bele. Saját erőmből ülök fel, csak annyira futja, hogy leüljek ismét és a két lábam közé szorítsam a fejemet a szédülés elmúlásáig. Megkérem a finom távozásra, de makacs módjára kitart Eve utasítása mellett. - Jóban lesznek Eve-vel úgy érzem. – tapogatom végig a fülem mögötti területet, de aztán a fülzúgás is kezd abbamaradni és már sikerül felemelni úgy a fejemet, hogy egyet lássak a nőből is. - Nem sok recepciós vállalkozna erre. – sóhajtok egyet és a földön lévő tányérra figyelek, de mintha olvasna a gondolataimban már fel is emeli onnan és a kocsira helyezi, amit ki fog tolni, ha itt végzett. - Öhm…akkor én lefekszem. – megfordulok és a kezeimre támaszkodva mászok be az ágyig, de csak annyi erőm van, hogy lefeküdjek és oldalra eldőlve behunyjam a szememet. - Nem tudom, hogy mennyire jó a mesélésben, de talán könnyebben alszom el, ha stagnáló hangot hallok és nem a folyosóról beáramló zajokat. Mesélne nekem New York előnyös helyeiről? Addig talán bealszom és ne legyen rest helyet foglalni az ágy szélén, nem harapok. Máskor talán igen, de most csak ahhoz van erőm, hogy a szememet behunyva tartsam. – felelem neki és a párnát az arcomhoz igazítom.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Van egy elvem, mégpedig hogy úgy bánok az emberekkel, ahogyan ők teszik azt velem. Ha kedvesek, akkor egyértelműen én is. Ha támadnak, én sem fogom vissza magamat. Anya sokszor mondogatta, hogy: Kislányom, néha neked kell lenned a nagyobb embernek. De hogyan? Némely helyzetben elhagy a józan ész és nincs többé türelmem eltűrni a rólam alkotott véleményeket. Atlassal koràbban voltak nézeteltéréseink, de most olyan mintha ezek a háttérbe szorultak volna a beszélgetésünk során. Valahol örülök is ennek, mert bár időnként elkerülhetetlen, de nem szeretek én rosszba lenni másokkal. Főleg olyan badarság miatt, hogy nem értjük egymás felfogását, amiről talán nem is tehetünk. Azokból az információmorzsákból amiket néha elszór elém az jött le, hogy egy komolyabb környezet vette körül, ahonnan engem már rég postafordultával küldtek volna vissza. Nem vagyunk egyformák, ez meg kétségkívül félreértéseket szül. A lényeg, hogy megbeszéljük ezeket hogyha már a baj úgyis megtörtént. A témáink most nem ragadnak le csak a tea és a pite környékén, hanem ennél személyesebb vizekre is evezünk. Találkozott már Nikkivel, így nem lepődök meg azon, ha érdeklődésének egyik szereplője a kislány lesz. Kicsit mélyebben is belemegyek ebbe, hogy értse miért is van most itt velem, még ha tudatában is vagyok annak, hogy nem éppen a legjobb megoldás ez a részemről. A hétköznapjaink rendszerében olykor elveszünk egymás mellett és muszáj megragadnunk minden alkalmat amit közösen tölthetünk el, ha már így ketten maradtunk. Meglep, hogy van egy húga, de kíváncsivá is tesz. Őszintén nem tudom miért érzem, hogy szeretném őt is megismerni, mikor erre soha nem lesz esélyem. Atlas gondolom idővel hazamegy Londonba és az eddig szerzett élmények után úgy sejtem vissza sem néz majd többé. Tanácsot kérek tőle Nikkit illetően, a kapott válasz pedig egyből mozgásba lendíti gondolataimat. - Ez jó kiindulási pont. Köszönöm. - igaza van, nekem kell rájönni arra hogyan legyek én a felnőtt kettőnk kapcsolatában, akinek még ha látszatra is, de ott van a kezében az irányítás. Sokszor viszont úgy érzem nem léphetem át azokat a bizonyos határokat, amik eddig csak Staceyt illették még. Én a szórakoztató nagynéni típus vagyok akihez szaladnia kellene, ha az anyukája nemet mond neki, és nem az, akitől menekülni kényszerülne. A kérdése megmosolyogtat, de ettől még jogosnak is hat. Olykor még én is belezavarodom a napjaimba, pedig mondhatni aktív résztvevője vagyok a saját életemnek. - Időnként az is megesik, hogy alszok. - válaszolok bizakodóan mielőtt részletesebben nyilatkozhatnék a többit illetően. - Szóval hétfőn korán az étkezdében kezdek. Ott kettőig vagyok. Nikki legtöbbször fél 3 körül már végez, így elmegyek érte a suliba, majd este pedig jövök ide. Ez szerdán és szombaton is ugyanígy megy. A kedd, péntek meg vasárnap többi része pedig szabad, miután innen reggel hazaértem. Csütörtök az egyedüli amikor csak ide jövök, de az étkezdébe viszont nem. - magyarázom el remélhetőleg érthetően. - Így elég kaotikusnak hat, de csak elmondva. Nikkivel a legtöbb szabadidőt együtt töltjük, ha pedig éppen nem tudok vele lenni, akkor a szomszédunk Patty vigyáz rá. Nem éppen tűnik felelősségteljesnek, ha a kislány igényeit nézzük, de másképp sehogy sem lenne jó. - fintorra húzódnak ajkaim. Anyagi szempontból csak a két munka segít, főleg most, de úgy érzem, hogy Nikki ezt nagyon is érti, még ha sokat nem is beszélünk erről. Attól persze, hogy tisztában van vele miképpen működnek a dolgok, még nem fog elmúlni bennem a bűntudat amiért nem vagyok vele eleget. - Akkor már otthon leszek, de szólok a nappalosnak róla. - ígérem meg, majd a tea elkészítése után közelebb lépek hozzá és felajánlom a segítségemet neki, de ő úgy dönt egyedül próbálkozik a föld elhagyásával. Mindenesetre a közelében maradok, hátha azért szüksége van arra a hangyányi erőmre, de csak-csak felküzdi magát az ágy szélére. Azonban nem úgy tűnik, mint aki ezek után nagyon jól lenne. Hümmögést hallatok a szavainak hatására, majd enyhén megrázom a fejemet mielőtt tiltakozóan felszólalhatnék. - Nagyon szívesen, de remélem megérti, hogy nem hagyom még magára. Mi lesz, ha ledől itt nekem az ágyról, hm? - kérdezek vissza. - Megígértem, hogy figyelni fogok. A munka meg ott lesz akkor is amikor maga épségben bemászott a helyére. - halovány mosoly költözik ettől az arcomra. - És mellesleg a bűntudat falna fel, ha most kimennék azon az ajtón úgy téve mintha annyira kicsattanna az energiától. Szóval várok magával amíg csak szükséges. - acélozom meg akaratomat ennek ügyében. Evelyn a fejemet csavarná le, ha most kifordulnék innen és mint mondtam, én sem tudnék nyugodtan ácsorogni a recepción, legyek bármennyire is elmaradva a munkámmal.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Különös képesség az, ha valaki nyíltan és közvetlen módon tud az emberek felé fordulni. Eve személyisége megközelíti ezt a tulajdonságot, de ezt annak is betudhatom, hogy a titka miatt tagadta ki az a réteg, ahová született. Kényes téma erről beszélni manapság, de azért nem tagadhatjuk le a származásunkat. Az elit tagjaként sokkal több lehetőségem volt, mint egy átlagembernek, nem kellett azon aggódnom, hogy a szüleim nem engedhetnek meg egy nyaralást külföldön, vagy a magániskoláztatást a gyerekeiknek. Nekünk ez adott volt és éltünk is vele, ezért is nevezném a kis közösségünket zártnak és cseppet sem befogadónak. A születés az alanyi jog ahhoz, hogy valaki bekerülhessen. Sokan próbálkoztak már azáltal, hogy beházasodtak, de a kör sosem fogadta el igazán az új tagokat. Eve a kivétel abból a szempontból, hogy beleszületett és mégsem maradt benne. A szülei még a létezését is letagadják és az öccse lett az egyedüli Montgomery örökös. Abban már nem vagyok biztos, hogy a testvérével nem áll kapcsolatban, de az életadói sajnos nem viselték túl jól a szexuális irányultságát. A prűdség nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra egy több évszázados családi vonalban. Kedveltem őt, de azt is tudtam, hogy mennyire magányos, ha egyedül marad az éjszaka leszálltával. Könnyen beszél arról, hogy nem érdeklik a rokonai, de azt is tudom, hogy ez hazugság. Hiányzik neki London és az unalmas partik egymásutánja…bárcsak másképp lehetne, de azt hiszem, hogy ehhez mi ketten kevesek vagyunk. Elmélázok ezen mialatt a mellettem ülő nővel beszélgetek, mert minket is egy egész kontinens választ el egymástól és nemcsak távolságban, hanem viselkedésben is. Az amerikaiak sokkal egyszerűbben kommunikálnak és nem félnek kifejezni az érzéseiket sem, sőt a véleménynyilvánítás itt olyan, mint egy diplomaosztás. A taxiban már egy kis ízelítőt kaptam belőle és máris azon morfondíroztam, hogy mit keresek itt. A hideg futkosott a hátamon attól, hogy valaki magánéletébe tekintsek be vagy egy kis részletet megtudjak belőle. Felénk ezek a szokások elmaradtak és én akkor éreztem jól magam, ha valaki nem erőltette ezt. A hölgyemény se volt ez alól kivétel kezdetben, mert a szája járt, de a keze annál lassabban a pult mögött. Megjegyeztem a füzetet, meg a rendszer hiányosságait is, de sajnos azt is észre kellett vennem, hogy a professzionális hozzáállás messze eltér az angol elvárásoktól. Nálunk a ma esti magatartása után egyértelműen az elbocsátás következett volna és még indoklást sem tettem volna mellé. A vendég az első és a stílus a leendő ügyfelekkel szemben az alapvető udvariasság. Semmilyen körülmény nem adhat okot arra, hogy elveszítse a türelmét, mert a panasztétel hosszabb távon rontja a szálloda hírét, mint egy új recepciós a pult mögött. Persze mindenki emberből van, de erre azt szokták mondani, hogy a problémákat otthon kell hagyni, és arra koncentrálni, ami éppen fontos. Összefoglalva, ha ez otthon történik, akkor szemrebbenés nélkül válnék meg tőle, de Amerikában más szabályok vannak és a kezdeti feszültségek feloldódni látszódnak, igaz nem egy normális helyzet miatt. A rosszullétem felülírta az esti menetrendemet és Eve beavatkozása nélkül valószínűleg már egy amerikai kórházban lennék, de még időben kapcsoltam és a szituáció nem mérgesedett el. A magánéleti csevej, mint mellékszál belefér az éjszakába, de holnapra ezt bizony a hátam mögött kell hagynom. Az utazásom célja az, hogy felmérjem a szálloda problémáit és sürgős megoldást hozzak rá, de úgy gondolom a kutatómunka még csak most fog kezdődni. A mostani beszélgetést meg elraktározom majd az emlékemben, mint egy jó alapot. A kislány története megérint és meg kell hagyni, de nagyon imponál is, hogy ekkora felelősséget vett a nyakába a barátnője miatt. Nem tudom, hogy miért vonok párhuzamot a húgom és Nikki közé, de szóba kerül a rosszcsont és nekem valahogyan Ella lesz a központi gondolatom. Holnap mindenképpen fel kell hívnom őt és mesélni az itteni dolgokról. - Bár így menne ez, de azt hiszem, hogy mindenkihez más a kulcs. Ella nagyon befolyásolni tud, ha szépen néz, de nem tudom, hogy Önöknél milyen a kapcsolat. Koncentráljon arra, amit szeret Nikki és ott megtalálni a kulcsot. – vetem fel az ötletet, de lassan a végére érek az evésnek és az ivásnak is, de még jólesne egy másik tea, ezért megkérem Antoniát, hogy készítsem nekem, ha nem gond. - Mikor alszik? Nappal az étteremben és éjszaka a recepción? Nem fér össze a fejemben, ha még ott van mellette Nikki is. – gondolkodom el hangosan, de nem várok igazi választ, ha nem óhajt beavatni a részletekbe. Két munka mellett nehezen hiszem el, hogy jut még idő egy kislányra is, aki szinte huszonnégy órás felügyeletet igényel. - Hét órakor jó lesz. – felelem neki, amikor már az ébresztőnél tartunk és hátra is döntöm a fejemet. A teát szerencsére most nem tart annyi ideig elkészíteni, de amikor a kezét nyújtja felém egy kicsit érdekesen pillantok fel rá. - Nem szándékoztam itt maradni, ez tény. Nem fog elbírni. – állapítom meg minden sértettség nélkül és az ágy szélébe kapaszkodva tápászkodom fel, de még nem érzem azt, hogy minden rendben lenne, ezért le is ülök a szélére. - Kell még egy kis idő. – jelzem a feltartott karommal és mélyeket lélegzek, aztán meg hosszan eresztem ki. - Azt gondolom sokáig tartottam fel és a munkája várja. Elnézést a kellemetlenségek miatt. Köszönöm a segítségét. – mérem végig, amikor már nem látok kettőt belőle és kezd helyreállni a szoba közepe is. - Ledőlök nemsokára. – hajtom a két combom közé a fejemet, mert a lüktetés megint felerősödött.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Legutóbb mikor egy vendég szobájának küszöbét átléptem és el is időztem ott, akkor egy Cole Porter méretű űr maradt hátra bennem. Akkor megfogadtam, hogy többet nem követem el ugyanezt a hibát. Nem fogok az előírtaknál jobban kíváncsiskodni, sem teszek olyan megjegyzéseket amik talán nem illendőek. Mások magánéletének nem kellene az én érdeklődési köröm egyik témájának lennie, hiszen csak annyi a szerepem, ami a recepciós pult mögé kényszerít, semmi más. Mégis Atlas mellett ülve a földön úgy érzem, hogy múltbeli énem elmehet a búsba a fogadalmaival együtt amiket a pletykára kiéhezett természete úgysem tudott volna betartani. Jól érzem magamat. A korábban érzett káosz kezd bennem otthonra lelni, hogy helyét valami nyugodtabb érzés vegye át, amit a mellettem ülő férfi társasága vált ki belőlem. És bár kezdetben feszélyezettnek éreztem magamat, az a percek elteltével apránként oldódott fel bennem. Mert minél többször tudtam őt szóra bírni, annál könnyebbnek éreztem én is a helyzetünket, melybe hagytak minket. Természetesen tartom magamat a határokhoz, amiket megfigyelhettem Atlasnál. Közel vagyok, de nem úgy, mint aki az ölébe kívánkozik mászni. Ez pedig úgy tűnik számára sem okoz gondot, mert már rég megjegyezte volna, ahogyan előtte sem jelentett neki gondot hogy kifejezze nemtetszését irányomba, ha valami nem volt nyerő nála. Így pedig könnyedén adhatom át neki a pitét vagy készíthetek neki teát, ha arra van szüksége. És valljuk be, beszélgetni is jobb úgy vele, ha nem űzöm magamat közbe a szoba másik sarkába. Akkor valószínűleg minden szót harapófogóval kellett volna kihúzni belőlem, amit azért bántam is volna, hisz Atlas nem is az a karót nyelt brit akit korábban szívem szerint lefejeltem volna akárhányszor kinyitotta a száját. Ugyanis a morcos fickó álarc alatt egy értelmes énje rejtőzik, akitől a figyelmesség sem áll távol. Elég csak Nikkire gondolnom aki a legutóbbi látogatásomból ítélve kényelmesebben nem is érezhetné magát. Azt hiszem egyszerűen csak annyira különböző felfogással rendelkezünk Atlassal, hogy a kettő első pillanatba nem fért meg egymás közelében. Egyszer olvastam is erről egy könyvet, hogy az esetek nagy részében amiatt nem találjuk valakivel a közös hangot, mert nem értjük a személyiségét és annak jellemzőit. Most úgy érzem, hogy mindketten próbálkozunk ezen javítani és megérteni egymás álláspontját. Viccesnek találom, hogy az én kis elszólásaim nem mindig jönnek át neki. Másokkal általában nem akadnak ilyen problémáim, de vele mégis érzem, hogy bűn lenne nem körülírni a gondolataimat. Nehogy már kimaradjon valamiből ami az én felfogásomnak természetesnek tűnt. Elgondolkoztatóak a szavai, de értem az ő verzióját is. - Tulajdonképpen ez is egy működő megoldás. Anyukám sem szerette, ha a plafonon is volt belőlem, mert nem bírtam megülni a fenekemen. - mosolyodok el ennek emlékére. - Néha valóban nem is ártalmas az a fegyelem. - értek most vele is egyet, hiszen amíg anya Atlas módszerét részesítette előnyben, addig Natalia mamája szeretett a barátságos anyuka lenni. A megannyi szokásaim közül az egyik, hogy némely témáról nem esett nehezemre részletekbe menően nyilatkozni, míg másról vallatással sem tudnának információt kicsalni belőlem. Gondolkoztam rajta, hogy ez miért is lehet, de nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Bár ez még mindig jobb, mint amikor felszínre szökik a sötét humorérzékem és csak hatalmas pislogásokat kapok cserébe meg kínos csendet. Nikkiről szívesen mesélek. Az aggályaimról a mostani helyzetet illetően, mert ugyan egyetlen percig sem jutna eszembe, hogy felkeressem Stacey bátyját, de attól még tudom, hogy nem alaptalanok a félelmeim és túl sem reagálom őket. Atlast is sikerül ebbe beavatnom a terveknél részletesebben, de cserébe én is megkapom, hogy van egy húga. Mosoly költözik ettől az arcomra, mert megelevenedik előttem a kép egy a britünktől személyiségben ellentétes lányról aki örömmel táncol az idegein. Mindig is akartam egy idősebb fiútestvért, de csak Natalia jutott, aki gondolkozás nélkül elfogult volt velem szemben. - Oh, trükkök? - kíváncsiskodok egyből és még kissé jobban felé is fordítom törzsemet, mintha nagy titkokat suttognánk egymás közt. - Nem adna át párat a tudásából? - veszek el a barna szempárban, hogy teljes figyelmemmel fogadhassam a jó tanácsokat. Már ha hajlandó lesz velem megosztani őket. Néha fel kell fognom, hogy félinformációk átadásából csak a közelemben élők tudnak olvasni, mástól meg aligha várhatnám el. Így van ez Atlas esetében is amikor hívom meg hívom őt ebédre, de konkrétan nem mondom hova és mikor. - A héten csak három napot vagyok a másik helyen és így nem keresztezi az itteni munkámat. Van egy működőképes beosztásom is hozzá. - válaszolok az érdeklődésére mielőtt ő ugyanezt tehetné az enyémmel. Érdekesnek találom a Londonnal kapcsolatos beszámolóját, mert sosem volt lehetőségem még oda eljutni. Kétlem, hogy bármikor is lesz, ezért addig is beérem az ő élményeivel. - Így már egyáltalán nem csodálkozom azon hogyha ezt a várost éles váltásnak érzékeli. Nem egyszerű megszokni, de az igazat megvallva nem is lehetetlen. Ahhoz viszont nem egy este kell. - mosolyodok el ezen miközben felállok mellőle, hogy elkészítsem a kért teát. - Persze. Mikor történjen meg? - az ébresztés részleteibe megyek bele, de közben a teával foglalkozom. Ám mielőtt átadhatnám neki, előtte enyhén félrebiccentett fejjel mérem fel őt. - Nem szeretne már egy kényelmesebb helyen pihenni a földnél? - teszem fel kérdésemet. - Jöjjön, felsegítem. - a kezemet nyújtom felé hogyha esetleg egyedül még instabil lenne neki.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Sok minden belém lett nevelve azzal kapcsolatban hogyan is kell illendően viselkedni a nőkkel, de azért ez a valóságban másképpen működött. Fiatalon az etikett magasiskoláját sajátítottam el és a sportos tevékenységek mellett a társalgást is meg kellett tanulnom, persze az elitben nem az számít, hogy a tudományos meg vallási nézeteidet oszd meg másokkal, inkább az általános témákról, mint az időjárás, a londoni élet, az üzlet szerepeltek az első helyen. A férfiak egymás között igyekeztek lazábban kezelni az íratlan szabályokat is, de a nők előtt a tabuk nem kerülhettek elő. A húgommal sem vitattam volna meg a nemi életemet, vagy a szexuális irányultság kérdését, még akkor sem, ha a huszonegyedik században voltunk. A korkülönbség nagyra rúgott közöttünk, sokszor éreztem is ennek hátrányát a kettesben töltendő idő alatt. Ellát minden is érdekelte, többek között a vele egykorú fiúk, a bulik és a szex is, de csak persze elméleti síkon. Naivan álltam volna a testvéremhez? A lánynevelde alatt nehezen tudnám elképzelni, hogy kiszökött volna, de ha magamból indultam ki, akkor bizony lesz teendőm és elkerülhetetlen lesz a kínos társalgás is. Visszatérve a nőkhöz való hozzáállásomhoz az bizony nem járta volna normális körülmények között, ami éppen most zajlott köztem és a recepciós kisasszony között. Antonia látott meztelenül ehhez kétségem sem fért, mert ő talált rám, amikor elájultam. A kiszolgáltatott helyzet új értelmet nyert, és nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy idegen nők segítségét fogadjam el. Eve ez alól kivételt képezett, mert nem volt idegen és a barátságunk már látott rosszabb aspektust is belőlem, de mint mondtam talán az egyetlen kivételt képezte, akivel ilyen intimitást megengedtem volna. Sokan azt gondolhatják, hogy a szex is ilyen nálam, de azért más, ha az ember a vágyódás miatt vetkőzik le és más az, ha a zuhany alól esik ki és rátalálnak. Egy szó, mint száz zavarban voltam és ehhez még szoktatnom kellett a kis agyamat. Eve persze egy percig sem gondolkodott rajta, hogy kettesben hagyjon minket, mert jobb dolga is akadt, mint engem pesztrálni az első estémen. Sejtettem, hogy a reggelit be fogja hajtani rajtam, és ha mégis rosszabbul lettem volna az éjszaka folyamán, akkor biztos rám néz, de úgy tűnt, hogy egyben maradok. Az evés a másik olyan dolog, amit akkor osztok meg mással, ha étteremben teszem meg, vagy otthon a családom körében vagyunk. A „laza üljünk le egymás mellé” nekem nem jött be és sosem értettem az amerikaiak körében ezt a tevékenységet. A piknikezésnek is megvoltak a maga szabályai az angol földön, de itt simán leültek a nyílt parkokban az emberek és úgy beszélték ki a titkaikat, mintha a legfőbb bizalmasuk lett volna a másik illető. Fura, mert Antonia nem az a személy lenne, akivel elcsacsognék, de kellemes meglepetésként ér, hogy nem esünk egymásnak és a teámat is úgy készíti el a második körös ízesítés után, ahogyan én szeretem. Britként nagyon ügyelek a teázásra, de ha ezt még nem tudta volna rólam, akkor eléggé nyilvánvalóvá vált. Ez volt az első, amit kértem a rosszullétem után is, a pite csak egy „orvosi tanács” mellékterméke. Az édességgel nem volt bajom, de a túl sok cukortól émelyegtem, most viszont a szervezetem éhezett a szénhidrátért. A szürke témákon túljutva valahogyan természetesen jön, hogy nyilatkozzak az Eve-hez fűződő barátságomról, de a poénja nem jön át. Értetlenül nézek rá a piteevés közben, de látom, hogy igyekszik elmagyarázni annak a jelentőségét. - Igen, így már rémlik valami. Sosem értettem, hogy mi a jó abban, ha egy gyerekkel játszanak étkezés közben. Nálunk erre sosem volt példa. – jegyzem meg, de értékelem, hogy próbálkozott a felvilágosítással. - Ha nem akartunk enni, akkor elzavartak az asztaltól és éhesen feküdtél le, innen már mindenki megtanulta, hogy amit eléd tesznek, azt meg kell enni. – vonom meg a vállamat és folytatom az édességgel való harcomat, néha beiktatva egy kis teát is. A kislány kiléte azonban megakasztja ezt a könnyed csevejt és azon kapom magam, hogy más megvilágításban látom a velem ülő nőt. A legjobb barátnője lányára vigyáz és ez nem kis felelősség. Nikki jelleme megmosolyogtat és amikor azt mondja, hogy nem akar untatni csak megrázom a fejemet. - Ne…folytassa csak. Nekem van egy húgom, aki hasonló felfogással rendelkezik, mint Nikki…csak ő elmúlt húsz, de olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Nemet mondani neki szinte képtelenség, de vannak trükkök, amiket olykor be kell vetnem. – fejezem be a pitét és leteszem a földre a tányért is. Áttérünk aztán a másik munkára, amiről azt hittem, hogy tudom mi, de aztán mégsem. - Két munkahelyen is van, hogyan? – fakadok ki, mármint érdeklődés gyanánt. – Hát ez a város nem lesz a szívem csücske, de lehet élek a lehetőséggel és kérek egy kis rögtönzött városlátogatást. Hmm…London…más. Borús és kiszámítható. – merülök bele az emlékbe, pedig alig tíz órája hagytam el a szülőföldemet. - Másoknak nem tetsző időjárással, de aki ott nőtt fel, az ahhoz szokott hozzá. Mindenhol körbevesz a kultúra…a megannyi múzeummal, vannak ingyenes napok is. Nyüzsgő és konzervatív egyszerre…nem mindegy, hogy az ember melyik részét ismeri meg először. – foglalom össze és megiszom a maradék teámat is. - Kérhetnék ébresztőt majd és csinálna nekem még egy teát? – nyújtom fel a bögrémet egy halovány mosoly kíséretében.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Túlzottan nem tartozik az erősségeim közé, hogy önszántamból beszélni kezdjek másokkal vagy fenntartsam azt, ha mégis belekezdtünk. Inkább a hallgató fél szeretek lenni, a csendes partner, aki csak akkor szól ha akad is valami értelmes mondanivalója. Így amikor kettesben maradunk Atlassal hirtelen azt se tudom mit mondhatnék. Nem kifejezetten érint görcsösen mások véleménye, de azért unalmas nem szeretek lenni. Akkor mindig ott él bennem a késztetés, hogy kitaláljak valamit, amivel feldobhatom a hangulatot, aztán a végén vagy kínos lesz, vagy beválik. A mi esetünk kicsit ahhoz hasonló mint amikor idegen terepre merészkedünk és nem tudjuk mi vár majd ránk. Óvatosan lépünk egyet vagy kettőt, de nem bízzuk el magunkat, mert elég egy rossz mozdulat és olyan mélyen találhatjuk magunkat, amiből nehezen jövünk csak vissza. Oké, ez fura hasonlat, de Atlas mellett mégis valamiért úgy érzem, hogy többször át kell fogalmaznom mit mondok, mert észrevehetően vannak témák, helyzetek melyek kényelmetlenül érintik őt, és olyankor nem hagyja magát. Ez részben nem rossz dolog, mert előtte meg akkor is járt a szám amikor nem kellett volna, így legalább gondolkozom is előtte. Ezt leszámítva most mégsem érzem, hogy ez elvenné a beszélgetésünk hangulatát, vagy hogy korábbi érzéseimhez hasonlóan menekülőre fognám a dolgot. Most nyíltabbnak hat, beszédesebbnek, én meg hülye leszek nem kihasználni az alkalmat, ha már úgyis figyelnem kell rá. A dolgozóink újabb figyelmetlensége kerül szóba, amiről lassan már nem ártana listát vezetnem, hogy aztán a vezetőség elé pakoljam le. Nézd haver, ebbe vagyunk csapnivalóak, jó lenne egy kis útbaigazítás! Elgondolkozva ingatom meg a fejemet kérdésére és még egy hümmögés is kiszökik ajkaim közül ennek fényében. - Inkább azt mondanám, hogy senki nem jegyezte még ezt így meg. - mosolyodok el ezen. - De határozottan vevőek vagyunk az újításokra és bevezetjük a brit módszert. - ígérem meg neki, mert bár én sokat nem keringek a konyha környékén, de attól még közvetítek mindent, amit a vendégek kérnek. Amíg ő a teával meg a pitével van elfoglalva, én addig azzal hogy kényelembe helyezve magamat tovább érdeklődjek felőle. Pontosabban most Evelyn a közös téma, a válaszai pedig nagyon is segítenek abban, hogy összerakjam az eddig darabokban heverő képet. - Ez figyelmes. - jegyzem meg, mert jó tudni, hogy vannak még akik nem hagynak egy barátságot veszni, amit az idő meg a távolság is próbára tesz. Nekem Stacey szerencsére a lakótársam lett, de amikor külön voltunk, akkor is igyekeztünk minél több közös programot szervezni vagy éjszakába nyúlóan kamerázni, hogy ne maradjunk le semmiről. Megrázom a fejemet a pilótás kérdésére, de azért szórakoztat is, hogy ennyire sikerül mindig elbeszélnünk egymás mellett. - Sosem hallott még róla? - helyezkedve egy kicsit fürkészem az arcát mielőtt magyarázatba kezdenék. - Tudja, ez inkább a gyerekek figyelméért van amikor nem akarnak enni. Ilyenkor a villára szúr egy kis falatot az ételből, majd repülő mozdulatokkal próbálja felkelteni a picúr figyelmét, hogy érdekesebbnek találja az evést.. - itt már elnevetem egy kicsit magamat. - Jó, ezt így rendkívül fura volt körülírni, de ez lenne a lényege. - meg az is Antonia, hogy most fognak komplett hülyének nézni, ha eddig még ez nem történt meg. Nikkiről beszélni nem esik nehezemre, mert imádom a kiscsajt. De a körülmények amiért ilyen helyzetbe kerültünk már egy egészen más helyzet. - Köszönöm. - jegyzem meg halkabban. - Évek óta már együtt élünk így hárman. Bennem sosem volt kérdéses, hogy bármit megtennék a kislányért. - adom még hozzá, habár jóval könnyebb ha az anyukája is ott van. Őt soha nem tudnám vagy akarnám helyettesíteni. - Ebben egyetértünk. - bólintok a felvetésére. - Még tanulom hogyan mondjak neki nemet. Csak közbe meg örülök, ha velem akar lenni, mert voltak és vannak napok amikor szinte hozzám sem akar szólni.. És ez az amivel nem akarom magát fárasztani. - hadarom bocsánatkérően. - A lényeg, hogy tudom, otthon lenne a helye. De a szobának viszont nagyon örül. - osztom meg vele, hogy tisztában legyen azzal: a kedves gesztusa igenis értékelve van. - Susan ő... - kezdenék bele, de a folytatás megakaszt, mert a szállodai étterem kerül szóba, így hagyom, hogy saját magától rakja össze az információkat, ami nemsokára sikerül is. Okos fiú. - Ez Queensbe van. A héten három alkalommal ott is megfordulok, szóval igazából nem hibáztatom, hogy nem ismeri. - hajolok el közben a szalvétáért, amit át is adok neki. - De ha igent mond, megígérhetem, hogy megbízható idegenvezetője leszek. - nyugtatom meg, hogy nem hagynám őt eltévedni a városban. - De ha már ennél a káoszos városnál tartunk, London milyen? Sosem jártam még ott. - érdeklődök tőle. - Mit szeret benne? - kíváncsiskodom, mert van egy olyan érzésem valamiért, hogy New York nem igazán a szíve csücske.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
A szokások rabja vagyok, és ez nagyon igaz akkor, ha a teakészítésről vagy fogyasztásról van szó. A származásom már elegendő okot adna rá, hogy allergiásan kezeljem a témát, de nekem ez egyfajta szenvedély is, mióta keleten is jártam. A teaültetvények látványa minden alkalommal lenyűgözött és rá kellett döbbennem, hogy mennyire hiányos volt a tudásom a hazai ízekről. Hozzátartozott a hétköznapokhoz, ezzel indítottam a napot és zártam is le. Nem feltétlenül ismert mindenki, de akik párszor találkoztak már velem azok tudták, hogy a megszállottja vagyok a teáknak, ezért az sem mindegy, hogyan szolgálják fel, milyen egyéb ízeket kapok mellé. A cukrot el is hagyhattam volna, de a rosszullétem kiváltójaként sajnos alacsonyan volt a szint a szervezetemben, ezért nem ártott, ha most egy fokkal többet teszek bele, mint a megszokott. A recepcióssal kisasszonnyal együtt töltött első percek meg pontosan erről szólnak. Nem okozok nagy fejtörést neki, de azért kissé meglepődöm azon, hogy nincs kockacukor, csak kimért változat. - Ez errefelé szokás, vagy nem is esett szó arról, hogy milyen alapanyagokat kell tartani a konyhán? – feltör belőlem a munka szelleme és törődhetnék mással is, de így nem annyira feltűnő, ha érdeklődöm, vagyis remélem. - Máskor csak készítsék be, mert bizony a magafajta britek örülnek neki, ha akad egy kis régimódi változat is. – halványan mosolyodom el és a két kanállal együtt keverem el az édesebb hozzávalót. A bögre tea illata egy kicsit visszahoz a valóságba, és meg is nyugtatja az idegrendszeremet. Különösebben nem zavarna, hogy a felsőtestemet nem fedi semmi, de biztosan nem mutatkoztam volna így a nő előtt még akkor sem, ha be vagyok rúgva. A bőröm alá ivódott az angol nevelés hatása és nekünk az intimitás egyik részét is jelentette, ha megváltunk a ruháinktól. Kevesen tudják, vagy kezelik így a helyzetet, de az elitben még mindig vannak érdekes szabályok, és sajnos ezekből nem engedtem el sokat. A felfogással vannak problémák, de nem minden szabályt tartok feleslegesnek. Nem vagyok prűd, de azért ez egy idegen nővel szemben nem előnyös, de most fittyet hányok rá, mert az a cél, hogy jobban legyek és utána le is tudjak majd feküdni. A másik a túl közel kerülés ahhoz, hogy pont mellettem kössön ki, de ezt is meg tudnám magyarázni. A saját oldalán tartja még a pitét, mert nekem a tea a lényeg, de pár korty után azzal is leállok és leteszem magam mellé a bögrét. Onnan átveszem az ételt és a térdemre fektetve a tányért kezdek bele az evésbe, de csak lemorzsolt falatokkal. A gyors evés nem tartozott az erősségeim közé, sosem értettem azokat, akik egyben lenyelték az ételt, és még azt sem tudták megmondani, hogy ízlett-e nekik vagy sem. Az evésnek vannak lépései, és az élvezet egy nagyon magas iskolája…bárcsak nem csak szükségletként tekintene rá a legtöbb ember. Evelyn és az én kapcsolatom mivolta kerül terítékre, de csak nagy vonalakban ismertetem azt. - Sajnos a munkák más városba szólít, és előfordul, hogy le kell mondanom egy-egy találkozást, de ha mégis összejön, akkor kárpótolom a kimaradt időért. – foglalom össze, de aztán értetlenül bámulom őt megint az élcelődés végett. - Soha nem fogom megszokni az amerikai humort. Értenem kéne hogyan függ össze a pilóta és a pite? – kérdezek vissza, aztán folytatom az evést, mert én is túllépek ezen és a kislány kiléte érdekel. Megdöbbenés hallgatom végig az igazságot és majdnem félre is nyelek, de megmentem a falatot és megtörölve a számat bökök felé a villámmal. - Sajnálom a barátnőjét. Ez nagy felelősség…más gyerekére vigyázni. – felelem neki és egyből eszembe jut a húgom is. Holnap feltétlenül fel kell hívnom, mert ki fog akadni, ha nem hall felőlem semmit. Az anyám örülne is neki, ha nem jelentkeznék, mert ezzel azt sugallnám, hogy nem elég fontos Ella nekem, és leköt a munka. - Nikki okos lánynak tűnik, de nem neki való hely ez szálloda az éjszaka folyamán. – a véleményemtől nem térek el, ha még akkor sem, ha nem tetszik neki. - A gyerekek ilyenek, mindig kimondják, amire gondolnak. Sokkal őszintébbek, mint a felnőttek. – jegyzem meg és dicsérettel zárom a pités dolgot. - Ki az a Susan? – kérdezek rá és még két falat van a tányéromon, de azt el kell pusztítanom, mert Eve még visszajön és akkor abból egyikünk sem jön ki jól. - Az étkezde…így hívja a szálloda éttermét? – érdeklődöm tőle, mert nekem ez valahogyan nem fér össze fejben. Mármint gondoltam rá, hogy dolgozhat ott is, de az már sok lenne időben is. - Jól sejtem, hogy tévedtem. Miféle hely ez és merre van? Nem vagyok jártas a városban, és csak jóformán Eve-el mozdulok ki, ha már itt tartózkodom. – mosolyodom el és befejezem az evést is. - Adna nekem egy szalvétát? – nézek rá és nyújtózok egyet, aztán meg a teát fogom meg, hogy apró kortyokban megigyam még azelőtt, hogy kihűlne nekem.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Evelyn szimpatikusnak tűnik számomra és ennek felfedezéséhez elég csak annyi, hogy a kettejük között zajló beszélgetés kívülről szemlélő részese legyek. Ugyan csak néha szólok közbe és csakis akkor, ha valamelyikük megszólít, de attól még velük egy szobába elkerülhetetlen, hogy ne halljak ennél többet is. Érzékelhető, hogy közöttük nincs meg az a távolságtartás, ami két idegen között az első pillanatok során elvárható lenne, és a szóváltásokból is az jön le, hogy ez nem az első találkozásuk. Bár még mindig próbálok kutatni emlékeim között hol hagyhattam el a szállodaorvos létezését, de nem jövök rá. Fogadni is mertem volna rá, hogy mi nem rendelkezünk ilyen rejtett tehetségekkel vagy egyszerűen csak előlem tartották titokban. Ami viszont Evelynt illeti, őt megtarthatjuk. Én tuti mellette szavazok. Atlas már kezd jobban lenni, aminek személy szerint tényleg örülök. Morogjunk is bármit egymással meg egymásra, de attól még nem kívánok neki semmi rosszat. A tálcára nézek, majd a másik kettőre és egy pillanat erejéig úgy érzem, hogy az én küldetésem itt a végére is ért. Elhoztam amit kértek, a szobába is jártam - ami nem mellesleg szép, az ágy meg ha jobban hallgatózok talán még suttogna is nekem, hogy aludjak rajta egy jót - de itt már úgy érzem nincs dolgom. Eve azonban egészen másképp gondolja ezt amikor úgy határoz Atlas van annyira jó passzban, hogy ő kettesben hagyjon minket. Kicsit olyan érzés ez mintha belöktek volna a ring közepére, hogy védjem ki azt a tàmadást, amiről azt se tudom honnan érkezik. A jelenlegi ellenfelem azonban most a földön ücsörög, közel sem ereje teljében és barna szemei rám szegeződnek a teával kapcsolatos kérése közben, ami egyáltalán nem hat fenyegetőnek. Lehet itt az ideje félretennem a korábbi beszélgetéseinket és kihozni abból a legjobbat, ami most vár ránk. Egy leheletnyi mosoly jelenik meg arcomon, aztán tovaszáll ahogyan a maradásommal kapcsolatos erős kételyeim is. Korábban háromszor kellett elmondanom a telefonba, hogy pontosan milyen teákra van szükségem, mert két alkalommal automatikusan visszakaptam a Miért? kérdést. És szívem szerint a Mert én azt mondtam válasszal éltem volna, de akkor még jobban elnyújtottuk volna a sehova nem vezető beszélgetést és a végén személyesen tettem volna előttük tiszteletemet, hogy megértessem velük a miérteket. Egy pontig finom és nőies vagyok, azon túl meg az, aki mindig bajba sodor, de már sosem tud megoldást a következményekre. Atlasnak adom àt a teát az elkészítés utàn, aztán meg a cukrot is, de a kockacukor említésére eleinte csak a fejemet ingatom. - Tudomásom szerint, ha külön nem kérnek hozzá, akkor kimérősen küldik. Értesítem majd őket erről, hogy később tudjanak róla. - ígéretemmel meg a pitével együtt kényelmesedek el mellette, ha már figyelnem kell rá, és közben kihasználom az alkalmat, hogy érdeklődjek is a dokival létező kapcsolatuk természetéről. Előtte viszont mondhatni dicséretemet fejezem ki felé amikor a pite elfogyasztásáról van szó. - Ez a beszéd! - mosolyodok el, de utána már csak az ő beszámolóját hallgatom, ami igazolja korábbi sejtésemet. - Ilyen esetben mondják, hogy nem szerencsés elszalasztani egyetlen alkalmat sem és terveznek vagy ezer programot, amiből kettő talán össze is jön. Magukkal is így van? - kérdezek vissza, majd átadom neki a tányért amikor arra kér. - Nagy kő esett le a szívemről, hogy ezt mondja! Már fejben szét-stresszeltem magamat itt, hogy hogyan fogom megetetni a pitével repülős mozdulatok nélkül. Ahhoz még nem vagyok elég képzett pilóta. - biggyesztem le ajkamat szórakozásom közben, aztán eligazgatom ruhám szegélyét is. Desmond már a haját tépi, hogy merre lehetek, de bevallom most egészen jól megvagyok itt. Később persze biztosan nem ezt mondom majd amikor minden feladatom egyszerre szakad a nyakamba. Nikki említésére először a fejemet ingatom mielőtt vàlaszolhatnék is. - Ő a barátnőm kislánya, csak én vigyázok rà amíg az anyukája kórházban van. Autóbalesete volt. - osztom meg vele kicsit részletesebben, mint ahogyan azt kérte, de már nyoma sincs korábbi szórakozottságomnak. - Így most időnként Nikki eljön velem, ha másnap nincs suli, hogy több időt legyünk egymással. - Atlas előtt ezt már kár tagadni, hisz szemtanúja is volt ennek. - Nem a legjobb megoldás, tudom, de Nikki jó gyerek és csendes. Leszámítva azokat a pillanatot amikor oda nem illő megjegyzésekkel bukkan fel, de ezek többnyire ritkán fordulnak csak elő. - célzok itt arra amikor a kislány eldöntötte, hogy Atlas egyértelműen az esetem, ha már a tanárra nem voltam vevő. Persze, ha nem az egyik, akkor egyből az aki éppen betéved az ajtón. Nikkinek oly mindegy csak kilökdössön a szingli létből amiben köszönöm szépen, de egyelőre nagyon is jól érzem magamat. Van elég dolog körülöttem amire koncentrálnom kell, nem hiszem hogy lenne kapacitásom még egyre. - Le merem fogadni. - értek egyet a pitét érintő megjegyzésével. Végre valami velünk kapcsolatban amire legalább ma nem érkezik panasz. - Átadom. Viszont meg kell kóstolnia majd Susan verzióját is az étkezdében. Mert ugye nem felejtette el a megállapodásunkat? Abból nem engedek ám. - emlékeztetem rà, hogyha véletlenül ez elveszett volna a sok történés közben. Bár ha jól emlékszem koràbban nem is sikerült rà konkrét választ adnia, de attól még most sem engedek belőle.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Vannak rossz napok, meg jobbak is, de ma benyeltem egy igazán peches szériát. Az utazás előtt már anyám leszívta az agyamat utána meg az igazgató tanács és ezt egy közel nyolcórás repülés tetézte volna, ha még az élet nem tartogatott volna egyéb meglepetéseket. A szállodába úgy érkeztem meg, hogy valami eredményesebb közegre számítottam, de minden reményem elszállt, amikor megpillantottam a cigis londinert és a nem túl kedves recepciós kisasszonyt. A szóváltásunk nem nyúlt hosszúra, de pont kellő időt vett igénybe, hogy megfeledkezzem a gyógyszerről és az evésről is. A szervezetem ellenem fordult és fel kellett tárcsáznom azt a számot, amiről azt hittem, hogy csak holnap fogom megtenni. Eve-vel beszéltem telefonon is az út alatt, de cseppet sem örültem neki, amikor félmeztelenül tértem magamhoz a szobában és a recepciós máris mozgósította a mentőket. A munkáját végezte és valahol megértettem az indítékát, de mégsem ugrottam ki a bőrömből, mert a névtelenség homályába akartam burkolódzni. A magamhoz térésemet aztán a kedves barátom tette lehetővé és neki köszönhettem azt is, hogy gyorsan reagált a kellemetlen szituációra. Eve mindig megmondta a véleményét, még akkor is, ha nem kérdeztem tőle. A barátsága sokat jelentett nekem, amúgy sem volt sok közeli ismeretségem, de ő közéjük tartozott. Az elit tagjaiként szinte együtt nőttünk fel, vagyis ismertem a családját és a pozícióját is. A szülei „csendesen” tagadták ki, de mégis óriási botrányt keltett azzal, hogy egy idő után megszakította velük a kapcsolatot és már nem látogatott haza. A kivetett lány címkéjét örökké viselni fogja, de engem még ez sem tántorított el, hogyha New Yorkban jártam, akkor meglátogassam és elmerüljünk a régmúlt emlékeiben. A legjobb tudomásom szerint másoknak is dolgozott, nemcsak nekem és emiatt tudta fenntartani magát. Amerika ugyan nem ítélte el a homoszexualitást, de így is kevesen foglalkoztatták volna. A mostani párbeszédünk is annak a szellemében alakul, hogy neki megengedem ezt a hangnemet, de más nem szólhatna így hozzám az egyszer biztos. Idővel a vizsgálaton túlesve vendéget kapunk az emlegetett recepciós személyében. Az ajtós incidenst figyelmen kívül hagyom, mással is megesik, hogy belemennek az étkezőkocsival, de mégis mosolygásra késztet a lány ügyetlensége. Korban nem tudnám megmondani, hogy hány éves, de a kinézete alapján a húszas éveit taposhatja maximum. Elküldi a másik fiút és egyedül merészkedik be az oroszlán barlangjába. Nem sokkal később Eve lesz az, aki központi szerepet vállal magára és helyettem is beszél, néha meg Antoniának címez szavakat, de mire észbe kapok máris összepakol és kettesben hagy az alkalmazottammal. A tekintetem lustán követi a nyomát és meg kell emberelnem magamat, hogy mondjak is valamit, ne csak a csendet hallgassuk, mint két jómadár. A tea kapóra is jön nekem, mert órák óta vágyom rá, ezért meg is kérem a velem tartózkodót, hogy készítse el. A csendes előkészületek kételyt szülnek bennem, de csak akkor emelem fel a barna íriszeimet, amikor felém kínálja a gőzölgő teát. A két tenyerem közé szorítom a bögrét és megfújva egyből be is lélegzem az illatát. A zöld tea összetéveszthetetlen mivolta máris az otthon érzését hozza ki belőlem. Kinyújtom a lábaimat és még az ujjaimat is átmozgatom, aztán belefújva az ital párájába bele is kóstolok. Elsőre nem mondanám rossznak, de hiányzik belőle valami. - Egy kis cukrot még kérnék bele. – tartom oda a lánynak, hogy dobjon bele egy kockacukrot, de csak kimért verzió akad. - Nem tartanak kockacukrot? – kicsit meglepődöm ezen a tényen, de nem firtatom a dolgot. – Kettő kanállal. Elég lesz, köszönöm. – fejezem be és immár egy újbóli kísérlettel állok neki a dolognak. A második körös kóstolás már sikerrel jár és mellé dukál a tányér is a pitével együtt. A tányéros megrovásra csak megingatom a fejemet, hogy el kell fogyasztanom az egészet. - Mértékkel kell ennem a cukrot, de biztos vagyok benne, hogy el fog fogyni. – meglepetéssel konstatálom, hogy leül mellém a földre. Időbe fog telni, hogy megszokjam az amerikai érintkezés szabályait, mert ez nekem már jócskán túllépi a normát. A kérdése közben a teát szürcsölöm és a térdemre állítanám a bögre alját, de túlságosan forró ahhoz, így le kell tennem magam mellé. - Jóformán egész életemben ismertem őt, mert ugyanazokban a körökben mozogtunk, de az egyetem után indultunk másik irányba és az élet megint úgy hozta, hogy összefonódjanak a szálak és megtartsuk a barátságunkat is. – vezetem fel a történetet, és aztán elveszem tőle a pités tálat. - Menni fog egyedül is. – jelentem ki határozottan és egy kis részt török le belőle a villával együtt és utána kapom be azt. Az alma jól kiérezhető belőle, meg valami más is. - A kislány a magáé…Nikki, ha jól emlékszem a nevére? – nem kérdezek rá nyíltan, hogy milyen a státusza, fiatalon szült-e és ezért kell neki vigyáznia rá, mert nem telik szitterre. - Ez a pite isteni. Adja át a dicséretet a séfnek majd. – toldom meg a véleményemet és egy újabb falatot kapok be a számba, miközben a térdemre fektetem a tányért és úgy egyensúlyozom vele.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Vannak azok a filmekben visszaköszönő narrátor hangok, akik általában megcáfolják a főhős állítását vagy éppen kifejtik sajnálatos véleményüket, hogyha a történet olyan ponthoz ér. Szinte érzem, hogy bennem is felszólal a belső narrátorom amikor Atlas beinvitál magához, én meg úgy döntök nem utasítom el. Már csak azért sem, mert Greg az, aki majdnem belök az ajtón a figyelmetlensége miatt. Így màr kezdem érteni miért nem akar megtanulni vezetni. Habár fogalmam sincsen, hogy belső szinkronhangom pontosan milyen instrukciókat igyekszik átadni nekem, de sejtéseim szerint köztük van a 'Menekülj amíg tudsz vagy 'Ezt már megint nem gondoltad àt teljesen és ehhez hasonló társai. Mert a beleegyezésem után szinte érzem magamon, hogy olyan kínos szituációba keveredtem amit nem tudom hogyan is kezeljek. Most nem válik be semmilyen önfényező monológ sem, mert bármilyen pozitívum is létezik velem meg a probléma megoldó készségemmel kapcsolatban, az most egyik sem akar megmutatkozni. Ilyen ez amikor leélsz több, mint 30 évet és ràjössz, hogy mindvégig te magad voltál a legnagyobb ellenséged. A legutóbbi találkozásunk óta Atlas szinte már kezdi visszanyerni régi önmagát, amit aztán meg is jegyzek, hátha ezzel valami beszélgetést is ki tudok belőlük harcolni. Szeretem a csendet, de azt a verzióját már nem annyira, mint amikor tudod hogy mondanod kellene valamit, - lehetőleg értelmeset - de az elméd egy elhagyatott vidàmparkra hasonlít, amin néha átsuhan egy kósza gondolat, mint a szél a rozsdás alkatrészek között. Most is valami ilyesmi történik velem, és amikor nem tudom mivé vagy hova legyek, olyankor rendezkedni szeretnék. Mint otthon amikor rám jön az öt perc és nekiállok átrendezni a helyiségeket. Aztán kiderül, hogy ez sosem öt perc, hanem tízszer annyi, én meg félúton valahol elhagytam a lelkesedésem az egyik félretolt bútor mögött. Ezért is kötöm le a figyelmemet az előttem lévő tálcával mielőtt nekiállnék renoválni Atlas átmeneti birodalmát. Amúgy is, az egész közöttük lezajló jelenet közben kissé úgy érzem magamat mintha olyan pillanatba avatkoznék bele amihez nem is igazán lenne engedélyem. Elforduljak vagy csukjam be a szemeimet? Bár egyik sem történik meg, azért egy halk 'auch csak kiszökik az ajkaim közül. A nő Atlassal kapcsolatos megjegyzése mosolyt csal az arcomra és reménykedek is ennek sikerességében. Ha továbbra is ennyire szótlan lesz, még a végén azt veszem észre, hogy elkezdem hiányolni a kötözködős énjét. Azért sajnálom őt, mert az érkezését sem könnyítette meg egyikünk sem, ami mellé az ájulás már egyáltalán nem hiányzott. Én is elküldtem volna a helyében mindenkit egy melegebb éghajlatra egy ilyen esemény-sorozat után, ahogyan ő maga is tette korábban. Azért még mindig tartom magamat ahhoz hol is a helyem, nehogy megint ízelítőt kapjak a korábbiból. Talán többet beszéltem vele, mint a többi vendéggel, de attól még egyáltalán nem ismerem. - Antonia Ortiz. - mondom ki én is a nevemet a bemutatkozás után, és már éppen azon vagyok, hogy egy gyors interjút készítsek vele jelenléte további gyakoriságáról, ő viszont sietősre fogja hármunk szinte már harmonikus pillanatát, így ez csak elmulasztott lehetőség marad. Kicsit még gyors ez az egész, hisz egyik órában még nincs orvosunk, a másikban meg igen. És miért most? Mármint engem nem zavar, mert jó tudni, hogy a közelben van a segítség ha arra van szükség, de akkor is, még mindig rengeteg kérdésem van. - Az enyémre? Én.. - tiltakoznék, aztán mégis az ellenkezőjét teszem. - Megjegyzem. - a végén már szinte csak elmosolyodok, de kell egy pár másodperc, hogy belerázódjak ebbe a váratlanul jött helyzetbe. Ezen pedig némiképp az is segít, hogy Atlas szólít meg. - Természetesen. - felelek neki, de nem is késlekedek annak megcsinálásával. Az én gondomra van bízva. Biztosan jó ötlet ez? Mármint Atlasnak is megfelel ez vagy percek múlva ismételten próbára tesszük egymás türelmét? Evelyn talán jobban tette volna hogyha nem ennyire távol, hanem itt várakozik az ajtó előtt elérhető közelségben, ahol még hallja segélykérő cincogásomat. - Először is a teája. Óvatosan, mert még forró. - figyelmeztetem őt mielőtt lehajolva hozzá átadhatnám neki az italt, aztán a pitével ellátott tányér is a kezembe kerül, ami után lepillantok Atlasra, aztán sokat nem gondolkozva foglalok helyet mellette a földön. - Nézze el, elég kényelmetlen folyton lefelé tekintgetni. - az arcára vezetem barna íriszeimet, majd a pitére vissza. - Ezt muszáj lesz az egészet megennie, mert Ms. Montgomery az én fejemet fogja először leszedni a helyéről. Aztán ahogyan őt hallgattam, maga fog következni utánam. - elmosolyodok ezen, mert bár nekem nem okoz gondot egy egész táblacsokit eltüntetni a Föld színéről, de tudom jól, hogy nem mindenki követné a példámat. Nem is ajánlanám. Sok esetben nem éppen én vagyok az akit az emberek inspirálónak neveznének ki. - Régóta ismerik amúgy egymást? - kérdezek rá nehogy újra elmerüljünk a csendbe. - Csak abból gondoltam ahogyan magával beszélget. De nem muszáj rá válaszolnia, ha nem akar. Csupán egy észrevétel volt. - gondolkozom el, majd elnyúlok a pitéhez kapott kis villáért is, hogy ne neki kelljen.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Eve viccelődése talán abban segít, hogy kicsit feloldódjak és ne a folytonos szédülésre koncentráljak. Belegondolva a személyzet helyesen viselkedett, de akkor sem akartam egy sima mentőorvos kezébe kerülni, aki keresztkérdéseket tett volna fel és az első éjszakámat tölthettem volna a kórházban, és ezt volt az a pont, ahol kissé felment bennem a pumpa. A meztelenség az egy másik kérdés, mert várhattam volna a zuhanyozással reggelig is, de szinte rám tapadt az ing és a nadrág is a nyolcórás repülés után. A mai napom nem állt másból csak rohanásból és jó lett volna kicsit megpihenni, de nem ilyen értelemben. A fejemet fogom olykor, de még ez sem segít ebben a káoszban. Eve aztán visszarepít a jelenbe és egy időre elfeledteti velem, hogy a rosszullétemnek lesznek következményei is, ha valaki pletykás odalent. Fel is merül bennem a kérdés és mielőtt telefonálásra adná a fejét a hotel doktornője, rákérdezek. - Ugye beszélni fogsz még egyszer az orvossal, hogy nincs szükség semmire? – hosszasan pillantok a szemébe és egy sóhajtással egybekötött felelet üti a markomat. - Atlas nem fog senki zaklatni és el fogom simítani azt a hívást. Senki nem tudta, hogy mi a protokoll, vagy egyáltalán hivatalos pozícióban lennék itt, de ha majd leszel kedves bemutatni, akkor máskor felróhatod annak a lánynak is, aki megtalált, hogy nekem szóljon és ne egyből a mentőket hívja. – forgatja meg a szemeit és aztán elintézi, hogy kapjak ételt meg inzulint is. A vérvétel után gyengéden megszívom az ujjamat is, hogy a vérzés elálljon, de csak pár másodperc kell neki, de ez is elég hosszú ahhoz, hogy megint a szédüléssel legyek elfoglalva. - Megkérhetlek, hogy ne dőlj el? – lép oda hozzám a nő és a vállamra helyezi a kezét. A nadrág témára vezet aztán rá és ha lenne erőm ellenkezni, akkor megtenném, de itt és most csak annyi szavam van, hogy segédkezzek a mozdulatban, ha nem akarok megint a nevetség tárgya lenni. - Emlékezetes belépő az biztos, amit ma műveltél…jaj ne szerénykedj és pirulj el, mert nem jön be a tested…ahogyan a csókod sem tetszett. – pillant rám egy vigyor kíséretében, aztán kinyitja normálisan az ablakot és ki is pillant egy másodperc erejéig. - Nem értem, hogy mit szeretsz ebben a városban. – húzom fel az orromat arra, hogy elégedetten szívja be a szmogos levegőt. - Sosem fogod megérteni, hogy mit jelent a szabadság, ha mindig London árnyékában fogsz élni. Te is más vagy, mint az elit, csak még nem jöttél rá, hogy mennyivel egyszerűbb életed lenne, ha feladnád az apád örökségét. Gondolod nem lennél sikeres, csak akkor, ha az árnyékában maradsz? – erre igazából nem tudok mit mondani, mert sokat agyaltam rajta, hogy mi lenne, ha eladnád a részemet és másban próbálnám ki magamat, de egyelőre ez csak vágyálom marad, ahogyan a közénk ékelődő csend is jelzi. Nem sokkal később kopogtatásra figyelünk fel és Eve megy ajtót nyitni. A hangokból egyértelmű, hogy kijött fel. Takargathatnám magamat, de helyette fülelek és oldalra is hajlok, hogy lássam a másik jelenlévőt. Én magam adok zöld utat, hogy jöjjön be, amikor Eve is szélesre tárja előtte a bejáratot, de akkor egy kisebb káosz veszi kezdetét. A harmadik idegen a szokásos ételkocsival jön fel, és Antonia majdnem átesik rajta. Csak magamban imádkozom, hogy ne legyen baleset belőle, de aztán átveszi a szerepet és a srácot szabadjára engedi. Az ajtó becsukódik mögötte, ő meg betolja a szobába a rendelésemet. - Abban van, csak megkukult. Kába egy kicsit, de mindjárt kap egy kis cukrot és nagyobb lesz a szája is. – szélesen mosolyodik el Eve és a táskáját összepakolja, hogy ne maradjon semmi sem szanaszét a vizsgálatok után. - Nem tudom, mert nem volt időm megnézni. – hallatom végre a hangomat is, és van annyira kedves Eve, hogy kibontsa a gyógyszertári zacskót és előkészítse az inzulint. - Ez most fájni fog. – figyelmeztet és a belövővel leguggol elém, hogy a hasamba szúrja a tűt. Egy fél pillanatra levegőt sem veszek és hátrahajtom a fejemet, mert ezt sosem szerettem. - Meg is vagyunk. – tart oda egy kis vattát Eve és szépen eltünteti a maradványokat, aztán a hölgy irányába sandít. - Még nem volt alkalmam bemutatkozni. Evelyn Montgomery vagyok. – kezet nyújt Antoniának és megvárja, hogy ő is bemutatkozzon neki. - Ebben az esetben Antonia, ha nem bánja, akkor az Ön gondjaira bízom a beteget és az evést is. Bármilyen gond adódna megtalál a mosoda melletti elkülönített teremben. Egyél Atlas és holnap reggel ne hagyd ki a közös reggelit. Jó éjt. – nem éppen arra számítok, hogy kettesben maradok a nővel, de Eve mindig ilyen. - Megcsinálná nekem a teát? – kérdezek rá egy kis szemlehunyás után, amikor már csak Antonia marad velem. Érdekes lesz…
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Volt egy momentum amikor úgy éreztem készek vagyunk a nyugalommal ismételten kettesben lenni, és kiélvezni a pillanatainkat, de a telefon jelzésével szinte másodpercek alatt illant el előlem ennek lehetősége. A szobaszám már nem volt ismeretlen. Könnyen lehet, hogy álmomból felriasztva is ettől a négy egymás mellé pakolt számtól fogok tartani, most viszont igyekszem félrerakni korábbi személyes érzéseimet, és arra koncentrálni amiért eredetileg itt állok a pult mögött. A kért dolgokat gyorsan fel is jegyzem magamnak, hogy végül a végetért beszélgetésünk után elkezdjek ez ügyben intézkedni is. És bár egy részem reméli, hogy nem kell újra a liftbe szállnia, és felmennie ahhoz a szobához, de amikor az inzulinos tasak végül csak az én kezemben állapodik meg, és el sem akar moccanni onnan, akkor beletörődök a sorsomba, majd egy nagy sóhajtással együtt vágok neki az elkerülhetetlennek. Ha jobban belegondolok nincs bajom Atlassal. Nem hibáztatom, mert rosszul indítottunk és a mi kis fedélzetünk tagadhatatlanul több ponton is léket kapott, amire elférne egy kis irányítás meg némi foltozás. Addig viszont abból kell kihoznunk a legjobbat, amink van és néha - többször is - hibát vétünk. Talán második nekifutásra a mi beszélgetésünk sem így zajlott volna, habár kétlem hogy kibírta volna bármiféle megjegyzés nélkül. Így nem mondhatom, hogy bajom van vele, egyszerűen csak tudom hol a helyem olyan embereknél akikből unszimpátiát váltok ki. Régen szokásom volt addig tervezgetni-kedveskedni amíg valaki meg nem kedvelt, de mára már úgy vagyok vele, hogyha valaki mindenféle magyarázat nélkül nem kedvel, azt elkerülöm vagy hangulatomhoz mérten gyorsan adok én neki indokot. Ezért sem tartom jó ötletnek, ha mi az éjszaka folyamán többször is összefutunk. Mert az egész recepciós mizériából, meg az azt követő kell a szoba/nem kell félreértésből csak kijöttünk valahogy, de a rosszulléte után egyértelműen nem akart ott tudni a közelében, nekem meg kedvem sincs még jobban a nyakára mászni. A hűtlen embereken mellett a nyomulósok is azon a listán szerepelnek amit nem tudok elviselni. Mint Victor a kisboltból, akinek állandóan meg kell hívnia valahova annak ellenére is, hogy előtte számtalan alkalommal mondtam nemet. Ha ez nem neonként villogó jelzés, akkor semmi sem. És épp ezért amíg a korláton dobolgatok meg az egyre növekvő számokat figyelem a lift ajtó felett, azon gondolkozom hogyan zárjak rövidre egy beszélgetést. Máskor megoldom, hogy nem kezdeményezem, most meg úgy döntök maradok a tárgyilagos mellett. Felsorolom a tényeket, mosolygok, majd sarkon fordulok és már ott sem vagyok. Pár perc múlva viszont amikor végigfutom ezeket a köröket és elérek a mosoly részig, utána nem az történik ami a liftben annyira stabil lábakon állt. Az ajtó nem csukódik be előttem, nem is köszönnek el, helyette beinvitálnak, mégpedig maga Atlas. És ez az amikor a fejemben lévő káosz papírokat dobálva a levegőbe kutatja fel mi lenne a helyes válasz. Mert egy verzió ott a nyelvem hegyén - valami elutasítást követő szegényes kifogás, majd ezután egy másik is követi, míg nem hátulról nekem nem tolat valaki, és észre nem veszem a szállodában dolgozó srácot a korábban megrendelt édességgel és itallal a kocsiján. Már azon vagyok, hogy mondanék valamit miképpen azt hittem régebben felhozták nekik a rendelésüket, de mégsem teszem. Inkább sodródok tovább az árral és úgy teszek mintha ez egy terv szerint haladó folyamat lenne, mi pedig megint nem azok vagyunk akik soha nincsenek a helyzet magaslatán. - Köszi Greg, innen átveszem. Menj csak nyugodtan. - mosolygok a srácra és arrébb állok, hogy nehogy megint 'autós ütközés áldozata legyek. Azért még gyorsan végigfutom, hogy minden pontosan meglegyen mielőtt egy alig felfedezhető sóhajjal együtt átlépném a szoba küszöbét. - Kicsit mintha kezdene jobb színe lenni, Mr. Reid. - fél pillantást vetve felé jegyzem meg, habár még mindig a földön ücsörög, ami gondolom nem véletlen. Ellenkezőleg biztosan rég felült/felsegítették volna onnan. - A pite pedig egészen biztos még jobbat fog tenni, és bátorkodtam mellé még teát kérni az előzőekből, hogyha szükség lenne rá. - haloványan elmosolyodok. - Amiket korábban felhoztak azok ugyanolyanok voltak amire gondolt? - és bár alig észrevehetően körbevezetem tekintetem a szobában abban reménykedve, hogy el is jutott ide a teája, viszont elsőre nem veszek észre semmit. Valakit komolyan megütök, ha meg senki nem vállal felelősséget, akkor Greg viszi el a balhét. Jelenleg mondhatni kissé elveszetten érzem magamat, hogy miért is vagyok itt pontosan. Talán nekem kellene felhoznom valamit, de kétlem hogy a rosszullétének pontos indoka rám tartozna. Üljek le mellé a földre, hogy ne érezze magát egyedül? Gyerekként mindig ott ücsörögtem, amit anya nem nézett olyan jó szemmel, de sokszor ott volt a legkényelmesebb, szóval nem különösen okozna gondot. Főleg hogy Nikkivel is örömmel folytatjuk ezt az úgynevezett rossz szokást. Nyugtassam meg, hogy eszméletlen állapotában nem használtam ki őt és nem is láttam semmit, mert a törölközője majd a takaró segítségemre vált ebben. De abból meg olyan kényelmetlen beszélgetésünk adódna, amitől biztosan késztetést éreznék kisétálni azon az ablakon ahonnan most is hűs levegő áramlik be a szobába. Így hát maradok a csendes, csak akkor válaszolok ha kérdeznek énemnél és pincérnői tapasztalataimnak kedvezve elrendezem inkább külön és könnyebben elérhetően a tálcán lévő dolgokat.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Hálás vagyok azért, hogy nem valami idegen vizsgál meg. Az utazásokkal nem lenne gondom, de most nehezebben viselem a távollétet is, mert aggaszt a húgom elhelyezése az anyámnál, és azt sem tudom, hogy anyám mennyire vette komolyan ezt a feleségkeresős szándékát. Felfogtam, hogy Jonathan ráteheti a kezét a vagyonra, ha nem születik örökösöm, de azt hiszem, hogy harmincnyolc évesen még nem kell lehúznom a rolót. A házasulási szándékom nem volt meg, és megtalálni a megfelelő nőt ehhez szinte lehetetlen volt, de valamit ki kellett találnom rövid időn belül, mert Josephine rám lesz eresztve, mint egy pitbull. Nem volt idegen a nő, mert együtt nőttünk fel, régebben még kedveltem is, de aztán az évek más irányba vittek mindkettőnket és már nem ugyanaz volt a fontos az életben. Az apám halála után átvettem a családi üzletet és szinte csak a húgomat tűrtem meg a közvetlen közelemben. Sokan megszóltak és a hátam mögött beszéltek rólam, de ez sem érdekelt. Josephine a pénzre hajtott és tudta, hogy nekem van bőven, még attól sem rettent volna vissza, hogy szüljön, ha eljött az ideje. Nem csodálom, hogy anyám szerint ő volt a tökéletes jelölt, de más elképzeléseim voltak. Direkt nem hoztam magammal a feleségjelöltek mappáját és még odáig is elmentem, hogy az igazgatói tanács ülése után felszálltam egy korábbi gépre, hogy minél hamarabb New Yorkban kössek ki. Nem számoltam az ébren töltött órákat, és a kaja nélkül eltelt időszakot sem. A szervezetem megsínylette ezt és figyelmeztetett rá, hogy jó lenne, ha lassítanék egy kicsit. Pár napot úgyis a városban kell töltenem és felmérni az alkalmazottak és a szálloda helyzetét is. Az első estét nem jól kezdtem meg, de az volt a cél, hogy inkognitóban maradjak. A lebukás veszélyeztetett, amikor elájultam és a recepciós talált rám. Micsoda öröm, hogy kidőltem a zuhany után és megmagyarázhatatlan pózban tértem magamhoz. A párnákat gondolom azért tette alám, hogy a vérkeringés felélénküljön a testemben, de meztelenül egy kicsit a visszájára sült el, nem beszélve a mentősök érkezéséről. Imádkoztam, hogy Eve elérhető legyen és ne kelljen bunkón visszautasítanom a segítséget. Megjártam már a londinerrel és a recepciós kisasszonnyal is. Szerencsémre Eve már itt volt és perceken belül a szobámban kötött ki. A vizsgálat nem tartott sokáig, még szerintem egy kis időt is hagyott rá, hogy normálisan magamhoz térjek, vagy eltakarjam a testemet. A kérdései néha provokatívak, de tőle elviselem. Az egyetemen ismerkedtünk meg, ő Angliában végezte el az orvosit, én meg ott jártam közgazdász szakra. Sosem tekintettem rá úgy, mint valami jelöltre, és nem is tehettem volna, mert nem a férfiakhoz vonzódott. A környezetében kevesen tudták a valódi titkát, de én azon kiváltságosok egyike voltam, aki őrizte neki. Miután az egyik buliban összeakadtunk és megpróbáltam megcsókolni őt, szinte azon nyomban az arcomon éreztem a keze lenyomatát. Megkövülten kérdeztem rá, hogy mi a fene ütött belé, mert totál azt hittem, hogy ő is akarja, mire kinyögte, hogy nem talál szexisnek. Később kiderült, hogy az egyik fölötte járó csajjal kavar, de ő nem akarja felvállalni a kapcsolatukat. Innentől kezdve plátói lett a szerelmünk és megmaradtunk a barátság vonalán. Kedveltem őt, mert őszinte volt és belevaló…na meg piszkosul jó orvos. Nem igazán tudott elhelyezkedni, de nekem nem volt kérdés, hogy állást fogok neki ajánlani. New York elég nagy ahhoz, hogy az ember lánya elvegyüljön és brit létére is körforgás részese legyen. Odahaza már férjhez adták volna, de miután családja előtt bevallotta a dolgokat ki is tagadták. Mélyen felháborított, hogy milyenek a mieink, de sajnos az elit nem tűrhette meg a másság semmilyen formáját. Köztudott volt, hogy a házasok külön hálóban alszanak, vagy éppen a férjek szeretőt tartanak, de ha valaki a saját neméhez vonzódott, az már főbűnnek számított. Eve jó lelke és szakértelme sok kórháznak hiányzott volna, de én nem bántam meg, hogy mellettem kötött ki. Azon kevés alkalmakkor, amikor idelátogattam mindig összefutottam vele, de ma este jobb lett volna egy ital mellett és nem a földön. A végén még megméri a vércukromat is, és előjön az ok. Meg is feledkeztem róla, hogy bevegyem a bogyót, vagy egyek egy csokit. A repülőn egy whiskey-t ittam meg és nem is éreztem éhesnek magamat. A telefonért nyúl és azonnal tárcsázza a recepciót helyettem is. A fánk most szóba sem jöhet, lassan éjfél vagy már el is múlt. A pitére is húznám a számat, de már ismerem annyira, hogy akkor lenyomja a torkomon. A telefon letétele után rám néz sandán. - Idd meg azt a vizet és keressünk neked legalább nadrágot. – sóhajt egyet és a bőröndömre veti magát, hogy valami alsót húzzon ki belőle, és meg is találja a megfelelőt. - Az öltöztetés már felárat ér, ugye tudod? – ereszkedik le a térdére és nekilát annak, hogy rám segítse az alsót, a törölközőt meg elvegye és kiterítse a fürdőben. Az eszközeit összeszedi és még jobban kinyitja az ablakot, meg az erkélyajtót is. - Szeretni fogod ezt a várost, holnap elmehetnénk körülnézni. – veti fel, de kopognak és ő megy ajtót nyitni, mert én még mindig a földön ülök és azért küzdök, hogy ne dőljek el. A beszélgetés egy részét hallom csak, amíg oda nem hajol és fel nem tűnik a kisasszony az ajtóban. Visszaintek és megrázom a fejemet. - Akkor nem lesz más. – válaszol helyettem Eve és a kérdésre mosolyba fordul át az ajka. - Megmarad, a vércukra esett le, ezért kell a süti és ez. – rázza meg a gyógyszertáras zacskó tartalmát. – Miért nem jön be….mi is a neve? – kérdez rá, de én válaszolok helyette. - Antonia. Jöjjön be. – tárja szélesebbre az ajtót Eve és beutat enged felém, én meg intek, hogy ne habozzon.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Be kell vallanom, jól esik újra a recepciós pult mögött állni. Mintha egy kicsit hazataláltam volna azok után amik történtek és amik kissé úgy érződtek, mintha két nap eseményeit foglalták volna magukba. Már nem érzem feszültnek magamat, és az Atlas iránti eltúlzott meg érezhetően felesleges aggodalmam is kezd helyreállni. És ha azon kapom magamat, hogy gondolok rá? Emlékezni kezdek a lekezelő stílusára és már nem lesz egy szemernyi kedvem sem róla ábrándozni. Az a szoba meg ami mögötte zajlik továbbá nem az én személyes gondom, habár a munkaleírásom egészen mást mond erről. Azonban amíg ők nem keresnek, én nem aggódom mi is lehet vele. Desmond átmeneti ittléte már olyannak tűnik mint egy megszállás. A tollaim nincsenek a helyén, a kis noteszemre meg valami graffiti-szerű firkálmány került meg egy miniatűr virág ami..cigizik? Furán magasba szökik a szemöldököm, mert Desmondnak szokása virágszálnak hívni, ha akar valamit és így egyből összeáll mire is gondolt. A fejemet csóválva csak fújtatok egyet erre, és inkább el is rejtem a noteszt, hogy más ne legyen ennek tanúja. A környezetem rendezése közben többször is az jár a fejemben, hogy felhívom Nikkit. Nem mintha valami rosszat tenne a szobába, de nyugodtabb vagyok, ha itt van a közelemben. A Staceyvel történtek után próbálkoztunk azzal, hogy kialakítsunk egy rendszert, ami megengedi nekünk hogy több időt töltsünk egyet. De amíg az étkezdében töltött idő ebbe pont nem zavar be, addig a hotelben lévő munkám igen. Suli-időben ilyenkor Patty vigyáz rá, majd mikor végzek és elindulok haza, addigra Nikkit összekészíti az indulásra. Akkor pár szót váltunk a kocsiban az iskoláig hogyha beszédesebb hangulatban van, de sokszor ha kimarad két vagy három nap Stacey meglátogatása után, akkor kedvtelen lesz és csendes. Attól nem válnak semmissé a történtek, mert érezhetően kezdünk belesimulni az együtt töltött időszakokba. Ezek után nem is csodálkozom azon, hogy szeretnék minden egyes percet mellette tölteni amikor egy kicsit jobb kedve van, mert csak ilyenkor enged közelebb magához. Nem vagyok az anyukája, sosem leszek, de szeretnék neki ott lenni és segíteni, ez pedig csak úgy működik, ha látjuk is egymást. Egy vendéget fogadok, egy másik három fős csapat pedig most indul felfedezni a várost. Ez le is foglalja annyira a gondolataimat, hogy ne Nikki körül forogjanak, legfőképpen azért, mert az újonnan érkezők közül a férfi beszédes és érdeklődő. Elmeséli, hogy Minnesota-ból érkeztek és most járnak először a városba, de már van egy elképzelésük miket szeretnének felfedezni. - A te elképzelésed! - javítja ki a nő csipkelődően amire én is elmosolyodom. Felajánlom, hogy leírok nekik pár helyet ami nekem a kedvencemmé vált a költözés után és úgy tűnik ez tetszik nekik, így megígérem, hogy reggelre itt hagyok egy listát amit a kollégámtól elkérhetnek majd, ha erre járnak. Az adataikat fel is viszem amíg ők tovább beszélgetnek, és bár mindketten fáradtnak is tűnnek, de szerintem átestek azon a határon ahol nem is érzékelik annyira. Ennek ellenére nem tartom fel őket tovább, Desmond meg már intézkedik is a csomagjaikat illetően, mert ez legutóbb nagyon nem jött össze neki. Elköszönünk egymástól, én meg átnézek újra mindent, közben pedig fogadom a beérkező hívást is. - Szép estét! Miben segíthetek? - érdeklődök kedvesen, majd közben befejezem az előző házaspár bejelentését is. Cole óta ezek a késői hívások mindig őt juttatják eszembe, de most egy női hang fogad abból a bizonyos 1213-as szobából. Kedvem lenne egy olyan igazi panaszos sóhajt hallatni, de nem tehetem, mert muszáj a munkámat végeznem. Csendben hallgatom végig a kérést, majd kapok is elő egy papírt, hátha több dologra is szükség lenne. - Egy almás pite sok cukorral, egy mentes ásványvíz és inzulin. - ismétlem el a biztonság kedvéért. - Máris intézkedem. - teszem ígéretemet kedves hangon, aztán mikor megszakítjuk a hívást, én egy másikat kezdeményezek, hogy első körben a kért ételt és italt intézzem el, mert az házon belül összejöhet, de mellé még rendelek teát is az Atlas által korábban kértekből. Az előzőeknek nem tudom mi lett a sorsa, mert utána gyorsan összefolytak az események. Ezután mozgosítom csak egyik emberünket a gyógyszertári túra miatt, és még a papírt is a kezébe nyomom, nehogy elfelejtse mire lenne szükség. Közben sikerül megkapnom a visszajelzést, hogy a kérés első fele teljesítve, Louis pedig ezután pár perccel fut be az eltéveszthetetlen kis barna tasakkal a kezében, amin ott díszeleg a gyógyszertári logó. Meg is köszönöm neki és már éppen azon vagyok, hogy felküldjem őt a szobához, de elhívják őt, így nálam marad a tasak. Körülnézek hátha valakit elcsíphetek, de miután ez a tervem kudarcba fullad, csak beletörődően sóhajtok egyet és szólok Desmondnak. - Csak pár perc lesz, ígérem. - szabadkozok, közben meg a lift felé hátrálok. - Visszafelé megkapod a cigidet! - ez már nagyobb meggyőzéssel bír, én meg rohanok is a lifthez, hogy minél gyorsabban megtegyem ezt a távot. Az 1213 előtt szinte elfog a nosztalgia, mert nemrég ugyanígy álltam itt, csak egy kártyával a kezemben meg egy nagy adag hezitálással. Azóta mondhatni még kínosabb helyzetbe keveredtünk egymással. Ha magamból indulok ki, akkor ez igazából nem is annyira meglepő. A kopogás után nem kell sokat várnom, hogy az ajtó kinyíljon és egy nővel találjam szembe magamat. - Jó estét! Az inzulint is meghoztam. Szükségük lenne még valamire? - a nőt figyelem, aki szerencsére úgy áll, hogy még véletlenül se legyen betekintésem a szobába, bár kérdésem után ez megváltozik amikor Atlas irányába fordul. Egy zavart intésre emelem fel a kezemet üdvözlésképp, de aztán a cipőm orrát kémlelem, amíg ők lebeszélik egymással a dolgokat. Félig már így is a lift irányába vagyok és Desmondot se merem sokáig őrizetlenül hagyni. - Jobban van? - érdeklődöm azért a nőtől úgy hogy csak ő hallja. Ha létezik is erre számomra elérhető válasz, azt bizonyára csakis tőle kaphatom meg.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Egyre gyakoribbak voltak a rosszulléteim és nem tudtam hova tenni a dolgot. Jártam már több orvosnál is, de egyik sem tudott igazán jó diagnózist felállítani, egy kicsit úgy éreztem, mintha a sötétben tapogatóznék. A szédüléseket olykor gyengeségérzet aztán meg ájulások követték, de mégis a legbosszantóbb tünet a fejfájás volt. Gyűlöltem lüktetéssel kelni és feküdni, számtalan bogyóval létezni, figyelni a megfelelő mennyiségű alvásra és sportolásra is. Az egészséges életmód híve voltam, nem alkoholizáltam csak kivételes eseményeken, a cigarettát messziről kerültem, de a szivart nem vetettem meg, minden egyes nap futottam, ha lehetőségem adódott rá, de szerettem úszni és lovagolni is. Másoknak még ennyi sem jutna, de ez sem volt elég ahhoz, hogy ma kikerüljem a padlóval való találkozást. Időben be kellett volna vennem a gyógyszert és már nem akkor, amikor éreztem, hogy baj lehet belőle. Az alvásmegvonás magától értetődő, ha repülőre kell szállnom, de álmomban se gondoltam volna, hogy ez a nyolcórás utazás ennyire megviseli a szervezetemet. A sürgetés a szobába való feljutással már hamarabb is eszembe juthatott volna, de a legvégsőkig harcoltam a kisasszonnyal a recepción. Nem tartottam rossz embernek senkit, de ragaszkodtam ahhoz, hogy a kis szabályaim szerint dolgozzanak az alkalmazottak. New Yorkban szinte pofán baszással ért fel, hogy a londiner szarik a munkájára és a recepciós sincs a helyzet magaslatán. Bele se mertem gondolni, hogy mi vár rám másnap, ha körülnézek a szállodában és behívatom majd az igazgatót meg a többi vezetőt. A mostani alkalomnak az lett volna a célja, hogy felmérjem a károkat és megnézzem magamnak testközelből, hogy mekkora problémával állunk szemben. Kapásból az első este ütöm ki magamat, vagyis a szervezetem mondja fel a szolgálatot és mikor magamhoz térek kissé hiányos öltözetben, akkor sem egyedül vagyok, hanem az emlegetett recepcióssal. A fejfájás nem enyhült, csak már átterjedt a halántékomról a tarkómra és most ott követelőzik figyelemért. Az észhez térés nem megy egyik pillanatról a másikra, ezért a cipőpár és a hölgy azonosítása után mérem fel a terepet is. A lábam alá helyezett két díszpárna kisebb betekintést engedélyezne a takaró alá is, ha most valaki lehajolna. Tapogatózással egybekötve nyögök fel és kérek azonnal egy pohár vizet. Megsemmisítő szituációba csöppentem és még magyarázkodni sem tudok, mert mi haszna lenne. A hölgy arcán némi pírt fedezek fel, amikor rá merek kérdezni, hogy ugye nem mérte fel a testi adottságaimat azalatt, amíg nem voltam magamnál. Az ördög sohasem alszik és nem éppen a legjobban váltunk el odalent, szóval jogosnak vélem a kérdésemet. A pohár víz sajnos már nem jut el hozzám, mert szinte ránk rontanak a mentősök. Mondanom se kell, hogy mennyire kellemetlenül érint a dolog, szóval ha már ülőhelyzetbe tornázom a kis testemet, akkor nem vagyok rest mindenkit az útjára bocsájtani és egyedül az orvost marasztalni, de őt sem a vizsgálat céljából. A telefonért nyúlok, hogy tárcsázzam a segítő melléket, és bízom benne, hogy Eve is megérkezett a szállodába, mert nagy bajban leszek, ha mégsem elérhető. Három kicsengetés után fel is veszi a kagylót, én meg a szobámba kéretem. Rövid ideig kell csak kettesben maradnom a mentőorvossal, aztán végre megérkezik az a személy, aki előtt nem kell megjátszanom magamat. A gyors intézkedésnek hála még nem hangos a folyosó sem, és bízom benne, hogy az alkalmazottak is teszik a dolgukat, és nem arra várnak, hogy a mentősök levigyenek. Az ülés közben is többször kell a fejemhez érnem, de Eve szórakoztató pillantása mosolyra fakaszt. - Nem várhattál volna még egy keveset azzal, hogy felnyald a padlót? – az ágyra helyezi a fekete táskáját és a nyakába akasztja a sztetoszkópot, aztán meg előveszi a vérnyomásmérőt. - Ez lett volna a terv, de későn vettem be a bogyót. – ingatom meg a fejemet és kihúzva az egyik párnát most az ölembe fektetem és arra támasztom ki kényelmesen a kezemet, amíg rám operálja a mandzsettát. - Van egyáltalán normális gyógyszered Atlas? – rosszallóan vizslat, de csak sóhajt egyet és elvégzi az általános vizsgálatot rajtam. A sztetoszkópos alatt kissé ügyesen kell helyezkednie, de megoldja és a végén a nyakába lógatva mindkét kezével megragadva néz velem farkasszemet, amikor leül az ágy szélére és onnan figyeli az életjeleimet. - A vérnyomásod alacsony, és itt a víz. – a kikészített poharat odanyújtja a kezembe és visszapakol a táskájába. - Idd meg…egyébként ki talált meg? – érdeklődik és egy másik eszközt is előhalász a varázskészletéből. - A recepciós jött fel, ha jól emlékszem telefonon kértem teát. – vakarom meg az államat és a mutatóujjamat tartom oda, hogy megszúrjon. A művelet ismerős, de még most sem rajongok érte, de megúszom egy kis kellemetlenséggel. A mérőt figyelem és egyszerre tekintünk rá. - 2,5….jesszusom. Na intézkedem, addig takard el a micsodádat. – vigyorogva nyúl a telefonért és beüti a recepció számát. - Jó estét a 1213-as szobából hívom. Legyen szíves hozzanak fel az úrnak egy fánkot, vagy pite legyen? – hosszasan szemez velem Eve, mire csak elsuttogom neki, hogy az utóbbi lenne a nyerő. - Legyen almás pite sok cukorral, meg egy nagyobb palack ásványvíz, mentes verzióban. Akad a közelben egy gyógyszertár, valaki ki tudna váltani inzulint most? – kérdez tovább, és sejtem, hogy ki lehet az, aki a vonal túlsó végén van.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Szerintem mindenki érezte az élete egy pontján azt, hogy jó úton halad. Vagy ahogy szokták mondani, minden a sínen van. Aztán történik valami és egyik napról a másikra kisiklik ez az elképzelés. Nekem az a két év jellemzi jól ezt az időszakot amikor lelkesen és tervekkel telve ültem az egyetemen, hogy mentősnek készüljek. Sosem gondoltam, hogy nekem esélyem lesz erre, de aztán hiába csíptem meg reggelenként a karom különböző pontjait, aznap ugyanúgy be kellett mennem órákra, amik a jövőm felé vezető utat jelentették. Akkoriban Nataliaval béreltünk egy közös lakást és egy aligha kifizetődő állásom is volt. Sok szempontból kimerítőnek érződött, de mégis annak a tudata motivációval töltött el, hogy az egyik nagy àlmomért küzdhetek. Ezért minden átvirrasztott éjszaka megérte. Majd Nata megismerkedett Rafa-val és mire észhez tértem abból, hogy ők villámgyorsan összejöttek, már az esküvőt tervezték. Ő mindig is szabadabb felfogással rendelkezett mint én, de valójában ő neki köszönhettem azt is, hogy végül összeköltöztünk. Ő addigra már a huszonötöt taposta és elég felnőttnek érezte magát ahhoz, hogy külön életet kezdjen a mostahúgával. Natalia azonban elköltözött és észre se vette, de magával vitte az egyetemi éveimet is, amikhez azóta sem térhettem vissza. Az álmom azonban mindig megmaradt, de most hogy itt állok Atlas szobájába az ájult teste felett, valahogy még távolibbnak érzem, hogy bármi közöm is legyen a magamban dédelgetett jövőképhez. Mire feltalálom magamat még az aggodalom is kialakul bennem a brit iránt és magamban azt kívánom, hogy minél előbb ébredjen fel. Részben türelmesnek mondanám magamat, de vannak pillanatok - mint például ez is - amikor ez a tulajdonságom fogja magát és kirepül az ablakon. És bár lassan pontozni kezdem, hogy az őrjítő várakozás a legrosszabb élményeim közé tartozik, de aztán megtörténik Atlas ébredése és egyből felülmúlja ezt a rendszert. - Csak nyugalom. Látja? - lendítem mindkét kezemet a magasba. - Nincs ott magán. - teszik is egy lépést hátra, mert nincs képben, de őt elnézve a keret sincsen meg. A két karomat összefűzve a melleim előtt figyelem őt biztonságos távolságból, de a kérdése kérdő kifejezést fest az arcomra. Mi 'ugye nem?' És valahol nem is vagyok kíváncsi a válaszára. Ő és a magam érdekében sem. - Máris. - dünnyögöm, majd felkapom az egyik poharat a tálcáról és a fürdőbe sétálok, hogy megtöltsem jó hideg vízzel. Mindeközben újabb zajok telítik meg a szobát, ami a hangokból ítélve a mentősök érkezése miatt történik, de mire visszasétálok a szobába addigra Atlas teljesen kifordul magából. Mármint értem, valószínűleg én is toporzékolnék egy sort, ha egy szál törölközőben érne a baj, de mégsem azért tettük tiszteletünket a szobájába, hogy lesifotós felvételeket készítsünk róla. És noha lenne némi megjegyzésem a nem túl kedves viselkedésére, inkább megtartom magamnak és letéve a poharat hagyom el a szobát, amibe reményeim szerint sose kell visszatérnem. Mi az, hogy 'ugye nem?' Biztosan nem valami szépet akart mondani amiért igyekeztem rajta segíteni, de akkor is. Mi az az 'ugye nem?' A recepció megtalàlása előtt még benézek Nikkihez, de egyből elfintorodok, mert ez a szoba most képletesen is még kellemetlenebb érzetet kelt. Legszívesebben megfognàm a kislány kezét és visszavinném magammal a recepcióra, hogy még közünk se legyen Mr. 'Ugye nem?' Reidhez. Nikki azonban hason fekve néz valamit a tv-ben miközben a táskájából előhalászott csokit majszolja. - Kérsz? - nyújtja felém egyből, én meg a fejemet csóválom. - Egy ölelést helyette. - tárom szét a karjaimat és egy elégedett sóhajjal reagálok amikor a karjai körém fonódnak. - Még most sem akarod elmondani miért nem akarsz menni a holnapi kirándulásra? - egyből megérzem az eltéveszthetetlen fejrázást, de attól még nem aggaszt kevésbé a dolog. Ms. Hendrix szólt volna hogyha bármi baj lenne Nikkivel, így viszont hogy hallgat nem tudom eldönteni mi lelte őt. - Elmondanád, ha baj van? - most egy bólintást kapok, de nem vagyok meggyőzve. - Vissza kell mennem dolgozni, deee most viszlek magammal. - szorosabban fogom, hogy húzzam magammal, amivel kicsalok tőle egy jóízű nevetéssel vegyített NeMárToni-t, de még azelőtt elengedem mielőtt elérhetné az ágy szélét. - Próbálj meg pihenni és ne nyiss senkinek sem ajtót! - kötöm a lelkére, aztán megindulok lefelé. Még a liftben sikerül összeakadnom a korábbi orvosnál aki Atlassal volt és így ki is használom az alkalmat, hogy érdeklődni kezdjek. - Hogy érzi magát, Mr. Reid? - pillantok fel a tőlem magasabb férfire, de az arcára van írva, hogy valami nem stimmel. Már éppen bekapcsolna bennem a rossz-hír radarom amikor elmeséli, hogy az úrfi szállodaorvost hívott és nem engedte megvizsgáltatni magát. - De nekünk.. - mondanék valamit, aztán mégsem teszem, helyette hümmögök egyet. - Bárki is az, biztosan kezelésbe veszi az urat. - elmosolyodok, inkább megjátszottan mintsem őszintén, aztán kinyílik a lift ajtaja így elválnak útjaink. Az a mocskos... - Minden oké? - Desmond zökkent ki gondolataimból aki az állát támasztja a recepciós pulton, én meg a karjára csapok. - Mesésen. Ha lehet, egy kicsit nagyobb lelkesedéssel végezd a munkádat. - szólok utána mire int egyet felém. - Szívesen, Ortiz! - erre már nem reagálok, mert helyette magamban mérgelődök egy sort. Még hogy szállodaorvos! Nincs is nekünk olyanunk. És én még aggódni mertem érte. Jó nagy hülye vagy, Toni!
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Mostanában sokat gyötör fejfájás és nem igazán tudom hova tenni a dolgokat. A mai utazás valószínűleg betett és mindennél jobban vágytam volna már egy ágyra és a magányra, amit a négy fal tud nyújtani, de ahogyan szokás mondani ember tervez isten végez. A bejelentkezés sem megy zökkenőmentesen a saját szállodámba, más körülmények között kiborultam volna, de most csak a recepcióson köszörültettem a nyelvemet. Megszoktam már odahaza, hogy a szabályoknak megfelelően zajlik a csekkolás és nem kell naphosszat várakoznom, mert az alkalmazottak tudják, hogy mi a dolguk. Itt a londiner cigiszünetet tart és még nem rest rossz pillantást vetni az éppen arra járó vendégekre. Fáradt vagyok és ingerült az időeltolódás miatt, de mégis valahogyan a recepciós hölgy teszi fel az i-re a pontot. Előkerülnek kézzel írt füzetek meg rossz foglalási rendszerek, de még ha ez sem lenne elég, akkor van egy kislány a pult másik felén, akinek már ágyban lenne a helye és nem ott. Hangosan nem teszem szóvá az egész szálloda előtt, hogy nem helyeslem az ilyesmit, inkább csendben a kontómra foglalok egy szobát, hogy fektessék le oda és legalább ma estére kipipálhassam ezt a tételt a zűrzavaros listámról. A szobakártyámmal együtt vonulnék vissza, de még a pihenést sem kezdhetem meg, mert bizony megzavarnak a műveletben. Újabb tíz perces fura beszélgetés zajlik le köztem és a már emlegetett kisasszony között, most éppen azt ecsetelve, hogy nem akarja elfogadni tőlem a szobát és másnak is adhatnám. Sajnos fel kell világosítanom róla, hogy nem teszek le a szándékomról és nyugodtan vigye oda a kislányt aludni, mert ma éjszakára már úgyis mindegy, más felől meg egyenlíteni akar és meginvitál egy közeli étterembe reggelire. Nekem egyértelműen a szállodai jut eszembe, de nem fér a fejembe hogyan lehetséges a felszolgálás és a recepciós munkakör egy és ugyanaz személy birtokában. Biztosan van egy normális magyarázat erre is, de annyiban hagyva a témát megkérem, hogy kerítsen nekem egy brit teát és máris boldoggá tesz vele. Elszelel a kisasszony nekem meg marad időm a zuhanyozásra és egyéb teendőkre még lefekvés előtt. A tusolást is csak alig fejezem be, amikor gyanúsan nyilall a koponyámba az ismerős fájdalom. Előbb még a helyén tudtam kezelni, de most már alig bírok talpon maradni és kijönni a szobába. A telefon is megcsörren, amikor megigazítom a derekam körül a frottírt és felkapom a kagylót. A teának nagyon örülök, de összefolynak a hallójáratomban a szavak és amikor felnézek egy pillanatra elhomályosul minden. A képszakadás enyhe kifejezés lenne arra, ami történik velem, mert azt már nem realizálom, hogy a sötétség magába szippant és szépen felnyalom a padlót. Később már azonban lüktető halántékra térek magamhoz és kissé szellős helyiségre. A szemem alatti rángást követően felnyílnak a szemhéjaim és megpróbálok összpontosítani, de még a hallás meg a látás sem megy egyszerre. A kezemmel kitapintom a mellettem lévő helyet, de a földön fekszem és a mellkasom is pőre. Oldalra fordítom a fejemet és kissé össze is rándítom az államat és a homlokomat is. - A fene egye meg… - káromkodok egyet, de akkor veszek észre egy pár cipőt. A látóterembe kerülve eleinte még kettőt látok a barna loboncból, de aztán egy teljes alkattá növi ki magát a nő. - El a kezekkel. – mutatom neki a jobbommal, hogy ne nyúljon hozzá a fejemhez, mert orbitálisan fáj, de aztán felfogom, hogy a padlón vagyok és a térdem alatt két párna fekszik meg egy takarónak szánt valami, ami alatt már a törölköző sem takar nagyon. - Ugye nem? – a válasz magától értetődő a hideg érzettől meg a rám tukmált vizes rongytól. Lelököm és a koponyám két felét átfogva veszek egy mély levegőt, mielőtt olyasmi hagyná el a számat, ami nem illendő egy nő társaságában. Az ájulás nem az első eset, de most jobb lett volna egy ismerős közelében, nem pedig a recepciós kisasszony intelme alatt. - Hozzon vizet nekem, kérem. – fekve maradok és megpróbálom kissé összehúzni a takarót, de kár, mert már azon is átütött a víz. Micsoda gáz helyzetbe sodortam magamat, de ezt még lehet tetézni, amikor az ajtó kinyílik és egy kisebb csapat tér be rajta. - Maguk hívtak mentőt? – érdeklődik a mentős és őt követi az orvos is, mire csak még egyet sóhajtok és valamit motyogok az orrom alatt. - Kérem menjen ki mindenki a szobából, kivéve a dokit. Köszönöm. – magyarázom higgadtan, mert nincs kedvem még ennél is mélyebbre süllyedni. Megvárom, hogy mindenki engedelmeskedjen és erősen ajánlom a hölgynek is, hogy távozzon, mert nem állok jót magamért. A férfi furán néz rám, meg a hiányos öltözetemre, mire sikerül felülnöm, de már ugrik is. - Nem biztos, hogy jó ötlet ez… - kezdene bele, de csak intek, hogy megoldom egyedül is. - Köszönöm, de megvagyok. – magam köré tekerem a takarót és a hátamat az ágy oldalának támasztom a mozgás közepette. - Meg kell vizsgálnom Önt. – folytatná, de megrázom a fejemet. - Adja ide a telefont. – totál homály neki is, hogy mire készülök, de azonnal benyomom a kettős keresztet és a 103-as melléket. - Eve…szia Atlas vagyok. Igen…megérkeztem. Fel tudnál jönni a 1213-as szobába? Ja….köszi. – bontom is a vonalat, aztán a mentőorvosra nézek. - A szálloda orvosa úton van már, bocsássa meg nekem, hogy feleslegesen lettek kihívva. Távozhatnak. – az értetlenséget természetesen egy jó öt perces ellenkezés követi, de addigra kopogtatnak is az ajtón és megérkezik az én megmentőm. - Hahó….Atlas? Itt vagyok. – a nő régi barátom ráadásul és megkönnyebbülök, amikor benyit a szobába. - Helló Brandon…innen átveszem, nyugodtan mehettek. – még vált pár szót a mentőssel, aztán őt is kitessékelni és bezárja mögötte az ajtót. - Sokkal fogsz ezért lógni nekem. – mosolyodik el halványan, aztán rám pillant. - Nézzük meg hogy vagy. – csapja össze a tenyerét és előveszi a táskájából a sztetoszkópot meg a vérnyomásmérőt.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Atlas szobájának elhagyása után megkönnyebbülés fut végig rajtam amiért tudtam tartani a számat, és nem rontottam el még jobban vele a dolgokat. Talán sokszor előbb jár a szám, mint a gondolataim, de szándékosan nem célom megbántani senkit sem. Kivéve akik megérdemlik, ők viszont egy egészen más kategória. De a lényegre visszatérve, én valóban próbálok vele közös nevezőre jutni, még ha nem is értem ezt az egész szobás dolgot, amit csak úgy jószívűségből kaptunk tőle. Nikki persze oda meg vissza van tőle, de bennem attól aligha múlik az a kényelmetlen érzés, hogy nem kellett volna elfogadnom. Épp emiatt többször is emlékeztetem magamat, hogy azelőtt ne engedjem el őt mielőtt nem viszonoztam a szívességét. A tea elintézése után gondolatban és csak úgy észrevétlenül vállon veregetem magamat, mert talán ezzel is egy jó pontot be tudok zsebelni nála. Felmerül ugyan a kérdés, hogy miért vágyom én az ő elismerésére, de aztán rájövök, hogy a nagyobb képet nézve a saját hátsómat védem. Ha a főnököm fülébe jut, hogy mit csináltam akkor nem sokat kell azon aggódnom hogyan bánok itt a vendégekkel. Nem mintha találkoztam volna vele bármikor is amióta itt dolgozok, mert aki felvett az sem a tulaj volt. De nem is ilyen indokból szeretném megejteni vele az első 'randevút. Atlast már csak akkor hívom fel amikor elfoglalom a helyemet a recepción. Nem kell sokat várnom, hogy a gondolataimba beköltözött hang tulajdonosát halljam a vonal túlsó végéről és ha már így normális emberek módjára társalgunk, akkor vagyok annyira jó munkaerő, hogy tovább érdeklődjek az igényeiről. Már várom a szellemes riposztot, hogy csak az én kreatív zaklatásom abbahagyására vágyik, de ez elmarad. Én meg már csak azért sem humorizálok, mert mint korábban kiderült, az én viccesnek vélhető dolgaim egy egész univerzumon haladnak át mire elérnek hozzá. Útközben meg elvesztik még az értelmüket is, amitől még kínosabb lesz a szitu és többnyire kimagyarázhatatlan. Mert ha visszagondolok a korábbira, akkor még a hideg is kiráz attól a pillanattól. Szerencsésebb lett volna hogyha a föld nyel el mielőtt teret hagytam volna gondolataimnak, hogy szavakká formálódjanak. Már éppen válaszolnék neki, hogy intézem a fájdalomcsillapítót, de ez elmarad, mert egy nem túl biztatónak hangzó puffanást követően hirtelen túl nagy lesz a csend a vonal végén. - Mr. Reid..ott van még? - a hívás úgy tűnik nem szakadt meg, ez pedig nagyon nem tetszik. - Atlas? - a hangom inkább már aggodalommal teli cincogás a kérdő hangsúly mellett, de választ továbbra sem kapok, így tekintetemmel egyből Desmondot keresem. - Desmond! Gyere kérlek. - a kezemmel intek, de nem teszem le a telefont. - Visszakapom a cigim? - vigyorog bizakodóan, de én egyből a kezébe nyomom a telefont. - Maradj itt és ne tedd le. - bújok ki a pult mögül, közben pedig a kezembe fogom a mesterkulcsot is. - Mi történt Toni? - Nem tudom, de te ne mozdulj onnan. - bólint, én meg a lifthez rohanok ami korábbi utazásaimmal ellentétben sokkal lassabbnak tűnik. Vagy csak én váltam időközben türelmetlenebbé. Ujjaim a kapaszkodón dobolnak egy ideges ritmust, a kártyát pedig úgy szorongatom mintha bárki arra készülne, hogy elvegye azt tőlem. Komolyan mondom, ha most csak szórakozik velem, én esküszöm felpofozom és még azt is elkönyvelem magamban, hogy nem értem a brit humort. Mégsem tudok szabadulni attól a nem túl kellemes érzéstől ami ég és üvölt bennem miközben szinte már futólépésben közelítem meg a szobájának ajtaját. A kezem eleinte kopogáshoz emelkedik fel, de aztán mégis a kártyát használom. Hogyan szól az a mondás arról, hogy később is bocsánatot kérhetsz? Sosem tudom és még össze is keverem állandóan. Az ajtó könnyedén adja meg magát, én meg egyből szólongatni kezdem őt mintha felkészíteném az érkezésemre. De aztán a választ nem szavakban, hanem a földön lévő eszmétlen látványában kapom meg. - Ne..ne..nem nem teheti ezt velem... - rohanok oda és már hajolok is le hozzá, hogy kitapintsam a pulzusát, közben pedig nyúlok is el a telefonért. - Desmond, ott vagy még? - az ismerős igen után egyből folytatom is. - Hívj azonnal mentőt a 1213-as szobába! - ennyit mondok mielőtt letenném, de aztán megérzem érintésem alatt a pulzusát és egy részemen megkönnyebbülés fut át. Elsőre a fejét tapogatom végig, a tarkója környékét, de a kezemen nem hagy nyomot, hogy bárhova is beütötte volna a fejét és bár csak egy szál törölközőben van, nem hiszem, hogy elcsúszott volna. - Na most legyél okos Antonia. - beszélek inkább magamnak, majd körbetekintek mielőtt felállnék mellőle és ablakot nyitnék. Talán a vérnyomása lehet a gond, de mi van ha komolyabb a baj? A hajamba túrva jártatom a gondolataimat és próbálok visszaemlékezni mi maradt meg abból a minimális egyetemi tanulmányaimból. Először is fontos a friss levegő, a folyadék és a lábak felemelése a vér és oxigén miatt ami így könnyebben jut el az agyhoz. Két nagyobb díszpárnát kapok el a kanapéról és a hozzájuk illő takarókból is egyet. A párnákat egymásra pakolom, hogy magasabbra tudjam emelni a lábait és a takaróval még előtte betakarom nehogy kényelmetlen helyzetbe hozzunk mindannyiunkat. Persze nem ez a legfontosabb most, de akkor is! Ha felébred - és fel fog, mert muszáj és erősen ajánlom neki - akkor nem akarok magyarázkodni. Innentől kezdve körülbelül perc múlva ébredeznie kellene, ha ez használ neki, de nyugodtabb vagyok, hogy kihívtuk a mentőket hozzá, mert bármilyen sérülése vagy problémája lehet amiről én nem tudhatok. A várakozás ideje alatt vizes borogatást is készítek neki, de közben csak az egyre gyorsabban kúszó másodpercekre tudok gondolni és arra, hogy felébredjen.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Vannak azok a helyzetek, amiket szívesen elfelejtene az ember és nekem pontosan ilyen volt a szálloda előtt történt találkozás és a recepción lebonyolított párbeszéd is. Az apám forogna a sírjában, ha most látna engemet. Az udvariasság a lételemünk, de nekem is vannak gyengébb pillanataim, ahol már nem sikerül tartanom a szokásos formámat és kibújik a mélyebb rétegekben tartogatott oldalam is. A bunkóságot könnyű elsajátítani, szerintem mindenki tudja, hogy mennyire egyszerűen lehet átváltani. Nálam is elérkezik a fordulópont és bizony nem túl kedvesen kérdezek vissza a pult túloldalán álló hölgytől. A diskurzust aztán ő maga szakítja félbe, amikor átadja a stafétabotot egy másik kollégának és letudja a problémát. Sosem szerettem, ha valaki menekül a kényes szituációkból, de talán mindkettőnk idegrendszerének jót fog tenni, ha a check in-t egy másik személy végzi el helyette. A tűrőképességem nem az igazi nyolc óra repülés után és már nagyon vágyom egy frissítő zuhanyra a négy fal csendje között. Minden klappolna és letudhatnám a dolgokat, amint a kártya a markomat üti, de nem megy ki a fejemből az a kislány. Megértek sok indokot, de nem fér a fejembe, hogy mit keres itt. Nem ért rá a babyszitter vagy nincs is hova menniük? Számtalan okot fel tudnék sorolni, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy legalább a ma estét ne valami normális közegben töltse, ahol csend és nyugalom van egy fejlődő szervezetnek. Nem pártolom azt, ha kiskorúak az éjszaka közepén randalíroznak az utcán vagy ilyesmi. A szálloda más, de neki már régen aludnia kellene. A kivett szoba jelképes visszavonuló a részemről, az sem számítana igazán, ha nem derülne ki, hogy tőlem van. A liftben vagyok mire erre már rájövök, de nem fogok visszamenni, hogy az inkognitót kérjem. A saját tér máris jobban hat rám, mint az előbb megéltek és azonnal a függönyhöz sétálok. A bőröndömet az ágy mellett hagyom és be is húzom a nehéz anyagot. Manhattan valóban lélegzetelállító, de nem most járok itt először és valószínűleg nem is utoljára. A panoráma élvezetét meghagyom egy másik estére, amikor már nem fognak koncertet adni a koponyámban. Elől hasogat, hátul meg nyomja valami és ezt a kettősséget nem kedvelem. A kellemetlen részén már túlléptünk, ezért neki is látok a vetkőzésnek, aztán meg a zuhany előtti készülődésnek. A víz után sóvárogva mártóztatom meg az ujjaimat a hidegség alatt, de nem élvezhetem sokáig, mert megzavarnak benne. Megszokhattam volna már, hogy Amerika nem ér fel Angliával és az emberek errefelé nem ismerik a privát szó valódi jelentését. Ásítva egyet megyek ki és nyitok ajtót, de szerintem mind a ketten meglepődünk azon, hogy ki áll a másik felén annak. Az idegesítő hölgyemény tiszteletét téve éppen arra akar kitérni, ha jól veszem ki a szavaiból, hogy visszaadja a neki szánt ajándékomat. Az ajtófélfának támaszkodva hallgatom végig, de nem igazán mutatok hajlandóságot arra, hogy elfogadjam tőle a kártyát és sikerül a mellkasomba is nyomnia egy kissé az élét. A nyoma meg fog maradni pár percig ebben biztos vagyok. A másodlagos tulajdonost is hamar eloszlatom, mert egyedül vagyok a városban, aztán valahogy elkanyarodunk a témától. - Igen, az vagyok. – nem jön át a humor része, amit aztán ki is fejt. Túlságosan brit vagyok ahhoz, hogy ez a fajta poén átjöjjön, de csak megszokom az itteni emberek habitusát is idővel. A mosolyosom most nem azonos azzal, amit mond, egyszerűen érdekesnek találom a nőt. - Lehetek akár fura is, de attól még bármennyire is fura van egy értékrendem és abba nem fér bele, hogy egy akkora gyermek az éjszaka közepén fent legyen. A szoba az Önöké és használják egészséggel. – zárom le a témát a részemről, de még eszembe jut, hogy mit tehetne értem. A tea létfontosságú tényező az életemben és az esti szokásaimhoz hozzátartozik a csészényi adag elfogyasztása. Be is megyek a szobába, hogy kihozzam a választékot, de nyitva hagyom a lehetőségét annak, hogy kövessen a recepciós kisasszony, ha akar. Rejtegetni valóm nincs, és még ki se pakoltam, hogy akkora rendetlenséget hagyjak a hátam mögött, amivel nem illendő vendéget fogadni, ez alól ő maga kivétel lenne, mert a személyzet tagja és egyben az alkalmazottam is. Habár ez a kis információ neki még titok, de idővel majd mindenre fény derül. A kezemben lévő filterekkel térek vissza és amint elsorolom a kérésemet máris a telefonjáért nyúl. - Maga mindig mást csinál, ha éppen valakivel beszélget? – ingatom meg a fejemet, de a teljesítésre fel is csillan a szemem. - Rendben, akkor várok majd. – hamar illan el és az ajánlatára még nem is reagálhattam, hogy megvendégeljen egy reggelire. Kissé furának tartom, hogy a szállodában lévő étteremben is felszolgál, de lehet, hogy kimaradt néhány ember vagy gond van a létszámmal és ezért kell kisegítenie ott is. Utána fogok járni a témának, de most inkább behajtom az ajtó tokját és megválok az ingemtől. A látásom kezd némileg elhomályosulni, ezért bemegyek és nekilátok a várva várt zuhanynak. A törölköző tisztának tűnik és amint a hátamat egy kis hideg víz éri máris azt érzem, hogy az idegvégződéseim életre kelnek. A mosakodást elnyújtom és megpróbálok nem a fejem lüktetésére figyelni. Az arcomat a függőleges vízsugár felé tartom egy-két másodpercre, aztán a barna üstökömbe túrva szállok ki a zuhany alól. Hunyorogva keresem meg a törölközőt és itatom fel a cseppeket az arcomról, aztán a másikat a derekam köré csavarom. A telefon ekkor csörren meg, ezért oda is lépek, de egyre erőteljesebb a homlokom körüli fájdalom. - Igen tessék? Á, igen maga. Köszönöm. – lehunyom a szemhéjamat egy pillanatra, de már forog velem a szoba. - Tudja mit…azt hiszem egy fájdalomcsillapító is kellene… - többet már nem tudok mondani, mert egy újabb lüktetéssel együtt a látásom is elhomályosul, aztán minden elsötétül előttem…
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
A következő hónapban lesz az, hogy egy éve már itt dolgozom, de egy alkalmat leszàmítva sosem mentem személyesen egy vendég szobájához. Annak is meg lett az eredménye, az ilyenekből meg azért jobb esetben lehet tanulni egyet s mást. És itt most nem valami szexuális töltetű dologra kell gondolni, mert azt a szintet már nem engedném meg magamnak. Nem, itt a 'jól kijössz valakivel, aztán végül vagy olyan ügyes, hogy elszúrod' helyzet van, amiért a mai napig titkon szidod magadat. Atlas esetében kétlem, hogy eljutunk idáig. Ahhoz vissza kellene mennünk az időbe és átírnunk a beszélgetésünk szövegkönyvét. Mégis valamiért idegesnek érzem magamat ahogyan egyre közelebb kerülök az ajtajához. Mintha valami tilos határt készülnék átlépni, amivel majd megsértem őt. Valójában már ezen is túl vagyunk, de úgy tűnik még kettőnk felemelő társalgása nem záródott még le. A hű de nagy határozottságom körülbelül addig tart, amíg begyakoroltam mit kell mondanom. Onnantól kezdve megfordul a fejemben, hogy újra elismétlem neki az elejéről majd megint és megint, mint ahogyan a bevásárlóközpontokba szokták. Mégsem teszem. Helyette inkább azon vagyok, hogy a legügyesebben - lefordítva: lehető legbonyolultabban - kivágjam magamat ebből a helyzetből. Mert nem kell a szoba, a szívesség, semmi. Nem szépen viselkedtem vele és már a gondolattól is, hogy ezek után még ő tegyen nekem jót, ott él bennem a késztetés, hogy ütemesen és lassan meg néhányszor nekiütögessem homlokomat az ajtófélfának, amin most támaszkodik. Nem tudom én az ilyen helyzeteket kezelni, mert általában én vagyok az aki ugrik, ha a másiknak szüksége van valamire. De most a fordított esetben mit kellene tennem? Mondjam azt, hogy köszönöm mielőtt a kártya beleékelődik a tenyerembe attól, amiért egy idő után olyan görcsösen szorítom? Mert nagyon úgy érzem, hogy a legkidolgozottabb kifogással is előállhatnék, ő akkor se lenne hajlandó elfogadni a nemleges választ. Ennek felismerésére sóhajtok egyet, ami egybeköthető azzal a ténnyel is, hogy nincs kinek àtadnia a szobàt. Megoldjam? Legalább négy embert tudok, aki gondolkozás nélkül ugrana, ha Atlas ajánlja a dolgot. Ezt a gondolatot viszont megtartom magamnak. - Maga brit?! - színlelt meglepettséggel érdeklődöm, színpadiasan a szívemhez kapva, aztán egyből el is mosolyodok mellé. - Ugye nem vette sértésnek a 'fura' jelzőt? Mert egyáltalán nem annak szántam. Csak nem fér a fejembe, hogy a recepciónál történtek után miért akarna nekünk segíteni. - vallom be végül és tanácstalanul még a vállamat is megvonom mellé. Nekem ez a része fura. Az akcentusa azonban cuki és jobban vonzza a figyelmemet, mint a hiányos öltözete. Nikki kerül újra előtérbe, de már nem győzködöm őt, sem magamat tovább. Nem hinném, hogy lenne értelme és ha jobban belegondolok, akkor Nik biztosan örülne a szobának. - Rendben, legyen. Viszont.. cserébe jövök eggyel. Nem szeretek tartozni senkinek sem és csak úgy nem fogadjuk el. Szóval mi lenne, ha cserébe.. - gondolkozok el egy hümmögés kíséretében. - Ismerek egy éttermet, ahol vendégem egy ingyen reggelire, ebédre. - vagy háromra, ha a szoba árát veszem figyelembe. - Azt hallottam van ott egy nagyon imádnivaló felszolgáló is. - mutatóujjammal bökök a fejem felé némi szórakozottsággal. Így legalább kevésbé érezném egyoldalúnak az egész szituációt. Enni meg mindenki szeret - remélem a britek is. A tea típusára kíváncsian figyelek, aztán elő is halászom a zsebemből a telefonomat, hogy feljegyzeteljem ezeket. - Azt hittem abból, hogy rákérdeztem milyet szeretne egyértelművé vált, hogy megszerzem őket. - pillantok fel rá a készülékből, de aztán nem cincálom tovább az idegeit. - Akkor én most megyek és elintézem a kérését. - mutatok a lift irányába. - Közben pedig elszállásom Nikkit is. És köszönjük. - őszinte a mosolyom amikor felmutatom a kártyát, majd már indulok is a tea-beszerző körútra. Az első lépésben úgy szelem át egyik oldalt a másikig, hogy Violet ne vegyen észre, majd keresem fel Antont. Nikkit legutóbb vele hagytam, amit úgy tűnik egyikük sem igazán zavart. - Nem zavart? - simogatom meg Nik barna tincseit, de közben Antont figyelem, aki egyből a fejét rázza. - Jókat beszélgettünk az iskolai dolgairól. Kiderült, hogy nekem sem ártana újra padba ülnöm. - nevet fel erre és most én is elmosolyodok cserébe, aztán lepillantok a kislányra. - Hé Nik, pakolj szépen össze, addig pedig beszélek Antonnal. - kérem meg, majd el is magyarázom neki milyen teákat keresek. Szerencsére mindegyik kért fajtából akad, amit be tudok egy győzelemnek, aztán Nikkivel megindulunk a szobája felé, de annak létezését csak útközben mesélem el neki. - Azt hiszem szólnom kell a tanáromnak, hogy ez nem fog működni közöttetek. - vigyorog fel rám mielőtt ajtót nyithatnék neki. - Nagyon humoros. Figyelj, én lent leszek a recepción, de bármi baj lenne vagy szeretnél valamit, telefonon elérsz. Megkeressem neked a mesét? - veszem kezembe a távirányítót, de mivel arról győzköd, hogy megoldja, így három ellenőrzés után hagyom csak magára, majd váltom Violetet a recepción. Egy vendég időközben megérkezett, amit át is nézek, majd a fülemhez emelem a telefont és tárcsázom a 1213-as szoba számot. - Mr. Reid, Antonia vagyok. A teát nemsokára felviszik magának és mindegyik fajtából kértem még pluszt hozzá, ha a későbbiekben is szüksége lenne rá. Tehetek még valamit? - kérdezek még rá. Elvégre nem kellene, hogy a vendégeink bármiben is hiányt szenvedjenek.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Gondolatban már egy egész sornyi feladattal látom el magamat holnapra, de most elsődleges célom, hogy felérjek a szobámba és elfoglaljam azt. Szeretek szállodákban aludni, mert az ember úgy alakíthatja ki a terét, ahogyan akarja. Nem számít, hogy bepakolok-e a szekrénybe vagy sem, nem érdekel senkit, hogy az ágyban eszek-e vagy sem, de még számtalan lehetőséget tudnék kiemelni. A szolgáltatások azért vannak, hogy az emberek pihenjenek és elfelejtsék a mindennapi robotmunkát. Felhívom a szobaszervizt és rendelek valami finomat vagy éppen kocsit kéretek, ha nincs kedvem a tömegközlekedéshez. Általában nem villogtatom meg, hogy sok pénzem van, de ma este mégis kivételt tettem. Még soha nem vettem ki egy idegennek lakosztályt és hagytam a sorsára a kártyát, ami nyitja az adott helyiséget. Még fizetnem sem kellett volna, ha felfedem a valódi énemet és az érkezésem okát, de akkor odalett volna a meglepetés ereje. A szállodai életet vezetőként sokkal nehezebb megnézni, mintha kiadnám magamat egy sima vendégnek. A legtöbben puccba vágva vártak volna rám és a legjobb oldalukat mutatták volna meg, aminek semmi köze a realitáshoz. Lássuk be, de a problémákat könnyű szőnyeg alá söpörni, ha egy rövid ideig kell fent tartani a látszatot, de megint más, ha fogalmuk sincs a résztvevőknek arról, hogy éppen ellenőrzés zajlik. A londiner se szívott volna cigit, ha készült volna és az éjszakai recepciós sem beszélt volna így velem, ha tudja ki vagyok. Gyűlöltem visszaélni a hatalmammal és nem is gyakran tettem meg. A dirigálásra bárki képes lenne, de a megoldások ettől még nem fognak jól működni. Nagyban gondolkodtam és cselekedtem is, ha az apám és a családom hagyatékáról volt szó. Fontosnak tartottuk a szállodaláncot és nem vettük félvállról, ha valahol baj adódott. New York listavezető hely, rengeteg turista látogatja évente és a foglalások zömével telítettséget mutatnak, azonban az elmúlt hónapok statisztikái visszaesést eredményeztek. Többen felmondtak vagy túl gyorsan cserélődtek az alkalmazottak. Nem szerettem mindig újakkal dolgozni és nem azért, mert pazarlásnak véltem volna a rájuk fordított időt. A nagy fluktuáció arra utalt, hogy valami odafent nem működik rendesen és a végére akartam járni a rejtélynek. A fizetésemelést megkapták az év elején a dolgozók, ezért is volt fura, hogy nem maradtak. Sztrájkról nem tudtunk és egyéb panasz nem érkezett a vezetőség felé, márpedig egy öt csillagos szálloda nem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja az apró jeleket. A szabályok betartása nem ment simulékonyan és a rendszer is némiképp akadozott, ha a kis füzetre gondolok a kisasszony kezében. Miért nem lettem értesítve arról, hogy a foglalási rendszerrel gond van? Mindig azt tolmácsolták felénk, hogy minden a legnagyobb rendben és a piac dübörög. Döbbenten tapasztaltam meg az ellenkezőjét, de mára elteszem inkább magamat. A szobába lépve a zakóm és a bőrönd két ellentétes oldalon landol, a függönybehúzással bíbelődőm meg azzal, hogy minél előbb a fürdőben kössek ki. A kezem már a csap alatt, de víz nem éri sajnos, mert valaki úgy dönt, hogy megzavarja a pihenésemet. Mindenkire számítok az ajtó túloldalán, de arra nem, aki végül kopogott. A kisasszony roppant mód szórakoztat, ahogyan végigméri a hiányos öltözetemet és egy szuszra hadarja el a kívánságát. - Nincs senki, akire bízhatnám a kifizetett szobát. – hangsúlyozom ki a végét, ha rám merne nézni, de mindenfelé megy az a pillantás, de az én szememhez nem talál vissza. Zavarban lenne a hölgy? Nem akarom húzni az agyát, de tetszik, hogy nem nagy a szája most és kicsit visszavett. Vajon meddig fajult volna el a párbeszédünk, ha nem passzol le a kollégájának? A bocsánatkérést el is fogadhatnám, de ma este eddig őt találtam az egyik legérdekesebb személynek, és ha már van egy kis időm, akkor addig ütöm a vasat, amíg meleg. - Mondták már, de brit vagyok és ha ebből indul ki, akkor megérti, hogy miért nem tudok azonosulni az itteniekkel. – mosolyodom el a kissé talán nem kedves megjegyzésére, de nem látok mögé többet, mint kellene. Az angol humornak már a táptalaja, mint az amerikainak és ezt sokszor a saját bőrömön tapasztaltam meg. A teás témakörből nem engedek, mert az az egyetlen, amire vágyom és állandó résztvevője az életemnek. Nyitva hagyom neki az ajtót, ha követne, de csak belépek a három darab filterért, hogy utána vissza is menjek hozzá. - Greenman, menta detox vagy matcha…de az talán merész kérés lenne. – mutatom fel a kezemben lévő earl grey-t, mert feketét most nem igazán fogyasztanék. - A kislányra visszatérve pedig neve is van…Nikki. Nem tudom, hogy milyen pihenőre gondolt kisasszony, de azt gondolom, hogy jobban érezné magát egy szobában, ha már nem ágyban lenne a helye. – karórámra pillantok, ahol bizony fél tizenkettő is elmúlt már. - Tud szerezni rendes teát? – érdeklődöm a szemébe nézve, és várva arra, hogy mondjon valamit.
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Sok gondolat nem kering a fejemben ahogyan a liftben ácsorgok csak az, hogy minél előbb tisztázzuk ezt a..a kártyás dolgot. Nem mintha komplett forgatókönyvvel készülnék egy ilyen esetre, mert ez az én fejemben túl egyszerű. Odamegyek, megköszönöm azt hogy gondolt Nikkire és végül finoman elutasítom, aztán a végén bocsánatot kérek a viselkedésemért. Majd ha mindkettőnk szerencséje úgy hozza, akkor nem is látjuk többet egymást. Ő bizonyára napközben hagyja el a hotelt, én meg akkor már nem tartózkodok itt, így gond megoldva. Az ajtó feletti számokat figyelem, amik most hogy sürgetni akarom az időt, sokszor olyannak érződnek mintha visszafelé mennék. Nem jártam még ennyire fent és már ebben a zárt dobozban is úrrá lesz rajtam a kényelmetlen érzés. Nem az én világom volt sosem, hogy ilyen helyen szálljak meg és ha tehettem sem játszottam el ennek gondolatával. Amikor gondolnod kell másokra is magad körül és eszerint kell beosztanod a pénzedet, akkor a vágyálmokat bezárod szépen egy dobozba. Aztán néha előszeded, letörölgeted hogy ilyen is lehetne, ez is megtörténhetne veled. És igen, akkor abban a bűnös egy-két percben eltudod képzelni, hogy magadat helyezed előtérbe, de mihelyst szembesülsz a valósággal, újra ott vagy a realitás talaján. El lehet ezt is fogadni, hogyha sosem gondolkoztál azon mi lenne, ha..ez úgy alakulna, a másik meg amúgy. Akkor nem kergetsz elérhetetlen vágyakat, csak megpróbálod abból kihozni a legjobbat amivel rendelkezel. És nem panaszkodom, mert van munkám - még - és Nikkivel is úgy tűnik kezdünk jobban összeszokni. Amíg pedig van fedél a fejünk felett és meg tudjuk oldani mit együnk vagy Nikki iskolás dolgait, addig teljesen rendben vagyunk. Annyira elmerengek a gondolataimban, hogy majdnem lemaradok a lift ajtó nyitódásáról. Egy részem alig mer kilépni a folyosóra, mert még itt sétálni is kívülállónak érzem magamat. De céljaim vannak és másképpen nem tudom megoldani, hogy találkozzak Atlassal, repülni meg még nem tanultam meg. Oké, ez is vitatható - le kellene állnom a jogi krimikkel -, de most nem ez a lényeg. Itt vagyok, túl leszek rajta és megyek vissza a dolgomra, amit szegény Violetre sóztam rá. Csak aztán az ajtó kinyitódik és magamban azt kívánom bár szorultam volna be a liftbe! Gyorsan el is szavalom miért vagyok itt, de arra nem gondoltam, hogy majd vissza is kérdez. Miért nem akarsz te is minél gyorsabban megszabadulni tőlem? Miért?? - Ez az a döntés amit nem hozhatok meg maga helyett, Mr. Reid. Nincs véletlenül egy ismerőse itt a városban vagy barátnője, aki szívesen eltöltene itt egy estét? - gondolkozok el. És nem, nem érdekel hogy kapcsolatban van vagy sem, még ha úgy is jön le az egész. Egyszerűen csak megoldásokat keresek, hogy miért ne kerüljön Nikki abba a szobába. Nata mindig figyelmeztetett, hogy ne fogadjak el szívességeket férfiaktól, mert cserébe nem fogok jól járni. Na most mit mondasz drága nővérem aki lelépett az első pasassal aki ajándékokkal rajongta körbe? Biztosan azt is kimagyarázná valahogy. A bocsánatkérésem majdnem célba ér, de aztán hirtelen ahhoz a feltételhez kötjük, ami visszadob minket a kezdőlépésre. Legszívesebben sóhajtanék egyet vagy nyűgösen azt mondanám, hogy ne már, de mégsem teszem. Helyette kettőt pislogok úgy, mint akinek az információ az agyához csak akadozva jut el. - Rettenetesen furán van maga összerakva, nem mondták még? - érdeklődöm szinte már kedvesen és egy pillanatra azon járnak a gondolataim hogyha a kártyát végighúznám a hasfalán akkor táncra is rá lehetne venni? Amúgy meg mégis ki tesz jót annak aki előtte pofátlan módon viselkedett vele? Én próbálkozom, hogy értelmet találjak ebben, de mindig oda jutok, hogy ez valami fordított pszichológiai kísérlet lehet aminek a végén ha igent mondok, akkor végül csúnyán pofára esek. Majd megkapom, hogy ki szeretném használni és társai. Vagy ha mégsem akkor tényleg nem igazán értem őt. - Nikki nagyszerűen tud aludni a pihenő részlegen is, de majd tőle megkérdezem, hogy akarja a szobát vagy sem. Ennyit megígérhetek a kompromisszumunk érdekében. - tükrözve a mozdulatát támaszkodok meg én is az ajtófélfán miközben az arcára fókuszálok, de amint elfordul, a kezem lassan lecsúszik én meg majdnem utána esek. Nagyon laza volt, Antonia, jól megmutattad ki van erőfölényben! - A normális tea az egészen tág fogalom, nem gondolja? Konkrétan milyen fajtát hívunk itt és most normálisnak? - kérdésem közben csak bekukkantok a helyiségbe, de megmaradok a küszöbnél. Nem érezném helyesnek, ha ezt a határt feszegetném/átlépnél szóval ebben olyan vagyok, mint a vámpír: ha nem hívnak be, nem megyek.
in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.
Alapvetően nem szoktak kihozni a sodromból és hűvös eleganciával viselem a flegma embereket is, de ma este a fáradtság és az időeltolódás tettek róla, hogy ne tudjak higgadt maradni. A kérdéseimmel a hiányosságokra akartam rávilágítani, de a pult túloldalán álló hölgy sem könnyítette meg a dolgomat annak kapcsán, hogy békességben váljunk el egymástól. Azért vagyok itt, hogy javítsak a jelenlegi helyzeten, de azt gondolom, hogy ebből, amit ma este láttam nem lesz elég néhány nap, még az is lehet, hogy egy időre át kell költöznöm Amerikába vagy kétlaki életet élni a húgom miatt. Meg sem fordult a fejemben, hogy magammal hozzam Ellát. A finom személyiségét hamar tipornák el és nincs szüksége arra, hogy a zord világ kiölje belőle azt, ami belőlem már egy jó ideje hiányzik. Apa szerint a nagymamámra ütött, akire már nem is igazán emlékszem, mert kicsi voltam még, amikor meghalt. A bájos naivitása a húgomban éledt újjá és rendületlenül emlékeztetett rá, hogy mennyire kevés jó van már ezen a világon. Megtörni nem kívántam a lelkesedését és a kategorikus elutasítástól egy fokkal lágyabban adtam a tudtára, hogy egyelőre nem utazhat velem, de ha szót fogad otthon, akkor erre is sort kerítünk. A kínosnak is mondható párbeszédnek aztán a kisasszony vet véget és átadja a stafétabotot egy másik kollégájának. Violet egy fokkal visszafogottabb jellem és nem is ellenkezik, amikor elé tolom az útlevelemet és megkérem, hogy tájékoztasson az itteni szabályokról. Megjegyzem, hogy mennyire más a stílusa, mint az elődjének, de a pillantásom néha elréved a távolba, ahol láttam eltűnni a kislánnyal egyetemben. Vajon mi az igazság velük kapcsolatban? Miért látta jónak, hogy magával hozza munkába és azzal szédítse a vendégeket az éjszaka közepén, hogy egy iskolás projekt miatt van vele? Nem most jöttem le a falvédőről és bizony egyből szemet szúrt, hogy viccekkel igyekszik elvenni az élét a komoly témáknak vagy a személyes érdeklődésnek. Az ellenőrzéssel nem nyúltam mellé, mert pontosan jövő héten esedékes a felszólítás miatt. Álruhás ellenőrök is vannak, de azért a hiedelmekkel ellentétben a legtöbb esetben megkapjuk a fülest időben. Nekem most az a feladatom, hogy ezen ne bukjunk meg, és ma este szépen kudarcot vallott volna az egész bagázs. A gondolataimból nem tudom kiűzni a kislányt és ekkor villan be, hogy megtehetem, hogy kivegyek nekik egy szobát. A gondot nem fogja megoldani, de átmenetileg nyugodt leszek és nem fogok ezen kattogni, ha már felértem a saját lakóterembe. A végén rendezzük is az anyagiakat és némileg kárpótolva a kis agyamat indulok meg az emelet felé. A bőröndöm is gurul velem együtt a liftig, aztán beszállva a tizenkettes gombot nyomom meg. A hordárnak nyoma sincs, ami érdekes, mert a vendégek még érkeznek, de már nem mondok semmit csak a tükörképemet lesem. A szemeim alatt kisebb árkok vannak és már érzem, hogy állva el tudnék aludni. A felfelé tartó időben néha egy kis csengő jelzi az emeletek számát, aztán felvillan az enyém is és az ajtó kinyitódása után szépen kilépek és elpillantok jobbra. A kártya a kezemben van és amint elérem a megfelelő számozású nyílászárót máris elhúzom előtte. A zár kattan és egy érdekes dohos szag csapja meg az orromat. A kártyát bedugom a helyére és mindenhol fény lesz azonnal, és be is csukom az ajtót mögöttem. A bőröndöt az előtérben hagyom a zakót ledobom az ágyra és egyből az ablakhoz lépek, hogy a függönyt behúzzam. Manhattan szép, de ma este nincs kedvem a kilátásban gyönyörködni, a fejem már így is szétszakad. Lassan eszmélek rá, hogy ismét Amerikában vagyok és mennyire távol van az otthonom. Egy tea jólesne a szervezetemnek még lefekvés előtt, ezért a kikészített vízforralót veszem szemügyre és a választékot, de el is szomorodom. Akármilyen teát nem fogok inni és ez a felhozatal borzalmas. A hajamba túrva elfordulok a fürdő irányába és a tükör előtt gombolom ki egyesével a fehér ingem gombjait. A vizet is megeresztem, hogy egy kis frissességhez jussak, de amint a kezemet az áhított hidegség alá tarthatnám, máris megzavarnak benne. A csapot elzárom és kissé értetlenkedve indulok meg az ajtó felé. Lent felejtettem volna valamit a recepción? Még ki sem nyitom, de máris felfelé ível a szemöldököm az idegen láttán. Az ajtót támasztom az egyik kezemmel a másikkal meg a falat és őt figyelem teljes életnagyságában. - Kinek adnám át a szobát, Miss? – kérdezek vissza, mert ezt most nem tudom hova tenni. – Ki lett fizetve és kár lenne ebből most még nagyobb galibát okozni. – fejtem ki a véleményemet és elhallgatok, hogy megvárjam a reakcióját. A bocsánatkérésen kicsit meglepődöm, de élvezem is a helyzet változását. Az arcomra szökő mosoly halovány, de attól még ott van, ahogyan a pillantás is a felém nyúló kézre. A hasam magasságában áll meg a keze, de jelét se adom, hogy elfogadnám azt. - Maradjunk annyiban, hogy elfogadom a bocsánatkérését, ha a kislány ma este ott alszik. Lassan éjfél és ráférne egy szundítás, akárcsak rám. – dőlök előre, hogy az ujjai beleütközzenek a mezítelen felsőtestembe. - Mit gondol Antonia, kész kompromisszumot kötni velem? – veszem fel vele a szemkontaktust, aztán hátrálok egy kicsit, hogy legyen tere neki is. - Tud szerezni nekem normális teát? – érdeklődöm és megfordulok, hogy bemenjek a szobába a választékért, de nyitva hagyom neki az ajtót, hogy kövessen, ha akar…
Wanna punch you in the face But I won't, but I might, but I won't ―
Ha a fejem füstölni tudna, most biztosan nagyszerű látványt nyújtanék ahogyan hátat fordítok az egész recepciós káosznak, majd végül Desmondnak is. Kell valami nyugodt hely ahol levegőhöz juthatok, mert ez így olyan mintha csak magam alatt vágnám a fát. Nikki persze azt sem tudja mi zajlik körülötte, csak szorosan a kezembe csimpaszkodik és követ, bármerre is próbálok vele elmenekülni. Úgy tűnik mintha még szórakoztatná is ez a helyzet, hiszen nem sokkal előtte panaszkodott, hogy unatkozik, most meg egészen élénknek tűnik az arca. Az öltözőbe húzódunk vissza és amíg Nikki leül az egyik székre, addig én Desmond cigijét beteszem a szekrényembe és a biztonság kedvéért kulcsra is zárom. - Toni, most ki vagy rúgva? - egyetlen ismerősen vékonyka hang ami kizökkent abból az örvényből melyet az agyam produkál. Mert igen, zavart ami odakint történt. Túlzás lenne kijelenteni, hogy nem viselkedek így, de vendégekkel sosem. Valahogy mindig sikerült filtert tennem a számra és úgy megfogalmaznom a mondanivalómat amitől nem szakad majd még dupla ennyi probléma a nyakamba, most viszont nem ment. Kereshetnék bűnbakokat akik elviszik helyettem a balhét, de túlzottan nem lenne értelme. Én nyitottam ki azt a nagy szàmat és ha tovább maradok, akkor még rosszabb is lenne a helyzet. - Nem? - teszem fel magamnak is ezt a kérdést némi bizonytalansággal, mert nem tudni mi kerül majd ebből a vezetőség tudtára és ha még lenne is megoldás amivel korrigálni tudjuk a problémát, akkor sem lépne érvénybe. Magam vagyok az akit úgy hívnak, hogy a járulékos veszteség. A példa amit bemutatnak a többi dolgozónak, hogy rendet teremtsenek. Mert ki akarja elveszíteni az állását? Azt hiszem egy részem mindig is akart inspirálni másokat, de valahol a vágyaim szörnyű zavaros irányt vettek, mert egyáltalán nem így képzeltem ezt el. - Vagyis reméljük, hogy nem. - még inkább bizonytalan hozzáfűzés ez a részemről és miközben hagyom, hogy a gondterhelt sóhaj utat törjön ajkaim között, a fejemet is a szekrényemnek hajtom. - Miattam? - újabb kérdés, én meg reflexből a fejemet rázom ahogyan elindulok felé. - Nem Nikki, dehogy, ne is gondolj ilyesmire. - leguggolok elé, majd így nézek fel rá. - Te nem tettél semmi rosszat, csakis én, oké? - megvárom a bólintást, majd megsimogatom az arcát is mellé. - Az én nagy szám volt és meg is fogom oldani. Tudod, hogy néha előbb jár a szám, mint a gondolataim. - égnek emelt íriszeimmel csóválom meg a fejemet, ő meg erre egyből elmosolyodik és úgy mocorog a széken mint akinek nagy ötletei támadtak. - Mint amikor Mr. Altman tönkretette a labdámat, te meg addig veszekedtél vele amíg nem vett nekem másikat? - erre már én is jót mosolygok. - Közelít, de azt határozottan megérdemelte és ezt te is tudod. - emlékeztetem rá. - Mr. Reid viszont már nem annyira. - egy közelebbi üres széket veszek el, majd felülök rá. - Pedig úgy tűnt, hogy nem kedveled őt. - Nem is ismerem. Egyszerűen néhány megszólalása un-szimpátiát váltott ki belőlem, de ez nem elegendő indok arra, hogy úgy viselkedjek vele ahogy. Most már csak ki kell találnom hogyan is hozzam helyre. - Kérj bocsánatot? - veti fel az ötletet, én meg az orrára koppintok egyet. - Nagyon kis okos vagy, de ennél most azért jóval több kell. Addig viszont mit szólnál ha elmennénk Antonhoz és szereznénk neked valamit enni? - szinte egyből felcsillan a szeme és már áll is fel a székről. - Szeretem Antont. Mindig kapok tőle csokit. - vigyorodik el, én meg osztozom az örömén. - Hát persze, hogy szereted. - a fejemet ingatom színlelt rosszallással, majd megindulunk az étterem részleg felé. Azt hiszem tudom jól, hogy ez csak egy újabb kitérő amivel próbálom elkerülni az elkerülhetetlent.
Anton teljesen lenyűgözi Nikkit, főleg akkor amikor három féle kis édességből pakol le neki kóstolókat, én meg kihasználom ezt az alkalmat, hogy visszamenjek a recepcióra. A munkám attól még nem áll meg és nem passzolhatom át Violetre. - Mély levegő.. - szólal meg egyből amikor meglát, aztán csak akkor folytatja miután már teljesítettem a kérését. - Harapós vagy még? - érdeklődik kissé félve, de azért tudom jól, hogy szórakozik. Nem most találkoztunk először. - Nincs veszély és jövök neked eggyel. - cserélünk most már helyet, de csak legyint egyet erre. Mielőtt azonban magamra hagyhatna még egyszer visszafordul és mintha hezitálna amiatt, hogy hogyan adja a tudtomra a gondolataimat. - Mr. Reidről jut eszembe. Kivett egy szobát Nikkinek, ahol aludhat. A kártya a pulton. - ugyan még nem teljesen fogtam fel mit mond, mert jobban leköt a kártya vizslatása, azonban a mutatóujjam a magasba lendül, hogy ezzel maradásra kérjem őt. - Még egy öt percet kérek. - kapom fel a kártyát és vele együtt indulok meg a lift felé. - Ne rúgasd ki magad, oké? Tudod hogy még jössz egy szívességgel. Ezt figyelembe véve már kettővel. - intek neki egy gyorsat, hogy nem lesz baj, aztán már csak az egyre növekvő számokat figyelem az ajtó felett mielőtt kiszállnék a megfelelő emeleten. A kezem hezitálásom közben közelíti meg a 1213-as szoba ajtaját, majd visszahúzom még mielőtt kopoghatnék, de a második nekifutással már nem húzom az időt. Egyensúlyom egyik lábamról a másikra helyezkedik, majd mikor kinyitódik az ajtó, egyből bele is kezdek. - Elnézést a késői zavarásért Mr. Reid, de bármennyire is értékelem a gesztust, mi ezt mégsem fogadhatjuk el. Ha kívánja felhívunk majd valakit akinek átadhatja a szobát vagy visszakapja a pénzét, maga dönt. - nyújtom felé a kártyát, mert az biztos hogy Nikki nem fog oda bemenni. - És a korábbi viselkedésemért is bocsánatkéréssel tartozom. Nem érdemelte meg. - teszem még hozzá, de őszintén is gondolom. - Valljuk be, azok után nekem kellene állnom a szoba költségeit, ami az emeletet elnézve már most érzem, hogy erős kijelentés a részemről, minthogy maga segítsen ki. De érti mire gondolok. - biztosan necces kategória lenne, de gyakorlatban gondolom így működik ez.
Kezdőlap
Fura belegondolni abba a helyzetbe, amiben most vagyunk. Sosem szoktam keverni a munkát és a magánéletet, mert úgy gondolom ennek a kettőnek külön kell léteznie és nem egymásba fonódva, de ma este átléptem a határokat és kellemes meglepetésekben volt részem. Eve segítsége nélkül persze nem lennék itt, de elsőként a recepciós kisasszony talált rám és riadoztatta a fél mentőszolgálatot. A magam ura szerettem lenni és nehezen fogadtam el a másoktól jövő gesztusokat, mert általában én adtam azokat. Antonia eleinte nem lopta be magát a szívembe a viselkedésével és a helytelen hozzáállásával, de azt hiszem, hogy nem mindig az első benyomás nyer. Csak a külsőségek alapján nem ítélhetek, de közben meg ott van az a tudás, amiről még sejtése sincsen. Nem lenne velem ennyire kedves, ha tudná, hogy a főnöke vagyok, bár ez csak a valóság egy kis szeletét közelíti meg, de akkor is így van. Rengeteg ember áll közöttünk a képzeletbeli ranglétrán, de mégis emberséges maradt és igyekszik teljesíteni a kéréseimet. Bízom benne, hogy ez a későbbiekben nem fog visszaütni, de ki tudja, hogy mi fog történni, ha rájön az igazságra. A mostani utazásomnak az a célja, hogy felmérjem a hiányosságokat, majd egy másik alkalommal, ha már egyeztettem a hoteligazgatóval, a markentiges vezetővel…eldöntsem, hogy mi legyen a sorsa az itteni alkalmazottaknak. Nem mindenkinek fog járni a második esély, és bizony számolnom kell azzal is, hogy sokan utálni fognak a döntéseim miatt, de az üzletben nincs helye érzelmeknek. Milliók felett kell rendelkeznem és az igazgató tanács számít rám, nem veszíthetünk még több befektetőt a rendszer diszfunkcionális működése miatt. Egy időre most félreteszem ezen gondolatokat és a sütinek meg a teának élek. A bizalmas légkör magától alakul ki, nem is értem hogyan lehetséges ez. Elmélázok azon, hogy vajon a kislányhoz fűződő viszonyával fogott meg, mert a húgomat és magamat látom benne? A párhuzam sosem jó, de nehéz elkülöníteni jelenleg. Nikki legalább biztonságban van abban a lakosztályban, amit ma estére béreltem ki neki, és ha ez nem lesz mindig adott sajnos Antoniának meg kell oldania, hogy ne hozza el ide, mert a szabályok nem engedik meg a pult mögött állók esetében a kiskorúak jelenlétét. Megértem, hogy nincs hová tennie és a felügyelet is korlátozottan áll rendelkezésére, ami ki is derül a közös beszélgetés alatt.
