A mai napon a szokásosnál jobb a kedvem és ez a kollégák figyelmét sem kerüli el. Nem olyan állásom van, amit a szakma szeretetéért szoktak elvállalni a legtöbben, és nálunk is akadnak, akik gyakran hangot adnak a nemtetszésüknek. Persze, csak magunk között beszéljük meg ezeket, hiszen ha kitudódna, hogy valaki elégedetlenkedik, azonnal repülne. Bármikor találnak a helyünkre mást, aki őszinte mosollyal az arcán takarítana fel mások után. Én is álmodozom néha jobb munkáról, jobb lakásról, több fizetésről, egy szebb életről, de nem verem nagydobra.

Fatima és Sandra már a szekrényeknél legyeskednek, amikor én beérek és levetem magam melléjük az egyébként kimondottan kényelmetlen öltözőpadra.

- Eddie állásinterjúra ment ma - újságolom büszkén a két locsifecsinek. - Nem, nem krumplit fog sütni a Wendy’s-ben - fojtom bele a szót Sandrába, mielőtt tenné a kéretlen megjegyzéseket - és akinek a fia történetesen pontosan ezt csinálja, miután az érettségin sem jutott át. Örülök, hogy Eddie-nek lehetősége van ennél többre is. Az esze megvan hozzá, csak ezen a lázadó korszakon jussunk túl és térjen kicsit vissza önmagához. Ha sikerül rendes gyakornoki állást szereznie, az egyetemre is sokkal jobb eséllyel kerül be. Nem mintha kétségem lenne afelől, hogy felvennék-e a legjobb helyekre, de ha már most lenne állása egy jó helyen, az biztos növelné az esélyeit.

A sztorizgatásunknak hamar véget vet Lionel, a régi vágású főkomornyik szikrát szóró szemei. Mintha mi sem történt volna, mindhárman felpattanunk a padról és a szekrényünk felé nyúlunk. Előveszem a fogasra akasztott ruhámat, a táskámat berakom alulra és már készülök a műszakhoz öltözni, amikor megcsörren a telefonom. Izgatottan kutakszom a táskámban, hátha Eddie az. A képernyőn egy ismeretlen szám villan fel. A csajok sürgetnek, hogy menjünk már, mielőtt Lionel visszajön, de némi habozás után inkább fogadom a hívást. A vonal túloldaláról egy ismeretlen női hang adja a tudtomra, hogy mi történt Eddie-vel. Hirtelen minden tagomból kifut a vér, a lábaim elgyengülnek és a gravitáció visszahúz a padra. Nehezen emésztem meg a hallottakat, viszont az ismeretlen nő helyettem is higgadt marad és minden lényeges információt átad. Lassan emelem el a telefont a fülemtől és a kezemet az ölembe ejtem. A fejem zúgni kezd, a szívem a torkomban zakatol szinte, és a fejem abszolút nem a munkán jár. Gyorsan össze kell szednem magam fejben, ha minél előbb a kórházba akarok érni, ahova Eddie-t viszik. A kötelező körök után - Lionelt kénytelen voltam értesíteni a mai nem tervezett távollétemről, ha nem akarom elveszíteni a munkámat - azonnal összeszedem a cuccaimat és pillanatokkal később már a járda szélén próbálok elcsípni egy taxit. Normál esetben eszem ágában nem lenne ilyenre költeni, most viszont nem érdekel, mennyit kell majd ezért a fuvarért fizetnem, nem érdekel, hogy a mai napot természetesen levonják a fizetésemből, csak Eddie-n jár az eszem és azon, hogy vajon hogy van. Pár perc múlva a sofőr kezébe nyomom a tarifáját és már robogok is be a kórházba. A legközelebbi nővérpulthoz szaladok és némi karlengetéssel sikerül felhívnom magamra az egyébként telefonáló nő figyelmét.

- Elnézést… - szólítom meg sietősen, mire ő csak felemelt mutatóujjal csöndre int. - Bocsánat, de nemrég hozhatták be a fiamat - folytatom a figyelmeztetés ellenére, ő viszont figyelmen kívül hagyva továbbra is telefonos diskurzust tart. Türelmetlenül nézek rá, egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, mintha ezzel hatni tudnék rá. Hatalmas kísértést érzek rá, hogy a pulton átnyúlva egy gombnyomással véget vessek a hívásnak. Másodpercekkel később a figyelmemet elterelik az érkező mentősök. Mivel a nővér egy pillanatot nem hajlandó rám áldozni, megindulok az éppen betolt hordágy felé, hátha Eddie az. Ahogy elég közel érek, megpillantom a fiamat olyan állapotban, amilyenben soha nem akartam látni.

- Eddie, ó te jó ég, mi történt, jól vagy? - hadarom a kérdéseimet, de az egyik ápoló finoman arrébb tessékel. - Az anyja vagyok, tudni szeretném, hogy van - magyarázom kétségbeesve a nagyjából velem egyidős férfinak. Szemeimet közben Eddie-n és a hordágyon tartom, ami már elég messze jár tőlem. Nem fogok fel mindent abból, amit a férfi mond; vizsgálatok, CT, agyrázkódás, megfigyelés… Micsoda? Értetlenül pislogok és faggatnám tovább, de csak annyi érkezik válaszként, hogy várjak a folyosón. Egy félreeső helyre mutat, ahol a hozzátartozók úgy ücsörögnek, mint madarak a villanypásztoron. Mintha le tudnék ülni az idegességtől. Amikor meggyőződik róla, hogy eléggé összeszedtem magam és nem fogok jelenetet rendezni, amiért nem engednek oda a saját fiamhoz, ő elsiet a dolgára, én pedig magamra maradok a gondolataimmal. Nyugtalanul nézek körbe. Tehetetlennek érzem magam; a fiam megsérült, én nem tudok semmit sem tenni azért, hogy jobban érezze magát és mindennek tetejében oda sem engednek hozzá. Idegesen a hajamba túrok és hosszan fújom ki a levegőt, utóbbi egy kicsit segít lenyugodni. A szemem sarkából ismerős alakot pillantok meg, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget eleinte. Aztán mégis jobban szemügyre veszem a férfit és hirtelen levegőt is elfelejtek venni. Úgy nézek rá, mintha szellemet láttam volna. Azt hittem, sose látom többet, hogy az életemnek az a fejezete teljes lezárást kapott. Ami volt, szép és jó volt, de nagyon rég véget ért.

- Gabriel? - szólítom meg végül, kicsit még mindig hitetlenkedve, hogy valóban lenne az. Ez a nap lehet még ennél rosszabb vajon? Amilyen jól indult, olyan váratlan felkavaró fordulatot vett. És az ő felbukkanása egy újabb mellbevágó esemény.

Rengeteg sötét forgatókönyv pörög át a lelki szemeim előtt, amíg meg nem pillantom Eddie-t a hordágyon mentősökkel és ápolókkal körülvéve. Nagyon rossz bőrben van, az anyjaként mellette akarok lenni, szeretnék segíteni, de teljesen tehetetlennek érzem magam most. Akaratom ellenére, mégis a józan észre hallgatva arrébb állok és engedem, hadd vegyék kezelésbe az orvosok minél előbb, hogy aztán minél előbb vége lehessen ennek a rémálomnak. Nem tudom, hogy kezeljem a helyzetet, hogy kezeljem jól a helyzetet. Egyetlen telefonhívás elég volt ahhoz, hogy kirántsák a lábam alól a szilárd talajt, most pedig csak sodródom.

A várakozás a legrosszabb. Alig telik el egy-két perc, de már azt várom, mikor kapok híreket, mikor láthatom újra a fiamat. Idegesen toporgok, ahol az ápoló magamra hagyott, a környezetemet pásztázom, hátha látok valamit, ami talán egy picit segít lenyugodni. Leülni nem tudok, kimenni nem akarok, a folyosón hozzám hasonlóan ideges hozzátartozók sorakoznak, Eddie meg ki tudja éppen milyen vizsgálaton van. Abban a pillanatban, amikor már azt hinném, egy helyben állva, fél percenként az órát lesve, egekbe szökött vérnyomással fogom eltölteni azt az időt, amíg Eddie-t újra láthatom, megpillantom Gabrielt. Nem leplezem a meglepettségemet, mert sok-sok évvel ezelőtt azt hittem, soha többé nem látom. Nem értem, mit keres pont most, pont itt, de egyelőre nem is érzem magamban az erőt ahhoz, hogy ilyen kérdésekkel bombázzam. Itt áll előttem Eddie apja, aki nem is tudja, hogy Eddie apja. Akiről Eddie sem tudja, hogy az apja. Régi ismerősként üdvözöl, mintha csak előző héten találkoztunk volna utoljára. Valószínűleg a történtek miatt, de nem tudok az ölelés viszonzásán kívül másként reagálni most rá. Mielőtt válaszolhatnék, egy éppen arra járó nővért leszólít és Eddie felől érdeklődik.

- A szülei? - kérdezi a fiatal nő, válasz helyett viszont továbbra is Gabrielt nézem. Mégis miért érdeklődik a fiam után?

- Az anyja vagyok - fordulok végül a kórházi dolgozó felé, aki ezután sem ad bővebb tájékoztatást, csak arra kér, hogy várjunk, amíg meglesznek az eredmények, és biztosít felőle, hogy keresni fog minket egy orvos. Ismét elönt a tehetetlenség és a pánik. Ha ennyire nem hajlandóak semmit sem mondani, az csak rosszat jelenthet, nem?

Lassan visszafordulok Gabriel felé és próbálom összeszedni a gondolataimat. Mit mondhatnék neki? Pláne ennyi év után. Nekem is régi ismerősként kéne őt kezelni, de nem tudok elmenni amellett, hogy ő Eddie apja. - Szia - motyogom halkan, elég nagy fáziskéséssel, továbbra is olyan arccal, mint aki rémeket látott. Arra sem emlékszem, hogy köszöntem-e neki az előbb. - Miért érdeklődtél Eddie felől? - kérdezem kicsit bátortalanul. Félek a válaszától, bár azt kétlem, hogy megtudta volna az igazat. Akkor nem üdvözölt volna a körülményekhez képest ilyen kedvesen.


Végtelenségnek tűnő idő telik várakozással, mire végre egy orvos odalép hozzánk.

- Én vagyok Eddie anyja - válaszolom szándékosan kihagyva Gabrielt a szülők felsorolásából. Nem ez a megfelelő hely és idő egy ilyen beszélgetéshez - egy olyan beszélgetéshez, ami remélhetőleg soha nem fog megtörténni. - Rossz hír? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Nem akarok rossz hírt kapni, Eddie-nek hamar rendbe kell jönnie. Az én fiam nem fekhet kórházi ágyhoz kötve. Lélegzetvisszafojtva hallgatom az orvos beszámolóját a műtétről, ami megrémiszt. Az utóbbi időben Eddie-vel nem a legfényesebb a kapcsolatunk, de ez ilyenkor nem számít. Csak az a lényeg, hogy épségben hazajöjjön minél előbb. Dr. Connor optimizmusa valamelyest nyugtatóan hat rám. Még be sem fejezi a mondandóját, már indulok is az általa mutatott kórterem felé. Termetemet meghazudtoló gyorsasággal érek a szobához, ahol Eddie fekszik. Óvatosan nyitok be, nem akarom a frászt hozni rá. Összeszorul a szívem, amikor meglátom azon az ágyon. Kába, gyenge, alig van magánál. Lassan odalépek mellé, az egyik közeli székre ülök. Nem tudom, mennyit érzékel abból, hogy már nem egyedül van a kórteremben, ezért finoman megszorítom a kezét.

- Hogy érzed magad? - kérdezem halkan. Nyilvánvalóan pocsékul, fáj mindene és nehezére esik ébren maradni, de szeretném hallani a hangját. - Azt mondják, hamar rendbe jössz. - Ha hihetünk Dr. Connor szavainak és semmi váratlan nem történik. Amíg a saját lábán nem hagyja el a kórházat, addig nem nyugszom meg teljesen.

Minden szülő legrosszabb rémálma, hogy a gyerekével történik valami tragédia. Már attól is halálra aggódom magam, ha későn ér haza, ha nem tudom, merre jár éppen. A tudat, hogy balesetet szenvedett és kórházba került, szinte az őrületbe kerget. Az lenne a legjobb, ha higgadtan, türelmesen megvárnám, amíg egy orvos végre tájékoztatást ad Eddie állapotáról, de próbálják meg egy aggódó szülőnek azt mondani, hogy nyugodjon le, amikor a fia mindenféle vizsgálatokon van és még azt sem lehet konkrétan tudni, milyen nem látható sérülései vannak?!

A gondolatmenetemet megakasztja Gabriel felbukkanása. Villámcsapásként ér a tény, hogy itt van. Miért? Miért most? Mi történt vele? Kije került kórházba? Ő sérült meg? Se időm, se alkalmam nincs igazán beszélni, mert leszólít egy nővért, de a kísérlet, hogy némi információhoz jussunk, ismét sikertelennek bizonyul. Más körülmények között szívesen beszélgetnék vele az elmúlt évekről. Érdekel, hol tart az életével, mennyi mindent sikerült elérnie abból, amit anno célul kitűzött maga elé, mennyire sikeres. Sokat merengtem időről-időre. Nehéz lett volna őt elfelejteni, mikor itt van nekem Eddie, aki minden nap emlékeztet Gabrielre, az együtt eltöltött időre, arra, ami régen kettőnk között volt. Ritka az a helyzet, amikor szótlan vagyok és nehezen jönnek a szavak, a mai nap viszont egy ilyen ritka alkalomnak tűnik. Nem tudom sokáig elterelni a gondolataimat a fiamról, ahogy arról sem, hogy Gabriel felőle érdeklődött. Nem szabadna közük lenniük egymáshoz. Azt gondoltam, ha az ország másik felébe költözünk, ezt garantálni fogja.

- Nem értem - csóválom a fejem alig láthatóan. Mégis miért lenne az ú hibája? Kezd egyre zavarosabb lenni a helyzet és nehezen tudom eldönteni, hogy az én kognitív képességeimmel van a probléma, a mai napot kezelem rosszul, vagy tényleg óriási a gubanc. - Te…? - artikulálom hangtalanul, miközben szép lassan kezd összeállni a kép. Nagyot nyelek és hátrálok egy lépést; úgy érzem, egy kicsit több oxigénre van szükségem. Nem vagyok dühös, nem hibáztatom őt, balesetek minden nap történnek sajnos. Egyszerűen csak Eddie-t így látni, az ő felbukkanása és a tény, hogy pont ő ütötte el Eddie-t, aki nem mellesleg az ő fia, kicsit sok egyszerre. - Azt mondták, ott kell várni - motyogok elcsukló hangon, a könnyeimmel küszködve és a folyosó felé mutatok, ahova korábban az ápoló is. Jelenleg azt se tudom, hogy arra van a folyosó, amerre mutatok. Lassan elindulok abba az irányba, amerre a várakozásra kijelölt székeket vélem és még mindig próbálom megemészteni a megmásíthatatlan tényeket.


Eddie kivizsgálása eléggé elhúzódik, ami miatt percről percre idegesebb vagyok. Mikor megérkezik az orvos, aki kezelésbe vette, magyarázatot is kapunk a miértekre. A kelleténél jobban kétségbe esek a műtét szó hallatán, és nem tudok mást elképzelni magam előtt, csak a magatehetetlen Eddie-t, amint altatásban fekszik egy asztalon abban a hideg szobában, körülötte maszkos emberek, akiknek a kezében van az ő jólléte. Az orvos optimista szavai végül valamelyest megnyugtatnak, de az igazi szikla akkor esik le a szívemről, amikor végre Eddie mellett ülhetek. Nem néz ki jól, de legalább egyben van és rendbe fog jönni. Innentől kezdve én sem lehetek derűlátó, meg kell próbálnom pozitívnak maradni, már csak azért is, mert ha Eddie látná rajtam, mennyire kétségbe vagyok esve, az az ő gyógyulását sem segítené elő. Helyettem majd a szüleim fognak aggódni innentől kezdve - csak még azt nem tudom, nekik hogy fogom ezt beadagolni. És igen, ők tisztában vannak a Gabriel helyzettel.

- Tommy? - kérdezem értetlenül. - Tommy nincs itt, kicsim. - Zavartnak tűnik a rengeteg gyógyszertől, amit kaphatott. Azt hiszem, ez ilyenkor normális. Csak idő kérdése, mire elmúlik minden szer hatása és kitisztul a feje. Az arcára kiülő mosoly engem is halvány mosolyra késztet. Csodálom, hogy ilyen állapotban még erre is van ereje és közben még élménybeszámolót is tart.

- Ez sosem volt kérdéses, bolond lenne, aki nem venne fel téged. - És komolyan is gondolom. Eddie okos, ha valamit szeret csinálni, akkor abba belead mindent. Most talált valamit, ami érdekli, amiben el tudná képzelni a jövőjét és megragadta a lehetőséget, amit az élet elébe sodort. Szeretném, ha ő jobban csinálná, mint én. - Hogy micsoda? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Gabriel lenne az új főnöke? Hihetetlen. Eddie további összefoglalója már csak háttérzaj, egyre csak az visszhangzik a fejemben, hogy Gabriel lesz az új főnöke. Ha ez valóban így lenne, akkor előbb-utóbb kiderülne a kettejük között lévő kapcsolat. Ez olyan lavinát indítana el, ami kétséget kizáróan elsodorna. Az egyetlen megoldás az lenne, ha mégsem kapná meg a munkát. Eddie zavaros viselkedése rángat ki a gondolataim közül. Furcsán beszél, és erre már nem tudom ráfogni, hogy a gyógyszerek miatt történik. - Igen, kórházban vagy - magyarázom neki, ha nem lenne egyértelmű. - Elütöttek, nemrég megműtöttek, de minden rendben lesz, oké? Még egy kicsit bent kell tartaniuk megfigyelésre, aztán hazajöhetsz. - Nyomatékosításként megszorítom a kezét. - Egy pillanat. - Felállok és kikukucskálok a szobából, hátha még ott az orvos a közelben. - Merre van Dr. Connor? - kérdezem Gabrielt. - Nagyon furcsán viselkedik - csóválom a fejem és gondterhelt ráncok alól a folyosót kémlelem az orvos után.

A felismerés újabb csapás a mai nap során. Gabriel nemcsak felbukkant a semmiből, mint kísértet a múltból, hanem el is ütötte Eddie-t. Nem tudom pontosan, mi történt és hogyan történt a baleset, de valamennyire ő is az oka annak, hogy most mind itt vagyunk. Nem jellemző rám, hogy dühbe gurulok, elég kevés dolog tud kihozni igazán a sodromból. A legutóbbi eset az volt, amikor Eddie az éjszaka közepén ért haza. Mint kiderült, pókerezni volt. Most sem vagyok mérges, Gabrielt hibáztatni pedig nem is szeretném. Sajnos, ami megtörtént, azt már nem tudjuk semmissé tenni, de képzelem, ő is hogy érezheti magát most. Igyekszem higgadt maradni, ami nem megy egyszerűen. Szükségem van egy kis térre és levegőre. Bármelyik pillanatban jöhet egy orvos, aki tájékoztat minket, de mégis az utcára megyek a folyosó helyett. Jól esik a jód jellegzetes szaga helyett a nem túl kellemes városi levegőt a tüdőmbe szívni. Most még ez is jobb, mint bent tétovázni, ahol azt érzem, a falak csak össze fognak nyomni szép lassan. Egy közeli padhoz lépek, ami az úttest felé néz. Kis ideig csak nézem az elhaladó járműveket, a gyalogosokat és bicikliseket, a buszokat, amik a szemközti megállóban váltják egymást és a járókelőket, akik várják a zebránál a szabad jelzést. Üres fejjel nézek magam elé és emésztgetem a mai nap eseményeit. Hirtelen azt érzem, jól esne lehunyni a szemeimet pár percre és kizárni mindent, ez talán segítene a stressz enyhítésén. De most nem agyalhatok azon, nekem mi lenne jó, amikor Eddie-vel odabent ki tudja, mit csinálnak.

Néhány percnél többet nem is töltök el az utcán, inkább visszamegyek az épületbe. Beérve Gabrielt keresem a folyosón és hamar ki is szúrom a sorstársaink között. Leülök egy mellette lévő üres székre és sóhajtva dőlök hátra.

- Ne haragudj, csak… - nagyot nyelek és megcsóválom a fejem. Csak mi? Azt mégsem mondhatom, hogy a fiam apja felbukkant majd’ tizennyolc év múlva, ráadásul nem is tudja, hogy a fiam apja, mindennek tetejében még el is ütötte őt. Előre dőlök és arcomat a kezeimbe temetve próbálok kis időt nyerni, amíg összeszedem a gondolataimat. Fáradtnak érzem magam, kimerített a mai napból már ennyi is. Amikor felegyenesedem, akkor veszem csak észre, hogy nedves a tenyerem. Kézfejemmel megtörlöm az arcom mindkét oldalt és a továbbiakban minden erőmmel visszatartom a könnyeimet, de a megfelelő szavakat továbbra sem találom.

Amikor végre bemehetek Eddie-hez a műtétje után, támogatni egyelőre nem nagyon tudom, csak szeretnék mellette lenni és tudni minden lélegzetvételéről. Ha vele történne valami, én nem is tudom, mihez kezdenék. A nyilvánvaló sérülésein túlmenően két dolog kezd aggasztani nagyon; Gabriel az új főnöke - ennek a sztorinak nagyon gyorsan pontot kell tenni a végére valahogy - és össze-vissza beszél, mintha nem lenne tisztában a történtekkel. Nem szeretnék kockáztatni, nyugodtabb lennék, ha Dr. Connor ismét vetne egy pillantást Eddie-re. Túl sok olyan műsort láttam, amikor eleinte minden rendben volt látszólag, nem sokkal később pedig kiderült a betegről, hogy semmi sincs rendben. A folyosón nem látom a férfit, Gabriel viszont rögtön a keresésére indul. Látszólag ő is fáradt és kimerült, megviselték a történtek. Mélyet sóhajtok, amikor elhalad előttem, mintha kötelessége lenne segíteni. Nem szeretném marasztalni a továbbiakban, ha lenne valami dolga. Az ajtókeretnek támaszkodva várom meg, amíg visszaérnek mindketten, közben néha a vállam fölött hátranézek Eddie-re.

- Össze-vissza beszél. Az egyik pillanatban még a baleset előtti dolgokról mesélt, aztán azzal sem volt hirtelen tisztában, hogy megsérült - magyarázom Dr. Connornak, amikor végre megpillantom. Nem tudom eldönteni, hogy bent kéne-e maradnom, vagy inkább a folyosón várjak, amíg megvizsgálja a fiamat. Nem akarok lábatlankodni, mégis inkább bent maradok, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy Edide rendben van. Idegesen, a kezeimet tördelve járkálok fel s alá a teremben. Az orvos szerint ez csak a gyógyszerek és az altató hatása továbbra is. Ez valamelyest megnyugtat.

- Köszönöm, doktor úr - mosolygok hálásan Dr. Connorra, de még azért egy picit elidőzöm Eddie ágya mellett. Mielőtt magára hagyom, még egyszer utoljára megszorítom a kezét, aztán lassan elhátrálok tőle. Óvatosan nyitom ki az ajtót, nehogy a legkisebb zaj felriassza. Erre elég kicsi az esély, szerintem most még egy darabig úgy fog aludni, mint a bunda, de sosem lehet elég óvatos az ember. Biztos, ami biztos.

- Pihennie kell csak - tudatom Gabriellel összefoglalva az orvos véleményét. - Tudod, nem kell itt ácsorognod, most már minden rendben lesz remélhetőleg. Ha dolgod van, vagy menned kéne valahova, akkor menj nyugodtan, mi megleszünk - biztosítom róla, bár még én is szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Azonban Gabriel nyúzott arcát látva muszáj hinnem a saját szavaimban. Ha nem itt és most találkoztunk volna, azt mondanám, jó lenne egy következő alkalommal, mondjuk egy kávé mellett beszélgetni egy kicsit, de a helyzetünket tekintve, ez nem lenne a legjobb ötlet. - Ó, még valami - folytatom, mielőtt kimenne a fejemből. - Hallom, Eddie nálad kapott gyakornoki állást - ismétlem a fiam szavait kicsit kérdő hangsúllyal, mert az állapotát elnézve, nem vagyok benne biztos, hogy mindenre száz százalékosan emlékszik. - Ez nem a legjobb ötlet… Nem kéne nálad dolgoznia. - Valószínűleg jobbat nem is találhatna nála, mert okos és kitartó, kreatív és gyorsan tanul. De ha ők ketten több időt töltenének együtt, akkor sort kéne kerítenünk egy olyan beszélgetésre, amire nagyon nem szeretnék időt szánni. Nem is az idő rászánásával lenne a legnagyobb problémám, hanem nem akarom Eddie-t magam ellen fordítani. Nem tudom, Gabriel hogyan reagálna a sokk után, de az az érzésem, hogy ő sem repesne az örömtől, ha kiderülne az igazság. A fiammal a kapcsolatom az utóbbi időben nem olyan zökkenőmentes, mint a lázadó korszaka előtt. Ha megtudná, hogy hazudtam neki az apjáról, az túl nagy árkot vájna kettőnk közé.

A friss levegőn - már ha a manhattani büdös, koszos levegőt lehet annak nevezni - határozottan jót tesz. Sikerül valamelyest rendezni kusza gondolataimat, bár még mindig nehéz felfogni és elfogadni Gabriel jelenlétét. Ezt nem elég néhány perc megemészteni. Számára valószínűleg ez most sokkal könnyebb, mert fogalma sincs róla, hogy Eddie tulajdonképpen az ő fia. Az utcán eltöltött percek után lassan vánszorgok vissza a kórházba. A lábaim, mintha ólomból lennének, ráadásul fáradtnak érzem magam, mintha egy teljes műszakot végigdolgoztam volna megállás nélkül.

A folyosón elég nyomasztó a hangulat. A sok ideges, aggódó arcot elnézve az én átmeneti nyugalmam is szertefoszlik. Ismét tudatosul bennem, hol és miért vagyok. Valamiért kényszert érzek arra, hogy megmagyarázzam az előbbi reakciómat. Belekezdek, de nem jönnek a szavak. Szeretnék őszinte lenni vele, és bárcsak elmondhatnám az igazat, de ennyi év után, ráadásul itt, ilyen körülmények között nem tehetem. Ha eddig nem tudott róla, hogy van egy fia, ezután sem kéne. Eddie is abban a hitben nőtt fel, hogy az apja nagyon régen meghalt. Gabriel kedvessége és türelmessége sokat jelent. Nem is kéne itt lennie már, Eddie jó kezekben van, én is mellette vagyok már. De mégsem tágít. Az egyik szemem sír miatta, mert annak örülnék a legjobban most, ha lezárnánk ezt a történetet és még csak esély sem lenne rá, hogy kiderüljön az igazság, a másik szemem viszont boldogan nevet, mert ha ugyan csak rövid időre is, de évek óta most először nem vagyok teljesen egyedül a problémáimmal.

Feszült csend telepszik ránk a várakozás alatt, egyikünk sem tud, sem pedig akar túl optimista szavakkal dobálózni. De ez ilyenkor így van rendjén, nem? Akkor esik le a kő a szívemről, amikor Eddie ágya mellett ülhetek és hallhatom a hangját. Legalább már itt van és a saját szemeimmel láthatom. Nem éppen úgy, ahogy szeretem - a kócos hajával és a pimasz mosolyával -, ebben a percben viszont be kell érnem ennyivel. Az aggodalmam nem hagy alább, csak amikor Dr. Connor ismét megerősíti, hogy a gyógyszerek hatása alatt áll Eddie, ezért nem tiszta a feje. A legjobb orvosság erre az idő és a pihenés. Fájó szívvel hagyom el a kórtermet, mert számomra ugyan jobb lenne, ha ott időznék és el sem mozdulnék, az ő gyógyulásának az tesz jobbat, ha magára hagyom. És most ő az első.

Gabriel továbbra is itt szobrozik a folyosón. Szeretném levenni a felelősséget a válláról, mert már így is tovább maradt, mint kellett volna. Eddie az én felelősségem volt eddig is és ezután is így lesz. A szüleimmel felváltva leszünk mellette, bár őket ismerve, amint meghallják a rossz híreket, mindketten egyszerre dobnak el mindent, pattannak taxiba és addig el nem mozdulnak innen, amíg ki nem dobják őket. Egy bólintással jelzem, hogy értem. Nem akarom túl erőszakosan elhajtani; ez minden józan ésszel rendelkező emberben némi gyanút keltene, nem? Vagy csak én komplikálom túl? Nehéz most megtalálnom az egészséges egyensúlyt. Az viszont száz százalék, hogy Eddie nem dolgozhat neki. Bebizonyosodott a mai napon, hogy milyen kicsi is a világ, a baleset pedig egyenesen a sors fricskája a szememben, ennél több közük nem lehet egymáshoz. Ki van zárva.

- Nem erről van szó. Elhiszem, hogy szuper a cég, efelől semmi kétségem. - Más körülmények között összetenném a két kezem, amiért Eddie bejutott egy ilyen helyre. Gabrielnek már régen is megvoltak a nagyratörő tervei, céltudatos volt, tudta, mit akar elérni. És látszólag el is érte. Elég végignézni rajta; ránézésre is márkás ruhák, kifogástalan frizura, tökéletes megjelenés, ami egy vagyonba kerülhet. Ismerve a hátterét kőkemény munkával érte el mindezt. Ha Eddie olyan ember mellett tanulhatna valamit, aki csak egy kicsit is át tudna neki adni ebből a szemléletből, a kitartásból és akaratból, már megérte volna azt a rengeteg áldozatot, amit az évek során meg kellett hoznom. Csak a körülmények koránt sem ideálisak. - De ott az iskola, a zenekari próbák, mellette van már munkája… - sorolom az érveimet, amik csak az eszembe jutnak, hogy minél meggyőzőbbnek tűnjek. - Nem akarom, hogy ez a gyakornoki állás a tanulás rovására menjen. - Természetesen felmondhatna a mostani munkahelyén, ami annyira nem is fizet jól, és nem is lehet rá karriert építeni. De valahogy szét kell őket választani, és ha máshogy nem megy, akkor ez az egy lehetőségem van rá. - Gondolom még nem írt alá semmit, vagy már igen? Ezek csak papírok, bármikor lehet rajtuk módosítani. - Nem mozgok olyan otthonosan a szerződések és egyéb adminisztrációs ügyek világában, ennyit még én is tudok. Egy-két tollvonás kérdése minden. - Ettől függetlenül egy kávét, azt hiszem, jól esne.

A szigorú orvosi utasításnak eleget téve magára hagyom Eddie, hadd pihenjen. Össze kell szednie magát minél előbb, hogy ismét talpra állhasson. Sokszor azt kívánom, bárcsak kinőné végre ezt a kamaszkort és kicsit lenyugodna, de ennyire kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek látva pont az ellenkezőjét kívánom; csak nyerje vissza az erejét és bosszantson fel megint valamivel, mert akkor legalább tudni fogom, hogy minden rendben.

A tetteim következményekkel járnak, még akkor is, ha majdnem tizennyolc év eltelt már. Nem tartom magam rossz embernek, szándékosan soha nem ártanék senkinek. Most mégis úgy vág vissza a sors, mintha büntetést érdemelnék - ami talán így is van, hiába a jószándék vezérelt, amikor eldöntöttem, hogy titokban tartom a terhességet. Szeretném elkerülni a következményekkel való találkozást és Eddie haragját. Nem is tudom, Gabrieltől milyen reakcióra számíthatnék. Soha nem akart gyereket, kétlem, hogy ez mostanra változott volna. Annyira határozottan volt ezzel kapcsolatban már régen is, teljesen eltökélte magát az álláspontja mellett. Nem akartam a nyakába varrni egy gyereket, akit nem akart. Ráadásul olyan fiatalok voltunk, még előttünk állt az egész élet. Ha tizennyolc évesen tervekkel lépsz ki érettségi után a középiskola kapuján és kiderül, hogy hamarosan egy éhes szájat kell majd valahogy etetned, az keresztbe vág minden korábbi elképzelésedet.

- Rendben, köszönöm - hagyom rá egy kurta bólintással, és ezúttal lezártnak tekintem a témát mostanra. Ha túl erőszakosan tiltakoznék továbbra is, az még kellemetlenebb helyzetbe sodorna minket. Belül természetesen tovább tépelődöm és már azon agyalok, Eddie-nek hogyan fogok érvelni. Még minimum egy-két napom lesz ezt kitalálni, amíg megfigyelés alatt tartják, utána ki tudja, mennyi idő lesz, mire a gyógyultnak tekintik és a lakásból is ki merem egyáltalán engedni egyedül. Mindenesetre, ha egyedül nem találok ki valamilyen megoldást, a szüleim roppant kreatívak tudnak lenni, rájuk számíthatok.

Csöndben követem a folyosón Gabrielt, közben én is figyelem a kihelyezett jelzéseket, hogy biztosan jó irányba haladjunk. A büfé nincs tele, van bőven választék asztalok terén. Az ellentétes sarokban lévő magányosan álldogálót választom ki, és úgy helyzkedem, hogy rálássak a folyosóra biztos, ami biztos alapon. Közelebb húznám magam, hogy kényelmesen el tudjak helyezkedni, de a mozdulat félbemarad, amikor Gabriel kérdése megüti a fülemet. Egy pillanatra a lélegzetem is elakad, viszont az elmúlt órákat tekintve most először kúszik őszinte mosoly az arcomra.

- Igen, feketén, egy cukorral. Még mindig. - És ez a szokásom valószínűleg már nem is fog változni. Meglep, hogy ennyi év után még emlékszik rá. Türelmesen megvárom, amíg visszaér, addig csak egy kicsit a gondolataimban elveszve a gimis éveinken merengek. - Köszönöm - hálálom meg az erős feketét, ami remélhetőleg egy kis életet fog lehelni belém hamarosan. - Szóval saját cég. Ezek szerint elérted, amit akartál - mosolyodom el elismerősen a gőzölgő kávé felett. - Ráadásul, ha még gyakornokot is tudtok alkalmazni, akkor nem is olyan pici a cég, jól gondolom?  

Lelkesen veszem át a csészét a koffein gyors hatásában reménykedve. Sosem az élvezet miatt ittam a kávét, inkább az extra löket miatt sóvárogtam utána régen, az évek során meg már egyszerű rutinná nőtte ki magát. A kis zacskót megrázogatom, hogy biztosan ne szóródjon ki belőle semennyi, amikor kinyitom azt, majd beleöntöm a curkot a kávéba és lassan kevergetni kezdem. Pontosan emlékszem, mennyire nem fért soha Gabriel fejébe, hogy lehet cukorral inni a kávét. Számára legalább olyan kínzás volt nézni, ahogy feljavítom a feketét, mint nekem minden nélkül meginni.

Őszintén érdekel, mi történt vele, amióta elváltak útjaink, mert azóta semmit nem hallottam róla. Mindig többet akart annál, ami éppen megadatott neki, ez hajtotta, ki akart törni abból a közegből, amibe akaratunk ellenére kerültünk. Sejtettem, hogy lehetetlen lesz őt megállítani, ha a fejébe vesz valamit és addig megy, amíg el nem éri a célját. Többet és jobbat akart, mint amit neki nyújtani tudtak. Mindig csodáltam a kitartásáért, azt hiszem, pont az ő hozzáállása miatt kezdtem én is komolyabban tervezgetni. Mellette elhittem, hogy eltökéltséggel és kemény munkával bármit elérhet az ember. Annyira hitt benne, hogy én is elhittem. A terhességem viszont mindent megváltoztatott; egy pillanat alatt szertefoszlott minden, ami a fejemben létezett, a céljaim, a remény egy jobb életre egyre távolabb kerültek tőlem, míg végleg elengedtem. Eddie került fókuszba, ő lett a prioritásom, azt kellett szem előtt tartanom, hogy neki mi jó. A szüleim sokat segítettek, mégsem hagyhattam rájuk Eddie-t. Ha beiratkoztam volna az egyetemre, nem tudtam volna elég időt szentelni a fiamnak. Idővel jobb munkám lett volna, egy-két diplomával a kezemben biztosabb megélhetést tudnék neki biztosítani, nem egy bronxi másfél szobás albérletben kéne élnünk, de azt éreztem, nem tudnám a kettőt együtt csinálni. Döntenem kellett, és habozás nélkül mondtam le mindenről. Egy percig sem bánom, mert imádom Eddie-t, ettől függetlenül viszont néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha másként döntök. Most, Gabrielt látva és a sikereit hallva ismét ezen gondolkodom. Irigykedem, amiért elérte, amiben hitt és amit annyira hangoztatott már régen is.

- Cégcsoport, hűha - mosolyodom el elismerően. - Megérdemled. - Őszintén örülök a sikereinek, amiket az évek során elért. Ha valaki, hát akkor ő tudja, milyen a nulláról felépíteni valamit. A mosolyom akkor tűnik el igazán az arcomról, amikor rám terelődik a téma. Sajnos nem, velem nem volt olyan kegyes a sors, mint vele. A munkám során rengeteg gazdag emberrel találkozom, akiknek még az én egész éves fizetésem is aprópénz. A legdrágább márkás ruháikat akasztják a szekrényekbe, a fürdőszobát rendszerint telerakják a minőségi kenceficéikkel. Ha magam miatt nem is, Eddie miatt örülnék, ha csak egy kicsit is megtapasztalhatnám, milyen nem aggódni az anyagiak miatt. Neki sem kéne abban a kávézóban dolgoznia - vagy legalábbis nem a pénz miatt kéne, hanem legfeljebb azért, hogy tanuljon némi felelősségtudatot. Nem szeretek ezekről beszélni, Gabriel helyzetét hallgatva meg aztán pláne kellemetlen lenne. Most már két teljesen különböző világban élünk, és az enyém nem tartogat annyi sikersztorit, mint az övé.

- Tényleg nem egyszerű - bólintok sóhajtva. - Azt hiszem, elértünk abba az időszakba, hogy bármit mondok neki, meg se hallja, vagy szándékosan nem foglalkozik vele - nevetgélek a kamaszkor szépségein. Én is voltam ennyi idős, vele ellentétben nekem viszont hamar fel kellett nőnöm, miután pozitív lett az a bizonyos teszt. - Igen, nagyon okos. Ösztöndíjjal tanul a Trinityben, és már azt is tudja, hova akar menni egyetemre. - Ezt a fajta céltudatosságot, azt hiszem, az apjától örökölte. - Szinte kész felnőtt; pislogok kettőt és már a diplomáját veszi át - sóhajtok a székemben hátradőlve. Nagyon gyorsan elmentek az évek. Úgy emlékszem az első lépéseire, az első szavaira, mintha csak tegnap történt volna mindez.

- Ha itt van a központotok, akkor a városban laksz? - kérdezem visszautalva a korábbira, ami csak most jutott el igazán az agyamig. És ismét bekapcsolt a pánik gomb, ami miatt megint azon kattog az agyam, hogy tudnám kettejüket minél távolabb tartani egymástól.

Itt ülni vele szemben több szempont miatt sem egyszerű; az emlékek és a közös múlt képei egymás után villannak be, másrészt a titkom óriási súlyt pakol a mellkasomra. Jó lenne a régi időkön elmélázni, felidézni a sok vidám percet, amit együtt töltöttünk. Talán csak tizennyolc évet késtünk ezzel.

A kávé határozottan rosszabb az otthoninál is, még a cukor sem menti meg. A kellemetlen utóíz ellenére is tovább kortyolom, de csak kis adagokban.

Őszintén örülök a sikereinek. Ha valaki ennyit hajt valamiért, amennyit ő is tette, akkor megérdemli, hogy a kemény munka kifizetődjön. Egy kis belső hang elismerően csiripel bennem és megerősít, hogy jó döntés volt nem szólni neki a terhességről. Így boldogan élhette az életét és felépíthette azt a birodalmat, amit ma a magáénak tudhat és a nevét viseli.

- Gabriel… - sóhajtok halkan, finoman csóválva a fejemet. Nem tudom, hogy ezt most csak udvariasságból mondja, vagy tényleg így gondolja. - Csakis magadnak lehetsz érte hálás. Te tanultál és dolgoztál annyit, hogy ezt elérd. - Én csupán elengedtem a kezét, a többi mind rajta állt. Kellemetlen érzés tör rám attól, hogy erről beszélünk. Azt az ürességet és a tátongó lyukat érzem belül, amit az utolsó találkozásunknál és a búcsúnál is. Tekintetem az asztalra siklik, most nem tudok a szemeibe nézni. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki ilyen és ennyi érzelmet váltott ki belőlem valaha. És most itt ülünk, és ennyi év elteltével is minden vele kapcsolatos érzést sokkal intenzívebben élek meg, mint máskor. Mérges vagyok magamra emiatt, de igyekszem a kimerültségre és a mai napra fogni. Talán érzékenyebb vagyok most Eddie miatt is.

Pontosan tudom, miért nem tartottuk a kapcsolatot. Ő élte a saját, látszólag tökéletes életét, én pedig nem akartam a fiamnak egy olyan apát, aki nem akarja őt. Ezúttal nem reagálok, inkább megtartom magamnak ezeket a gondolatokat, amíg Eddie-re nem terelődik a téma.

- Büszke vagyok, jó gyerek, de azért nem egy szent - húzom el kissé a számat. - És a rossz társaság sem áll annyira messze tőle, csak abban bízom, hogy több esze van annál, mintsem hogy belekeveredjen valami hülyeségbe. - Első sorban Bill áll az aggodalmam fókuszában. Idősebb Eddie-nél, nem is értem, miért barátkozik vele, ráadásul még a szeme sem áll jól. Ha valamivel kapcsolatban mindig is jók voltak a megérzéseim, akkor azok az emberek. Ez a Bill pedig nem olyan fickó, akit szeretnék Eddie közelében tudni. Nem tilthatom meg a fiamnak, hogy beszélgessen másokkal a házban vagy barátokat szerezzen. El sem tilthatom az ismerőseitől, főleg egy olyan korszakában, amikor direkt az ellentétét csinálja leginkább annak, amit kérek. Nem tudom rajta tartani egész álló nap a szememet, meg kell benne annyira bíznom, hogy szép lassan elengedem a kezét, mert már szinte felnőtt. Fog hülyeséget csinálni még, efelől nincs kétségem, csak abban bízom, hogy az a hülyeség nem valami Billhez köthető botlás lesz, hanem valami olyan, ami kell a felnőtté váláshoz.

- És most pont itt vagy - jegyzem meg inkább magamnak sóhajtva. A kávéskanállal babrálok, pedig már rég elkevertem a cukrot. Pótcselekvés, valamivel le kell kötnöm magam, amíg sikerült a fejemben lévő keszekuszaságot nagyjából rendszereznem. - Nagyon úgy hangzik, hogy mindened megvan, amire vágytál - pillantok fel rá végül halványan mosolyogva. Gabriel jó ember, ő megérdemli, hogy meglegyen mindene. Amióta megláttam a folyosón, talán most nézem meg először igazán. Ennyi év után is, még a borosta alatt is látom azt a kamasz fiút, aki anno teljesen levett a lábamról a csibészes mosolyával, a kisugárzásával, a nevetésével és a határozottságával. Annyira magabiztos és megnyerő volt már akkor is, képtelenség volt nem a közelében lenni. Mellette éreztem igazán jól magam, ha a kezét fogtam, pillangók cikáztak a gyomromban fáradhatatlanul. Vele olyan intenzíven éltem meg minden pillanatot… olyan felszabadultság kerített hatalmába, amit talán azóta sem éreztem. Most néhány másodpercre megint annak a kamasz lánynak érzem magam, aki pontosan tudta, mit akar az élettől. Amikor észbe kapok és eljut a tudatomig, hogy már elég régóta bámulom szótlanul, hirtelen lesütöm a tekintetem és kicsit közelebb húzom magamhoz a csészét. Még kínosabbá teszi a helyzetet, hogy a korábbi mosolyom ebben a pillanatban is ott bujkál ajkaim sarkában. - Ne haragudj - kérek bocsánatot egyre szélesedő mosollyal. - Csak még mindig kicsit nehéz elhinnem, hogy pont itt, pont most, pont így találkozunk.

Nem érzem, hogy sok közöm lenne Gabriel sikereihez. Az ő elszántsága és az ő céljai voltak azok, amik vitték előre. Én csupán nem tartottam vissza. Szerettem volna látni, ahogy fejlődik és lépésről lépésre megvalósítja, amit akart. Szerettem volna ott lenni az első igazi sikerénél, szerettem volna a diplomaosztóján ott ülni sorok között. Szerettem volna születésnapokat, a karácsonyokat együtt ünnepelni, vasárnap sokáig ágyban maradni, reggelente az arcán a fintort nézni, miközben cukrot rakok a kávémba. De az élet közbeszólt, mi pedig külön utakon folytattuk.

- Örülök, ha így gondolod. - Ha csak egy picit is hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy Gabriel az az ember lehessen ma, aki itt ül velem szemben, és magáénak tudhasson egy sikeres vállalkozást, ha tényleg egy minimális szerepem is volt abban, hogy azt az életet élhesse, amire annyira vágyott, amiről álmodozott, akkor megérte őt elengedni. A lehetőségei adottak voltak, a képességei sosem voltak vitásak.

- Ez biztos - értek egyet őszinte mosollyal az arcomon. Eddie kiemelkedik a korosztályából, sokkal intelligensebb a legtöbbjüknél, és csodák csodájára, néha még használni is képes az eszét. Természetesen neki is megvannak a stiklijei, a rossz szokásai és néha nem fér a fejembe, hogy lehet még mindig ennyire gyerek. De talán csak azért gondolom így, mert nekem az ő korában nagyon gyorsan fel kellett nőnöm. Nem volt lehetőségem és alkalmam sokáig élvezni a fiatal éveimet, az én időmet a bulizás, a barátokkal lógás, az ivás és a hobbik helyett Eddie töltötte ki. Azt hittem, az a kilenc hónap elég lesz felnőni. Kimondva ez rengeteg idő, de ott és akkor nagyon gyorsan elrepült. És nem, nem volt elég felkészülni. Ha a szüleim nem segítenek minden lépésben, akkor valószínűleg még annyit sem tudnék nyújtani neki, mint amennyit ma tudok. Ez sem túl sok, nem vet fel minket a pénz úgy, mint az iskolatársait, nem olyan körülmények között lakunk, mint azok, akikkel barátkozik. De lehetne sokkal rosszabb is. Amikor az apjára terelődik a téma, hirtelen levegőt is elfelejtek venni. Összeszorul a gyomrom attól, hogy mindkettőjüknek hazudtam; Eddie halottnak hiszi az apját, Gabrielnek halványlila gőze sincs arról, hogy nemrég a saját fiát gázolta el. Folyamatosan győzködöm magam és azt mantrázom, hogy igenis, jó döntést hoztam, de ahogy itt ülünk, egyre kevésbé hiszem el. - Az apja nincs a képben - válaszolom tömören. Nem szeretnék erről többet beszélni. Attól tartok, ha tovább feszegetjük ezt a témát, valami olyat mondanék, amit már nem lehet visszaszívni.

A múltban elmerülve és kicsit magamban nosztalgiázva a kelleténél tovább időzik el a tekintetem Gabriel vonásain; a helyes fiúból egy igazán jóképű férfi vált. A hangos telefoncsörgés lerángat a földre és pillanatok alatt elhessegeti minden múltba visszanyúló gondolatomat. Ez viszont eszembe juttatja, hogy nekem is meg kéne ejtenem egy kellemetlen telefonhívást és közölnöm kell a szüleimmel a rossz hírt. Eddie az egy szem unokájuk, ők legalább annyira bármit megtennének érte, mint én.

- Persze, nyugodtan, én még úgyis rá akartam nézni Eddie-re - bólogatok hevesen, majd kiiszom a kávém maradékát. - A régit? - kérdezem összevont szemöldökkel, de nem tudom leplezni a mosolyomat. - Hát, azt már tényleg hiába. Van egy papírod, vagy mondjam?