- Ó, ez nem igaz. Gyerünk már! - ingerültségemben belerúgok egy kisebbet a bejárati ajtóba, mert már hosszú percek óta próbálgatom sorra a kulcsaimat, és egyik sem passzol bele a zárba. Egyáltalán mi a fenének van ennyi kulcsom? Lakáskulcs, az iskolai szerkesztőség és a tárolóm kulcsa, a zenekar próbatermének kulcsa, a többi... jelenleg nem is emlékszem... Ez már így is éppen elég. Kezdek kételkedni benne, hogy jó ajtónál ácsorgok-e, amikor egyszer csak csoda történik, és végre sikerül bejutni a lakásba. Hála az égnek!

Az okos dolog az volna, ha a legnagyobb kussban elvonulnék a szobámba, és ma már nem adnék ki többet egyetlen hangot sem, hisz ha egyáltalán van akkora mázlim, hogy az eddigi műsorszámmal nem vertem fel anyámat, nem kéne kísérteni tovább a sorsot. Tudta, hogy ma bulizni megyek a haverjaimmal, tekintve, hogy csupán néhány napja töltöttem be a tizenhetedik életévemet, amit természetesen meg kellett ünnepelni. Ám a gond az, hogy megígértem, hogy nem maradok túl sokáig, ehhez képest már elmúlt hajnali kettő is. Csak remélhetem, hogy a munkában eléggé kidőlt ahhoz, hogy mostanra már rég az igazak álmát aludja. Ellenkező esetben, amilyen aggodalmaskodó néha, örülhetek, ha még nem hívta fel a rendőrséget, és jelentette be az eltűnésemet. Jó, ez azért túlzás, meg alap esetben tényleg próbálok nem plusz fejfájást okozni neki, de Jake négy-öt koktélja után, amikbe isten tudja, mit kevert, kicsit kevésbé érdekel az ilyesmi. És ami azt illeti, farkaséhes vagyok, éhesen pedig utálok lefeküdni, ezért a szobám helyett a konyhába indulok meg, hogy szendvicset készítsek magamnak.

Kenyér, majonéz, sonka... már elkezdem összeszedni a hozzávalókat, amikor a pultról felnézve hirtelen anyámat pillantom meg az ajtóban. Meglepettségemben gyorsan hátrálok is egy lépést. - Basszus! Megijesztettél, anya. Öhm... bocs, ha felébresztettelek, csak éhes voltam, de mindjárt elhúzok a szobámba, és nem csinálok több zajt - ígérem meg és szabadkozom is egyben feltartott kezekkel. És ebben a pillanatban csörögni kezd a telefonom. Mégis ki a fene keresne még ilyenkor? Benyúlok a zsebembe a készülékért, hogy megnézzem, de azzal együtt véletlenül kirántom belőle azt a szép kis köteg pénzt is, amit ma este pókeren nyertem el a többiektől. Bár az összeg még nem is olyan nagy, mint általában, nem játszottunk ma túl nagy tétekben, de így is összejött több, mint háromszáz dolcsi, többségében huszasokban. És most az egész a lábam mellett hever a földön. Kapkodva nyúlok le érte, és tuszkolom vissza a korábbi helyére. Bár gondolom, már teljességgel képtelenség, hogy anyám nem vette észre a dolgot. Ennek ellenére úgy nyomom ki a hívást a telefonon, és teszem el azt is, mintha mi sem történt volna.

Anyám egy pillanatra a frászt hozza rám, ahogy csak áll ott az ajtóban, mint egy szellem, de aztán zavartalanul folytatom tovább a szendvics készítését. Kést veszek elő, elkezdem megvajazni az egyik szelet kenyeret, közben egy falat sonkát nyomok a számba, amin kicsit elnyammogok. Őszintén szólva épp elég, hogy késő van, fáradt vagyok, nem volna túl kellemes, ha ennek tetejében éhesen kellene szembenéznem anyám haragjával. Mert elég csak egy pillantás felé, meg sem kell szólalnia, hogy levegyem, ez a helyzet. Haragszik rám. Amúgy is tudhattam volna, hogy ez lesz. De nem tehetek róla, hogy így elszaladt az este, főleg, hogy volt közben egy kis képszakadás is, amire kevésbé emlékszem. És amiről nyilvánvalóan okosabb nem beszélnem. Éppen felkészülök a fájdalmas szóáradatra, ami a “mivel” indítást követheti majd, és próbálnék legalább annyira tiszteletteljes lenni, hogy legalább a szavába csipogó telefonomat kinyomjam, de a zsebemből kiesik a mai nyereményem, anya pedig két tized másodperc alatt átmegy házisárkányba, ami egész biztosan nem csak az én fülemet sérti, de nagy eséllyel a szomszédokat is kiugrasztja álmaikból.

- Pénz? - kérdezek vissza költőien egy vállvonással. Mégis minek néz ki? - Kiraboltam? Úristen, anya, léci nyugodj le, semmi ilyet nem csináltam. Tényleg kinéznéd belőlem? - nézek rá fintorogva. Nyilán nem mondhatom, hogy soha életemben semmi illegálisat nem tettem, de annál azért több ész szorult belém, hogy fegyverrel fenyegessek másokat, vagy betörjek valahová. Követem a pénzem útját a pultra, nem tetszik, hogy elvette tőlem, bár, ha szüksége volna rá, szívesen neki adnám, csak ez így nem fair.

- Tudom, hogy kicsit később értem haza, mint ígértem, bocsánat, de nem szándékosan, csak elszaladt az idő... - próbálok kicsit visszavenni, mert tudom, hogy ebből nem fogok egykönnyen kimászni, ha leállok vitatkozni anyámmal. - De ez csak pénz, max háromszáz dolcsi, mégsem ugyanaz, mintha egy zacskó drog esett volna ki a zsebemből. Szóval nem értem, miért lettél emiatt ennyire ideges? - vonok vállat, aztán közelebb húzom a másik szelet kenyeret is, hogy megkenjem, végül egy paradicsomot vágok kettőbe, és kezdeném felszeletelni, mikor újra felnézek rá. - Te is tudod, hogy dolgozom, és gyűjtögetek. Már több, mint egy hónapja dolgozom abban a hülye fagyizóban... Bár ha minden igaz, jövőhéttől végre áttesznek a kávézóba. Ott legalább nincs tele óvodásokkal - sóhajtok frusztráltan.  

Mi a franc, Halloween van? Anya egyik percben még azért hozza rám a frászt, mert csak úgy felbukkan a konyhaajtóban, hangtalanul, mint egy szellem, aztán két percen belül szabályosan házisárkánnyá változik. - Jézusom... - motyogom az orrom alatt, a szemeimet forgatva, mikor a teljes nevemen szólít. Minek ekkora drámát csinálni pár óra késésből? Nevetséges! - Egek, ehhez nem vagyok elég józan - dünnyögöm ezt is csupán az orrom alatt, remélhetőleg nem olyan hangerővel, hogy hallja is, de ezt most igazából nem tudom felmérni. Enyhén lüktet a fejem, fáradt és éhes vagyok, és tényleg csak egy nyavalyás szendvicset szeredtem volna csinálni magamnak, mielőtt holnap délig eltűnnék a szobám négy nyomorult fala között. Hát ez komolyan ekkora kérés volna?

- Tudod, hol voltam – nyomom meg az első szót. Hisz függetlenül attól, hogy nem érkeztem meg a kiszabott időn belül, tudta, hogy Tommyékhoz mentem bulizni. Nem titkolóztam. Ebben nem. El szoktam mondani, hová megyek, mit csinálok. Legfeljebb, ha Billnek intézek ezt-azt, szoktam ködösíteni, de akkor is mindig igyekszem eleget mondani - és épp csak annyit – hogy ne kelljen idegeskednie miattam. Ezt most totál felfújja. - Jól éreztük magunkat, elszaladt az idő. Veled még sosem történt ilyen? A zene hangos volt, gondolom csak nem hallottam, hogy csörög a telefon, nem vettem észre, hogy hívtál - vonok vállat. Pontosabban nem emlékszem rá. Az sincs kizárva, hogy a dzsekimben maradt a mobilom, azt meg ledobtam valahová egy időre, mert melegem volt. Oké, hogy elvben mi tinik össze vagyunk nőve a telóinkkal, de gyakorlatban mind kibírunk pár órát nélküle is.

- Jaj, anya! Most komolyan ekkora ügyet kell csinálni egy-két óra késésből és 300 dolcsiból? Ráadásul az éjszaka közepén. Mégis mit szeretnél, mit mondjak? - Ha már a bocsánatkérés nem volt megfelelő, sem elegendő. A másik varázsszó itt aligha segíthet. - Mondom, hogy csak elszaladt velünk az idő. Nem mintha minden nap hajnalban járnék haza... – veszek egy mély levegőt, és erőt veszek magamon, hogy ne forgassam a szemeimet. Még a végén kiprovokálnék vele egy nyaklevest is. Bár, ha attól anya jobban érzi magát, és lehiggadna kicsit, lehet megérné megkockáztatni.

- Hogy mi van??! Neeem, ezt nem gondolhatod komolyan. Élvezi a halál! - morgom az utolsó szavakat bosszúsan még a gondolattól is. Nem is a nagyival van igazán problémám, inkább a bogaras barátnőivel, akiktől szabályosan kiver a víz, meg a rém unalmas istentisztelettel. Ennél tényleg még a pofon is jobb volna.

- Te most komolyan ennyire számontartod, hogy mennyit keresek? Minden egyes munkámmal? Mert azt kétlem - ingatom a fejemet hitetlenkedve. Hisz a fagyizó mellett néha pénzért korrepetálok, kutyát sétáltatok, árufeltöltök, vagy ami épp jön. Nyilván az egyéb mellékesekről nem tud, és persze a felsoroltakból nem egyszerű ennyi pénzt összegyűjteni, de nem teljesen képtelenség. - Ha annyira tudni akarod, pókeren nyertem - árulom el végül egy lemondó sóhajjal, mert látom rajta, hogy úgysem hagy békén, amíg ki nem szedi belőlem az igazat. Én meg ehhez a vitához túl fáradt és elnyúzott vagyok már.

- Szóval most már az is baj, hogy eszem? Jó, mindegy, akkor megyek és éhenhalok - vonok vállat ingerülten, és megindulok a szobám felé. Legközelebb már azzal is problémája lesz, hogy lélegzem? Megfulladni pedig nem terveztem mostanában...

Jesszus, a nőnek tuti denevér hallása van. És nyilván a beszédhangjával is képes volna megütni azt a magas frekvenciát, amivel azok egymás között kommunikálnak, de legalábbis igencsak megközelíti azt, amikor meghökkenve visszakérdez. - Basszus, ne már, anya! Komolyan muszáj ezt éppen most? Van már legalább, mittudomén, hajnali két-három óra. Te nem vagy álmos? - ingatom a fejem, és közben egyelőre még igyekszem a szendvicsem összeállítására koncentrálni. Muszáj ennem valamit. Egyrészt tényleg éhes vagyok, másrészt meg jó volna nagyon gyorsan kijózanodni teljesen, mert így nem igazán fog jól alakulni ez a kései traccsparti.

- Anyaaaa, tizenhét vagyok. Ebben a korban mindenki ezt csinálja. Ne mondd már, hogy te sosem próbáltad az alkoholt, mikor ennyi idős voltál. Tuti engem is úgy hoztatok össze - teszem hozzá kicsit halkabban, aztán röhögök is röviden a saját megállapításomon. De komolyan, ne legyen már ilyen álszent!

- Amit ciki lenne elmondani? Ja igen, múlt héten kiraboltam egy bankot, két napja meg kinyírtam valakit egy adag heroinért... Ilyesmire gondoltál? - forgatom a szemeimet. - Itt vagyok, egyben vagyok, és nem öltem meg senkit, a többit meg komolyan nem kéne így felfújni - ingatom a fejemet, majd elvégzem az utolsó simításokat is a hajnali uzsonnámon. Na de témánál is vagyunk, hisz visszakanyarodtunk ahhoz, hogy ebben a korban ő már velem volt terhes. Amúgy ez tök szívás lehetett. Én el sem tudom képzelni, mit kezdenék egy gyerekkel, ha most hirtelen kiderülne, hogy apa leszek. Bakker, remélem, mindig rendesen védekeztünk Jessicával

- Hát ez csodálatos! Jó, hogy nem küldesz rögtön javítóintézetbe, csak mert egyszer az életben később értem haza, és alkoholt mertem inni, MINT MINDEN MÁS NORMÁLIS TIZENÉVES - tárom szét a karomat. Miért? Miért kell ilyenekkel fárasztania most? Csak ezt a kurva szendvicset akartam, és elmenni aludni. Olyan nagy kérés lenne? - De értem én, hogy ez milyen kiváló lehetőség neked arra, hogy lepasszolj végre, és megszabadulj tőlem, szóval tök mindegy! - Nem, igazából nem mindegy. A hátam közepére sem kívánom a nagyi bibliaóráit. A hideg futkos a hátamon a gondolatra is. De ha anya egyszer eldöntötte, hogy ez lesz, úgysem tehetek ellene, nem igaz? Amúgy meg ha már kiszabta a büntetést, akár tudhatja is, hogy mi történt. Vagy hát egy pillanatra azt gondolom, abból nagyobb baj már nem lehet, ha kinyögöm, honnan a pénz, hátha hamarabb leszáll rólam, de persze tévedtem.

- Istenem, nem azt mondom, hogy beültem egy kaszinóba szerencsejátékozni. Csak néhány iskolatárssal leültünk kártyázni, ennyi. - Akármilyen éhes vagyok, lassan az étvágyam is elmegy ettől az egésztől. Főleg miután, úgy tűnik, már a kaját is sajnálja tőlem. Hagyom is a szendvicset, nem akarok már mást, csak visszavonulni a szobámba. De anyám ebben is megakadályoz. Felvont szemöldökkel fordulok vissza felé, és pillantok le rá, amikor elkapja a karomat.

- Nem kell megdicsérni, de mondjuk, ha hagynál végre aludni menni, azt megköszönném - pillantok le rá morcosan. - Értem, hogy ideges voltál, aggódtál meg minden, de most már itt vagyok, élek, nem sérültem meg, ez nem elég? - teszem hozzá némileg lágyabban, békítő szándékkal. Vagy olyasmi.

Nem ez a célom, de úgy tűnik, mindennel, ami elhagyja a szám, csak egyre inkább feldühítem anyámat, és vágom magam alatt a fát. Pedig tényleg csak annyit szerettem volna, hogy néhány falat legyűrése után hadd vonuljak vissza a szobámba, és zuhanjak bele az ágyamba. De ehelyett végtelen hosszúra nyúlik ez a beszélgetés. Vitatkozás inkább. Amire szerintem egyikünknek sincs most szüksége. Nem tudom, anyám ezt miért nem tudja belátni? Ha minden áron le akarja szedni a fejemet - és előfordulat, hogy erre meg is van minden oka -, vagy esetleg némi észt verni bele, nem volna sokkal egyszerűbb reggel, józanon, egy-egy kávé után? De szerintem - ha nem is az alkohol miatt, hanem mondjuk a több órányi tök felesleges idegeskedés és álmatlanság miatt - ő pont annyira nem beszámítható most, mint én, és nem gondolkodik tisztán. Kezdem érezni, hogy mindketten jobban járunk, ha engedek neki, csak őszintén szólva már azt sem tudom, ezt hogyan kéne kiviteleznem? Egyrészt a fáradtság és az éhség kicsit ingerültté tesz, másrészt komolyan bármit mondok, úgyis kiforgatja. Lehet az a kulcs, hogy inkább csak fogjam be a számat? Amikor ismét a fejemhez vágja, hogy nem küldtem neki életjelet, holott már elmondtam neki, hogy ez nem volt szándékos, először inkább csak bűnbánóan megvakargatom a tarkómat, majd sóhajtok egy kisebbet, ezzel is időt nyerve, hogy mielőtt újra megszólalnék, alaposabban végig gondoljam, mit is válaszoljak.

- Oké. Igazad van. Meggondolatlanság volt... Tényleg sajnálom. Legközelebb jobban figyelek az időre is, meg a telómra is. - És próbálom ezt most legalább valamennyire valóban komolyan is gondolni, mert ha nem így lenne, ha csak azért ígérgetnék ilyeneket, hogy lerázzam - ami amúgy szintén igaz – azt úgyis kiszúrná, és csak még jobban felhúzná magát.

Elfojtok egy ideges röhögést, mikor rám szól, hogy vigyázzak a számra, és egy mozdulattal be is húzom a képzeletbeli cipzárt a nagy pofámon. Bár az, hogy ez a téma ilyen érzékenyen érinti anyámat, csak még inkább meggyőz arról, hogy egy hasonlóan felelőtlen tini bulizás közben történt a fogantatásom. Ezt persze most eszemben sincs tovább firtatni. A következő heteim amúgy is egyértelműen el vannak cseszve már, ha büntetésből a nagyihoz akar száműzni. Még képes, és tényleg lepasszolna akár egy egész évre, vagy rám hívja a zsarukat, és javítóba küld. Lehet, hogy ezzel ő még nincs egészen tisztában, de a zsernyákok, ha nagyon akarnak, sajnos tuti találhatnának valamit ellenem, amivel bent is tarthatnak ott. Basszus! De anya biztos élvezné a szabadságot. Végül is legalább ő boldog lehetne, így tizenhét év után, nem?

- Bill? Hogy a fenébe jön ide Bill? Neki ehhez semmi köze! - Ehhez tényleg nincs. - Nem vesz rá semmire. Csak haverok vagyunk, ennyi – vonok vállat. Bakker, ebbe most tényleg nem akarok belemenni. Nagyon nem. Mert ha anyám csak a felét megneszeli az igazságnak... Fogalmazzunk úgy, hogy annak kurvára nem lesz jó vége. És lehet, hogy a feltételezése nem mind totál baromság, hogy Bill hajlamos néha ugráltatni, de jóval többért köszönettel tartozom neki, mint anyám azt el tudná képzelni. Ha nincs Bill, már én sem lennék, szó szerint megmentette az életemet, aminek három éve egyszer majdnem véget vetettem. Szóval nem... ebbe inkább ne menjünk bele!

- Az iskolatársaim nem ilyenek, anya. És egész biztosan nem fognak feldobni párszáz dolcsi miatt – legyintek. - Nekik ez meg sem kottyan, kábé ennyi a napi zsebpénzük - teszem hozzá épp csak egy kicsit keserűen, mert igen, ekkora a különbség köztem és a sulis haverjaim között. Ami nekik naponta jár a semmire, hogy tetszés szerint elherdálják, mi abból egy egész hónapig eléldegélünk, és azért anyám minimum heteket gürizik. - Plusz nem fognak ügyet csinálni belőle, hisz rájuk sem vetne jó fényt, hogy részegen kártyával szórják a pénzt. - Főleg mert másnapra valószínűleg még arra sem emlékeznek majd, ki nyerte el tőlük. De ezt inkább nem teszem hozzá hangosan.

Sikeresen visszafogom magam, hogy ne forgassam a szemeimet, amikor tovább drámázik arról, hogy én nem értem. Nyilván, én semmit sem értek. Oké. De nem akarom tovább hergelni. Nekem tényleg nincs erre erőm tovább. És szerintem igazából neki sem. Úgyhogy egy megjátszott szalutálás után - amivel jelzem, hogy vettem, mennyire bűzlök, és rám férne egy zuhany - inkább elmenekülök a szemei elől. Igazából a legkevésbé sincs kedvem most még beállni a zuhany alá is, de erőt veszek magamon, és megteszem, mert nem akarok okot adni rá, hogy ezt a műsort reggel is folytassuk. Csak azután zuhanok be az ágyamba.  



Reggel kilenc körül...

Ahhoz képest, hogy milyen hosszúra nyúlt az éjszaka, egész korán felébredek. Anyámnál is hamarabb, ami hétvégén elég ritka, de gondolom őt is kimerítette a tegnapi. A fejem azért még kótyagos egy kicsit, és kávét követel, úgyhogy betámolygok a konyhába, és dupla adagot lefőzök. Mire sikerül elkortyolgatnom az első bögrével, észhez is térek annyira, hogy ráébredjek, mekkora balfasz voltam tegnap, és hogy valamivel tényleg jóvá kéne tennem anyámnál, ha nem akarom, hogy egy életen át duzzogjon rám. Szóval úgy döntök, a kávé mellé reggelit is készítek. A palacsinta egész jó ötletnek tűnik, a neten találok is egy gyors és használható receptet hozzá, amihez akad is minden itthon. Nem tűnik bonyolultnak. Az első két sütés mondjuk elég bénán sikerül, és mikor a harmadikat mérem bele a serpenyőbe, már erősen kétsége vonom, hogy ez a terv működhet-e, vagy csak tovább rontok a helyzeten, de aztán egész jól ráérzek a dologra. Valamivel később már egy nagy adag reggeli finomság tornyosul a konyhapulton, és illatozik tőle - meg a lefőzött feketétől - az egész lakás.

Túl kimerült vagyok ahhoz, hogy tovább folytassam ezt a tökre értelmetlen vitát anyámmal. Meg valahol félúton talán ráébredek arra is, hogy hamarabb szabadulok, ha engedek neki. Mert ő nyilván nem fog. Ahhoz már túlságosan felhúzta magát ezen az egészen, és feltételezem, feltett szándéka némi észt verni belém. Lehet, akár szó szerint is képes volna erre. Mindenesetre nem akarok itt állni reggelig, hogy ez kiderüljön. Úgyhogy megpróbálok átkapcsolni bólogató jófiú üzemmódba. Igen, anya, mindent jobban tudsz, anya - és bólogatok. Igen, amíg a te lakásodban élek, meg a te kajádat eszem... meg ilyenek. Mármint ezeket így nem mondja ki nyíltan meg hangosan, de tipikusan ez szokott következő az “azért, mert azt mondtam” típusú indoklások után, nem? Szóval oké, vettem. Felfogtam.

Amikor rákérdez Billre, és arra, hogy mitől is olyan jó haver, azért már majdnem szóra nyitom a számat, és majdnem elárulok neki dolgokat, amikről igazából kurvára fogalma sincs. De szerencsére - mindkettőnk szerencséjére szerintem – meggondolja magát. Mégsem akarja hallani a válaszomat, úgyhogy végül erre is csak bólintok. Jó. Hála az égnek! Nem kell mondanom semmit. Nem elég tiszta a fejem, szóval még tényleg mondanék véletlenül olyat, amiről anyám jobb, ha nem tud. És most nem azokra a dolgokra gondolok, amiket Billnek néha megteszek “szívességből”. Hanem arra, amit majdnem megtettem három éve. Azt hiszem, egyikünk sem áll készen arra a lelki drámára, amit ez magával hozna. Főleg nem így, az éjszaka közepén, hangosan vitatkozva egymással. Kész csoda, hogy még egyik szomszédból sem kopogott át senki, hogy kussoljunk már el.

- Én ilyet nem mondtam – vonok vállat, de már ez az ellenkezés is csak fél gőzzel jön belőlem. Tudom, hogy az iskolatársaim között is vannak seggfejek, és mit tudom én. Bakker, lehet, anyámnak van igaza, és van köztük olyan, aki képes volna felnyomni, amiért elnyertem a pénzüket. Kétlem... de attól még előfordulhat.

- Oké... Nem felejtem el - sóhajtok egy nagyobbat. Vége? Befejeztük végre? Megkapom a végszót, amikor rám szól, hogy húzzak el lezuhanyozni, úgyhogy el is kotródom gyorsan a szemei elől.



Csak reggel, kialvatlanul, de már végre józanon, lassan magamhoz térve fogom fel, mennyire elcsesztem a dolgot az éjjel. Még mindig úgy gondolom, hogy nem tehetek róla, amiért nem vettem észre időben a hívásait, de... mittomén, lehet tényleg hazakeveredhettem volna előbb is. És határozottan viselkedhettem volna normálisabban is anyámmal. Egy tapló paraszt voltam. Még sosem engedtem meg ilyen hangsúlyt vele szemben, mint amit tegnap. Mentségemre szóljon, hogy tényleg fáradt voltam, plusz hát tényleg kicsit sokat ittam. De emiatt megint csak nem fogok magyarázkodni. Túl sokáig voltam a kiközösített lúzer, és örülök, hogy végre vannak barátaim, akikkel jól érezhetem magamat. Ha ezt anyám nem képes megérteni, én nem tudom, mit mondhatnék. De attól még tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az, akinek meg kell próbálnia rendbe hozni azt, amit tegnap jól elszúrtam. Gondolom, a minimum, hogy egy ideig egy földre szállt angyal leszek a közelében, és megpróbálok a kedvéében járni. Mondjuk friss kávéval, meg reggelivel.

- Nem az volna a cél... - fordulok felé mentegetőzve, amikor betéved a konyhába. Aztán gyorsan visszakapom a tekintetemet az éppen készülő palacsinta felé, hogy kivegyem a serpenyőből, mielőtt anyámnak igaza lesz, és ha nem is fel, de leégetek valamit. Aztán töltök neki kávét egy bögrébe, majd bűnbánó kölyökkutya szemekkel közelebb tolom felé a pulton. - Pont, hogy próbálnék valamit jól csinálni, miután éjjel olyan balff... Mármint hülye voltam. - Veszek elő egy tányért is, és pakolok át rá két-három palacsintát, aztán azt is elé tolom. - Nem olyan jó, mint amiket te szoktál sütni, de... ehető. Palacsinta íze van. Megkóstoltam. - És még élek.  

Szerencsére voltam még annyira észnél este, hogy egy ponton túl feladjam, és ne provokáljam anyámat tovább. Eleve nem kellett volna egy percig sem szembe szállnom vele, abszolút halva született próbálkozás volt, hogy megvédhetem magamat, a tetteimet, kezdve a kései hazatéréssel, folytatva azzal, hogy egy köteg pénz esett ki a zsebemből, megtetőzve a ténnyel, hogy végig kicsit be voltam állva... Már csak ezek miatt is mindenképpen vita lett volna belőle, sajnos, de ha kicsit jobban jelen vagyok észben, kezdettől fogva behúzott farokkal bólogatva reagáltam volna anyám minden szavára, hogy enyhítsem a károkat. Bár igazából nem tudom elképzelni, hogy ezt akár éberen, frissen, tiszta fejjel képes lettem volna így megtenni, hisz alapból is kicsit lobbanékony vagyok, és még csak nem is tudom teljességgel az ADHD-ra fogni ezt, hisz jól beállított gyógyszerek mellett is néha kicsit nehéz a természetem. De a lényeg, hogy már nem tehetek mást, mint hogy megpróbálom megenyhíteni anyámat.

A reggeli és a kávé jó kezdésnek tűnik, úgy vagyok vele, ez máris megmutathatja, hogy már észhez tértem, megbántam a dolgokat... vagy olyasmi. De legalábbis igyekszem mindent jóvá tenni, és egy kicsit megerőltetni magamat. Mondjuk eléggé úgy tűnik, hogy anya ezt nem fogja túlzottan megkönnyíteni nekem. Gondolkodás nélkül elismeri, hogy hülye voltam. Jó, igazából nem is vártam mást. Enyhén bűnbánó fintorra húzom a számat is. Épp készülnék elnézést kérni szóban is a tetteimért, amikor lazán közli, hogy a reggeli készítés után a mosás is az én feladatom lesz. Szörnyülködő ráncba szalad a homlokom. - Oké, megcsinálom – bólintok rá mégis. - Ha biztos vagy benne... - megvakargatom a tarkómat. Még sosem használtam egyedül a mosógépet. Persze láttam már, hogy csinálja, nem gondolom, hogy túl összetett dolog volna, a szennyes beledobása még egész biztosan menne is. Azon túl viszont, hogy melyik gomb mire való... Hát remélem, nem árasztok el mindent vízzel, és nem fogom összemosni a színeket, vagy ilyesmi.

Elmosolyodom, amikor megdicséri a palacsintámat, és még egy puszit is kapok. Az utolsó megsütése után pakolok néhányat én is magamnak egy tányérra, majd leülök az anyám melletti székre. Már-már kezdem azt hinni, hogy sikerül őt megpuhítanom, az első falatok azonban majdnem a torkomon akadnak az utolsó kijelentésétől. Nem hiszem el, hogy megint a nagyival jön. Köhögve nyelem le, ami a számban van, mielőtt kicsit kétségbeesetten megszólalnék. - Ne már, anya! Tényleg muszáj ezt? Én... tényleg sajnálom a tegnapiakat, mindent, és ígérem, elmosogatok reggeli után, meg a szobámat is kitakarítom még ma, de... Délutánra már van programom lebeszélve – ismerem el lemondóan. Úgy volt, hogy Jessicával találkozom.