Mindig talál magában elég erőt ahhoz, hogy a kötelezettségeinek eleget tegyen, most viszont egyáltalán nem biztos benne, hogy ez fizikailag lehetséges. Reggel sikerült lezuhanyoznia, elegánsan felöltöznie, és felkészülnie az eseményre, amire a Waldorfban lesz néhány óra múlva hivatalos, de az elméje egészen más utakon jár, és mivel előadást fog tartani egy rakás másik építésznek, akik a szakma krémje, valahogy úgy érzi életében először, ide most kevés lesz, amit össze tudott tegnap óta kaparni magából.
Valahogy nem tud, vagy inkább nem akar most a szakmájával foglalkozni, hiszen huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy megtudta volna, van egy majdnem felnőtt fia, akinek eddig a létezéséről sejtése sem volt, nem, hogy tett volna érte bármit is érte eddigi élete során. Azért valamit mégis csak tett érte, mert felvette magához dolgozni minden háttér-információ nélkül, mondjuk nem sokkal később sikerült elütnie, aminek műtét lett a vége, és az édesanyja éppen az a nő, aki a legnagyobb lenyomatot hordozza Gabrielen minden ember közül, akikkel valaha összehozta a sors, szóval valószínűleg bárki elnézné neki, amiért ennyire.. máshol jár. A szíve, a lelke, és úgy az egész lénye.
Hamar megérkezik a helyszínre, tulajdonképpen két órája van arra, hogy kezdjen a kusza gondolataival bármit annak érdekében, hogy ne süljön fel a színpadon, miközben mindenki annak a sikernek a kivonatára kíváncsi, amit ő ért el az elmúlt tíz év során. Egyébként, mielőtt az élete fenekestül felfordult volna, egészen izgatott volt a lehetőséget érintően, mert bár már volt, hogy vendégelőadóként kellett megjelennie hasonló eseményen, az általában a szakmaiságot vette alapul, nem pedig a mögötte lévő fáradhatatlan munkát és kitartást. Viszont a rengeteg izgalom mellett volt benne egyfajta keserű szájíz is, mivel, ha Gabrielt kezdetben a pénzre való törekvés és a sikerre való éhezés hajtotta, mára az őszinte szeretet miatt csinálja, amit csinál, csak éppen meg kellett dolgoznia a kényelemért a családi háttér hiánya miatt főleg.
A történtek ellenére egészen sikerül belezáródnia az eseményekbe, annak ellenére is, hogy olyan, mintha szerepet játszana végig, mert lélekben nincsen itt, bármennyire is lazul el a beszélgetések és bemutatkozások közepette. A mosolya kevésbé hat erőltetettnek az első fél órát követően, amikor is elindul elintézni egy hívást abban a külön helyiségben, amit neki tartanak fent, és ahol készülődhet az előadás előtt.
A lénye azonban fáradhatatlanul keresi a lehetőséget arra, hogy beszéljen Perlával, ezért - ma már legalább századjára - előveszi a telefonját a zakója zsebéből, és ellenőrzi a képernyőt, hátha kapott értesítést akár csak egy üzenetről is, holott tudja jól, neki kellene keresnie a másikat. Ahogy Perla is elmondta, az ő élete változott meg, és Gabriel rengeteg bűntudat közepette azt érzi, tegnap inkább ő bántotta meg a nőt, mint mondjuk fordítva történt volna. Tehát megállapítható, hogy felesleges abban reménykednie, hogy keresni fogja őt a másik, még sem nyugszik egyetlen gondolat sem a fejében az eseményeket érintően, és talán ez segít abban, hogy..
A folyosón megtorpan az összes gondolata a testével együtt, ahogy nekiütközik valakinek, amiért nem figyelt előre, hanem az üres képernyő felett nyalogatta a sebeit.
- Jézusom, annyira sajnálom, jól van? - Annyit azonnal felfog, hogy egy nőnek sikerült nekiütköznie, de előbb beszél, minthogy felmérné a helyzetet, és a sajnálkozást hamar felváltja az arcán a meglepettség, ahogy Perla áll ott előtte. Valóban szeretett volna bármiféle kommunikációt közöttük, de még egyetlen kívánsága sem teljesült ennyire gyorsan.
- Perla? - Kérdezi valahol döbbenten, mert pont őrá nem számított a mai nap során, úgy egyáltalán. - Mit csinálsz itt? - Nyögi tovább a szétcsúszott fejében össze-vissza kóválygó gondolatok közül az elsőt, amit el tud kapni, és nem nézi meg magának jobban a másikat, hogy leessen, miért is találja őt itt, és nem máshol.

Nehezére esne felidézni, hogyan zajlott neki a tegnap éjszaka, mert egyszerre semmi sem történt, és közben minden. Sokáig dolgozott, egészen addig, hogy Sierra se tudta már őt megvárni, és elnyomta végül az álom; sosem szokott ilyesmihez folyamodni, de ez nekik úgymond megengedett a kapcsolatukban, és ha valamit, ezt a lány még sohasem kérte rajta számon. Egy ideig nézte, ahogyan alszik a közös ágyukban, és úgy érezte, ő legalább annyira magányos lehet ebben az egészben, mint amilyen Gabe is valójában, azonban hiába kereste volna a szavakat, abba, ami történt, sehogyan sem tudott volna belekezdeni.
Így pedig nem látta értelmét annak, hogy felébressze a lányt, ezért vett egy halk zuhanyt a fürdőszobájukban, magára kapott valamit, és bebújt mellé, de fél éjszaka a plafont bámulta, és nem sok álom jött a szemére, ha egyáltalán sikerült beleájulnia néha a gondolataiba.
Többször az alvó menyasszonyára nézett, amikor az jutott eszébe, hogy nem csak elmondani lesz ezt nehéz, hanem megoldani is, és volt egy olyan érzése, választás elé kerül majd idővel. Szereti az életüket, és még jobban szeret ezzel az érzéssel hazajönni, azonban mióta felborult minden, nem mindig ez fogja el, amikor benyit ebbe a lakásba. Már nem tud olyan szabadon beszélni, mint korábban, már titkok fojtogatják a torkát, és ő csak forgolódik egész éjjel, hogy a napja természetesen legalább annyira cafatul kezdődjön, ahogy az előző befejeződött.
Pedig olyan kicsit az egész, mintha aludt volna attól a pillanattól kezdve, hogy hazaküldte előző nap Perlát az irodájából, mostanáig, hogy beleütközött a hotel egyik folyosóján. Először meglepő módon meg sem kérdőjelezi a jelentétét itt, csak arra koncentrál, hogy újra itt van, mint egy megvalósult kívánság, vagy az az álom, amire esélye sem volt az éjszaka folyamán. Persze a kép a másodpercek súlyával együtt tisztul, és mire feleszmélhetne, Perla kategorikusan igyekszik messzire kerülni tőle, ami olyan érzés, mintha gyomron vágná, pedig csak elhalad mellette, talán sértődötten, vagy talán pont Gabe az, akit hirtelen bánt, ami történik.
A keze már nyúl érte, az ajkai nyílnak, hogy a nevén szólítsa, de nem éri el, és a hangja is elcsuklik, mert valaki hangosan a háta mögül a nevén szólítja.
- Gabriel! - Habozva nézi a távolodó Perlát, aztán gyorsan rá kell jönnie, hogy itt és most mindketten dolgoznak, tehát nem tarthatja fel a másikat komoly beszélgetésekkel, amikkel lehet, nem is tudna szolgálni, mert kevés idő telt el ahhoz, hogy jusson érdemben bármire.
Gondolja ő, pedig a lelke mélyén tudja, mi lesz a helyes, csak fél tőle, a félelemnél nagyobb hátráltató tényező pedig nem igen van.
A szálloda igazgató-helyettese szólította le az imént, ő pedig képzeletben megrázza magát, ezzel lesöpörve magáról mindenféle zavartságot, szomorúságot, és minden egyebet, ami megfesti a bőrét tegnap óta, és amiket nem tudott igazán lemosni, mert ez is csak egy gyenge próbálkozás a részéről. Arra kérik őt, vegyék előre az előadást, tisztázatlan okok miatt, és ha máskor ez lehet zavarta volna, most teljesen benne van, mert amint csak lehet, el akar indulni az irodájába, és addig dolgozni, amíg el nem alszik az asztalának dőlve. Más módszere nincsen az érzelmek feldolgozására, pedig most több van belőle, mint valaha.
Rengeteg mindenről beszél a színpadon a közönségének, pedig elég lenne az elmúlt néhány napot elmondania, és a bejárt útját egészen addig, hogy kezébe vette a mikrofont. Sem a fáradtság, sem a szomorúság, sem a düh nem látszik sem rajta, se nem hallatszódik ki a beszédéből, és neki ez jelenti valahol mélyen legbelül a sikert; a pénz ennyit jelent nagyjából, el kell tudni adni azt, amid van, és úgy, ahogyan azt kérik tőled. Őt is arra kérték, lelkesítsen más vállalkozókat, segítsen nekik megérteni, hogyan lehet kemény munkával elérni ide, ő pedig pontosan ezt teszi, mindegy, hogy akar a jól ismert rendszer benne összeomlani.
Órák telnek el ezután úgy, hogy észre sem veszi, pedig nehezen követi a lépést a rengeteg beszélgetéssel, amibe belevonják egy kérdéssel, egy mondattal, egy gondolattal. Hiába szeretné, nem tudja élvezni, és a tekintetével megállás nélkül Perlát keresi, hátha ismét észreveheti valahol, és beszélhetnek néhány percet, vagy többet, a semmiről is akár, nem érdekli, csak kezdjenek magukkal és a helyzettel valamit. Amikor pedig látja a hullámos fürtöket a bárnál állva az egyik ajtó felé távolodni, elnézést kér a beszédpartnereitől, és elindul felé.
- Szia. - Köszön rá a másikra, amikor már elég közel jár hozzá, de nem túl hangosan, nehogy megijessze esetleg. - Mikor végzel? - Kérdezi viszonylag gyorsan a köszönést követően, nehogy el tudja egyetlen szóval hajtani őt Perla megint. - Én lassan, és gondoltam, hazavinnélek. Beszélhetnénk. - Először azt akarja mondani, hogy beszélniük kell, de Perlának semmit sem kell csinálnia, amit nem akar, és ezt Gabriel magáról is igaznak gondolja. Úgy viszont nem tehetnek, mintha semmi sem történt volna, hogy aztán levegőnek nézzék egymást, mert az a tényen túl, hogy van egy fia is nagyon fájna a lelkének.

Nem várhat el semmit Perlától, mert ha valakinek, neki tényleg nem volt egyszerű az időszak, amíg nem látták egymást, Gabrielnek azonban feltett szándéka segíteni. Nem akar elhamarkodott döntéseket hozni, de ha nagyon mélyen elkezdi vizsgálgatni azt, ami tegnap történt, az álmatlan éjszakáját, és azt, hogy ma is összehozta a sors őket, akkor valahogy egyértelműen kijön egy eredmény, és ez elől maximum menekülni tudna. Gabriel viszont nem egy menekülős fajta, viszonylag könnyen alkalmazkodik új helyzetekhez, főleg, ha ő teszi meg a kezdő lépést, mert akkor az agya elhiszi, hogy ez az ő ötlete volt, és úgy fogja fel, mint egy feladatot, amit teljesítenie kell.
Nyilván, ha ezt így kimondaná, borzalmasan hangzana, hiszen hol van ebből az apai szeretet, de ugye ő azt hírből sem ismeri, így fel kellene fedeznie, meg kellene értenie, és azt még ő is érti, hogy ez nem menne egyik pillanatról a másikra. De tenni akar értük, bármit és mindent egyszerre, még akkor is, ha falakba ütközik. A többi majd ha minden igaz, jön magától, akkor is, ha körülötte szépen minden más összedől majd, vagy lehet, hogy összedől, ugye ezt sem tudja előre megjósolni. Nagyon idegen tőle egyébként, amikor ennyire gyorsan helyezik bele akármilyen helyzetbe, szóval büszke magára, amiért már nincsen annyira kiakadva, mint tegnap, közben meg retteg, mert ez egyelőre egy gondolat, neki meg fogalma sincsen, mit fog tudni ebből megvalósítani.
Beéri Perlát, és még mindig azt látja rajta, mint amikor a folyosón otthagyta; nem örül neki, vagy nem kíváncsi rá, a körülmények pedig nem igazán esnek le Gabrielnek, mert nem érdekli sem az, mivel keresi a kenyerét a másik, sem az, hol lakik. A szeretet értelmében minden érdekli Perlával kapcsolatban, de anyagi szempontból csak jobban ösztönözné arra, ha tudná a körülményeiket, hogy segítsen. Valahogy úgy, ahogy az Perlának is megfelelő.
- Rendben. - Bólint, mert már ez is valami, valami több, mint az a káosz, amit tegnap próbáltak egyengetni szinte lehetetlen körülmények között, ezért éppen annyira megnyugszik a következő egy órára, hogy huszonnégy órája először nincsen az egekben a vérnyomása. Igen, egy pillanatra elhiszi, hogy megoldható ez az egész, pedig nem úgy kellene hozzáállnia, mintha ez probléma lenne, hiszen megoldani azokat szokták, egyelőre azonban ennyit tud kisajtolni magából, mert túl sok a tényező, és van, ami bőven nem rajta múlik. Például az, mit fog szólni Sierra, ha elmond neki mindent.
Összepakolja a dolgait, magára veszi a zakóját, elteszi a telefonját, és a lobbiban várja a kértek szerint Perlát, türelmesen ülve az egyik fotelben, nézve az emberek forgatagát, akik ki-be mászkálnak a hotel ajtaján, meg a járókelőket, akik a tavaszi napsütésben mintha újjá éledtek volna így a tél végeztével, és azon agyal, vajon nekik milyen gyakran kell megküzdeniük hasonló viharokkal, mikor odaér hozzá Perla.
Feláll, és szinte már indulni készülne kifelé, hiszen egyetlen porcikája sem kívánná, hogy itt kezdjenek erről beszélgetni; nem, mintha titok lenne, ő semmit nem akar tagadni vagy elfedni, de ez nem egy olyan téma, amit egy lobbiban fog kitárgyalni a másikkal. Próbál kifejezéstelen arcot vágni, de ebből csak az lesz, hogy az összes érzése jobba-balra húzgálja a vonásait, és csak egy nagy össze-visszaság lesz belőle.
- Eddie-ről. Szeretnék bekapcsolódni. - Furcsa a megfogalmazás, de a helyzet is az; mondhatta volna, hogy szeretne az élete részévé válni, de egyelőre néha Perlára nézni is retteg, nem, hogy ekkora döntéseket meghozni. Utóbbi mondjuk lehet egészen más miatt is, Gabriel azonban világ életében nagyon jó volt abban, hogy önmagát áltassa témákat érintően. - Szeretném, ha mesélnél róla. Ha már haza nem vihetlek, lenne kedved enni valamit? - Reméli erre beadja a derekát a másik, mert ha nem, akkor a lobbiban fogják folytatni, amit az irodában elkezdtek, valószínűleg. Nem akarja hagyni magát lerázni, amíg legalább egy pont szerű forma nem kerekedik az egész végére.

A tegnapi nap óta egyetlen kérdés foglalkoztatja; hogyan tudná egy olyan férfi egyáltalán elképzelni magát apaszerepben, aki soha nem akart az lenni? Annyira haloványnak tűnik az egész érzés, már nem az apaság, hanem az ellentéte, mert hiába akart ő mindenáron valami lenni annyi éven keresztül, ha közben kiderül, hogy szinte végig az volt, csak nem kellett eleget tennie neki. Ez olyan ellentét, aminek a gondolatába is beleszédül, de azt vette észre, ha ilyenkor vesz egy nem túl látványos, nagyobb levegőt, akkor a szédülés enyhül, az érzések mérséklődnek, a pánik pedig elkerüli egy időre. Sosem volt pánikolós fajta, Gabriel csak abban hisz, hogy menni kell, meg kell oldani, alkalmazkodni, ha muszáj, bár ez nem minden esetben az erőssége, inkább csak akkor, ha ő irányít.
Most viszont nem tud, és azt vette észre magán, nem is akar irányítani. Ő itt egy olyan másodlagos szereplő, aki csak kívánhatja esetleg, hogy legyen egyenlő fél idővel a történetben, és azt kellene kitalálni viszonylag rövid idő alatt, akar-e egyáltalán egyenlő fél lenni. Köztük Perlával néhány beszélgetés meg fogja tudni oldani szerinte a konfliktust, amit a titok szült, mert tiszteli annyira a másikat, hogy tegyen ezért bőven, illetve szereti annyira, hogy legalább megpróbálja megérteni, miért tette azt, amit tett.
Nem tudja, Eddie milyen tinédzser, de ha csak a tinikből indul ki alapjáraton, illetve visszagondol saját magára, biztosan vele lesz a legnehezebb megbirkózni, és biztosan neki lesz a legnehezebb ezt feldolgozni. Arra Perla világíthat rá, hogyan lehetne esetleg ezt a legkíméletesebb módon csinál, Gabriel viszont nem tudja, hogy a kisebbik rossz az hogyan lehet végül majd jó.
Talán, ha figyelmen kívül hagyja Perla távolságtartását a mai napon, akkor fognak tudni érdemben beszélni, és bár büszke férfi a maga módján, nem veszi zokon egyébként a viselkedést. Neki is meg kellett húznia egy határt tegnap, mert ha folytatják, amit az irodájában elkezdtek, akkor csak kitört volna Gabrielből is minden maradék sértés, ami még eszébe jutott, ma viszont, ha valamennyire erőltetett is a nyugalma, képes funkcionálni abban a minőségben, amit szeret magától elvárni. Legalábbis eddig.
A lelke mélyén szusszan, amikor Perla belemegy abba, hogy egyenek valamit, de kívülről csak egy bólintás látszik, majd az, hogy magabiztosan elindul kifelé a forgóajtón, maga elé engedve a másikat, és utána a parkolóba indul.
- Azt hiszem, talán az elejétől lenne a legjobb megközelíteni. - Ha már vette ezt a hatalmas bátorságot, hogy egyáltalán meg akarja közelíteni, akkor nem ugrik fejest a közepébe, mert neki két véglet van, amit általában tisztán képes látni; ahol minden kezdődött, és ahova most még a pontot lehet tenni, tehát, hogy milyen volt Eddie kicsinek, és milyen most, tindédzserként. Utóbbit azonban látni fogja, ha összejön a "bekapcsolódás", az előbbiről viszont teljes mértékben lemaradt.
A parkolóba érve odaadja a londinernek a bilétát, és amíg az autójára várnak, odafordul Perlához.
- Milyen volt gyereknek? - Kérdezi, és úgy tűnik, mintha habozna vele, mert a hangja kissé elcsuklóra sikerül, de igazából csak az érzelmek játszanak Gabriellel, hiszen még mindig azt a legnehezebb feldolgoznia, hogy nem lehetett ott. Persze abban Perlának igaza van, hogy fogalma sem lehet arról, hogyan kezelte volna szinte gyerekként, hogy az egyetlen dolog, amit nem akar, az mégis megtörténik vele, tehát az egész érzés hamiskás Gabe részéről, mégis úgy érzi, ez a legnehezebb része egyelőre.
A válasz előtt megérkezik a londiner a piros cabrioval, amivel érkezett a hotelbe, és Gabriel kinyitja Perlának az anyósoldali ajtót, hogy be tudjon szállni. Ezt követően kikerüli a kocsi orrát, és beszáll a vezető oldalon. Beindítja az autót, sebességbe rakja, és néhány kormánymozdulatot követően már az úton haladnak az étterem felé, amit Gabriel kigondolt maguknak. közben pedig minden porcikája arra figyel, hogy Perla elkezdjen mesélni.

A menetszéltől egészen fellélegzik, még akkor is, ha közvetve a New York-i smogot lélegzi csak be; az elméje elhitetni vele, hogy a tavaszi napsütés, és a kellemes levegő hozhat magával változásokat, és, hogy ez így rendben is van. Nem volt felkészülve, váratlanul érte az egész, de rajta áll, mit hoz ki belőle, eltekintve attól, hogy valahol muszáj kezdenie vele valamit, mert el nem tud sétálni. Sosem bírna ismét tükörbe nézni.
Az első piros lámpánál felteszi a napszemüvegét; nem akar még egyszer esélyt sem adni semminek, hogy elvonja a figyelmét az útról, elég volt életében ez az egyetlen egy, nem áll szándékában megismételni. Csodálkozik is, hogy Perla nem tett esetleg erre megjegyzést, viszont türelmes férfi lévén nem gondolja, hogy ez egyáltalán nem történik meg még a mai nap során. Egyszerre próbál itt lenni közöttük, a jelenre koncentrálni, az utat figyelni, és elveszni olyan múltbéli emlékek között, amik nem a sajátjai, csak Perlán keresztül kaphat belátást abba, milyen volt a fia régen, és ha őszinte akar lenni magával, nehezen ízlelgeti a másik szavait. A szíve tudja, hogy az egész az övé is legalább annyira most már, mint Perláé, de a logikusan gondolkodó, tárgyilagos Gabriel - aki elég régóta uralkodik felette - csak azt érzi, mennyire idegen ez, és mennyire nehezére esik beleélni magát a történetbe.
- Csodálatos anya vagy, remélem tudod. - Ha valaki pár nappal ezelőtt azt mondta volna neki, amikor újra viszont látták egymást, hogy a saját érzéseiken kívül valami sokkal erősebb fogja összefogni őket a jövőre nézve, Gabriel az egészségesnél egy picivel több szkepticizmussal nevetett volna a felvetésen, és ezt követően egyszerűen csak visszatért volna a mindennapokhoz, amiket annyira megszokott már. Azok a mindennapok már sohasem lesznek ugyanolyanok, de ezt időbe telik majd felfognia, még többe alkalmazkodnia, és itt van most is, és próbálkozik. Első lépésnek talán elég lehet, de mivel ő mindig és mindent azonnal el akar érni, nehezen kezeli azt, hogy tizennyolc évet kellene rohanva behoznia, mert erre talán még ő is képtelen.
És ha eddig idegennek hatott minden, Perla szavaira hirtelen belé szakad a levegő, és csak a napszemüvegnek köszönheti, hogy nem teljesen egyértelmű a döbbenete. Ez nem igazán annak szól, amit Perla mondott, hanem annak, mennyire gyorsan vágja Gabrielt arcon a valóság. Mintha eddig csak vergődött volna, próbálva a saját kis buborékából igazából kizárni amiket megtudott, de most rátörték az ajtót, és nyakon öntötték egy nagy vödör vízzel, hogy térjen végre magához.
Ez az aprónak tűnő gesztus szinte mindent jelent most, hiszen a fia a nevét viseli. Nem a vezetéknevének egy részét, ez igaz, de valahogy mégis, ettől pedig zsigerig hatol az érzés, hogy valóban az övé.
Emiatt hallgat pár percig, és beletelik néhány piros lámpába, amíg összeszedi a gondolatait, és képes megszólalni.
- Mi van, ha már nem kellek majd neki? - Úgy tervezte, nem ugrál a múlt és a jelen között, hanem felépítik a kezdetektől, és ha már minden összegzésre kerül, ott lesz a konklúzió is. Fejben ez tökéletes tervnek tűnt, tökéletesen működnie is kellett volna, de nem bír most mást kérdezni. Azt nem fogja kimondani, mennyire retteg a saját apja miatt belépni ebbe a szerepbe, de a kérdésből talán kiérződik, merre járnak a gondolatai egészen mélyen.

Ha még mindig a hazugság tényéhez ragaszkodna, és abba kapaszkodva igyekezne sértettet játszani, akkor most nem lenne itt; fontos számára, hogy ezen túl tudjanak lépni, mert ő valahol megérti Perla indokait, és belátja, hogy gyerekekként, az akkori tudás birtokában, ha nem is jó döntés volt ez a másik részéről, de logikus igen. Gabriel pedig elég hipokrita lenne, ha pont egy logikus döntésen kezdene el hosszabban mérgelődni, mert ezeknek pont az a lényege, hogy az érzelmeket kizárják egy amúgy is bonyolult helyzetből.
Nyilván ez sem célja, ahhoz kicsit nagyobb volumenű a téma, de igyekszik nem erre koncentrálni. Ide egy okos terv kell, úgy gondolja, így amikor azt mondja, mennyire jó anyának találja a másikat, az szívből jön. Eltekint a hazugságtól, mert senki nem volt az ő bőrében, Gabrielnek is maximum azért lehetne véleménye róla, mert egy másodlagos szereplő, és mivel sosem volt még elsődleges, egyszerűen nem tudja.
Ő pedig nem szereti az észt osztani olyan helyzetekben, amiket sosem tapasztalt még.
De Perla egyedül végigcsinálta eddig, ez pedig eltekintve a körülményektől is maximálisan megérdemli a tiszteletet. Ezért is fogalmazza meg, amit.
Ismét kicsit hosszabban gondolkozik Perla szavain, miközben azt kívánja, bárcsak ennyire egyszerűek lennének az érzelmek; eddig vágyott Eddie valamire, és amíg kisebb volt, ezt a puszta szeretet szülte valószínűleg, de egy tinédzser hormonjai elképesztő dolgokat tudnak művelni, és a vágyakozást felváltja a düh, a sértettség, a lemondás, és erre az állapotra bombát dobni egyelőre elképzelhetetlennek tűnik Gabriel számára. Legalábbis abból kiindulva, amit a saját családjában látott, ő is akkor kezelte a saját apját a legnehezebben, amikor serdülni kezdett, és állandóan csak dühös volt, és kiabált.
Pár pillanatig töpreng azon, mit osszon meg a gondolataiból, aztán valami emlékezteti arra, hogy Perla ezt a helyzetet a jelen állás szerint mindenkinél jobban érti. Ő utána már senkinek be sem mutatta az apját, nem, hogy beszélt volna róla. Olyan a száján az öreg, mint egy átok, fél is róla beszélni, mert a hozzá hasonlókat az univerzum hajlamos így megidézni, ő pedig nem tudja kezelni a jelenlétét, még ennyi év után sem.
- Tíz éve láttam őt utoljára. - Kezd bele végül, ahogy elindul a következő piros lámpánál, amikor az zöldre vált. Lassan odaérnek, úgyhogy nem tudja, miért kezd bele egy ilyen mély témába, bár előbb utóbb ide fognak kilyukadni, mert akarva-akaratlan, de ide vezethető vissza minden. Nem is ragozza túl, szerinte a másik érteni fogja, kiről beszél. - Nem tudta, hol élek pontosan, csak azt tudta, hogy enyém a Vega Group. Nem nehéz az internetről kideríteni a részleteket a cégről, nyitott beszámolóink vannak a pénzügyekről. - Sóhajt egyet, és rámarkol nem túl feltűnően a kormányra, de azért az ujjain a percek kissé elfehérednek. - Egyszer csak ott állt az irodámban, azt sem tudta szerintem, mi történik pontosan, de azért meg tudta fogalmazni nyelvbotlás nélkül, hogy neki jár a cégből is, meg a vagyonomból is, azért, mert az apám. - Az utolsó szó a torkára ég, mintha szitokszó hangzott volna el. Megrázza a fejét.
- Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én is nagyon sokáig vágytam arra, hogy ne ilyen legyen, hanem valami jobb, és ott döbbentem rá, hogy sosem lesz olyan. Azóta arra vágyom, bár ne lett volna soha. - És nem tudhatják, egyikük sem, Eddie eljutott-e már oda, hogy sokkal-sokkal egyszerűbb, ha egyszerűen nincsen, mint az, ha hirtelen mégis lenne. Gabriel már nem tudna az utóbbira vágyni, mindegy, mennyire próbálkozna akár éveken keresztül a saját örege. Közben megérkeznek az étterembe, ő pedig leparkol az egyik üres helyre, majd hallgat még egy kicsit, erőt gyűjtve ahhoz, hogy bemenjenek enni, pedig elég éhes már.

Meglehet, ha vesz még két mély levegőt, vagy egyszerűen csak hallgat még pár percig, akkor nem kerülnek elő ennyire mélyről a gondolatai. Hiába ül egy autóban, hiába takarja a szemét napszemüveg, az egész lényéből árad amit érez az apja iránt, és lehet idáig a mai beszélgetésben nem szeretett volna eljutni egyáltalán. De valami hiányzott belőle, vagy éppen az életéből eddig is, és most itt van Perla, aki tudja, aki érzi, és akiről tudja, hogy érteni fogja őt, mindegy, hogyan fogalmazza meg ezt az egész borzalmat.
Ezért sem gondolkodik túl sokat azon, hogyan mondja ezt el a másiknak, csak jön a történet abban a természetes ütemben, ahogy megtörtént. Az elejéről akarta kezdeni, de az ő szíve mélyén ez az eleje; mielőtt fia született volna, Gabriel valakinek a fia volt, aki nem érdemelte meg őt, tehát minden esélye megvan rá, hogy ő sem érdemli majd meg Eddie-t. Nem érdekli, hogy Perla hazudott, nem tud mit tenni sajnos azzal, hogy elszaladt tizenhét év, lassan tizennyolc, és ő nem volt ott. Azzal viszont már annál inkább, hogyan és merre kellene elindulnia ezen az úton, és ha pont Perla nem tudja a legmélyebb gondolatait, ahonnan minden további törekvés elindulhat, akkor veszett fejsze nyele az egész.
Enyhe döbbenet fut a vonásaira, amikor azokat már nem takarja a napszemüveg, és a hirtelen jött fénytől semmi másra nem tud koncentrálni, mint a másik arcára. Nem tud odafigyelni arra, mit mutat most meg neki azzal kapcsolatban, amit csinál, amiről beszél, mert annyira lefoglalják a szavak amiket hall, mint nagyon régen már semmi nem volt képes. Persze elhangzik, amire minden sérült lélek egy ilyen helyzetben számít, amit hallani szeretne, de ez ennél sokkal több valahol, Gabrielnek legalábbis biztosan. Ezért a döbbenet, meg az új keletű, mégis nagyon régi csillogás a szemében, ami annak idején Perlával együtt elbúcsúzott tőle, és azóta sem volt hozzá szerencséje.
Nem tartja magát jó embernek, mert sosem merte magát mélyrehatóan elemezgetni; abban ott rejlik annak a veszélye, hogy ha csak egy morzsányit találna magában az apjából, felborulna minden, ő pedig rendkívülin játssza a világ előtt, mennyire rendben van, az életével együtt, tehát nem erénye széthullásos luxusban részt venni, mert neki egyben kell lennie.
Halványan elmosolyodik, és azt veszi magán észre, hogy oldalasan fordul Perla felé, nekidőlve az ülésének, az egyik kezével a kormányon, a másikkal pedig nyúl a visszaszolgáltatott napszemüvegért, de azzal együtt elveszi a másik kezét is. Nem durván, nem annyira ellentmondást sem tűrően, mint Perla tette, csak, ha engedi, és akkor nyom egy csókot az ujjaira.
- Ez többet jelent, mint gondolnád. - Kezd bele halkan, pedig nem titok, legalábbis nem annyira, mint amennyire mondjuk az előző gesztust fel lehet annak fogni. - Nem sokat változtál, ami azt illeti. - Hamar visszaszolgáltatja Perla kezét, a napszemüvegét viszont megtartja, és a halvány mosoly mintha odaragadna a vonásaira, és nem akarna távozni róluk semmi pénzért. Kifújja a levegőt, mert azért kicsit felrázta az, amit a másiktól hallott, még akkor is, ha jó értelemben érte őt a hideg zuhany. - Nehéz rád haragudni, Perla. Nekem sem megy. - Olyan természetességgel mondja ki a szavakat, mintha ez teljesen egyértelmű információ volna a részéről, pedig nem feltétlenül lehetett eddig az a másiknak. Eldöntötte, hogy első körben nem fogja olyanért hibáztatni őt, amit neki sohasem kellett megtennie, vagy átélnie.
- Meg szeretném próbálni. - Mondja végül, és az ezt követő sóhajtás nem ennek szól, hanem annak, ami ezt követi. - De szinte biztos vagyok abban, hogy bombát robbantunk. Nem csak Eddie-vel, Sierrával is. - Valami egyelőre nem engedi be őt az étterembe, mintha nem akarná megszakítani a kommunikációt még néhány percig, mert azt érzi, működik kettejük között, és most nem fognak oda jutni, ahová tegnap Gabriel irodájában.

Az a helyzet, hogy Gabrielnek már van egy személy az életében, akire a sírig haragudhat, és ez, még ha tudat alatt is, de emészti a lelkét minden egyes álló nap. Remekül meglátszik minden reakcióján, ami az apját érinti, hiszen egy szétesett, gyenge embernek érzi magát, akárhányszor szóba kerül az öreg, pedig megtehetné, hogy megbocsájt neki lélekben, és anélkül éli az életét, hogy ekkora erővel rendelkezne felette. De ez még nem egészen lehetséges, és itt az élő példa arra, hogy miért nem. Miatta nem akart sohasem gyermeket, mert apapélda nélkül rettegett attól, hogy ő is ilyen lesz, erre az élet úgy hozza, mégis meg kell birkóznia ezzel, mintától függetlenül.
Perlára viszont nem akar haragudni, és a hozzá fűződő érzelmein túl azért sem, mert akkor bojkottálná a lehetőséget, hogy megpróbáljon különbbé válni az öregétől. Nem tudja megfogalmazni, de a tudatalattijában abban reménykedik, ettől majd meggyógyul a lelke, és ha sikerül apának lennie, akkor el tudja engedni végre a sajátját, és visszanyeri a kontrollt az egész élete felett úgy, ahogy annak egyébként is lennie kellene.
De ha eltekint egy pillanatra a saját batyujától, akkor is azt veszi észre magán, hogy Perla az a személy, akire képtelenség hosszútávon mérgesnek lenni; nincsen benne rosszindulat, nem ártana senkinek - és akkor miért pont vele kezdené el, vagy kezdte volna el annyi évvel ezelőtt -, arról nem is beszélve, hogy olyan pluszt adott egyetlen találkozással Gabrielnek, amire az elválásuk óta maximum gondolni tudott, megélni azonban senkivel. Saját magának pedig nem ellensége, hogy elvegyen még valamit a lelkétől, amit annyira hiányol, legyen az ténylegesen a nő szeretete, vagy a tény, hogy valóban édesapa, már csak úgy kellene viselkednie.
Nem tudja az okát annak, miért csókolt rá a másik ujjaira; lehet csak a lelke vágyik a közelségre, amíg az esze nem hajlandó ezt egyelőre felfogni. Minden, ami Gabrielben lejátszódik, egyelőre egy egybefüggő masszának tűnik, és emiatt nehezebben figyel oda arra, mit illene, vagy mit nem. Számára ez a tisztelet jele volt egyébként, ebben pedig az égvilágon semmi rosszat nem lát, hiszen ő a tettek embere, sokkal inkább, mint a szavaké.
- Ebben igazad van, de a jövőre akarok koncentrálni, nem a pedig a múltra. - Próbálja a bonyolult gondolatokat a maguk furcsa egyszerűségében magyarázni a másiknak, miközben elrakja a napszemüveget, és úgy dörzsöli össze az ujjait, hogy szinte észre sem veszi a mozdulatot, amivel mintha újra érezni akarná a másik bőrét a sajátján.
Aztán sóhajt egyet, mert hát persze, Perlának tökéletesen igaza van, mégis rázza a fejét, hiszen ez nem ennyire egyszerű.
- Sierra most ért vissza Japánból, én meg éjfélig dolgoztam. Vagy te el tudtad volna mondani a tegnapi veszekedés után rögtön a szerelmednek ezt az egészet? - Kérdezi, miközben a szemeibe néz ismét, de nem számonkérő, inkább csak érdeklődő, hogy mennyivel több lelkierő lehet a másikban, ha szerinte ezt ilyen gyorsan meg lehetett volna valósítani. - Tudom, Perla, kérlek ne aggódj emiatt. Úgy fogjuk csinálni, ahogy te jónak ítéled, és nem előtte. - Nem a tudata irányítja, a teste magától mozdul folyamatosan Perla felé, amikor a szavak közben megfogja a kezét ismét, mintha kötelező, vagy illendő lenne. - Ma este el fogom neki mondani, aztán meglátjuk, mekkora földindulás van belőle. - Nem fog hazudni, ő személy szerint elég nagyra számít, és ez visszarántja őt a valóságba annyira, hogy elhúzza a kezét, mert észreveszi, mit csinál megint. Vesz egy mély levegőt, de ki már nem fújja, csak kiszáll az autóból, hogy meginduljanak végre enni, mielőtt megint csinál valamit a teste, amiről ő egyelőre úgy gondolja, hogy nem akarja.

Furcsa, talán egyenesen megmagyarázhatatlan érzés van benne Sierrával kapcsolatban; nem gondolja, hogy jól fogja fogadni, vagy, hogy egyáltalán valaha képes lesz elfogadni, hiszen ő szeret az első lenni, Gabriel pedig eddig szerette őt elsőként kezelni. Viszont nem tart tőle már, hogy elmondja neki, és ezt egyelőre nem tudja hová helyezni a fejében. Lesz, ami lesz, Gabriel egyelőre csak reménykedni tud, hogy nem azonnal csapja az arcába az ajtót, hanem megpróbál partner lenni ebben az új helyzetben, amiről még ő sem tudja egyelőre elképzelni, hogyan fog pontosan kinézni.
Annyit tud csak, hogy gondoskodni mindig szeretett, és már régóta nincsen lehetősége ezt a családjával megtenni. Néhány unokatestvére a városban lakik, az ő gyerekeiket pedig rendszeresen látogatja, hiszen nincsen velük semmi problémája. Ha kicsit mélyebben elgondolkodna ezen, talán hamar rájönne, hogy rajtuk éli ki a szeretetet, amit irányíthatott volna saját gyermekek felé is, de mivel nem tette, ezért csak túlcsordul benne anélkül, hogy észrevenné. Persze többségük még kicsi, és ő csak egy gazdag nagybácsi, aki biztos mindig hoz valami ajándékot a látogatások alkalmával, de valahol vágyik arra, hogy később bizalmasuk legyen, akire számíthatnak.
Ha valahogy, akkor így tudja elképzelni a kapcsolatát Eddie-vel is. Szeretné, ha a rengeteg dühöt követően engedné, hogy megismerje, és utána tudna benne bízni annak ellenére is, hogy sosem volt ott, most pedig hirtelen megjelent, akár egy szellem. Ez a gondolat pedig nehezen ül meg a lelkén, mert a bizalom, ha sosem létezett, a legnehezebb megszerezhető ajándék bárki részéről.
- Az idő majd segít, Perla, biztosan. És én is, amiben csak tudok. - Szorít még rá egyszer a másik kezére, mielőtt kiszállna az autóból, mert ha még néhány percet egymás mellett ülve töltenek, akkor Gabriel nem tudja, mi lesz belőle. Becsületes férfinek tartja magát, és talán nem kellene rosszul éreznie magát néhány érintésért, ami a háborgó lelkeiket hivatott megnyugtatni, valami számára azt súgja, másról is szó van, amiről egyszerűen csak nem akar tudomást venni. Ez az egész - kezdi magában a tagadást -, csak a helyzetük szülte zavarodottság és félelem szüleménye, semmi több. Amit érez, az egyszerű tisztelet, csak ennyi év után nem tudja, hogyan fejezze ki, ha már szavakkal egyébként is nehéz neki.
A mantrája közepette érzi meg a másik érintését a könyökén, és bár nem húzza nagy erővel, neki mégis olyan, mintha most Perla vezetne, és hirtelen satuféket nyomnának. Egészen megszédül, pedig semmi hirtelen és erős nincsen sem a másik mozdulatában, sem abban, ahogy felé fordul.
Bólint Perla szavaira, és haloványan elmosolyodik.
- Ha ezt szeretnéd, így fogjuk csinálni. - Idegen az ajkain, ahogy már kettejükről beszél, pedig egy hete ők ketten régmúltnak számítottak, azóta pedig sokkal többnek. - Többet nem kell egyedül csinálnod semmit, ha nem akarod. - Lehet, nem kellene ígéreteket szőnie az étterem bejáratától nem messze, ráadásul anélkül, hogy tudná, a saját menyasszonya majd hogyan reagál minderre, de abban biztos, hogy sem Perla, sem Eddie nem fognak hiányt szenvedni semmiben, és ezen csak a testén keresztül tudna bárki változtatni. Közben pedig azt veszi észre, hogy a fejében, gondolatban ő bizony elindult az étterem bejáratához, a teste viszont egészen mást csinál, mint mondjuk ő szeretne; meg akarja nyugtatni a másikat, legalább egy kicsit, hiszen minden vonásán látja, mennyire tart Eddie reakciójától, és az igazságtól. Ezért pedig - és mert ellépni tőle nem tud -, megöleli Perlát, ezzel is biztosítva arról, hogy állni fogja a szavát, és, rá valóban számíthat mostantól.

Valószínűleg egyébként a maga teljességében nem gondolta még végig azt, ami körülötte zajlik; mégis úgy érzi, ha amit csak lehet, a kezébe vesz, és megpróbál egy mély levegővel erőt venni a káoszon, akkor annak esélye sem lehet elhatalmasodni rajtuk. Fel sem tudja természetesen fogni még, hogy ez még nem is az igazi káosz, és, hogy annyira kis homokszem lesz majd a vihar gépezetében, hogy csak tehetetlenül mardosó dühvel tudja majd szemlélni az egészet. Ott és akkor valószínűleg semmilyen erő nem hat majd a káoszra, de egyelőre, valószínűleg Perla rá gyakorolt hatása miatt, egészen derűsen látja a jövőképüket.
Annak ellenére is, hogy nem sok a tiszta pont ebben a képben, semmi sem egyértelmű, semmit nem tudna túlanalizálni - ahogy azt mindennel tenni szokta -, csak a lehetőség, meg az ebből áradó béke az, amibe kapaszkodni szeretne. A világ nem amiatt fordult meg vele, mert hirtelen meggondolta volna magát az apasággal kapcsolatban, hanem azért, mert a kész tényekkel sehogy nem lenne képes vitatkozni. A maga értelmében egyáltalán nem számít öregnek, de az elmúlt években már minden csontja kezdett belefásulni abba, amit csinált - munka éjszakába nyúlóan, reggel korán kelés, és ezt megállás nélkül -, éppen ezért ha valami az akarata ellenére ledönti a lábáról, az hiába félelmetes, lehet legalább ennyire szükséges is a számára.
Ígér, mert így akarja, és ha valamit, akkor az ígéreteit Gabriel sohasem szokta megszegni. Benne nem merült fel a kérdés egyébként, hogy Perlának az igazságot egyedül kellene elmondania a fiuknak, de nem is erőltette volna magát bele egy olyan helyzetbe, ahol a másik nem látja szívesen. Egyelőre nem érzi, hogy bármi felett jogot kellene gyakorolnia, az ilyesmi egyébként is messze áll tőle; ahol őt nem látják szívesen, onnan inkább önszántából távozik, mert kellemetlenkedni csak addig tud, amíg azt rá nem olvassák, hiszen sokszor nem ismeri mások határait, az övéi pedig meglehetősen szélesek.
Nem kevésbé érti azt, miért nem viszik a lábai arra, amerre ő menni szeretne; látja a szemei előtt az ismerős étterem ismerős alkalmazottait, és szinte már az asztalnál ülve ajánlja a másiknak azokat a fogásokat, amiket szerinte érdemes lenne kipróbálnia, aztán valahogy mégsem történik meg egyik sem, és a lelki szemei helyett a sajátjával Perla világosabb hajszálait látja, ahogy azok az arcának egy részét eltakarják az ölelés közepette. Talán most engedi ki azt a levegőt, amit azóta bent tart, hogy kiszálltak a kocsiból, és mosolyogva engedi el végre a másikat, mintha ez az egész rossz dolog lenne, holott régen nem érzett semmit ennyire helyesnek.
- Ne köszönd. - Neki csak a hangjában játszik a nevetés, azonban amikor a szemeivel megtalálja a másik tekintetét, már az egész arcán látszik a gesztus, amit a másik gyomrának korgása váltott ki belőle. A kérdésére egy pillanatra őszinte értetlenség költözik a tekintetébe, aztán elmosolyodik, mintha nem fogná fel a súlyát annak, amit Perla mondott. - A város legjobb chefje főz itt. Muszáj kipróbálnod. - A lelkesedése olyan, akár egy nagyra nőtt gyereké, és amennyi felelősséget cipel a hátán, legalább annyi lenyomatot hordoz még magában abból a fiúból, aki régen volt. A sok lenyomat között ott van egyébként Perla is, csak ezt még nem látja teljes valójában.
Belépve az étterembe a nevén szólítják, ő pedig bólintva üdvözli a pincért. Nem foglalt asztalt, de a hely egyébként nem a legfelkapottabbak egyike, és a chef sem a "legjobb", inkább csak Gabriel van oda a fogásaiért. Emiatt azonnal asztalt kapnak, valahol a terem végében, ő pedig kihúzza a széket Perlának, és amikor leül, akkor alá is tolja azt.
- Ha steaket rendelsz, nem tudsz mellé lőni. - Folytatja tovább a lelkesedést, ahogy elmerül az étlapban, és ha Perla esetleg kellemetlenül érzi magát, azt most még egészen biztosan nem veszi észre.

Leginkább talán olyan sebekből tart, mint amiket ő is hordoz magában; éveken átívelő, nyugtot soha nem hagyó, nagy, tátongó sebektől fél, vagy legalábbis nem akar ilyeneket a saját fiának okozni, és bőven elégnek tartja, ha ő rendelkezik és küzd velük nap, mint nap. Perla jelenléte, és az őt körülölelő emlékek segítenek neki szebben látni a közelgő, valamilyen szinten közös életüket, de a tudatalattija lassan kiszivárogtatja a félelmet, miszerint tud ő annyira mélyen vágni, akarva, vagy akaratlan, mint ahogyan azt a saját apja tette.
De most még lelkes, és valószínűleg néhány napig még az is lehet, amíg nem kezdődik el az igazi vihar, és az igazi megoldásra váró helyzet végül fel nem veszi a végleges formáját. Addig lehet még önmaga, bár ha őszinte szeretne lenni magához, otthon már így is feszült a levegő csupán a ténytől, hogy a nő, akiről annyit mesélt a menyasszonyának, akinek annyit köszönhet, kvázi kis ferdítéssel a múzsája visszatért az életébe, és sokkal sűrűbben van jelen benne - és még többet lesz, legalábbis Gabriel ezt reméli -, mint mondjuk az Sierrának tetszene.
A szíve mélyén sejti, hogy ha nem kezd el minél hamarabb a saját lelkében háborgó gondolatokkal kezdeni valamit, akkor mindenkit meg fog végül bántani; a saját fiát, bár ez valószínűleg elkerülhetetlen, Sierrát, és lehet, még Perlát is. Mindezt azért, mert nehezére esik a tükörbe nézve azt látni néha, ami ő valójában, és amit Perla szintén tükörként tart elé úgy egy hete, mióta újra látta.
Annak viszont jelentenie kell valamit, hogy visszatért, és a sors minden fintora úgy intézi, hogy maradni fog, még ha nem is feltétlenül azért, amit Gabriel gyermeki szíve kívánna.
Az étteremben ő otthonosan mozog, de egyetlen porcikája sem kívánná, hogy Perla esetleg másként érezzen; a saját világa viszont régóta jelen van az életében, és amiért megdolgozott, azt elengednie nehezére esik, sőt, valami olyasmi játszódhat le a fejében, hogy ő hívja meg a másikat ebédre, így a helyszín talán nem is fontos egyáltalán.
És egyébként tényleg nem, mert Gabrielt csak a másik jelenléte érdekli.
Rendel maguknak, és belekortyol abba a borba, amit azóta kihoztak nekik, szinte kérés nélkül, Gabriel ugyanis mindig ezt fogyasztja; és a benne élő gyermek hátradőlésre készteti a székben, ahogy a tegnapi téma ismét előkerül. Mintegy védekezési módszerként próbálja a távolságot maguk közé csalni, ami egyszerre megnyugtató a maga módján, és tűnik teljes sületlenségnek, hiszen mióta újra látta, a távolság az utolsó, amire vágyik, éppen csak még nem tiszta ez a férfi fejében.
Halkan sóhajt egyet, igyekezve nem éreztetni a másikkal, hogy kényes a téma, csak nem azért, amiért Perla gondolja. Erőt vesz magán, mert minél tisztábbak az egyéb tényezők, annál egyszerűbben veszik majd a nagyobb akadályokat.
- Felejtsük el, nem történt semmi. - Úgy tűnhet, ennyivel le is zárta, de ez kevésnek érződik az ajkairól, benne pedig a keserű szájíz az, ami erre emlékezteti, és elég gyorsan. És nem, ez nem a bor, ez a terelés íze, amit alkalmazni akart előzékenységgel, hiszen a másik mégis csak rátört; ami egyébként Gabrielt egyáltalán nem érdekli már.
Még egy sóhaj, és sikerül nekimennie a témának.
- Azt hiszem, én estem túlzásba, és nem mértem fel a helyzetet kellőképpen. - Mondja határozottan, de egyáltalán nem hangosan, és ahogy megtalálja Perla szemeit, halványan elmosolyodik. - Hidd el nekem kérlek, hogy csak jót akartam. Sosem okoztam még balesetet, és amikor műteni kellett, azt hiszem, kicsit megsemmisültem. Nagyon nehezen fogtam fel, hogy ezt tényleg én csináltam meg valakivel, ráadásul egy fiatal fiúval, aki egyébként nekem fog dolgozni... és nem mellesleg a fiam is. - Nevetni akarna, de nem teszi, mert valahogy most nem megy az neki, ami mindig, hogy viccel enyhítsen a körülmények súlyosságán. Inkább csak kifújja az orrán megint a bent tartott levegőt, és megrázza a fejét. - Nem így kellett volna csinálnom, de nem volt benne rossz szándék. - Azt már nem fűzi hozzá, hogy másként nem tudja csinálni a gyermekkora miatt, és talán az a szerencséje felnőtt életében, hogy a felszínes kapcsolatainak éppen elég az, ha a pénzéből ad, és hosszú időbe telne megtanulnia, milyen az igazi szeretet.  Nem mondja, hiszen fogalma sincsen erről a részéről, csak néha veszi észre a túlzásait, ha éppen arra valaki figyelmezteti, ami azért ritkán esik meg.
- Viszont azt szeretném, ha tudnád, hogy gondoskodni akarok rólatok. Túl sokáig nem voltam jelen, és ez legalább annyira billent ki az egyensúlyomból, mint a baleset gondolata. Azt akarom, hogy semmibe ne szenvedjetek hiányt. - Próbálja nem túl nagyképűen előadni, amit szeretne, mert ha van szeret nyelv, amit beszélni képes, akkor ez most az volt, és teljesen őszintén gördültek le a szavak az ajkairól. Az már egy másik téma nyilvánvalóan, hogy Perla meddig engedi elmenni, és mi lesz az a pont, ahol megköti a kezét.

Világéletében ilyen volt; csak akkor tudott elindulni előre, ha többet már nem nézett hátra. Emiatt hasonló gondolatok kavarognak a fejében, mint amiket Perla végül meg is fogalmaz, mert ő sem tervezett már szánt szándékkal újra találkozni vele, ahogy a családját is egyszer hátrahagyta, és ha ők nem szivárogtak be valahogy az apró, hajszálnyi réseken, akkor nem Gabriel tehetett a jelenlétükről. Az utóbbi talán érthető lenne bárki számára, akivel két percet eltölt a családjáról mesélve, az előbbit nem tudná szavakba önteni; miért akart volna kizárni valakit, miért ne kereshette volna fel már sikeres üzletemberként azt a nőt, akinek a lelke ennyi mindent köszön meg a mai napig, és miért nem hódította meg úgy, mint annak idején? Soha senki nem volt hozzá hasonló, soha senki nem váltott ki belőle olyan érzéseket, mint ahogy Perla tudtán kívül most is teszi, közben pedig a válasz annyira egyértelmű, mint amennyire hamis mostanra; nem akart gyereket, Perla pedig igen. A sors pedig úgy hozta, hogy egy közös gyermek hozza össze őket megint, ha csak társszülőkként is, de így történt.
Nem akar haragudni rá, mert akkor sohasem fognak előre menni, most pedig semmi más nem érdekli Gabrielt, minthogy valahogy pontot tegyenek egy nagyon régóta nyitva álló mondat végére. Ez nem kérdés, itt nincsenek kiskapuk, és ha volnának sem akarna keresni egyet sem. Le kell tudnia küzdeni a bűntudatot olyasmi miatt, amiről nem tehet, és azt csak úgy tudja megtenni, ha engedik gondoskodni. Ha nem tenné, akkor hiába szakadt el a családjától, hiába tagadja meg az apját, semmivel sem lenne különb nála, és akkor végül is mi értelme marad mindennek?
Bólint Perla szavaira, mert érti a gondolatait, de nincsen mit tenni. Akkora lesz a lavina, amekkorának lennie kell, és Gabriel elé áll, mert nem létezik másik út.
- Édesanyám mindig azt mondta, hogy a titkok egyszerűen csak kiderülnek. Ha nem most, és nem is jövőre, akkor az életünk egy olyan pontján, amikor a legkevésbé tudjuk elcipelni a súlyát. Tőle ezt hajlandó voltam megfogadni, mert a környezetemben azt láttam, nagyon is igazat beszélt. - Vállat akar rándítani, mert ha valaki, akkor az édesanyja nagyon is hiányzik neki, de mivel Gabriel nem akar tudni az apjáról, ezért az anyja meg róla nem hajlandó tudomást sem venni. És Gabriel ez ellen sem tud semmit sem tenni.
- Őszinte leszek, Sierra nem fogja jól fogadni. Valahogy ez a megérzésem. - És valamiért elmosolyodik; kicsit mintha már beletörődött volna, és bár a kapcsolat végét nem látja emiatt, vitákat annál inkább.
- Nincsen bajom a következményekkel. - Mondja még egy korty bor előtt, és ezúttal nem keresi a másik tekintetét, nem tudja ezt a szemébe mondani, és csak a tudatalattija érti teljesen, miért van ez. Gabrielnek fel sem tűnik a gesztus, csak arra koncentrál, talán túl erősen is, hogy letegye a borospoharat, lehetőleg anélkül, hogy az felborulna. Az már valamiért nem is kérdés, hogy ugyan miért borulna fel.
- Nem, Perla. Rólatok. - Mondja határozottan, de igyekszik nem tolakodónak tűnni, inkább csak kitart az elképzelése mellett. Van is rá magyarázata természetesen, ha esetleg a másik azt feltételezte volna, hogy nincsen. - Éppen elég ideig csináltad egyedül. Szeretném jóvá tenni azt, hogy nem voltam ott segíteni. Hogy nem vettem ki azt a részt, ami engem illetett volna. - Nem tudja, honnan a hirtelen jött bátorsága, hiszen az apaságnál rémisztőbb dolgot továbbra sem tud elképzelni, mégis; a kötelesség teljesítésének hiánya, ha nem is látszik rajta még most, emészti belülről rendesen.
- De persze olyan keretek között, ahogy jónak látod. - Ezt már nehezére esik kimondani, hiszen ha rajta múlna, tényleg mindent megadna nekik, hiszen megteheti, és őt nem zavarná az, mennyire nem racionális, vagy éppen normális dolog ez bárkitől. Gabrielt sok minden érinti, ami az átlagnak nem normális, és itt nem a vagyonára, inkább a lelki világára gondol elsősorban.

Lehet a téma jellege nem engedné meg neki, de mivel ismét a múlt emlékei között utazgatnak, ahogy Gabriel édesanyja szóba kerül, akarva-akaratlan elmosolyodik Perla szavain. Az anyja semmi más nem volt a másikhoz, csak jó, és amíg még beszélő viszonyban volt anya és fia, gyakran felemlegette Perlát Gabe előtt, és jobb szó híján szidta a fiát amiatt, hogy elengedte. Lehet az anyja szigorú szíve meglágyulna ismét Gabriel iránt, ha megtudná, mit sikerült a tudta nélkül összehoznia - meg amúgy Gabe tudta nélkül is -, és ettől a gondolattól a mosolya kissé keserűvé válik, mert hiányzik a családja, kár is volna tagadnia.
- Ő nagyon kedvelt téged, tudod. Egy ideig még hallgattam tőle, hogy lehettem annyira hülye, amiért nem téged választottalak. - Mosolyog tovább, és az emlékekre ő is lágyul annyit, hogy már ne akarja a távolságot annyira kettejük közé zárni, ezért előrébb dől az asztal irányába. Aztán hamarosan ráébred, mit mondott igazából, ami furcsa érzéssel tölti meg a mellkasát, valami olyannal, amivel nem a közelmúltban találkozott utoljára. Nem tudja egyébként, miért kínozza magát egyfolytában a múlttal, meg az érzéseivel, amikkel amúgy sem tud mit kezdeni, akkor sem, ha nagyon akarna. Minden egyszerre fog a fejére omlani, ezt már kezdi nagyjából látni, mégis kiszökik a szentimentális visszaemlékezés újabb kis darabja, amit Perlához tud kötni. Lehet azért, mert most már sokkal komolyabb dolgok is összekötik őket, mint egy gyermekkori szerelem képes lenne.
Ezúttal Sierrát nem boncolgatja tovább, mert valahogy nem érzi jó helyen a témát Perlával szemben, és úgy érzi, ez olyasmi, amivel neki kell foglalkoznia, amit neki kell megoldania. Bólint csupán a megfigyelésére, és ha látatlanban is úgy gondolja a másik, hogy nem lesz vele egyszerű, akkor Gabriel gondolata sem lőhet mellé ebből kiindulva. Nem vár tovább, még ma este megejti a beszélgetést, minden más pedig zúdul majd, ahogy szükségét érzi.
Gabriel pontosan azt érzi, amit Perla szerint nem kellene neki; cserben hagyta őt is, és a fiát is, az pedig valahogy nem elfogadható érvelés a számára, hogy nem tudott róla. Attól még tizenhét évet kellene behoznia, attól még ott a gondolat, hogy mennyi mindennel tudta volna őket segíteni, ha hagyják neki, és mivel Perlára nem akar haragudni, csak errefelé tudja irányítani az érzést és a gondolatait.
- Nem tudhatod, és nem is értheted, hogy mit kellene jóvá tennem, Perla. - Utal arra, hogy bár Gabriel nem a saját érzéseit helyezi előtérbe, és nem azokról beszél - mert lehet nem is tudná, hogyan kezdjen neki, arról nem is beszélve, hogy meg is kellene tudnia fogalmazni végül -, de attól még léteznek, és a bőre alatt küzd mindennel, amit tegnap tudott meg, és amit ez az egész jelent.
Aztán felnevet, mintha amit Perla mondott volna, azt nem akarná elhinni.
- Mindennel tartozom neked, amiért egyedül csináltad végig. Megfogalmazni sem tudnám, mi mindennel. - Nem mondja ki, de a tekintete azt mondja, hát nem érted?, de ő csak ingatni kezdi a fejét, és feltartja a két kezét félig-meddig, mintha ezzel megálljt akarna parancsolni egy újabb vitának, amit mindenáron el akar kerülni most. Nem a helyszín miatt, hanem azért, mert előre kell haladniuk, és nem hajlandó egyetlen lépést sem tenni hátra.
Mondani akarna még valamit, ami esetleg érvként szolgálhat amellett, miért érdemli meg Perla a világot is azért, ahogy egyedül helyt állt, de végül nem teszi, és a kezét is leengedi, ahogy a másik Sierrát használja fel ellenérvként. Talán egy pillanatra látszik rajta a meglepődöttség, amiért ez megtörtént most, de az a pillanat úgy száll tova, ahogy a téma is.
- Ahogy akarod. - Zárja rövidre, és ezúttal nem jár az agya olyan kiskapukon, ahol majd Perlát meg tudja a későbbiekben kerülni. De az, hogy ez mennyire zavarja, látszik a vonásain, csak éppen nem egyértelműen. A semmi, ami az arcára ül most, bármit és mindent jelenthet egyszerre, miközben tálalják a fogásokat, és ő elkezd enni.