Az évek során sokszor gondoltam rá. Sokszor elmerengtem azon, hogy mi lehet vele, hol tarthat azon az úton, amire rálépett, mennyi mindent sikerült összehoznia abból, amit annyira akart, hány tételt húzott ki a listájáról. Egy sima szakításon előbb-utóbb túlteszi magát az ember. Ha esetünkben is erről lett volna szó, nem lett volna egyszerű, de végül idővel sikerült volna. Az élet nem mindig úgy alakul, ahogy szeretnénk, sokszor a sors mást tartogat számunkra. Jó lett volna, ha kevesebbszer jut eszembe, de akárhányszor ránézek Eddie-re, ő mindig eszembe juttatja. A közös múltunkból az emlékeken kívül Eddie maradt meg nekem, aki elég sok mindenben hasonlít Gabrielre, és kezdem azt érezni, hogy ahogy szép lassan felnő, egyre több hasonlóságot fedezek fel bennük. Ha nála dolgozna és úgy alakulna, hogy akár közvetlen együtt is kéne dolgozniuk, biztos jól kijönnének. De én azt szeretném a legjobban, ha minél kevesebb, vagy inkább semennyi közük nem lenne egymáshoz.

Hálás vagyok, amiért Gabriel nem feszegeti tovább az “Eddie apja” témát. Jobb, ha nem tudja. Rosszul érzem magam, amiért megint hazudnom kell neki erről, ahogy sok-sok évvel ezelőtt is tettem. Nem szoktam hazudni, annyira nem is megy jól, mert nehezen leplezem az érzelmeimet, általában kiül az arcomra, ami bennem van. Az évek során viszont már annyiszor hangoztattam, hogy Eddie apja halott, hogy most nem esik nehezemre ismét elferdíteni az igazságot. Úgy tűnik, Gabriel álláspontja nem változott sokat a családdal és gyerekvállalással kapcsolatban - amit megértek az apjával való bonyolult kapcsolatuk fényében -, én meg nem akarok továbbra sem a nyakába varrni egy gyereket, akit nem is akarna. Eddie-t is jobb abban a hitben éltetni, hogy az apja halott, mintsem bevallani neki az igazat, hogy igazából sosem akarta őt. Mindig azt mondom, inkább a fájó igazságot választanám a kegyes hazugság helyett, és én magam is inkább kimondom azokat a szavakat, még akkor is, ha ideig-óráig nyomasztóan hatnak, ebben az esetben viszont nem akartam Eddie-t kitenni ennek. Elég, ha egyikünknek fáj.

Már kész tényként könyveltem el magamnak, hogy soha többet nem látom. Elengedtük egymást, mindketten éltük a saját életünket. Nem mondom, hogy nem szerettem volna soha többé találkozni vele, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy pont így fog megtörténni. Még mindig nehéz megemészteni ezt az egész mai napot, Eddie műtétjét, a balesetet, már előre látom a szemeim előtt a horrorisztikus kórházi számlát, mert a biztosításunk az ellátásnak csak egy részét fogja fedezni. De ahogy itt ülök, vele szemben, ha nem is jókedvemben, tudok mosolyogni és jó dolgok is eszembe jutnak, nem csak a kórházi ágyban fekvő gyerekemet látom magam előtt. A kellemes illúziót a hangos csörgés szakítja félbe. Észhez térít, az orromban ismét érzékelem a jellegzetes jód szagot, ami szintén visszarángat a jelenbe a múltból. Talán hálásnak is kéne lennem annak a valakinek, akinek pont most jutott eszébe Gabrielt felhívnia, mielőtt még túl mélyre ások a saját gondolataim között és valami olyat mondok, amit józan ésszel végiggondolva, magamban kéne tartanom. Kicsit úgy érzem magam, mintha az egyik vállamon egy ördög, a másikon egy angyal ülne és mindketten mondanák a magukét, hogy mit csináljak.

- Persze - mosolyogva veszem át a tollat. Ránézésre ez is egy vagyon, nem egy egyszerű bolti, filléres darab. Mire rávésem a szalvétára a mobilszámomat, addigra egy elegáns névjegy is az asztalra kerül. - Csinos darab - pillantok Gabrielre elismerően. A névjegyet a farzsebembe süllyesztem, a szalvétát és a tollat pedig átadom. Ha mindenét elrakta, elindulok a folyosó felé, Eddie kórterme amúgy is félúton van a kijárat felé. Az ajtóhoz érve megállok és Gabriel felé fordulok, mielőtt bemennék. - Hát… vigyázz magadra. - Fél kézzel átölelem búcsúzóul, de még mielőtt túl hosszúra nyúlna a pillanat, elhúzódom. - És vezess óvatosan - figyelmeztetem egy kis tettetett szigorral, ajkaim szélén viszont ott bujkál egy kis mosoly, amiből érezheti, hogy továbbra sem neheztelek rá a történtek miatt.