Perla mint anya:
Perla gondoskodó, szerető anya. Igyekszik fiának mindent megadni, mindenből a lehető legjobbat biztosítani számára, még akkor is, ha az anyagi keretei ezt olykor nehezen teszik lehetővé. Gyakran fejben kell tartani a kiadásaikat, főleg a hónap végéhez közeledve. Fiatalon lett anya, tinédzserként nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet, miként legyen jó szülő, de sosem volt kérdéses számára, hogy nem válik meg a gyermektől. Nem kívánt terhességből született a fia, de az első sokk után azonnal próbálta magát felkészíteni az előtte álló időszakra. A terhessége miatt végül nem kezdte meg az egyetemet, ahova teljes ösztöndíjjal került volna be. Nem tudott volna egyszerre anyaként és nappali tagozatos hallgatóként otthon és az egyetemen is száz százalékosan helytállni. Sokszor elgondolkodik rajta, mi lett volna, ha mégis egyetemre megy. Jobb életet tudott volna biztosítani a fiának, nem egy bronx-i másfél szobásban kéne nyomorogniuk - és néha azon is fantáziálgat, hogy ő neki is jobb munkája lehetne, ha nem esik akkor felelőtlen módon teherbe, de soha nem hibáztatta a fiát a sorsuk alakulása miatt, saját magát annál inkább.
Amióta a fia kamaszkorba lépett, gyakran aggódik a kettejük kapcsolatán; sokat változott a kötelékük az évek alatt, a kamaszkor nehézségei őket sem kímélik. Perla hajlamos magában keresni a hibát, ezért emlékeztetnie kell magát, hogy ő is volt tinédzser, és ami utálatnak érződhet a fia felől, nem személyes.

Perla mint alkalmazott:
Alapos és precíz. Már kiskorában megtanították neki, mennyire fontos a tökéletességre törekedni, az ő bőrszínével pedig még a száztíz százalék sem elég sokszor. Maximalista, mindent háromszor ellenőriz. Kislányként nem arról álmodozott, hogy szobalány lesz Manhattanben, de nem panaszkodik. Lehetne sokkal rosszabb és ezzel tisztában van. Nem keres vagyonokat, viszont az a kis jövedelme biztos. Lelkiismeretesen végzi a munkáját, sosincs rá panasz, a kollégái és a felettesei is kedvelik. Megbízható, a kiosztott feladatait mindig pontosan kivitelezi. Soha nem késett még el munkából, általában idő előtt szokott érkezni és ha szükséges, szájhúzás nélkül marad tovább is. Az évek alatt a gyomra és az idegei is megedződtek annyira, hogy kevés dolog borítja ki; az emberekkel türelmes, és látott már annyi bizarr, undorító és megmagyarázhatatlan dolgot egy-egy lakosztályban, hogy az ingerküszöbe is igen magas. Nem titkolja az ambícióit, hogy lassan szeretne egyről a kettőre lépni. Elsődlegesen a munkahelyén szeretne feljebb lépni a ranglétrán, de ha ott nincs rá lehetősége, akkor akár máshol is. Vertikálisan szeretne elmozdulni, ebben biztos.

Perla:
Általában halkszavú, inkább megfigyelő típus, de olykor be nem áll a szája, ha kényelmesen érzi magát az adott társaságban és szívesen osztja meg a gondolatait az adott témáról. Kedves és odaadó, kicsit mindenkivel anyáskodó. Mindenkihez van egy-két kedves szava, amivel mosolyra tudja fakasztani a besavanyodott embereket is. Aggodalmaskodó, sokszor elmerül a gondolataiban. Leginkább a fia miatt aggódik, főleg amióta az kamaszodik - szóval egy jó pár éve folyamatosan aggódik. Rendmániás, ügyel a tisztaságra. Családcentrikus, a mindene a gyereke és a szülei. Szeret a ritkán látott rokonokkal vegyülni, megosztani és meghallgatni egymás hétköznapi, ügyes-bajos dolgait.
Szereti a múzeumokat, a naplementéket, a jazz-t és a régi sorozatokat, amik ma már annyira borzalmasnak számítanak, hogy általában az emberek a fejüket fogják, ha belenéznek egy-kettőbe. Szeret emberek között lenni, de imádja a csöndet és a nyugalmat, amikor lemerül a szociális akksija. Nem szereti a plázákat és nyáron az ész nélkül beállított klímákat, a forgalmas utakat és a motorokat. Szereti a napsütést, de az elviselhetetlen meleget már nem. Inkább kutyás, mint macskás. Ha bort iszik, édeset választ mindenképp. Szeret főzni, csak nem mindig van rá ideje, de próbál időt szakítani rá, amikor csak tud, hogy a fia is inkább az ő főztjét egye, ne azt a szemetet, amit megvesz.
Rosszabb napjain - és az első kávéja előtt - mogorva és kedvetlen. Szerencsére a reggeli fekete csodaszer módjára képes megváltoztatni a hangulatát. Alapvetően türelmes, de képtelen sokáig sorban állni - ahogy a fenekén sem tud megülni tíz percnél tovább, ezért ülőmunka neki nem való. Egy ideje már egyedül van, az utolsó néhány randi partnerétől az első találka után elbúcsúzott. Néha álmodozik egy jobb életről, egy élettársról, kicsit több fizetésről, kicsit nagyobb lakásról egy kicsit jobb környéken, viszont realista lévén tisztában van az esélyeivel.

2012.
- Mit szólnál, ha hétvégén elmennénk az állatkertbe? - kérdezem Eddie-t, miután az utolsó tamale is elkészül, így kész a mai vacsora. Emlékszem, mennyire tetszett Eddie-nek a hatalmas oroszlán és a nagy, lusta medvék, miközben a sziklákon sütkéreztek. Az utóbbi pár hétben sikerült félretenni annyit, hogy el tudjunk látogatni ismét oda és még meg is ebédeljünk. A lelkesedés egyoldalú, a fiamtól semmilyen reakciót nem hallok. Ha ujjongásra nem is számítottam, valami válaszra azért igen. - Eddie? - kérdezem immár felé fordulva, hogy lássam az arcát is. Az asztal felett ül, éppen a számtan feladatait bújja. A ceruza a kicsi kezében szokatlanul nagynak tűnik, a tankönyv és hatalmas egy ilyen kicsi fiúhoz képest. Ő mégis szorgalmasan lapozgatja és írja be a megfejtéseket. A kérdésemre ezúttal egy vállrándítás a reakció. Látom rajta, nincs túl jó kedve, az oka viszont ismeretlen számomra. Elzárom a tűzhelyet és mellé ülök. Néhány másodpercig figyelem, ahogyan a példákat oldja meg, aztán kiveszem a kezéből a ceruzát. - Mi a baj? - sóhajtom halkan, mert látom, hogy bántja valami.
- Semmi - morogja az orra alatt alig hallhatóan, a tekintetét még mindig a lapokra szegezve. A gyerekek sokszor azt gondolják, a felnőttek “hülyék”, de nem, nem vagyok hülye, egyértelműen látom, hogy valami nincs rendjén.
- Nem úgy tűnik… Tudod, hogy bármit elmondhatsz, ugye? - emlékeztetem a már sokszor megbeszélt, íratlan szabályunkra. Nem titkolunk semmit egymás előtt, mindig mindent megbeszélünk. A nyílt kommunikáció híve vagyok, ebben viszont Eddie-nek is partnernek kell lennie. Ismét megvonja a vállát a tankönyvet fixírozva. Türelmesen várok, amíg végre megnyílik. Ő is tudja, hogy innen fel nem állunk, amíg meg nem beszéltük, mi bántja.
- Kevin hétvégén horgászni megy az apukájával - kezd bele végül, de a bővebb magyarázatra még várnom kell.
- Kevinnek szuper hétvégéje lesz, de azért mi is jól fogjuk érezni magunkat.
- Nem érted, anya? - szegezi nekem a kérdést felemelt hangon. Hallom benne a keserűséget és a pánikot, látom a szemeiben a visszatartott könnyeket. Hát megint itt tartunk… - Kevin az apukájával megy - magyarázza erősen hangsúlyozva a lényeget. - Én soha nem fogok az apukámmal elmenni sehova! - fakad ki keservesen, feláll az asztaltól és magamra hagy. Nem tudok haragudni rá, amiért így érez. Nem marasztalom, még csak nem is teremtem le, amiért így beszélt velem az előbb. Pár napja, amikor az apukájáról kérdezett, azt mondtam, hogy meghalt egy autóbalesetben, mielőtt ő még megszületett volna. Eddie azóta nem önmaga, sokkal kevesebbet nevet, sokkal nyugodtabb, tegnap már az esti filmet sem akarta megnézni velem. Annyi minden kavarog a fejemben, de az igazságot képtelen vagyok elmondani neki. Ahogyan a felnőttek, úgy a gyerekek sem hülyék. Ha elég nagy lenne, kutakodna, felkeresné az apját, aki még csak nem is tud a fia létezéséről. Anno jó okkal tartottam titokban a terhességet előle és nem áll szándékomban évekkel később ezt a beszélgetést megejteni. Meg úgy nagyjából soha. Nem fair Eddie-vel szemben, de talán így jobb. Ironikus, hogy azt tanítom a fiamnak, mennyire fontos az őszinteség, miközben én nem vagyok vele egyenes. Remélem, ha egyszer kiderülne ez a titok, megértené és nem gyűlölne meg egy életre miatta.

2014.
Eddie egész úton hazafelé meg sem szólalt. Mérget mernék rá venni, hogy valamiért duzzog, de nem akartam menet közben erről faggatni. Ki tudja, most éppen mi zaklatta fel. Lehet apróság is, viszont lehet valami sokkal komolyabb, amit nyilvános helyen senki sem beszélne meg szívesen. Nem elég, hogy csöndben volt az elmúlt egy órában, de még csak mosolyogni sem mosolyog. Az utóbbi időben eléggé befelé fordult, nem barátkozik, egyre kevesebbet oszt meg velem is, de így látni őt mégiscsak szokatlan. Egy anya érzi, mikor nincs valami rendben a gyerekével, és én most határozottan érzem, hogy valami nyomja Eddie szívét.
A lépcsőházba érve szinte elviharzik, a fokokat kettesével próbálja szedni eleinte, de túl magasan vannak még neki, úgyhogy inkább felszalad a harmadikra. Mivel a lakásba nem tud bemenni nélkülem, az ajtóban érem utol. Szándékosan lassabban veszem elő a kulcsokat a táskámból, hátha addig megered a nyelve, de úgy látom, harapófogóval kell kiszednem belőle mindent.
- Milyen volt a nagyiéknál? - kérdezem, miközben kutakszom a táskámban.
- Szuper - érkezik a kedvetlen válasz.
- Megírtátok a leckét?
- Aha - sóhajt legalább olyan drámaian, mint egy túlhajszolt felnőtt. Türelmetlenül toporzékol már a lábtörlőn. Be kell lássam, itt nem fogok tudni semmit kiszedni belőle. Végül kinyitom az ajtót, Eddie pedig azonnal el is tűnik a szobájában. Mi lelte ezt a gyereket?
Nagyjából fél óra múlva dugja ki az orrát a szobájából fürdéshez készülődve.
- Eddie, gyere csak ide egy kicsit - szólok ki neki a konyhából, amihez még csak fel sem kell emelni a hangomat a helyiség méretéből fakadóan. A csoszogás abbamarad, nem sokkal később pedig Eddie megjelenik mögöttem. Az arca még mindig ugyanolyan unott, mint mikor jöttünk hazafele. Az asztalra mutatok jelezve, hogy üljön le, mert beszélgetnünk kéne egy kicsit. A szemeit forgatja, de végül leteszi a fenekét. - Szóval, mi a baj? - kérdezem tőle, miután én is leülök.
- Semmi - vonja meg a vállát egykedvűen.
- Eddie, ne ferdíts. Mi a baj?
- Semmi! Mehetnék fürdeni?
- Amint elmondod, mi a baj.
Némi feszült csönd után végül látom rajta, hogy már kikívánkozik belőle.
- Semmi, csak… Családfát kell csinálni Mrs. Travers órájára. Most már mehetek fürdeni? - Válasz gyanánt csöndben bólintok és nézem, amint Eddie elcsoszog a fürdőszobába. Ahogy megnyitja a csapot, felállok az asztaltól és a konyhaszekrény tetején lévő borért nyúlok. Szerencsére csavaros a kupakja, így nem okoz nagy nehézséget kinyitni. Borospohár hiányában egy sima poharat töltök tele az édes vörössel.

2019.
- Biztos megérte az összes megtakarításotokat ezekre az előkészítőkre költeni? - kérdezi Sandra félig felém sandítva, mintha azt akarná sugallni, hogy az összes pénzünket kidobtam a kukába. Minden egyes alkalommal el akar bizonytalanítani, akárhányszor szóba kerülnek Eddie tanulmányai. Ő is anya, képben van a témával, de teljesen más véleményen vagyunk. - Mármint… olyan régóta spórolsz. Nem jobb lett volna elmenni mondjuk nyaralni? - próbál finomítani az előző mondatán, de csak ront rajta.
- Sandra… - sóhajtok a szemeimet forgatva, közben a párnáról húzom éppen le a huzatot. - Tudod, mennyire utálom ismételni magamat. Abszolút megérte, Eddie nagyon jól teljesített rajtuk, sőt, állítólag az utóbbi években kimagaslóan, szóval igen. - Akár már diktafonra is felvehettem volna, hogy ne kelljen folyamatosan elmondanom ugyanazt, mivel az álláspontom nem változik. Eddie kivételesen okos és máshogy látja a világot, mint sok korabeli gyerek.
- Mi van, ha nem veszik fel? - érdeklődik Sandra a további terveimről.
- Ez nem opció - csóválom meg a fejem határozottan.
- Tudod, hogy de.
- Nem, ebben tévedsz - kötöm az ebet a karóhoz.
- Miért nem tud Eddie a legközelebbi, fűtés nélküli, omladozó, dohos, közepes színvonalú iskolába járni, mint a legtöbben? Jeremy is tavaly érettségizett a legközelebbi, hideg, koszos, büdös gimiben és mégis ember lett belőle.
- Sandra, a fiad kétszer bukott meg az érettségin és a Wendy’s-ben süti a krumplit.
- Te meg szobalány vagy - vág vissza azonnal.
- Te is. - Ezzel már nem tud vitatkozni, akármennyire is szeretne. - Csak azt szeretném, ha neki jobb lenne. Ha jó iskolába jár, utána sokkal könnyebb lesz az élete. Nem kell ilyen szar helyen dolgoznia, egyetemre is bárhova fel fogják venni jóformán…
- Várj, várj, szerinted a Waldorf-Astoria szar hely? - kérdezi hitetlenkedve.
- Tudod, hogy értettem… - forgatom a szemeimet.
- Te az előbb azt mondtad, hogy ez egy szar hely - csodálkozik elképedve, de látom a mosolyt az ajkain. - Fatima! - kiabál át a másik szobába. - Miss Magániskolába Küldöm A Fiamat szerint a Waldorf-Astoria szar hely. - Ééééés pont így kezdődnek a pletykák.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Igazán elképesztő nő vagy! Az egyedülálló anyukákat én mindig annyira tudom csodálni, mi mindent meg nem tesznek erőn felül a csemetéikért, gyakran feladva önmagukat, az álmaikat, csak hogy szemük fényének biztosítani tudják azt, amire szüksége van. A te helyzeted pedig még ennél is csodálatra méltóbb, hiszen nagyon fiatalon lettél anyuka, még magad is szinte gyerek voltál, és nagy jövő várhatott volna rád, ha Eddie nem csöppen bele az életedbe. Ráadásul egy némileg speciálisabb igényű, okos gyereked van, akire talán az átlagosnál is több figyelmet kellett szentelned. Persze mi is az, hogy átlagos, hiszen minden gyerek kicsit más, nincs két egyforma, még testvérek között sem, azt mondják.

De a lényeg, hogy el talpraesett, határozott anyuka lett belőled, aki valóban mindent megtenne azért, hogy a fiának a sajátjánál jobb sorsot biztosíthasson. Kíváncsi vagyok, a jövőben hogyan alakul majd a kapcsolatotok, mert nem kétlem, hogy lesznek benne még csavaros fordulatok. Ő hamarosan felnő, valószínűleg főiskolára megy, na és te? Vajon lesz majd végre időd egy kicsit magadnak is élni? Megérdemelnéd. Persze addig is mindig legyen otthon egy üveg vörösbor a biztonság kedvéért!    

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!