Kissé a frászt hozza rám a kiáltozás, meg az egész konkrét jelenet, ami a parton fogad. Pedig nem egyedi eset, nem mondhatom, hogy újdonságként érne. Ha nem épp Charlie-ban teng túl a tesztoszteron, akkor meg mások verekednek össze. Ezek a srácok szeretik így levezetni a feszkót. Ezzel meg a szörfözéssel, ugyebár. De azért Charlie így is gyakrabban ott van a közepében, mint a legtöbbjük. És most mégis jobban aggódom, mint szoktam, talán mert tudom, hogy Charlie is eléggé be volt állva, vagy mert érzem, hogy ha a megszokottnál is több a feszültség benne, az minimum részben az én hibám is. Bólintok Craig szavaira, aztán követem a fiúk pillantását Drew felé. Eddig eszembe sem jutott megnézni, ő hogy van. Nos, már egyértelmű, hogy ő húzta a rövidebbet. Egy monoklival és felrepedt szájjal lett gazdagabb. Annyi még van bennem, hogy küldjek felé egy sajnálkozó pillantást, hisz kétlem, hogy igazán kiérdemelte volna, amit kapott. De így sem tervezem magára hagyni Charliet. Ezek után már pláne nem. A legbiztonságosabb az lesz, ha hazaviszem.

- Oké, oké, akkor menjünk - sürgetem is meg a dolgot, mikor Craig is egyetért velem. Főleg mert a két srác ha fizikailag már végzett is egymással, a szájkaratét még mindig nem fejezték be, és nem akarom, hogy ez újra eldurvuljon. - Köszi - húzom magamon kicsit összébb a kapott törölközőt egy pillanatra, aztán gyorsan végig is dörzsölöm vele magamat. Végül magamra kapkodom a ruháimat is. Aztán míg összeszedjük a deszkákat és a hűtőtáskámat, és felpakoljuk a kocsim hátuljára, Fred támolyog oda hozzánk a piától enyhén keresztben álló szemekkel, majd mutatóujjával felváltva mutogat rám és Charliera.  

- Ti... ti ketten... annyira hülyék vagytok. Nagyon hülyék. És teljesen vakok – takarja el a saját szemét a tenyerével, ha jól tippelek, demonstráció gyanánt. - Mikor veszitek már végre észre, hogy mennyire bele vagytok...? - lépés közben térdben megbicsaklik a lába, de Craig közben már ott terem mellette, hogy odébb támogassa.

- O-hohó! Oké, Fred, köszönjük a nagy és örök bölcsességedet! Gyere, nem ártana már kicsit józanodni... - Még küld felénk egy vigyort, és rám kacsint, mielőtt arrébb navigálná magukat. Hát, legalább egyikük észnél tud lenni, amíg a többinek elmegy az esze, nem igaz? Sóhajtva ingatom a fejemet utánuk, mielőtt Charliehez fordulnék.  

- Hmm... - az orromat ráncolva merengek el pár pillanatra, hogy rá bízhatom-e a vezetést. Egyikünk sem teljesen józan, de az elmúlt percek kicsit mindkettőnket kijózanítottak, azt hiszem. És összességében ő jobban ismeri már ezeket az utakat, szerintem álmában is haza tudna találni. - Na jó, tessék - tartom fel az orra elé a slusszkulcsot, megszavazva neki a bizalmat.  

A kocsiban rövid csend telepszik ránk. Már én sem tudom, hogy ezt a kései idő, a fáradtság számlájára kellene-e írnunk, vagy... hogy... egyszerűen csak kínos a helyzet, mindazok miatt, amik történtek. Sok hülyeséget megéltünk már együtt, nem gondolom, hogy ez az este közénk állhat bármilyen értelemben is. De közben mégis kicsit félek, hogy igen. Hogy valami megváltozhat emiatt. Charlie töri meg a csendet. Halványan elmosolyodom, amikor felpillantok rá. - Semmi gond. Igazából... én is sajnálom. Azt hiszem, nem kezeltem mindent... teljesen jól. - És sajnos még most sem tudom, hogy hogyan kellett volna. Hogy milyen irányba kellett volna máshogy csinálnom.

Megérkezünk a lakáshoz, és miután bezárom a kocsit, segítek én is bevinni a holminkat. Aztán egy kis időre elterülök Charlie ágyának közepén. Tényleg kimerült vagyok. Ám mikor végül felülök, hangos tűnődésbe kezdek. - Asszem, reggel munka előtt vissza kéne mennünk a partra összetakarítani. Mielőtt a víz bemosná a sok műanyagpoharat, sörösdobozt, meg a többi szemetet, amibe aztán belefulladnak a halak meg a teknősök - sóhajtok. A barátaink már mind olyan állapotban vannak, hogy kétlem, bárkinek is eszébe jutna óvni a környezetet is.

Felállok. - Nem gond, ha lezuhanyzom? Esetleg tudnál kölcsönadni egy pólót? - Persze itt vannak az én ruháim is, csak hát úgy mégiscsak kényelmesebb volna aludni.

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

- Nem... nem csak te... - Felelem halkan, anélkül, hogy rá pillantanék. Nem csak ő veszítette el a kontrollt. És tudom, hogy szereti elvinni a balhét mindkettőnk helyett, mintha ez is a sok hobbija egyike lenne. De ez most nem olyan, mint mikor elkötjük apám egy hajóját, hogy tengeri állatokat mentsünk, ez... Ez kettőnkről szól, és én is éreztem azt, ami fellobbant közöttünk, és bár szégyellem magam amiatt, ahogy az egész helyzetet kezeltem, így nem is tudom egyenest a szemébe nézve elismerni ezt, de attól még így van. Én is akartam. Jobban, mint valaha. És elég csak visszaemlékezni azokra a pillanatokra ahhoz, hogy ismét kissé elakadjon a lélegzetem. Ösztönösen távolabb húzódom Charlietól, szinte rátapadok az ablakra, mintha valami nagyon érdekeset látnék odakint az egyébként kihalt Queens-i utcákon. De tényleg szükségem van egy kis távolságra, és az ablaküveg hűvösségére.

Megérkezünk a lakáshoz, én pedig igyekszem elterelni a gondolataimat biztonságosabb vizek felé. Eszembe jut, hogy valakinek majd el kéne takarítania holnap a partról a sok szemetet, amit ma szét hagytunk. Más úgysem fogja megtenni, valószínűleg, de ezt most ezegyszer nem is bánom. Örülök, hogy valami normálissal, mármint megszokottal foglalkozhatok, és hogy ebben Charlie is partner. Ahogy mindig. - Oké - bólintok neki mosolyogva. A parton kezdünk, aztán mehet a munka a dokkoknál, és minden újra tökre hétköznapi lesz közöttünk. Nem igaz?

Kimerült vagyok, és Charlie ágya most nagyon kényelmesnek tűnt, ráadásul nem rég mártóztam meg a tengerben, de közben mégis úgy érzem, muszáj kicsit felfrissülnöm. Szükségem van egy gyors zuhanyra. Átveszem a kapott ruhadarabokat egy gyors köszivel, aztán beiszkolok a fürdőjébe. Igazából nem időzöm sokáig, csak amíg szükséges. Mikor visszalépek a nappaliba – ami egyébként az összes egyéb helyiség is egyben – az a kép fogad, amint Charlie áll az ágya mellett a tévé adta félhomályban, egy szál alsónadrágban. Ami... talán nem olyasmi, amit még sosem láttam volna, de most mégis egészen máshogy hat rám, mint eddig. Az alhasamban apró csomó keletkezik, ahogy végigfut rajta a pillantásom, és ösztönösen hátra hőkölök egy fél lépést. De a következő pillanatban már igyekszem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Közelebb megyek, befekszem mellé az ágyba, majd úgy maradok, mozdulatlanul, mint egy darab fa. Mert félek megmozdulni, kényelmesen elhelyezkedni, vagy akár csak rápillantani, sőt, még levegőt venni is, mert... Mert megint itt van... az a vonzás, mintha ellentétes pólusú mágnesek volnánk. Talán még erősebb is, mint a parton volt. Mert itt van, nem egész egy karnyújtásnyira, és nem érhetek hozzá, de ennek ellenére is szinte egész testemben érzem őt. Minden porcikámban és sejtemben érzem, ahogy mellettem húzódik, ahogy levegőt vesz, vagy épp kicsit elakad a lélegzete. Érzem a belőle áradó hőt. És tartok attól, ha akár csak megmoccanok, ha megpróbálnék kényelmesebb pózt felvenni, még véletlenül rávetném magam. Nem volt jó ötlet, hogy ma éjszakára nála maradjak. Szinte garantált, hogy így nem fogok tudni egyetlen percet sem aludni. Mi a fenét tett Craig abba a rohadt jointba?

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Próbálom magamat tőle távol tartani, nem hozzáérni, nem rá pillantani, a másik irányba fordulni, és aludni. Vagy legalább úgy tenni, mintha azt tenném, de jelenleg még azt sem tudom, azt hogyan is kell. Túlságosan ki vagyok élezve rá. Ez őrület. Annyira akarom őt, de még mindig marja a torkomat a félelem, hogy ezzel mindent kockára tennénk, hogy elveszíthetem. Csak már... ez az érzés is egyre halványodik, jelentőségét veszíti. Mindent elnyom az erős vágyódás, és ez a vibrálás, ami közöttünk van. És itt most nem olyan ez, mint a parton volt, ahol akadt épp elég figyelemelterelés körülöttünk. A tenger halk zúgása, a zene, a barátaink csevegései és hangos nevetései alig pár méterrel tőlünk... Itt most csak mi vagyunk. Egy ágyban, egyetlen takaró alatt, a megnyugtató félhomályban, és még a tévé halk morajlása is mintha csak rásegítene arra, hogy minden figyelmem Charlie felé terelődjön.

Érzem, ahogy a matrac megmozdul, bemélyed mögöttem, miközben közelebb kúszik a hátamhoz. Átkarol, közelebb von magához... és akkor megérzem. Akar engem, most is akar, épp úgy, mint én őt. A levegő bennakad, lehunyom a szemem, majd erősen összeszorítom az ajkaimat, hogy ezúttal ne adjak ki hangot. Még emlékszem, a parton ezt kérte tőlem, és próbálnám tiszteletben tartani. De bakker, kit akarunk még áltatni? Nem is megy már tovább, halk nyöszörgés szakad fel a torkomból, mikor közli, hogy nem bírja tovább. Én sem. Én sem bírom.  

Felé fordulok lassan, óvatosan. Még én sem tudom, mit akarok tenni, csak abban vagyok biztos, nem kapkodhatok. A szemeibe nézek, tenyerem az arcára simul. Aztán pillantásom az ajkaira téved, és a lélegzetem egyre inkább elnehezül. Egyszer élünk. Néha muszáj kockáztatni. Van, hogy bizony megéri. Közelebb hajolok, és megcsókolom... lassan, finoman, először csak alig érintve. Kiélvezve minden tizedmásodpercét a pillanatnak. Aztán némi fészkelődéssel közelebb araszolok, hozzá simulok, és arcáról a kezem tovább csusszan, ujjaim a tincsei közé túrnak.

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Megmozdul az ágyon, közelebb furakodik, ajka a bőrömön, keze a csípőmön... és aztán egyik pillanatról a másikra teljesen elvesztünk. Vége, nincs tovább ellenállás. Nem megy. Megőrülök az érzéstől, ahogy hátulról nekem törleszkedik. A hormonok tombolnak bennünk, mintha újra tinédzserek lennénk. Túl sokáig hagytuk magunkat tagadásban élni. Másnál keresni a vigaszt, miközben egyedül egymást akartuk. Részemről egész biztosan így volt. Már hosszú ideje. De ma este végre nem a félelem győz, hisz képtelen lennék tovább uralkodni a vágyaimon. Már nincs semmi, ami kizökkenthetne, megzavarhatna, minden annyira tökéletesen meghitt. És lehet, hogy mások nem így definiálnák a tökéleteset vagy a meghittet, nem látnának semmi szépet ebben az apró Queens-i garzonlakásban, de számomra ez most minden, amit ettől az élettől akarok. Charliet, mindennel együtt, ami hozzá tartozik.

A csókunk nagyon óvatosan, puhatolózva indul, és ez talán így van jól, de aztán Charlie finoman elmélyíti, én pedig készségesen adom meg magam neki. Kicsit talán túl készségesen is, tekintve, hogy az elégedettségtől halkan az ajkai közé nyögök. Szeretném lassan csinálni, és igazán kiélvezni minden pillanatát, de közben az a temérdek mélyen elnyomott vágy, ami az évek során felgyülemlett bennem, most egyszerre akar kitörni. Maga alá forgat, és amint csókokkal becézgetve a nyakamat elhelyezkedik a lábaim között, újabb sóhajok szakadnak fel a torkomból. Sóhajok, melyek egyszerre elégedettek és egyben sürgetőek, követelőzőek. A csípőmet kicsit megemelem, mikor a pólóm alá csúsztatja a kezét, hogy ruhaanyag minél könnyebben feljebb csúszhasson rajtam, szabad utat biztosítva neki. Ezzel a mozdulattal azonban egyben hozzá is dörgölőzöm, ami ugyan nem volt szándékos, de épp eléggé tetszik ahhoz, hogy megismételjem. Tenyerem végig siklik a mellkasán, onnan pedig a hátára simítom, ám amikor megérzem az igencsak birtoklóra sikerült csókját a nyakamon, aminek holnapra minden bizonnyal nyoma marad majd, az én körmeim is a bőrébe vájnak a gerince mentén, mintha ösztönösen én is meg akarnám őt jelölni.  

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

A bizonytalan érintéseink, mozdulataink és csókjaink egyre határozottabbá válnak. Mintha fokozatosan kezdenénk felfogni, hogy ez nem álom, nem egy délibáb, ami a következő pillanatban elillanhat. És nem ugyanúgy fog végződni, mint a parton - bár az is csak miattam ért olyan hirtelen véget. De már átléptük azt a határt, átszakítottunk minden gátat, az érzéseink és vágyaink utat törtek maguknak, és már egyszerűen képtelenség volna visszazárni azokat a korábbi helyükre. Az is érthetetlen csoda, hogy eddig kordában tudtuk őket tartani.  

Azt hiszem, most, ezekben a pillanatokban tudatosul bennem úgy igazán, szívbe markolóan, hogy szeretem. Nem csak barátilag. Ez sokkal mélyebb. Szerelmes vagyok belé, valószínűleg már nagyon régóta. És ettől csak még intenzívebbé válik minden érintés és csók, minden mozzanata annak, amit művelünk. Az most nem jut eszembe, nem is tudnék foglalkozni vele, hogy ez mennyire tovább bonyolíthat majd közöttünk mindent. “Ez a holnap problémája.”

Charlie felé emelem a csípőmet, ő pedig válaszképpen lejjebb ereszkedik, hozzám préseli magát, a felsőteste is hozzám simul, és ahogy a bőrömbe sóhajt, kellemes borzongás fut végig rajtam. Az izmai belefeszülnek, ahogy magához szorít, én pedig élvezettel simítok végig rajtuk, a bicepszén, a hátán, majd az oldalán lefelé. Aztán felül, és sebesen lefejti rólam a saját alsónadrágját, majd a lábaim közé helyezkedik. Nyelve cirógatásával fokozatosan indul felfelé a combomon, és a hátam ívben megfeszül, amint eléri a nőiességemet. Sosem hittem, hogy ez a pillanat megtörténhet. És most mégis itt vagyunk, ő pedig úgy játszik rajtam, mint egy hangszeren, amit kizárólag neki készítettek és hangoltak. Sóhajok és halk nyögések jelzik, milyen tökéletesen képes rám hangolódni, és ahogy egyre sűrűsödik, és gyűrűdzik a gyönyör a hasam alsó felén, finoman a hajába túrok, majd kicsit erősebben belé is markolok. A pillantásunk találkozik, és... - Charlie - próbálnám neki jelezni, mennyire közel járok, de elakad a hangom, a fejem pedig hátra hanyatlik.

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Teljesen megőrjít ez a srác. Fokozatosan, lassan, de biztosan haladok afelé, hogy egészen belevesszek az érzésekbe, amiket nyújt nekem, hogy elveszítsem az eszemet. Ám közben mégsem elég, sosem elég, minden pillanattal többet szeretnék belőle. Az érintéseiből, az illatából, abból, amit az ajkaival és a nyelvével művel velem. Abból, ami még várhat rám. A neve sóhajként gördül le a számról, de ő hamar megérti, mit szeretnék mondani. Feljebb húzódik, és előbb megválik az alsónadrágjától, aztán lehámozza rólam is a pólóját. Szinte megkönnyebbülve szusszanok fel, amikor fölém helyezkedik, és a felforrósodott bőrünk végre összeérhet. A nyakát átkarolva közelebb vonom magamhoz, hozzá dörgölőzöm, mint egy macska, aztán segítek neki feljebb igazítani a combomat. A következő pillanatban pedig... Le sem tudom írni az érzést, mennyire tökéletes, ahogy végre kitölt. És ez csak jobb lesz, amikor mozogni kezd, majd felveszünk egy ritmust. Oldalra billentem a fejem, hogy több teret biztosítsak neki a nyakamnál, közben a tenyerem végig siklik a hátán le, majd felfelé, és megállapodik a nyaka hátulján. Úgy fordulok, hogy megcsókolhassam újra, ezúttal igazán szenvedélyesen. És ebben a pillanatban nyilall belém az ijesztő gondolat.

- Várj! Charlie... várj! Kérlek! - sóhajtom két mozdulat közben elhaló hangon, levegő után kapkodva. Nem hiszem el, hogy ezt kell tennem! Basszus! De próbálom tompítani a helyzetet azzal, hogy még egy kicsit közelebb préselődöm hozzá, és ujjaimmal finoman végig simítok a karján. - Én nem... - még mindig nehéz összefüggően beszélnem. - Én nem... szedek semmit. Bocsi... Ne haragudj... - lehelem az ajkai elé a szavakat, majd próbálom eltolni csak annyira, hogy a szemébe nézhessek, hogy láthassa, komolyan beszélek. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre az eshetőségre. - Ugye neked van... Van nálad gumi? - És mostanra szinte görcsösen kapaszkodom a karjába, mert szinte rettegek a válaszától.

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Kicsit utálom magam amiatt, hogy meg kell állítani, mert tartok tőle, hogy ezt is elutasításnak fogja hinni, amiben ma egyszer volt már része tőlem. Pedig nem erről van szó, és a legkevésbé sem szeretném elvenni a kedvéét a folytatástól. Azt hiszem, már régen átléptük azt a határt, amelyről még visszafordulhatnánk. Már semmi értelme sem volna leállni, az csak frusztrált kielégületlenséghez vezetne, pedig már mindennél jobban vágyom arra, hogy ez az este beteljesülhessen vele. Nemigen érdekel ma már más. Kivéve talán azt az apróságot, hogy jó lenne ezt biztonságosan csinálni.

Kissé aggódva várom a reakcióját, illetve a válaszát, hogy akad-e nála óvszer, és elégedetten veszem tudomásul, hogy nem kell csalódnom. Azt meg igyekszem naiv tudatlansággal kezelni, hogy miért is ennyire felkészült, mert ebbe most nem akarok belegondolni. Ragyogó, bár kissé talán szégyenlős mosoly rajzolódik az arcomra, amikor ismét fölém helyezkedik. Ám a kérdése most olyan bizonytalannak hat, hogy úgy érzem, be kell neki bizonyítani, hogy ezt az egészet legalább ugyanannyira szeretném, mint ő. És gondolom, szavak nélkül, tettekkel tudom ezt leginkább megtenni. Fejemet felé fordítva egy puszit nyomok a szájára, aztán úgy mozdulok, és taszítom őt is, hogy érezze a szándékomat, és végül hanyatt feküdjön az ágyon mellettem. És amint ezt megteszi, egyik lábam átvetem a csípőjén. Fölé helyezkedem, majd lehajolok hozzá egy újabb, beszédesebb csókra. A hajamat közben muszáj félreigazítanom az útból, aztán ajkaim áttérnek az álla vonalára, a nyakára, a fülcimpájára. Fél kézzel pedig közénk nyúlok, ám csak röviden kényeztetem őt, hogy biztos legyek benne, továbbra is olyan lelkes, mint korábban... majd a szemeibe nézve lassan ráereszkedem. Aztán a mellkasára támaszkodva felegyenesedem.  

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Miután gondoskodunk a biztonságról, már nincs semmi, ami visszafoghatna, visszatarthatna attól, hogy igazán élvezzem azt, amit csinálunk. Vagy attól, hogy ezt Charlienak is bebizonyítsam. Látok némi meglepettséget a tekintetében, amikor helyet cserélnék vele, és felülre kerülök, és ettől ismét muszáj elmosolyodnom. A legtöbbször csak játéknak, szórakozásnak vagy épp cukkolásnak tűnik, amikor bókol nekem, de ma este kétségtelenül valódi csodálatot látok a tekintetében, valahányszor valami olyat teszek, amit nem várt volna tőlem, mintha a legmerészebb álmait váltanám valóra, és ettől valóban gyönyörűnek és erősnek érzem magam. Azt hiszem, szeretném mindig ilyennek látni magamat a tekintetében.  

Mikor félig feltámaszkodik, a vállaiba kapaszkodva mozgok tovább az ölében, amire ő is rásegít, egyik kezével a csípőmön. Hamar felveszünk egy ritmust, ami igazán gyorsan repít bennünket a kielégülés felé, de azt hiszem, ezen már egyáltalán nincs mit meglepődni. Egyértelmű, hogy a régóta elfojtott, és most felszínre engedett vágyainkkal nem várat magára sokáig a gyönyör sem. Szinte egyszerre érkezünk a csúcsra. - Istenem... Charlie... - Próbálnék mondani valami értelmeset, kifejezni, amit érzek, de csak ennyire futja tőlem. Magam is levegő után kapkodok még, mikor hanyatt dől velem, úszva ebben a kellemes mámorban. Aztán mély kimerültség kerít hatalmába. Úgy érzem, képtelen lennék akár csak a kisujjamat is megmozdítani. Valamivel később valahogy mégis sikerül lefejtenem magam róla, és befészkelnem magamat szorosan mellé, mielőtt teljesen elnyomna az álom.  


Reggel valamikor...
Nem tudnám megmondani, az ablakból beszűrődő fény ébreszt, esetleg az utca zajai, vagy a forró test magam mellett, amihez nem vagyok hozzászokva. Azt sem fogom fel azonnal, hogy hol vagyok, mi történt, csak azt tudom, hogy nagyon szomjas vagyok. Így hát lassan, óvatosan kibújok a takaró alól, és már az ágy mellett állok, felfedezve, hogy teljesen ruhátlan vagyok, amikor kezdenek visszatérni az emlékek. Ó! Charlie felé kapom a pillantásom. Te jó ég! De túl korán van még, hogy ezekkel a gondolatokkal foglalkozzam. Megkeresem a tegnap kölcsön kapott pólót, belebújok, aztán átsétálok a konyha részre, hogy töltsek magamnak vizet. És amíg azt elkortyolgatom, a telefonom zizegni kezd a kanapén hagyott ruháim alatt valahol. Basszus! Mennyi lehet az idő? Bár amikor kézbe veszem a készüléket, nem az óra az első, amire rápillantok, hanem a rakás nem fogadott hívás és üzenet, amit kaptam. Margaret, a házvezetőnőnk láthatóan nagyon ideges. Apám valószínűleg őt bízta meg, hogy tartson szemmel, és miután éjjel nem mentem haza... Nem mintha ez lett volna az első alkalom, csak általában szólok előre. Írok is egy gyors üzenetet, hogy még élek, Queensben töltöttem az éjszakát, és hogy hamarosan bent leszek az irodában a dokkoknál. Charlie nevét direkt nem említem meg. Az eset tuti eljut apámhoz, és a legjobb, ha őt nem keverem bele.

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

- ’Reggelt! - köszönök neki kissé talán félszegen, de mosolyogva, miután gyorsan belebújtam a pólójába. Aztán a tekintetem szégyenlősről megértővé és együttérzővé válik, a nyöszörgését hallva. Töltök magamnak egy pohár vizet, majd azonnal neki is, ahogy közelebb jön, mert sejtem, hogy legalább ugyanannyira szüksége lehet rá. Aztán a csípőmet a pultnak vetve fordulok felé, egyik kezemben a pohárral, amiből kortyolgatok, másikban az útközben kézbe vett telefonommal, és azon tűnődöm, mit is kellene mondanom, amikor megelőz.  

- Ó... oké - vonok vállat zavartan, mikor bejelenti, hogy elmegy zuhanyozni. Én sem tudom, mit vártam, mit fog mondani, de... azt hiszem, nem ezt. De oké, értem. Tehát úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Végül is az is egy megoldás. Mármint... nem voltak nagy elvárásaim vele szemben. Ismerem már, tudom, hogy nem igazán tervez hosszútávra, és nem köti le magát, szóval... Azt hiszem... Mármint nyilvánvalóan a legfontosabb számomra a barátsága.  

A még mindig kiszáradt torkomat köszörülve nézek utána, aztán magamba öntöm a vizem maradékát. Végül úgy döntök, felöltözöm, amíg ő elvan a fürdőben. Épp egy ablakot nyitok ki egy kis friss levegőért - amennyire New York szívében annak lehet nevezni a levegőt -, amikor besétál egy szál törölközőben. A szám egy pillanatra tátva marad, aztán hirtelen kapom el róla a pillantásom, zavartan, és fordulok kifelé, mintha nem is pár órával ezelőtt lettünk volna anyaszült meztelenek egymás előtt. Uhh! Össze kell szednem a gondolataimat. Ennek nem kéne kínosnak lennie. Ha úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, elvileg nem szabadna kínosnak lennie, nem igaz?  

Mikor legközelebb előkerül, éppen egy felsőt veszek elő a ruhái közül, és belebújok. Csak mert időközben eszembe jut, hogy ilyenkor a parton kicsit még hűvös van. Aztán közelebb sétálok hozzá, és a kezem tartom az általa meggyújtott cigiszálért, hogy én is szívhassak belőle egy slukkot. - Persze, mehetünk. Öhm, ha mondjuk a motoroddal mennénk, szerintem egész gyorsan meg is járnánk. De persze mehetünk a kocsimmal is. Bár... megállhatnánk valahol kajálni, mert igazából éhen halok. És egy kávé is jól esne. - Tudom, hogy egyik sincs itthon nála, mert megnéztem. A hűtője konkrétan teljesen üres.

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Olyan fura most a helyzet, nem is igazán tudom, mit kezdjek vele. Nyilvánvalóan beszélnünk kellene, de szerintem egyikünk sem tudja, mit mondjon, és... Igazából bele tudok törődni, hogy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, ha ez az ára annak, hogy minden a régiben maradjon, és ne kelljen elveszítenem Charliet. De azért... elismerem, kicsit pánikolok is. És mint ilyenkor általában, letámadom Abyt az üzeneteimmel, amíg Charlie a fürdőben van. Nem is tudom... talán abban bízom, ha legalább neki megfogalmazhatom, ami a fejemben van, esetleg letisztul bennem a dolog, vagy könnyebb lesz tovább lépni, eljátszani, hogy ez az egész mit sem számít. Közben meg minden elküldött üzi után a fürdő ajtaját lesem, mert nem szeretném, ha Charlie éppen arra térne vissza, hogy nagy idegesen pötyögök, és még emiatt is magyarázkodnom kelljen neki.

Még akkor sem igazán tudom, mit mondjak, mondjak-e valamit, amikor végül előkerül, és az ablakban helyet foglalva rágyújt. Úgyhogy inkább én is kérek a cigiből, és teljesen másról kezdek beszélni. - Nagyszerű, jól hangzik – felelem, kicsit talán túl lelkesen is. Ami részben azért van, mert örülök, hogy beszélünk, még ha nem is arról, amiről kéne. Másrészt meg lehet, az elfojtott feszültség is így tör elő belőlem. Ám amikor végre szóba hozza az estét, hát... kicsit elnyílnak a szemeim, és megköszörülöm a torkomat.

- Öhh... botlás... igen... - Botlás? Az lett volna? Igyekszem elnyomni a csalódottságot a hangomban. - Nem, nem voltál hülye, Charlie, vagy hát... lehet mindketten azok voltunk. De természetesen nekem is a barátságunk a legfontosabb. Vagyis te... fontos vagy nekem, te dinka - húzok mosolyt a számra, és próbálok nem foglalkozni azzal a gombóccal, ami a torkomban épp most formálódik. Hiszen tudtam, hogy ez lesz. Végig pontosan tudtam. Charlie nem fogja elkötelezni magát. Mellettem sem. Miért is tenné, amikor minden nap más lányt hozhat haza, ha úgy tartja kedve? Gondolom, az éjjeli szekrénye fiókja is azt bizonyítaná, hogy erre van berendezkedve. De a barátsága az enyém. Közelebb lépek, mikor lecsusszan a párkányról, majd szorosan átölelem, és egy egész pillanattal tovább tartom így, mint az normális volna, illetve mint ő szeretné.

- Oké, menjünk! Simán meg tudnék enni most vagy három sajtos bagelt - lépek aztán hátra tőle. Előre megyek, hogy ő bezárhasson, addig én a kocsiból magamhoz veszem a hátizsákomat, amiben újrahasznosítható zsákok is vannak a szemét szedéshez. Majd dobok még egy üzit Abynek, hogy tudja, most nem érek rá, de majd később keresem.  

Felülök a motoron Charlie mögé, és először csak óvatosan kapaszkodom belé... de aztán valahol időközben elengedem ezt a kimért távolságtartást, és fejemet a hátára hajtva átölelem őt. Közben pedig érzem, ahogy az eddigi feszültség fokozatosan távozik belőlem.

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Megegyezünk abban, hogy ez a tegnapi egyszeri tévedés volt, és elengedjük. El tudtam volna képzelni ennek sokkal szebb, de jóval csúnyább folytatását is, úgyhogy gondolom akkor már tényleg az a legjobb, ha a barátságunkra összpontosítunk. Bár szerintem még mindig kicsit fura a helyzet közöttünk, de talán, ha elég ideig megjátsszuk, hogy minden oké, minden a régi közöttünk, akkor végül majd el is hisszük. Legalábbis ebben bízom. Egyébként tényleg lehetséges, hogy ha már lesz valami laktató a hasunkban, és némi kávé, amitől felélénkülhetünk, majd automatikusan jobban érezzük magunkat. Én egész biztosan, mert a tegnapi sör és fű utóhatását azért még mindig szenvedem kicsit. Úgyhogy végül is elég lelkesen ülök fel Charlie mögé a motorra a lelki szemeim előtt lebegő reggelivel, annak ellenére is, hogy először kicsit óvatosabban érek hozzá, mint egyébként szoktam. De ahogy a csuklómat megfogva közelebb húz, megigazítja a kezemet, azért belemosolygok a hátába. És idővel sikerül valóban el is lazulnom mögötte.

Megérkezünk a büféhez, és miután besétálunk, olyan helyet választok magunknak, ahonnan a tengerre is rálátunk. Aztán már érkezik is a pincérnő, és míg Charlie leadja a rendelését, én is rájövök, hogy igazából valami édeset kívánok, nem bagelt. Az a lelket is simogatja, ami most rám férne. Úgyhogy áfonyás palacsintát kérek meg egy nagy bögre eszpresszót.

- És kérhetnénk a rántotta mellé extra adag bacont? - Ismerem Charliet, egy sima adag rántottával nem fog jól lakni, és aztán vagy ellopja a palacsintám felét - amin most nem leszek hajlandó osztozni, ha kell, össze is fogok verekedni vele érte - vagy egy óra múlva majd eljátssza nekem a hattyú halálát az éhségtől.

Miután a pincérnő tovább áll, egy ideig szótlanok maradunk, de ez azt hiszem, már nem annyira kínos, mint korábban a lakásán. Talán az óceán látványa miatt. Csak mert az mindig annyira megnyugtató. A fura kérdésére azonban kicsit az orromat ráncolom. Mármint... mikor érdekelte őt utoljára a suli? - Hmm... minden oké - vonok vállat levéve a pillantásomat a kilátásról, és Charlie szemeibe nézve. Aztán alig észrevehetően sóhajtok egyet. Igazából ez a kék szempár még a tenger hullámzásánál is megnyugtatóbb. Elmosolyodom. - Egy újabb tüntetést szervezünk a bálnák megmentéséért néhány évfolyamtársammal meg Abyvel. És szerintem ez nagyobb lesz, mint eddig bármelyik. Még nem döntöttük el, hogy hová vonuljunk fel, mindenkinek más véleménye van erről, de abban egyetértünk, hogy ha kell, simán vállaljuk az ülősztrájkot is, és akár napokra is hajlandóak volnánk sátrat verni valahol. - A témának hála persze teljesen belelkesülök és átszellemülök, ahogy beszélni kezdek. - Ma munka után át is megyek Abyhez megbeszélni a további részleteket. - Meg nem csak ezt, hanem a tegnap estét is, de ez az apróság most épp tényleg nem jut eszembe. - Szerintem csinálunk néhány szórólapot majd, meg esetleg egy videót instára, hogy népszerűsítsük a dolgot, tudod... - Még mindig magyarázok, belefeledkezve, miközben érkezik a kávénk, majd kicsivel később a reggelink is. Igazából csak akkor hallgatok el kicsit, amikor lecsapok a palacsintámra. Nem vicceltem, tényleg farkaséhes vagyok.

- Ó, és képzeld! A nagymamám jövő kedden érkezik a városba. Talán egy hetet lesz itt, és közben adni készül valami nagy és puccos jótékonysági estet is – jut eszembe néhány falat után, meg ezzel együtt a kötelességem, hogy keresnem kell magamnak kísérőt. Még nem mondok és nem kérdezek semmit, de a tekintetem már kérlelővé válik, ahogy felpillantok Charliera a reggelimről. Veszélyesre begyakorolt kölyökkutyaszemek.  

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Ahogy rám pillant, abból már tudom, hogy tudja, miért is vagyok ennyire előrelátó, de csak egy sunyi mosolyt villantok, és alig észrevehetően megrázom a fejemet. Nem. Nem kap a palacsintámból, ha fejre áll, akkor sem.

Akad néhány perc, amíg kínosabb a csend közöttünk, mint szeretném, de aztán megemlíti az egyetemet, amiről meg eszembe jut a tervezett tüntetés, és mintha átszakadna bennem egy gát, megnyitnák a szócsapot, egy ideig abba sem tudom hagyni a beszédet. A téma ilyen szempontból tényleg hálás, de közben meg jól is esik csak így csacsogni neki, gondtalanul, nem tépelődve azon, hogy mi volt, vagy mi lesz velünk.

- Ó, igen, egyértelműen szükségünk lesz rád is - bólogatok határozottan. És nem csak azért, mert fontos, hogy minél több embert össze tudjunk csődíteni, hanem mert Charlie tényleg hasznos segítség tud lenni, ha akar. És általában akar, hála az égnek. - Majd tájékoztatlak a további részletekről, amint... én is többet tudok – vonok vállat immár villával a kezemben, a felszolgált palacsintával szemezve. Néhány falatot sikerül csak csupán legyűrnöm belőle, mielőtt eszembe jutna egy másik téma, amit már meg akartam említeni neki. Reménykedek, hogy eljön velem a jövőheti estélyre, és neki hála sokkal szórakoztatóbb lesz majd az az este. Mármint szerintem szuper dolog, hogy a nagyim jótékonykodni akar, annak bármilyen formáját szívesen támogatom, bármikor, csak hát, mi tagadás... általában a hátam közepére sem kívánom az ilyen puccos eseményeket. Közel sem érzem olyan jól magam abban a közegben, távol a barátaimtól, távol Charlietól, mint itt. Szóval sokat jelentene, ha elkísérne. És azt feltételeztem, ezt már egyetlen pillantásomból ki tudja olvasni, de ehelyett teljesen más választ kapok a kérdésre, amit még fel sem tettem.

- Oh, öhm... oké, persze, megkérdezem - bólogatok alig leplezett csalódottsággal. De persze megértem, abszolút, hogy szüksége van egy kis plusz pénzre. Ezt aligha róhatom fel neki. És legalább ott lesz. El is mosolyodom. Csak aztán meg eszembe jut, hogy akkor mégis csak muszáj lesz kísérőt keresnem, mert a nagymamám egész biztosan kiverné a balhét, egyedül toppanok be, és hát így meg, félő, kissé kínos lesz az egész. Szóval egy kisebb fintort vágok a palacsintámra, aztán további beszéd helyett inkább azzal foglalkozom, hogy minél előbb elfogyasszam a reggelimet.

- Igen-igen, mehetünk - állok is fel, amikor végzünk. És ahogy megérkezünk a partra, már veszem is le a hátizsákomat, hogy kihalásszam belőle, amire szükségünk lehet. - Elég szép felfordulást hagytunk magunk után - csóválom közben a fejemet az elénk táruló látványtól. Szerencsére a dagály még nem mosta be ezt a sok szemetet.  

“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”

Akárhogy is igyekszem, akárhogy is szeretnék úgy tenni, mintha minden normális volna, ez a reggel egyszerűen csak nem úgy alakul, ahogy szeretném. Mostanra pedig már, azt hiszem, kezdem feladni, és csak sodródni az árral. Talán tényleg felesleges azt várni, hogy varázsütésre minden a megszokott legyen, és... remélhetőleg csak idő kell. Mindkettőnknek. Úgyhogy most már tényleg úgy vagyok vele, elég, ha csak elvagyunk egymás társaságában, csináljunk a dolgunkat, aztán a többi majd kialakul. Igazából engem tényleg kicsit megnyugtat, hogy olyat teszünk, ami kábé hétköznapi... még akkor is, ha csak szemetet szedünk a parton. A környezetvédelem ebből áll, apró “tűzoltásokból”, amint két ember rászánja magát, hogy eltakarítson mások után, de a sok kicsi összeadódik, és még mindig jobb, mintha mi sem foglalkoznánk ezzel, és a kisebb megoldások helyett része volnánk a problémának.

Igen, igyekszem ilyen gondolatokkal kitölteni a fejemet, amíg megszedem a zsákomat műanyagpoharakkal, eldobott sörös dobozokkal, mert sokkal egyszerűbb azzal foglalkozni, ami most éppen előttem van, mint... bármi mással, ami amúgy érdekelne. Azzal meg például most nagyon nem akarok foglalkozni, hogy muszáj lesz keresnem valakit, aki elkísér a nagymamám estélyére, és ott díszeleghet majd az oldalamon, miközben Charlie kiszolgál bennünket. A fejemet csóválom a gondolatra, bár ez kívülről valószínűleg úgy néz ki, mintha a sok felelőtlen bulizó miatt elégedetlenkednék, és ez valójában jobb is így. Elvileg már az utolsó hátrahagyott romokat szedegetem fel, amikor meghallom Charlie ideges hangját. Már abból, ahogy a nevemet kiejti, érzem, hogy valami gond van. Reflexből elkapom a kulcsot, amit felém dob, de nem mozdulok. Földbe gyökeredzik a lábam, amikor felismerem, ki tart felénk.

- Az... ott apád? - Összeszorul a gyomrom. Már jó ideje nem láttam, de így is hamar felismerem. Nem is igazán azért, mert annyira jellegzetesen nézne ki, hanem... Nem is tudom. A férfinek még az aurája is veszélyt sugároz. Nagyot nyelek, és hátrálni kezdek. - C., gyere... gyere te is. - Kérlelem halkan, nem akarom, hogy baj legyen, pedig tudom, hogy már késő. Az apja valahányszor felbukkant a dokkoknál, mindig kiverte a balhét valami miatt. De ott legalább a többi munkás segíthet elzavarni, ha balhézik. Itt viszont... Rosszat sejtek. És még mindig nem tudok elindulni. Nélküle nem. Képtelen lennék csak úgy itt hagyni őt az öregével.

Nagyot nyelek, amint a fickó beér bennünket, és csak röviden biccentek felé az üdvözlésére, mielőtt Charlie kitakarná őt előlem. Az idősebb Holmes sértő szavai azonban még így sem kerülik el a fülemet. Azok hallatára először csak elkerekednek a szemeim a döbbenettől, hisz egyáltalán hogy mondhat ilyet? Aztán igazából kicsit kellemetlenül érzem magam, így a tegnap este történtek után. És végül ökölbe szorulnak a kezeim bosszúságomban, de addigra Charlie már neki is esik. - Ne! - kapom a szám elé a kezemet. Érezhető volt a levegőben, amint a férfi felbukkant, hogy ez lesz a vége, de annyira reméltem, hogy mégis elkerülhetjük ezt. Ám igazán csak akkor esek pánikba, amikor a következőt már Charlie kapja. Majd az azt követőt, és a rákövetkezőt is.

- Mr. Holmes, hagyja abba! Kérem! Ne bántsa őt! - lépek közelebb könyörögve, de az öreg mintha meg sem hallaná. A tekintetemmel azt keresem, honnan hívhatnék segítséget, de nincs senki a közelben, aki közéjük állhatna, szétszedhetné őket. És elismerem, még az is megfordul a fejemben, hogy én magam vetem rá magam az idősebb Holmes hátára, és ütöm, ahol érem, csak hogy békén hagyja a fiát. Talán kereshetnék egy darab fát, egy nagyobb követ, vagy hozhatnék egyet a tegnap este kiürült whiskys üvegekből. De valahol tudom, kevés lennék ahhoz, hogy leszedjem Charlieról. A férfi olyan, mint valami veterán katona. Nagy, erős, szívós, kiszámíthatatlan... Veszélyes.  

Már a könnyeimmel küszködve reszketek, amikor Charlienak végre sikerül visszaütni, és letaszítania magáról az apját. Mielőtt az feltápászkodhatna a földről, odalépek, és elkapom Charlie csuklóját. - Menjünk... menjünk innen, kérlek... - húzom őt a motorja irányába.