Fokozatosan erősödik körülöttem a hangerő, ahogy a srácok lelkesen belemerülnek valami témába. Egyetemi évfolyamtársak, és más régi ismerősök, illetve egykori iskolatársak vesznek körül, és persze az oldalamon Frankie, azaz Francis Rhodwill, az exem, mert jobb ötlet híján őt kértem meg, hogy kísérjen el. De jelenleg valójában egyikükre sem figyelek, és őszintén szólva fogalmam sincs, miről diskurálnak, mert a tekintetem folyamatosan Charliet kutatja a tömegben. Csak hát annyi vendég van itt - nem is reméltük, hogy ennyi embert megmozgat majd az afrikai árvák ügye -, és félő, hogy egész este elkerüljük egymást, és nem sikerül belefutnom. Ezesetben elég szomorú lennék. Egyébként sem sokat beszéltem vele az elmúlt néhány napban. Mindkettőnket lefoglalt a munka, meg engem a tüntetés szervezése, aztán megérkezett a nagyim, és elkezdődtek az estély előkészületei, úgyhogy a kommunikáció közöttünk szinte csak üzenetekre korlátozódott, meg azokra a rövid percekre, amikor a dokkoknál összefutottunk. Úgyhogy igazából már nagyon hiányzik, és reméltem, hogy ma végre tudunk egy kicsit bővebben is beszélni. Esetleg tisztázhatnánk a múltkorit... bár ehhez nem fűzök túl sok reményt, mert tudom, hogy ezekben a dolgokban milyen makacs. Lényegében már azzal is elégedett lennék, ha legalább láthatnám.
Azt azért elismerem, kicsit tartok tőle, hogy nem fogja díjazni, ha látja, kit hoztam el ma magammal. Szerintem sosem kedvelte túlzottan Frankiet. Mármint... ha tippelhetek, azt mondanám, hogy senkit sem kedvelt még, akivel valaha jártam, főleg ebből a rétegből, de... Frankie azért is más, mert a kapcsolatunk kicsit rosszul végződött, és ennek ellenére is barátok maradtunk. Nagyjából. Valójában csak négy-öt hónapig jártunk, és a végén kiderült, hogy Frankie megcsalt, aztán a fejemhez vágta, hogy amúgy sem voltam soha jelen, mert folyton a gettós haverjaimmal lógok Queensben, és hát... el kellett ismernem, hogy ebben igaza volt. Plusz szinte gyerekkorunk óta ismerjük egymást, a szüleink is régi ismerősök, mindenki érdeke volt, hogy jóban maradjunk.
A srácok nevetnek valamin, halvány lila gőzöm sincs, hogy min, de próbálok úgy tenni, mintha én is jelen lennék fejben, ezért én is velük nevetek röviden. Csak remélhetem, nem látszik rajtam, hogy milyen szívesen lennék most valahol máshol. Aztán egy tálcányi pezsgő emelkedik be a társaságunk közepébe, és mindenki elvesz róla egy-egy pohárral egészen addig, amíg csak egy marad ott érintetlenül. Magamhoz vehetném, de engem jobban érdekel a tálcát tartó személy, akit mintha rajtam kívül mindenki levegőnek nézne. Hát igen, a felszolgáló személyzet sokak szemében mintha csak a díszlet része volna. Szerintem ez elég gáz. Engem viszont csak ő érdekel ebben az egész puccos buliban.
- Charlie, szia! – Szinte felragyog az arcom, amint végre megpillantom. És basszus, mennyire helyes az elegáns öltönyben és fehér ingben, amit most az alkalom miatt a pincérek is kötelesek hordani. Szeretném megkérdezni, hogy van, milyennek találja az estét, egyáltalán hol bújkált eddig...? Vagy valami hasonlót. De akkor Frankie felém fordul egy kérdéssel, és átkarolva a derekamat közelebb is von magához.
- ... te mit mondasz, Roxy?
- Hmm? Miről? - szakítom el a pillantásomat kelletlenül Charlieról, akit mintha még mindig csak én látnék. - Bocsánat, nem figyeltem, miről van szó? – szabadkozom aztán a többiek felé.
-Hogy valamelyik nap lemegyünk így együtt a yacht klubba, lefoglaljuk néhány órára az egyik teniszpályát, aztán lenyomunk egy páros meccset? - foglalja össze nekem a dolgokat James, az egyik srác a társaságból.
- Te meg én, párosban, mint a régi szép időben. Lealázzuk őket - nevet Frankie, és látom rajta, meg a többieken is, hogy már mindenki csak az én válaszomat várja, ezért megvonom a vállam, majd bólintok. - Oké, legyen - húzok mosolyt az ajkaimra, de a tekintetem ismét Charliera vándorol.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Igyekeztem lefoglalni magam. Mindennel... bármivel. Külön erőfeszítést igényelt, hogy ne keressem Roxy társaságát, amin segített egy kicsit a tény, hogy neki elég sok dolga volt. Nem próbáltam keresni az adandó alkalmakat, de azért üzenetben rendszeresen ellenőriztem, hogy jól van-e. Elintézte nekem a munkát, aminek félig örültem és félig nem. Így legalább le tudtam ellenőrizni, hogy kivel is érkezik, de közben bennem volt az is, hogy rohadtul nem akartam senki más oldalán látni. Az ő érdekében azonban muszáj voltam felszívni magamat és felkészülni erre, hiszen ez már sosem lesz könnyebb. Otthon felöltözök a kölcsönzött öltönybe, hiszen nekem ilyen puccos vackok nem lapulnak a szekrényemben. A tükör előtt elégedetten nyugtázom, hogy pontosan úgy nézek ki, mint egy vásári majom. A bordáim még zöldes-kékek, ami azt jelenti, hogy már gyógyul, de közel sem tökéletes a helyzet, de az arcomról legalább nagyjából felszívódott már a véraláfutás, csak halványan látszik apám keze nyoma.. na meg ott volt a sebes szám, aminek szerintem még minimum két hétre szüksége van, főleg akkor ha úgy vigyázok arra hogy ne szakadjon fel újra és újra mint eddig.... tehát sehogy. Időben érkezem, hiszen nem akarom ezt eltolni Roxynak, ha már ő tolt be az valahol azt is jelenti, hogy felelős a viselkedésemért és a munkámért, így nem állt szándékomban szégyenben hozni őt. Tálcákon szolgáljuk fel az apró még falatnak is nehezen csúfolható ételeket, amiket a vendégek két pezsgő között fogyaszthatnak. Jótékonyságról beszélnek miközben az egész felhajtás egy rohadt nagy pénzkidobás. Nekem mindegy, amíg meg kapom a fizetést az este végén. Egy félmosolyt erőszakolva az arcomra járkálok az emberek között. Nekem nem kell beszélgetnem, de azért kapok néhány kihívó nézést az 50 körüli nőktől. Annyira azért nem szorulok a pénzre, hogy bárki selyemfiúja legyek. Már éppen tovább indulnék, amikor Roxy hangja felcsendül, én pedig azonnal az irányába fordulok. -Miss Carlton.-biccentek egy bárgyú vigyorral a képemen és még egy fél pukedli szerűt is nyomok, de utána felnevetek. A ruha amit visel erősen viszi a pálmát és nagyon szeretném, ha én lehetnék az, aki leveszi róla. Nem. Erre nem is lenne szabad még csak gondolnom sem. -Csinos vagy.-dicsérem meg és egy pillanatra el is felejtem, hogy nem egyedül érkezett. Ez csupán addig tart, amíg egy kéz a dereka köré nem fonódik és távolabb húzza tőlem. Ugye.. most... csak... kibaszottul... szopatsz?... Kibebaszott... Francis Rhodwill. Én sosem hívtam Frankienek. Valószínűleg a Francis nevet azért kapta a szüleitől mert már akkor sem szerették amikor megszületett és szinte már képes vagyok káromkodásként használni ezt az ostoba nevet. A mosoly azonnal eltűnik az arcomról. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz. Nem üthetem ki egyből, hiszen akkor repülök is, úgyhogy türtőztetem magam, de az ajkaimat már szinte egy vonallá préselem össze. Félig elfordulok tőlük, de még így is hallom, amit az a barom kiejt a száján. Páros teniszmeccs... a yacht klubban.... nehéz lesz, ha eltöröm a kezét amikor hazafelé indul. Roxy lazán rábólint a dologra és ekkor már rákapom a tekintetem. Én akartam, hogy olyannal legyen aki illik ebbe a világba, de nem erre a gyökérre gondoltam. Igazából senkire sem gondoltam. Kibaszott Francis. Kicsit arrébb vonulok és egy szalvétára felírok egy üzenetet. "Erkély. 5 perc múlva!". A kezébe adom miközben elsétálok mellette. Lerakom a tálcát és jelzem a többieknek, hogy kiszaladok egy cigiszünetre. Mondanám, hogy a kinti levegő jót tesz, de nem. Szétvet az ideg. Megvárom, amíg Roxy kijut, de amint bezárul mögötte az ajtó a két kezemet széttárva jelzem értetlenségemet. -Francis? Ez komoly, Roxy?
Már attól jobb kedvem lesz, és jobb helynek tűnik ez az egész puccos terem, elviselhetőbb ez a flancos estély, hogy végre itt van, hogy megszólít, hogy pimasz vigyorral az arcán Miss Carltonnak nevez, meg bohóc módjára meghajol, és igyekszem összezárni az ajkaimat, visszafogottan reagálni, de így is azonnal szinte fülig ér a szám. Aztán azt mondja, csinos vagyok, én meg, azt hiszem, kicsit el is pirulok. - Köszi - felelem, és a két karomat széttárva fordulok kicsit jobbra, majd balra, hogy rendesen megcsodálhasson. A nagymamám egy fél hadsereget alkalmazott arra, hogy igazán szalonképessé tegyenek, mintha én lennék Mia Thermopolis a Neveletlen hercegnőből, szóval gondolom az a minimum, hogy billegetem magam egy kicsit előtte, és én is bemutatok egy pukedlit, mármint egy olyan igazit, elegánsan. Lássa csak Charlie, hogyan is kell ezt csinálni. És aztán én is nevetek, mert amúgy ez a komplett puccparádé még mindig úgy röhejes, ahogy van.
De aztán Frankie magához húz, és elvonja a figyelmemet róla. Részben legalábbis, mert míg a srácoknak válaszolok, akkor is félig Charlien a szemem. Már csak ezért sem kerüli el a figyelmemet, ahogy visszakapja rám a pillantását. Na tessék, kezdődik! Alig észrevehetően megvonom neki a vállam. Most meg mi van? Vagy mégis mit várt? De tényleg... Ezt akarta, nem? Aztán egész picit megrázom a fejemet is. Léci, ne csináljon hülyeséget...
Hirtelen döntéssel mégis csak lekapom a tálcáról az utolsó ott maradt pohár pezsgőt. Lehet, mégis csak szükségem lesz rá. Bár valójában először csak kortyolgatom, és próbálnék visszakapcsolódni a többiek beszélgetésébe, de a kezembe kerül a szalvéta, és amint elolvasom a rajta hagyott üzenetet, a maradék italt két kortyban el is tüntetem. - Kiszaladok a mosdóba - súgom oda Frankienek, mielőtt lelépnék. Útközben leteszem valahová a kiürült poharat is, mielőtt kilépnék az erkélyre.
Épphogy csak becsukódik mögöttem az ajtó, és már rám is támad a kérdéseivel. - Ugye nem ezért hívtál ki ide? - teszem csípőre a kezemet, és a vádló tekintetem az övét tükrözi. Aztán sóhajtok, és közelebb lépek, mert az elmúlt pár percben a csokornyakkendője valahogy félrecsúszott, és most tökre csálén áll. Én meg nem bírom ki, hogy ne igazítsam meg neki. - Most mit vársz, C., mit mondjak? Tudtad, hogy hoznom kell valakit magammal. Ahogy azzal is tisztában vagy, hogy jóban vagyunk Frankievel– nyomom meg kissé a nevet, csak mert tudom, hogy direkt nevezi őt Francisnek. Rajta kívül senki nem szólítja őt így, és ez máskor szórakoztat, de most úgy érzem, azért csinálja, hogy engem bosszantson. - Nem volt sok más választásom, de ő legalább hajlandó volt eljönni velem. - Nem vádaskodásnak szánom, csak egy egyszerű megjegyzésnek, válasznak a kérdésére. Nem célozgatok semmire... de ahogy kimondom, rájövök, hogy végül eléggé úgy csengett. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, és veszek egy mély levegőt. Majd ahogy újra rápillantok, igyekszem sokkal békésebb hangot megütni. - Te is jól nézel ki egyébként... - pillantok végig rajta. - Ez az öltöny... - nagyon szexin áll rajta. De ezt végül nem mondom ki hangosan, mert azzal, félek, átlépnék egy határt, amit legutóbb meghúztunk. - Hogy vagy? - siklik pillantásom a gyógyuló sérüléseire.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Tényleg nagyon jól áll rajta ez a ruha, de valahogy nekem jobban tetszik amikor a szél már egy kicsit összekócolta.. nem is.. akkor volt a legszebb, amikor én kócoltam össze és másnap a pulóverembe bújt. Ha csak egy kicsit normálisabb családba születtem volna maga az atya úr isten sem tudna távoltartani tőle. Az ő pukedlije valószínűleg mérföldekkel szabályosabb.. vajon ezt az ilyen puccos helyeken tanítják vagy csak jobb a mozgás koordinációja, mint az enyém? A jókedvem azonban olyan múlékony, mint a cigarettafüst, hiszen azonnal elsöpri a felismerés, amikor meglátom a kísérőjét. Roxy megvonja a vállát és nem tudom, hogy most direkt fel akar-e bosszantani vagy csak így sikerült. Ha azt akarja, hogy intézzem el a srácot, akkor meg is kérhetett volna.. nem kellett volna ehhez megpattintani az agyamat. 2 lehetőség maradt. Vagy ott helyben elkapom a srácot vagy távolabb vonulok. Az utóbbi mellett döntök, de a név kötelez, így a hirtelen támadt indulataimat nem vagyok képes magam mögött hagyni. Egy szalvétán üzenek, hogy beszédem van vele és nem is kételkedem benne, hogy pár perc múlva csatlakozik hozzám az erkélyen. Hát igen. Nem vagyok egy visszafogott, kifinomult darab, így egyből a lényegre térek. -Hát szerinted?-vonom fel a szemöldökeimet, de kicsit elcsitulok amikor közelebb lép hozzám, hogy rendbe igazítsa a megjelenésem. Most tényleg az a nyomorult csokornyakkendő a fontos? Egyébként is az őrületbe kerget. Megfogom a csuklóját, hogy elvegyem a kezét arról a vacakról, de utána sem engedem el. -Igen, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy mit csinált, Francis.-nyomom meg én is a nevét ahogyan ő is tette. Nem gondolhatja komolyan, hogy azok után ami köztük történt akár egy másodpercet is megérdemel az idejéből és a figyelméből. Nem tudom, hogy szándékosan szúr-e egyet a szavaival, de az biztos, hogy célt talál. Az orrnyergemre szorítom az ujjaimat miután elengedem a kezét. Nem is emlékszem, hogy mikor veszekedtünk utoljára. Bár ez még nem teljesen az.. tudunk mi ordibálni is egymással, bár ez erre talán nem a legalkalmasabb hely. Témát vált, de valahogy ettől a dicsérettől is csak úgy érzem, hogy megerősít abban, hogy nem rám van szüksége az életben. Az az öltöny sok minden csak én nem vagyok. Apám szavai egy pillanatra a fülemben csengenek "Egy szemétdombról összeguberált csiszolatlan gyémánt". Most már legalább egy fehér ing is takarja, hogy honnan szedett össze. -Ez az öltöny nevetséges.-fejezem be helyette a mondatot bár szerintem ő nem erre gondolt. Próbálok nem rácsattanni, de jóval élesebb a hangom, mint általában. Tudom, hogy nem úgy értette, csak eddig is úgy éreztem magam mintha csak egy jelmezt viselnék farsangkor. Előhalászom a zsebemből a cigimet és rágyújtok, hogy ne pukkadjon ki a fejem. -Hogy vagyok? Varázslatosan. Már csak néha akarok beszarni amikor levegőt veszek, de legalább a képem már rendbe jött annyira, hogy beengedjenek egy ilyen helyre.-rázom meg a fejemet. Ellépek tőle és a korlátra támaszkodom. A füstöt az éjszaka felé fújom majd kicsit leejtem a fejemet. Egy pöcs vagyok, igaz? Megfordulok és így már a hátamat támasztom a korlátnak. -Bocsánat.-érzem, hogy jobban elgurult az agyam, mint amihez jogom lenne. Elnyomom a cigarettát és a hamusba ejtem. Közelebb lépek Roxyhoz és a derekánál magamhoz ölelem, ha engedi az előző után. -Tök hülye vagyok..-rázom meg a fejem. -Charlie?-Francis hangja üti meg a fülem, így el is engedem Roxyt. -Tudhattam volna, hogy itt ólálkodsz valahol Roxy körül. Észre sem vettelek bent.-hazudik. Valószínűleg előbb kiszúrt, mint Ro.
Egy részem már előre sejti, mi vár rám az erkélyen, ha követem Charliet, hisz láttam korábban a tekintetében, ezért némileg kelletlenül teszem ezt. Ráadásul nem is tévedek, hisz amint kilépek hozzá az ajtón, már hevesen nekem is szegezi a kérdését. De most mégis mit mondhatnék neki, vagy mit tehetnék? Én már tényleg nem értem, mit vár tőlem. Úgy tesz, mintha ő nem lenne elég jó hozzám, mintha nem lenne elég jó ahhoz, hogy az oldalamon mutatkozhasson, pedig szerintem nincs senki, aki felérhetne hozzá. Akkor meg nem mindegy, kit hívok el magammal ezekre az egyébként is borzalmas estélyekre, meg egyéb kötelező programokra? Vagy azt gondolja - amúgy kétlem, hogy ezt gondolná - hogy ezekben a körökben kivétel nélkül csak rendes cserkészfiúk mozognak? Nem, a városnak ez a fele pontosan olyan, mint a másik, csak egy kicsit több púderrel és cicomával. Frankie legalább olyan, akit már ismerek. Minden hibájával együtt. Mert igen, tisztában vagyok vele, hogy nem hibátlan, messze nem tökéletes, de őt legalább már tudom kezelni, nem kell számítanom arra, hogy megbántana. Az már úgyis megvolt.
- Most komolyan ezzel a tavalyi dologgal jössz? Ezt mi már tisztáztuk egymás között Frankievel. - Igen, félrelépett. Igen, szemétség volt. De én sem voltam épp a legjobb barátnő. Valószínűleg egyik korábbi exemnek sem voltam az. Ez az igazság, kár tagadni. Hisz valahányszor lenne valakim, lehetne valami komoly, igazából mindig szívesebben lógok Queensben a srácokkal. Charlieval... Mint azzal, akivel elvileg kapcsolatban vagyok. Bár erre, illetve ennek az okára csak mostanában ébredtem rá, de attól ez még így van. És ez elég szívás. Tekintve, hogy ő meg úgy nem akar velem lenni. - De ez most amúgy sem lényeges, CJ, hisz nem azért van itt, mert újra össze akarnánk állni, csak elkísért - tárom szét a két karom, majd a vállamat is megvonom. Értem én, hogy nem kedvelik egymást, de nem kéne ezt így felfújni. Ez csak egyetlen este. És ha rajtam múlott volna, igazából ez is máshogy alakult volna. Csak hát... ez nem rajtam múlt, ugyebár.
Mindegy, figyelemelterelésnek jó ötletnek tűnik, hogy megigazítsam Charlie nyakkendőjét, és közben megdicsérem az öltönyét is, de hamar rájövök, hogy ő igazából csak feszeng benne. Aztán a kezemet is elkapja, úgyhogy végül ahelyett, hogy kijavítanám, amint mond, és a tudtára hoznám, hogy szerintem igazából egész szexin fest így, csupán sóhajtok egyet. Úgy tűnik, tényleg utál mindent, ami az én világomból való. Csoda, hogy engem elvisel. Mármint, oké, megértem. Itt tényleg túl sok a felszínesség, amitől az embernek néha hányni lenne kedve, és túl sok az elvárás, meg a szabályok, amiknek meg kell felelni. De azért ennek a világnak is megvannak a jó oldalai is. És nem azt mondom, hogy... Mármint Charlie szerintem pont ennyire vonzó halásznadrágban, trikóban meg bakancsban, a hátra fordított baseball sapkájával, egy szál fürdőgatyában meg aztán pláne, de nem véletlenül mondják, hogy a változatosság gyönyörködtet.
Figyelem, ahogy rágyújt, majd elfordul, és olyan érzésem van, mintha szó szerint meg képletesen is, meg mindenhogy, kézzel-lábbal próbálna távolságot ékelni közénk, és ez annyira... annyira... Nem is tudom. Nem vagyok ehhez hozzászokva, hogy távolságot tartsunk magunk között. És rosszul viselem. Hiányzik, de nem tudom, hogy közelíthetnék felé, hogy... újra azok lehessünk, akik voltunk. Az az éjszaka előtt. Ha több nem is fér bele kettőnk kapcsolatába, de legalább azt szeretném visszakapni, akik előtte voltunk.
Mikor újra felém fordul, az arcát fürkészem, próbálom felmérni, hogy van. Rendbe jött-e? Látszólag talán igen. És tudom, hogy nem egy ilyet elviselt már, mint amit legutóbb az apjától kapott. De én azóta sem tudom kiverni a fejemből mindazt, ami a parton történt. Azt a tehetetlenséget, amit akkor éreztem. Azt a haragot, amit az apja váltott ki belőlem. És azt, ahogy összeszorult érte a szívem. Azóta is érzem, valahányszor eszembe jut. Szeretném felemelni a kezem, megérinteni az arcát, finoman végigsimítani az elhalványult zúzódások felett... de valószínűleg ismét csak elhúzódna tőlem, vagy megint lefogná a kezem és... úgy érzem, most nem tudnék elviselni egy újabb elutasítást tőle.
Ám aztán bocsánatot kér, én pedig azonnal megértőn elmosolyodom. - Nem vagy hülye... - ingatom a fejem, és mutatóujjammal egy kisebbet a homlokára koppintok, mintha viccesen azt közölném, “ne mondj ilyet, okos vagy te”. Majd megkönnyebbüléssel sóhajtok fel, amikor közelebb húz, és átölel. Viszonzom az ölelését, és úgy érzem, pontosan erre volt most szükségem. De akkor Frankie megzavar bennünket.
- Gyere, szivi – int a fejével befelé. - Apád keres, azt hiszem, be akar mutatni valakiknek, én pedig megígértem, hogy előkerítelek neki - és ezúttal a karját tartja ki felém, de mielőtt még vele tartanék, még egyszer Charliehoz fordulok.
- Ne tűnj el nagyon, jó? Később még megkereslek. - És ha végzett, akár haza is vihetne. Csak mert nekem lehet kicsit már sok volt a pezsgő mára. De már lépek is Frankie mellé, aki a hátamra illeszti a tenyerét, ahogy befelé terel. Majd a szemem sarkából még éppen elcsípem, ahogy Charlie irányába félig hátra fordulva kacsint felé egyet, és azzal egyidejűleg a keze kicsit lejjebb siklik, vészesen közel ahhoz, ami már illetlennek lehetne nevezni. És ettől majdnem megtorpanok, de igazából nem akarom adni alájuk a lovat, esélyt adni arra, hogy esetleg tovább provokálják egymást, úgyhogy inkább begyorsítom a lépteimet, hogy mielőbb megtaláljam apámat. Útközben pedig ismét magamhoz veszek egy pohár pezsgőt. Kezdem úgy érezni, hogy ez az este nem érhet elég hamar véget.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Hogy van az, hogy ő könnyebben megbocsátott, mint én? Akkor is bántam, hogy nem fojtottam Francist az óceánba, de így ez csak erősödik bennem. Eggyel kevesebb gondom lenne most az életben. -Csak elkísért.. ja.. meg majd a yacht klub... utána majd jön az, hogy vacsorázni visz.. tudod mit.. csinálj amit akarsz, de most szólok, hogy nem ússza meg olyan könnyen, mint legutóbb.-akkor Roxy nem hagyta, hogy elsimítsam az ügyet. A közelébe sem engedett, mert tudta, hogy mi következne. Francis nagy szerencséje az volt, hogy rohadtul nehezen tudtam volna bárhol elcsípni, de úgy tűnik ami késik az nem múlik. Itt az új lehetőség. A kelleténél sokkal jobban felbosszant az egész.. ahogyan feszengek az ingben, az apró gesztus, amit tesz, hogy vissza fog menni ahhoz a baromhoz... minden igazából. Mégis a megszokottnál még relatív türelmesebb vagyok és ez csak azért van, mert róla van szó. Más esetben már mindent itt hagytam volna, de nem adom meg azt az örömöt Francisnak, hogy szabad utat biztosítok a távozásommal. Bár abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a jelenlétem bármitől visszatartaná... lehet, hogy éppen ellenkezőleg. Hogyan kellene eltolnom magamtól miközben két kézzel kapaszkodok bele és próbálom védelmezni mindentől. Semmi jogom nincs ehhez mégsem tudom ölbetett kézzel nézni ami pillanatnyilag történik. Nem kellene azt éreznem amit.. belehalok, hogy más van most vele. Nem tudom melyik a rosszabb... hogy nem érzem magam alkalmas partnernek vagy az, hogy végig kell néznem miközben ő teljesen jogosan másban keresi. Keresi egyáltalán vagy csak fel akart bosszantani? Lassan bírok leereszteni és akkor sem teljesen, hiszen Francis, mint egy átkozott kísértet ott lebeg a fejem felett. Valahogy meg kellene szabadulnom tőle, de sajnos én nem az az ember vagyok, aki ezeket csendben okosan el tudja intézni. -Ohh.. dehogynem..-nevetek fel. Úgy tudja elűzni a viharfelhőket belőlem, hogy még csak meg sem kell erőltetnie magát. Csak magamhoz ölelem, mint mindig amikor egy kicsit biztonságban akarom érezni magamat. Nem tudom, hogy hol tartanék az életben, ha ő nem lenne nekem. Valószínűleg ugyanitt csak sokkal többször csuktak volna le és hosszabb időre, hiszen ő az a minimális emberség, ami belém szorult. Hirtelen pukkan ki a kis buborékunk, amikor Francis megjelenik. Ahogyan megnevezi még a hátamon is feláll a szőr. -Ja.. kéznél leszek.-válaszolok Roxynak, de nem nézek rá csak tartom a szemkontaktust az exével, aki a jelek szerint nem teljesen úgy gondolja ezt a mai dolgot ahogyan Ro. Még fájnak a kezeim néha, de szívesen szétverem őket még egyszer a kemény fején. Még a kacsintást benyelném.. talán... de amikor lejjebb csúszik rajta a keze az agyam készen áll felmondani a szolgálatot. Az egyetlen szerencséje az az, hogy becsukódik a háta mögött az ajtó mielőtt utolérném. Ott maradok egyedül és hallom a fülemben a dübörgő pulzusomat. Mondanám, hogy megvárom, amíg megnyugszom mielőtt visszamegyek, de nem akarom szem elől téveszteni őket. A konyhába megyek egy újabb tálcáért és azzal a kezemben térek vissza az emberek közé. Most jött el az az állapot, hogy még egy húzást adok Francisnak. Lépje át még egyszer a határt és nem fog érdekelni, hogy hol vagyunk, ki ő és kik nézik végig.... mindent megkap tőlem, amit eddig megérdemelt volna. Azt azonban, hogy hol van a határ Roxy húzza meg. Szóval amíg ő hagyja, hogy rajta legyen a keze mégis mit tehetnék? Nincs jogom hozzá, hogy féltékeny legyek. Nem megyek közel hozzájuk. Talán jobb ha nem hallom, hogy miről beszélgetnek, de igyekszem végig úgy helyezkedni, hogy a terem egy távolabbi pontjáról mindenképp lássam ami történik.
Szóra nyitom a számat, mert mondanék valamit, visszavágnék, mert ebben a pillanatban megint úgy érzem, hogy nem fair, és nem is reális, amiket mond. Felfújja, túlzásba esik... De aztán mégsem tudok mit mondani, csak tátogok, mint hal a szatyorban, miközben az arcomon a felháborodás lassan átalakul zavarrá. Nos igen, a yacht klubos teniszmeccsről igazából én már meg is feledkeztem. Nem is igazán gondoltam végig, amikor rábólintottam. Meg annyira nem is tűnik nagy dolognak, nem ez lenne az első alkalom, hogy együtt sportolunk valamit a többiekkel... de értem, hogy Charlie szempontjából ez máshogy csapódik le. - Ez csak... csak tenisz. - Igazából már én is érzem, hogy ez a világ legbénább magyarázkodása. Az ajkaim is lebiggyednek. De aztán felszívom magam, mert amúgy miért is kellene magyarázkodnom? Nemrég még úgy tűnt, pont ezt várja tőlem, vegyüljek a sajátjaimmal, olyanokkal, akik jobban passzolnak hozzám. Ráadásul végül most is elintézi annyival, hogy csináljak, amit akarok. Hát kösz! A fejemet ingatom. - Amit akarok... Aha... Köszi... Őszintén, C., most már tényleg nem értelek - dörzsölöm meg a homlokomat. - Azt hittem, pont ezt akartad. Hogy az “enyémekkel” legyek - rázom a fejem értetlenségemben, és kicsit megnyomom az enyémek szót, mert ha engem kérdezne, szerintem én igazából nem tartozom ide sokkal jobban, mint őt. - Vagy csak azokkal tölthetek időt, akikre rá is bólintasz? Esetleg keressek magamnak legközelebbre egy szerzetest? Ne vonuljak egyből akkor már zárdába? - Jó, elismerem, most már kezdek hülyeségeket beszélni. De kicsit felidegesített, nem is igazán tudom már, hogyan kezeljem ezt az egészet, ami közöttünk van. Miért lett ez ennyire bonyolult? Pedig én tényleg csak annyit szeretnék, hogy minden újra normális legyen. Úgyhogy igyekszem is hamar lenyugodni, és próbálom megérteni őt, alkalmazkodni hozzá, meg a hangulatingadozásaihoz is.
Azt hiszem, végül erre az ölelésre mindkettőnknek szüksége volt, úgyhogy készségesen bújok hozzá, amikor átölel. Ettől néhány pillanatra úgy tűnik, mintha minden rendben lenne köztünk. Csak aztán felbukkan Frankie. Nem a legjobbkor, de nincs mit tenni, muszáj vele tartanom, nem szeretném megváratni apámat. A következő másfél-két órában ő is és a nagymamám is gyakran igénylik a társaságomat, bemutatnak embereknek, akikkel jópofizhatok sorban. Frankie pedig szinte végig az oldalamon van, de újra és újra azt kívánom, bárcsak Charlie lehetne a helyében. Néha elképzelem, ahogy összesúgnánk egy-egy bemutatkozás után, elképzelem, mit mondanék neki, és szinte hallom a fejemben a vicces válaszait is. Egyedül ezek a gondolatok tartanak mozgásban, meg azok a pillanatok, amikor a terem másik végéből magamon érzem a tekintetét, és felnézve rá mosolygok. Plusz a pezsgő. Igen, a pezsgő. Az is sokat segít. Nem tudom, hányadik pohárnál tartok, amikorra olyan állapotba kerülök, hogy furán kuncogok apám egyik üzlettársának minden szavára. De apám egyszer csak megelégeli, félrevon a társaságtól, és közli, hogy jobb, ha lassan hazamegyek, pihenjem ki magam, mindjárt hív nekem egy taxit. Én pedig heves ellenkezésbe kezdek, hogy arra semmi szükség, majd Charlie hazavisz. Amire végül rá is bólint. Gondolom azért, mert nem szeretné, hogy magamra vonjam a vendégek figyelmét.
- Szóval... te lettél a sofőröm - bukkanok fel fél perccel később Charlie mellett, és belé karolok, aztán édesen mosolygok rá. Persze azt azért megvárom, hogy letegye a tálcáját, vagy szóljon, akinek kell, vagy akármi...
- Ro, várj, majd én hazaviszlek - kerül elő valahonnan hirtelen Frankie is, és kifelé terel a teremből. Vele is tartok néhány lépés erejéig, és már a folyosón járunk, amikor az agyam lassan kapcsol, hogy ja nem. Nem vele akartam hazamenni. Ha már nem hozhattam Charliet kísérőnek, legalább hadd kísérhessen már ő haza!
- Öhm... hol van Charlie? Az előbb még itt volt... - fordulok vissza. - Charlie visz haza. - Jelentem ki megmakacsolva magamat.
- Ne már, Roxy, hagyd már végre azt a bűnözőt! - lép utánam Frankie, elkapja a csuklómat, aztán megpróbál még távolabb vezetni az ünnepségtől.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
-Ja ez meg csak egy este... az meg csak egy barom.-érzem, hogy le kellene állnom, de az más kérdés, hogy nem teszem. Ro azon kevesek egyike, aki nem fél beállni velem szembe talán ezért szeretem őt annyira, még akkor is ha éppen az idegeimre megy azzal, hogy nem látja, hogy miért is zavar annyira, hogy pont egy Francisba kellett megint beleakadnia. -Igen, de nem gondoltam, hogy egyből hozzá mész majd..-tényleg nehezen hiszem el, hogy ennél jobb opció nem volt.... ennél bárki jobb lenne. Ha tudtam volna, hogy vagy én kísérem el vagy az a rohadék, akkor most nagyon szépen bájolognék odabent. Úgy érzem, hogy hatásosabb lenne ha egy fával veszekednék, de valószínűleg ő pontosan úgy vélekedik éppen. -A zárda talán túlzás, de egy szerzetes nem is olyan rossz ötlet.-vágom rá egyből és emiatt a gondolat miatt kicsit meg is enyhülök. Szinte látom a lelki szemeimmel ahogyan egy csuhás feszít mellette. Mérhetetlenül nyugodt lennék azzal a verzióval. Ha Drew fiú nem húzta volna ki a gyufát akkor még ő is egy elviselhető verzió lett volna. Talán még azután is, hogy jó modort kellett kalapálnom belé, de gondolom már nem merte keresni Roxyt utána. Bár én már semmire sem vennék mérget.
Nem csak én követem őt a tekintetemmel odabent, hanem rendszeresen megkeres ő is engem és ez megnyugtat. Szinte látom a szenvedését ahogy mindenkinek jó pofát kell vágnia és az alkohollal igyekszik eltompítani ezt a rettenetes estét. Most kell csak igazán résen lennem, hogy senki.. khmFranciskhmm... ne éljen vissza a helyzettel. Amikor az apja félrevonja tudom, hogy számára véget ér az este és nem sokkal később Ro meg is keres. -Igenis, Miss Carlton. Máris hozom a hintót.-bólintok, de még szólnom kell bent a konyhán, hogy el kell vinnem a főnök lányát és nem csak egy szó nélkül leléptem. Amikor kijövök már veszem is le a nyakamból a csokornyakkendőt és tömködöm a zsebembe. Végre megszabadulhatok ettől a vacaktól. Kigombolom az ing felső két gombját és már most sokkal jobban érzem magam. A konyha másik kijáratán megyek ki, ami közelebb visz az épület bejáratához és nem a terembe vezet vissza. Kint azonban nem látom Roxyt, így a folyosón elindulok vissza a terem felé, gondolom feltartotta valaki. Ebben nem is tévedek. Francis háttal áll nekem miközben a csuklójánál fogva próbálja távolabb húzni Roxyt aki inkább a másik irányba menne. Futva indulok neki, de kettejük közül csak Roxy láthat, de abban sem vagyok biztos, hiszen Francis valamennyire kitakar. Az utolsó pillanatban állok meg és a vállánál fogva rántom hátra a bal kezemmel, hiszen a jobb már lendül és akkora horgot akasztok az arcába ami a csövön kifér. Megtántorodva esik a fal tövébe. Ez már nagyon kijárt. Nem mozdulok újra neki, hanem inkább belépek Roxy elé. -Ha még egyszer a közelébe mész Francis... ez egy anyai simogatás lesz ahhoz képest, amit akkor adok...-emelem fel felé a mutatóujjam, de már kel is fel a földről. Félkézzel hátranyúlok, hogy Roxyt magam mögött tartsam és már igyekszem lelkileg felkészülni arra, hogy mégis nagy jelenet lesz ebből. Valaki azonban figyelmeztetően köhint a folyosó végén. Amikor odakapom a tekintetem Mr. Carlton áll ott zsebre tett kezekkel. -Megbotlott.-biccentek a fejemmel Francis felé aki legalább annyira lefagyott, mint én. -Láttam..-türelmes a hangja, de a szemeivel ölni tudna, csak nem tudom melyikünket. -Charlie hazavinnéd a lányomat?-kérdezi. -Ezer örömmel.-bólintok és a kezembe fogom Roxy kezét, ha engedi és nem haragudott meg azért hogy Francist megkínáltam. A motort közel hagytam a bejárathoz. Kint elengedem és leveszem zakómat. -Vedd fel.. fázni fogsz...-nyújtom felé.
- Te jó ég, Charlie, ki beszélt itt házasságról? Hát ne őrjíts már meg! Legközelebb meg majd azt találod ki, hogy már két gyerekünk is van?? - Abszurd. El is nevetem magam. De a költői túlzásoknak még nincs vége. Még majd legyek hálás is neki, amiért legalább zárdába nem akar elküldeni, igaz? - Egy szerzetes, mi? - Ühüm, bólogatok is, meg nevetek is ismét. Veszekszünk, mint az öreg házasok. Nincs ebben semmi meglepő igazából. - Hülye vagy. Csak hogy tudd. Tényleg az vagy, totál flúgos - mutatom is az ujjammal a köröket a halántékom mellett. Korábban azt mondtam, hogy nem az, nem hülye, de igazából az. És ezt most csupa szeretetből mondom. Mert ha nagyon őszinte akarok lenni, igazából még jól is esett egyet veszekedni vele. Felszabadító érzés.
Az este további része azonban sajnos csigalassúsággal telik. Egyik unalmas, felszínes társalgás a másik után, és sajnos nincs is mellettem senki, aki közben oldhatná bennem a feszkót, és segítene átvészelni ezt. Vagyis van, folyamatosan van mellettem valaki. Csak az nincs, akit szeretnék. Mert az illető egész este minimum hat méter távolságban marad tőlem, épp csak szemmel tartva a távolból, mintha valami szokatlan rituális táncot járnánk. De legalább itt van ő is a közelben. Az is valami. Néha egy-egy összenézés is segít. Főleg ahogy egyre több lesz a szervezetemben a pezsgő. És mire kezdeném végre tényleg jól érezni magam, belazulni, akkor apám közli, hogy mára vége is a bulinak. Viszont, ha már menni kell, én csak Charlieval vagyok hajlandó. Le is vadászom, hogy ezt közöljem vele, de aztán csak úgy eltűnik... Mármint ő lehet, közölte, hová megy, mikor jön, hol várjam meg, vagy akármi, csak az én agyam már túl ködös ilyen információk tárolására. Szóval már csak akkor regisztrálom, hogy nem a megfelelő emberrel indultam meg kifelé a parkoló irányába, amikor a folyosón járunk. Frankie ebben a pillanatban tényleg idegesítően rámenősnek tűnik, és igazából felötlik bennem, hogy bokán rúgom a tűsarkammal, aztán elszaladok. De CJ megelőz, és olyat bemos neki, hogy a fal adja a másikat. Én meg néhány pillanatig csak csodálkozva pislogok egyik srácról a másikra. Egész addig, amíg apám hangját meg nem hallom a hátam mögött. Szalutálok én is az öregnek, mielőtt Charlie kezét fogva kimenekülnék az épületből.
- Hmm... Köszönöm, Mr. Holmes, nagyon figyelmes - bújok bele a felkínált zakójába. - Te nem fogsz fázni? - húzom aztán össze a szemeimet, úgy méregetem. - Tudoood... - simítom a két tenyerem a mellkasára. - Nem érdekel, mennyire utálod, akkor is nagyon szexi vagy ebben a pingvin ruhában - közlöm vele édes, bárgyú mosollyal. Lehet, ezeket a pillanatokat holnapra bánni fogom, de most nincsenek bennem olyan kétségek és gátlások, amelyek visszatartanának, észnél tartanának. Mert hát... nézzenek csak rá! A félig kigombolt ingjében, a levetett zakójával... Meg lehet érte vadulni. Nyomok egy puszit az arcára, aztán a motorjához lépek. És csak vizsgálgatom néhány pillanatig, próbálom kitalálni, hogyan is fogok én erre felülni. Aztán két oldalt majdnem combtőig emelem a ruhámat. Így. Így menni fog. - Mi lenne, ha mégsem vinnél még haza? - Kérdezem, miközben felülök a járműre. - Vigyél valahová, ahol lehet táncolni és szórakozni! És ahol nincs ennyi képmutató, unalmas fráter - legyintek az épület felé egy fintorral.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Milyen házasság? -Én úgy értettem, hogy hozzá mész hogy elkísérjen, de nagyon megnyugtató, hogy te egyből a házasságra asszociáltál...-grimaszolok rá teljesen megrökönyödve. Fujj. Ki menne hozzá ahhoz a baromhoz? -Igen egy szerzetes! Az való neked.-nevetek fel most már tényleg megkönnyebbülve. Csak a végére jutunk ennek a hülye veszekedésnek is. -Te vagy a flúgos... totál flúg.-ölelem magamhoz. Túl vagyunk rajta.. egyelőre.
A kínszenvedés nem akar véget érni és egyszerűen végtelennek tűnik ez az este miközben cápaként keringek Roxy körül akármerre is vezessen az útja. Nem veszítem túl sokáig szem elől, csak amíg tisztázom mindenkivel a távozás okát, bár igazából nem érdekel, hogy mit gondolnak, mert Ronak szüksége van rám, szóval én indulok. Ha a másik irányból érkeznék Francisnak lenne lehetősége védekezni, de így semmi esélye a jobbosom ellen, ami szerencsére elsőre földre rakja. Valószínűleg ha lenne alkalma akkor rá, akkor egy két ütést be tudna vinni, amit a bordáim nem nagyon kívánnak, ezért sem apróztam el az első ütést. Nem figyelmeztetésnek szántam, hanem egyből probléma megoldásnak. A folytatást az apja akadályozza meg, akitől még nem tudom, hogy mit fogok kapni amikor legközelebb találkozunk. Csak reménykedni tudok benne, hogy az előzményekből is látott valamennyit és nem csak azt ahogy rendeztem a helyzetet. Bár akkor valószínűleg nem engedné velem el Roxyt. Szinte kiszaladunk az épületből magunk mögött hagyva a következményeket, pont ahogyan szeretem.
Ráadom a zakót miközben a fejemet csóválva nevetek. Mr. Holmes. Az. Nagyapámat hívta így mindenki amíg élt bár én nem nagyon emlékszem rá, mert fiatal voltam amikor meghalt. -Francis képén már bemelegítettem.-rázom meg a fejemet. Egyébként sincs olyan rossz idő, de neki a lábai is fedetlenek és az egyik karja, szóval neki lenne ez kellemetlenebb. Szinte a tarkómig csúsznak hátra a szemöldökeim amikor a kezei a mellkasomra támaszkodnak. -Szóval szexi pingvin vagyok. Értelek..-nevetek fel megrázva a fejemet. Baj lesz... úgy tűnik ez lesz az új jeligém. Kapok egy puszit és elenged. Hála az égnek. Én nem tudtam volna megmozdulni. Felszállok a motorra és felcsukom a letámasztót és megvárom amíg kitalálja, hogy ezt hogyan oldja meg ebben a ruhában. -Igenis, hölgyem.-bólintok és már indulunk is. Nem megyek gyorsan, mert nem tudom mennyire ül stabilan mögöttem. Bizonyos szakaszokon félkézzel fogom a kormányt félkézzel pedig a combját, hogy én is tartsam, ne csak ő kapaszkodjon, bár nem billeg, de így valahogy biztonságosabbnak érzem. Itt én nem ismerek semmit, úgyhogy átmegyünk Brooklynba, ott nem annyira puccosak a szórakozóhelyek, de nem annyira tré, mint Queensben. Aranyközépút.
Bent dübörög a zene. Alapvetően mi ritkán járunk ilyen helyen.. mármint én... én inkább kocsmákba járok vagy koncertekre, de ha Roxy ezt akarja, akkor bulizunk. Ránk fér, hogy kieresszük a gőzt. Elé tartom a kezem kezem jelezve, hogy felkérem táncolni. Ma már többször biztos nem engedem ki a kezeim közül.
- Ó... óóó - nyílnak nagyra a szemeim, amikor rájövök, mennyire félreértettem, amit mondott. Oké, hát mit tudom én, mennyit képzel bele a dologba. Frankie csak kísérőnek van itt, ő meg már arról beszél, hogy a tenisz után majd tuti vacsorázni is elvisz. Ehhez képest számomra annyira már nem annyira elrugaszkodott gondolat, hogy már a jövőnket is megtervezi, és azt képzeli, hogy feleségül akarok menni Frankiehez. Tekintve, hogy én randizni sem szándékoztam vele. - Hoppá... ezt... kicsit tényleg félreértelmeztem. De hát... már kezdettől fogva félrebeszélsz, mégis mi tudhatom én már, hogy mit akarsz mondani? - vonom meg a vállaimat széttárt karokkal, és persze már csak nevetek az egészen. - Jó, akkor te hülye vagy, én meg flúgos. Megfelel? - nevetgélek, és lassan azt is elfelejtem, min is veszekedtünk. Mármint persze nyilván nem, csak mostanra az egésznek nincs akkora jelentősége.
- Fogadjunk, hogy erre készültél, már azóta, hogy ma először megláttad őt mellettem, és csak a jó alkalomra vártál - jegyzem meg a szemeimet forgatva, de tagadhatatlanul vigyorogva, mikor magunk mögött hagyjuk Francist. Ha elég józan lennék, ennél azért lehet, hogy szigorúbban beszélnék vele, esetleg még meg is nézném Frankiet, életben marad-e, de már túlságosan be vagyok csípve ahhoz, hogy különösebben érdekeljenek az ilyen apró részletek. Örülök, hogy végre elhúzhatok innen. Charlieval. A többin miért is kéne izgatnom magamat? Nem emlékszem. És nem mintha nem lennék hetente tanúja annak, ahogy CJ helyben hagy valakit. Az e heti áldozat is letudva már legalább.
- Az vagy. Szexi pingvin - bólogatok átéléssel. És az alkoholnak hála talán tovább is merészkednék annál, hogy adok neki egy puszit, de erősebb bennem a sürgetés, hogy húzzunk már innen el. Kell egy kis taktikai felmérés, mielőtt felkapaszkodnék mögé a két kerekűre, de azért a végére csak megoldom. Aztán átölelem őt, és már indulunk is. Útközben a meztelen combjaimat birizgálja ő is, meg a szél is, amitől valamiért folyamatosan kuncognom kell, mint egy lelkes kisgyerek. Néha csak fél karral kapaszkodom belé, ahogy kitárom a kezemet, hogy abba is belekapjon a légellenállás. Szuperjó érzés.
Nem figyelem hová tartunk, teljesen rá bízom magam. De azért feltűnik a Brooklyn-híd a közelben, amikor megérkezünk. Meg az is, hogy egész picit túl vagyunk öltözve a helyhez, ahol végül kikötünk, de amúgy ez kit érdekel? Belépve azért a zakóját visszaszolgáltatom Charlienak. A kezét nyújtja értem, én pedig bepördülök a karjaiba, hátammal a mellkasánál landolva. Mondjuk nem biztos, hogy zenére teszem ezt, vagy hogy ez olyan dal lenne, amire így kell mozogni. De ezzel sem igazán foglalkozom. Charlie felé fordulok végül, és laza tartásban átkarolom a nyakát, aztán tánc közben már tényleg igyekszem valamennyire felvenni a ritmust is. - Hiányoztál - hajolok a füléhez, túlkiabálva a zenét. - És utálom, hogy nem voltál hajlandó ma elkísérni! - biggyed le sértetten az ajkam kissé, amint hátrébb húzódom, hogy a szemébe nézzek.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Óóóóóó bizony Miss Carlton. Nem mintha Francis valaha megélné a napot, hogy letérdeljen Roxy elé. Arról bizony személyesen gondoskodnék. -Szóval még én beszélek mellé, Francisné?-nevetek fel. Tudom, hogy a vezetéknevét kellett volna használnom, de így sokkal borzasztóbban hangzik és pontosan ez lenne a cél. -Több mint tökéletes, te kis flúgos..-bólintok rá határozottan a dologra. Nem számít, hogy mennyire pöccent el az agyam... az a gennyláda nem állhat közénk..
-Nem.. ez nem igaz. Ez már tavaly járt volna neki csak nem engedted.-vonom meg a vállamat. Mondanám, hogy sajnálom, mert tényleg sikerült elég combosan beledőlnöm abba az egyetlen ütésbe, de volt mit pótolnom.. annak ellenére, hogy nem vagyok kis darab ember, Francis még nálam is magasabb, így nem aprózhattam el a dolgot. Az, hogy még el is esett csak külön öröm. Nagy jószág nagyot botlik.. remélem még a faltól is kapott egyet visszakézből. Igazából szerintem a verekedések nagyját Roxy miatt kezdem. Persze nem mondom, hogy a saját önérzetem miatt nem emelem fel az öklömet, de valahogy tényleg elég érzékeny téma, amikor elhangzik az ő neve. Onnantól már csak a vörös köd van a szemeim előtt és jajj annak aki az utamban van. Természetesen a felelősség az enyém, hiszen Ro sosem kérné, hogy védjem meg a becsületét, de ez olyan ösztönös, mint az, hogy ő sem tudott engem ott hagyni amikor az apám szinte beleépített a homokba a parton. -Fasza.. így fogom reklámozni magam.-ez szerintem a legnagyobb bók amit életemben kaptam. Szexi pingvin.. az.. Hallom, hogy majdnem egész úton kuncog. Úgy tűnik kislányosra itta magát pezsgővel és úgy élvezi ezt az utazást, mintha először ülne mögöttem. Kezem a combját fogja, hiszen sokszor nem kapaszkodik rendesen belém. Még az kellene, hogy leessen és a fél segge az aszfalton maradjon. Pontosan ezért nem is megyek gyorsan.
Belépve a zakó miatt egy pillanatra meg kell állnunk a ruhatárnál. Ha az enyém lenne nem érdekelne a sorsa, de kölcsönbe kaptam és még valószínűleg szükség lesz rá, amikor innen hazaindulunk, így nem veszíthetem el. Megcélozzuk a táncteret. A karomba pördül én pedig felnevetek amikor a háta a mellkasomnak érkezik. Megfordul, én pedig átölelem a derekánál. Szavai nagyobb hatással bírnak, mint amit valaha beismernék neki. Hátrasimítok egy tincset a füle mögé. -Tudom.. egy ilyen csodálatos embert nem lehet csak úgy pótolni..-nézek rá megértően majd szemtelen vigyor jelenik meg az arcomon. -Nekem is hiányoztál, Ro.-vallom be végül. Szándékosan kerültem, mert idő kellett, hogy elnyomjam az önzőségemet. Szívem szerint megmondtam volna neki, hogy üljünk be a kocsijába, hajtsunk el Vegasig, mondjon nekem igent egy kápolnában, ahol maga a pocakos Elvis ad minket össze onnan pedig irány Los Angeles és miénk az örök nyár. Az üzemanyagra sem lett volna pénzem. -Nem kísérhettelek el... mert sokkal többet érdemelsz annál, amit én adni tudok..-megérdemli az igazságot. Talán így előbb megérti, mint ha szerencsétlenkedve próbálom távol tartani magamtól. Az eddig sem működött.
- Fúj, ne nevezz így! Soha többé - húzom undorodó fintorra az ajkaimat. Sosem hallottam még ennél gusztustalanabb megszólítást. Előre is elnézést a leendő Mrs. Rhodwilltől. Aki természetesen nem én leszek. De a “kis flúgossal” ki tudok békülni. Arcon is vigyorgom érte Charliet.
- Áhá, most már értem. Szóval azért ütöttél ekkorát, mert már tavaly óta gyűjtötted hozzá az erőt? - Ahogy letámadta Frankiet, az kábé olyan volt, mint azok az ütésmérők a vásárokban. Mármint ahogy azt szokták ütni az egymással versengő srácok. Beleadva az összes erejüket, remélve, hogy az egész cucc majd jól kiakad egyetlen ütésüktől. Így belegondolva most tényleg egy kicsit sajnálom is szegény Frankiet. De azért annyira nem, hogy visszamenjek felsegíteni, vagy ilyesmi.
Vigyorgok azon, Charlienak mennyire tetszik ez a szexi pingvin kifejezés. Valószínűleg tudtam volna mondani neki valami értelmesebbet is, aminek több értelme van... Csak nem most. Most beletörne a nyelvem a próbálkozásba. Amúgy meg a pingvinek olyan édesek. - Tudtad, hogy egy életre választanak párt? Mintha megházasosssnának... házadodnak... sodnának... Hát nem aranyos? - Mondjuk lehet, hogy ő már nem tudja követni, miről beszélek, de akkor ez valószínűleg az ő problémája, nem az enyém.
Egész lelkesen ülök fel C. mögé a motorra, és még lelkesebben utazom vele, amíg átszeljük a fél várost. Az egész estés bájolgás után most végre tényleg szabadnak érzem magam.
Bájosan mosolygok a ruhatáros csajszira, miközben leadjuk a zakóját, és közben olyan erősen kapaszkodva karolok Charlieba, mintha az életem múlna rajta. Tulajdonképpen így is van. Egyedül igencsak nehéz lenne egyenesen megállni a lábamon. A táncparkett az más, ott nem is kell egyenesen állnom, meg amúgy is rövid időn belül már a nyakába csimpaszkodom. - Igen, ez pontosan így van. - Ebben a pillanatban nem tudom rendesen felmérni, hogy csak szemtelenkedik-e, vagy komolyan is gondolja... Mármint én komolyan gondolom. Charlie csodálatos ember, a világon a legcsodálatosabb. És eszemben sincs mással pótolni. Meg is ölelem szorosan, amikor elismeri, hogy én is hiányoztam neki. De aztán felhozom a ma esti dolgot, és...
- Charlie... - Mellbe vág a hirtelen őszintesége. Nem is igazán tudom, hogyan reagáljak rá, és először csak elkomolyodom, minden eddigi humor és jókedv eltűnik a tekintetemből. Mármint... millió dolgot tudnék mondani neki most erre, de hangos a zene, rengetegen vannak körülöttünk, és ahogy a döbbenettől megállok, kicsit hátrébb lépek tőle, folyton finoman – vagy olykor kevésbé finoman - nekem ütődik valaki, én meg már egyébként sem állok elég stabilan a lábamon, és így mintha a derékig érő, erősen hullámzó tengerben próbálnék egyhelyben megállni. Néhány pillanatnyi habozás után megfogom a kezét, aztán megpróbálok keresni magunknak egy nyugodtabb helyet.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy ez mekkora hülyeség? - kérdezem tőle, és közben próbálom nem kimutatni, hogy igazából milyen fájdalmasan érintettek a szavai. Épp eléggé ahhoz, hogy majdnem teljesen kitisztuljon az agyam az eddigi alkoholos ködből. - Nekem nincs is szükségem többre annál, mint amit adni tudsz - tárom szét a karomat, és közben rázom a fejemet. Bár ez nem valami jó ötlet, mert megszédülök. Muszáj megtámaszkodnom a legközelebbi falban, aztán annak neki is vetem a hátamat. Így kicsit biztonságosabb.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
-Meg a lendületet..-nevetek fel. Az biztos, hogy egyiket sem spóroltam ki, valami azonban azt súgja, hogy ennek még bővem meglesz a böjtje, hiszen nem gondolnám, hogy Francis ne próbálná helyreállítani a sérült önérzetét, de ez a holnap problémája. Ma inkább már csak örülök, hogy megszabadultam tőle és Ro nem vele távozik innen. Bár arra esélye sem volt. Azt hiszem szükségem volt erre rájöjjek, hogy mennyire nem bírom elviselni amikor mások vannak a közelében... valahogy ez tavaly még könnyebben ment, pedig a barátságunk ugyanilyen erős volt akkor is. Azt sem tudnám mondani, hogy a múltkori esténk hozta meg a változást.. egyszerűen ahogy telt az idő úgy lettem egyre védelmezőbb a közelében. Tátott szájjal bámulok rá és nem azért mert olyan lenyűgöző tényt mondott, hanem mert megdöbbentően nehezen préseli ki magából azt a szót... azt is több részletben. -Jobb, mint a házassáásáság..-válaszolom kifigurázva a nyelvbotlásait. -Ők tényleg soha nem válnak el egymástól.-teszem hozzá. Nem úgy, mint az emberek. Anyám is lelépett, bár meg is értem. Én is ott hagytam az apámat amint lehetőségem nyílt rá.
Ro egyszerűen túl jó hozzám.. nem is értem... annyi szarságot látott már tőlem, mint a világon senki más és mégis néha olyan rajongással tud rám nézni, mintha a csillagokat hoznám le neki az égről amikor mondjuk elmegyek vele szemetet szedni vagy beállok a háta mögé miközben az óceánok szennyezettségéről prédikál. Pedig az idő nagy részében ilyenkor én nem is teszek mást csak biztosítom azt, hogy ne merjen senki beállni elé. Nevetve ingatom meg a fejemet. Nem értem mivel érdemeltem ki végtelen barátságát. Ezért is kell őszintének lennem vele. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy vele van a baj, miközben én vagyok a probléma. Rómeó és Júlia is szarul járt ha jól emlékszem, bár én a fa voltam abban a sulis színdarabban. Félre vonulunk, hogy meg tudjuk ezt beszélni, bár úgy érzem, hogy nem a legjobb állapotában találtam meg ezzel. Először csak megtámaszkodik majd a falnak is kell dőlnie és gondolom nem a szavaimmal vettem így le a lábáról. Elé lépek és a feje mellett megtámaszkodok az egyik kezemmel a falon. A másik kezem az az arcára simul és a hüvelykujjam néhányszor végigsimítja az arccsontját. -Nekem nincs semmim Roxy. Rajtad kívül semmim sincs..-a szemeit figyelem. -Bármit megtennék érted és mégsem tudom, hogy mit adhatnék..-ez az igazság. Arról nem is beszélve, hogy lehet az apja vízbe fojtana a kikötőben.. de mit tehetnék, ha egyszerűen nem tudok nélküle létezni, nem bírom elengedni, mert amikor megteszem akkor annak az a vége, hogy verekszem, hogy ne lehessen más a közelében. Könnyebb lett volna, ha nem engedett volna közel magához, mert így már tudom, hogy részéről is van valami ami több annál, amit bevallottunk egymásnak.
Kicsit sem lepődöm meg azon, hogy Charlie ennyire rég várt erre az alkalomra, hogy elintézze Frankiet. Tavaly úgy kellett lebeszélnem róla, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, és a kedvemért visszafogta magát, és szinte már el is hittem, hogy az egész incidensről azóta meg is feledkezett, de nem tud megdöbbenteni azzal, hogy mégsem. És bár nem örülök neki, hogy mindig mindent ököllel akar megoldani, elsősorban általában azért nem, mert őt féltem... féltem attól, hogy megsérül, vagy hogy a tettei valamilyen módon visszaütnek rá, például valaki egyszer majd jól ellátja a baját, vagy feljelentik testi sértésért vagy hasonlóért. De másfelől viszont már annyira megszoktam ezeket a dolgait, hogy néha még felháborodni sem tudok egy-egy ilyen eseten, épp csak a szemforgatásig jutok el. Most meg, nyilvánvalóan az alkoholnak hála, még ennyi sem történik. Az első sokk után, amint végig nézem, ahogy Frankie a falnak esik, én már csak azzal foglalkozom, hogy mielőbb elmenekülhessek innen.
- Mi se váljunk el egymástól soha, jó? - Ennyi pezsgő után, amennyit ma elpusztítottam, annyira könnyű ilyen dolgokat csak így kimondani, hezitálás nélkül. Bár szerintem ez kimondatlanul eddig is ott volt mindig közöttünk. Barátokként, vagy más formában, de összetartozunk. Örökké.
Nem először ülök Charlie mögött a motorján, hanem már nagyon sokadszor, most mégis teljesen új kalandnak élem meg. Gondolom, nem csak amiatt, mert kicsit becsíptem, hanem mert az agyamra ment az egész estés bájolgás. Őszintén remélem, hogy legalább a nagyim elégedett volt velem az estély alatt. Neki legalább nem kellett látnia, hogy a végére kuncogósra ittam magam, mert akkor, hála a magasságosnak, épp nem tartózkodott a közelemben. Apám meg... Hát... ha csináltam is olyat, amivel kellemetlen helyzetbe hoztam, holnap úgyis kiderül.
De addig ma van, ameddig nem alszunk. Ezt megtanultam legutóbb Charlietól. Szóval még tart a nap, én pedig élvezem, hogy végre vele is tölthetek egy kis időt. A táncunk azonban hamar félbe szakad a vallomásával. Nekem pedig szükségem volna egy kis térre, levegőre, és egy kevésbé zajos helyre, hogy ezt megvitathassam vele. Hátamat a falnak vetem, hogy ne forogjon velem annyira a világ, ő pedig karjával megtámaszkodik a fejem mellett. Egy pillanatra lehunyom a szemem, amikor az arcomhoz ér... és amikor újra kinyitom, el tudnék veszni a kék íriszeiben. Szavait hallva legszívesebben azonnal közelebb hajolnék, és megcsókolnám. Talán meg is indulok felé, de azért félúton egész biztosan megállítom magam. Félek, hogy annak ellenére, amit mond – vagy hát éppen amiatt - ismét elutasítana. Attól tartok, azt most nem viselném jól. De ha már nem illeszthetem az ajkaimat az övéire, azt hiszem, muszáj összeszedni a gondolataimat ahhoz, hogy tettek helyett értelmes mondatokban válaszolhassak neki valamit. Tudnia kell... Már rég tudnia kellene...
- Charlie... - erőt veszek magamon, hogy az ajkai helyett a szemeire fókuszáljak. - Mikor érted meg, hogy nem kell adnod nekem semmit? Hogy amikor veled vagyok, nekem nincs szükségem az ég világon semmi másra...? - pillantok rá egyszerre szomorúan és vágyakozva.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Az esetek többségében nem okoztam súlyos testi sérülést... vagy ha igen akkor én is szarul néztem ki utána szóval a legtöbbször csak legyintettek, hogy mi ezt már elrendeztük egymás között és nem jelentettek fel érte vagy ejtették a vádakat ellenem. Szóval a legrosszabb ami történt, hogy 48 órára bent tartottak kicsit lehiggadni, de már ismertek a helyi rendőrök... egyébként is szerintem csak azért vittek be néha, hogy lássák ahogyan Roxytól kapok a pofámra amikor értem jött... valamiért mérhetetlenül humorosnak találták, hogy ott ülök egy monoklival miután összeakadtam valakivel majd megérkezik ez az alacsony törékeny nő és úgy rendre igazít, hogy csak a földet bírtam bámulni mint egy kisgyerek. -Nem fogunk.. te vagy az én pingvin párom..-nincs olyan verziója az életemnek, amiben ő nem szerepel. Ez önzőség. Már milliószor megfordult a fejemben, hogy jelentkezem az egyik hajóra és néhány hónapot vízen töltök... de nem tudtam megtenni. Nem bírtam volna nélküle. Minden nap könnyebb egy kicsit annyitól, hogy tudom, hogy látni fogok.. vagy éppen vár egy sms tőle amikor kinyílnak a szemeim. Sosem volt igazi családom, de ő az. Rá mindig számíthattam még akkor is amikor nem érdemeltem meg.. emiatt már el sem tudnám képzelni, hogy milyen lenne, ha nem lenne a mindennapjaim része. Őszintén szólva.. nem is akarom tudni. A helyes út és aközött amit akarok óriási szakadék tátong, amit nem tudom hogyan hidalhatnék át. Közelebb hajol hozzám én pedig az ajkait figyelem, mert már tudom milyen érzés, amikor megcsókolom... és megint.. olyan puhán gördül le a nyelvéről a nevem, mintha folyamatosan csak győzködne, hogy nekünk tényleg lehetne jövőnk. Miért van az, hogy kettőnk közül csak én aggódok? Nem én szoktam foglalkozni a következményekkel és a felelősséggel. Ismer... tud mindent rólam és én vagyok az egyetlen aki megpróbálja távol tartani a másikat. Kérdéseire már nem válaszolok.. mert nem tudom mit kellene. Egyszerűen lezárom a köztünk lévő távolságot és megcsókolom. Ő hozzám tartozik, én pedig hozzá. Lassan húzódok el tőle, de éppen csak annyira, hogy ajkaink ne érjenek össze. -Azóta szeretlek, hogy megismertelek..
Egymást pingvinjei vagyunk, ez nem kétséges. Ez annyira magától értetődőnek tűnik most. Nem is értem, miért tartott ennyi ideig erre rájönni... hogy hozzá tartozom, ő meg hozzám. Vak voltam? Vagy csak féltem ezt felismerni? Egy kicsit mindkettő.
Ahogy elhagyjuk az estélyt, egész jó ötletnek tűnik, hogy ne menjünk még haza. Lehet, hogy becsíptem, de fiatal még az este, New York igazából csak most kezd élni igazán, annyi a lehetőség, ahová mehetünk, és sokkal több értelme van, mint kótyagos fejjel ülni otthon. Főleg amíg Charlie is velem van. Vagyis hát én vagyok vele, hiszen ő a fuvarom.
A szórakozóhely, ahová hoz, nem egészen a mi világunk, de gondolom egy kis változatosság nem árt. Valójában most egész jól esik a hangos, dübörgő zene, csak kár, hogy beszélgetni nem lehet mellette. Mondjuk nekem most kicsit a csendesebb sarokban, ahová végül elvonulunk, sem egyszerű értelmes szavakat formálnom, és igazából nem is vagyok benne egészen biztos, hogy ennek kizárólag a pezsgő az oka, vagy inkább csak... Charlie.
Olyan dolgokat mond nekem, amikre egyáltalán nem számítottam, és talán igazán készen sem álltam... legalábbis nem ma este. Nem a múlt héten történtek után. Persze eléggé be vagyok csípve ahhoz, hogy legyen merszem a szokottnál őszintébbnek lenni, győzködni arról, hogy nekem igazából mellette a helyem, mert tényleg így érzem. Egyre inkább. És szerintem annyira túlgondolja a dolgokat, mert nekem csak rá van szükségem, más pedig tényleg nem is igazán számít. De nem teljesen hiszek benne, hogy ezek a szavak el is juthatnak hozzá, hatással lehetnek rá... Reménykedek, és sóvárgok, és vágyakozom utána, de igazából nem merek hinni...
De aztán közelebb hajol, átszeli a köztünk levő maradék távolságot, és megcsókol... Nekem pedig szinte kocsonyássá válnak a térdeim. Eddig sem álltam túl stabilan a lábaimon, és most tényleg majdnem felmondják a szolgálatot. Átölelem Charlie derekát, és hozzásimulok, miközben minden sejtemben azt érzem, hogy igen, itt a helyem vele, a karjaiban.
Elhúzódik lassan, én pedig rá mosolygok... De újra megszólal, nekem meg, azt hiszem, egyszerűen tátva marad a szám a csodálkozástól. Ismét meglep. Csak pislogok, a tekintetét fürkészem, próbálom ezt elhinni, és közben levegőt venni is elfelejtek egy pillanatra. - Charlie... - Kezd úgy tűnni lassan, mintha más szót nem is ismernék. Mintha a neve lenne minden, amit ma este mondani tudok. - Én is szeretlek. - Talán mégsem felejtettem el teljesen, hogy kell egyéb szavakat formálni. Ezúttal én hajolok közelebb egy újabb csókra, és ezúttal a nyakát karolom át, a közeledésem pedig kicsit szenvedélyesebbre sikeredik, mint a korábbi.
Ekkor azonban furcsa bizsergést érzek közöttünk. Mármint szó szerint. Valamelyikünk telefonja, vagy talán mindkettőnké, zizegni kezd rajtunk. Két pillanatra megszűnik a dolog... aztán megismétlődik. Csak annyira húzódom el Charlietól, hogy a vállamra akasztott vékony láncon függő táskámból ki tudjam halászni a mobilomat. És az első, amit látok rajta, Craig üzenete. Azt írja, nagy buli van épp a lakásukon, amin egyébként két másik lakótárssal osztozik, meg az ahhoz tartozó tetőn, és hogy nekünk is ott a helyünk. Az üzenet a közös csoportunkba érkezett, ezért már nem kétséges, hogy Charlie is megkapta. Ennek ellenére úgy tartom a telefonomat, hogy mindketten jól láthassunk, nem csak a meghívást, de az ahhoz csatolt bulis képeket is.
- Mit gondolsz? Benézünk? - vigyorodom el. - De előtte elmehetnénk hozzád átöltözni - mutatok magunkra, mert Craignél aztán komolyan nagyon kilógnánk ezekben a göncökben. Tuti kapnánk is az ívet tőle emiatt. - Úgy emlékszem, a múltkor maradt nálad egy-két holmim, talán lesz valami, amit felvehetek ehelyett. - Újabb vicces fotót kapunk, egyértelmű, hogy a haverunk nagyon szeretne elcsalni bennünket. A következő pillanatban azonban a telefonom képernyőjének tetején egy egészen más jellegű üzi ugrik fel.
“Ha nem állítod le a dolgot, kinyírunk, ribanc.”
Elfintorodva zárom le a készüléket. Már megint ezek az elvetemült trollok. Mostanában egyre több van belőlük. Fárasztóak néha. És egy kicsit ijesztőek is.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Sosem gondoltam volna, hogy Roxy valaha viszonozná az érzéseimet. Soha egyetlen mozdulatával vagy szavával nem éreztette azt, hogy kevés lennék hozzá. Ez az egész az én fejemben zakatolt örökké, ettől függetlenül annyi szarságot látott már tőlem, hogy remélni sem mertem volna, hogy valaha komolyan tudna venni. Most mégis azzal kell szembesülnöm, hogy ő pontosan annyira nem tud létezni nélkülem mint én nélküle. Elég volt. Nem akarom mással látni, mert nem bírom kezelni. Ma azt hittem, hogy fel fogok robbanni, hogy Francis visszakerült a képbe. Kibírtam volna.. esküszöm kibírtam volna, hogy ne üssem meg egészen addig amíg nem kezdett erőszakoskodni. Roxy hozzám tartozik és nem számít, hogy mennyi szarságon kell majd keresztülharcolnom magam érte. Eddig is megtettem, ezután is meg fogom tenni jöjjön bármi is velünk szembe. Végül elhiszem neki, hogy őt tényleg nem zavarja az a végtelen szarság, ami velem együtt jár a csomagban. Miben is lenne más ha együtt lennénk? Eddig is minden szabadidőnket együtt töltöttük, mindenhova elkísértem, ő is ott volt velem mindenhol. Az lenne a különbség, hogy tényleg joggal ütnék ki bárkit miatta... ez mondjuk előrelépés. Megcsókolom. Ezúttal nyilvánosan és legalább az egyikünknek tiszta a feje. Rám mosolyog és nekem is ösztönösen görbülnek felfelé az ajkaim. Szóval szeret. Lehetséges ez egyáltalán? Szorosan magamhoz ölelem és viszonzom a csókot. Akkora egy mocsok nagy mázlista vagyok. Amikor megérzem a rezgést összeráncolom a homlokomat és kicsit eltávolodunk egymástól, hogy megnézzük ki van ennyire bevadulva... esküszöm nem én állítottam magam rezgőre most. Lepillantva figyelem fejjel lefelé a kijelzőt. Igen. Ez már inkább a mi világunk, mint ez a hely. Craig egyébként is mindig fergeteges bulikat rendez. -Persze.. és mindenképp átöltözünk... soha nem láthat ilyen szerelésben Craig..-nevetek fel. -Valami csak lesz nálam..-bólintok. Mindig marad nálam néhány cucca valamit csak találunk. Még megnézünk néhány képet és megjelenik egy másik üzenet, amit nem kifejezetten tudok értelmezni. Mi a fasz? Mibe keveredett megint? És ki akarja ennyire, hogy föld alá rakjam? Most nem kérdezek rá, mert gyorsan tűnteti el a telefonját. Lopok még egy gyors csókot az ajkairól és a ruhatár felé veszem az irányt, ahonnan gyorsan kikérem a zakót és azzal a lendülettel át is adom Roxynak, hogy fel tudja venni amíg átérünk hozzám. Kint felülök a motorra és megvárom amíg megint elhelyezkedik mögöttem és meg sem állunk a lakásomig.
Amikor beérünk gyorsan kezdek el megszabadulni a ruháktól. Már a tököm kivan tőlük egyébként is. -Hé, Ro! Mi volt az az üzenet?-kérdezem miközben már az ingemet gondolom ki éppen. Nem akarok én minden magányügyébe belemászni, de ha baj van akkor arról azért szeretnék tudni.
Megcsókol, azt mondja, szeret, az agyam meg alig képes ezt felfogni. Néhány pillanatra még el is önt a félelem, hogy ezt az egészet csak képzelem, hogy az alkohol játszik az elmémmel, mert ez így annyira álomszerű és hihetetlen. Mármint... nem az, nem egészen, mert mi szerintem tényleg összeillünk, tökéletesek vagyunk együtt, mindig is azok voltunk... De már jó ideje elnyomom az érzéseimet, mert félek tőlük, mert félek, hogy mégsem működne, meggondolatlanul belevetnénk magunkat valamibe, aztán valahogy elszúrjuk, és akkor elveszíteném a legjobb barátomat. Abba én belepusztulnék. És amikor végre mertem engedni az érzéseimnek és a vágyaimnak, amikor végre hallgattam a szívemre, és mertem tudomást venni arról, hogy mennyire szeretem, ő elutasított. Elintézte annyival, hogy ez úgysem működhetne, hagyta, hogy mást vigyek magammal ma este rendezvényre... Aztán... aztán most mégis itt vagyunk... ebben a pillanatban, és alig tudom elhinni. Kicsit talán félve mondom ki, hogy én is szeretem, mert tartok attól, ha nem is most, hanem mondjuk holnap, vagy holnapután, de ismét visszakozni fog, hogy talán újra elbizonytalanodhat, meggondolja magát. Hogy most csak a pillanatnak él, nem foglalkozva a “holnap problémájával”. De aztán elengedem ezt a félelmem, mert akarom, hogy tudja, hogyan érzek iránta. Tudnia kell, hogy az érzés kölcsönös, és nekem nem számít, mije van, mit adhat... Ezek a dolgok sosem érdekeltek. Nincs szükségem másra, csak rá. Minden mást megoldhatunk együtt.
Újra megcsókolom, ő pedig habozás nélkül viszonozza, és magához ölel. Egy tökéletesnek tűnő pillanat, de ezt végül megzavarja a telefonom rezgése. Bár Craig bulija igazából egész jó módja lenne annak, hogy folytassuk ezt az estét. Ez a hely úgysem nekünk való.
- Oké... átöltözünk, természetesen, de... én azért kapok egy közös pingvin ruhás szelfit? - vigyorodom el édesen. Lehet, hogy Craig sosem láthat így bennünket, de nekem attól még kell egy emlék erről az estéről. Bár először kimehetnénk innen, mert idebenn nem a legjobbak a fényviszonyok a fotózáshoz.
Kapok még egy rövid csókot, mielőtt Charlie megindulna a ruhatár felé, én meg még mindig enyhén hitetlenkedő, ábrándos mosollyal követem őt. A motoron már sokkal határozottabban ölelem át, és bújok hozzá, mint korábban. Felérve a lakására pedig azonnal kutatni kezdek a saját itt hagyott holmim után. Találok is pár hasznos dolgot, egy pár tornacsukát, shortot... már a gondolattól is jobban érzem magam, hogy hamarosan átöltözhetek. A toppomra viszont ráférne egy mosás, kissé koszos, talán a legutóbbi homokban fetrengéstől. Ezért végül megint CJ szekrényéből szolgálom ki magam, remélem nem bánja. A kérdését hallva felpillantok rá, de szinte abban a pillanatban el is felejtem, mit kérdezett, vagy hogy mi volna a válasz, nem fogom fel, mire céloz, mert túlságosan eltereli a figyelmemet az éppen vetkőző látványa. A ruháimat félre téve közelebb is sétálok, közvetlenül elé.
- Hmm... Mi..? Milyen üzenet? - kérdezem vissza, de a tekintetem a szemei helyett jóval lejjebb járnak. Megfogom a kezeit, hogy leállítsam. Aztán átveszem tőle a feladatot, és lassan elkezdem továbbgombolni az ingét. Szeretnék én lenni az, aki ezt leveszi róla. - Craig üzeneteire gondolsz? - kérdezem a homlokomat ráncolva, mert tényleg próbálnék fókuszálni a kérdésére, csak nem megy. Lehetséges, hogy még mindig nem vagyok kellően józan...
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Hogyan fogom ezt megoldani? A holnap problémája. Tényleg működhet ez köztünk? A holnap problémája. Csak remélni tudom, hogy ezek a gondolatok ténylegesen az örökké elérhetetlen holnapban maradnak és megőrizhetem magunknak a "ma" adta lehetőségeket. Ha nem róla lenne szó fele ennyiszer sem gondoltam volna át a dolgokat.. bár most is megkérdőjelezhető, hogy valóban átgondoltam-e a tetteimet, miközben szerelmet vallok a enyhén ittas szemeinek. Valahol azonban mélységesen tisztában vagyok vele, hogy az alkohol ellenére teljes mértékig érti amit a szám közölni próbál vele akár szavakkal akár tettekkel. Nem tudom, hogy hogyan tudok majd létezni vele és valóban képes leszek-e megharcolni a bűntudattal, ami ugyan most csendesebb, de még nem hallgatott el teljesen.. azt azonban biztosan állíthatom, hogy nem tudok létezni nélküle. Nem bírom mással látni. Erre azonban csak egyetlen megoldás létezik.. ha én vagyok vele. Bele kell vágnom, mert nem biztos hogy túlélném ha egyszer tényleg lekésnék róla... és lehet, hogy más sem úszná meg épségben annak ellenére, hogy semmi jogom nem lenne közbeavatkozni bármilyen szempontból. Csókkal pecsételem meg az iránta érzett elkötelezettségemet, ami viszonzásra talán. Ő tényleg az én pingvinem.. és fel fogom égetni a világot ha az kell ahhoz, hogy megvédjem mindentől. -Valahogy sejtettem, hogy ezt nem úszhatom meg... de hogyan mondhatnék nemet neked?-nevetek fel megadóan. Ha ezt akarja, akkor megkapja. Megkap mindent, amit csak megadhatok neki, hiszen ez is olyan csekély kérés mégis tudom, hogy fontos a lelkének. Kint a motor mellett megállok még egy pillanatra és a telefonomat magunk elé nyújtva el is készítem neki a képet. Az én kezem hosszabb, így több részlet látszódik. Most azonban még nem küldöm el neki.. majd később.. sőt még lehet, hogy kicsit meg is izzasztom érte mielőtt megszerezhetné a hőn áhított képet. A motoron már sokkal magabiztosabbnak érzem, így két kézzel fogom a kormányt, hogy kicsit gyorsabb tempót diktálhassak a lakásomig, de nem annyira mint ahogyan a múltkor elhagytuk a partot. Az már tényleg szinte veszélyes volt amit akkor műveltem. A lakásban kutakodni kezd, igazából lövésem sincs, hogy milyen ruhái lehetnek nálam, de gyakorlatilag ha nadrágot talál, akkor bármi mást megoldhat az én szerény ruhatáramból. Én elkezdek vetkőzni, de nem bírom ki, hogy ne hozzam szóba az elcsípett üzenetet, amit még a szórakozóhelyen kapott. Amikor nem kapok egyből választ ráemelem a tekintetem, de látom, hogy nem azzal van a baj, hogy nem akarja megvitatni velem a történteket, hanem egészen egyszerűen elkalandozott, így nekem lelassulnak az ujjaim a gombokon. Tényleg ilyen hatással vagyok rá? Kissé meglepetten emelkednek a szemöldökeim amikor elindul felém, de nem mozdulok csak felé fordulva várok, hogy ebből mi lesz. Talán kissé szándékosan feszítem meg a hasizmaimat amikor elém lépve még mindig nem tart szemkontaktust. Most nekem akad problémám azzal, hogy egyből válaszoljak, hiszen kezeimet arrébb lökve veszi át tőlem feladatot. Csendben állok előtte egészen addig amíg az utolsó gombbal is végez akkor pedig egyszerűen kibújok a fehér anyagból ami a földre zuhan. Eljutunk egyáltalán a buliig? -Nem.-válaszolok végül nagy nehezen. A derekánál fogva fordítom meg magam előtt és ajkaim a nyakára tapadnak miközben lehúzom a hátán a cipzárt és kezeimet a bőrére simítva hámozom le róla a feszülő fekete anyagot. -Arra gondolok amit mástól kaptál.. aminek nem volt túl kedves a hangvétele.-és akkor még enyhén fogalmaztam. A ruhája a földre csúszik kezeim pedig előre csúsznak a hasára és közelebb húzom magamhoz, hogy alig fedett teste az én csupasz mellkasomhoz érjen. -Szeretnék tudni róla, ha baj van..-lehelem a bőrére két apró csók között amivel még mindig a nyakát és a vállát borítom be.
Kéne valamiféle bűntudatot éreznem amiatt, hogy belekényszerítem ebbe a szelfizésbe, miközben tudom, mennyire utál ilyen elegáns lenni, öltönyt viselni, de én annál is inkább örülök, hogy lesz róla emlékem. Szóval csak elégedetten vigyorgok, miután beleegyezik, és miután elkészül a kép, nyomok egy puszit az arcára hálából. Bár a fotót még nem kaptam meg tőle, de ez ráér később is.
Megérkezünk hozzá, én pedig hamar összeszedem mindazt, amire lecserélhetem a ruhámat. Csinos darab, elismerem, de az estélyen kívül nem túl praktikus, és az igazság az, hogy én sem sokkal szívesebben csípem így ki magam, mint Charlie. Úgyhogy valószínűleg pont annyira várom, hogy átöltözhessek végre, mint ő. El is vonulhatnék azonnal a fürdőbe, hogy ezt megtegyem, de Charlie közben végül magára vonja a figyelmemet, először a kérdésével, aztán pedig a látványával. Úgy lépek hozzá közelebb, mint akit hipnotizáltak, és igazából én sem teljesen értem magamat. Nem egyszer láttam már ledobálni a ruháit, a parton, meg más helyzetben is, de ez most mégis más... Nem tudom levenni róla a szemeimet. Talán amiatt, ami múlt héten történt itt közöttünk, talán a vallomása miatt, vagy amiatt, mert szerintem tényleg nagyon szexi ilyen elegánsan kiöltözve... De lehet, hogy csak még mindig nem vagyok elég józan. Számít egyáltalán? Átveszem tőle a gombokat, hogy én magam vehessem le róla az ingét, és amikor végre teljesen kibújik belőle, két tenyerem óvatosan simít végig rajta a hasától a mellkasáig. Aztán elmosolyodva pillantok a szemeibe, mielőtt megfordítana. És ahogy ajkai a nyakamat érintik, őszintén, én már el is felejtem, miről is beszéltünk az imént. Kellemes borzongás fut végig rajtam, ahogy az estélyimet lecsúsztatja a vállamról - ami után nem is marad rajtam több, egyetlen darab vékony fehérneműnél -, majd háttal a mellkasának húz, meztelen bőrünk összesimul, és fejemet az egyik vállának döntöm. De abban a pillanatban tudatosul bennem, mit is kérdezett, és azonnal egész testemben megfeszülök kicsit. Ez csak akkor oldódik bennem valamelyest, amikor újabb apró csókot ejt a nyakamra. Lassan mély levegőt veszek, majd óvatosan megfordulok, hogy a szemébe nézhessek.
- Az... Csak néhány troll szórakozik velem. Egyre durvább fenyegetőzésekkel próbálnak rávenni, hogy lefújjam a tervezett tüntetést. Nem is értem őket, mintha nem mindannyiunk érdeke volna, hogy óvjuk a természetet... - válaszolok egy apró sóhajtással, és ezúttal tényleg igyekszem arra figyelni, amiről szó van, de közben túlságosan is a tudatában vagyok annak, hogy milyen kevés ruha van rajtam. Főleg mivel legutóbb, mikor így kettesben voltunk, a szobát félhomály borította, csak a tévéből és az utcáról szűrődött be némi fény. Most pedig teljesen világos van idebenn. Felemelem az egyik kezemet, és kibontom az elegáns kontyból a hajamat, majd kicsit össze is rázom az ujjaimmal, hogy visszatérjenek a szokásos hullámok. Azt hiszem, így próbálok félig a vállaimra és a mellkasomra omló tincseim mögé rejtőzni, miközben szégyenlősen mosolygok Charliera.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Én komolyan igyekszem koncentrálni a bennem lappangó kérdésre, de mégis hogyan tehetném miközben úgy néz rám, mintha egy álma vált volna valóra? Enyhe figyelemzavar befigyel miközben már átszeli a szobát, hogy átvegye tőlem az ingtől való megszabadulás nemes feladatát. Nem ellenkezek. Hülye lennék. Mármint vagyok, de nem ilyen szempontból. Figyelem törékeny kezeinek gondos munkáját. Tényleg szeretném folytatni a gondolatmenetet, hogy melyiket azt mindenki döntse el maga, de néhány másodpercre a totális csend telepszik a gondolataimra megállítva minden egyes fogaskereket amikor a keze a testemre simul. Úgy mosolyog rám egy pillanatig, mint aki nem tudja, hogy éppen az oroszlán bajszát húzogatja, Mondjuk Roxy sosem volt szégyenlős ha rizikós helyzetekről volt szó, de köztünk ez még olyan friss, hogy szinte még ropogós. Megfordítom magam előtt és tőlem szokatlanul gyengéd mozdulatokkal szabadítom meg a ruhájától miközben tééényleg nagyon igyekszem nem teljesen elborítani az agyamat és még legalább minimálisan észben tartani, hogy miről is érdeklődtem néhány perccel ezelőtt. A jelek szerint hasonlóan nehezére esik nem totálisan elveszíteni a fonalat kezeim között, hiszen válaszokat még nem kaptam cserébe viszont a teste simulékonyan illeszkedik az enyémhez. Amikor a vállamra hajtja a fejét szabad utat adva az ajkaimnak mintha már csak egyetlen hajszálon múlna, hogy tényleg elfelejtem, mit akartam eredetileg. Érzem a feszülést a kezeim alatt, de nem tudom, hogy ez most a kérdésemnek szól vagy éppen annak amit csinálunk, mert éppen feleszmél, hogy milyen irányba sodornak a cselekedeteink. Engedek egy kicsit az ölelésemen, hogy könnyen fordulhasson szembe velem, de utána megint határozottabban tartom meg bőrére simuló kezeimmel. -Azért ez már kicsit többnek tűnt egyszerű trollkodásnál..-grimaszolok egyet. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy egyébként hibátlan körültekintése ilyenkor is megfelelően üzemel. Hajlamos arra, hogy hozzám hasonlóan komolytalanul kezelje a veszélyhelyzeteket, csak engem mentesít annyi, hogy legalább 10 kilóval vagyok nehezebb nála és jóval nehezebb kárt tenni az én testemben. -Nem mindenkinek érdeke, Ro, és ezt te is tudod. Pont leszarják, hogy mi lesz amikor ők már nem élnek ha addig úszhatnak a pénzben.-de ezt neki felesleges magyaráznom, hiszen pontosan tudja, hogy milyen mocsok világban élünk. Különben nem lenne neki sem mivel harcolnia csak élvezhetnénk a világ adta csodákat. Ahogy kibontja a haját én úgy csukom be a számat. Nem hiszem, hogy szándékosan akarna elhallgattatni egy ennyire egyszerű mozdulattal mégis meg van a hatása annak, hogy visszatérnek az ismerős hullámok a vállára lejjebb vezetve a tekintetem a melleire. Kezem az arcára simul, hogy közelebb vezessem magamhoz az arcát egy csókra miközben a testemmel lassan kezdem el terelgetni az ágy irányába. -Szerinted Craig még kibír egy kis időt nélkülünk?-kérdezem csak éppen addig elszakadva az ajkaitól amíg a szavak elhagyják a számat. Egyszerűen megőrülök érte és ez most még mintha rosszabb lenne, hogy tényleg hozzá is érhetek.
Nem tudom, milyen varázslat keríthetett hatalmába, de nem is igazán érdekel. Teljesen Charlie látványának hatása alá kerülök, mintha először látnám őt életemben – és talán bizonyos szempontból ez tényleg így van, hisz először van ténylegesen jogom így nézni rá, nem csak a barátot látni benne, hanem mindazt, amit látok, amit látni szeretnék – de nekem ez így igazából tökéletesen megfelel. Élvezem, hogy így megbabonázott, és nem tudom, talán én is őt, és ketten vagyunk ebben a rózsaszín, illatos szappanbuborékban, mert nem ellenkezik, amikor átveszem tőle az ingének kigombolását. A tekintete is, azt hiszem, épp olyan ábrándos lehet, mint amilyennek magamat érzem, és ez mosolyt csal az arcomra. Tenyerem a mellkasára siklik, amikor az felszabadul a fehér anyag alól, majd kicsivel később a hátammal simulok ugyanoda. Még mindig úgy tűnik, mintha egy álomban lennénk, amiből nem is akarok felébredni, de aztán tudatosul bennem a kérdése, és ez kicsit észhez térít néhány pillanatra.
Először csak nyelek nagyot a szavait hallva, mert tudom, hogy igaza van, de nem okvetlenül szeretném ezt ténylegesen elismerni, főleg nem hangosan. Aztán kelletlenül, de mégis megteszem.
- Tudom! Tudom... – sóhajtom, bár első próbálkozásra inkább ellenkezésnek hangzik, és csak második nekifutásra ismerem el ténylegesen az igazát. Őszintén szólva valóban ijesztő így szembenézni a valóssággal. Komolyabban belegondolni, hogy ezek a trollok akár árthatnak is nekem, hogy okozhatnak több kárt néhány fenyegető üzenetnél. - De hát nem adhatom fel, csak mert néhány idióta rám akar ijeszteni, nem igaz? – szólalok meg végül egész halkan, és úgy tűnhet, határozottan, de közben meg kicsit mintha tényleg a megerősítésére várnék. Mintha tőle várnám, hogy rábólintson, egyetértsen, biztosítson róla, hogy ez semmiség, mert igen, amit teszünk, az fontos, annyira nagyon fontos, és fel kell hívni a világ figyelmét rá, újra és újra és újra, hogy a földünk mekkora veszélyben. Tulajdonképpen sokkal nagyobban, mint amit ezek a bunkó trollok tenni tudnak. És végül is, azt hiszem, ez a gondolat kicsit meg is nyugtat. Eléggé ahhoz, hogy újra teljesen Charliera tudjak figyelni.
Leengedem a hajamat, és ezzel az ő tekintetébe is visszatér az az ábrándosság, amit az imént ott láttam. Megcsókol, én pedig örömmel viszonozom, miközben már lassan háttal az ágya felé terel. - Attól tartok, nem lesz más választása – felelem belemosolyogva a csókjába. Majd az ajkaim elhagyják a száját, lejjebb siklanak a nyakára és a vállára, néha a mellkasára, a kezem pedig elkezdi lefejteni róla a nadrágját. A mozdulat azonban félbe marad, amikor váratlanul az ágy szélének ütköznek a lábaim, és az egyensúlyomat veszítve hanyatt esek az ágyra. Kuncogva könyökölök fel, majd a keze után nyúlok, hogy lehúzzam őt is magamhoz. És most én vagyok az, aki két tenyerembe fogom az arcát, hogy egy pillanatra a szemébe nézzek. - Annyira oda vagyok érted... Már régóta, csak magamnak sem mertem elismerni. - Ujjaim a szőke tincsei közé túrnak a tarkóján, ahogy közelebb vonom egy újabb csókra.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Egyre nehezebb összeegyeztetni azt, amit éppen teszek és azt amit terveztem bár be kell vallanom még csak egy kicsit sincs ellenemre a dolgok alakulás, hiszen amióta mi ketten együtt voltunk másra még csak gondolni sem bírtam, így mérsékelten kezdett frusztrált lenni az állapotom miközben valaki olyanért sóvárgott a testem és a szívem is akit okosabb lett volna szabadon engednem. Most azonban minden másodlagos gondolat szépen kussol a fejemben és még azt sem tudom teljes mértékig követni, amit beszélek ... arról nem is beszélve amit teszek. -Tudod tudod, de mégsem vagy túlságosan körültekintő..-grimaszolok egyet. Hölgyeim és uraim lehet várni, hogy rám szakadjon a mennyezet a nagy szavaim miatt miközben a körültekintésről és az óvatosságról papolok... ÉN.... persze a saját testi épségem sosem mozgatott még csak fele annyira sem, mint másoké, talán még negyedannyira sem ha Roxyról volt szó. -Teljesen tök mindegy, hogy mit mondok, mert úgyse adnád fel és én pontosan ezt szeretem benned... ettől függetlenül szeretném, ha nem vennéd semmibe az ilyen üzeneteket és szólnál legalább nekem, hogy valaki legalább néha a hátad mögé nézzen helyetted.-én igazából ennyit akartam. Sosem próbálnám meg lebeszélni semmi olyasmiről, mint amit ilyen szenvedélyesen szeret. Nem vagyok az apja, se a felügyelője. A legjobb barátja vagyok, most már azt hiszem a partnere is szóval én nem fogom leláncolni őt, hiszen eddig sem tettem. Éppen ellenkezőleg. Bakot tartok neki, hogy könnyebben köpje arcon azokat akik szarnak a valódi értékekre, amik körülvesznek bennünket. A figyelmem végleg másra terelődik amint leengedi a haját és nagy csillogó szemeivel az enyémekbe kapaszkodik. A vér elkezdi elhagyni az agyamat és már mozdulok is , hogy valahogy közelebb csaljam az ágyhoz remélve, hogy neki is ugyanaz jár a fejében, mint nekem. Szavai hallatán a szívem úgy lódul meg akár egy versenyló a nyíló startgépből főleg, hogy kezei már a nadrágommal harcolnak, miközben és félkézzel csatolom ki a melltartóját a hátán és dobom is félre amint le bírom szedni szorgosan dolgozó kezeiről a pántokat.. Gyakorlatilag nem látok rendesen olyan vörös köd zuhan az agyamra a vágyaktól, amiket ő korbácsolt fel. Hirtelen tűnik el a teste az enyém előtt, hiszen ő máris a takarómon fekszik, mert kicsit elszámoltam magam és nem álltam meg időben. Gyors mozdulattal lököm le a nadrágot magamról és fogadom el felé nyújtott kezét, hogy könnyebben húzzon magára. Az egyik kezem a feje mellett támasztja meg a testemet, hogy ne dőljek rá teljes súlyból míg a másik a combjára simul. Szavai arról biztosítanak, hogy ez az egész részéről sem egy új dolog. -Szeretlek.-súgom még mielőtt ajkai az enyémekre tapadnak és elszabadul az agyam. A combjáról a fenekére simul a kezem és rámarkolva szorítom magamhoz miközben lejjebb engedve a csípőmet neki feszülök egy pillanatra mielőtt feltérdelek és megszabadítom az utolsó ruhadarabtól, ami még a testét takarja. Lejjebb csúszva apró csókokkal borítom végig a hasát mielőtt a lábai közé érve megállok egy pillanatra. Egy szemtelen mosollyal pillantok fel az arcára mielőtt a nyelvemmel lassan dolgozni kezdek egyelőre az ő gyönyörén. Így hogy józan vagyok valószínűleg sokkal kordináltabbak a mozdulataim, mint előző alkalommal.
A téma komolysága ellenére apró mosoly rajzolódik az arcomra, amit erőnek erejével próbálnék visszatartani, sikertelenül. Most komolyan Charlie Holmes szeretne engem rábírni, hogy legyek körültekintő és óvatos? Az óvatosság élő szobra személyesen? De közben meg jól esik, hogy vigyázni akar rám – ami persze nem újdonság, csak ez a szituáció most másnak érződik, mint általában. Talán pont azért, mert nem ököllel, nem valami lehetetlen dologba fejest ugorva szeretne megvédeni, hanem kivételesen ő próbálna az lenni kettőnk közül, aki észnél van, aki megfontolt. És azt hiszem, ez valahol egész aranyos. És szexi. Bár ma este minden szexinek tűnik vele kapcsolatban. - Vettem – bólintok, miután feladom a harcot az arcomról letörölhetetlen bárgyú mosollyal. - Szólni fogok, ha további üzeneteket kapok. Ígérem. - A végére sikerül is elkomolyodnom, és a tekintetemmel is azt üzennem, hogy nem fogom félvállról venni a dolgot. Ez a téma mégis hamar ismét a feledés homályába veszik, miután a hajam szabadon a vállaimra omlik. Megcsókol, én pedig a hatása alá kerülök újra. Talán nem is kerültem onnan ki soha, inkább csak egy-egy apró levegővételre sikerült a felszínre bukkannom egyszer-egyszer, de azt hiszem, készen állok teljesen elveszni vele. Lemondani a józan eszemről, minden épkézláb gondolatomról.
Az ágya felé terel, én pedig készségesen hátrálok az irányítása alatt, miközben ajkaim már apró csókokkal becézgetik végig a nyakát, a kezeim pedig igyekeznek megszabadítani a nadrágjától. Váratlanul esek hanyatt, és landolok a takaróján, és mikor magam után húzom őt, a hihetetlen kék szemeiben ugyanazt a tüzet látom, mint amit én is érzek. Mindent felemésztő vágyat, amin már aligha tudnánk uralkodni. Ezt érzem akkor is, mikor a vallomását követően egy pillanatra hozzám szorítja a csípőjét. És én szinte máris készen állok vele égni ebben a tűzben. Azt hiszem, emiatt is ér meglepetésként, amikor lefelé indul rajtam... Nem mintha panaszkodni akarnék, vagy tiltakozni a gyönyörű kínok ellen, amiket okoz nekem. - Istenem – szakad fel belőlem a szó hamar egy halk sóhajjal, amit újabbak és hangosabbak követnek. Nem értem, mit művel velem, csak annyi biztos, hogy nagyon jól csinálja. Egy kezem a takaróba markol mellettem, a másik az egyik mellemre simul, miközben, azt hiszem, még több érintésre vágyom... Arra, hogy őt érinthessem.
Amint alkalmat ad rá, feljebb is húzom magamhoz, megcsókolom, majd finoman úgy irányítom, hogy ezúttal ő feküdjön hanyatt az ágyon. Aztán apró, becézgető csókokkal indulok meg rajta lassan lefelé, és még annál is óvatosabb vagyok, amikor a múlthéten szerzett zúzódások közelébe érek, amelyek nyomai még mindig nem tűntek el teljesen a bőréről. És közben azt kívánom, bárcsak ugyanígy lecsókolhatnék róla minden múltbeli fájdalmat, fizikait és a láthatatlanokat egyaránt. Bár ő számomra ezekkel együtt is maradéktalanul tökéletes. Őszintén nem is értem, hogy tudtam tőle mindeddig távol tartani magamat, miközben ennyire vágyom rá. Minden sejtem érte kiált, szeretném megismerni olyan módokon, ahogy eddig még nem sikerült, szeretném megízlelni őt úgy, ahogy eddig még sosem tettem. Az alsónadrágját félreigazítva az útból először ujjaim találnak finoman férfiasságára, és kezdik el kényeztetni, majd hamarosan ajkaim is.
- - -
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Kezdőlap
