“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”
Ketten szerintem elég gyorsan készen leszünk. A legtöbb szemét feltűnően kilóg a természetes környezetből csak néhány átlátszó műanyag poharat nehezebb észre venni, de mivel mindketten elég figyelmesen dolgozunk. Egyelőre nem beszélgetünk. Én emésztgetem, hogy életemben először nememet mondtam neki valamire... mármint igazából nem is tettem de egy kicsit olyan, mintha mégis így lenne. A gondolataim jóval hangosabban, mint a partot mosó hullámok moraja, így még csak ki sem tudom kapcsolni az állandó zakatolás. Talán ezért van, hogy későn nézek fel. Ha figyelmesebb lettem volna talán még azelőtt észrevettem volna, hogy ő felismert volna. Amikor reagálok már késő, hiszen alig 10 méter van köztünk, így csak Roxyt akarom kijuttatni onnan. Az első kérdésére nem is válaszolok, hiszen tudom, hogy felismeri. Az öregem nagyon ért ahhoz, hogy rövid idő alatt mély benyomást tegyen az emberekre. -Mozdulj már!-szólok hátra. Vagy csak ő megy vagy egyikünk sem. Nem fog elengedni mindkettőnket ilyen könnyen. Ha nincs senki aki közénk álljon, akkor mindig ugyanaz a vége a találkozásunknak. Mindketten vérzünk, de főleg én. A mai napig felváltva hibáztat engem és az anyámat amiért félresiklott az élete, de igazából már akkor egy hűtlen barom volt amikor megszülettem. Az alkoholizmus akkor kezdődött amikor anya lelépett. Onnan viszont jött a meredek lejtő. Mindig ugyanazt akarja tőlem. Pénzt. Mintha nekem lenne. Csak azért tűrök egy darabig mert időt akarok nyerni, hogy Roxy elmehessen, de pechemre meg sem mozdul, ami több szempontból sajnálatos. 1. Hallja amit az apám mond... 2. Végig fogja nézni, ahogy utána még el is ver. Már későn ér oda Roxy hangja, de egyébként sem állított volna meg. Az ami kijött a száján nem maradhat büntetlenül. Az első ütés csak az enyém, onnantól sorra nyelem be őket, mert a bordás a földre visz onnantól pedig nincs nehéz dolga. Távoli zajként hallom meg Ro kétségbeesett hangját és ez az a pont ahol végre meglendül a kezem a jó irányba és apám esik hanyatt. Gyorsan állok lábra és egy pillanatig hezitálok, hogy melyik irányba menjek, de Roxy meghozza a döntést helyettem. Ő is tudja, hogy ennyitől még nem állnék le főleg ha az apámról van szó. A kezének viszont azonnal engedek ahogy húzni kezd és követni kezdem. -Erről beszéltem fiam. Rohanj csak a gazdihoz... csak el ne felejtsd, hogy ugyanaz a kis korcs vagy akit kikukázott 6 évvel ezelőtt- a homokban ülve magyaráz a ferdén álló, törött, vérző orrával. A lábam azonnal földbe gyökerezik. -8 éve, te pöcs.-mondom és egy adag véres nyálat a homokba köpök. Csak azért nem megyek vissza mert Ro úgy kapaszkodik a csuklómba, mintha az élete múlna rajta. Pedig most tudnám istenesen megbosszulni az ő ütéseit, amiktől holnap biztosan kék-zöld lesz a fél fejem és a testem. Legalább emlékeztetett arra, hogy miért is tartozok a mocsokhoz. -Add a kulcsot. -nyújtom a kezem és amint odaérünk a motorhoz felülök és felhajtom a támasztót miközben megvárom, hogy Roxy felüljön mögém. Majd a dokkoknál rendbe szedem meg. Ha elhelyezkedek indítok. Az oldalan fáj a legjobban. A képem csak zsibbad egy kicsit. Gyorsan vezetek, mert nem tudom meddig fogom bírni. Leparkolok a belső parkolóban. Miután Roxy leszáll letámasztom a motort. A szám már nem vérzik, de azért a pólómba beletörlöm a képemet. Ennek már úgyis mindegy. George sétál el mellettünk. -Mi van, kölyök? Apa-fia nap volt?-röhög, de amikor meglátja, hogy tényleg eléggé kikaptam már komolyabb lesz az ábrázata. közelebb jön és odaadja a fél doboz cigijét. -Neked jobban kell.-tudom, hogy sajnálja, de nem is fog bocsánatot kérni. Nem is várom el tőle. Holnap már röhöghetünk rajta. Rágyújtok. -Roxy..-biccent és megy a dolgára. George Craig apja. Miatta keveredtem ide. -Jól vagy?-kérdezem Roxyt. Igen véres pofával, valószínűleg zúzódott bordákkal az érdekel, hogy ő rendben van-e.
Teszek egy gyors lépést hátra, amikor rám kiált, és szeretnék eleget tenni a kérésének, hogy eltűnjek innen. Tudom, hogy csak meg akar védeni, de... Nem megy, egyszerűen nem megy. Nem tudom őt hátra hagyni. Miért kér tőlem ilyeneket? Nem megy! De az a tehetetlenség sem jobb, amivel a későbbiekben szembesülök. Annyira szeretnék segíteni, megóvni, megszabadítani őt az apjától... Édes istenem! Charlie ezerszer jobbat érdemel ennél! Annál, hogy ilyen ember legyen az apja. Annál, amit az élet úgy összességében adott neki. A legjobb ember, akit ismerek... És a szívem szakad meg érte. Utálom ezt a tétlenséget, és egy kicsit utálom azt is, hogy nem tudtam időben lelépni, mert valahol tudom, semmit nem értem el azzal, hogy maradtam. Csak annyit, hogy az egészet végig kellett néznem, aminek Charlie valószínűleg nem örül. De nem számít, mert akármi történjék, én mellette állok.
Végre sikerül felülkerekednie az apján, letaszítania magáról, és talpra kecmeregnie, én pedig azonnal mellette termek, hogy ha kell, erővel vonszoljam el innen, a lehető leghamarabb. De az örege még mindig nem fejezte be a mocskolást. Megdermedek a szavait hallva, majd Charlieval együtt visszafordulok. A gyomrom is felfordul ettől az embertől, és attól, ahogy a saját fiával bánik.
- Magának nyilvánvalóan a leghalványabb elképzelése sincs, hogy a fia milyen nagyszerű srác! - vágom oda, pedig megfogadtam magamban, hogy nem teszek és nem mondok semmit, amivel közéjük avatkoznék, mert nem akarok rontani a helyzeten. De most mégsem tudom megállni.
- Hogyne, hercegnő! Egy szemétdombról összeguberált csiszolatlan gyémánt, nem igaz? - vág vissza gúnyosan, és röhög. - Te egyébként is szereted ezeket összegyűjteni, ugye? - tesz egy körkörös mozdulatot a part felé az egyik karjával, egyértelműen arra célozva, hogy a szemetet szedegettem össze korábban is. Én meg enyhén megremegek, ahogy viaskodik bennem a késztetés, hogy visszalépjek hozzá, és én is minimum felképeljem, meg a vágy, hogy Charliet minél távolabb juttassam tőle. Végül az utóbbi győz. Nem éri meg amúgy sem.
Felülök Charlie mögé a motorra, majd ahogy begyorsít, én egyre szorosabban ölelem őt át, és nem tagadom, eléggé tartok tőle, hogy most nem elég beszámítható a vezetéshez, hogy balesetet okozhat. De nem akarok vele vitatkozni, kérni, hogy lassítson, tudom, hogy most nem lenne értelme. Szóval csak összeszorítom a szemeimet, és magamban imádkozom, hogy mielőbb a dokkokhoz érjünk.
- Helló George – biccentek én is, félig még mindig Charliet lesve kétségbeesetten. Aztán rákérdez, hogy jól vagyok-e, és a nyelvem hegyén van, hogy nem, bakker, egyáltalán nem vagyok jól. Már reggel óta elég szar minden, az iménti után pedig még mindig remegek belülről, és felemészt a tehetetlenség, hogy nem tudom megóvni őt ettől a sok szarságtól. Hogy már nyolc éve csak legfeljebb a partvonalról nézhetem, hogy ez a kurva világ ennyire kicseszett vele, és... De nem, nem mondok semmit, csak bólintok az ajkaimat összeszorítva, mert a legkevésbé sem számít, én hogy vagyok. Az a fontos, hogy ő jól legyen. Hogy rendbe hozzam őt, amennyire csak tudom. Ha már többet nem tehettem érte.
- Gyere az irodába! - A szavaim utasítóak, mintha a főnökeként beszélnék hozzá, de a tekintetemben ott van, hogy “kérlek”, ahogy szomorú szemekkel rá pillantok. Aztán megindulok előre, hogy az egyik szekrényből mielőbb elővadásszam az elsősegélydobozt. - Rágyújthatsz itt is, ha szeretnél, csak előbb nyisd ki az ablakot – legyintek is az üveg irányába. Engem nem zavar a cigifüst, de apámat igen, szóval jobb, ha elővigyázatosak vagyunk.
- Ugye tudod, hogy apádnak nincs igaza? - kérdezem végül, amint a dobozt az íróasztalra helyezve felnyitom azt.
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”
Tudom, hogy végignézi és ettől csak még rosszabb az egész. Sokan csodálkoznak, hogy vajon mitől olyan a természetem amilyen, olyankor szívesen mellékelném nekik ezt a jelenetet. Ebben nőttem fel. Amíg anya otthon lakott addig csak néha napján néztem bele egy két apai pofonban és nem mondom, hogy az összes teljesen alaptalan volt, de abban az egyben biztos vagyok, hogy jóval többször szaladt meg a keze a kelleténél és jóval erősebben. Már szinte ott hagyjuk, de nem engedi, hogy olyan könnyen távozzunk mint szeretnénk. Ezekre a szavakra még Ro is visszafordul. Nem én leszek a józan ész mellette, hogy hagyja, mert nincs értelme. Nem... én ott állok félig mellette, félig egy lépéssel hátrébb és csak arra várok, hogy meglazítsa az ujjait a csuklóm körül ezzel engedélyt adva a következő körre. A szorítás azonban nem enyhül a bőrömön, ezzel nem is tudom pontosan, hogy melyikőnket akarja visszatartani. Talán mindkettőnket. Már csak Roxyt figyelem és reménykedek, hogy tesz majd egy lépést apám felé, mert akkor biztosan elszabadítom a poklot. Végül azonban a motor felé lép, így mozdulok én is vele. Csak tűnjünk el, mert ha agyonverem akkor is annyit kellene börtönben ülnöm, mint egy rendes emberért. Gyorsan vezetek, de stabilabban, mint a legtöbb ember nyugodt állapotban. Érzem, hogy egyre szorosabban fog, de tudom, hogy mit csinálok, így nem lassítok. A lehető legmesszebb akarok kerülni az öregtől. Pontosan ezért nem engedhetem magamhoz közelebb Roxyt. Látom milyen állapotba került ettől és amilyen szerencsém van az a rohadék még vagy 40 évet fog élni és 90 évesen is megpróbál majd a botjával elverni ha véletlen szembe kerülünk egymással. Az ilyen mocskok, mint ők örökké élnek. Szívem szerint kitéptem volna az öreg egyik tüdejét a mellkasából azért amiket mondott. Mindig különösen jó érzéke volt hozzá, hogy olyan pontokat érintsem, amitől egyből elpattan az agyam. Nem mintha az én esetemben ez nagy szó lenne, de neki elég volt egyszer kinyitnia a száját és máris ment a balhé. Szótlanul indulok meg a háta mögött a fejemet lógatva, mint egy rossz gyerek annak ellenére, hogy tudom nem rám haragszik. Beérve kinyitom az ablakot és az egyik széket oda is húzom, hogy ki tudjak majd hamuzni. Igazából kötözésre nincs szükségem. A legtöbb amit tehetünk, hogy a bütykeimet lefertőtlenítjük a kezemen és valahogy megpróbáljuk kimosni a felrepedt számat. Igazából egyik sem létszükség. Rosszabb sebeim is voltak és túléltem úgy, hogy igazából szappannal és vízzel leöblítettem őket. -Miben Ro? Tudod apám azért tud mindig ennyire felbosszantani, mert azzal bánt amin nem változtathatok. Álmodhatok nagyokat, Roxy. Attól még ugyanúgy egy senki leszek.-rázom meg a fejemet és szívok egy nagyobb slukkot. Csak vérzik még az a rohadék a számon. A pólómmal megtörlöm az államat -Talán éppen itt az ideje, hogy észrevedd, hogy valószínűleg előbb vagy utóbb, de pontosan úgy fogom végezni, mint ő.-csak nekem valószínűleg kölyköm nem lesz. Ezt a családi hagyományt illik megtörni. Nekem nem lesznek jó lehetőségeim. Nekem nem lesz nagy dobásom. Valószínűleg életem végéig itt vagy egy ehhez hasonló helyen fogok dolgozni és nem fogom tudni megvenni a parti házat, mert képtelen vagyok a kezemben tartani a pénzt. -Pontosan ezért nem kísérlek el a puccos jótékonysági estre.... és ezért nem ismétlődhet meg az esti.-teszem még hozzá. Tudom, hogy meg fogom bántani. Pontosan ez a célom. Távolabb kell toljon magától, mert különben örökre így le fogom őt horgonyozni.
Neki készülődök, hogy ellássam, bár tudom, hogy nem sokat tehetek érte. Nem segíthetek a zúzódásain, amelyek hamarosan csúnyán átszínezik majd a bőrét sötétre a bordája felett, a hasán, az arcán. Nem tehetek semmit a fájdalom ellen, amit most érez, és feltételezhetően még inkább érezni fog, ha a maradék adrenalin és harag is elszállt belőle. De azt megtehetem, hogy kitisztítom a sebeit, és legalább ennyivel is kevésbé érzem magam haszontalannak. Előkészítek néhány gézlapot meg fertőtlenítéshez alkoholt, majd közelebb húzok egy széket, és leülök Charlie elé. De aztán ahogy nekilátnék a dolognak, a szavaival megakaszt a mozdulatban.
- Chaarlieee... - sóhajtom a nevét, szomorúan, kissé elhúzva, mert annyi, de annyi mindent szeretnék neki mondani, de hirtelen nem is találom a szavakat. De ebben a szóban benne van minden, épp úgy, ahogy a tekintetemben is. Nem beszélhet így magáról. Ő a legcsodálatosabb ember, akit ismerek. Hogy mondhat ilyet magáról? Hogy nem látja, hogy ő több ennél? Több annál, amiből jött, annál, amit dolgozik, ahol él, és legfőképpen több, ezerszer, milliószor több az apjánál. - Nem vagy senki! Ne mondj ilyet magadról, kérlek... - Fogom meg a kezét. - Nem, nem, Charlie, nem! Figyelj rám! Ez nem igaz. Nem fogod úgy végezni. Te több vagy ennél - szorítom meg az ujjait kétségbeesetten, mert hirtelen tényleg nem tudom, mit mondhatnék, mivel igazolhatnám, hogy mekkorát téved ebben. Bárcsak látná magát úgy, ahogy én látom őt! - Egyáltalán nem vagy olyan, mint ő, és soha nem is leszel. Te annyival jobb vagy. Ne engedd, hogy a fejedbe férkőzzön. Csak le akar rántani a saját szintjére, de te nem... - De az utolsó szavaitól kicsit hátra hőkölök, kihúzom magam ültömben. Tehát pontosan tudta a büfénél, hogy mit szeretnék. Tudta, hogy el akarom hívni, hogy szeretném, ha elkísérne, és nem a pénz miatt adott teljesen más választ a ki nem mondott kérdésemre, mint vártam. Vagyis... gondolom, bizonyos értelemben a pénz miatt, csak nem úgy, ahogy én hittem. És ami az éjjel köztünk történt... Szándékosan tol el magától. Nagyot nyelek, miközben fájdalom költözik a tekintetembe. - Charlie... - ejtem ki ismét a nevét, az előbbihez hasonlóan, csak kicsit halkabban, és még egy kicsit kétségbe esettebben, már-már lemondóan. De nem róla mondok le. Róla soha. Csak... ismét ezt érzem... ezt a tehetetlenséget, hogy nem tudom, mit kéne mondanom, vagy tennem, hogy megértessem vele, hogy... Hogy mindez mennyire nem számít. Számomra nem. Hogy ezek a dolgok csak az ő fejében jelentenek problémát... Nem tudom, mit tegyek.
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
“At the beach, life is different. Time doesn’t move hour to hour but mood to moment. We live by the currents, plan by the tides and follow the sun.”
Talán sosem fogok rájönni, hogy miért gondolja, hogy több van bennem, hogy van még más a felszín alatt. Olyan, mintha egy csodára várna, amit nem tudok felmutatni. Mindig egyszerű voltam. Valami eszembe jutott és megtettem, a következményekkel pedig megbirkóztam később vagy még jobb.. hátat fordítva elsétáltam mielőtt a nyakamba szakadtak vagy utolértek volna. Amikor megszorítja a kezem egy pillanatra megrándul az arcom. Drew után nem hiányzott még apám kemény feje is a csontjaimnak, -Roxy valami olyat keresel vagy látsz, ami nem létezik. Mit gondolsz mi van bennem?-kérdezem egy kicsit összeszűkítve a szemeimet. Ha tippelnem kellene egyszer majd kitöröm a nyakam a motorral vagy elhiszem, hogy részegen is tudok olyan jól szörfözni, mint józanon. Bele kell rúgnom a lelkébe, úgy hogy fájjon neki. Különben mindig reménykedne, hogy más leszek ami valójában vagyok. Már látom a tekintetén, hogy jó helyre céloztam. Visszaejtem a kezem az ölembe majd kipöckölöm a csikket az ablakon annak ellenére, hogy tudom mennyire utálja. Ezen a sebtapaszon azonban most kell túlesnünk. Még egyszer kimondja a nevemet. -Nem, Ro.. Nem. Én nem egy teknős vagyok, amit megmenthetsz. Ennyi! Ez ennyi és én ennyi vagyok. A legjobb barátom vagy bassza meg. A pátyolgatást tartsd meg másnak.-mondom és felállok a székből. Bűntudatom van minden egyes szótól, ami kijön a számon. Mégis megteszem annak ellenére, hogy csak magamhoz akarom ölelni és elmondani neki, hogy mennyire szeretem. A pokolban fogok égni ezért. -Végeztünk? Mennem kell a srácokhoz dolgozni.-mondom ezt úgy, hogy azt beszéltük, hogy neki segítek, de ki akarok szabadulni innen mert nem bírom nézni a sebeket amiket ejtek rajta..
- Jaj, bocsi - húzom el a kezemet, amikor az arca összerándul a szorításom után. Megfeledkeztem róla, hogy az most érzékeny lehet. Inkább elengedem, mint hogy ez újra megtörténhessen.
- Ez nem, ez így nem igaz... Szerintem meg pont, hogy te nem látod tisztán magadat - nézek rá szinte esedezve, mert tényleg fáj a szívem érte, amiatt, hogy így gondol magára, hogy nem képes látni, milyen értékes. És igenis szeretném elmondani neki, hogy mi mindent látok benne, hogy milyen csodálatosnak tartom. Mert szerintem nagyon jó ember, és lehet, hogy forrófejű, de közben ösztönösen cselekszik helyesen, teszi a jót. A barátaiért szó szerint bármit megtenne. Bármit, önzetlenül, saját magát nem sajnálva. És közben erős, és szívós, aki a jég hátán is megélne, ráadásul boldogan. Mert ő ilyen. A legnehezebb helyzetben is meglátja a szépet és a jót, beéri kevéssel is, és tud örülni annak a kevésnek, a legegyszerűbb dolgoknak, kihozni belőlük a legtöbbet. Már csak emiatt is jó társaság, mert mellette mások is meg tudják tapasztalni ezt, élni a pillanatnak. És szerintem igazából, ha engem kérdez, sokkal többre is vihetné ebben az életben, ha jobban hinne magában. Az egyetlen, amiben talán nem tökéletes, az az, hogy lobbanékony, és sokszor gyakrabban eljár a keze, mint kellene, de én ezt sem tudom felróni neki. Mert az apja így nevelte, mert ezt a példát látta maga előtt, és igazából azért teszi, mert mindenáron meg akarja védeni azt a keveset, amije van. És ezt mind elmondanám neki, ha hagyja, de nem igazán ad rá nekem esélyt.
- Én ilyet nem mondtam, hé.. - szólnék közbe, amikor megmentendő teknőshöz hasonlítja magát. - Ez nem fair... Ez nem fair, Charlie – amiket mond. Felemelem a mutatóujjam, mert most nem igazságos velem. Egyikünkkel sem. - És ez így, amit mondasz, baromság. A legjobb barátom vagy, igen, és pont ezért - ezért is - törődöm veled - próbálnék ellenkezni, de ő már menne, menekülne, és a tehetetlenségem megint átcsap kétségbeesésbe, meg félig haragba is. Ezt nem fejezhetjük így be! - Nem, nem végeztünk! - pattanok fel hevesen, szeretném megállítani, de akkor valaki megkopogtatja a félig nyitva hagyott irodaajtót, és Brian dugja be rajta a fejét.
- Bocs, Roxy, de befutott egy hajó, és kellene még egy pár munkáskéz a lerakodáshoz - néz egyikünkről a másikunkra a homlokát ráncolva, természetesen Charliera utalva, de én még nem állok készen, hogy elengedjem őt.
- Oké, mindjárt, csak egy perc – mutatom az ujjammal is, hogy csak egy kis időt adjon nekünk. És már fordulnék vissza Charlie felé, de akkor a telefonom is megcsörren. Szóra nyitnám még a számat, de amikor előhúzom a mobilomat, és meglátom a kijelzőn, hogy “Apa”, frusztráltan sóhajtok egyet. - Basszus! Ezt muszáj lesz felvennem. - Tuti, hogy a tudomására jutott az éjjeli kimaradásom, aztán ha nem válaszolok, még képes a zsarukat is kiküldeni ide. Egyedülálló szülőként néha képes abnormálisan félteni, függetlenül attól, hogy már elmúltam huszonkettő. - Nézd... Oké, akkor – a hajamba túrok. - Később beszélünk, rendben? Vagyis... ha itt végeztünk, Abyvel lesz programom, de... majd beszélünk... - mondom végül Charlienak lemondóan, mielőtt elfordulnék, hogy fogadjam apám hívását.
Have you ever •• heard the wolf cry to the blue corn moon, or asked the grinning bobcat why he grinned? Can you sing with all the voices of the mountains? Can you paint with all the colors of the wind?
Kezdőlap
