You just don't know it yet but you love me and I love you the same, one day we'll have a pretty wedding and I'll be your everything. We'll be together, yes forever, we will never ever part, oh you don't know it yet but baby I've already got your heart

W and Mrs. W R

Hogy hogyan kezdődött az egész? Rémesen egyszerűen.
Egy csendes, vasárnapi esttel indult minden, amikor is kimozdulás helyett inkább úgy döntöttem, hogy kipihenem az év elejei nyaralásomból adódó utazgatások fáradalmait. Szó, ami szó, a tavalyi, kaotikus évre való figyelemmel csak Malibuba repültem, hogy ne a keleti part fagyaiban kelljen wellnesseznem, de a hat órás repülőút így is pont hat órával több a kelleténél. Talán öttel. Szeretek első osztályon repülni, de azért nekem is lenne jobb dolgom (helloooo, saját kozmetikai cégem van, duh), mint órákon keresztül ücsörögni és három romcomot kivégezni közben. Kettővel még elbírok, de három már valahol nekem is uncsi; ezért szoktam a végére tekerni és a happy enden örvendezni. A szerelem olyan csodás.
Tehát, otthon voltam, és gondoltam ötvözhetném a kellemeset a hasznossal, elkezdtem hát a régi, az idő múlásával meggyűrődött Warrenes jegyzetfüzeteim tartalmát átmásolgatni új, keményfedeles, és természetesen rózsaszín (glitteres!) naplókba. Miközben a régi feljegyzések közül emelgettem ki a lényegesnek megítélt részleteket (rózsaszín kihúzóval, ez fontos), megakadt a szemem a W nyilvános megjelenéseiről szóló listámon – amit mellesleg egyáltalán nem creepy dolog vezetni, a feltételezést is kikérem magamnak, a totális jó szándék vezet! Mindössze kerekebb képet szeretnék kapni W kedvelt elfoglaltságairól! Mint jövendőbelije, ezeket illő tudnom, ha már W maga foggal-körömmel ragaszkodik a misztikumához.
Alapvetően nem biztos, hogy észrevettem volna bármit is, tisztában vagyok ugyanis a felületes logikai készségeimmel, de ha az ember nyolc különböző, A3-mas plakátot készít szíve szerelmének összes lélegzetvételéről aprócska ügyleteiről (például, hogy hollóhátas, de nem mozgatja meg különösebben a Harry Potter, nem szereti a pezsgő ízét, és remekül köt Windsor csomós nyakkendőt), egy idő után rááll az agya az ilyenekre.

A következő események szúrtak szemet:
- 2017. elején egy magánkórház átadásának napjára az épület létjogosultságát megkérdőjelező grafiti jelent meg a főbejárat falán;
- 2017. év végén egy politikai díszvacsorán az ülésrendet jelző névtáblák helyett gúnyos üzenetek fogadták az érkezőket;
- 2018. őszén egy adománygyűjtő festménykiállításon az idő múltával egyre több és több festmény helyét vették át propagandaplakátok, állítólag arra célozgatva, hogy talán mégsem annyira adománygyűjtő az esemény, mint amilyennek azt beállították.

Egyetlen közös van bennük: a NO/MAD mindegyiken lecsapott. Azaz, kettő, mert azon túl, hogy vandalizmus áldozataivá váltak, Warren Peregrine Bradford mindegyiken részt vett. Ez pedig csak és kizárólag azt jelentheti, hogy W-t valamilyen formában érdekli a csapat. Azt még nem tudom, hogy önjelölt szuperhős szeretne-e lenni (biztos jól állna neki a köpeny, úgyhogy természetesen támogatom), és elkapni őket, vagy mint művészetkedvelő lélek, valamilyen szinten értékeli a megkérdőjelezhető igyekezeteiket. Nem tudom, én mindenesetre vállszélességgel tervezek kiállni mellette. Szó szerint, ugyanis a Yancey Richardson galériájában jótékonysági aukciót tartanak ugyanazok a szervezők, mint a 2018-as eset idején, ahol mit ad az ég, felbukkant a NO/MAD, és maga Warren Peregrine Bradford is. Néhány évvel ezelőtt ezt bőségesen elég információnak ítéltem volna meg, hogy rögtön meghívó után kezdjek intézkedni, de miután pletykákra alapozva túlontúl sokszor kellett végigülnöm elvont színdarabokat, érthetetlen versfelolvasó esteket, olykor pedig múzeummegnyitókat is (blöeeeeh) W áldásos jelenléte nélkül, megtanultam, hogy nem hihetek mindenki szavának. Az egyetlen, amit viszont a sokadik ilyen estén megtanultam, az az asszisztensek felbecsülhetetlen ereje, hiszen mindent háttér információról tudnak!
Így történt, hogy egy nagylelkű adománnyal (hivatalosan a galériának ÉS nem hivatalosan az eseményt szervező asszisztenseknek; utóbbiak esetében designer táskák formájában, „ajándék” címszóval), egy hálálkodó telefonhívással és egy azon nyomban feladott meghívóval később már biztosra tudtam, hogy valóban, W nem csak meghívást kapott az eseményre, de a részvételéről is visszajelzett. Roxanne Yolanda Carmichael előtt semmi nem marad titok, nem bizony!
Nem szeretek kifejezetten pontos lenni, késni olyan divatosan drámai, de W kedvéért (és a megtalálása érdekében) hajlandó voltam többé-kevésbé pontosan belibbenni. A hostessek általi udvarias köszöntés és a kabátom elvétele után pezsgő után nyúlok az egyik tálcán, rögtön kettőért, mert nem csak bizakodó, de előzékeny is vagyok, és elkezdem a terep felfedezését. A legnagyobb helyiségben már felsorakoztatták az aukcióhoz szükséges székeket egy kisebb emelvény előtt, de a galéria többi része az aukció kezdetéig szabadon bejárható. A fehér falú, élesen kivilágított termek között sétálgatva odabiccentek és mosolygok néhány ismerősnek, de igyekszek nem sokszor beszédbe elegyedni, ha pedig valaki mégis hajthatatlan, sajnálkozva emelem magam elé a két pezsgőspoharat, és W-re hivatkozva a lehető leggyorsabban zárom is a többnyire apám hogyléte felől érdeklődő társalkodást.
W-t végül egyedül ácsorogva találom meg egy lila árnyalatban úszó, indákra emlékeztető ecsetvonású festmény előtt. Nem olyan borzasztó, mint egy csomó másik, és rögvest megdobogtatja a szívem, hogy W ízlése nem az absztraktabb művek felé húz, és én is értékelni tudom a választását. Szépek a színei. Valószínűleg megfogom venni, hogy aztán nászajándékként W-nek adhassam, ezzel is jelezve, hogy mennyire NAGYON odafigyelek rá és megbecsülöm a véleményét.
Kétségem sincs felőle, hogy tökéletesen nézek ki – mint mindig -, mégis veszek egy utolsó, mély levegőt. A lehető legjobb formámat kell hoznom, különben W érezni fogja, hogy nem adok bele mindent, és nagyon mogorva lesz velem, amit értelemszerűen nem szeretnék. Néha úgy érzem, igazságtalan mértékben kéreti magát, ugyanakkor eszem ágában sincs azt feltételezni, hogy nem érdemli meg az összes figyelmemet, és még annál is egy kicsit többet. De azért hálás lennék, ha nem tiltaná minden találkozás után a telefonszámomat, fárasztó folyton új számot kérni és intézni a második, kizárólag W-nek szentelt telefonomhoz.
- W! – köszöntöm lelkesen, amikor késznek érzem rá magam, és abban a pillanatban a kezébe nyomom az egyik pezsgőspoharat. Nem igazán figyelek rá, hogy rendesen megfogja-e, túlságosan leköt, hogy magasabb hangszínen beszéljek, mint általában, mert azt olvastam, az érdeklődést jelent, és nyilván az a célom, hogy W-nek kétsége se legyen felőle, hogy odáig vagyok érte, de ha esetleg le is önti magát, szívesen letörlöm róla. A felszabadult kezemmel habozás nélkül belékarolok, és ragyogóan felmosolygok rá. – Micsoda véletlen, hogy mindketten itt vagyunk! Minden bizonnyal a sors is így akarta.
Nem hazudok. VÉLETLEN volt, hogy észrevettem az összefüggést W és a NO/MAD között, és minden más ebből a véletlenből bontakozott ki. Egy szép napon akár el is mesélhetem neki a történetet, hogy mindketten nevethessünk rajta és hálásak lehessünk érte.
De csak az esküvő után.
Az exbarátaim néha félreértették az alapos kutatómunkámat, ahelyett, hogy hálásak lettek volna érte. Butus férfiak!
- Gyönyörű, ugye? – döntöm oldalra a fejem egy sóhaj kíséretében, a festményre pillantva. A halántékom a vállát súrolja és már ez az apró kontaktus is rémesen boldoggá tesz. Az összefonódó karjainknak még nem merek örülni, mert egyelőre arra koncentrálok, hogy olyan szövevényesen körbefonjam az enyémmel az övét, amennyire csak tudom. Csakis a biztonság kedvéért! – Mit gondolsz, mit jelent a lila – szerinted ez bíbor? – szín használata? Talán nem is szánt szándékkal akar üzenetet hordozni, és az alkotónak csak tetszett a szín. Nekem is tetszik. Tudtad, hogy a lila a királyok színe? Nem csoda, hogy vonzott téged! – kuncogok fel, és a poharához koccantom a sajátomat.

1096 | öltözet | call it creeping, I say loving | ⚶