Elborzadva, homlokomat támasztva ülök a monitor mögött a köralakba rendezett nővérpultban. A fejem fölött jelez néhány kijelző. Ezek a képernyők a kórtermekben fekvő betegek vitális paramétereit mutatják, így akkor is ellenőrizni tudjuk őket, ha épp nem az ágyuk mellett állunk. A laboreredmények elborzasztóak. Mindamellett, hogy a beteg súlyosan anaemiás és valószínűleg újabb két -vagy akár több is-, egység vérre lesz szüksége, a CRP-je pedig a csillagos eget súrolja, úgy tűnik hogy egy újabb nem várt probléma ütötte fel a fejét. Majdnem száz százalék, hogy valahol vérrög alakult ki a szervezetében, így a túlélési esélye majdnem egyenlő a nullával. Harmadik napja van lélegeztető gépen, altatásban, és bár a tartós fekvés és a műtét miatt folyamatosan kapja a vérhígítót, valahol valami hiba csúszott a gépezetbe. Siránkozhatnék itt még napestig, de most inkább arra kellene koncentrálnom, hogy minél hamarabb történjen valami. Sietve a kezembe veszem a telefont, kikeresem a megannyi telefonszám közül a CT-t, és már tárcsázom is. -Helló, Dr.Kingston vagyok az intenzívről. Szeretnék kérni az egyik betegemnek egy mellkas és koponya CT-t sürgősen, ha lehet. - Hidegrázásom van az asszisztensnőtől, aki lomhán, nulla életkedvvel beleszól a telefonba. Ismerem. Több alkalommal is szóváltásba keveredtem már vele. Egy kiöregedett, kiégett, hatvanas éveiben járó, molett alkatú nő, aki azt hiszi, hogy a passzos cicanadrág és a rövid, alig a derekáig érő tunika jó választás lehet egy egészségügyi intézménybe. A haja mindig tökkkéletesen ugyanarra az árnyalatú láng vörösre van festve, csupán a lenövéséből sejthető, hogy már igen csak őszül. És persze már megint akadékoskodik. Hogy két orvosuk van összesen, biztos, hogy egyik sem fog ráérni arra, hogy rögtön leletezze, és a többi marhaság, amit ki szokott találni, ha neki épp oltári büdös a munka. -Oké, azzal ne foglalkozzon, majd én beszélek az orvossal. Ki dolgozik ma? - Pökhendi stílusban nyögi ki Dr.Alexander Mcgrover nevét. -Nagyszerű! Készítsék elő legyenek szívesek a CT-t, visszük a beteget! - Nem kérés volt, utasítás. Az évek alatt már rájöttem, hogy hiába vagyok kis cuki-muki tündérke, ha életet veszélyeztető dologról van szó, bizony nem elég egy-két kedves, hízelgő szó és ártatlan szempilla rebegtetés. Pontosan ezzel a határozottsággal tudtam megmenteni Angelo életét is. De ez egy másik történet. A nem túl szívéjes telefonbeszélgetés lebonyolítását követően igazából már elég gyorsan mennek a dolgok. Az intenzíves team precíz, talpraesett és gyors, így pillanatok alatt átrakjuk a beteget a hordozható lélegeztető gépre, monitorra, s persze a gurulós ágyra. A gépen gyorsan elvégzem ugyanazokat a beállításokat, mint amit a másik gépen is alkalmazunk, és már loholunk is a földszintre. Ilyenkor minimum négyen, de van hogy öten is kísérjük a beteget. Állandóan ugyanaz az egy dolog zakatol a fejemben. Hogy túl fiatal még ő ahhoz amiket eddig át kellett élnie, azt a vérrögöt meg kell szüntetni, nem élheti le a hátralévő életét kerekesszékben vagy ágyba kényszerítve. Már ha túléli... Bár ismerve az előletét, talán megkönnyebbülés lenne neki. A liftből kiszállva szinte szaladva toljuk a beteget a CT-be, ahol remélhetőleg már minden készen áll a fogadásunkra. Mrs.Pöffeteg látszólag nincs elragadtatva attól, hogy dolgoznia kell, de már megtanultam kezelni a szúrós tekinteteket és az elégedetlen megjegyzéseket. Most sincs ez másképp. A srácokkal pillanatok alatt áthúzzuk a beteget lepedővel együtt az ágyról a CT-be, én állok a fejénél, stabilan tartva a légcsövébe helyezett tubust, hogy a mobilizálás közben ne mozdulhasson el, bár a caff fel van fújva és rögzítve is van, az ördög attól még nem alszik. Amennyiben Dr.Mcgrover is segédkezett a beteg áthelyezésében, úgy hálálkodva nézek rá, majd sétálok el vele a plexi mögé ahol megannyi monitor van a CT felvételek kielemzésére. Ha nem volt jelen a beteg mozgatásánál, úgy csak simán beülök mellé az egyik szabad gurulós székbe. A szakmai tudásáról személyes tapasztalatom nincs, eddig valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy nem kellett együtt dolgoznunk, de a legutóbbi tűz és munkavédelmi oktatáson mellé ültem be. Végig hülye beszólásokkal, viccekkel tartott ébren. Utálom ezeket a kötelező baromságokat! -Szia Alex! - Köszönök. Tegeződünk. Az idős veteránokat kivéve, a rezidensek és szakorvosok között többnyire tegeződés folyik a könnyebb kommunikáció érdekében. -Vázolom gyorsan, dióhéjban a sztorit. A beteg tizenkilenc éves. Állítása szerint tizenhárom éves kora óta láncdohányos, elég gázosak az otthoni körülmények. Huszonnyolc hetes terhesen, százkilencvenes vérnyomással, preeclampsia gyanújával hozta be a mentő. A magzat és az anya vitális paramétereinek gyors hanyatlása miatt sürgősségi császármetszést hajtottak végre. Ez három napja történt. Az anya ismerten káros életvitelt folytatott a terhesség előtt és alatt is. Nem tagadja. Nem kívánt terhesség. A családja előtt is titkolta, állítása szerint a nagybáttya megerőszakolta, és így esett teherbe. Drága jó abortusz törvény, ugye?! Na mindegy! Szóval, a nőgyógyászok szerint a preeclampsia miatt lepényleválás történt, az egész méhét eltávolították, műtét után átkerült hozzánk az intenzívre, eddig négy egység vért kapott, de valószínűleg további transzfundálásra is szükség lesz még. A reggeli laborjában extrém magas alvadási szintet mértek, attól félek, hogy az agyában, vagy a tüdejében vérrög keletkezhetett. Ha ez így van, minél hamarabb embolizációra lesz szükség, de ahhoz tudnunk kell, hogy hol van a trombus. - Hadarom sietve. Ez a lány az anyámra emlékeztet, akit sose ismerhettem meg. Aki az utolsó szakadt ruháját is képes volt eladni némi kábítószerért. Aki megszült egy benzinkút vécéjében, majd ott hagyott.
Régóta vagyok orvos, az ember pedig hajlamos hozzászokni a szörnyű dolgokhoz, ha túl sokat lát, vagy él át. Először még kell hozzá egy kis otthoni melegség, néha pszichiátriai segítség, hogy túl tudjuk magunkat tenni rajta, hogy ne önmagunkat hibáztassuk, ha egy beteg nem épül fel, de aztán lassan, és biztosan hozzá lehet szokni, le lehet vetkőzni ezeket az akadályokat. A legtöbb nővér és asszisztens is eléri ezt a fajta nihilt, főleg a frontvonalon a sürgősségin, az intenzíven. De vannak, akik egyszerűen csak kiöregszenek és már a legkisebb erőbefektetés is nehezükre esik. Brenda is ilyen, és amikor enerváltan benyit a leletezőbe, már szinte tudom, hogy újabb beteget kapunk a sorba. Felpillantok a sötét, csak monitor által megvilágított szobában a lelkesedést minden vonásában nélkülöző arcára. - Újabb beteget küldenek le az intenzívről. - Rendben van. Tájékoztasd kérlek a várakozókat, hogy még egy kicsit várniuk kell. - ez már csak így működik. Igen, várnak még vagy 7-en vizsgálatra, de meg van a fontossági sorrend a vizsgálatok között: aki a lábán jön a vizsgálóba, az tud várni, akit mentő hoz, vagy az osztályról küldenek le akutan az a sor elejére kerül. Ki persze nem kapunk senkit a gépből, ha már fekszik benne valaki, de közvetlenül mögé kerül, és addig nem is megy be senki, amíg az akut pácienssel nem végeztünk. Amíg Brenda kimegy intézkedni, addig én befejezem az aktuális leletezést, aztán felnyitom az előjegyzést és megnézem, kit írtak be. A betegazonosító alapján megnyitom a kartont és végig nézem a kórtörténetet. Még szinte gyerekről van szó és még is mennyi mindenen át kellett mennie. Megnézem a beutalót, amin trombózis a kérdés. Megnézem a labort, a vesefunkciót, a d-dimert, INR-t. A labor és az előzmények alapján lassan nem is az lesz a kérdés, hogy van-e benne rög, hanem hogy hol van. Halkan sóhajtok, mert szívesebben kezdtem volna ultrahanggal, de ezt majd megbeszélem az orvosával. Felkelek a székből, kisétálok a radiológiai szobából és figyelem, miként várja az üres CT a beteget. Hamarosan meg is érkezik a sokszámú kísérőjével, úgy hogy egy rövid köszönés után egy pillanatra arrébb állok, amíg átfektetik a beteget az ágyra. Utána már lépek is hozzá, hogy az eddig infúzióra használt branülre ráköthessem a csövet, amin keresztül kontrasztanyagot fog kapni. Miután megvagyok, kiterelem az embereket, és beülök a munkapult mögé. A gépet nem én kezelem, hanem az operátor, de szemmel követek mindent. Iris is csatlakozik hozzánk, mire biccentek egyet. - Szia Iris. - mosolygok rá halványan, aztán figyelem, ahogy leül mellém és bele kezd a történetbe. Minden, amit mond, egybe vág azzal, amit már a karton alapján láttam. Igazából a helyzete a kérdés a trombózisnak. - Most már szusszanj egyet, olyan gyorsan beszélsz, hogy Eminemet is lelököd a trónról. A CT-t úgy sem lehet sürgetni, a szekvenciák időre futnak. Olvastam az előzményeket, szörnyű ilyen fiatalon ilyesmin átmenni. Ilyen értékek azért nem egyik napról a másikra alakulnak ki, ezek elég extrémek. Esetleg más intézményben megnézték már color dopplerrel? MRA-n járt? - kérdezősködök, mert abban reménykedem, hogyha nem is ebben a kórházban, de máshonnan van lelet, amit akár megnézhetek, összehasonlíthatok, akkor is, ha negatív lett. Ennek a szervezetnek a legkevésbé van szüksége erre az ionizáló vizsgálatra, és ha ki se zártuk még a végtagokat, vagy a test többi részét, utána úgy is meg kell csinálni, ha a CT negatív. Jobban szeretem, ha a vizsgálatokat logikusan követve építjük fel, bár a beteg állapota túl sokat nem enged meg nekünk. Persze, sokkal könnyebb lenne, ha ébren lenne és elmondaná mije fáj, mert az is rávezethet minket a helyre. Ha a végtagokban van, akkor annak előbb-utóbb látszódnia kell. Ha a koponyában, vagy tüdőben, akkor csak elmondás, vagy véres köhögés alapján. Ebből a szempontból a CT igen is indokolt. Nem mintha annyira kímélte volna eddig a testét, hogy pont ez a sugárdózis ártson neki, de még is: itt jön szóba az, hogy még nem vagyok a nihil azon szakaszában, amikor már nem érdekel semmi sem, és számoknak látom a betegeket. - Adom a kontrasztanyagot. - szól az operátor, mire kicsit közelebb húzódom a géphez és figyelni kezdem a képernyőt. - Na nézzük.- az egeret használva váltogatom a szeleteket, hogy élőben figyeljem a kontrasztanyag hatását, és ha Iris is közelebb húzódik, meghagyom neki a helyet, hogy mindent lásson.
Az egyetemen volt egy dékán, az egyetlen, akibe még szorult némi emberség és nem szégyellte azt kimutatni. Mindig azt mondta, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni. Hogy soha ne engedjük, hogy bármiféle érzelmi kötődés alakuljon ki a páciensünk felé, mert ha bekövetkezik a legrosszabb, iszonyúan nehéz lesz utána felállni. Hiszen a gondolat, hogy ha kérek más vizsgálatokat, elrendelek egy másik fajta terápiát, és még sorolhatnám, állandóan ott fog ülni a vállunkon, ördög szarvakkal és ilyen meg ehhez hasonló mocskos dolgokat fog a fülünkbe súgni. A CT-ben fekvő lányt Lisának hívják. Ecuadorból költözött ide a családjával a jobb, biztosabb megélhetés reményében. Ezeket az anyjától hallottam, Lisával már csak a lélegeztetőgépre kerülését követően találkoztam. A képek alapján, melyet az aggódó, vagyis, az aggódónak TŰNŐ családja mutogatott a telefonjukban, egy derűs, vidám, egzotikus, fiatal nőt láttam, de mint tudjuk, aki állandóan mosolyog, az nem biztos, hogy boldog is. És ismerve az életének egy szeletét, a kórelőzményét, a boldog mosoly mögött megannyi fájdalom, keserűég lapul. Három napja műtötték, azóta a családjának se híre, se hamva. Négyen vannak testvérek. A szülei talán még meg is könnyebbülnének, ha Lisa már soha többé nem hagyná el a kórházat. Úgy hallottam, hogy a koraszülött csecsemőjének jó esélyei vannak a túlélésre. Azt hiszem fiú. Lisa anyja nem tétlenkedett, már el is intézte, hogy ő legyen a csecsemő elsőszámú, hivatalos gyámja, azzal mit sem törődve, hogy a lánya épp haldoklik... Bárcsak tehetnék érte valamit! De a jelenleginél többre nem futja. Kimerülten rogyok le Dr.Mcgrover mellé a székbe. Ám ez a kimerültség koránt se fizikai, sokkal inkább az érzelmeimre van hatással. Meglátására, miszerint ez az egész nem egyik percről a másikra alakult ki, hevesen, már-már fájdalmasan kezd dobogni szívem a szegycsontom mögött. Lehet, hogy én néztem el valamit? Lehet, hogy sűrűbben kellett volna tőle labort venni és nem csak az artériás vérgázra koncentrálni? Lehet, hogy kevés volt az antikoaguláció mennyisége, vagy többször kellett volna kapnia egy nap, mint kétszer?! Megannyi kérdés kezd őrült módjára, követhetetlenül gyorsan cikázni a fejemben, az önmarcangolás, önhibáztatás páros lábbal rúgja rám az ajtót. -Nem tudom. Nem találtam ilyet a kórelőzményébe, a család a műtét napján volt csak bent nála, azóta elérhetetlenek, pedig már többször is hívtam őket. - Tanácstalanul, félrevont szájjal nézek rá, szemeim hűen tükrözik őszinte kétségbeesésemet. -Mi van ha a valamelyik trafó közben alakult ki a vérrög?! Pedig mindenre odafigyeltem! Vérmelegítővel raktam fel rá, a csoportazonosságot többször is ellenőriztem, kértem laborkontrollt a transzfúzió lefolyása után, semmi szövődményt nem észleltem közben. - Idegesen hadarom tovább, ezzel bizonygatva -leginkább magamnak, amolyan önellenőrzés ez-, hogy mindent úgy csináltam ahogy kellett, egy lépést sem hagytam ki, szorosan obszerváltam a beteget ameddig folyt neki a vér. Bal kezem hüvelykujjának körme megállás nélkül pattogtatja ugyanezen kezem gyűrűsujjáét. Ha feszült vagyok mindig ezt csinálom. Lábaim mindeközben nyughatatlan dobolnak az asztal alatt. Egy örökkévalóságnak tűnik ameddig a kontrasztanyag bejut az érrendszerbe, és szépen elkezdi megfesteni azokat a részeket melyekre kíváncsiak vagyunk. -Ó baszki! Tiszta tropa a tüdeje! - Hunyorogva, egy merő megdöbbenéssel, valahol mégis izgatottan hajolok közelebb a monitorhoz. A jobb látás érdekében kisvártatva a szemüvegem is előkerül tunikám zsebéből. -Bocs! A baszkit nem úgy értettem, hogy basz-ki. Mármint, hogy tényleg baszki. Illetve... nem neked szántam személyesen, csak úgy kicsúszott. - Állj le állj le állj le! Miért kell neked mindig, mindenhol és mindenki előtt beégetned magad Kingston?! -Bocsánat! - Kérek elnézést ismét, mélységesen elszégyellve magam amiért ilyen béna vagyok. A kínos szitun azonban viszonylag hamar túllendülök, és a továbbiakban úgy pásztázom a monitort, mintha értenék hozzá bármit is. Persze egy tüdőgyulladást, daganatot már magamtól is felismerek, de a komplikáltabb dolgok még nem igazán mennek. De hát a diagnosztika része nem is az én hatásköröm! A kijelzőről egyre sűrűbben vezetem át pillantásomat a CT-ben fekvő, intubált lányra. -Szerinted én néztem el valamit? Szerinted túléli? Felépülhet szövődmény nélkül, vagy legalább minimális szövődménnyel? - Egy reszketeg, gondterhelt sóhaj hagyja el a tüdőmet, hangom egy-egy szó után akaratomon kívül is elcsuklik. -Várjunk! - Szólalok meg hirtelen, az eddiginél is közelebb húzva magam a monitorhoz. Már ha ez egyáltalán lehetséges. -Vissza tudunk menni az előzőre? Mintha láttam volna egy aorta aneurizmát, de javíts ki ha tévedek! - Egyszerre vagyok izgatott, mindeközben aggódok is.
Látom Irisban azt, ami még azokra az orvosokra, nővérekre jellemző, akik még nincsenek benne régóta a szakmában. Nem feltétlenül a lelkességre gondolok itt, hanem arra, hogy minden betegük állapotát a szívükön viselik. Nem kell túl sokat mondania ahhoz, hogy lássam, mennyire érzékenyen érinti őt a CT asztalon fekvő lány felépülése, vagy épp állapotromlása. Ez abból is gyorsan kibukik, hogy épp csak megemlítem: egy trombus nem egyik napról a másikra jelenik meg. Az kialakul valahol, aminek viszont jelei vannak. Iris azonban elkezdi magát ostorozni és abban keresni a hibát, amit ő csinált, pedig ez nem csak róla szól: a beteg jobban érintett, meg a család. Ha voltak fájdalmai, gondjai, akkor ő az, aki erről csak szólni tudott volna: már amíg anesztéziába nem helyezték. - Iris. - szólok rá finoman, hogy kilökjem az önhibáztatás lendületéből. - Az első, amire majd megtanít a kórházi élet néhány év alatt, hogy csak azt a beteget tudod megmenteni, aki akarja, hogy segítsenek rajta. - tudom, hogy ez nem fogja út megnyugtatni, de kénytelen vagyok szembesíteni azzal a lehetőséggel, hogy nem ő a hibás: a betege eleve nem informálta mindenről, ha informálta egyáltalán bármiről. Miután a natív felvételek elkészültek, szól az operátor, hogy elindul a kontrasztanyag beadása, így Irisszel szinte a képernyőre tapadunk. Lassan görgetem végig a szeleteket átnézve azokat. Látok dolgokat, sajnos többet is, amit a leletbe kell írnom. Iris el is káromkodja magát a képekre, hiszen nem egészséges a tüdeje, de a vizesedés nem meglepő, ha valaki három napja csak fekszik. A hirtelen zavart szabadkozásán elmosolyodom és rápillantok. - Ne aggódj, nem te vagy itt a legmocskosabb szájú. - nyugtatom meg, mire az operátori székben ülő hölgy megköszörülve a torkát kicsit lejjebb süllyed a széken. Halkan elnevetem magam aztán visszapillantok a képernyőre. Amíg nem jön oldalról egy újabb kérdés. A dokira pillantok és elkezdem fürkészni őt. Van a diplomatikus válasz, meg van az őszinte, én pedig nem tudom, melyikkel rukkoljak elő. - Nem hiszem, hogy te néztél volna el valamit, és tudod miért? Mert még érdekelnek téged a betegek. Oda figyelsz minden részletre, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: pont ezért sokszor a rezidensek olyan dolgokat vesznek észre, ami felett egy orvos már átsiklik. Te még fiatal vagy és oda figyelsz másokra. Nem csak gyógyítod a betegeidet, de gondoskodsz róluk, ez pedig a legtöbb hibát megakadályozza. A felépülése már más kérdés.. Ez nagyon sokban függ tőle. - biccentek fejemmel az üveg felé, amely mögött a páciens fekszik. - Ahogy mondtam, ha valaki nem akar meggyógyulni, az nem is fog. Neki nem csak arra van szüksége, hogy a teste rendbe jöjjön, sokkal komplexebb a problémája, de abban mi nem feltétlenül tudunk segíteni, ha érted, mire gondolok. Nem tudsz minden betegnek a barátja lenni, és mindenki életének célt és értelmet adni. - mondom némileg szomorúan, de ez csak a szemeimben látszódhat meg. Én is vesztettem már el beteget, nem egyet, de én praktizálok is már több, mint húsz éve. Ezzel szemben ő még olyan fiatal, hogy azon se lepődnék meg, ha tegnap kapta volna a diplomáját. Iris kiszúrja az aneurysmat az aortán. Bólogatok párat, de mindezt egy halk sóhajtás mellett teszem. - Igen, ez lesz a kiindulópont. Elég nagynak tűnik, de majd a leletezőben mindjárt le is mérem. - mondom, tovább görgetve. A szeletek végére érve a vizsgálatnak szinte vége is, az operátor még állítgat néhány dolgot. - Megvagyunk, mehet vissza az intenzívre. Megvárod a leletet itt, vagy felmész a beteggel? - kérdezem Irist, miközben az operátor már megy is ki szólni, hogy pakolhatják vissza a beteget az ágyra. Ha a doki maradni akar, akkor bólintok, felkelek a székről. - Gyere akkor. - invitálom meg a sötét kis leletezőbe, kilépve az operátori szobából. Nem kapcsolok villanyt, hanem beülök a gépem elé. - Arra kérlek, hogy amíg diktálom a leletet, addig ne beszélj, mert összezavarhatja a gépet. - mosolygom rá halványan. Egyébként ha akar, oda ülhet mellém, figyelheti, miként dolgozom. Felnyitom a PACS-ot, azonosító alapján megkeresem a vizsgálatot és közben megnyitom a kartonozót. A diktafont felkapva az asztalról elkezdem átnézni a képeket. Az elejére diktálom a pozitív eltéréseket. Egy kisebb és egy nagyobb agyi infarktus a jobb lebenyben. 5,3 cm aneorysma a tüdő aortájában. Enyhe fokú degeneratio a C3-C4-es csigolyáknál. Enyhe fokú vizesedés a tüdőben. Egyebekben ép minden más. Miután befejezem a leletezést, elmentem a leletet és Irisra nézek. - Ez az aneorysma sürgős műtétet igényel, mert a mérete miatt fennáll a ruptura veszélye. Ha ez kiszakad, akkor egy perc alatt el fog vérezni. Elég vékonyka már a fala és innen indult a vérrög. Az valahol ketté válhatott, mert ha megnézed a képeket, két helyen is érelzáródás történt. - mutogatom végig a kontraszttal fehéren jelöl foltokat a beteg fejében. - Miért ragaszkodsz érzelmileg ennyire ehhez a pácienshez? - kérdezem végül, hátra dőlve a székemben, Iris felé fordulva. Az operátori szobában azt hittem, sírva fog fakadni. Azért az nem mindennapi kötődésre, vagy érzelmekre utal, de az sem jó, ha egy orvos teljesen elfogult egy pácienssel kapcsolatban.
Fáradt, némileg kétségbeesett sóhajjal nyugtázom a hallottakat. Nem menthetünk meg mindenkit. Annyiszor hallottam az elmúlt időben, na és persze az orvosin is állandóan ezt szajkózták, hogy lassan már a homlokomra tetováltathatnám, hogy el ne felejtsem. Nem, az nem jó. Ott csak akkor látom, ha tükörbe nézek, és amilyen kemény ügyeleteim vannak az utóbbi időkben, inkább letakarok otthon minden tükröt, csak hogy ne kelljen szembesülnöm a szemem alatti, méretes Gucci táskákkal. Durva. Akarva, akaratlanul is a vörös, kiégett démon felé kúszik a tekintetem miután ezerféleképpen bocsánatot kértem amiért már megint úgy beszélek, mint valami kamionsofőr, aki a sztrádán elnézte a lehajtót... Szorosan egymáshoz kell préselnem ajkaimat, hogy a kikívánkozó, kárörvendő mosolyomat vissza tudjam fojtani. Akárhogy is, ezen a terepen a nő diktál, talán az orvosok másként látják, de neeeem, nagyon is a vörös Matrjoska baba kezében van itt az irányítás. Végülis egyedül rajta múlt, hogy szól-e Dr.Mcgrovernek, hogy válságos állapotú beteg jönne az intenzívről. Feltámadt lelkiismeretem már-már halálos döféseket mér az oldalamba. Képtelen vagyok szabadulni attól a kínzó gondolattól, hogy talán miattam került Lisa ilyen életveszélyes állapotba. A megkésett talánok, mint biliárdgolyó az asztalon, úgy cikáznak össze-vissza a fejemben, képtelen vagyok őket követni. Talán, ha lassabban folyatom le a vért, megelőzhető lett volna a vérrög kialakulása. Talán, ha megemeltem volna neki az anticoagulánsát, kisebb eséllyel alakult volna ki... Ezekre szokták azt mondani, késő bánat. Hát ez bizony az! Alexander szónoklata azért visszarántja a zuhanórepülésbe kezdett lelkesedésemet, önbizalmamat. Miközben le sem veszem tekintetem a monitorról, azért egy apró, mégis hálás félmosolyt megengedek magamnak. Biztató szavaival együtt szép lassan, mintha az önvád is egyre inkább apadni látszana. Törődök, gondoskodom a betegeimről. Hát, ezzel nem tudok ellenkezni. Egyre csak az az éjszak jut eszembe, amikor Angelo vérző hassal kvázi beesett a vizsgálóba a sürgősségin. Ha akkor nem állok ki dr.faszfejjel szemben az igazam mellett, hogy amit a CT-n láttam, miszerint Angelo a lépéből vérzik, az meg ugye köztudott milyen vérzékeny, vérbő szerv, akkor ott halt volna meg vérzéses shockban, csak mert az ügyeletes sebésznek akkor épp derogált sürgősségi műtétet végezni. De talán így is kellett volna történnie. Talán ez volt megírva, lehet, hogy Angelonak meg kellett volna azon az éjszakán halnia, én pedig nemes egyszerűséggel átírtam a sorsát. Hisz nem menthetünk meg mindenkit, igaz?! -Sajnálom ezt a lányt. Olyan fiatal még ahhoz, hogy ennyi problémája legyen. - Sóhajtom elkeseredetten, nem kevésbé gondterhelt tekintettel, ahogy aggódva vonom össze szemöldökeimet, figyelmesen követve a monitoron az Alex által irányított kurzort, mellyel sorra jelölgeti azokat a problémákat, melyek igen sokat rontanak Lisa túlélési esélyein. Manapság ritka, hogy olyan beteggel találkozunk, akinek fiatal kora ellenére aorta aneurysmája van. Bár a legtöbb esetben ez semmiféle panasszal, tünettel nem jár együtt. Egyszer csak, amikor már kellőképpen elvékonyodott az érfal, kirobban, mint a vulkán, és ha épp kórház közelében van az illető, még akkor sem biztos, hogy megtudják menteni az életét. Pláne a kórtörténet ismeretének hiányában. -Nem tudnék olyan betegemet említeni, aki annyira fiatal volt, mint ő, és soha nem mehetett haza. Mármint, voltak már előtte is fiatalkorú pácienseim, de közel sem voltak ilyen súlyos állapotban. Általában nyúrga, kamasz fiúkat fogtam ki, akiknek be kellett csöveznem a mellkasukat spontán PTX miatt. Azt hiszem a legutóbbit pont te leletezted. - Nosztalgikus, alig látható félmosoly fut végig az arcomon. Talán még emlékszik rá, hiszen eddig nem túl sok betegem CT-jét leletezte, valahogy mindig ellentétes műszakokban dolgozunk. De az is lehet, hogy nem rémlik neki. Nem lennék meglepve, egy nap vagy száz ember megfordul itt lent, képtelenség mindenkinek a betegét észben tartani. -És a legrosszabb ebben az egészben, hogy tudom, hogy alig van talán egy százalék esélye a túlélésre. - Aprót vonok a vállamon, mintha a kőkemény, rendíthetetlen, érzéketlen doki látszatát akarnám kelteni, pedig ennél azért sokkal bonyolultabb a helyzet, és biztos vagyok benne, hogy Alex ezt nagyon jól tudja, átlát rajtam, mint a szitán. -A legszörnyűbb az az, hogy a családja teljesen elérhetetlen. Attól függetlenül, hogy ez a lány talán követett el hibákat az életében, a szüleinek igenis aggódnia kellene érte. Itt kéne virrasztaniuk az ágya mellett éjjel, nappal. Nekem nincs gyerekem, de azt tudom, hogy ha egyszer lesz, nem fog tudni olyan dolgot tenni amiért örökre hátat fordítanék neki. - Egyszeriben megrohamoznak az érzelmek. Nem is tudom miért. A naptáram szerint két nap múlva menstruálni fogok. Lehet, hogy a hormonok... Hátra dőlök a székben, kissé lejjebb csúszom benne, épp csak annyira, hogy tarkómat neki tudjam támasztani a támla peremének, kezeimet hasamon kulcsolva össze, meredten bámulva a fölöttünk világító neont, ezzel igyekezve visszatartani a könnyeimet. Azonban amint Alex kimondja a végszót, én is összekaparom megmaradt önbecsülésem szétszóródott darabjait, felállok a székből, mutatóujjammal lesöprök egy kósza cseppet szemeim alól, majd segédkezem a teamnek visszatenni Lisát a hordágyra, ha kell, állítok a mobil lélegeztetőn, s visszavitetem velük a beteget. Én még megvárom a leletet, hogy utána egyenesen a mellkas, illetve érsebészekhez mehessek vele konzultációra. Ezt követően már egy teljesen másik helyiségbe térünk vissza. Mikor csendre int, csak beleegyezően bólintok, s végig figyelmesen hallgatom. Minden egyes "rendellenesség" hallatán megszakad egy kicsit a szívem. Amikor jelentkeztem az orvosira, nem gondoltam volna, hogy lesznek ilyen pokoli nehéz pillanatok. -A tabletben már utána néztem, hogy kik dolgoznak ma az ér és mellkasseben. - Bólintok aprót helyeslően. Kérdése némiképp váratlanul érint. Gondterhelten felsóhajtok, néhány rövid percig hezitálva azon, hogy okos dolog lenne-e megosztanom egy kollégával a miérteket. -Az igazság az, hogy az anyámra emlékeztet. - Összepréselt ajkakkal, csillogó tekintettel nézek rá, s egy újabb apró vállvonással igyekszem úgy tenni, mintha nem is érintene annyira rosszul a helyzet. -Az anyámra, akit soha se ismertem. De annyit tudok róla, hogy nem lett volna valami jó, követendő példa a számomra. - Azt hiszem ennyi bőven elég. Talán még sok is. Nem kellene a munkahelyemen, kollégám előtt ennyire érzelmesnek, sebezhetőnek lennem. Ezek a borús gondolatok hamar a hatalmuk alá kerítik az embert, és csupa rossz, meggondolatlan döntést szülnek. Nem engedhetem meg, hogy hibázzak. Emberi életek forognak kockán! -Elfog valaha múlni ez az érzés? Úgy értem, egy nehéz, veszteségekkel teli nap után lesz olyan, hogy amikor haza megyek, félre tudom rakni azt ami itt történt, vagy örökké kísérteni fog egy-egy eset? Mert akkor én inkább visszaadom a diplomámat, és elmegyek virágkötőnek. - A végén keserűen felnevetek, de a kétségbeesést, segélykiáltást képtelen vagyok eltüntetni a képemről, ahogy szinte magamba roskadva ülök mellette.
Sajnálat, együttérzés. Olyan dolog, amely kéz a kézben is járhat, de el is szeparálhatóak. A munkatársaink irányába épp úgy érezhetjük ezeket, mint a betegeink felé. Empatikusnak lenni nem azt jelenti, hogy csak bizonyos csoportok helyzetét vagyunk képesek átérezni, hanem bárkiét, és mindenkiét. A kérdés csak az, hogy mennyire tudjuk az empátiához kapcsolódó érzéseket eleinte tolerálni, aztán irányítani. Iris fiatal, most szabadult az egyetemről, friss és új még neki minden. Két irány van előtte: megszokik, vagy megszökik. Azok, akik olyanok mint ő, vagy nagyon jó orvosokká növik ki magukat az évek alatt, amint meg tanulják kezelni az érzelmeket, vagy egyszerűen feladják, mert nem bírják ki a mentális és lelki nyomást. Kiégnek, de volt olyan orvos ismerősöm, aki egyenesen depressziós lett. Én bízom Irisban és abban, hogy elég erős és határozott ahhoz, hogy a saját démonain túl tudjon lépni. Ki fogja nőni önmagát, és híres szakember lesz belőle. Érzem. Ez sugárzik belőle, amikor a kifejti, hogy a kora és helyzete miatt sajnálja a lányt. - Nem jártál még akkor a pediátrián. - szúrom csak úgy közben a "nem volt még ilyen fiatal betegünk" részhez hozzácsapva. Ez a lány fiatal, de nem egyedi eset, ha a rossz sorsúakat kell végig venni. Annyi kisgyermeket kezelünk leukémiával, rákokkal, szervi betegségekkel, hogy ha sorra venném, elfáradnék a sorolásban. Persze, pont ezért érzem azt, hogy Irisnak valamiféle személyes érzelmi töltete lehet a páciens iránt. Hiszen nem egyedi eset - még ha a maga tekintetében minden eset egyedi is. A sejtésem erősödik, amikor a doktornő kishíján elsírja magát mellettem, én pedig empatikusan hagyom, hogy mindent kiadjon magából, amit kell. Másképp nem fog enyhülni a feszültség. Miután végzünk a vizsgálattal szólok, hogy összepakolhatják a beteget, amiben Iris segédkezik is, aztán hátra jön velem a leletezőbe. Megkérem, hogy amíg diktálok, maradjon csendben, mert csak összezavarná a gépet. A képek sok dolgot felfednek, amelyet le is diktálok. A leletezés végén összegzem Irisnak a dolgokat, pedig tudom, hogy az eredmény miatt egyáltalán nem lesz boldog, főleg az előbbiek után. A sebészet felé irányítanám a beteget a helyében, amiben egyetért, de aztán látom, miként hökken meg a kérdésemre. Nyugodtan, és nyitottan szemlélem őt, mert egy valódi orvos nem csak a test, hanem a lélek egészségével is foglalkozik, Irisnak pedig ez utóbbira szüksége van az előbbiek alapján. Nem erőltetek semmit, se őt beszédre, se távozásra, egyszerűen hagyom, hogy felmérje magában, érdemesnek talál-e arra, hogy őszintén válaszoljon, vagy válaszoljon-e egyáltalán. Végül röviden elmondja, hogy az anyjára emlékezteti őt, aki elhagyta őt és elvileg "nem lett volna követendő példa", én pedig halvány, együttérző mosollyal bólintok. - Ne vedd magadra, ha Lisa nem akar meggyógyulni. Bár ha akarod, motiválhatod rá... Elmondhatod neki, hogy olyan múlttal, mint az övé, olyan családdal is, mint az övé is letehet valami csodálatosat az asztalra, amely miatt érdemes élni. Mint te, az anyukád esetében. Sokat veszített volna a világ, ha te nem lennél, bármilyen személy is ő. Az egyetlen pozitívuma az egyedüli életnek, hogy nem irányíthat más. - még ha nem is nevelte fel az anyja, a világra hozta és meghagyta a lehetőséget másnak, hogy ilyen lelkes orvost csináljon belőle. A rossz sorsúak közül sokan azt hiszik, hogy belőlük nem származik semmi jó és a világra is csak gyomot tudnak hozni, mint "amilyenek ők maguk". Ám ez nem igaz, erre pedig Iris az élő példa. Az esélyt mindenre meg kell hagyni és adni, a legtöbb esetben meg nem is tehetünk ellene. Amikor rákérdez arra, hogy ezek a dolgok el fognak-e múlni, ugyan nevet, de a tekintete és az arca annyira kétségbe esett és megtört, hogy egy kicsit magam is összetörök belül. Halkan sóhajtok egyet, leveszem magamról a szemüveget és az asztalra teszem. Felé fordulok a székkel és előre dőlve a térdeimre könyökölök. - Ez a része csak rajtad múlik. Nem mondom, hogy el fogod felejteni őket. Van, aki örökre veled marad. Az viszont más kérdés, hogy mennyire használod fel a negatív élményeket is, átkonvertálod-e az erőddé. Elhatározássá. Makacssággá. Olyan embernek kell kinőnöd magad, aki egy kudarc után rácsap az asztalra, hogy "majd ő megmutatja", és tanul. Fejleszti önmagát, a környezetét. Végső soron a páciensek gyógyulása nem csak rajtad múlik, Iris. De az út végéig kíséred majd őket, ahol aztán vagy sikeres lesz a kezelés, vagy nem. - nyújtom ki a kezem, hogy bátorítóan megfogjam az övét. - Ha nem is sikerül, neked abból tanulni kell, következtetéseket levonni és erre kell a kollégáidat is ösztönöznöd. Proaktívnak kell lenned. Kutatnod kell. Hiszek abban, hogy az olyan orvosok, mint te, életeket tudnak megváltoztatni, ha nem hagyják, hogy beskatulyázzák őket. Hogy olyanokat is képesek meglátni, amit mások nem. Hogy lehetetlen ügyeket is megoldanak. Hogy képesek seregek élére állni és vezetni őket a megfelelő irányba. Nem könnyű azok útja, akik rálépnek, de mindenképpen megéri. A kérdés az, hogy mennyire tudod magad megmakacsolni? Mennyire tudod a keserűséget és a dühöt tettvágyba és elhatározásba konvertálni? Hiszem, hogy neked csak ez kell. Csak egy szikra kell, hogy fellobbanjon benned az a láng, amely azokra jellemző, akik megváltoztatják a világot. - magyarázom el a meglátásom és próbálom őt biztatni, a jó irányba terelni. Az, hogy ebből mennyit tart meg magának Iris, csak rajta múlik. Rajta múlik, hogy a haza cipelt terhet, a kudarcaink képeit szellemeknek, vagy motivációnak éli meg. Mindenképpen vele fognak tartani, a kérdés csak az, hogy miként.
Néha úgy érzem, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt az egészet végig csináljam. Hogy az osztályvezető főorvosom által a fejemhez vágott, olykor megalázó, vagy kioktató, de semmiféleképpen sem kedves megjegyzéseket egy-egy osztályos vizit alkalmával egyszerűen csak lenyeljem, mint a békát. Hogy igenis emelt fővel kiálljak magam, és az igazam mellett, amikor tudom, a zsigereimben érzem, hogy az általam elrendelt, épp alkalmazott terápia a lehető legjobb az adott beteg számára. De ő mindig talál valamit amibe beleköthet. Nézze már meg Kingston, hogy mekkora ez a beteg, miért nem rak rá nagyobb Kabivent? Ha nem az infarktusába fog belehalni, akkor lassan elfogy a szemünk láttára! De azt nem veszi figyelembe, hogy a beteg elektrolit háztartása nem igényli a nagyobb összetételű Kabiven adását, emellé szondán keresztül is folyamatos a táplálása. Ő csak fogja a lázlapot, egy tollvonással áthúzza az általam írásba adott terápiát, és átírja egy neki tetszőre. Néha az az érzésem, hogy ezekkel a szemét kis odaszúrásaival akar tesztelni. Hogy vajon kibírom-e, vagyok-e annyira talpraesett és kemény, hogy álljam a sarat? Mintha ez valamiféle tűzkeresztség lenne. És ez rendkívül kiakasztó. Ezzel a kiállhatatlan, bunkó attitűddel úgy gondolom, hogy nem szabadna osztályt vezetnie. Nem vitatom a szakmai hozzáértését, a professzori címét, de hogy emberségből megbukott, ez kétségtelen. Sokkal kiegyensúlyozottabb, átgondoltabb lennék, ha egy olyasvalaki lenne a főnök, mint amilyen Alexander is. Azt hiszem ő nagyszerűen helytállna vezető orvosként. Elég idős, ugyanakkor tapasztalt a feladathoz. Ha valamiben elbizonytalanodsz, rávezet a helyes megoldásra, nem ítélkezik, nem tesz különbséget szakorvos-rezidens között. De hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki lenne a legalkalmasabb vezető? Azért a gyermekosztályos megjegyzése hallatán némiképp elbizonytalanodom, próbálom nem magamra venni, amolyan szemrehányásnak. Biztosan nem annak szánta, nem is kioktatásnak. Csak én vagyok túl érzékeny időszakomban, amikor mindent magamra veszek. Ráadásul a mensi is közeleg... -Nem is akarok. - Vágom rá nemesegyszerűséggel, talán most először adtam ennyire határozott, biztos választ mióta csatlakoztam hozzá. A gyerekek aranyosak, szeretnivalóak, a legtisztább, legártatlanabb lények a világon. Éppen ezért nem érdemlik meg az egyes betegségek okozta lelki, fizikai szenvedést. Persze egy csodával ér fel, ha gyógyultan küldhetsz az otthonába egyet közülük, az valóban igazi sikerélmény, kicsit talán még amolyan istenségnek is érzed magad tőle, de mi van a másik véglettel? Amikor nem tudod megmenteni, és úgy kell vigaszt nyújtanod a szüleinek, hogy nem omlassz össze előttük?! Nem, nem tudnék gyerekekkel foglalkozni. Az egészségügyön belül semmiképp! Túllendülve egy kisebb fajta idegösszeomláson, már ami a betegemet és az anyámat illeti, mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Végre képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni, számba veszem a következő, lehetséges lépéseket, hogy minek kell következnie, ha azt akarom, hogy Lisa valahogy túléljen. S hallva Dr.Mcgrovert, egyre inkább az az érzésem támad, hogy a lehető legjobban döntöttem, mikor azt mondtam, maradok még egy kicsit. Az a fajta lelkifröccs amit most kapok tőle, egészen más színben tünteti fel előttem a dolgokat. Olyan érzés, mint amikor életemben először használtam kontaktlencsét, vagy vettem fel a szemüvegemet. Hirtelen minden kiélesedett, kitisztult. Azért kissé meglepetten pillázok rá, amint arra bátorít, hogy beszéljek Lisához, győzzem meg őt arról, hogy igenis van értelme maradnia. Ugyanis pont ezt teszem mióta a családja nagy ívben tesz arra a szegény lányra. -Eddig nem mertem senkinek se beszélni erről, de néha, amikor épp ügyeletes vagyok és a nővérek megkérnek, hogy egy kicsit uraljam a káoszt helyettük, be szoktam menni Lisához, leülök az ágya mellé, megfogom a kezét és... csak úgy beszélek hozzá. Mindenről. Elmondom neki, hogy hogyan alakulnak a vizsgálatok eredményei, hogy milyen új gyógyszert kap, vagy hogy épp mit állítottunk le. Mesélek neki a kisbabájáról, mert tartom a kapcsolatot az újszülött intenzívvel is. Végre elég erős, hogy cumisüvegből is képes legyen enni, már nem kell neki a gyomorszonda. Úgy érzem, hogy ezzel segíthetek neki, szeretném azt hinni, hogy hall, érzi a jelenlétemet, ugyanakkor biztos idegen vagyok a számára, hiszen sosem találkoztunk úgy, hogy ő az eszméleténél volt. A szüleinek, a testvéreinek kellene ott virrasztaniuk mellette. Néha, amikor haza megyek, azt érzem, hogy jól döntöttem, hogy beszélek hozzá, hogy kicsit ápolom a lelkét is. Aztán hirtelen ledönt a lábamról az a fojtogató érzés, ami akkor jelenik meg, ha elkezdek egy betegemhez érzelmileg is kötődni. Ez egy nagyon nehéz és komplikált dolog azt hiszem. - Hosszasra nyúlt mondandóm végeztével felsóhajtok, mintha így akarnék minden kétséget, rossz érzést kiűzni magamból. -Nem nézel hülyének, igaz? - Kérdezem kissé szégyenlősen, egy kínos mosollyal, vállaimat is összébb húzva, mint aki épp megalázkodik. -Egyik nap felmentem az újszülöttre, hogy megnézzem a babáját. Kislány. Annyira gyönyörű, olyan büszke lenne rá! Beszéltem a csecsemő orvosával, szóbahoztam neki, hogy ha nagyon sterilen kezelnénk a helyzetet, nem-e lehetne szó róla, hogy a babát áthozzák hozzánk, pár percre Lisa mellkasára tennék. Volt már rá példa, hogy súlyos beteg, kómában lévő anya az újszülöttjének a jelenlététől tért magához. Mind a kettőjüknek jót tenne a bőrkontaktus, de Lisa anyja, mint a csecsemő elsőszámú gyámja, nem engedi. Micsoda utálatos némber ez a nőszemély?! - A végére a tervezettnél kicsit jobban belelendülök a dolgokba, már ami az átkozódás részt illeti. El is szégyellem magam, amint tudatosul bennem, hogy hogyan is beszéltem egy betegem hozzátartozójáról. Ha ezt valaki hallja, meg is hurcolhatnak érte. Hiszen nem adhatok ki mindenféle személyes infót se a betegemről, se pedig családtagjáról. Ez elég vékony jég, de Alexben megbízom. Talán még egyet is ért velem. -Csúnyán megüthetjük a bokánkat, de felvettük már ez ügyben a kapcsolatot a kórház egyik jogászával, a betegjogi képviselőnkkel, és velük együtt próbálunk megoldást keresni, hogy a nagy anya-lánya találkozás kivitelezhető legyen. - Annyira jó érzéssel tölt el, ha erről a "projektről" beszélhetek, mert tudom, hogy van remény, és tudom, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Együtt megtaláljuk a megoldást. Biztos vagyok benne! Soron következő szavai elgondolkodtatnak, és ez biztosan lerí rólam, de őszinte csodálattal, csillogással a szemeimben hallgatom, bámulom őt kábé tátott szájjal. Eddig szinte kizárólag csak kiégett, vagy rendkívül szélsőséges, semmivel nem törődöm, csak elvégzem a melót és haza megyek típusú szakorvosokkal találkoztam. Alex elég kivételes. -Váó! Nem gondoltál még arra, hogy mellékállásban motivációs tréningeket tarts? - Halkan, visszafogottan felnevetek. Ez a röpke beszélgetés kielégítőbb, felszabadítóbb volt a lelkemnek, mintha beültem volna a pszichológusunkhoz, aki a dolgozók lelkiállapotával foglalkozik, és futószalag szerűen kérdezget csak. Dicsérete, biztatása hallatán egészen zavarba jövök, összepréselt ajkakkal hajtom le a fejem, idegesen piszkálgatva egy kiszabadult tincset a lófarkamból, megkopott cipőm orrait bámulva, majd meggondolatlanul felé fordulok, és hálával telve megölelem őt, hacsak nem túl kínos neki ez a szituáció, és nem lök el magától. -Te vagy a legjobb! - Szinte csak suttogom, továbbra is a nyakába csimpaszkodva, majd visszavonulót fújok, és kissé zavarban, de ismét elhelyezkedem a székben. -Bocsánat! - Szabadkozom, majd az ezt követő pár percben csak némán ülök a székben, zavaromban a ruhámat simítgatom, az önálló életet élő hajamat rendezgetem. -Te is így kezdted? Hogy minden betegedet ennyire közel engedted magadhoz? Hogy aztán szinte belerokkantál lelkileg a halálukba? -
Próbálom Irist azon az aranyközép úton tartani, ami engem is vezetett mindig. Ahogy nekem is, úgy neki is hivatás ez a munka. Érdekli őt, hogy a betegei rendben legyenek, érdekli, hogy meggyógyuljanak. Én is ennyire érzelmes voltam (és néha még vagyok is), ha nehéz esetről volt szó, de megtanultam együtt élni a veszteséggel és elfogadtam, hogy néha hiába rúgom fel a szemetest, nem fogja rendbe tenni a haldoklók életét. Igyekszem támaszul szolgálni és megerősíteni Irist a hitében, ő válaszul pedig megnyílik. Figyelmesen hallgatom, ahogy mesél arról, amiről senki másnak: hogy néha bemegy beszélgetni a beteghez, hátha. Sőt, még a csecsemőosztállyal is tartja a kapcsolatot és minden jóhírt közöl a pácienssel. Halkan sóhajtok, mert ez tényleg iszonyatos teher, amit magára vesz, de én tudom, hogy ennél többet úgy sem tehet. - Egyáltalán nem nézlek bolondnak. Törődő vagy, ez távol áll tőle. Voltak olyan esetek, amikor a kómába került és onnan ébredt betegek meséltek arról, hogy mindent hallottak. Ő is biztos így van vele. Ha pedig ez téged megnyugtat, végképp ne hagyd abba. Ez az a plusz, amit hozzá tudsz tenni a kezeléshez, és ha nem csinálod, talán később arra gondolhatsz majd, hogy nem tettél meg mindent. Így viszont erről szó sem lehet, hiszen te még a hatáskörödön túl is teljesítesz, csak miatta. - mosolygom rá halványan, bátorítóan. A gyámról tett megjegyzésre halkan sóhajtok. - Nem igazán értem az ilyet. Nem jön be meglátogatni őket, de ellehetetleníti a találkozásukat. - csóválom a fejem, arra, hogy ki mindenkivel felvették a kapcsolatot, pedig elmosolyodom és elmerengek egy kicsit. - Nincs annak a gyereknek véletlenül vizsgálatra szüksége? Hallás vizsgálatnak kell történnie az első pár napban... Ha mondjuk... kerülővel vinnék a vizsgálatra... - amennyiben szólnak az osztályos nővéreknek és a beteghordozóknak, kétlem, hogy ne lehetne összehozni egy találkát. Ha a gyám nincs is bent állandóan, még csak nem is tudna róla. Persze, a szabálykönyv szerint tilos az ilyesmi, de ha a jogi útvonalon megyünk végig, lehet, hogy a páros soha nem fogja egymást látni. Amikor elmagyarázom neki, miért jó dolog egyébként, hogy olyan, amilyen, és hogy mire számíthat majd az érzéseivel kapcsolatban, majdnem zavarba jövök attól a csodálattól, amivel közben néz. A kérdésén pedig halkan elnevetem magam és megrázom a fejem. - Áh, nem. A nagy közönség nem nekem való. Utoljára iskolában kellett bármit előadnom, de akkor szerencsére nem kellett beszélnem. Szerintem úgy hangozhattam volna az izgalomtól, mint egy mutáló, siket kisfiú. - mosolygom szélesen. Az váratlanul ér, hogy Iris megölel, de nem tolom el magamtól, hanem csak visszafogottan megpaskolom a hátát, jelezve, hogy minden rendben. - Semmi gond. - mondom is ki hangosan, amikor bocsánatot kér, majd a kérdésére mély levegőt veszek és hosszan kifújom. - Ó igen... Tudod, mikor én kezdtem, akkor még a technika is kezdetlegesebb volt ezen a téren, így mindenbe több energiát fektettünk. Nem olyan volt, mint most, hogy szinte gyártósorként üzemelt a CT. - bökök fejemmel az ajtó felé, amin bejöttünk. - Ráadásul belgyógyászként kezdtem, nem radiológusként. Emiatt sok beteg emberrel találkoztam, de nem csak testileg, hanem lelkileg is, azok pedig a legrosszabbak, mert egy kívülálló, akit két perce ismer, úgy sem tudja megoldani a problémáját, csak kezelni a tüneteit. Emiatt minden ilyen szituációt kudarcként éltem meg az elején. Végül, mikor megkaptam a doktorit, kiderült, hogy tényleges hely nincs is az én szakmámnak, szóval szakirányt váltottam a radiológia felé. Csak beugrós vagyok a belgyógyon itt, és helyette lettem... vakond. - nézek körbe a sötétségre, amiben tulajdonképpen mindennap több, mint 12 órát töltök. Majdnem mindennap. - De az idő és az elhatározás, amit említettem, sokat segít. Amikor nem hagyod, hogy az akadályok és a rossz tapasztalatok legyűrjenek, hanem erőt adnak egy újabb meccsre. - dőlök hátra, halványan rámosolyogva. - Miért választottad ezt a szakmát egyébként? - kérdezem érdeklődően.
Kezdőlap
