A legeslegboldogabb születésnapot kívánjuk neked Apu 2-vel. Vagy ahogyan te mondanád, Brandon apuval. Mindenek előtt szeretnénk, ha tudnád, hogy mérhetetlenül büszkék vagyunk rád, az életben elért sikereidre, arra hogy más vagy, mint a többiek. Hogy a humoroddal, a végtelen kedvességeddel, a határtalanul nagy szíveddel, melyben mindenki számára akad hely, kitűnsz a sorból. Soha ne változz meg, mindig maradj ilyen, ne foglalkozz az előítéletekkel. Rosszindulatú, irigy emberek mindig is keresztezni fogják az utadat. Az élet kemény dolog, de te sokkal keményebb vagy nála! Ezt már akkor tudtam amikor néhány nappal karácsony előtt telefont kaptam az örökbefogadási iroda közvetítőjétől. Már közel két éve elbírálás alatt állt az örökbefogadási kérelmem. Abban az évben ismerkedtem meg Brandon apuval. Az egész hihetetlen volt, olyan amerikai álomba illő. Mr.Kingston, elnézést a zavarásért. Monica Morgan vagyok, az Új Élet örökbefogadó irodától telefonálok. Találtunk egy csecsemőt, aki úgy gondoljuk, hogy alkalmas lenne az örökbefogadásra. Koraszülött, de azonkívül, hogy egy kis fejlesztésre szorul, mert a mozgásban le van maradva a kortársaitól, teljesen egészséges. Kislány. A testvér intézetünkben gondoskodnak róla Svédországban. Ha az ajánlatom kedvező önnek, kérem hogy az ünnepek után beszéljünk meg egy időpontot amikor eljön hozzám az irodába és intézhetjük a papírokat.
Az Új Év új reményekkel és kihívásokkal kezdődött számunkra, hiszen közel huszonöt éve már annak, hogy a családunk része lettél.
Iris Wendon Kingston. Ezt a nevet adtuk neked.

Iris: Szerettük volna, ha megőrzöd a nevedben a származásodat. Attól mert amerikai állampolgár vagy, ezt a nyelvet beszéled, ragaszkodtunk hozzá, hogy legyen valami ami emlékeztet arra, hogy honnan jöttél, ki is vagy valójában. Az Iris név a Görög mitológiában a szivárvány Istennője. És te pont olyan vagy mint a szivárvány!

Wendon: Ne keresd az utónevek könyvében és a Googlet se kezd el bújni, ahogy akkor szoktad amikor valamire nem találod a választ. A Wendon Brandon apu és az én keresztnevem, a Weston keveredése. Azt szerettük volna, ha így viszel tovább belőlünk egy darabot.

Csodáljuk a kitartásodat, azt az irigylésre méltó akaraterőt és kifogyhatatlan energiát ami benned lakozik! Te vagy a legfantasztikusabb ember akivel valaha találkoztunk!
Bradon apu üzeni, hogy nagyon nagyon szeretünk, de azért káromkodhatnál kevesebbet, és éjjel lefeküdhetnél korábban, hogy másnap ne legyél mindig késésben. Ja, és nagyon hálás lenne, ha a mosatlant eltakarítanád magad után, és kevésbé lennél szókimondó. Már ami a feletteseidet és a tanáraidat illeti. Talán velük nem túl okos dolog újat húzni.

Legyen csodálatos születésnapod Mézes csuprunk!
Nagyon nagyon szeretünk, milliószor puszilunk és ölelünk!
Apu1, Apu2.

UI: Az ajándékot nem ér visszaküldeni! Kiérdemelted. Ja, és a lámás képeslapot nem én választottam. Én mondtam Apu 2-nek, hogy nem szereted a lámákat!

Iris Wendon Kingston bakancslistája.
2017.11.01.

*Apukat zavarba hozni.
*Venni egy farmot és gazdálkodásba kezdeni.
*Megélni az első szerelmi csalódást.
*Életet menteni.
*Fürdeni a Niagara vízesés tavában.
*Átsegíteni egy beteget a másik oldalra.
*Kigyógyítani Brandon aput a beteges rend és tisztaságmániájából. L-E-H-E-T-E-T-L-E-N!!!
*Sikeresen lediplomázni és aneszt-intenzív szakorvossá válni.
*Férjhez menni a Grand Canyonnál.
*Sikerek elérése a hivatásomban.
*Apukat befizetni az álomnyaralásukra, amit már terveznek évek óta, de mindig másra kell a pénz.
*Megcsodálni az északi fényeket.

~Apukat zavarba hozni~
Okkal kérdezheted, hogy miért került fel ez a roppant bugyuta dolog egy olyan szent és sérthetetlen, le laminált, színes filctollakkal kicicomázott, féltve őrzött papírlapra, amin valakinek a Bakancs listája olvasható. Apuék mindig azt mondják, hogy bármit elmondhatok nekik, bármit kérdezhetek, ne szégyenkezzek miatta, nem tudom őket semmivel zavarba hozni, vagy megbotránkoztatni. Ők melegek, mindent láttak már. Azt tudtad, hogy a rend és tisztaságmániás Apu2 sokáig meleg bárokban dolgozott és stripperkedett? Ja, én sem. Nekem is tíz emeletet zuhant az állam amikor szembesítettek vele. Aztán valahogy, valahol felszedte Weston aput, vagy fordítva, és hirtelen lett normális állása, egy szerető férje és többé nem kellett a lakbért a vetkőzésből összekapargatott pénzéből fizetnie.
-Ris, mutatnom kell neked valamit. - Gőzerővel készültem ekkor már a belgyógyász szakvizsgámra. A Bf-emmel soha nem voltak titkaink egymás előtt. Valahogy annyira természetesnek tűnt, hogy kinyomkodtuk egymás lábán a borotválás és gyantázás átkaként megmaradt fájdalmas, begyulladt szőrtüszőket és legyantáztuk egymás bikinivonalát, hogy azt hittem, már semmivel nem fog tudni meglepni. De meglepett. Úgy meglepett azzal amit másodpercekkel azután láttam, hogy ez a mondat elhangzott a szájából, hogy döbbenetemben a lehűtött mangólevemet egy jól irányzott mozdulattal beleborítottam a Notebookom-ba. Így történt az, hogy két héttel a vizsgák előtt minden munkám eltűnt.
-Fúúú baszki!!! Egy lóról vették a mintát ehhez?
-Megfogod?
-Dehogy fogom! Te nem vagy komplett!
-A szüleim nem találhatják meg nálam. Mehetek utána Hiddleston atyához gyónni megint. Tudod, hogy múltkor is tíz alkalommal kellett mennem amikor kiderült, hogy Freddy bulijában kicsi összegabalyodtam Chrissel. - Tökéletesen szájfényezett ajkai tettetett szomorúsággal lefelé biggyedtek, de én továbbra sem tudtam betelni a kezében, vagyis inkább a markában tartott őő... naaagy és kemény, és rugalmas és... nagyon nagyon fekete látvánnyal. Már nem azért, mert nekem szükségem lenne ilyesfajta... segédeszközre...khmm... hanem, mert hihetetlennek tartottam, hogy NEKI, pont neki szüksége van erre. Azokban az időkben öt pasija is volt egyszerre. Már azt se tudta melyiknek éppen mit kummantott.
-Azt akarod, hogy rejtsem el nálam? - Szemeim kétszer akkorára nyíltak, majdnem kiestek a szemgödrükből. Vagy egyszerűen csak mindenféle előjel nélkül hirtelen, abban a pillanatban Hyperthyreosisom lett.
-Léééccciii! A te szüleid annyira lazák meg jó fejek. Ha megtalálnák, tuti nem akadnának ki. Fogd rám nyugodtan, hogy az enyém.
-Még jó!

***két héttel később***

Furcsa érzés fogott el ahogy ott ültem a tökéletesen berendezett nappalinkban az egyik fekete színű bőrkanapén, magamban a kisvérkört mantráztam, nyakamban minduntalan ott tekergett Joe a vadászgörényem. Mind a két apám ott ült velem szemben a másik kanapén, látszott rajtuk, hogy valami fontosat, valami komoly dolgot akarnak mondani, de nem tudják, hogy melyikük kezdje. Minél kellemetlenebbé vált az egész szitu, én annál inkább próbáltam megőrizni a hidegvéremet, tehát csak mosolyogtam, mint a tejbe tök, néha egy-egy kuncogást is hallatva amikor Joe a fülcimpámat szagolgatta és a bajsza megcsikizett.
-Cicukám, ugye tudod, hogy apunak és nekem mindent elmondhatsz? - Zavartan cikázott kettejük közt a tekintetem. Az arcuk aggodalomról árulkodott. Elválnak? Na ne! Ha ők ketten szakítanak, soha többé nem hiszek a házasságban és az emberi kapcsolatokban.
-Naná! Mi van veletek? Bökjétek már ki! - Csaptam a combomra. Feszültségük rám telepedett és már csak azt akartam, hogy végre szembesítsenek a véres valósággal.
-Mi megértjük, hogy mióta szakítottatok azzal a cuki fiúval, hogy is hívták? Alex?
-Igen, igen Alex. Olyan szépen volt mindig kivasalva az inge meg belőve a haja. Látszott, hogy foglalkozik magával. - Helyeselt Weston apu megjegyzésére Brandon apu.
-Axel... - Szóltam közbe, szemeimet úgy forgattam körbe a gödreiben, hogy majdnem elgurultak. Apu2 utálja, ha ezt csinálom.
-Rátérnétek már végre a lényegre?! - Csattantam fel, Joe pedig a hirtelen őt ért magasabb hangfrekvenciától a kanapé mögé ugrott.
-Na jó... - Weston apu felsóhajtott, és amit ezt követően Brandon apu előhúzott a háta mögül, teljes döbbenetként ért.
-Ti kutattok a cuccaim között???
-Nem kicsim, dehogy! Apu2 takarított, és tudod, hogy milyen ha egyszer belelendül...
-Azt akarjuk, hogy tudd, nem ítélünk el ezért! Csak figyelj oda kérlek a higiéniára, rendesen tisztítsd és...
-Hé, állj! Ez nem is az enyém. - Összezavarodottan néztek egymásra, majd Brandon apu kezében tartott izére ami néhány másodperccel azután, hogy ezt kimondtam, már röpült is a szoba másik végébe, Brandon apu pedig hisztérikusan a kezeit rázva indult el a fürdőszoba felé, Weston apu utána, én pedig majd'belefulladtam a röhögésbe a kanapén fetrengve.

~Átsegíteni egy betegemet a másik oldalra~
Napjainkban...

Imádok ügyeletes lenni! Persze egyedül még nem dönthetek huszonnégy órában egy egész kórházi osztály betegei felett, egy végzett szakorvos mindig ott áll mögöttem, hogy ha valami nagy gáz lenne, elvigye a bulit, de aznap Dr.Boroshordóval ügyeltem. Mindenki tudja róla, hogy kicsit sűrűbben néz az olcsó kannás borok aljára, mint azt egy átlag ember tenné, mégsem menesztik. Gondolom orvoshiányra hivatkoznak. Idő kérdése csak, hogy az ügyeletekben eltöltött tivornyái mikor fognak emberéletet követelni.
Viszonylag húzós napom volt. Be kellett segítenem kicsit a belgyógyászati osztályon. Azon a héten ott dolgoztam. Úgy rohantam, hogy a szívem majd' kiugrott a szegycsontom mögül, lábaim meg-megbicsaklottak a kényelmesnek szánt, bazi kényelmetlen tornacipőmben ami nem volt alkalmas arra, hogy egy-egy műszakot eltöltsek benne. Utam a sürgősségi folyosóján keresztül vezetett, úgy szlalomoztam a kerekesszékben várakozó betegek között, mint Usain Bolt. Minél inkább sietni akartam, úgy éreztem annál lassabb vagyok. Mintha versenyt futottam volna az idővel. Fehér köpenyem mögöttem lebegett, fonendoszkópom ütemesen csapódott a mellkasomnak.
-Itt vagyok! Én vagyok Dr.Kingston! - Már messziről kiabáltam a futárnak, aki hamarabb látta, hogy térden csúszva fogok beérni a célegyenesbe, mint ahogy azt én felfoghattam volna. A pár perccel azelőtt felmosott linóleumon megcsúszott a cipőm talpa és akkorát taknyoltam, hogy a föld is beleremegett. Szegény csóka próbált valahogy felsegíteni, de én addigra már félig-meddig összeszedtem magam a földről, és köpenyemet, hajamat igazgatva próbáltam csábosnak tűnni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Már lassan egy éve nincs senkim.
-Öt dollár negyvenöt cent lesz. - Köpenyem zsebéből előkotortam a pénzt némi borravalóval egyetemben és átvettem a hőtartó dobozba tálalt spenótos gnocchimat. 'Alleluja vega életmód!
-Legyen szép napja! Ömm... a szemüvegének a szára kicsit... elgörbült... - Bocsánatkérő mosollyal mutogatott az arcom felé és majdnem sírva fakadtam, amikor levettem a második szememet, hogy homályos látásommal, hunyorogva felmérhessem mekkora a kár. Ideje megfontolnom a kontaktlencsét.
Úgy tűnt egyetlen örömömet aznap a spenótos gnocchi és a répatorta jelenti majd. Így is lett. Felérve az orvosiba, alig hogy felnyitottam a még gőzölgő dobozt, már kaptam is a következő hívást a gyorshívómra. Egy haldokló betegem családja szeretett volna velem beszélni Mrs.Flint állapotáról. Elmondani a családnak, hogy ne számítsanak javulásra, és hogy a beteg meg fog halni, valahol engem is mindig megöl egy kicsit. Ezt soha nem fogom tudni megszokni. Mint ahogy egy hozzátartozónak sem fogom tudni soha azt mondani, hogy készüljenek fel rá. A halál egy állandó tényező, ott van mindenhol, mégis hülyeségnek tartom, hogy fel lehet rá készülni. Amikor bekövetkezik, teljesen mindegy, hogy hogyan történt, mindig ugyanolyan fájdalmas.
-Üdv, Dr.Kingston vagyok. Az édesanyjuk kezelőorvosa. - Kezemet nyújtottam Mrs.Flint fia és feltehetőleg lánya felé, majd arrébb invitáltam őket a betegeknek fenntartott étkezőbe, mely akkor éppen üres volt. Leültem velük szembe egy asztalhoz, kezeimet összekulcsoltam magam előtt és csak néztem őket. A fia az édesanyja száját, a lánya a szemeit örökölte. Néhány pillanatig elemeztem őket. Láttam azt a félelmet és bizonytalanságot a szemükben, az arcukon amit ilyen helyzetben minden hozzátartozón, családtagon látni szoktam. Hihetetlen mennyire különbözőek vagyunk, ilyen nehéz helyzetben mégis annyira egyformák.
-Elvégeztünk édesanyjukon egy PET CT-t, ami sajnos további áttéteket mutatott. Azt tudjuk, hogy a primer tumor, tehát az elsődleges, az a rosszindulatú, kétoldali melldaganata volt. Hiába operálták meg, áttéteket szórt az agyba, a csontba, a nyirokcsomókba és a tüdőbe is. Konzultáltam onkológussal, de nem vállalja a kezelést ahogyan sebészek sem a műtétet. Azt hiszem, hogy nem is lenne értelme. - A szívem a torkomban dobogott ahogy szembesítettem őket a valósággal. Láttam ahogyan a diagnózis hallatán megszorítják egymás kezét, és ahogyan egymásra néztek, abba minden benne volt. Mintha csak ugyanazt gondolták volna. Aztán felém fordultak, és csak ennyit mondtak:
-Köszönjük doktornő! Hálásak vagyunk. - Próbáltak mosolyogni, én is de az egész annyira mű volt, annyira valótlan, hogy nem bírtam tovább ott maradni velük.
-Természetesen mindent megteszünk, hogy ne legyen fájdalma. - Céloztam itt a Fentanyl tapasz, esetleg a vénásan adott Morfin lehetőségére.
Aznap este felvettem az utolsó beteget is az osztályra súlyos ioneltolódással, és elmentem lepihenni az orvosiba. Az a részeges Dr.Hill addigra már bepuszilta a spenótos gnocchimat, egyedül a répatortából hagyott pár falatot. Dühös voltam rá, elképzeltem ahogy bosszút állok rajta és bevedelem a dugi borait, de képtelen voltam másra koncentrálni, mint Mrs.Flintre és a gyerekeire. Folyton az arcukat láttam magam előtt ahogy rádöbbennek, nincs tovább. Előbújtam hát szobám rejtekéből, összeszedtem minden bátorságomat és elindultam a kétszáztízes kórterem felé. A nővérek papírmunkát körmöltek a nővérpultban, az osztályon teljes csend uralkodott. Mrs.Flint egy egyágyas kórteremben feküdt. Sápadt arcát a feje fölött lévő éjjeli lámpa világította meg, légzése felületes volt, állandóan oxigénre szorult, két légvétele között tíz másodperc is eltelt mire újra mozogni láttam a mellkasát.
-Helló Constance! - Ragaszkodott hozzá, hogy a nevén szólítsam. Gyűlölte, ha úgy hívom, hogy Mrs.Flint. Azt mondta, hogy az olyan hivatalos, és én túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ennyire kimért legyek. Tulajdonképpen valamilyen szinten szerettem őt. Már ha érezhetsz így egy páciensed iránt. Annyira természetes volt, annyira jól viselte a betegségét, és közben tisztában volt azzal, hogy mi vár rá, mégsem volt soha dühös vagy elkeseredett miatta. Egyszerűen csak elfogadta a sorsát és beletörődött amikor elmondtam neki, hogy Morfinnal fogjuk csillapítani a fájdalmát, amikor már annyira gyenge volt, hogy nem tudott enni, inni, a nővérek mosdatták és pelenkázták, végül aznap éjszaka, a kezemet fogva vett még egy utolsó mély levegőt amit már soha többé nem fújt ki. Csendesen, a legnagyobb békével ment el, és ahogy elaludt, úgy nekem is egy hatalmas kő esett le a szívemről. Mert tudtam, hogy jót cselekedtem, tudtam, hogy el kell mondanom a gyerekeinek, hogy elköszönhessenek tőle, hogy elengedhessék őt, hogy át tudjon kelni. Mert bár furcsa család vagyunk mi hárman, én ilyen nevelést kaptam. Azt hiszem mondhatom, hogy a legjobb nevelést, a legjobb szülőktől!