Az ember néha tulajdonképpen olyan, mint egy gép, legalábbis az én fajtám biztosan az. Olaj folyik végig az ereimben, a motor a lelkem, a gépzaj pedig nem más, mint a saját szívverésem: egy ütemre hörren-lüktet, amikor fut alattam a két kerék, végig az országúton, bele a végtelen ismeretlenbe. Olyannyira lételememmé vált már ez az életstílus, a szabadság felülmúlhatatlan érzése, hogy vésővel sem lehetne elválasztani tőle. Kissé hasonlít ez a szerelemhez, amely ledönt a lábadról, mert örökké a részed lesz, és ha elmúlna, csak a hiánya maradna, és a tudat, hogy az élet valahogyan sekélyesebb, és szegényebb lett nélküle.
Most mégis, csönd vesz körül, a nagyváros össze zaja elenyészett, és beleveszett a távolba. Vadon, az is csak olyan vadon, mint amelyben jelenleg ücsörgök, csak éppen az a vadon zsúfolt, és nyomasztó. A természet fia, igazi fia az asztaltban gyökeret igazán soha nem tud verni, mert a föld édes illatot, míg az aszfalt fojtó bűzt lehel. A földnek, a természetnek van szíve, lelke, az aszfaltnak sem szíve, sem lelke nincs. A természet fia csalódhat a föld fiaiban, nem csalódhat a földben. A vérem ilyenkor lecsendesül, megbékél, mintha kivetné, kimosná magából mindazt a mocskot és förtelmet, amelyet a munkám koszol a lelkemre. Olyan szükségem van erre a magányra az erdő mélyén, mint a szomjazónak a vízre, vagy az éhezőnek az ételre.
A motor zaja, mióta leszálltam a nyeregből, már elcsitult, lassan visszaszállnak a fákra a madarak, amelyeket a berregés elijesztett. A napfény villogó sávot fest az előttem fekvő apró, eldugott tavacska tiszta vizére, látom a elsikló halak ezüstös testét, ahogy a mélyben elcikáznak. Elálmosít a meleg, és a fölém terülő lombok között átvillogó nyár, dzsekimet a puha fűbe terítve, kényelmesen hanyatt dőlök, és fejem alá tett kézzel figyelem az eget.
Persze, ha belegondolok, most nem kéne ennyire kényelmesen éreznem magam, sőt ha teljesen őszinte akarok lenni, akár le is köphetném a saját tükörképemet. De nyilván mindenki kerül élete során olyan helyzetbe, mikor úgy érzi, ha nem kap azonnal friss levegőt, akkor belehal, egyszerűen úgy, mintha futóhomokba lépett volna: érzi, hogy lassan süllyed alatta a talaj, először csak térdig merül el, majd derékig, aztán mellkasát fogja satuba a szorítás, mígnem a segítségért kiáltó szája is megtelik földdel, majd végleg eltűnik a felszín alatt. A rendőri munka olyan, mint a bűzölgő mocsár, előbb-utóbb lehúz a mélybe - nem akarok így járni, nem akarom feláldozni a lelkemet a törvény oltárán, így hát az egyetlen eszközhöz folyamodtam: beteget jelentettem, és kis időre kihúztam magam a forgalomból. Részben ennek köszönhető, hogy a mai napot, és az elkövetkezendőket is az erdőben akarom tölteni, vagy épp a hegyek között, és a motorom nyergében. Jobb, ha minél kevesebben látnak a városban, ahol a falnak is füle van, jelen esetben pedig szeme. Ha a főnököm rájönne, hogy minden ok nélkül lógok munkából, alighanem keresztben nyelne le. Még vagy az előtt, vagy az után, hogy kéjes örömmel kitekerte a nyakamat.
Hihetetlen ez a béke, és ez a nyugalom, ami körülvesz. A napfény olyan, mintha mézzel kenegetnék az arcomat, a szemem lassan lecsukódik, feloldódva a nirvánában. Épp ezért ér váratlanul, amikor hirtelen egy kiáltás harsan fel, nem messze tőlem. A rendőrként belém táplált óvatosság és készenlét azonnal aktivizálódik minden porcikámban, talpra ugrok, kezem automatikusan a fegyveremet keresi az oldalamon, persze hiába. Pillantásom ugrásra készen fürkészi a bokrok néhol átláthatatlan szövevényét, mígnem az ágak mozogni kezdenek, és a tisztára csörtet egy lány - úgy tűnik fel a semmiből, mint az ír mondavilág tündérei, szinte várom, hogy egy kobold kövesse, és a legkevésbé sem lennék meglepve ha ez meg is történne.
- Üdv - dünnyögöm röviden, és nem is elragadtatva. Őrjítő, hogy az ember már egy erdő mélyi tisztáson sem lehet egyedül. Választ viszont nem kapok. Csak egy kába, kósza pillantást, bár annak ellenére, hogy a lány éppen felém néz, van egy olyan érzésem, hogy nem igazán lát, vagy fogja fel, hogy csakugyan ott vagyok.
- Hölgyem... minden rendben? - kérdezem összehúzott szemöldökkel, és lassan közelíteni kezdek hozzá. Krisztusom mondd, hogy nem kell még az isten háta mögött is valami jókora adag ganéba tenyerelnem!

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~