Nem túl kényelmes az otthonlét, mióta otthagytam az egyetemet. Állandón azt a bizonyos megfelelő alkalmat keresem, amikor beszámolhatok terveimről, és egy tízes skálán csak kilenc lenne a kiborulási szintjük a szüleimnek, nem pedig hirtelen harminckettő. Biztos vagyok benne, hogy nem repednek, majd az örömtől, ha megtudják mit tettem. Nyilván nem megöltem valakit, bár ki tudja, lehet ez egyenrangú a szemükben vele. Néha csak fel-alá járkáltam a házban, már a nyelvem hegyén volt a bomba, amit terveztem közéjük dobni, de aztán végül mindig felkaptam a kabátom, és elmentem sétálni egyet.
Most is hasonló helyzet áll fent. Kimegyek a konyhába, ahol anya főz épp a sárgás lámpafénynél. A levegőben olasz kaja illata terjeng, ami egy pillanatra egészen levesz a lábamról. Anya felém fordul, hogy megkérdezze mire van szükségem. Elszánt vagyok, ki akarom mondani az igazságot, hogy hetek óta nem az egyetemre járok be, hanem az egyik haverom lakására, aki a cégem társalapítója. Ja, igen és egy cégem is van… - tenném hozzá, ha szóhoz jutnék, de nem jutok. A húgom éppen akkor ront be az ajtón. Ledobja a táskáját szinte a küszöbön, aztán dühös léptekkel vágtázik a konyhába. Szuper. Hosszasan kezd arról panaszkodni, hogy valamelyik tanára, hogy kiszúrt vele, hogy ez az árva hármas fogja tönkre vágni a karrierét. Én lustán megforgatom a szemem, ami fölött képtelen elsiklani. Erőteljesen – már amennyire kitelik tőle – belecsap a kezembe, és megrágalmaz, amiért kiparodizálom, ami az ő lelkét olyan súlyosan nyomja. Magamba folytom a nevetésem, csak egy kósza félmosolyt engedek meg magnak. A húgi lassan beszívja a levegőt, majd egyértelműen közli anyával és velem, hogy mi nem értjük meg, hogy ez neki mennyire fontos, és ezzel véget ér a jelenete, én éppen csak tapsolni felejtek el. Újra kettesben maradok anyával, aki visszatér az én problémámra, ismételten felteszi a „mire lenne szükségem” kérdést. Elveszett a pillanat varázsa, a húgom csúnyán belerondított. Mikor megérkezett, már tudtam, hogy nem ez lesz az a bizonyos nagy pillanat.
- Nem kell semmi, csak szólni akartam, hogy lelépek egy pár órára – beleegyezően bólint, majd az arca felém eső részét odatartja, hogy nyomjak rá egy puszit, mielőtt nyomtalanul eltűnnék. Jó gyerekként én ezt nem tagadom meg tőle, úgyhogy kap tőlem futólag egy csókot orcájára, aztán már ott se vagyok.
Berongyolok a szobámba, hogy magamra kapjak valamit, és ismét lelépjek valami kocsmába talán. Ekkor pillantok meg egy képet, amin kisgyerekként mi négyen testvérek éppen kicsi a rakást játsszuk. Végigfut a szemem az arcokon, és kiszúrom Clyde bátyám. Clyde. Ő jelentheti számomra a megoldást tekintve, hogy elég jól tud érvelni, és nyert ügyem van a családnál, ha a legnagyobb hülyegyereket magam mellé sikerül állítanom. Továbbá az se utolsó tényező, hogy akár tesztalanykánt is hasznát vehetném.
Mielőtt elhagynám a házat, még a nappaliból felkapok gyorsan egy pulcsit, ami magányosan hever a kanapén. Tökéletes indok, hogy csak azért rongyolok át a bátyám lakására kéretlen, mert nálunk hagyott valami pulcsit. Nem mintha indíték nélkül nem rontanék be hozzám, attól nem kell tartanom, hogy valami nővel találnám, nem nagyon van magánélete. Ezt le se tagadhatja, sokáig éltünk egy fedél alatt, ismerem, mint a rosszpénzt.
Egy kis séta után felszállok a legközelebbi metróra, amit elvisz a Washington Square Parkig, ahonnét már gyalog is nagyon gyorsan eljutok Clyde lakásához. A társasház ajtaján pont akkor lép ki egy fiatal lány, akit nehezemre esik nem megbámulni, amikor oda érek. Még mielőtt becsukódik az ajtó, elkapom, és szaporán kezdem szedni a lépcsőfokokat, míg el nem érem a megfelelő szintet. Veszek egy nagy levegőt, és határozottan kopogok az ajtón.
- Csak hogy kinyitod – a köszönés nem az én asztalom, főleg a testvéreimnek, velük felemelő érzés bunkónak lenni. -, gondoltam meglátogatlak. Na meg anya átküldte velem ezt, mert múlt vasárnap otthagytad – nyújtom felé a kezemben lévő pulcsit, aminek sajátosságai csak akkor tűnnek fel. Egy női S-es méretnek megfelelő kék darab, amin nagy rózsaszín betűkkel áll a „GIRLS SQUAD” felirat. – Fura ízlésed van – tettem hozzá.
Egyedül is betalálok anélkül, hogy invitálna. A kis lakásában eltévedni nem lehet, én is egész otthonosan mozgok, annak ellenére, hogy alig párszor jártam nála. Ezért is lehet furcsa neki, hogy most csak úgy betoppanok. Lehuppanok a kanapéra, férfiasan a térdemre pakolom a másik lábam, majd megpihentetem a karfán a kezem.
- Hogy megy a munka? – fogok bele a bájcsevejbe. Nem akarom első pillanatban bevetni a nehéz katonaságot, először oldom a feszültséget.

Bízom Clydeban. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért tölt el vele kapcsolatban ez az érzés, ami egészen a csontvelőmből eredezik. Talán a genetika miatt, hogy ugyanaz a vér folyik az ereinkben, bár ennyi erővel a húgiban is bízhatnék, de ő egy szeszélyes nőszemély, aki csakugyan kiszámíthatatlan, mint gyakran jómagam. Talán a gyerekkori csínyek tartottak össze, bár azokban gyakran egyedül vettem részt, és pont az idősebb testvéreim ellen irányultak. Megmagyarázhatatlan jelenség ez a bizalom, hiszen mind ezek ellenére egy-egy szövetségest látok fivéreimben. Pont ezért szép, ha az embernek vannak testvérei. Clyde a legidősebb, aki a legtöbb időt töltötte el a szüleink hatókörében, így tapasztalatból neki jutott ki a legtöbb. A fogalmazási készsége is a helyén van, tud érvelni, és valamiért idegesítően nyugodt tud maradni látszólag minden kiéleződött helyzetben.  Rá van szükségem, és ezt fáj beismerni, mert már előre látom a tekintetét, mikor ezt meghallja. Tartok tőle, hogy kritikus képességeivel majd ostorként csap le rám, vagy egyáltalán nem fogalmaz meg kritikát, ami talán még rosszabb, mint az első lehetőség.
A szívem hevesen kezd dobogni, mikor kinyitja az ajtót, de nem úgy, mint mikor egy nagy szerelem üti fel fejét, sokkal inkább, mint mikor az ember a végzetével néz szembe.
- Persze, hogy küldtem. Mindig küldök. Milyen idióta állít be szó nélkül? - könnyen átragad rám az ő ironizáló stílusa. Az arcomra egy bájos mosoly kerekedik, ezzel érzékeltetve, hogy ne várjon többet annál, mint amit nyújtani tudok. Egyébként is, milyen világban élünk, ha az ember már a testvérhez se állíthat be szó nélkül? És mi van, ha drámaian azt kell közölnöm, hogy elhunytak a szüleink? Akkor se állíthatnék be egy szó nélkül?
- Ugyan Clyde, ne vessz el a részletekben - vágom szinte azonnal rá arra a költői kérdésre, hogy komolyan gondoltam-e a pulcsis dolgot. Nyilván nem, de kellett valami indok. Én előre láttam -, ahogy az meg is történt -, hogy majd zavarja, ha kéretlen állítok be. Persze engem az egyáltalán nem fusztál, hogy mi böki az ő csőrét, még ha az ő lakásában is vagyunk. Szép dolog a testvér lét, de magánszférára senkinek ne legyen igénye, ha van egy öccse avagy húga - Annyi ruhája van, hogy egész Afrikát fel lehetne belőle öltöztetni, ez az egy csak nem tűnik fel neki - ezzel a lendülettel, ahogy belépek a lakásba a folyosón egy komódra le is dobom a pulcsit, ami ezzel túl is teljesítette feladatát.
Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy valami extra pia rendelést leadok neki. Kíváncsi lennék, hogy milyen fejet vágna, ha egy zombi koktélt kérnék tőle extra rummal. Végül elvetem az ötletet, és csak annyit mondok:
- Kösz nem, most inkább csendben kiszáradni van kedvem - kissé erőteljesebb hangon válaszolok, hogy a konyhában is jól hallja, habár a kettő szomszédos, így valójában indokolatlan a dolog. Ezt hívják megszokásnak, ugyanis otthon üvöltözve szoktam beszélgetni szobákon átívelve a családtagjaimmal.
Csendben végig hallgatom a munkahelyi sztoriját, bár most is pont annyira nem érdekel, mint minden vasárnap délben. Oké, Clyde, mind tudjuk, hogy sikeres vagy. A főszerkesztő szótól egy pillanatra féltékenység önt el. Egy kicsi utálom amiatt, hogy mindezt már elérte az életben, és ezért megkapja a neki járó figyelmet, és elismerést. Én is ugyan erre vágyom a cégemmel kapcsolatban, de jelen pillanatban a dicsőség helyett csak óriás gombócot idéz elő a gyomromban. Míg beszél egy elfojtott sóhaj szökik ki két ajkam közt egész halkan. Nem is reagálom le mondandóját, képtelen vagyok tovább hallgatni az áradozását.
Én jövök, mutat rá a visszadobott kérdéssel. Hát ez nem lesz könnyű szülés - fogalmazódik meg bennem a gondolat. Rá pillantok, ekkor láthatja szememben a kétségbeesést, ami mostanra teljes egészében kiült az arcomra. Elkapom a fejem, és a pontot kezdek el bámulni. Úgy teszek, mintha a  velem szembeni polcon lévő holmik lennének olyan érdekesek, közben idegesen matatok a kanapé karfáján ujjaimmal. kitapintom az összes redőt, és annak vonalában húzom végig ujjaim.
- Ami azt illeti - köszörülöm meg a torkom - van itt valami, ami mostanában történt… egy hónapja - ez pusztán azért lehet extra információ, mert azóta elég sokszor találkoztunk az ünnepek alatt, de akkor még csak érett bennem a nagyszabású előadásom -  éppen bent voltam az egyetemen - nehezebb kimondani, mint terveztem. Úgy jöttem ide, hogy elmondom, és letudom, de nehezen találok szavakat, amik máskor könnyedén folynak belőlem. -, és kidobtam a barátnőm.
Magam is meglepődöm a befejezésen. Nem pont így képzeltem el, de nem akart kijönni a számon az igazság. Bár az is igaz, hogy kidobtam a barátnőmet, mielőtt magam mögött tudtam volna az egyetemet.
- Borzalmas volt a csaj, totál féltékeny volt Lolitára, pedig te is tudod, hogy ő abszolút friend zone kategória - nyilván tudja, hiszen míg otthon lakott is sokat megfordult Lolly nálunk, aki semmi több számomra egy kellemes barátságnál.

Csak tovább nyúzza a pulóver kérdést, amit én már rég lezártnak tekintettem. Miért nem maradhatunk annyiban, hogy rendes akartam lenni vele kivételesen, csak még ez se jött össze normálisan? Jó persze, nekem más szándékaim vannak, de mind ezekről neki nem kell tudnia. Ahogy az előbb is mondtam, fölösleges elveszni a részletekben.
- Nem szerethetem a bátyám annyira, hogy látni akarjam a túlzottan kíváncsi pofáját? – igyekszem ezúttal is kitérni a válaszadás elől. Nem szeretnék elhamarkodottan közölni dolgokat. Visszapillantok rá immáron a lakása folyosójáról, és még egy látványosan erőltetett mosolyt villantok irányába, hogy azzal nyugtázzam szavaim.
- Megtarthatod, neked biztos jobban áll majd – persze abban nem vagyok egészen biztos, hogy a húgunk is így gondolja. Valószínűleg ha erről tudna nem csak engem, hanem Clydeot is számonkérné amiatt, hogy mit művelünk a cuccával. Szerinte nehéz legkisebbnek lenni, szerintem meg a bátyjának nehéz lenni, de talán ebben még Clyde is osztaná a véleményem, annak ellenére, hogy elég sok mindenben két különböző irányt képviselünk.
Akár még érdekelhetett is volna az, amit a munkájával kapcsolatban mondott, mert mégis csak király dolgokat művelt, de ennek a ténynek a beismerését szeretem jó mélyen magama rejteni. Mindig is úgy éreztem, hogy a testvéreim sikerei jó nagy pofont jelentenek számomra. Az egyik írózseni a másik a számítógépekhez ért magas szinten, a harmadik meg… hát ő a húgi, de egyszer ő is biztos valamiben túlszárnyal, mert mióta az eszemet tudom ez a kedvenc hobbijuk. A mai napig emlékszem rá, hogy a szüleink milyen büszkék voltak, mikor Clyde elkezdett újságíróként dolgozni. Anya azon a héten vasárnap kizárólag az ő kedvenceit főzte, és olyan lelkesen kérdezgették az asztal körül a munkájáról, hogy aznap nem csak késtem, de sürgős ügyek miatt hamarabb le is kellett lépnem az ebédről. Senki nem vett róla tudomást, hogy életemben először akkor ajánlották kiállításra a rajzaim. Egy kis galériában állított ki a saját munkáiból az akkori rajztanárom, aki néhány diáknak – köztük nekem - felajánlotta, hogy néhány rajzukat feltűzzék a falra, ezzel akarta bemutatni a tanári oldalát a munkájának. Mind ez teljesen lényegtelen volt, mert bármennyire is közbe akartam szólni a beszélgetésbe, azon a vasárnap határozottan elcsitítottak. Mielőtt leléptem közöltem félvárról, hogy megnézem a kiállításom, és ezzel rövidre zártam a beszélgetést részemről. De ez csak egy példa volt azok közül, mikor túlragyogtak, ugyanis ezt közösen háromszoros erőbedobással csinálták.
Kicsit én is megzavarodom a saját szavaim hallatán, de hamar korrigálom a befejezést. Belül pedig ostorozom magam érte, hogy már megint nem jött össze. Lehet ezúttal is csak magamra kéne kapnom a kabátom, és elszáguldani valahova bűntudattól nehéz szívvel.
- Jaj nem, semmi ilyen. Egyedül arra jöttem rá, hogy latin lányokkal nem érdemes kezdeni. Fogadd meg ezt jó tanácsnak, a forróvér néha már éget – valóban erre azzal a bizonyos lánnyal kapcsolatba jöttem rá, habár én már sok lánnyal kapcsolatban sok mindenre jöttem rá a hetek, hónapok, évek alatt, amit velük töltöttem.
Látok még némi esélyt rá, hogy kilyukadjon valahova a beszélgetésünk, remélhetőleg a lényeghez, így tovább morfondírozok rajta, hogy mondjam el neki. Némi csendet követően felpattanok a helyemről, majd elkezdek fel-alá sétálgatni a szobában, közbe ismét belefogok:
- Te tudod mi az az apszis? – próbálom megközelíteni más irányból a dolgot, építészeti irányból. Kevés órán voltam úgy tényleg jelen, de valami mégis ragadt rám a poron kívül. – Az apszis a bazilikáknak egy része. Ebben tudod mi a durva? – idegesen a hajamba túrok, és feltűnően kerülöm a szemkontaktust vele. – Hogy fogalmam sincs hol helyezkedik el a bazilikán belül, milyen funkciót szolgál, ki találta ki, vagy épp milyen modern épületekben használják ugyan ezt az elemet. Nem tudom. Nem érdekel. Leszarom – rápillantok, tudni akarom, hogy követi-e az eseményeket, amik az agyamban felpörögtek. A légzésem követi az ütemet, felgyorsul, hirtelen olyan száraznak érzem a szám, mintha sivatagi szelek fújnának benne.
- Kérhetnék mégis egy pohár vizet? – szakítom meg egy pillanatra a gondolatmenetem. Életemben nem okozott ekkora problémát beszélni. Mindig olyan egyszerű volt felszólalni bárhol, bármilyen körülmények között tudtam mondani a magamét. Sose okozott lámpalázat, ha fel kellet szólalni, nagyközönség előtt is könnyedén beszéltem. Most viszont egy kínzással felér.
- Szóval az apszisnál tartottam – kezdek újra bele, mikor egy kis vízzel megnedvesítem kiszáradt torkom. – Az apszis az én Stellám – idézem magamban fel a volt barátnője nevét, akiről egyedül az az információ maradt meg bennem, hogy csúnyán kikészítette a bátyám. Pont ezért tökéletes hasonlatnak találtam -, de én még azelőtt menekülni akartam előle, hogy megaláz. Szóval hátat fordítottam az apszisnak, mielőtt kikészített volna.
Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen érthetőre sikerült a magyarázatom. Az idegeim viszont már teljesen kivannak. Csak a kérdés mikor jön rám egy kibaszott szívinfarktus ilyen megpróbáltatás után. Idegesen kapkodok levegő után a válaszára várva. De képtelen vagyok várni.
- Otthagytam az egyetemet – mondom ki végül ki kissé megemelve a hangom. A betűket gyorsan kapkodom egymás után, csak egy elhadart mondat is lehetne, de számomra még is olyan óriási jelentősége van. Azzal, hogy kimondom hatalmas kő zuhan le a szívemről, ezzel együtt egy óriás sóhaj szakad fel a torkomból.

Minden fájdalmas emlék ellenére imádtam a testvéreim, és elképzelni se tudtam volna nélkülük se múltam, se a jelenem. Fogalmam se volt róla, hogy milyen lehet egykeként felnőni, hogy nincs körülötted senki, aki kora reggel egy pohár jég hideg vizet öntsön az arcodba – megtörtént eset, de megbosszultam.  Sose tartottam magam minta testvérnek, aki foglalkozik a többiek lelkével, habár Courteney nyűgjeit meghallgatom néhanapján, mikor már senki sincs, akihez fordulni tudna. Egészen más otthon lakni úgy, hogy már csak ketten vagyunk. A bátyáim régi szobái érintetlenül állnak, bár sokszor rákészültünk a húgival, hogy a saját arculatunkra formáljuk, de apa nem hagyta mondván, ha bármi történne, ők tárt karokkal várják haza Clydeékat is. A szüleinken is meglátszott a két legidősebb hiánya, úgy gondolom, nem véletlen ragaszkodtak annyira a vasárnapi ebédekhez főleg most, hogy egyre jobban kezdtünk szétszéledni. Ha pedig minden hét legvégén találkoztam Clydedal, akkor minek rohangáltam volna át hozzá hét közben minden kínommal? Amúgy is a gondjaim nagy része idegileg totál kikészítenék.
Viszonzom a mosolyát, de ebből már ő is tudhatja, hogy ez úgy se fog változni. Nem fogok hozzá átjárni, hogy lelenc legyek a nyakán, és a semmiről beszélgessünk egymás mellett ülve a kanapén egy közepesen szar hétfő délután. Enyhén szólva más vizeken eveztünk, és nem hiszem, hogy őt túlzottan érdekelte volna bármelyik sztorim, amiben taccsra tettem magam, vagy a monológjaim arról, hogy milyen káprázatos lányokkal sodort össze a sors. Továbbra is tervezek neki meghagyni minden cenzúrázott izgalmat a vasárnap ebéd mellé.
- Hát te akartad – közlöm, még pont azelőtt, mielőtt az előszobabútoron hagynám a pulcsit. Ha valakit, akkor engem bármilyen hülyeségre rá lehetett venni. Nem volt ez másképp a baráti köröm esetén se, akármiben képes voltam fogadni, és a végsőkig elmenni, hogy nyerjek. Fogom az aprócska pulcsit, mert annak ellenére, hogy a húgunk nem anorexiás, azért mégis jóval nagyobb darab vagyok nála, és beledugom a karom az ujjába. Szeretek szabadidőmben falat mászni, de ez ezúttal nem válik kapóra, mert gyakorlatilag rám szorul a ruhadarab – Remélem kiégeti a retinád a látvány – megfordulok, hogy a folyosón lévő apró tükörben megcsodálhassam magam ebben a női göncben. – Minden fotó öt dollárodba kerül – figyelmeztetem, mielőtt még nagyon belelendülne a telefonja nyomkodásába. Ezt követően megpróbálom magamról lefejteni a pulcsit, de csak sikertelen próbálkozásba fullad a művelet, aminek végeredményeként gyakorlatilag leszakad rólam a ruhadarab. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, aztán hangosan kezdek nevetni. Teljes mértékben igazat adok ezúttal Clydenak, hogy Courteney kikaparja a szemünk. Nem, nem csak enyém, innentől kezdve Clyde is bűnrészes, na meg rá nem tud megharagudni a kishúgunk.
- Te már csak tudod, nem, de? – huzigálom fel-le a szemöldököm. Mindketten tudjuk mire gondolok. Persze nekem is vannak rémes exeim, de annyi ideig egyikkel se voltam együtt, hogy legyen idejük nyilvánosan megalázni. A lányok többségével amúgy is én szakítottam, mert valami mindig kiderült róluk, amitől felfordult a gyomrom, vagy egyszerűen szúrta a csőröm. Volt néhány lány, akik nehezen fogadták a szakítás hírét, és a lehető legkreatívabb módokon borultak ki, szerencsére elzárt helyen. Engem rángattak már a hajamnál fogva, ordítozták a nevem bokrétába kötött káromkodásokkal, rúgtak gyomorszájon, pofoztak fel úgy, hogy a vörös folt napokig virított az arcomon. De talán a legdurvábbak mégis azok a hölgyek voltak, akik engem rúgtak ki többnyire valami félreértett féltékenységi ügy miatt. Rajtuk keresztül ismertem meg, hogy a szebbik nem milyen aljas és bosszúálló tud lenni, és a legrosszabb mikor összeállnak többen. Elég nagy paradoxon, hogy miközben ki akarják nyírni az embert olyankor tudnak a legvonzóbbak lenni.
Szépen lassan felvezettem, hogy mégis mi az apszis, és mi köze van hozzám, a problémáimhoz. Képtelen vagyok csak egyszerűen kibökni az igazságot, és két szóval elintézni. A hosszú felvezetés tökéletes idő arra, hogy saját magam felkészítsem az ezt követő tornádóra, ami Clydeból kiszabadulhat, amint meghallja az igazságot. Suttyomban még a menekülési útvonalakat is kinézem magamnak. Azt se tartom kizártnak, hogy megkerget a lakásban, amiért otthagytam a tanulmányaim egy másik jövőkép miatt. Egyedül abban reménykedem, hogy legalább a cégem ötlete tetszeni fog neki, végül is nem tétlenül ücsörgök otthon az egyetemi órák helyett, hanem azzal foglalkozok, amit szeretek csinálni, rajzolok. Szerintem még életemben nem izgultam valami miatt ennyire. Ez ezért lehet, mert tavaly az egész családot zaklattam a felvételire készülés alatt, most meg eldobtam az egészet. Mindenkinek megmutogattam a rajzokat, amiket beadtam az ösztöndíj-pályázatra, és amennyiben csak egy „jót” kaptam, még hetekig dolgoztam rajta. Sose küzdöttem ilyen kitartóan semmiért, és be is jutottam, de végül egy nagy csalódás volt számomra az egyetem. Rossz szájízzel gondolok vissza a professzorok csámcsogó hangjára, és érthetetlen magyarázataikra.
A korty víz után ismét hidratáltan kezdek neki a monológomba. Clyde, az exének megemlítése után, fuldokolni kezd, és valahol aljas módon ilyen hatásra vágytam. Azt akartam, hogy átérezze mennyire gyűlöltem ezt az egészet. Nem zökkent ki a krákogása, végigmondom a mondókám, és utána némiképp megkönnyebbülök. Sajnos, elég hamar kiderül, hogy nem tudja pontosan miről papoltam az elmúlt percekben. Egy pillanatra átjárja minden porcikámat az ideg, és egyszerűen kibukik belőlem a felszabadító igazság.
- Nem viccelek – erősítem meg szavait egy bólintással. – Tulajdonképpen elég frusztráló volt az egész Cornell, a tanárok, a diákok, az órák, miden. Kicsit úgy éreztem magam, mint ahogy egy idegen érezheti magát a Földön – megtaláltam a saját baráti köröm, akikkel együtt szenvedtük végig az órákat, de nagyon hiányzott a gimi nyújtotta szabadság. Nem tudtam koncentrálni, unalmasnak tartottam az egészet. Egyszerűen éreztem, hogy ez nem az én utam, nekem nem egy vacak urbanisztika óra jegye fogja meghatározni a jövőm. A rajzóráink száma is a minimumra volt csökkentve, hogy a mérnöki tárgyak előtérbe kerülhessenek. A sok fizika meg matek egészen kezdte kiölni belőlem a belső Olivérem, félő volt, hogy a végén még megkomolyodnék.
- Ne aggódj, már mindent elterveztem – jelentem be, még mielőtt teljesen kiakadna – Isaacékkel alapítottunk egy grafikus céget. Főként tervezünk mindenféle dolgokat, logókat, plakátokat, könyvborítókat, de foglalkozunk animáció készítéssel. Rövid meséket csinálunk gyerekeknek többnyire, de tervben van valami South Park féle dolog is – darálom el a jól betanult szöveget. ezek nagyrésze főként egyelőre csak elképzelés, de már rajta vagyunk a megvalósításon is. Mikor pedig odáig jutunk, akkor kellő promócióval könnyedén népszerűségre tehetünk szert. Legalábbis így álmodtuk meg, szóval nem lehet másképp.
- És hogy áll a költözés? – váltok hirtelen témát egy összepakolt dobozt kiszúrva, mert kezdem úgy érezni, hogy túl sok szót pazaroltunk rám. Szeretném magam mellé állítani Clydeot, hogy apáéknak ne fájjon majd annyira a hír, de jelenleg a stressz belülről felemészt, úgyhogy kell egy kis szünet a beszélgetésünkbe.

Apró dolgokban különböztünk, avagy hasonlítottunk a testvéreimmel. Courttel járt leginkább egy rugóra az agyunk, bármennyire is fáj ezt beismerni. Sok dologban hasonlított a személyiségünk, kicsit mindketten próbáltunk kitörni a családi közegből, és ezzel mindenki agyára menni. Ha már itt tartunk egymást felhúzni is nagyon jól tudtuk a hétköznapokban egyszerű kis semmiségekkel. Neki voltak leginkább olyan idegesítőek a barátai, mint amilyenek az enyémek tudtak lenni.  Néhány sráctól, akikkel együtt lógott, szívesen megkérdeztem volna, hogy a szülei rakták anno ilyen rosszul össze őket, vagy már miután kijöttek az anyukból ejtették őket fejre, és ezért lettek ilyen sötétek. Külső jegyekben is megvoltak Courteneyvel a kapcsolódási pontok, mintha a szüleink direkt a végére akarták volna a hagyni a lényeget, ezért mi kaptuk a szexi géneket tőlük. Oké, a bátyáimnak meg kijutott a zseni személyiégi jegyekből legalább, ha már a férfiasságukat elhagyták valahol félúton.
Persze számon lehetne engem kérni, hogy miért pont én beszélek férfiasságról, aki egy női pulóverben illegeti magát a bátyja albérlete kellős közepén. Erre egészen egyszerű a válasz. Mert még egy női göncben is jobban hasonlított egy hím egyed testfelépítésére az enyém, mint mondjuk Clyde amúgy. Egészen fergeteges látvány volt, mikor rávette magát valamilyen sportra szökő évente egyszer. Minden ilyen pillanatot serényen dokumentáltam, hogy meglegyen az örökkévalóságnak, és legyen mivel zsarolni.
- Igazad van, emeljük a tarifát. Legyen tíz dollár fotónként – ő se gondolhatja teljesen komolyan, hogy majd ingyen hagyom, hogy lekapja csodálatos testem. Talán ő fotós a családban, de jár a fizetés a modellnek is. – A mellé a kép mellé tegyük, amelyiken súlyzózni próbálsz – lelkesedem egyből az ötletért. Albumra nem is nagyon volt szükségünk, teljesen jól működött az egymásról készült képeink gallériájaként a „tesós” chat csoportunk. Ha lehet ezt mondani, akkor én voltam a legaktívabb és leglelkesebb tagja a beszélgetésnek. Előszeretettel készítettem a testvéreimről kínos képeket, amikbe olykor unalmas óráimba belenyúltam egy kicsit a photoshpban, esetleg feliratoztam. Clyde személyes instagramjáról is szerettem lelopkodni a fényképeket, hogy kedvemre alakítsam, és új értelmet adjak a tájképeinek. Egyszer felajánlottam neki, hogy megmutatom hogyan kell kezelni a PS-t, és mivel varázsolhatja ütősre a képeit, de nem támogatta az ötleteim.
Addig, addig szórakozok a pulcsival, míg két darabban nem végzi a földön. Hirtelen tör elő belőlem a nevetés. Kellemesen szürreális volt eddig is a helyzet, de most egy új szemszögből csodálhattam meg a történéseket. Hirtelen én lettem az az ember, aki kislányok ruháját szaggatja a szét, ez már majdnem olyan rossz, mintha a nyalókájukat venném el. Mondjuk mivel a tulajdon húgomról van szó ezúttal, annyira nem érint mélyen az eset. Ő is tönkretette már jó sok cuccom.
- Most ezt úgy mondod, mintha valaha is beköptelek volna bármelyik testvérünknek – forgatom meg unottan a szemem. Piciként sokat árulkodtam a szüleinknek a tesóimról. „Clyde csúnyát mondott rám…” és a többi. De a testvéreimnek a testvéreimről még nekem se járt el a szám. Szerettem kicsiként a bátyáim cinkostársa lenni mindenféle ügyekben, ettől mindig idősebbnek éreztem magam. Elcsenni a többiek játékait, közösen játszani apa felnőttes holmiaival egy átlagos kedd délután volt. Egy idő után viszont már túl idősnek érezték ehhez magukat, körülbelül ekkor kezdődött a verekedős korszakom. Akkoriban egy ideje már jégkorongoztam, és előszeretettel vertem a bátyáim úgy, mint a jégpályán az ellenfelet. Sajnos nem lettem hirtelen én is idősebb és magasabb, bármennyire is szerettem volna felnőni a két nagyobb testvéremhez, így könnyedén elkaptak, és lefogtak, mikor agressziót alkalmaztam ellenük. Pluszban még a szüleink is megbüntettek érte, ha orrba mostam valamelyiket véletlenül. Apa könnyed természete ilyenkor kicsit mindig sárkányosra váltott, de még így is ő enyhült meg hamarabb. Anya nagyon tudott haragudni a bántalmazás bármilyen formájáért. Ezért ismerem pontosan az összes sarkot a házunkban minden repedéssel és beázással.
Az egyetemmel kapcsolatos terveim vagy inkább az aniterveim tálalása nem sikeredik olyan jóra, mint megálmodtam. Tudtam, hogy Clyde nem fog örülni a hírnek, hogy feladtam az egyetlen értelmes dolgot, amit eddig véghez vittem az életben. De még így is elmondhatom magamról, hogy jártam egyetemre, sőt előbb befejeztem, mint bármelyik bátyám. Kár, hogy arról nem adnak papírt, hogy „a leggyorsabban távozott”.
- Nem egyeztettem, mert közölted volna, hogy ne legyek ennyire szánalmasan idióta, ne tegyem tönkre a jövőm, és talán még az is hozzátennéd, hogy hozzád ne forduljak, ha pénz kell – az utolsó mondatot idétlenül az ő hangját utánozva mondom ki. Nyilván, ha most utálja az ötletem, hogy megvalósítottam, akkor előtte is egészen biztos mélyenszántó gondolatai lettek volna vele kapcsolatban. Felhozott volna ész érveket, helytálló indokokat és mind ezt valami prezentációval alátámasztotta volna, amivel anyáékat levette volna a lábukról, és végül én még mindig a Cornell hallgatója lennék. – Ne aggódj a pénz miatt Zayden állja a kezdő tőkét. Legalább rá büszke az apja, hogy belekezdett egy vállalkozásba… Céghelyiség nem kell, max a tervezésre, nem kenyeret árulok, hogy közvetlen kontaktra legyen szükség. Az internet a valaha volt legpraktikusabb platform grafikusok számára. Egy Facebook vagy Instagra hirdetés pedig meglepően olcsó tekintve, hogy mennyien veszik. Ráadásul van egy nagyon király honlapunk – az elmúlt egy hónapot azzal töltöttem, hogy az Isaac által lekódolt sablont megtöltsem élettel. Feldobtam néhány minta plakátot és logót. Amikor pedig belépnek az emberek a platformunkra, automatikusan elindul egy rövid animáció a csapatunkról, és a start up kínálatairól. Tiszta és átlátható honlap, amiben Isaac barátom kimaxolta a felhasználóbarát kifejezést. A telefonomon bekeresem a címet, és odanyújtom Clydenak. – Ez azért elég biztató, nem? – ha ez nem győzi meg akkor ma már semmi sem fogja. Talán, ha nem próbálkoznék, és hagynám lenyugodni azzal tenném a legtöbbet.
- Mert nem csak a kibaszott apszisokat utáltam, hanem az egész egyetemet. Nem értem, hogy ti hogy bírjátok – miután kimondom, realizálom, hogy elhamarkodott kijelentés volt. Sejtem, hogy most jön az oktatás arról, hogy ő milyen kitartó, és példát vehetnék a kitartásáról. Ha nem ő, akkor majd a szüleink elmondják, mikor közlöm, hogy végeztem a tanulmányaimmal, és a munkaerő piacra lépek.
Következő szavaival sikerül eltalálni a legérzékenyebb pontom. Hirtelen nem is tudom mit reagáljak, hogy üvöltsek, vagy csak gyilkos tekintettel bámuljak rá. Végül a C verzió mellett teszem le a voksom.
- Te most szivatsz? – röhögőm kényszeredetten el magam. – Nőj fel a saját árnyékodba, és akkor majd megtudod milyen láthatlannak lenni, és egész életedben azt hallgatni, hogy bezzeg a bátyáid… Kösz a nagy semmit, Clyde – magamra kapom a kabátom, és felráncigálom a cipzárját. Véletlen se mondom ki, hogy bíztam benne, azért fordultam épp hozzá. Erre mivel jön itt nekem? Hát azzal, hogy néhanapján szeretem, ha nekem is kijut a figyelemből. A kijárati ajtó fele veszem az irányt, és tervezem egy felnőttesen köszönés nélkül magára hagyni.