Általában mindannyiunknak mozgalmas napjai vannak, nagyon ritka az, amikor mind a négyen itthon tartózkodunk és el tudunk tölteni egymás társaságában több órát is. Persze, attól még, hogy mind itthon vagyunk még nem jelenti azt, hogy egymást nézzük, úgyis mindenkinek megvan a maga hobbija és szokása. Meglepő módon a közös programok legnagyobb támogatója pont az én imádott édesapám, a család egyetlen férfi tagja, aki egészen jól viseli ezt az ádáz szerepet, amit szánt neki a sors. Régebben még megmondta anyának, hogy addig kell szülnie, amíg egy fiú nem lesz, de ezt pont annyira mondta csak poénból, mint amennyire komolyan vette anyám, s mint ahogy látszik is, nem is lett harmadik gyerek, egyszerűen azért, mert utánam anyám kerekperec kinyilvánította, hogy ő ugyan nem szül még egyszer. Fájdalmas élménye volt velem és bármilyen kényes helyzet áll elő velem kapcsolatban, rendszerint megkapom, hogy hát igen, már születésemkor is érződött, hogy bizony nem leszek könnyű eset, amire csak kacagni szoktam. Ők akartak, ők vállaltak be, szóval ne panaszkodjanak. Oh... és persze ezen beszélgetések végén rendszerint megkapom apától a csókot fejem búbjára azzal a lezáró szöveggel, hogy: "Ugye tudod, hogy szeretünk?".
Ez is csak egy olyan nap, mint a többi, vagyis ahogy már megtanultuk: nincs itthon senki. Nővérem kereken tíz perce ment el találkozni az egyik barátnőjével, hogy aztán elmenjenek vásárolni. Hívtak engem is - imádok a nővéremmel vásárolgatni, bár anyámmal sem rossz, csak az mindig kényesebb helyzeteket szül -, viszont én ezúttal nemet mondtam. Az az igazság, hogy annyi ruhám és kiegészítőm van, hogy még egyet venni csakis pénzköltség lenne, noha ez nálam sosem egy mértékadó kifogás, nem sokszor tart vissza ezt az apróság, ellenben már lassan csúszásban leszek az egyetemi féléves adminisztrációimmal és ha most, míg eszemben van nem ülök le és csinálom meg, akkor félő, hogy teljesen kimarad, aztán csúszhatok megint fél évet és lehet passzív hallgató egy újabb időszakon keresztül.
Így hát, miután nővérem kezébe nyomtam egy listát, hogy mit szeretném, ha vennem nekem - persze, hogy nem tudtam megállni -, és segítettem neki kiállni az autóval a garázsból, fogom a kis laptopomat és a konyhaasztalhoz telepedek le. Míg bekapcsolom a gép, főzök magamnak egy kávét. Megtöltöm szemeskávéval a kávégépet és hagyom, hogy az dolgozzon, amíg én a telefonomra érkezett üzeneteimre pötyögöm a válaszokat.
A kedvenc lajháros bögrémmel ülök le végül a laptophoz és indítom el a böngészőt. Imádom, ahogy a kávé aromája betelíti a konyhát, ha itthon lenne anyám, erre biztosan lejönne ide és velem együtt inna egy pohárral. Beírom a weboldal címét, ám ebben a pillanatban szólal meg a csengő is.
- Kinyitom! - kiáltok fel reflexből és csak ezután jövök rá, hogy jah, nincs is itthon senki más, úgyhogy még jó, hogy én nyitok ajtót. Ez sokszor így szokott lenni, mivel általában én vagyok a legfürgébb a házban, már amikor persze itthon vagyok.
Nyitom az főbejárati ajtót és kilesek, hogy ki van a kapunál. Kissé meglepődöm, hogy nem ismerős, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy a nyárra való tekintettel mezítláb, papucs nélkül induljak meg kulccsal a kezemben.
- Sindy! Eléééég már, nem kell megőrülni! - kiáltok a lassan kétéves nőstény huskyra, aki rendszerint ügyesen őrzi a házat, noha most a kelleténél még inkább a kapura ugrál. - Jójójó, elég, itt vagyok már! - fogom meg a lassan már elcsendesedő, még közel sem eléggé jól nevelt kutya nyakörvét ahogy odaérek a kapuhoz. Hm, innen közelről nézve lehet már nem is olyan ismeretlen srác.
- Szia! Segíthetek? Várj, te Fleur ismerőse vagy, igaz? - kezd már merengeni valami. - Bejössz? Fleur épp egy tizenöt perce ment el vásárolni, de szerintem egy óra múlva itthon lesz már. Addig is egy kávét? - Mondjuk ebben speciel én sem hittem, minimum két, ha nem három óráig ő nem fog hazajönni, de ettől függetlenül azért már kezdek ráérezni a jó vendéglátó szerepére, arról nem is beszélve, hogy mihelyst megpillantom a fiúnál lévő édes kutyát, kifejezetten szeretném, ha bejönne.
- Uhhh ő egy corgi?? Imádom a corgikat! Mi a neve? - Ki ne szeretné őket, hát mennyire édesek már! Szinte biztos, hogy Sindy féltékenységi rohamot fog kapni, ha meglátja, hogy a corgi bejöhet a házba, ő pedig - már csak méreténél adódóan is - kint kell, hogy maradjon.
- Gyertek csak, nem bánt Sindy egyébként, de biztonság kedvéért azért fogom amíg beértek a házba - mutatok a bejárat felé és guggolva fogom a husky nyakörvét amíg Noelék be nem érnek a biztonságot nyújtó nem kisméretű házba. Szinte biztos, hogy semmit sem csinálna Sindy velük, de ha másért nem is, azért jobb fognom, hogy ne kezdjen el ugrálni rájuk. Bezárom a kaput kulccsal, mivel már megpróbáltak betörni régebben, úgyhogy mindig biztosra megyek, ha a kutya nem lenne elég, aztán tipegek is utánuk már egyre nehezebben tűrve a macskaköves járda forró telületét talpam alatt. Lehetett volna annyi eszem, hogy gondoljak erre.

Manhattan Beach, Brooklyn | 794 szó / thx.

Túl sok minden történt az elmúlt időszakban, amit bármennyire szerettem volna rendesen menedzselni, egyszerűen nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan azt gondoltam. Először is, ott volt a helyzet a saját családommal, ami jóval bonyolultabb lett, mióta visszajöttem Kínából. Apa annak ellenére, hogy már leszerelték, ragaszkodik az irodai munkájához, emiatt pedig nem látogat meg minket. Anya mindezt még mindig szótlanul tűri, én pedig némán ordítok, amiért mind a ketten ennyire reménytelenül romantikusak és ezt képesek voltak tovább örökíteni belém. Emiatt én magam hiába szerettem volna távol maradni Helltől, hiába súgta minden porcikám azt, hogy ne foglalkozzak vele, mert ha sokat játszok a tűzzel, akkor meg fogom égetni magam… Hiába gondoltam azt, hogy ha már egyszer valamit lezártam, annak pedig egy tragédia lett a vége, azt nem kellene ismét megbolygatni. A józan eszem ezeket a dolgokat súgta, de én mégis újra és újra találkoztam vele. Ami pedig Noah-t illette… Az elmúlt évem arról szólt, hogy miután részegen összekapart – egyáltalán nem volt rám jellemző az, hogy így parádézzak, de tényleg – meglehetősen hülye indokokkal próbáljam meg őt elkerülni, amikor pedig megkérdezte, hogy tényleg ezt csinálom-e, akkor ismét ugyanezekre hivatkozva mondjam azt, hogy szimplán elfoglalt vagyok. Ismertem Noah-t, tudtam, hogy nem szellemi fogyatékos, emiatt pedig minden bizonnyal tisztában volt azzal, valószínűleg azért csinál úgy, mint aki hisz nekem, mert beletörődött a döntésembe. Hiába tett ez szomorúvá, folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy Noah-val már nem olyan a kapcsolatom, mint régen.
Ezeknek a dolgok pedig épp elég nyomást helyeztek rám ahhoz, hogy valamelyik nap, amikor a boltban jártam és karamellás tejet kerestem a reggelim mellé, megakadjon a pillantásom a lányok kedvenc joghurtmárkáján. Azon a joghurton, amit annak idején a lépcsőn ülve fogyasztottunk. Soha életemben nem zavart a tény, hogy néhányan melegnek néztek, amiért élveztem a lányok barátságát, amiért természetes volt nekem az, hogy helyet foglaltam velük a lépcsőn és együtt ettük a joghurtokat a müzlivel, miközben kibeszéltük a suliban keringő pletykákat. Ezek általában ugyanarról szóltak… Ki ribanc és ki nem, ki kivel kamatyolt valamelyik bulin, meg persze ők próbáltak tanácsot azzal kapcsolatban, hogy mit kezdhetnék Maiával. Talán pont a lány volt az oka annak, hogy ennyire jól ki tudtam jönni a többiekkel. Onnantól kezdve, hogy beleszerettem, senki más nem érdekelt.
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy ismét egy olyan barátomat keresem fel beszélgetni, aki ismerhette az életemet, amit magam mögött hagytam. Nem lepődtem volna meg azon, ha Fleur egyáltalán nem tudja, hogy visszajöttem, mivel szerettem meglepni az embereket. Pont ezért is szedtem össze egy csomó kaját meg üdítőt, és azzal – illetve a kutyámmal – együtt indultam el hozzájuk. Mivel már elég jól ismertem a családját, szinte biztos voltam abban, hogy nem fognak kihajítani, így csak abban reménykedtem, hogy a lányt annak ellenére otthon találom majd, hogy nem jelentkezek be. Mondjuk, ha alapvetően valaki a házukban tartózkodik, akkor is rendben leszek, mert szívesen megvárom őt, maximum nem hagyunk neki a joghurtból… Jött volna előbb alapon.
Pontosan ezért is szedtem össze Vétót, aztán indultam el, kivételesen autóval arra a címre, ahol korábban élt a Harvey család. Annak ellenére, hogy sokkal jobban szerettem a motorral közlekedni, most a kutya miatt nyilván lehetetlen volt. Csak reménykedtem benne, hogy ha van is háziállatuk jelenleg, akkor barátságos lesz az enyémmel.
Fleur azon kevés emberek körébe tartozott, akivel az elmúlt időszakban nagyrészt tartottam a kapcsolatot. Emiatt tisztában voltam vele, hogy nem költöztek el, legalábbis hasonló változást nem említett… Jobban belegondolva, én sem mondtam neki, hogy visszajöttem, de nyilvánvalóan a karantén és egyéb dolgok miatt ez lehetetlen is. volt. Egyelőre ki kellett várni azt, hogy vajon az asztmám fog-e szarakodni a coviddal, vagy sem.
- Szia Stacie – rögtön elmosolyodtam, amikor felismertem a vonásait. Mikor utoljára találkoztunk, nyilvánvalóan kislányosabb volt, emiatt kicsit meg is voltam illetődve – Igen, én vagyok a srác, akivel mindig szenvedett a francia házival, de végül egyikünk sem kapott jobb jegyet a kettesnél. Máig nem tanultam meg franciául.
Mivel már jó párszor találkoztunk, és egy barátom testvéréről volt szó, nem volt kérdés az, hogy amint beljebb kerültem, felkaptam a kutyámat és fél kézzel megöleltem őt.
- Elfogadom a kávét, köszönöm – az arcomon ezen a ponton még szélesebb lett a mosoly – Én is hoztam pár dolgot, szóval jobb, ha iparkodik, különben megeszem veled, és neki csak egy pizzát leszek hajlandó rendelni.
Egyáltalán nem panaszkodtam a fizetésem miatt, hiszen bőven elég volt arra, hogy fedezzem belőle az albérletem és kényelmesen meg tudjak élni. Mivel olyan intézményben tanultam, ahol kifejezetten magas szinten képezték a sinológusokat. Emiatt sajnáltam kicsit azokat, akik miattam nem kapták meg az állást, de ugyanakkor örültem is neki, hogy ilyen hamar el tudtam helyezkedni tanárként.
- De igen, egy corgi – egészen széles volt az arcomon a mosoly, ahogy kimondtam – Vétó a neve. Anyukámtól kaptam, hogy ne legyek egyedül a karantén alatt.
Feltételeztem azt, hogy esetleg Stacie tudhatta, hogy nem Amerikában tanultam tovább, emiatt pedig voltak bizonyos kötelezettségeim. Főleg úgy, hogy Kínából érkeztem vissza. Alapvetően attól is tartottam, hogy egyáltalán nem fognak hazaengedni, de a munkavállalói vízum szerencsére felül tudta írni a dolgot.
- Nem lenne jobb, ha én fognám meg a kutyát? – halkan nevettem fel – Bízom benned, de nem akarom, hogy elszabaduljon nálad. Vagy tudod mit? akkor csak nagyon sietek a sajátommal befelé, jó?
Nem igazán vártam tőle választ, inkább határozottan elindultam az ajtó felé a kutyámmal együtt. Mivel elég magas vagyok, viszonylag hamar meg tudtam tenni a távolságot. Nem először jártam náluk, ezért természetes volt, hogy elindulok a konyha felé. A kutyámat csak ott tettem le, és elkezdtem kipakolni a dolgokat, amiket hoztam.
- Van még rajtad kívül itthon valaki? – finoman elmosolyodtam, amikor ismét meghallottam a lány lépteit – Csak mert gondoltam mindenkire. Maximum majd betesszük a dolgok nagy részét a hűtőbe a szüleidnek is.

Azt hiszem, tudom ki csengetett, de ehhez közelebb kell mennem mezítláb a kapunkhoz, ahol Sindy már a térkövet is felszakítaná legszívesebben. Ilyenkor mindig tudatosítom magamban, hogy márpedig amíg Sindynek nem esik baja, addig ebbe a házban nem törnek be olyan könnyen. Volt már rá példa, úgyhogy ez számunk sajnos nagyon fontos kérdés. Míg megfogom a kislány nyakörvét (Sindy se nem kicsi, se nem lány, helyesebben szólva nőstény), próbálok rájönni, hogy ugyan mi is lehet a srác neve, biztosan említette Fleur, de az istenért sem akar most eszembe jutni. Bár most hogy itt tartunk, egyáltalán van bármi esélyem feleleveníteni azt a nevet? Ahh, nagyon rossz a névmemóriám, sokszor még a közvetlen staff tagjaim nevét is elfelejtem, am i borzasztóan gáz és úgy hat, mintha magasról tennék rájuk, pedig ez nem így van.
- Ohh tényleg! Örülök, hogy újra itt vagy! – Ezek tudatában még személyesebben ölelem magamhoz. Csak napi szinten csesztettem a nővéremet azzal, hogy biztosan járnak és az a franciázás az nagyon nem a francia nyelvről szól, de sosem vallotta be. Máig hiszem, hogy igazam volt akkor, úgyhogy még most befogom a számat, mielőtt rögtön valami kínosat válaszolnék vissza.
Örülök, hogy benne van a közös kávézásban, mert a másik, amit fel tudnék neki ajánlani az az alkohol, de attól az utóbbi napok miatt elzártam magam büntetésből és nem tudom, mit szólna Fleur, ha arra lépne be a házba, hogy vígan iszogatok alkoholt a régi „f r a n c i á z ó s” barátjával.
- Nekem ez a forgatókönyv is tetszik - egyenesedik ki derekam, mi tagadás, szívesen elfogadom a nővéremnek hozott finomságokat bűntudat nélkül, de csak mert ő sem különb. A pillanatnyi gonosz tekintetem viszont nagyon gyorsan eltűnik, ahogy beazonosítom, hogy egy corgival jött hozzánk.
- Vétó - mondom ki én is a nevet, miközben a kutyusra pillantok. A két kutya nagyon érdeklődik egymás iránt, de mindkettejükön látszik, hogy csak meg akarják ismerni egymást. - Mennyi idős? - kérdezem, miközben megsimogatom a corgi buksiját. Gondolom, mivel elhozta hozzánk, ezért alapvetően egészen kezes kutya lehet még az idegenekkel is, ellentétben az én szeleburdi Sindymmel, aki erre a mozdulatomra egyből féltékennyé válik. Megértem a fiú aggodalmait, de tényleg nincs mitől tartania, ha elengedném itt és most Sindyt, akkor sem fog semmi baj történni, maximum Véti ijedne meg a méretbeli különbségektől.
- Én ezt belátásodra bízom, de nem fog bántani Sindy most hogy már bent vagytok. - Ha a gazdi beengedte őket, akkor ők barátok, ez ilyen egyszerű. Persze attól még jól meg kell őket szagolgatni - gondolja biztosan a husky, de ettől még inkább fogom, amíg be nem érnek. Még egyszer leellenőrzöm, hogy bezártam-e a kaput, aztán még pár Sindy-dögönyözés után én is beszaladok a bejáraton.  
- Most éppen nincs. Apa dolgozik, anya pedig elvileg egy megbeszélésen van a menedzserével. - Elvileg, de szerintem tényleg így van. Közben leteszem a kulcsot a konyhaasztalra, a lajháros bögrém mellé. – Oh, miket hoztál? Nagyon aranyos vagy, de tényleg nem kellett volna. - Nem szoktuk meg ezt a figyelmességet, aztán oda megyek hozzá közelebb, hogy elvegyem tőle, amik hűtőbe valók.
- Mindjárt főzöm is a kávét. Vétónak adhatok valamit? Vizet, vagy mondjuk kutyakekszet? – Gyakran sürgök-forgok a konyhában, gyakran főzök magamra még akkor is, amikor egyedül vagyok itthon, mert amúgy is túl sok rendelt kaját eszek és legalább itthon kihasználom azt, hogy pontosan azt készíthetek, amire vágyom.
- Rövid vagy hosszú? Tejjel, tej nélkül? Cukorral, cukor nélkül? - vázolom a lehetőségeket, bár ennél sokkal több lehetőséget tud ez a kávégép. Ha jól emlékszem, már csak egy icipici kávé van benne, úgyhogy akkor itt a lehetőség, hogy olyan szemekkel töltsem meg, amilyet ő is szeretne. Ő, akinek nevét nem merem megkérdezni, mert annyira égő, hogy nem tudom. Bizonyára tudnom kellene, ha ő sem mutatkozott be.
- Milyen kávét kérsz? Van nicaraguai kókuszos, brazil és egy kicsi japán málnás is. Nálunk nagy kultúrája van a kávézásnak, úgyhogy van itthon jó pár fajta – mondom, miközben azon gondolkodom, hogy ha majd megjön Fleur, odaállok mögé és hollandul megkérdezem tőle suttogva, hogy mi a srác neve. Igen, szerintem ez lesz a megoldás, ami megmenthet a kínos pillanatoktól.
- Na és akkor újrakezditek a franciázást? - pördülök meg felé, ahogy nekiáll a gép darálni a kávét. Ránehezedek a konyhaasztalra, hogy hallgassam őt és végre nem csak ide-oda szökkenjek, de fejemhez kapok. Ah, Vétónak még nem adtam semmit. Ennek az édes kis corginak!

Manhattan Beach, Brooklyn | 718 szó / thx.