Végül azért csak sikerül rávennem Dave-et egy fogadásra... nem is akármilyen tétekkel. Mondjuk az övében nehezményezem, hogy nem többesszámban beszél, és nem is kell neki szavakkal magyaráznom, mire gondolok. A tarkómhoz szoruló ujjak érzése csábító mosolyt csal az arcomra, a visszakérdezése hallatán viszont felvonom a szemöldököm. Csak azért nem válaszolok rögtön, mert az ajkaimra hajol, és nincs az az isten, amiért feláldoznám az ő csókját; nem leplezett szenvedéllyel viszonzom azt, amikor pedig elenged, a szemeibe pillantok.
– Jobb lesz feleleveníteni az emlékeidet, ha már te nem akarsz küzdeni érte– mondom egyfajta ígéretként, hiszen ezek szerint túl gyorsan megfeledkezett bizonyos képességeimről. Azért közlöm vele azt is, hogy én tulajdonképpen csak nyerhetek, bárhogyan is alakul mindez, de ő csak vigyorogva azt válaszolja, hogy pedig meg fogom bánni.
– Ó, szóval ajtóstul rohannál a házba? – vonom fel a szemöldököm. – Kár, mert úgy nem kaphatsz majd repetát – biggyesztem le az alsóajkam egy kissé. Ijesztgethet, tudom, mire kell számítanom, ha elveszíti a fejét – been there, done that –, de azért... reménykedem a finomabb bánásmódban, különben a következő hétben nem mozdulunk ki a házból sem, ő pedig a továbbiakban legfeljebb álmodhat a hátsó felemről.
A gépekhez érve kapok tőle némi segítséget, de persze nem is én lennék, ha nem szívnám egy kicsit a vérét. A beszólásomra persze kihívóan válaszol, a simításán és a mosolyán kívül a kérdésével is.
– Mennyi is az a büntetés? – kérdezem úgy, mint aki fontolgatja a lehetőséget. Utána sikerül megnevettetnem a váltó áthelyezésének ötletével, de aztán hagyom őt is a helyére ülni, és amíg ő is beállítja az eszközöket, én a szoftverrel ismerkedek. Megegyezünk a pályában, aztán felvetem a lehetőségét egy három körös versenynek, a válaszon pedig elnevetem magam.
– Még szerencse, hogy te egy földre szállt angyal vagy – vigyorgok magam elé. Azért emlékszem ám, mit csinált a legutóbbi fogadásunk alkalmával bowlingozás közben...
Az első játékban persze szerencséje van, mert az elején fel kell vennem a fordulatot, utána meg hiába tapadok rá, az utolsó előtti körön ügyesen megoldja, hogy behozhatatlan hátrányba kerüljek. A kommentjén elnevetem magam.
– Gyakorlok a győzelmi menetre – vágok vissza, de aztán megdicsérem, mert tényleg szép húzás volt.
– Tudom – biztosítom vigyorogva. A felszólítására megint elnevetem magam.
– Készüljön a vereségre, hadnagy! – felelem, és már indítom is a második menetet. Ezt már sokkal magabiztosabban tudom kezdeni is, hiszen az ismerkedési fázison túl vagyok. Nem maradok le és őt sem hagyom előnyhöz jutni, igyekszem akár ki is sodorni a pályáról. Egy ponton aztán ő maga kezd el indokolatlanul lassulni, ami meglep, de nem eléggé ahhoz, hogy ne használjam ki és törjek előre. Hallom a hangját, meg hogy rászól a kutyára, és csak sejtem mi történhetett, de addigra nyert ügyem van; már a másik ívről nézem, ahogy próbál újra felgyorsulni, akkor viszont már késő.
– Nem kell mindjárt csalást kiáltani, veszíteni is tudni kell – vigyorgok rá, aztán a nyakam nyújtogatva keresem a szemeimmel a megnevezett bűnöst.
– Azt mondod, Lucifer nekem szurkol? – kérdezem nevetve, de egyébként nem fogadok el kifogásokat. Engem az előbb az újdonság hátráltatott, őt most a kutya... fifty-fifty.
– Na jól van... akkor egy mindent eldöntő meccs? – mosolygok át Dave-re kihívóan. Ha nincs ellenvetése, indítom is a harmadik menetet. A versenyszellem nem apadt, sőt, mivel lényegében tényleg ez dönti el az eredményt, mindketten beleadunk mindent. Az autóink is többet ütköznek, ahogy próbáljuk egymást kisodorni és/vagy hátráltatni, csak épp ezzel a többi autót irányító AI-t is arra buzdítjuk, hogy az NPC-k se bánjanak kesztyűs kézzel se velünk, se egymással. Az utolsó körre már félig le van bontva mindkét kocsi oldala, de így is megszerzem az előnyt, padlóig nyomom a gázt, kikerülve két autót, készen arra, hogy megelőzzem az utolsó kettőt, akik még előttem  vannak... aztán éppen ahogy elhúznék köztük, a bal oldali rárántja a kormányt a másikra, ezzel elsodorva az enyém orrát is.
– Nemár! – háborodok fel, próbálok ellenkormányozni, hogy visszatérjek a pálya ívére... és tökéletes rálátásom nyílik a pillanatra, ahogy Dave autója elhúz mellettünk, egyenesen be a célba.
– Nemár! – ismétlem meg nevetve, de már ott is van a képernyőn a tény, hogy ő nyert.

Annyira mondogatja, hogy nincs oka ezt tétté tenni, hogy igazából tényleg megfogadom, hogy amint alkalmam nyílik rá, nagyon alapos emlékeztetőt fog kapni ebből a tehetségemből is. Úgy tűnik, eltompultak az emlékei, régen még a szám nyalogatásától is ki tudott készülni, most meg meg sem mozgatja az ötlet, hogy elé térdeljek... szóval igen, jobb lesz, ha emlékeztetem bizonyos dolgokra.
– Hát, az a te bajod lesz – mosolygok rá ártatlanul, mintha nem én vettem volna fel alapból a szettet. Mondjuk azt már tényleg ő akarta, hogy maradjon is rajtam... Az is igaz, hogy ha elveszti a fejét, nekem is lesz bajom, de az főként holnap élesedne ki. Szó szerint.
Miután beültünk az ülésekbe és be is állítottunk mindent, elindítom az első menetet. Dave-nek szerencséje van, mert kezdetben hátrányba is kerülök, utána pedig nem hagyja, hogy megelőzzem, hogy aztán a végén egy szép manőverrel újra előnyt szerezzen magának. Nem csüggedek, a második menet pedig az enyém is lesz; oké, Lucifer elvileg segített hátráltatni Dave-et, de attól még nyertem. Azon nevetek egy kicsit, hogy Dave szerint a kutya igazából nem szurkol senkinek, csak a miharabbi távozásnak, de rá tekintettel el is indítom a harmadik, mindent eldöntő kört... amit kis híján megnyerek, de az utolsó pillanatban egy NPC inkább a férjemnek segít megnyerni azt. Persze nem szomorkodok, vidáman fejezem ki a nemtetszésemet, míg Dave örömködik. A tartozásom hallatán aztán megforgatom a szemeimet.
– Legalább így legközelebb nem leszel gyáva fogadni – vágok vissza vigyorogva, hiszen kezdetben élből elutasította az ötletet, most mégis jól járt vele.
– Alig várom – nézek rá a szemem sarkából somolyogva, amikor megkapok egy várakozásteljes ígéretet. Kikászálódok az ülésből, és amikor odalépve hozzám megdicsér és átölel, mosolyogva szorítom magamhoz és fogadom a puszit a fejemre.
– A valóságban nem ütköztem volna veled ennyiszer – nézek fel rá kuncogva. A játék egy dolog, de soha nem játszanék a testi épségével, és tudom, hogy ő sem az enyémmel. Hozzám hajol, én pedig lábujjhegyre állva nyújtom a nyakam, hogy félúton találkozzak vele azért a finom csókért.
– Persze, ő is megérdemli – bólintok mosolyogva, majd Luciferre pillantok, aki elég laposan néz már ránk, amiért ő eddig kimaradt a buliból. Elnevetem magam az arckifejezésén, de egyben motivációnak is tekintem az indulásra. Dave rám segíti a kabátomat, amit mosolyogva megköszönök neki, aztán amint az övé is megvan, már indulunk is. Odakint megint fél kézzel átölelve sétálok mellette, mert így érzem magam a legjobban, és közben mosolyogva figyelem Lucifer vidám ugrándozását. Nem csak a szájkosár hiánya miatt boldog, hanem mert már pontosan tudja, hová megyünk; néha kicsit előre is szalad, hogy aztán szinte ülve is pattogjon az izgalomtól, míg várja, hogy beérjük.
– Hé, nézd csak! Ez legutóbb is itt volt? – mutatok egy kis bolt felé, ami a feliratok és a kirakat alapján is egy állat-kellékes lehet. Nincs is messze parktól, csak az út másik felén van; tökéletes elhelyezkedés. Aztán elnevetem magam, mert rájövök, hogy pont jó embert kérdezek, mert ő nem járt már itt két hónapja, mi pedig pár napja voltunk a parkban.
– Jó, ezt most lehet, hogy Lucifertől kellett volna megkérdeznem, de én biztosan nem emlékszem rá. Ne vegyünk neki valami játékot, vagy csak egy jó kis labdát, amivel most tudna játszani? – vetem fel mosolyogva. Lucifer viszont szinte már nyüszög a lábunknál, mert nagyon menne a parkba, ami már csak alig száz méterre van tőlünk.
– Vagy ti bementek a parkba, és ameddig Lucifer fut pár kört, én szerzek neki valamit – nevetem el magam. Talán addig nem próbálják meg lecsapni a férjem a kezemről. Megint.

Miután jól megjegyeztem magamnak az érdektelenségét, őt pedig emlékeztettem arra, hogy ha nem bánik velem kesztyűs kézzel, azzal a saját későbbi örömének lehetőségeit rontja el, nekikezdünk a játéknak is, hogy meglássuk, kell-e egyáltalán aggódni emiatt. Aztán kiderül, hogy kell, ugyanis háromból két meccset megnyer, így a mai napon az övé a győzelem. A kijelentésére viszont gyanakodva kezdem méregetni.
– Most már tényleg kezdek aggódni a memóriád miatt. A te módszereidben nem emlékszel semmi kivetnivalóra? – vonom fel a szemöldököm sokatmondóan. Úgy tűnik, Weaver főhadnagy nem tölthet túl sok időt távol tőlem, mert túl hamar feledkezik meg a fontos dolgokról.
Miután kiszálltunk a gépek elől, azért kapok fájdalomdíjként dicséretet, ölelést és finom csókokat. A roncsderbi ötletén elnevetem magam és megrázom a fejem.
– Dave, ha rajtad múlna, egy leveses fazekat sem emelhetnék meg otthon – emlékeztetem, már megint. Majd pont roncsderbire mennénk randizni legközelebb! A kutyapark már élhetőbb opciónak hangzik, és már csak Lucifer miatt sem ellenkezem, meg hát... most nem nekem kellene sietni haza, ugye. Felvesszük a kabátokat, aztán el is indulunk, szokás szerint egymást ölelve, amit a szám sarkába ragadó kis mosollyal élvezek. A parkhoz érve aztán kiszúrok egy szemközti boltot és elkövetem azt a hibát, hogy reflexből Dave-et kérdezem, pedig ő még csak nem is járt erre mostanában. Mindenesetre felvetem a lehetőséget, hogy Luci is kaphatna valamit, de Dave úgy mérlegeli a lehetőséget, mintha a bolt nem az út túloldalán lenne. Elmosolyodom és bár nem vitatkozom, egy kicsit megingatom a fejem.
– Eddig is túléltem, tudod – emlékeztetem, de közben szerelmesen mosolygok rá. Nem arról van szó, hogy ne esne jól a féltése és a törődése, csak... jó lenne, ha tudna hinni abban, hogy egyedül is megállom a helyem és képes vagyok önállóan boldogulni akkor is, ha ő épp távol van.
– Ne maradj el sokáig – mondom aztán és lábujjhegyre állva követelek magamnak egy csókot is.
– Na gyere, nagyfiú – intek aztán Lucifernek mosolyogva. Elindulok a park felé, aztán a kapuhoz érve kinyitom azt, Luci pedig minden izgalma ellenére uralkodni tud magán és leül. Csóválja a farkát és alig várja, hogy bemenjen, de így is figyel rám, amikor pedig behívom magam után a köztes részből is leül elém, nem rohan el rögtön. Mosolyogva megdicsérem, aztán paranccsal is elengedem, hadd vesse be magát a többi kutya közé. Üdvözlöm a többi embert is, és bár látom, hogy az egyikük – akit még nem láttam itt – némi bizonytalansággal méregeti Lucifert, én a legkevésbé sem aggódom, mert ismerem a kutyánkat. Figyelem, ahogy rohannak és játszanak, a szemeim pedig csak akkor kalandoznak el egy kicsit, amikor meglátok egy ismerős alakot közeledni. Nem az egyik árnyékomra gondolok, aki kiszállt a kocsiból és most feltűnésmentesen sétálgat odakint, hanem a férjemre; vonzza a szemeimet, mint egy mágnes, én pedig nem vagyok rest alaposan felmérni, tetőtől talpig. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy he's so fine. Somolyogva figyelem, ahogy bejön, majd odalép hozzám, halk szusszanással ölelem magamhoz fél kézzel. Lucifer hamarosan meg is kapja a játékát, én pedig nevetve figyelem, ahogy elrohan vele, a sarkában három másik kutyával, hogy aztán együtt játsszanak vele.
– Az biztos – bólogatok mosolyogva, egyetértőn.
– Egyáltalán nem – mosolygok fel rá a következő kérdésére és egy kicsit közelebb simulok hozzá. – A legjobb melegítőm van itt mellettem – fűzöm hozzá somolyogva. Így legalább van lehetőségem úgy tenni, mintha nem csak úgy, ok nélkül simulnék hozzá állandóan. Persze tényleg jól esik a teste melege is, de a kezemet nem csak ezért nem tudom levenni róla.
– Szeretnél majd ellátogatni New Yorkba a héten, ugye? Megbeszéltetek már valamit? – kérdezem, miközben kényelmesen a vállára hajtom a fejem és figyelem, hogy Lucifer épp valami padlócirkáló nagyságú kutyától szerzi vissza a kötelét, a méretkülönbségeik ellenére is finoman és látványosan, ami megmosolyogtat. Legszívesebben ránéznék a korábbi bizonytalan szemlélőre és rámutatnék Lucira, hogy látod?!, de nem ér annyit az egész. Azon sem csodálkoznék, ha az övé épp a padlócirkáló lenne, mert az amilyen kicsi, akkora szája van a többi kutyával szemben. Szerencsére Lucifer az ilyesmit is jól tudja kezelni.

Csak a szemeimet forgatom azon, hogy Dave nyilván semmi kifogásolnivalót nem talált a saját aljas módszereiben. Gondolatban sokszorosan felírom neki receptre a memóriafrissítést, de legalább a győzelme nem ezen múlik; mert hogy ezúttal nem én jövök ki győztesen a meccsekből. Azért azt nem mondhatnám, hogy nagyon bánkódnék emiatt, de a roncsderbi emlegetésénél megint emlékeztetnem kell valamire. Felvonja a szemöldökét, szóra nyitja a száját, szinte már hallom az ellenkezését, mire az én szemöldököm is kihívón emelkedik magasabbra, de aztán ezt már csak nem mis-másolja el... teljesen. Elnevetem magam a válaszán, de azoknak a nagy, kék szemeknek sosem tudtam ellenállni, szóval most is mosollyá szelídül a nevetésem, mikor megrázom a fejem.
– Tudom – simítok az arcára. Odahúzom magamhoz egy csókra, de ha azt hitte, hogy megússza ennyivel... akkor nem ismer eléggé. Magamhoz is ölelem, csak azért, hogy a füléhez hajolhassak (meg egy kicsit azért, hogy érezzem az illatát).
– De azért a főzést meghagyhatod nekem... ki tudja, mit vennék fel hozzá – suttogom oda neki, ha már annyit emlegette a "sunyi módszereimet". – Ígérem, utána te pakolhatsz az asztalra... mindent – teszem hozzá, mielőtt egy ördögien elégedett mosollyal elengedném.
Nem haza megyünk, először teszünk egy kitérőt a kutyapark felé is, hogy Lucifer is kellően lefáradjon és kitombolhassa magát. Eszembe jut, hogy feldobhatnánk neki a játékot valamivel, de Dave – nem meglepő módon – úgy csavarja a tervet, hogy én Luciferrel maradjak és ő menjen egyedül a boltba. Amikor szóvá teszem, hogy eddig sem evett meg senki, még a száját is dacosan tartja, aztán úgy válaszol, mintha egy állatbolt halálos veszélyeket rejthetne magában. Nem tudom, mi ennek az oka; hogy csak a terhesség miatt félt ennyire, vagy ez most már általánosan így lesz, de azért jobb lesz, ha hozzászokik a gondolathoz, hogy egyedül is képes vagyok a létezésre. Ha ebben nem bízik, hogy hiszi majd el, hogy rám hagyhatja a gyerekünket is, amikor épp nincs itthon? Mindenesetre ezt nem vetem fel megint, inkább csak bezsebelek egy csókot és annyit mondok neki, hogy siessen.
A megbeszéltek szerint előremegyünk Lucival, aki gyorsan be is veti magát a többi kutya közé, amint engedélyt kap rá. Mosolyogva figyelem, ahogy rohan és játszik, ameddig magamra nem vonja a figyelmem a gazdája. Mikor Dave közelebb ér és találkozik a tekintetünk sem zavartatom magam, az orrom alatt mosolygok, mint aki nagyon elégedett a dolgokkal, amiket lát, és míg odaér hozzám, tovább méregetem, csak mert nekem szabad és mert jól esik. Ahogy mellém érve magához karol, már simulok is oda hozzá, és szerintem csak a többi ember kedvéért nem teszek megjegyzést arra, miért nagyon jó, ha Lucifer ki fog dőlni otthon. Amikor megkérdezi, hogy fázom-e, azért kihasználom a lehetőséget, hogy még közelebb bújjak hozzá és ahogy magához szorít egy kicsit, a kabátjába bazsalygok.
– Azért ezt nyugodtan csinálhatod még, hogy biztos ne fázzak – incselkedek vele egy kicsit. Úgyis tudja, hogy szeretnék mindig a lehető legközelebb lenni hozzá, mint valami függő, akinek ő a szer. Mondjuk ez így is van. A vállára hajtom a fejem, átölelve a másik kezemmel is, lényegében teljesen az oldalához bújva, és közben megkérdezem a terveiről, mert biztos vagyok benne, hogy elugrunk majd New Yorkba is.
– Ez a minimum, amihez ragaszkodom – nézek fel rá kuncogva és még csak fel sem hívom a figyelmét arra, hogy tulajdonképpen ez a nap is a miénk, mert ha nem is mondjuk ki, ugyanarra gondolunk. Egyébként is, ha ott alszunk a szüleinél, vissza kell fognunk magunkat, mert elég hangos tudok lenni, szóval... muszáj lesz előtte levezetni a feszültséget. Márpedig két hónap után még a ma és a holnap is kevés lesz hozzá.
– Egyébként rendben – mosolyodom el. Nyilván nem sajátíthatom ki, még ha szívesen meg is tenném, hiszen nem csak én nem láttam már régóta.
– Szóval tényleg el akarsz menni abba a klubba...? – terelem vissza a szót egy sokatmondó mosollyal, a szemem sarkából nézve fel rá. Nem tudtam, mennyire gondolja komolyan, de ezek szerint eléggé. Mondjuk ha azt akarja, hogy táncoljak is vele, tényleg jobb lesz, ha vigyáz a nyereményével...

Lehet, hogy megint gonosz vagyok, de ha már engem állított be itt a megtestesült teasing-ördögnek, akkor legalább adjunk alapot a feltételezéseknek. Élvezem a reakcióját, az akaratlanul is megszoruló ölelését, és azt, ahogy a lélegzete egy pillanatra mintha erőteljesebben távozna. Nem is számolok azzal, hogy ne válaszolna semmit, a mormogásától pedig kellemesen, elégedetten borzongok meg.
– Te választod meg a főfogást – vonom meg a vállam; csak rajta áll, mi kerül az asztalra. Élvezettel pillantok a szemeibe, különösen, hogy úgy néz rám, és tudom, hogy közben a kezei nem véletlenül simítanak végig a testemen. Szinte várakozásteljesen viszonzom az ígéretekkel teli pillantását és már most nagyon várom, hogy hazaérjünk.
Azért nem vagyunk teljesen önzőek, Luciferre is gondolunk, ezért nem hazafelé indulunk, hanem a kutyaparkba. Előtte egy kicsit különválunk, mert nekem eszembe jut valamit, amit biztonsági okokból Dave valósít meg, de nem kell sokat várnom, hogy meglássam közeledni – és alaposan kinézelődjem magam. Természetesen ő meg engem figyel, de nincs is ezzel semmi baj, sőt, megmosolyogtat a gondolat, hogy mi még mindig itt tartunk a kapcsolatunkban. Egymást átölelve figyeljük, ahogy Lucifer gondoskodik a saját lefárasztásáról, aztán Dave megkérdezi, fázom-e, én pedig mit sem sejtve adok a kezébe egy fegyvert.
– Mit forgatsz a fejedben? – nézek fel rá mosolyogva, miközben magam is átölelem őt, hiába sejtek rosszat már csak a mosolya alapján is. Azért itt is vannak emberek, akik megbotránkoznának, ha nagyon elengednénk magunkat... Aztán felvázolja az ajánlatát, én pedig hallatok egy elégedett, elnyújtott hümmögést, miközben az ajkaira pillantok.
– Erre akkor sem mondanék nemet, ha már most melegem lenne – felelem őszintén és kicsit talán álmodozón is. Itt ugyan több szemtanúnk lesz, mint a pincérnő az étteremben, de azzal vigasztalom magam, hogy ha Dave akarja, bőven el tud rejteni egy kellemes csókolózás erejéig; csak arra kell vigyáznom, hogy itt se nyögjek az ajkai közé. Ami nem lesz egyszerű feladat, ha tényleg megint olyan csókot kapok.
Utána megbeszéljük a heti programot, legalábbis nagyjából, és ha már szóbahozta, rákérdezek, hogy ezek szerint tényleg komolyan gondolta-e a country klubot. Már azon elmosolyodom, ahogy végigmér, aztán halkan elnevetem magam a szavain.
– Inkább a komfortzónám volt a kérdés eddig is – vonok vállat. Ez a kényelmetlenség igazából az arcade-ben is csak neki köszönhetően kezdett el oldódni, szóval... Nem, nem ellenkezem, inkább kíváncsi vagyok. Úgyis meg akartam már ismerni ezt az oldalát is, mert eddig csak hallottam róla. Aztán az vonja magára a figyelmem, hogy oldalra néz és nyúl, a pillantását követve pedig látom is, hogy egy németjuhász kinézte magának Lucifer másik ajándékát. Halk nevetéssel figyelem a jelenetet, aztán csak azt látom a szemem sarkából, hogy beúszik a képbe egy fekete árnyék is. Lucifer nem tesz semmi olyat, ami kutyanyelven rude lenne, de katonásan leül Dave mellé és amolyan this is my hooman, what do you want tekintettel nézi a németjuhászt... miközben próbál feltűnésmentesen Dave zsebe felé szaglászni. Már eleve az összhatás is vicces, de az különösen, hogy szerintem én pontosan ugyanezt csináltam nemrég a hamburgerbárban, csak egy kicsit agresszívabban szuggerálva mellé.
– Ne merj mondani semmit! – szólok is rá Dave-re egy figyelmeztető tekintettel, mielőtt szóvá tehetné, de közben alig tudok nem hangosan nevetni.

Azok után, hogy elkezdem húzni az agyát az arcade-ben, távozás előtt, talán meg is érdemlem, amit nem sokkal később tartogat nekem. Nem tehetek róla, muszáj tennem valamit, ha már annyit emlegette a sunyi módszereimet, és igazából már azért a tekintetért is megéri, ahogy rám néz utána. Becsületünkre legyen szólva, nem vagyunk önzők és nem rohanunk rögtön haza, hagyjuk Lucifernek is, hogy le tudja vezetni az energiáit, de ameddig ő a többi kutyával rohangált, Dave úgy-ahogy ellentámadásba lendül. Jó, nem ellenkezek nagyon – egyáltalán –, mert nem mondok nemet a csókra, pedig ismerem őt... de hát ki mondana nemet a csókjára? (Rajtam kívül remélem mindenki.) Háttal fordul a többi gazdinak, így legalább a termetével eltakarja az egyébként nyilvánvalót, nem mintha zavarna. Nem mintha hosszú ideig felfognám, hol vagyunk. Nem túlzott, tényleg olyan csókot kapok; azt a fajtát, amivel már először is elvette az eszem, még a hajón. Szinte meg kell erőltetnem magam, hogy ne nyögjek az ajkai közé a gyönyörtől, mert nagyon is meg tudnám tenni, de beérem azzal, hogy a szuszogásom elmélyül egy kissé. Egyik kezem ujjai elvesznek a hajában a tarkóján, a másik tenyeremet pedig besimítom a kabátja alá a mellkasára, máskülönben félő, hogy a kabátot markolnám a hátán, mindenki szeme láttára. Szerencsére az ő kezei maradnak a derekamon, de igazából bőven elég, amit a szájával és a nyelvével csinál, így is teljesen elveszi az eszemet. Mire elenged, az ujjaim már finoman markolják a haját és a felsőt is a mellkasán; ezen a ponton már akkor sem ellenkeznék, de feldobna a kerítés gerendájára, de szerintem ezt ő is tudja. Látom rajta a végtelen elégedettséget, én viszont csak mosolygok és nézem a csillogó szemeit. Tudom, mit láthat, mert mindent érzek magamon.
– Most már kellően melegem van – mormolom az ajkaira somolyogva, amíg még közel van hozzám. Az azért sikeresen eltereli a figyelmemet, hogy egy potenciális New York-i kiruccanást beszélünk meg a családjánál, de utána az is kiderül, hogy nagyon is komolyan gondolta, hogy elmegyünk holnap a country clubba.
– Várj... tizenöt-húsz emberrel fogunk együtt táncolni? És mit csinálnak a nők? – kérdezek vissza a homlokomat ráncolva. Oké, sosem voltam még ilyen helyen, de ez több szempontból is furcsa. A második dolog főleg; két dolog is a szemem elé lebeg, az egyik, hogy itt majd nők rázzák a hátsó felüket Dave-nek és én nem rúghatom őket seggbe, a másik pedig hogy itt külön női blokkok vannak, vagy valami ilyesmi, és nekem is ráznom kell majd a hátsó felem emiatt mindenkinek. Egy kicsit talán mégis... gyanús ez az egész. Végülis Dave nem véletlenül járt oda csajozni (is), nem...?
– Oké – nevetem el magam halkan a jó tanácsra, hogy engedjem el magam. Voltam már salsa-esten Kolumbiában, de az munka volt és itt most már fogalmam sincs, mire számítsak. A csókját mindenesetre ugyanolyan komfortosan fogadom, mint bármikor máskor, épp csak nem tart elég sokáig, mert megzavarják. Elmosolyodom a csontért érdeklődő németjuhászon, de aztán megjelenik Lucifer és az egész még viccesebbé válik. Meg ismerőssé. Látom, hogy Dave is rám néz a szeme sarkából, szóval gyorsan rá is szólok, de hiába védekezik, látom, hogy majd' megpukkan a visszatartott röhögéstől, szóval nevetve, játékosan a karjára csapok. A háttérben persze fokozódik a helyzet, mert a simogatást is a másik kutya kapja, nem Luci, amit utóbbi nyilván nehezményez.
– Igazad lehet – bólogatok Dave szavaira mosolyogva. Odalépek Luciferhez, ha már úgyis Dave mellett ül és ráadom a pórázt, aztán el is indulok vele kifelé. A kötél ott marad, ami miatt utánunk is szólnak, de Dave ott is hagyja inkább nekik, amin csak mosolygok. A kapukon kiérve Lucifer megkapja a csontot és igazi trófeaként viszi előre magával, én pedig a látványon kuncogva karolom át Davidet.
– Hmm, igazából nem tudom. Még annyira nem vagyok éhes, hogy rá tudjam vágni a választ – nevetek egy kicsit és felnézek Dave-re.
– Neked van kedved valamihez? Én választottam a hamburgert ebédre, most tiéd lehet a döntés – ajánlom fel mosolyogva. Ha pedig inkább beugrana valahová út közben, akkor arra is vehetjük az irányt.

A nosztalgia megint tökéletes. Ennél már csak az lenne jobb, ha otthon lennénk és a falhoz tudna szorítani, mint akkor; évek teltek el azóta a bizonyos kabinos eset óta, de még most is fel tudnám idézni, milyen érzés volt először érinteni a forró bőrét, miután túl messzire mentünk a játékos célzásokkal és a flörttel. Hát még azt, ahogy először megcsókolt, bár azt most is pontosan ki tudom élvezni, még ha közben csak a haját markolhatom és nem érhetek máshoz. A hatása is ugyanolyan, még ha most könnyebben vissza is tudjuk fogni magunkat – ezen mondjuk szerintem sokat segít a tudat, hogy amint hazaérünk, befejezhetjük, amit elkezdtünk, olyan hosszan, ahogyan csak szeretnénk. Dave elégedettsége mondjuk így is egyértelmű, de nem baj, legyen csak büszke magára.
Ezután azért nyugtot hagy nekem, beszélgetünk a heti terveinkről, többek között arról is, hogy holnap valóban el akar menni a country clubba. Csak aztán mond olyan dolgokat, amivel teljesen összezavar, és még ő kérdez vissza, mintha nem értene engem.
– Én hogy értem? Te hogy érted! Azt mondtad, mindenki azt nézi majd, aki jobban cifrázza és nő, de... miért? – Oké, most hogy így kimondtam, már lehet, hogy kezdem érteni, de nem biztos. Talán ha jártam volna már ilyen helyen, vagy láttam volna ilyen táncokat, jobban érteném, de így nehéz magam elé képzelni. Illetve sok mindent el tudok képzelni, de nem feltétlenül tetszik az összes. Még jó, hogy nem New Yorkban vagyunk, az kellene még, hogy összefussunk valami nővel Dave előéletéből... Nem akarok megint féltékenykedni.
Megteszi helyettem egyébként Lucifer, amikor egy másik kutya a csontjára és a gazdájára pályázik. Előbbi miatt jobbnak is látjuk hazaindulni, odakint pedig Luci meg is kapja a csontot, aminek láthatóan nagyon örül, szinte rázza a fenekét séta közben. Megmosolyogtat a látvány, de aztán már Davidre figyelek a vacsora kapcsán. Meghagyom neki a választást, ha már az ebéd az én döntésemen alapult... de már a mosolya is mentes minden ártatlanságtól.
– Tényleg? – kérdezek vissza vontatottan, egy sokatmondó pillantással nézve a kéken csillogó szemekbe, míg ő kisajátítja magának a fenekemet. A kifejtés az én ajkaimra is hasonlóan kihívó mosolyt csal.
– Szóval szusszanni szeretnél, hm? – mérem végig alaposan, mint aki épp abba gondol bele, mennyire szívesen szusszanna vele egyet. Vagy sokat. Vagy inkább csinálna olyan dolgokat, amik után szusszanni kell... Mély levegőt veszek és megnyalom egy kicsit az ajkaimat, még mindig őt szemlélve.
– Benne vagyok. Egészen megéheztem... A sushira, természetesen – mosolygok rá, elég nyilvánvalóan nem arra gondolva. Nekem igazából mindegy is, mit rendelünk, mert perpillanat jobban érdekel az előtte és az utána. Ez pedig egyáltalán nem is változik meg út közben, ugyanis nem elég, hogy a tenyere a fenekemen maradt, de minden egyes alkalommal, amikor meg kell állnunk, újra és újra támadásba lendül és azzal a csókkal veszi el módszeresen az eszemet. Ha csak fél perc, míg Lucifer a dolgát végzi, akkor csak annyit, de egyszer szándékosan lelassít, hogy ne tudjunk átmenni az úton, márpedig ott sokat kell várni... ő pedig minden egyes hosszú percet kihasznál, míg végül egészen zselésnek érzem a térdeimet, a lélegzetem pedig már pihegve csapódik le az ajkán, mire a lámpa hangjelzései nekünk is elárulják, hogy mehetünk. Arról inkább nem is beszélek, mi a helyzet a testem egyéb pontjain... szerintem az arckifejezésem alapján nagyon is sejti, hol, mit találna. Nem hosszú az út, de így is örökkévalóságnak tűnik, amikor pedig végre beérünk az ajtón, mielőtt még bármit tehetnénk, két kézzel a kabátja elejére markolva rántom magamhoz és csókolom meg olyan heves éhséggel, ami nem lett volna utcára való. Talán egyszer csináltam ilyet, amikor elzsibbasztotta az agyam az ingekkel, én pedig szó szerint belöktem a próbafülkébe... de most még annál is jobban felajzott. Ezúttal már gátlástalanul bele is nyögök a csókba, de aztán van annyi erőm, hogy lassan, szuszogva, de elengedjem. Kizárólag azért, mert tudom: mindjárt... A szemeibe pillantok és veszek egy mély levegőt.
– Lucifernek még ennie kellene igaz? – lehelem az ajkaira, és ha igazolja a sejtésemet, akkor még egyszer mélyen beszívom a levegőt, mielőtt az ujjaim fogságából is hagynám kiszabadulni a kabátja anyagát. Lassan kibújok a cipőmből és a saját kabátomból is.
– Odafent megvárlak – közlöm vele kissé rekedt hangon, és hacsak nem állít meg – mert mondjuk neki más tervei vannak –, a háló felé veszem az irányt, hogy mire ő is felér, a kicsomagolással már ne kelljen vesződnie.

+18
Látom, hogy míg én értetlen vagyok, addig Dave egyértelműen jót derül a tudatlanságomon. Úgy válaszolja meg a kérdésemet, mintha a világ legegyértelműbb dolga lenne, hogy ők lesznek elöl, pedig nekem ez is csak azért mond bármit is, mert az előbb már elárulta, hogy ez valami csoportos... izé lesz. Aztán felteszi a millió dolláros kérdést, én pedig halkan felnyögve tekintek az égre.
– Szerinted? – kérdezek vissza, amolyan hülye kérdésre hülye válasz módon. Nyilván nem értetlenkednék most, ha a leghalványabb fogalmam is lenne a dolgok menetéről... de az én kedves férjem nyilván csak jót szórakozik rajtam és a szituáción.
Az ezután következő szituáción viszont már Dave sem tud mulatni. Az egy dolog, hogy szinte amint kitesszük a lábunkat a park kapuján, ő már előre is vetíti a mai terveit velem, virágnyelven ugyan, de nekem nem kell megmagyaráznia. Már csak azért sem, mert közben úgy néz rám, hogy csoda, hogy nem olvadnak le rólam a ruháim. Még ezt is tudja viszont tetézni azzal, hogy a hazaúton végig le sem veszi rólam a kezét és ha csak egy pillanatra is, de meg kell állnunk, az ajka már az enyémen van, hogy a csókjával egy pillanatra se hagyja lankadni a figyelmem. Nem mintha ez a veszély fenyegetett volna, így viszont mindketten maximálisan felhevülünk, mire hazaérünk. Tudom, hogy Dave sincs jobb helyzetben, mert minden egyes alkalommal érzem, amikor a testünk összeszorul, és nekem ettől csak még forróbbá válik a lélegzetem, az arcomra pedig konstans kiül az izgalom pírja. Amikor meg kell igazítania magát is csak somolygok az orrom alatt; más esetben talán tennék aljas kis megjegyzéseket, de most már nekem is beszűkült a tudatom. Olyannyira, hogy amint bent vagyunk a házban, gondolkodás nélkül rántom magamra egy olyan forró és heves csókra, ami pontosan megmutatja neki, mennyire is jött be a terve. Sikerült kikészítenie, mire hazaértünk, de most már legalább szégyentelenül nyöghetek az ajkaira a gyönyörtől, élvezve a kabátom alá kúszó kezeket és az enyémhez szoruló testet. Az utolsó épkézláb idegszálamba kapaszkodva tudom csak elengedni, a reakciója pedig elárulja, hogy jól is tettem, különben szegény Lucifer egy darabig még éhen maradt volna. Vagy berágta volna magát a hálószobaajtón hozzánk, mert éhes.
Dave rekedt hangjától látványosan megborzongok, de uralkodok magamon. Úgy hátrálok el tőle, mint ő tőlem annak idején a hajón, de engem most nem a szabályok fognak vissza, hanem az a gondolat éltet, hogy mindjárt utánam jön. Amint megszabadultam a cipőmtől és a kabátomtól, már úton is vagyok fel az emeletre, hogy a hálóban megszabaduljak a ruháimtól – a lényeget kivéve, természetesen. A fürdőben megmosom a kezemet is, a kutyákra meg mindenre való tekintettel, de aztán sietve el is foglalom a helyemet az ágyon. Megigazítom a fehérnemű minden egyes esetlegesen elcsúszott vonalát, hogy a csipke hívogatóan feszüljön a bőrömre, amikor pedig meghallom Dave sietős, hosszú lépteit a lépcsőn felfelé, a hasamra fordulok az ágyon. Felkönyökölök, a csípőmet feljebb emelem, így csábító ívet írva le a hátammal, a fenekemet pedig kiemelve neki.
A vállam felett tekintek hátra, és amikor megjelenik az ajtóban már félmeztelenül, elégedetten mosolyodom el. Nem mozdulok meg azonnal, mert amíg ő kiélvezi a látványt, addig én is felfalom a tekintetemmel őt, de amikor becsukva az ajtót az övéhez nyúl, én is feltolom magam a tenyereimre és a térdeimre. Nem veszem le róla a szemeimet, az ajkaimat megnyalva iszom magamba az izgató látványt, ahogy már út közben megszabadul a ruháktól, míg én négykézláb odamászok hozzá az ágyon. A lélegzetem forró pihegésként távozik az ajkaimon, miközben kényelmesen végignézem, hogyan kerül a földre a nadrágja is, de amikor felhúz magához, egy pillanatig sem ellenkezem. Élvezettel nyögök az ajkai közé a csók hatására, aztán újra, amikor a hajamba markol. Már a hajamba túró ujjai érzésére végigfutott a libabőr a tarkómtól indulva az egész felsőtestemen, de így már egyenesen a lábaim közé fut a bizsergés. Ez pedig csak fokozódik, amikor másik kezével az enyémért nyúl, hogy a csuklómnál fogva egyenesen magára vezeti a tenyerem; forró, elhaló sóhaj tör utat magának a torkomból, egyenesen az ajkain csapódva le. Ujjaim automatikusan markolnak rá még az alsó anyagán keresztül, miközben megborzongok az ajkamra mormogott szavaktól.
– Nagyon jó cicus leszek... – ígérem szinte dorombolva, bár a kifejtés várat magára egy kicsit, ugyanis az ajkai a nyakamra vándorolnak, nekem pedig elakad a lélegzetem. Lehunyt szemekkel élvezem ki a forró csókokat, majd nyögök fel halkan a harapásra, miközben a kezem csak azért veszem le róla, hogy ujjaimmal az alsó alá tudjak nyúlni. Így már közvetlenül tudok rámarkolni egy elégedett sóhajjal, hogy aztán a csuklóm lassú mozdulataival kezdjem ingerelni, míg én a testemen kalandozó ujjaitól és ajkaitól borzongok meg újra és újra.
– Akarod tudni, miért leszek annyira jó? – kérdezem rekedt hangon, de a kérdés költői. Oldalra fordítom a fejem, hogy én is kedvemre tudjam elszórni a csókjaimat a nyakán, megízlelve a bőrét a nyelvemmel is, mielőtt a fülébe suttognék.
– Kérés nélkül is emlékeztetni foglak a jó dolgokra – dorombolom a fülébe. Csak hogy bizonyítsam, mire gondolok, elengedem és kihúzom a kezemet az alsójából, de csak azért, hogy utána tenyereimet a vállaira téve kényszerítsem hátrálásra egy-két lépés erejéig. A mozdulat közben éhes csókot lopok az ajkairól, és míg a nyelvem az övével játszik forrón, én is lemászok az ágyról. Mindkét kezemmel felsimítok az oldalain, a hasán, majd a mellkasán keresztül egészen a vállaiig, hogy kiélvezhessem a forró bort és az alatta táncoló izmok érzését. Csak ekkor engedem el az ajkát, a szemeim egy pillanatra az övéibe villannak, de aztán a szám már a mellkasára tapad forrón. Gondosan végigkóstolom a bőrét mindenhol, ahogy haladok lefelé, az ajkaimmal, a nyelvemmel és a fogaimmal is szinte felfalom őt, meg sem állva addig a pontig, amikor már előtte térdelek.
– Erre nem lesz szükséged – mormolom a csípőjére, miközben ujjaimat beleakasztom az alsó szegélyébe. Lehúzom róla az utolsó ruhadarabot is, majd egyszerűen odébbtúrom a földön, amikor kilépett belőle. Bal kezemmel felsimítok a hasára, körmeimmel végigkarcolom a bőrét, míg jobbom ujjai ismét a farkára fonódnak. A figyelmem közben már a szentháromságé, nyelvemmel végigrajzolom azt a törvénytelenül szexis izmos mindkét oldalon, aztán a fogaimat is belemélyesztem a bőrébe, miközben felpillantok rá. Nem is engedem el a tekintetemmel, míg forró csókjaimmal lassan elindulok befelé, de egyelőre nem teszek mást. Még csak a kezemet érezheti, mert látni akarom rajta, hogy mennyire akarja ezt. Újra azt akarom látni a szemeiben, hogy megőrül értem, azt akarom, hogy mindenáron magán akarja érezni az ajkamat és a nyelvemet, hogy ne csak a nyereményére koncentráljon, hanem most erre is.

+18
Azok után, hogy lényegében már a parkban úgy csókolt meg, aztán meg egész úton hazafelé húzta az agyam – és közben a sajátját is –, meg sem kellene senkinek lepődnie azon, mi vár rá, amikor hazaérünk. Oké, az egy kisebb csodával ér fel, hogy az ajtóban való heves egymásnak esést meg tudjuk szakítani, de szerintem csak azért sikerül, mert mindketten tudjuk, hogy utána lesz időnk mindenre. Ennek elébe is megyek, felsietek a hálóba, hogy előre kicsomagoljam magam annyira, amennyire Dave szeretné azt látni, és elégedettséggel tölt el, amikor már ő is póló nélkül jelenik meg a háló ajtajában. Aztán az még inkább, hogy felém közelítve csak egyre több ruhadarabtól szabadul meg, én pedig az ajkam nyalogatva nézhetem ezt végig, nem is titkolva mennyire éhes vagyok – rá. Az ágyhoz érve újabb csókkal őrjít meg, nem is beszélve a hajamba markoló ujjakról, de még a forró csókjaival és a testemen barangoló kezével sem tudja teljesen elterelni a figyelmemet. Emlékszem még a délutánira. Szinte dorombolva mondom ezt el neki, az elégedett hümmögése pedig arra enged következtetni, hogy talán a bolondját járatta velem délután, de most már nem fogom meggondolni magam. Akkor sem, ha az ajkaimra morogva meg is erősíti ezt a sejtésemet, amikor már előtte állok.
– Ennek már felejthetetlennek kell majd lennie... – suttogom rekedten az ajkaira, míg ujjaim a forró bőr és az alatta megfeszülő izmok érintését élvezik. Nem hagyom viszont ezt meg csak az ujjaimnak; miközben lassan lefelé haladok a testén, gondosan bebarangolok mindent a számmal, a nyelvemmel és a fogaimmal is. Fel kell fedeznem az izmokat, amelyeket az elmúlt két hónapban épített magára és fel kell elevenítem mindent, amit eddig nélkülöznöm kellett. Borzasztóan izgató, hogy milyen hatással van már ez is rá, és hogy mennyire akar engem, ahogy azt az utolsó ruhadarabtól való megszabadulás után láthatom és érezhetem is. Mégsem adok még neki megkönnyebbülést, ó nem. Játszok vele, a figyelmemet a legérzékenyebb – és egyik legszexisebb – részének szentelem, annak a csodálatos V alaknak, ami most mintha még szebben rajzolódna ki, aztán az alhasát kezdem bebarangolni forró csókokkal és a nyelvemmel, élénken figyelve az arcát. Élvezem minden reakcióját, elégedetten sóhajtok forrón a bőrére, amikor összefogja a hajam, de kivárok. Csak amikor felhangzik a fenyegetés mosolyodom el elégedetten.
– Jó tudni, hogy még ezt is akarod – sóhajtom elégedetten, és már mozdulok is, hogy megadjam neki, amit ígértem. Végigkóstolom a farkát is az ajkammal és a nyelvemmel, elégedetten hallgatva a morgását, de az az igazi, amikor a számba csúsztatom, Dave pedig még a szemét is lehunyja. Ezt már szeretem. Persze nem sokáig marad így, a tekintetünk hamarosan újra találkozik, én pedig elégedetten hümmögve szoktatom magam az érzéshez, hogy minél hamarabb mélyre tudjam engedni. Amikor pedig ez megtörténik, egy pillanattal sem kell tovább várnia, mert már a visszafelé húzódó mozdulattal erősen rászívok, és egész testemben megborzongok a torkából feltörő hangtól. Ennél jobb motiváció nem is igazán létezik arra, hogy fenntartsa a lelkességemet, márpedig én lelkesen emlékeztetem. Mindenre. Pontosan tudom, mitől tud megőrülni, én pedig minden eszközt bevetek: a nyelvemet, a torkomat, a szívásaimat, a hangomat, a tempót is úgy választva meg, ahogy épp reagál rám a ködös szemeivel és az izgató hangjaival. Hagyja, hogy én diktáljak, és ezt meg is hálálom neki.
A felhangzó kérdésére is egyértelmű a válaszom, de az is, hogy ezért nem fogom elengedni. Elégedetten, hosszan hümmögök, ezzel is tovább izgatva őt. A következő, már-már kihívó szavai nem igazán lepnek meg... és bár ez a játék most nem rólam szól, ezt neki nem kell tudnia. Megvillannak a szemeim, az eddig a hasát, oldalát és mellkasát karmoló kezeim egyikét lesimítom a testén, hogy aztán a sajátomon vigyem még lejjebb. Megérintem magam, de nem annyira, amennyire Dave szeretné, mert ezt a játékot miatta csinálom és nem akarom, hogy elterelje a figyelmemet. Azt akarom, hogy attól őrüljön meg, amit a számmal csinálok, vele. Halk nyögéseket azért megengedek magamnak, csak hogy jobban tudjam izgatni őt, de ebben a helyzetben én szabom meg a tempót saját magamnak, és meg is tudok állni, ha elveszíteném a fókuszt. Márpedig a fókusz az most rajta van, neki áldozom minden figyelmem és energiám, minden technikámat bevetve, amivel például akkor is teljesen ki tudtam készíteni, amikor egy széken ült és kivételesen az ő kezei voltak összekötve hátul. Nem válogatok az eszközökben, ezzel egyben azt is tudtára adva, hogy én nem fogok megállni magamtól.

+18

Azok után, hogy bizonyos tekintetben már az arcade-ben játszadozni kezdtünk egy kicsit egymással, ami később csak fokozódott, különös tekintettel a hazafelé tartó utunkra, nem meglepő, hogy ott kötünk ki, ahol. Az én akcióm mondjuk egyenesen az arcade-re mutat vissza, amikor ugyanis a tudtomra adta, hogy bizonyos dolgok jelentősen megkoptak az emlékezetében, megfogadtam, hogy ezen sürgősen segíteni fogok. Nem csoda hát, hogy rövid játszadozás után a térdeimre kerülök előtte, és ekkor már úgy tűnik, hogy nagyon is várta, legalábbis a türelmetlenségéből ítélve. Amint ezt bevallja, nem is várakoztatom már sokáig, és kész vagyok minden eszközt bevetni ellene - vagyis, tulajdonképpen érte. Persze jelzi, hogy neki kellene még valami, de én nem akarom hagyni, hogy elterelje a figyelmemet; azt akarom, hogy emlékezzen, hogy megőrüljön tőlem és attól, amit teszek vele... de úgy tűnik, már mégsem vagyok elég. Némileg megütközök azon, hogy megállít, és nemhogy nincs az őrület határán, amit el szerettem volna érni nála, de mintha egyenesen csalódott lenne. Szuszogva nézek fel rá, mert el nem engedett teljesen, és próbálom kitalálni, miért nem vagyok rá elég hatással, de aztán kezdem megérteni, hogy igazából nem is ugyanazt akartuk. Én is csalódott vagyok, mert szerettem volna látni, hogy még mindig ugyanolyan őrjítő hatással tudok rá lenni, mint eddig, de... talán majd legközelebb.
Egyébként is eltereli a figyelmemet azzal, hogy átveszi az irányítást, ami számomra önmagában is őrjítő tud lenni, amit pontosan tud ő is. Már amikor mélyre nyomja magát, a fejemet megtartva, halkan felnyögök, aztán ezt nem csak folytatja, de még fokozza is. Ugyan várnom kell egy kicsit arra, hogy igazán akaratos legyen, már eleve a tény is elég, hogy övé az irányítás; elengedem azt, hogy a saját hatásomat láthassam rajta, és így megkaphatja, amit ő akart. Nem mintha eddig nem élveztem volna, de most teljesen átengedem neki a szituációt. Az arcom hamarosan jobban kipirul, a szemeim pedig elködösülnek attól, hogy hagyom, hogy elvegye az eszem, és ha ez nem lenne elég, a torkomon újra és újra halk nyögések szűrődnek fel a farka körül. Azt is tudom, hogy mire vágyik, hogy mit akar látni, így az ujjaimat lejjebb csúsztatom magamon egy kicsit, hogy a csipkét félrehúzva két ujjammal le tudjam másolni az ő mozdulatait, szinkronban az ő csípőjének ütemével és mélységével. Tudom, hogy szeret így játszani velem, én pedig megadom neki, amit akar, elengedem magam, csak erre koncentrálva, úgy élve meg a pillanatokat, mintha épp ő tenné ezt velem. A nyögéseim is ennek megfelelően sűrűsödnek, ha valóban játszadozni kezd, ha pedig a végletekig el akar menni és ő kibírja addig, nem tartom vissza azt sem, kettőnk közül legalább rajtam végigvágjon a gyönyör.

+18
Dave tagadhatatlanul keresztül húzza a számításaimat, de becsületére legyen szólva, nem hagy esélyt arra, hogy ezt esetleg túlgondolhassam. Csak néhány pillanatom van erre, amikor megállít, én pedig izgató őrület helyett csalódottságot látok megvillanni a szemeiben, de aztán már bele is kezd a maga forgatókönyvébe, ezzel sikeresen elterelve a figyelmemet. Tudja, hogy ez a gyengém, tudja, hogy ezzel teljesen el tudja venni az eszem, én pedig megértem, hogy erre vágyik, ezért hagyom, hogy megtegye. Így már nem kérdés az sem, hogy megadom neki, amit az előbb mondott; most már nincs miért visszafogni magam, hiszen lényegében rám hegyezi ki az egészet. Nem mintha panaszkodnék vagy nehéz dolga lenne – tényleg a gyengémet használja ki, így rövid időn belül könnyen eljuttat abba az állapotba, amit valószínűleg látni akart. A szemeim ködösen néznek fel rá, amikor pedig látom, ő hogyan néz rám, még ettől a puszta látványtól is halkan felnyögök. Másik kezének ujjai is a hajamba mélyednek, amitől egész testemben libabőrös leszek és intenzívebben nyögök fel, csak úgy, mint amikor a mozdulatai hevességét követem le ezekkel a hangokkal; emlékszem ugyanis a régi szabályra, ezért ilyenkor az ujjaim is serényebben dolgoznak. Már ameddig képes vagyok észnél maradni. Egy idő után ugyanis kérlelhetetlenül elérjük azt a pontot, amikor már nem tudok többé a mozdulataira sem rásegíteni sem az ajkaimmal, sem a nyelvemmel, sem a szívásaimmal, mert egyszerűen túl követelőző és túl izgató ahhoz, hogy ennyi dologra tudjak figyelni egyszerre. Elveszek az érzésben és a látványában, főleg, amikor ő is elveszíti a fókuszt. Felnyögök az elsötétülő szemeitől, attól, ahogy láthatóan belemerül ebbe, belém és az élvezetbe, és ha eddig kellett volna még idő nekem, hát ez most bőven felülír mindent. Megborzongok, a testem reagál az ő élvezetére, amikor pedig átadja magát a gyönyörnek, az az én testemet sem kíméli. Remegés fut végig a gerincem mentén, nem tudom eldönteni, hogy a látványától és a torkából feltörő hangtól vagy a gyönyörtől, de az biztos, hogy az én nyögésem is hangosabb... lenne, de ugye van, ami elnyomja. Szinte pislogás nélkül nézek fel rá, halkan zihálva figyelem, ahogy lassan kitisztul a tekintete, amikor pedig elenged, nyelek egy nagyot és körbenyalom az ajkaimat. Ha nem érezném még a testemben az elmúlt percek hatását, biztosan elnevetném magam a kérdésére, de így beérem egy pihegő mosollyal.
– Szerinted? – kérdezek vissza, miközben hagyom, hogy felhúzzon magához. A kezeim rögtön érte nyúlnak, tenyereim mohón tapadnak a bőrére, telhetetlenül fedezve fel a teste érintését újra és újra. Megborzongok a finom csókoktól, lehunyt szemekkel sóhajtok halkan, majd fejem az övéhez döntve suttogok a fülébe még mindig rekedt hangon.
– Néztél már tükörbe? Nem tudok elképzelni nálad szexibb látványt, és ez különösen igaz, amikor éppen elélvezel – dorombolom halkan, bevallva neki, hogy tulajdonképpen a puszta látványától is el tudtam volna menni az előbb, úgyhogy felesleges aggódnia. Hagyom, hogy az ágyra fektessen, de nem tudom távol tartani tőle a kezeimet, hiába kezdi el újra elterelni a figyelmem a maga csókjaival és simításaival, ugyanolyan éhesen érintem én is őt. Ujjaim úgy térképezik fel újra a bőre minden egyes apró részletét, mintha nem két hónapig, hanem két évtizedig vágyakoztam volna utána... mondjuk egy kicsit így is érzem. Csak akkor tud ebből valamelyest kiragadni, amikor félrehúzza a melltartót az egyik oldalon, mert ahogy ujjai közvetlenül érnek hozzám, még a kezeim is megrezzenek kalandozás közben. Már ennyitől is utat nyer magának egy halk nyögés, mert ha valami, hát az érzékenységem nem változott. Nőni talán nem nőtt – az megmaradt a méreteknek –, de biztos vagyok benne, hogy Dave így is ki fogja ezt használni. Felsóhajtok egy halk káromkodást, ha pedig a sejtéseim igaznak bizonyulnak, még az ujjbegyeim is belemélyednek a bőrébe.
– Azt hittem... a győztesen lesz a fókusz – préselem ki magamból, ha viszont nem éri be ennyivel, és szeretné az ajkaival is felfedezni magának azt az érzékenységet, akkor elgyengülve, rekedt nyögéssel ejtem hátra a fejem. Nem mintha meg akarnám állítani; eszemben sincs ennek gátat szabni, sőt, az egyik kezem ujjait még a hajába is belefuttatom, csak hogy ezt az érzést is felidézhessem, újra és újra. Mondjuk annyi önkontrollom – még – van, hogy ne tépjek bele a tincseibe, csak élvezettel beletúrjak, ujjbegyeimmel finoman marva a fejbőrébe.

+18
A szavaim sem hatnak rá úgy, ahogy szeretném, mindössze egy apró mosolyt kapok válaszul arra, hogy lényegében bolondulok érte. Nem tudom, mit csinálok rosszul, de megint nem hagy időt sokáig ezen gondolkozni; először a csókjaival tereli el a figyelmem, aztán azzal, hogy az ágyra fektetve egyszerre kezd játszani a nyakamon és az egyik mellemen. A puszta érintésétől is megrezzenek, valószínűleg nem kell csalódnia az érzékenységemben és ez azt hiszem, tetszik is neki, mert rögtön elhúzza a melltartót a másik oldalon is. Elgyengülve ejtem a fejem a párnára, ahogy lejjebb haladva rögtön két fronton kezd kényeztetni, ujjaim a bőrébe marnak, halk, néhol hangosabb nyögéseim pedig emellett is bőven a tudtára adják, hogy jó úton jár, ha meg akar őrjíteni. A lélegzetem el-elakad, amikor erősebben szív vagy harap, az ujjaim utat találnak a hajába, de nem tépem azt, épp csak a fejbőrét is méltó bánásmódban részesítem az ujjaimmal. Rákérdezek, hogy most akkor hol is van a fókusz, a torkából feltörő hangtól pedig egész testemben megborzongok. A szája és a nyelve után hidegnek érződik a szoba levegője, ahogy elenged, de ez csak annyi időre áll fenn, míg megcseréli az ajkai és az ujjai helyét. Ezúttal viszont az ujjai nem sokáig érintenek, lefelé simít vele a testemen, amitől libabőrös leszek, amikor pedig a keze a lábaim közé siklik, elakadó lélegzettel vonaglok meg. Mélyről jövő nyögés tör fel a torkomból, amikor az ujjai el is merülnek a testemben, körmeim belemarnak a bőrébe, de mire beleélném magam a ténykedésébe, már abba is hagyja. Elkínzottan nyögök fel, bár a szándékai egyértelműek, amikor az ujjai lejjebb siklanak. A testem először ösztönösen rándul össze a határozott mozdulattól, hiszen régen volt már, de próbálok inkább az ajkai tevékenységére koncentrálni, elterelve a figyelmem, próbálva leküzdeni a testem kezdeti akaratlan ellenkezését. Szerencsére türelmesen mozdítja az ujjait, így van időm hozzászokni az érzéshez, és egyébként sem tudok sokáig erre figyelni, mert a mellemen intenzívebb játékba kezd, amivel teljesen elveszi az eszem. Egy-egy erősebb szívásnál halkan, élvezettel szisszenek fel, amikor pedig a fogait belemélyeszti az érzékeny húsba, felszakad belőlem egy hangosabb nyögés. A testem egy idő után már türelmetlenül feszül meg, a csípőm nyugtalanul mozdul, keresve a lehetőséget, hogy végre megkönnyebbülhessen. Mire elenged, a verejték már kiül a bőrömre, én pedig kipirult arccal, halkan zihálva nézek fel rá, míg a testem elkínzottan lüktet a vágytól. Nem tudok rögtön mozdulni a kérésére, de egyébként is úgy kezd helyezni, ahogy ő akar. Mély levegőket véve kapaszkodok meg a fejtámlában, megborzongok a teste melegétől, ahogy mögém helyezkedik, de ahelyett, hogy végre elhozná nekem a megkönnyebbülést, kínozni kezd. Nagyon is ismerős a módszer, a testem már attól összerándul, amikor a farka először éri el az a lüktető pontot, ami szintén elhozhatná a megkönnyebbülést. De nem hozza el. Még csak a testembe sem hatol be, én pedig elkínzottan feszülök meg és szorítom össze a szemeimet.
– David... kérlek... ezt most nem fogom kibírni – nyöszörgöm rekedten, erősebben szorítva az ágytámlát. Elviselhetetlennek érzem a vágy feszítését, én még mindig nagyon érzem magamon a kéthavi megvonást, ezért borzasztóan vágyom arra, amit tudom, hogy adni tudna nekem. Arról nem is beszélve, hogy lényegében már így is hosszú ideig kínzott az imént, szóval ha ezt akarja folytatni... nem tudom, hogy fogom kibírni. Valószínűleg sehogy.

+18
Igazság szerint magam sem tudom, mire számítottam, vagy hogy egyáltalán számítottam-e valamire pontosan, de egyelőre semmi nem úgy alakul, ahogy azt közvetlenül előttük elképzeltem. Meg akartam őrjíteni, el akartam vinni a technikáimmal, amikért – elvileg – megőrül, de ez sem sikerül, mert végül tulajdonképpen magát viszi el. Nem mintha nem élvezném, épp csak ez így nem az az emlékeztető, amit megígértem neki. Utána a szavaim sem úgy hatnak rá, ahogy régen, pedig ilyen megjegyzésekkel mindig legalább egy izgató mordulást elő tudtam csalni belőle, most viszont be kell érnem egy apró mosollyal. Nem tagadom, összezavar, de aztán az ágyra fektetve újra eltereli a figyelmemet... csak épp ebből is szinte kínzás lesz. Megőrjít az ajkaival és a kezeivel, de amivel könnyíthetne rajtam, abból alig kapok valamit, hogy aztán csak fokozza a játékot az ajkaival, az ujjaival pedig másba kezdjen. Ez csak ahhoz elég, hogy teljesen kikészítsen, elélvezni nem tudok tőle, amikor pedig már azt hinném, végre a megkönnyebbülés jön, ismét hatalmasat tévedek. Ekkorra jön csak a valódi kínzás, méghozzá ugyanúgy, ahogy egyszer már tényleg az őrület hatására sodort. Mivel úgy tűnik, megfeledkezett arról, hogy két hónapja nem ért hozzám, ráadásul egész úton hazafelé játszott velem, jelzem neki, hogy rohadtul nincs erre szükség ahhoz, hogy őrülten kívánjam...
Épp hogy nem nevet ki.
Felszusszanok, de inkább nem válaszolok, mert egyik kezével előrenyúl, én pedig naivan megint azt hiszem, hogy segíteni akar rajtam, de nem. Csak magát szorítja jobban hozzám, de még mindig nem eléggé, ezért szinte frusztráltan nyöszörögve mozdulok ellen. Ezzel sem elégszik meg, a mellemre markol, aztán csókolni és harapni kezdi a nyakam, én pedig érzem, hogy a türelmetlenül lüktető vágytól szinte viszketni kezd a bőröm.
– Miért csinálod ezt...? – zihálom őszinte értetlenséggel. A legutóbbi kínzást megérdemeltem, kiharcoltam magamnak a folyamatos ellenkezésemmel, de most fogalmam sincs, mit vétettem, amiért folyamatosan meg akarja tőlem tagadni magát. Nem voltam elég jó? Nem adom meg neki, amire vágyik? Nem érzi eléggé, hogy kívánom? Nem tudom, de ő sem segít, a játszadozásával viszont teljesen kikészít emellett, ezért jobb híján tesztelem, hogy valóban meg akarja-e tagadni magát tőlem. Legutóbb meg voltam kötözve és a falhoz szorított, de most egyik sem áll fenn, amit ki is használok, és egyszerűen magam kezdem mozdítani a csípőm, hogy a nekem tetsző szögben, erősséggel és intenzitással dörzsöljem magam hozzá, ha már jobban hozzám szorította magát. Ha ő nem segít rajtam, akkor majd megoldom magamnak.