Leplezetlen örömmel tölt el, milyen hatással van rá a dekoltázsom, pedig még csak nem is túl kihívó, egyszerűen csak mélyebb mint egy sima pólónál. Azt mondjuk nem tudom, min gondolkozik ennyire, de valamin nagyon; ahogy elindulunk, először meg sem hallja, amit kérdezek. Aztán közli, hogy elbambult, én pedig elnevetem magam.
– Szóval elbambultál, hm? – vonom fel a szemöldököm játékosan. Ez egészen úgy hangzik, mintha lemaradt volna a tudata a felsőm kivágásában, na nem mintha én bánnám ezt. Fokozza egy kicsit a kéretlen társaságunk kárára a viccet, de aztán engem is cukkol egy kicsit, mire vidáman rávigyorgok.
– Idelent legalább kevésbé ritkás a levegő – vágok vissza. Ahogy tovább sétálunk, azért rákérdezek, mit mondhat el abból, ami ilyen hosszú időre elszólította, a válasz pedig igazából nem lep meg. Elég volt a híreket néznem ahhoz, hogy nekem is ez legyen a legjobb tippem, de közben arra is rá kell jönnöm, hogy... nem esik különösebb jól a gondolat, hogy veszélyben van. Ezt be is vallom neki, minden mögöttes szándék nélkül, de tudom, hogy érteni fogja, a válasza pedig igazolja is. Elmosolyodom és szusszanok egyet.
– Az nekem tökéletesen elég – fogadom el az ígéretet, egy kicsit szorosabban ölelve magamhoz, míg ő a fejemre csókol. – Szükségünk lesz rád – mosolygok fel rá. Még mindig nem szoktam teljesen hozzá a gondolathoz, hogy család leszünk, de tény, hogy hamarosan nem csak én fogom várni otthon. Az ő kérdése is jogos, bár az már kellemetlen emlékeket is felidéz, amiből meg is osztok vele egyet, amit a telefonban végül nem is meséltem el neki; mem akartam felbosszantani, akkora tétje meg nem volt, mint mondjuk a vizsgálatnak. Látom rajta, hogy tényleg nem örül ennek, de bosszankodás helyett inkább további tippeket ad. Már épp nyitnám a szám, amikor hozzátesz még valamit, nekem pedig felszalad a szemöldököm.
– Miről is beszélünk? – somolygok rá. A "mindegy, hogy mekkora" most már nagyon sokféleképpen értelmezhető. Azért értékelem, amit mondott, egy kicsit el js gondolkozom rajta.
– Ez nem rossz ötlet. Majd megpróbálok körülnézni ilyen lehetőségek után is, hátha – mosolygok rá. Mondjuk fogalmam sincs, nem csavarodnék-e be, ha hátralevő életemet a négy fal között, egy asztal és egy számítógép mögött ülve kellene töltenem. Most még leköti az elmém a helyzetünk, de tudom, hogy eljön majd az a pont, amikor vissza fog köszönni, hogy eddig hogyan éltem az életem. Ahhoz persze soha nem térhetek vissza, de... nem tudom. Aggaszt egy kicsit, hogy nem találom majd meg a helyem a világban. Azt hiszem, ő is érezheti ezt, mert Lucifer említésével sem elégszik meg.
– Egyelőre az megy a legjobban – kuncogok egy kicsit a képek emlegetésére. – Nem igazán tudom. A testmozgási lehetőségeket igyekeztem kimaxolni, mert nem akarok eltunyulni és egyébként is viszket a tenyerem, ha sokat ülök egy helyben. Gondoltam rá, hogy felfedezek egy edzőtermet a környéken, de... – Nem fejezem be a mondatot, csak nyelek egyet és megrázom a fejem. Úgyis tudja, mire gondolok. Nélküle nem érezném magam biztonságban, legfeljebb ha Lucifernek szerzek valami papírt, ami miatt bejöhetne velem a terembe és az öltözőbe is. Közben megállunk, míg az említett fontos dolgokat intéz, Dave kérdésére pedig vállat vonok.
– Furcsa, de még nem. Kaptam egy telefont, miszerint hamarosan el kell majd mennem New Yorkba, de ennél többet nem tudtam meg. Azt sem mondták, miért, azt sem, hogy kihez, és azt sem, hogy pontosan hova. Az biztos, hogy lesz külön gardedámom is hozzá, az NYPD counterterrorism részlegéből – mondom némi hitetlenkedő nevetéssel. Furcsa, hogy régen még én magam is egyfajta terrorelhárító voltam, még ezen a földön is, most pedig én lettem a terror, amit el kell hárítani.
Amikor elérjük a hamburgerezőt, Dave kinyitja az ajtót, és abban a pillanatban, ahogy belépek, már meg is kordul a gyomrom. Szerencsére a zene elnyomja a hangot, de így is kis híján felnyögök, mert már szinte érzem a számban a hamburger ízét.
– Éhen halok – közlöm Daviddel is a nyilvánvalót, de hát felkészítettem rá, hogy ez még nem változott. Leülünk az egyik asztalhoz, aztán... Dave elég érdekfeszítő felállást rendez körém, de egyelőre nem szólok semmit, mert már jön is egy pincér. David kérdésére rámosolygok.
– Nyugodtan. Nincs tervben semmi, de ha mégis menni kell valahova, majd vezetek – nyugtatom meg, miközben odasimulok az oldalához. Én egy kólát kérek magamnak, mivel a sör nálam amúgy sem opció. A kezembe veszem az étlapot, de közben Dave-re sandítok a szemem sarkából.
– Szóval ma ti vagytok a gardedámjaim? – vonom fel a szemöldököm évődve, megjegyezve, hogyan helyezte el magukat Lucival körülöttem. Nem mintha zavarna, kifejezetten vonzó ez a tulajdonsága, szóval nincs is a hangomban semmi rosszallás. Egyébként is tovább korog a gyomrom, szóval inkább fokozom az érzést azzal, hogy böngészni kezdem az étlapot. Az éhségem mértékének köszönhető, hogy mikor a pincér kihozza az italokat, én már tudom is, mit rendelek; azt, amiben minden is van. Hús, dupla sajt, bacon, és mellé még sült krumpli is. Már a puszta gondolattól csorog a nyálam.
– Lehet, hogy tényleg bálna leszek előbb-utóbb – mondom mosolyogva, amikor a pincér elmegy a rendeléseinkkel. Iszok egy kortyot a kólámból, aztán kényelmesen Dave vállára hajtom a fejem és úgy nézek fel rá.
– Jó, hogy itthon vagy – simítom meg az arcát mosolyogva.

Vigyorogva, egyértelmű kétkedéssel az arcomon bólogatok, mert én nagyon is valószínűnek tartom, hogy inkább a belátás tetszik neki, mintsem a kilátás, de ráhagyom, legyen csak igaza. Jól is teszem, hogy magamban tartom a szemtelen megjegyzéseimet, mert a méretkülönbségeinket már megint kivezeti egy olyan talajra, ahol nagyon veszélyes játékokat lehet játszani...
– Pedig te szereted, ha térdelek – emlékeztetem élénk pillantással. Persze főleg azt szereti, amit csinálok közben, de fogadni mernék, hogy abban is bőven örömét leli, hogy eközben szó szerint a lábai előtt térdelek. Ennél messzebb csak azért nem megyek a visszavágásommal, mert a felsőm is épp elég fegyver a kezemben és azért nem akarom rögtön teljesen kikészíteni.
Tovább sétálunk, és bár kifejezek egyfajta aggodalmat, tudom, hogy nem fogja rosszul érinteni. Ez csak az őszinteségem, ezt pedig ő is érti; a szavaitól a mellkasom valósággal lángolni kezd, és azt hiszem, az érzéseim kiülnek a szemeimbe is. Legalábbis remélem, hogy látja.
– Szeretlek – súgom azért oda neki a finom csók után, szabad kezemmel lopva egy simítást az arcáról is. Hirtelen fogalmam sincs, hogyan bírtam ki két hónapot nélküle, mert valószerűtlennek tűnik, hogy ezek nélkül az apró érintések nélkül meglegyek.
Dave is érdeklődik, bár sok jó hírrel nem szolgálhatok munka terén. Azért a kis elszólása megüti a fülem, aztán ahogy a melleimet bámulva a hasamat nevezi meg, elnevetem magam. Tudom, hogy csak heccel, de hagyom neki, mert épp a nevetésemért csinálja.
– Ne aggódj emiatt – mosolygok rá, amikor azt mondja, legszívesebben az állásinterjúkra is eljönne velem. Sejtem, hogy a két őröm miatt gondolja így. – Még az is lehet, hogy találok ilyen online állásinterjús felvételt, abba próbáljanak meg becsatlakozni – nevetem el magam. Persze nem kérdés, hogy különböző módokon megnéznék és -hallgatnák, de legalább nem szólhatnának közbe. A távmunka egyébként is egyre népszerűbb, fordítani meg bárhonnan lehet, nem? Bármekkora hassal.
A hobbik kapcsán sem tudok többet mondani neki, és ekkor már eszembe jut, hogy talán épp ezzel okozok neki csalódást. Jobban kellene próbálkoznom...? Nem tudom. Jó hosszan kezdi el ecsetelni az ötleteit és nehéz eldöntenem, hogy aggódik értem, vagy csak... nem is tudom... teszetoszának tartja a próbálkozásaimat? Mindenesetre igyekszem nem magamra venni, hiszen figyelmeztettem erre, szóltam neki, hogy a hétköznapi élet nekem sanszosan nem fog majd egyről a kettőre menni. Ha menni fog egyáltalán.
– Ebben egyébként tévedett az előző orvos – rázom meg a fejem. – Beszéltem az új orvosommal a kérdésről és azt mondta, az a lényeg, hogy hallgassak a testem jelzéseire, mert ameddig nem érzem soknak, mindent csinálhatok, amit eddig is csináltam. Úgy értem... testedzés terén – helyesbítek egy kicsit, hiszen nyilván nem arról beszélgettem vele, hogy képzett bérgyilkosként éltem és nem is az ehhez való visszatérést javasolta.
– Nem tudom, Dave – vakarom aztán meg a tarkómat tanácstalanul. – Nem az introvertáltság tart vissza ezektől a dolgoktól. Értékelem az ötleteidet és tisztában vagyok ezekkel, de én... ez nem nekem való – sóhajtok fel. – Tudom, hogy te pont a női oldalamat ismered nagyon, de ebben ki is merül bennem minden nőiség. Én soha nem fogok csajos csevejeket folytatni, ruhaboltokban pletykálni és jógamatracon kuncogni a pasikon. Nem is vágyom ilyesmire – rázom meg a fejem. Igen, megvannak a képességeim arra, hogy eljátsszak egy ilyen szerepet, de előbb néznék szembe egy pisztoly csövével, mint hogy ilyen éltet éljek. Talán a legtöbb esélyem a barátkozásra valami lőtéren vagy mondjuk egy fegyverboltban lenne. Na ott elememben érezném magam, de képzelem, hogy a kedves kis barátaim mikor engednének ilyenek közelébe.
Azért az újabb ötlete kellően eltereli a figyelmemet és még fel is nevetek a magam elé képzelt jelenetekre.
– Hát ezt most már csak azért is meg kell csinálnunk, mert mindenképpen látni és hallani akarom – vigyorgok rá. Még a dínójelmez nélkül is könnyesre nevetném magam szerintem, függetlenül attól, hogy hosszútávon lenne-e bármi értelme vagy eredménye a dolognak.
– Mindenképpen, bár nem hiszem, hogy mondanak majd nevet – mosolygok savanyúan, amikor már arról beszélünk, hogy akar-e tőlem valamit a kormány. Nyilván akar, különben nem mentek volna bele ebbe az egyezségbe, de fogalmam sincs, hogy miről lesz szó. Talán csak valami kihallgatás, bár azért nem feltétlenül kellene New Yorkig mennem, gondolom. Én mindenesetre inkább arra tippelek, hogy egyszer csak befut majd a telefon, hogy tíz perc múlva legyek a ház előtt, ahol majd Mr. Counterterrorism vár egy kocsiban.
A hamburgerbár illatai már jóval kellemesebb gondolatokat hoznak, na meg nem kevés éhséget is. Elfoglalunk egy asztalt, levesszük a kabátokat, aztán rendelünk italokat. Feltűnik azért, hogy hogyan őriz a két nagyfiú két oldalról és nyilván meg is jegyzem. A kérdésére elmosolyodom, mert egyébként ebben az értelemben nem; mindig is Dave volt a védőbástyám.
– Gardedám alatt a két jómadarat szoktam érteni – rázom meg aztán a fejem egy halk nevetéssel. Így már nem is esik annyira jól a párhuzam, de szerencsére egyébként is jönnek az italok, mi pedig megrendelhetjük a kaját is végre. Nem is aprózom el, bár nem tudom megállni megjegyzés nélkül, hogy ez bizony egyéb méreteimre is hatással lehet majd.
– Úgy érted, amikor már csak gurulni leszek képes? – nevetem el magam. Persze értékelem a lovagias gesztust, hogy inkább a kezében vinne mint hazagurítana. A vállára hajtom a fejem, és ahogy ő az én fejemre hajtja a sajátját, még a szemem is lehunyom, minden részletében kiélvezve a pillanatot. Az illatát, az ölelését, a jelenlétét. Ez utóbbit megint nem tudom megállni szavak nélkül, ezért ahogy a pillantásunk találkozik, hangot is adok neki; gyengéd pillantása szerelmes mosolyt varázsol az arcomra, akárcsak a válasza. Ujjaim az arcán maradnak, finoman simítják a bőrét a csók alatt, aztán egy-két pillanatig még utána is, míg csak a szemeiben gyönyörködöm.
– Egyébként mondtak arról bármit, hogy mikor helyezhetnek vissza a csapatba? – kérdezem, miután elengedtük egymást. – Vagy egyáltalán azt, hogy lesznek-e feltételei...? – Attól tartok, én biztosan a feltételek közé tartozom, és valami nagyon értékeset kell majd letennem az asztalra ahhoz, hogy emellé odategyék a pipát, de nem tudom, hogy tőle várnak-e valamit.
Közben a pincér hoz az asztalunkra egy ki rágcsálnivalót előételnek, aminek persze nem tudok ellenállni, de az is lehet, hogy a Lucifer felé eső kezem egy ponton eltűnik pár darabbal az asztal alatt, hogy aztán az a pár darab rejtélyes módon Luci szájában kössön ki.

Mindkettőnk szerencséjére nem megyünk bele a jobban a ki, mit és hogyan szeret kérdésbe, így legalább megmarad az esélyünk, hogy ténylegesen meg tudjunk ebédelni. Folytatjuk a sétát, amit végre Lucifer is élvezhet velünk együtt, közben pedig beszélgetünk... és lopunk néhány pillanatot magunknak, mint például azt a csókot és azokat a vallomásokat, amelyekből soha nem elég. Igen, aggódom érte és mindig félteni fogom, de ameddig hazajön hozzám, hozzánk, addig sosem kérném arra, hogy adja ezt fel.
Persze szóba kerül az is, hogy én találtam-e valamit, erre viszont csak kiábrándító válaszokkal rendelkezem egyelőre. Kapok tőle egy jó ötletet, amire rá is fogok ugrani szerintem, és innen már én nyugtatom őt azzal, hogy az állásinterjúm is lehet online, akkor pedig nem tudnak rá bekopogni az őrszemeim. Los Angeles ötletére is bólogatok; minél messzebb, annál jobb. Ezután viszont a hobbikra kérdez rá és ez már... sokkal göröngyösebb talaj lesz. Elmondom neki, hogy egyébként egyáltalán nem kell úgy viselkednem, mintha hirtelen porcelánból lennék, amiből rögtön azt a következtetést vonja le, hogy mindenáron edzőterembe akarok menni emiatt - erre pedig könnyű lenne válaszolnom, de közben azzal jön, hogy sok ott a farok, és hiába tudom, mire gondol, kiráz a hideg és zsibbadni kezd az ujjaim vége. Nyelek egyet és mereven bólintok.
– Nem erre akartam célozni – préselem ki magamból az eredeti választ halkan. Jó is, hogy megállunk egy kicsit, de azért igyekszem rá figyelni. Amikor a jógával jön, próbálom neki átadni azt is, hogy ez miért nem nekem való, de vagy nem érti meg, vagy teljesen elbeszélünk egymás mellett.
– Nem a nőket skatulyázom be, hanem azokat, akik ilyen helyekre járnak. Lehet, hogy ettől függetlenül nincs igazam, kivételek mindig vannak, de nem tudok elmenni a kérdés mellett, hogy ha én nem vágyom ilyesmire, akkor mi lenne a közös bennünk azokkal, akik igen? – Megrázom a fejem, mert még a nővel is jön, aki eddig a legközelebb állt az életemben a barátnő fogalmához. Nem véletlenül. – És szerinted mekkora eséllyel találkozhattam volna vele egy jógaórán? – Azt már nem teszem hozzá, hogy hol találkozhattam volna vele még, már azon kívül, hogy az első találkozásunk is épp annak volt köszönhető, hogy fegyvert vásároltam tőle. Nyilván a helyzetemben pláne nem ilyen kapcsolatokkal szeretném gazdagítani az életem, de akkor is. Vele rengeteg közös volt bennünk; például az, hogy könnyesre röhögtünk volna magunkat a másikon a jógamatracon.
– Én nem... – Bizonytalanul és egy kicsit értetlenül nézek rá. Hirtelen mégsem tudom, mit válaszoljak erre, hiszen... engem ez nem zavar. Eddig is egyedül voltam, magányosan éltem le az elmúlt több mint tíz évemet, Avichay és a nagybátyánk ide vagy oda. Ez csak akkor változott meg, amikor Dave belépett az életembe, ami a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem, de én ettől még nem érzem, hogy olyan borzalmasan vágynék másokra is. Viszont... nem tudom. Talán ez rossz? – Szerinted valami baj van velem...? – kérdezem egy kicsit félve. Lehet, hogy csalódást okozok neki azzal, ha nem csinálok ilyeneket? Vagy tényleg azt hiszi, hogy be fogok csavarodni? Vagy mindkettő?
– Én majd... majd megpróbálom – ígérem meg neki. Ha ő azt akarja, hogy jógázzak, akkor jógázni fogok. Történt már ennél rosszabb is, nem? Bár akkor mindig meg fogja kérdezni, hogy milyen volt, nekem pedig onnantól neki is hazudnom kellene, pedig megfogadtam, hogy ez soha többé még csak eszembe sem fog jutni... de akkor igazából most már eszembe is jutott. A francba, miért kell ennyire bonyolultnak lennie egy ilyen kérdésnek?
Az azért segít egy kicsit, hogy elvicceli a dolgot és igazából azt a jelenetet tényleg megnézném. Nem a jóga vagy az ott lévők miatt, hanem miatta. Rámosolygok, bár fogalmam sincs, mennyire gondolja komolyan, aztán megkönnyebbülök, hogy tovább megyünk és ejtjük a témát. Nem mintha a következő sokkal kellemesebb lenne, mert vannak bizonyos rossz érzéseim ezzel kapcsolatban, de majd meglátjuk.
– Ha nem civilben jön, bemutatkoznia sem kell – vonok vállat egy apró mosollyal. Olvasni én is tudok és a rendfokozatokat is ismerem. – Amint hagynak majd telefonálni, te is tudni fogod – ígérem meg neki. Valamiért biztos vagyok benne, hogy ő akkor véletlenül épp nem lesz itthon, bár ha itthon lenne sem engednék velem jönni, ez biztos.
Közben elérjük a hamburgerezőt, odabent pedig helyet foglalunk. Nekem közben már az illatoktól is csorog a nyálam, de hát ez van, majd nemsokára segítek az éhségemen. Elkövetem azt a hibát, hogy párhuzamot vonok köztük és az árnyékaim között, amit meg is jegyez, én pedig elnevetem magam.
– Tudom, tudom, bocsánat! – fonom át a karjaimmal a derekát, magamhoz ölelve őt. Belemegyek a játékba, ha már ő eljátssza a sértettet; végigpuszilgatom a nyakát és az állkapcsát, míg azt nem mondja, hogy ki van engesztelve. Amikor pedig még helyesbít is és emlékeztet, hogy egy teljes hétig az enyém, szélesen elmosolyodom.
– Helyes. Már úgyis hiányoltam az all inclusive szolgáltatásokat – kacsintok rá. Ezt még csak félreérteni sem kell, mert bár néha ez is takart bizonyos tevékenységeket, nekem a puszta kedveskedései is mélyen az emlékembe ágyazódtak. Mint ahogy az a pillanat is, amit a rendelések leadása után lopunk; minden megmarad, a szeme csillogása, a mosolya, a csókja.
Miután elengedjük egymást, én is felteszem a magam fontos kérdését, a válasz azonban több mint kiábrándító. Azon mosolygok, hogy ezzel hozzám is közelebb marad, mert örülök neki, de a mosoly is hakvány marad, mert ettől még olyan, mintha én lennék a legnagyobb akadály az életében. Tudom, hogy nagyon haragudna rám, amiért erre gondolok, de akkor is... lényegében tönkretettem az életét.
– Sajnálom, Dave. Akkor is ez volt az álmod – sóhajtok fel szomorúan, lesimogatva a hideg okozta párát a poharam oldaláról. – Remélem, hogy egyszer majd megenyhülnek – teszem hozzá. Talán kipuhatolhatnám, ha végre kiderül, mit akarnak tőlem. Ha elég nagy dolgot teszek le az asztalra, esetleg ezen is segíthetek.
A pincér hoz nekünk egy kis előételnek való rágcsálnivalót, én pedig már megszokásból juttatok belőle az asztal alá is. Dave persze pont kiszúrja a mozdulatot, bár a kérdésére elnevetem magam.
– A te nasid még csak a kirakatban van – közlöm vele, és nem is magyarázom meg, mire gondolok, mert úgyis épp azt nézegette az előbb is, éreztem.
– A legjobbtól tanultam – pislogok rá ártatlanul. – Egyébként mondtam, hogy összemelegedtünk. Egyszer be akart feküdni mellém az ágyba is, de ott azért szóltam neki, hogy mindennek van határa – nevetem el magam.
– Máskor bezzeg egy fél lábszárat le tudnál nyelni egyben, mi? –  ingatom a fejem azon, hogy most meg egy kis darab rágcsát ilyen lázasan aprít. Azért odanyúlok és megszabadítom a szájkosártól, hogy be tudja fejezni a rágást. Közben egy pincérnő is odalép hozzánk, éppen neki hozva egy tál vizet, amit Lucifer legalább olyan lelkesen fogad. Felemelem a fejem, hogy megköszönjem neki, de aztán az én mosolyom veszít a lelkességéből, mikor meglátom, milyen pillantással illeti a férjemet. Ellenállok a kísértésnek, hogy felmorduljak, de kihúzom magam ültömben – még ha ettől nem is leszek sokkal nagyobb –, a kezemet pedig birtokló mozdulattal csúsztatom David combjára. Legszívesebben ráböknék az ujjára, hogy nem látod, mi van az ujján?!, de szerencsére észreveszi magát és inkább elsétál.
– Ha telefonszám lesz a blokk alatt, holnap belőle lesz a húspogácsa – mormogom az orrom alatt, miközben a hátába szúrom a tekintetem. Lucifer pedig mindeközben békézen fekszik végig rajtunk, ugyanis kényelmesen elfér úgy, hogy a segge ott maradjon, ahol eddig, míg a testét az én lábaimra, a fejét pedig Davidére fekteti.

Azonnal reagál rám, még csak nem is kell mondanom semmit, hogy lássa és érezze a hirtelen fellobbanó diszkomfortot. Megáll, én pedig megállok vele, a fejembe toluló gondolatok helyett rá koncentrálok, az érintéseire, a szavaira. A beszélgetés már nem tölt el feszültséggel, akkor sem, ha nem értünk egyet, mert pont az alapozza meg a kapcsolatunkat, hogy ilyen esetben is mindent megbeszélünk. Tudom, hogy biztatni akar, hogy a szavai észérvek, csupa olyasmi, amit értek és megértek, nekem viszont görcsbe áll a gyomrom a félelemtől. Az érzés, hogy nem vagyok anyának való, hogy soha nem leszek elég jó ehhez a feladathoz, elkeserít.
– Megpróbálom jól csinálni. Megígérem – mondom halkan, bizonytalanabbul, mint szeretném. Fogalmam sincs, hogy menni fog-e. Fogalmam sincs, hogy elég leszek-e ennek a gyereknek egyedül; attól tartok, a legkevésbé sem, de ezt nem merem bevallani Davidnek, mert akkor megint miattam fogja úgy érezni, hogy nincs jó helyen ott, ahol. Nem akarom még egyszer tönkretenni az életét. Szeretném, ha bízna bennem, ha elhinné, hogy jó anyja leszek a gyerekének, de nem hibáztatom azért, mert nem teszi. Én sem hiszem el.
Ez az érzés csak fokozódik, amikor azt mondja, ha nem változtatok, talán még be is fogok kattanni a bezártságtól. Megint kezdem magam úgy érezni mint akkor, amikor kiderült, hogy terhes vagyok; megint rettegek ettől az egésztől, vagyis inkább benne magamtól. Megnyugtat, azt mondja, nincs velem semmi baj, de ahogy magához ölel, én csak két kézzel átölelem és a nyakához rejtem az arcomat, kapaszkodva belé, mint mindig, amióta újra belépetr az életembe. Rettegek, Dave, hogy nem leszek elég egyedül, hogy nem fog menni nélküled. Ha ennek a gyereknek egy szülője lehetne, nem engem érdemelne kettőnk közül. Persze ezt nem mondom ki hangosan, mert nem akarok még ennél is több terhet rakni a vállára, ezért csak kapaszkodok belé tovább és bólogatok a szavaira.
– Igen, tudom. Próbálkozni fogok – ígérem meg ismét. A válaszaim nagyjából ezzé állnak össze: majd megpróbálom, próbálkozni fogok. Ő viszont azt mondja, neki ez is elég. Kapok egy puszit a fejemre, aztán ahogy rám néz, igyekszem nem túl kétségbeesetten felnézni rá.
– Oké – bólintok, pedig valójában nem számít. Vagyis... nem tudom, hogy számít-e. Világ életemben csak ő volt az, aki számított a családomon kívül. Hálás vagyok az újabb érintésekért, mert a simításai és a puszik is úgy hatnak rám, mint a gyógyír, még ha nehezen oldható is a bizonytalanságom és a félelmem. Még egy pillanatig ölelem, a homlokom az állához döntöm, aztán összeszedem magam annyira, hogy indulhassunk tovább.

Szerencsére mire bemegyünk az étterembe, már én is feloldódom, mert elterelődött a figyelmem az előzőekről. Ezt még fokozni is tudja; amikor a szolgáltatásokat emlegetem, én kivételesen azokra az alkalmakra gondolok, amikor például főzött nekem, vagy mondjuk a sushirollra, de az ő válasza, vagyis inkább ahogyan közben néz, az már inkább a masszászokra és annak következményeire utal. Érzem, hogy kellemesen libabőrös leszek.
– Alig várom, hogy megtapasztalhassam őket – nyalom meg az ajkaimat, épp csak nem sóhajtva hozzá ábrándosan.
Míg a rendelésre várunk, adózunk egy kicsit a gyengédebb pillanatoknak is. Ez pedig folytatódni látszik; hiába nem erre irányult a kérdésem és hiába szomorít el engem ez a helyzet, ő már teljesen más megközelítésben gondolkozik. Amikor magához szorítva azt mondja, már más álmai vannak, nem is kell kifejtenie ahhoz, hogy értsem. Felnézek rá, a mellkasom szinte forrósággal telik meg, a torkom pedig a jó értelemben szorul el. Nem is tudok semmit mondani, inkább csak átölelem a derekát mindkét kezemmel, a nyakához bújok, és ugyanúgy magamhoz szorítom. Adok egy csókot is a póló nyakrésze fölé a bőrére.
– Szívesen osztozom azokban az álmokban – mosolygok fel rá szerelmesen.
Kapunk egy kis nasit a rendes kaja előtt, én pedig megszokásból osztom azt meg Luciferrel, aki szerintem számon is kérné, ha nem tenném meg. David persze szóvá teszi – aztán meg azt, hogy az ő nasiját mindenki más is látja.
– De senki más nem kap belőle – kacsintok rá somolyogva. – Mondjuk olyat is tudok, ami nem látszik... – harapom be az alsóajkam. Amikor viszont letagadja, hogy tőle tanultam volna, nagyon magasra húzom a szemöldököm.
– Tényleg? Szóval a pizzaszél, a szendvics vége, meg a hasonló finomságok csak úgy leteleportáltak a tányérodról? – kérdezem szarkasztikusan, de mosolyogva. Utána azért lehajolok, hogy megkönnyítsem Luci helyzetét – aztán arra kell felnéznem, hogy a pincérnő épp eye-fuckingot játszik az én férjemmel. Előadom a kutya-féle körbepisilés kevésbé polgárpukkasztó verzióját, Dave-nek meg persze nagyon tetszik. Fújtatok egyet arra, hogy az árnyékaim miatt nem kéne ilyeneket mondanom.
– Ő meg tisztelhetné azt, hogy itt ülök melletted – húzom fel az orromat. Davidnek ott virít az ujján a gyűrű, amint én húztam oda és amitől hivatalosan is az enyém. Innentől kezdve a szemeimmel is csak én vetkőztethetem meg művelhetek vele egyéb dolgokat. Azért megfogom a kezét, amit ez enyémre simított és összekulcsolom az ujjainkat, mígnem Lucifer végig nem fekszik a lábunkon. Megmosolygom a mozdulatot és a gazdájához méltó méreteit is, aztán viszont elterelődik a figyelmem, mert jön a kaja.
– Neked is – mosolygok Dave-re, miután megkaptuk az ínycsiklandozónak tűnő hamburgereket. Nem is várakoztatom meg, rögtön betolok egy-két szál sültkrumplit, aztán a kezembe veszem a hamburgert, hogy végre enyhítsek a nyálcsorgásomon is. Nem falok, de azért tempósan eltüntetem az utolsó morzsáig az egészet, aztán elégedetten sóhajtva öblítem le kólával.
– Hát ez nagyon jól esett – dőlök hátra mosolyogva. A sültkrumplit már csak kényelmesen majszolom el és talán meg sem kellene lepődnöm, hogy két barna bociszem figyel minket élénken az asztal alól.

Mire elérjük a célunkat, már szinte meg is feledkezem arról, hogy út közben milyen feszültségekkel teltem el. Dave mindig is jól értett ahhoz, hogy elűzze a felhőket a fejem és a gondolataim fölül, ezt a tudását pedig most is gyakorolja, akár akarva, akár akaratlanul. Leülünk egy asztalhoz, én pedig már csak rá fókuszálok; nincs nehéz dolgom, mert könnyedén eléri, hogy így vagy úgy, de ne is tudjak másra gondolni. Hol azzal, hogy olyan dolgokat mond nekem, amitől a mellkasomba költöző melegség miatt tudnék leolvadni a székről, hol azért, mert úgy néz rám, hogy a lángra kapó vérem fenyeget ezzel a veszéllyel. Például amikor a szemei elidőznek az ajkamat megnedvesítő nyelvemen, akkor nehéz nem arra gondolnom, amire valószínűleg ő is gondol – a kis helyezkedésből ítélve mondjuk ez több mint valószínű. Halkan, ábrándosan sóhajtok egy aprót, mert megint rá kell jönnöm, hogy van mit bepótolnunk.
Aztán persze megint aktiválja a másik gondolat terelési módszert is. Megint úgy érzem, hogy szinte szétfeszíti a mellkasom az a bizonyos érzés; még meg kell küzdenem a tudattal, hogy miattam alakult így az élete, de közben tudom, hogy mindezt nem csak azért mondja, hogy én jobban érezzem magam tőle. Semmire nem kényszerítettem, semmit nem tett volna meg értem, ha nem lennék neki ennyire fontos, és erre kell koncentrálnom. Tudom, hogy ő is mindent megtenne értünk, ahogy én is érte, ezért már az ő életét is mi határozzuk meg, nem más. Miután magamba szívtam az illatát, felnézek rá, gyönyörködöm a mosolyában és a csillogó szemeiben, aztán az oldalán végigsimítva viszonzom az apró, de édes csókot.
Amikor megszokásból osztozkodom egy kicsit Luciferrel, kikéri magának a dolgot, de megnyugtatom, hogy az ő nasija még ha látható is másoknak, nem kaphatnának belőle. A szavain kuncogok egy kicsit és bólogatok – csak ebben az értelemben gondolok rá, hogy ne emlékezzek olyan dolgokra, amikre nem akarok, még ha a jelenetek, amikben Doron és az a másik faszkalap végre megkapták, ami járt nekik, inkább elégtétellel szolgálnak. Inkább hozzáteszem, hogy egyébként van olyan is, ami nem látszik, és szinte már a mosolyától melegem lesz egy kicsit.
– Amennyit csak szeretnél – felelem némileg ábrándosan. Elég friss emlékeim vannak a képességeiről, szerencsére, úgyhogy most rajtam a sor, hogy helyezkedjek egy kicsit. Gyorsan el is terelem a szót arra, hogy bizony én is tudok mesélni Dave bűneiről, ha a Lucinak az asztal alá eső falatkákról van szó, de persze mindent tagad és közben a plafont bámulja, mint egy ártatlan szent.
– Mmm-hmmmm, hát persze... – nyújtom el a szavakat egy amolyan mondd ezt annak, aki elhiszi arckifejezéssel. – Meglepően rossz a memóriád, drágám, esetleg a képekről is kérsz emlékeztetőt? – vonom fel a szemöldököm egy huncut kis mosollyal. Utána megszabadítom Lucifert a szájkosártól, hogy aztán felegyenesedve lássam, hogy a pincérnőt meg a szemeitől kellene megszabadítani. Nyilván morgok is az orrom alatt, még ha Dave-nek igaza is van abban, hogy nem kéne ilyeneket mondanom, nehogy komolyan vegyék. A felvetése viszont kíváncsivá tesz, élénken pillantok rá.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy szívesen megmutatnám neki, miért nem érdemes nézelődni, de egyébként igen – felelem, elvégre mi oka lenne féltékenynek lenni valamire, ami nem az övé, hanem az enyém. Nem mond semmit, csak kivár, de nem is sürgetem; míg Lucifer elkényelmesedik rajtunk, David az enyémhez hajtja a fejét, én pedig mosolyogva simogatni kezdem a kézfejét a hüvelykujjammal. Akkor lendül akcióba, amikor megjelenik a színen a pincérnő a tányérokkal. Mielőtt még rámereszthetném a szemeimet, Dave magára vonja a figyelmem, én pedig mágnesként tapasztom a szemeimet az arcára, ahogy felemeli az állam. Csak azért hunyom le aztán őket, mert megcsókol – de még hogy. Minden erőmre szükség van, hogy ne nyögjek az ajkai közé, olyan szenvedélyesen mutatja meg, hogy ki az, aki őt itt érdekli; teljes beleéléssel csókolok vissza, egyik kezemet felemelve még a hajába is belesimítok a tarkójánál, csak hogy mutassam: igen, azok a tincsek tényleg olyan puhán simogatják az ujjaimat, ahogy azt bárki elképzelné. Amikor elenged, ábrándosan tekintek a szemeibe és megnyalom az ajkaimat, mintha csak az ízét akarnám újra érezni.
– Hát, én kicsit elszakadtam a valóságtól, úgyhogy azt hiszem, igen – mosolyodom el. Libabőrös leszek a nyakamra simító ujjaktól, de csak mosolygok tovább, élvezve a homlokomra kapott csókot is. Inkább nem teszek megjegyzést arra, hogy egészen meghozta az étvágyam más dolgokra is, mert mindketten éhesek vagyunk – ételre –, szóval én is a hamburgerre koncentrálok.
Viszonylag gyorsan el is tűnnek a hamburgerek, mondjuk nekem ehhez az is kell, hogy a kólát nem mellé iszom és a krumplit is utána kezdem eszegetni. Dave-re mosolygok és megsimogatom a hasam, ami most a bepakolt kajamennyiség miatt nem is annyira lapos... de ez nem sokáig lesz szokatlan látvány.
– Pedig rendesen, reggeliztem, esküszöm – védekezek kuncogva. Nagyon vártam őt haza, de azért nem mertem volna megkockáztatni, hogy ne egyek semmit. – Lehet, hogy csak elégettük azt a kalóriát – pillantok rá a szemem sarkából somolyogva. Még ha most magunkhoz képest szerényebbre is vettük a figurát. A kérdésére aztán kiszélesedik a mosolyom.
– Megint ki akarsz állni ellenem valamilyen játékban? – csillannak fel a szemeim. Nagyon kellemes emlékeim vannak a legutóbbi alkalomról. Már csak ezért is állok elébe, ha azt mondja, hogy igen.
– És most mi legyen a tét? – harapom be az alsóajkam... amíg meg nem látom a véletlenül a földre pottyanó krumplit és Lucifer azonnal mozduló fejét.
– Nézzenek oda! – tettetek megdöbbenést. – Mik vannak! És erre most meddig fogsz emlékezni? Három másodpercig, mint egy aranyhal? – ugratom vidáman. Nem mintha egyébként zavarna, mosolyogva oda is hajolok hozzá, hogy megcsókoljam az arcát.
– Kérsz még valamit? Desszert, még egy sör? – kérdezem, miközben eltüntetem a maradék sültkrumplit a tányéromról. Én biztosan nem tudnék többet enni, szóval csak megiszom a kólámat is, aztán megtörlöm a számat és a kezemet. Ha Dave még kért valamit, azt persze megvárjuk, de ha nem, akkor igazából csak a számla van... és a kérdés, hogy lesz-e alatta telefonszám.

Elnevetem magam azon, hogy milyen élénken ül fel a székben, aztán meg mintha nem tudná eldönteni, hogy hízelegjen vagy inkább kikunyerálja, hogy megint láthassa a képeket. Mondjuk úgy néz végig rajtam, mint aki nagyon is maga elé tud képzelni mindent, emiatt a vigyorom is az arcomon marad.
– Ez így egyben volt a tökéletes válasz – nyugtatom meg, aztán kicsit közelebb hajolok hozzá. – De a saját érdekedben most nem kapsz emlékeztetőt, mert nem tudnál az evésre koncentrálni – jegyzem meg egy rosszcsont mosollyal.
Mondjuk nekem is elterelődnek a gondolataim egyfajta gyilkos irányba, amikor meglátom, hogyan méregeti a pincérnő az én férjemet. Davidnek persze nagyon tetszik, hogy territoriális vagyok – pedig nem miatta csinálom, tényleg kikaparom a nő szemét, ha kell –, aztán fel is veti, hogy esetleg lehet egy ötlete a féltékennyé tevésre. Egy kicsit szépítek a megfogalmazáson, mert nem tetszik, hogy annak a nőnek bármi oka is legyen a féltékenységre, hiszen itt én vagyok felszarvazva. Dave csak somolyog, hogy ezzel csak a csomagolás lett más, én pedig megforgatom a szemem, mert igenis fontos az a csomagolás. Nem rá haragszom persze, sőt, nagyon élvezem, ahogy nekem dönti a fejét és az arcomnál szuszog, én is mosolyogva bújok hozzá, míg meg nem jelenik a színen a pincérnő. Akkor aztán Dave akcióba lép, ez pedig annyira jól sikerül, hogy tulajdonképpen az én figyelmemet is eltereli. A csók szenvedélye kiszipolyozza a nem azzal kapcsolatos gondolatokat a fejemből, élvezettel csókolok vissza és túrok finoman a hajába, hogy mire elenged, lényegében a kérdése emlékeztessen arra, miért is csináltuk ezt. Tudom, hogy a szemeim már ködösek – az ő hibája, egy ilyen csók után ne is várja, hogy észnél legyek –, de a mosolyából azt látom, hogy ezzel legalább olyan elégedett, mint az akció sikerével. Ha nem lenék ennyire éhes, talán még vissza is követelném magamnak azokat az önelégülten mosolygó ajkakat.
Mindketten pont olyan sebességgel pusztítjuk el a hamburgereket, mint akik nagyon éhesek voltak. Persze Dave burgere nagyobb volt, de hát több is fér belé, meg gondolom két hónap után azért ki volt éhezve valami ilyesmire. Megjegyzi, hogy én is jól termeltem, szóval megnyugtatom, hogy egyébként reggeliztem is, mielőtt azt hinné, hogy kihagytam az izgulás miatt. Amikor pedig megígéri, hogy ezt is le fogjuk dolgozni, az ajkamba harapva pillantok rá a szemem sarkából.
– Jó nagy adagok voltak, remélem tudod – jegyem meg, csak úgy, mellékesen. Talán nem is meglepő, hogy a következő kérdése nyomán megint tisztátalan gondolatokra asszociálok, de persze tudja, mire megy ki a játék és nevetve hátrál meg a kihívás elől.
– Jól van, rendben – tartom fel a kezeimet megadóan egy huncut mosollyal. – Ezt el tudom fogadni. Majd legközelebb használom az öved... akarom mondani kötünk valami fogadást. – Lehet, hogy egy kicsit alattomos vagyok, de nem baj, szerintem ennyi még neki is belefér. Sőt, meg is érdemli, mert a következő pillanatban egy darab krumpli véletlenül leesik Lucifer fejéhez. Számon is kérem, de persze csak túllicitál egy másodperccel, én pedig elnevetem magam és lemondóan megrázom a fejem, mielőtt szeretettel arcon csókolnám. És lehet, hogy közben, ameddig ő Luci fejét simogatja, én a kutya szájába csempészem az utolsó szem krumplimat. Igyekszem elterelni a figyelmét, de aztán a desszert elfogyasztásának emlegetésével én vagyok az, aki megint bajba kerül egy kicsit.
– Mmm, benne vagyok – pillantok rá élénken, kellemes bizsergéssel az alhasamnál.
A pincérnő szerencséjére nincs telefonszám a blokk alatt, mondjuk a sértett arckifejezését nem igazán értem. Nem pont ő volt az, aki a szemeivel vetkőztette valaki másnak a férjét? Most meg még ő van felháborodva... Ellenállok a kísértésnek, hogy rámeredjek, de amikor rám pillant, érdeklődve felvonom a szemöldököm, mire inkább elteszi a pénzt és a jattot, aztán bal fenéken távozik. Helyes. Felállunk és szedelőzködni kezdünk, Dave még a kabátot is rám segíti, amit mosolyogva köszönök meg neki, és amint ő is megvan, elindulunk kifelé.
– Uram... – vigyorgok rá sokatmondóan, miközben elsétálok előtte, ki a friss levegőre. Amint Lucifer is szabaddá válik, odalépek mellé és jó szokásunkhoz híven átkarolom, szorosan az oldalához simulva, amennyire csak lehet ahhoz, hogy még tudjuk sétálni, de közben közel lehessek hozzá. A kérdésén halkan elnevetem magam.
– Lehet, hogy az asztali hokit majd én is otthon játszanám inkább – bazsalygok fel rá, mielőtt komolyabbra fordítanám a szót. – Egyébként sem versenyeztünk még soha autókkal. Mármint, virtuálisan sem –mosolygok, mert ennek nyilván több értelmezése is lehetséges lenne.
– Majd ha túl gyorsan legyőzlek a kivételes reflexeimmel, választhatsz a visszavágóra egy másik játékot. Rendezhetünk táncversenyt – vigyorodom el. Na nem mintha ilyen biztosra venném a győzelmemet, hiszen Dave reflexei legalább olyan élesre vannak csiszolva, mint az enyémek, de sosem árt egy kis magabiztosság. És ha valamiben, hát a táncban biztosan könnyen felmosná velem a padlót, még ha az ilyen lépegető és ugráló cuccok nem is az ő ízlésére vannak szabva.

Nyilvánvalóan nagyon sajnálja, hogy nem kap emlékeztetőt, de közben úgy nézi a dekoltázsomat, mint aki azon gondolkozik, hogy esetleg csináljon magának emlékeztetőt. Elvigyorodom, mert el tudom képzelni, mi járhat a fejében, pontosan tudva, hogy mi rejlik a ruháim alatt, de aztán büszkeséggel tölt el, hogy mindketten vissza tudjuk fogni magunkat. Az meg különösen, hogy még azután a csók után sem követelek magamnak még többet, mert azzal aztán pláne elveszi az eszemet és azt hiszem, csak egy vékonyka hajszál választ el attól, hogy ne húzzam vissza magamhoz, hátha még többet kaphatok belőle. Már a legeslegelső alkalommal is ezzel a csókkal bolondított meg teljesen, elérve, hogy megfeledkezzek minden írott és íratlan szabályról, szóval tényleg nagy szó, amikor képes vagyok visszafogni magam.
Azért nem bánom, hogy a hasamat is teletömöm finom hamburgerrel és sültkrumplival, de nem is mi lennénk, ha nem kezdenénk egy kicsit teasingelni egymást szavakkal és finom célzásokkal.
– Vannak ötleteim egy könnyű vacsorára – villannak meg a szemeim. Mosolyogva nyalom meg egy kicsit az ajkamat, mert bár tudom, hogy nem hagyna nem enni valami rendes, szilárd vacsorát, azzal is tisztában vagyok, hogy arra sem vágyik kevésbé, amire célozgatok. Ez a célozgatás pedig folytatódik, amikor felemlegetem az övet is, a reakciójától pedig olyan szélesen vigyorodom el, hogy szinte fáj tőle az arcom. Nem mintha nem imádnám, amikor pont fordított a felállás – és valljuk be, az öve szinte mindig az én kezeim koré kerül –, de az a bizonyos emlék nagyon is maradandó maradt. És tudom, hogy neki is.
– Imádlak – közlöm vele vidáman, remekül szórakozva azon, hogy még körbe is néz, mintha a homlokára lenne írva, mi történt. Odahajolok hozzá egy könnyű, finom csókra, elrejtve a zavarát mások elől, és egyben biztosítva arról, hogy be fogom fogni a számat.
Persze ez csak addig tart, míg az imént tagadott bűneit meg nem ismétli, de ha már Dave így, akkor én is így; amit nyilván észre is vesz, hogy aztán rám kenje az egészet. Elnevetem magam.
– Most akkor megtörtént vagy sem? – vonom fel a szemöldököm kihívóan. Az előbb még két másodperces memóriát saccolt magának, jó lesz, ha odafigyel, melyik tagadási vonalra akar felülni.
Miután tisztáztuk, hogy milyen jellegű desszertet akar és hol, már csak a fizetés van hátra, szerencsére a pincérnő telefonszáma nélkül. Egy kicsit azért irritál, hogy mintha még ő lenne megsértődve, de szerencsére előbb visszavonulót fúj, mint hogy különösebben mérges legyek. Felöltözünk és elindulunk, a megbeszéltek szerint az arcade irányába, és még arra is szavazhatok, mivel mérkőzzünk meg. Csak arra nem számítok, hogy amikor még a visszavágóval kapcsolatban is felvetek egy ötletet, mit fog mondani. Eltátom a számat és szó szerint megtorpanok, leejtve róla a kezeimet és úgy meredve rá.
– Hogy mit mondtál? Összeakadnak a lábaim?! – ismétlem meg a szavait olyan hangsúllyal, mint aki el sem akarja hinni, amit hallott. Összefűzöm a mellkasom előtt a kezeimet és nemtetszőn csücsörítek miközben hunyorogva figyelem; szerintem épp csak az hiányzik a teljesen grumpy összképhez, hogy ledobjam magam a hátsómra, de az kicsit fájna a járda kövén.
– Jól van... jól van. Ezek után biztos, hogy táncolni fogunk – jelentem ki. Újra megindulok, megfogom a kezét is, szinte magam után húzva – jó, ez legfeljebb akkor lehetne igaz, ha a lábhosszaink aránya fordított lenne –, és ez egészen addig ki is tart, míg be nem érünk az arcade-be. Odabent pedig már azért trappolok, hogy minél hamarabb megtaláljam azokat a Dance Dance Revolution gépeket. Mondjuk az kicsit összezavar, hogy van a hagyományos, általam is ismert, négy nyíllal rendelkező fajta, meg egy olyan is, aminek mintha az egész padozata maga lenne a táncfelület. Sosem láttam még ilyet, de sebaj. Ismét összefonom magam előtt a kezem és a gépek felé intek a fejemmel.
– Választhatsz – ajánlom fel kegyesen. A nyilas megoldás egyszerűbbnek tűnik, de nem fogok meghátrálni. Még hogy összeakadó lábak...

Egészen biztos vagyok benne, hogy ha az ennivaló és a cuki jelzőkkel illetném, még ennél is jobban kikészülne, de egyszerűen nem tehetek róla, legszívesebben megzabálnám, annyira aranyosan reagál az öv felemlegetésére. Tényleg mintha attól félne, hogy itt mindenki a gondolatainkban olvas, pedig egyébként ha megtennék is legfeljebb irigykedni támadhatna kedvük. Azzal az övvel kizárólag elképesztően szexi dolgokat értem el, semmi olyasmit, amit szégyellnie kellene. Azért tekintettel vagyok rá, nem erőltetem a dolgot, még egy csókot is felajánlok neki, hogy befogjam a saját számat és elrejtsem egy kicsit őt. Amikor viszont a válasza sem arra sikeredik, amit szerintem mondani akart, nem tudom tovább visszatartani a nevetésem.
– Én is mi? Nem inkább te is engem? – kérdezek vissza, és közben már fonom is a kezem a dereka köré, szorosan átölelve, nehogy el tudjon menekülni; mintha én tényleg a gondolataiban olvasnék.
Ezután már tényleg hagyom, hogy elterelődjön a téma, és amikor az egész ki-is-eteti-stikában-Lucit kérdést elintézi azzal, hogy upsz, már csak nevetek. Ugyanezzel a jókedvvel hagyjuk is el az éttermet – már a pincérnő sem tudja letörni ezt a vidámságot –, és ez egészen odáig ki is tart, míg Dave azt nem mondja, hogy nem rendezünk táncversenyt, mert összeakadnának a lábaim. Látom, hogy meglepi, amikor megtorpanok, de aztán rögtön el is rontja az egészet, mert szánom-bánom helyett majdnem kinevet. Harapdálja az ajkát, aztán meg el is takarja a kezével, de túl jól ismerem már azokat a nevetőráncokat a szeme körül, szóval csak még jobban összehúzom a szemem.
– Hát persze... – forgatom meg a szemem, amikor az esküvői tánccal próbálja elterelni a figyelmemet. Pedig ezzel közel sem menti meg a helyzetet, sőt, véglegesíti a döntésemet. Kézen ragadom, Lucifer pedig némileg meglepve és értetlenül, de azért követ minket az arcade-hez.
– Hanem hogy... – kérdeznék vissza, de már megint nevet, szóval a kérdést is csak némi puffogásba fojtom, miközben a szemem sarkából rámeredek.  Azt azért megvárom, hogy Lucifer megkapja a szájkosarat, hiszen máshogy nem jöhetne be velünk, de aztán odabent meg sem állok a táncolós izékig. Nagyon kegyes vagyok, mert felajánlom, hogy választhat, de Dave... valami teljesen mást akar. Ezúttal rajtam a sor, hogy felvonjam a szemöldököm, ahogy követem a pillantását.
– És ebben pontosan mi a tánc? – méregetem a két sihedert, akik furamód mintha egymást püfölnék valami játékon belül. Nem mintha számítana a fennakadásom, mert már félúton vagyunk a két fiú felé, akiknek David elég zsíros üzletet ajánl azért cserébe, hogy átadják nekünk a terepet. A plafonra emelem a pillantásom a villantsd a lóvét kifejezésen és megfogadom, hogy az én gyerekeim soha nem fognak ilyeneket mondani. Miért beszélek többesszámban? Egy kicsit megrázom a fejem, a két siheder meg addigra el is tűnik. Lucifer alig kap simogatást, már-már csalódottnak is tűnik, szóval én helyettük is megvakarászom a füle tövét, míg Dave rendezkedni nem kezd. Odalépek mellé és figyelem, ahogy kiválasztja a megnevezett játékot.
– Gondolom – vonok vállat a nehézségi fokozat kérdésére némi gyanakvással, hiszen fogalmam sincs, mi vár rám. Csak amikor azt mondja, hogy nehogy Beyoncét válasszak neki vigyorgok rá amolyan most intézted el, hogy Beyoncé számra kelljen táncolnod tekintettel. Magyarázni kezd, én pedig igyekszem követni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt most így elsőre felfogtam.
– Öööööö, oké – felelem némileg bizonytalanul, kissé összevonva a szemöldököm, de azért hagyom, hogy kiválassza a zenét. Úgyis élesben látom majd meg, mit magyarázott az előbb szóban; bár amikor megjelenik a képernyőn Britney neve, megforgatom a szemeim. Én bezzeg nem választhatok Beyoncét...
– Oké, csináljuk – intek a fejemmel a gép felé. Elfoglalom a helyem, bár fogalmam sincs, mit csinálok, ez pedig így is marad az első másodpercekben. Az hagyján, hogy nem vagyok táncoslábú, de az alsó sarokban futó "következő mozdulatok" néhol rohadtul nem informatívak – de most komolyan, hányféleképpen lehet a nyilakkal jelzett irányba mozdítani a kezed? –, így legtöbbször csak akkor tudom összerakni őket fejben, amikor a táncos figura előadja őket középen. Az elején ezért viszonylag kevesebb csillagok kapok, de aztán elkezdek ráérezni és rájönni, hogy sok mozdulat ismétlődik, onnantól pedig máris többet ér a sarokban megjelenő előrejelzés is. Így már határozottan jobban megy, hiszen nem azon múlik, hogy elég gyorsan le tudom-e utánozni a középső táncos mozdulatait. Azért így is vannak mozdulatok, amiket nehezebb elsajátítanom, mert a pucsítás és társai távol állnak tőlem, főleg ruhában és nyilvános helyen, de azért próbálkozom.
Igazából nem olyan rossz a végeredmény, az utolsó másodpercekben épp behozom a negyedik csillagot, bár biztosan lehetett volna sokkal jobb is. Amiatt örülök, hogy nem volt nagyon ugrálós, mert most ettünk, és talán csak emiatt mondok le én is egy Beyoncé vagy Shakira számok által ígért szívatásról.
– Jól van, te jössz – mondom elvéve a távirányítót, hogy miközben kifújom magam, válasszak neki is valamit. Igazából félig tanácstalanul válogatok, de aztán meglátom egy szám címét, amiben ocean és cake is van, márpedig ha David, akkor ocean, ha pedig desszertet akart, akkor cake... Elvigyorodom és ki is választom a zenét, rábízva a szerencséjére, hogy mennyire fog jól járni vele.

Oké, talán nem kellett volna rávilágítanom, hogy már beszélni sem tud rendesen, de annyira aranyos! Most meg aztán pláne, ahogy tovább vörösödik az arca, mígnem inkább leengedi a fejét a karjaira az asztalra. Próbálom nem kinevetni, így csak halkan kuncogok rajta, miközben átölelem a kezeimmel.
– Naaaaa, Daaaaave – búgom a nevét elnyújtva vidáman, szerelmesen. Odadugom az arcomat a fejéhez, az orrommal piszkálok bele a hajába és próbálok odaférkőzni hozzá. Olyan imádnivaló, legszívesebben videóra venném ezt az egészet, de tudom, hogy attól csak még jobban zavarba jönne, szóval inkább csak hagyom, hogy a maga tempójában heverje ki a pillanatot. Amikor végül felegyenesedik és rám néz, még mindig vidáman vigyorgok rá, de nem viszek be semmilyen kegyelemdöfést. Adtam már neki épp eleget.
– Jó, jó – egyezem bele kuncogva, aztán boldogan zsebelem be a kis csókomat. Egyébként is bőven elég nekünk tudni erről, de hát a fene sem gondolta volna, hogy ennyire zavarba jön, ha felemlegetem.
Ígéretemhez híven tényleg békén hagyom a témával, de egyébként is van bőven mivel foglalkoznunk ezen kívül, mire eljutunk odáig, hogy teli hassal elhagyjuk az éttermet. A megbeszéltek szerint az arcade felé indulunk, csakhogy David elkövet egy súlyos hibát, amiért meg kell fizetnie. Főleg, hogy ezúttal ő nevet rajtam, mintha csak visszafizetné a korábbiakat a hamburgerbárból, de ó, nem ússza meg ennyivel, az biztos! Húzom is magam után a gépekhez, épp csak azért állva meg, hogy Lucifer megkaphassa a szájkosarát, de aztán a táncgépeknél kiderül, hogy a férjemnek bizony más tervei vannak. Ennek érdekében busásan le is fizet két srácot, majd elkezdi magyarázni nekem, mit forgat a fejében, épp csak rohadtul nehéz elképzelnem és így teljesen felfognom azt, amire számítanom kellene. Ez persze még nem elég ok a meghátrálásra, így csakhamar ott találom magam egy képernyő előtt, azzal a feladattal, hogy leutánozzak egy animált alakot, aki Britney-re táncol.
Volt már ennél rosszabb is, gondolom közben, és egyébként tényleg. A legnagyobb kihívás az, hogy a súgás a jobb alsó sarokban csak azt követően minősül valóban súgásnak, hogy már megismertem a konkrét mozdulatsort, amikor viszont elérjük ezt a pontot, már egész jól megy. Azért nem mondom, hogy teljesen oldott és komfortos vagyok, de a tánc végére még a negyedik csillagot is épp megkapom, az meg egész jó, nem? Dave is nagyon vigyorog – szerencséjére az elején még nagyon a képernyőre koncentráltam, így a kezdeti vidámságát nem szúrtam ki –, amiből tudom, hogy tetszik neki, és igazából... ha otthon lennénk, a négy fal között, biztosan oldottabban adnám neki elő a dolgot, nagyobb átéléssel. A végén meg is dicsér, a szavaira pedig elmosolyodva villantom rá a szemeimet. Odalépek elé és a mellkasára simítom az egyik tenyerem.
– A többi tehetségemet otthonra tartogatom – biztosítom róla, mielőtt közölném, hogy ő következik. Úgyis kimelegedtem, neki is meg kell egy kicsit izzadnia. Kicsit tanácstalan vagyok mondjuk a zenét illetően, szóval lényegében a sorsra bízom a dolgot, és a nevetéséből ítélve érti is a célzást. Mosolyogva kacsintok rá, majd elindítom neki a táncot és az ő előző helyét elfoglalva kezdem figyelni. Persze meg sem kellene lepődnöm azon, hogy milyen könnyeden mozog, de eszemben sincs a rivalizálásra koncentrálni, egyszerűen csak élvezem az előadást. Nyilvánvalóan mindenben is tökéletesnek és tehetségesnek kell lennie, de engem ezzel már nem tud meglepni. Leplezetlen vigyorral nézem őt és követek le minden egyes mozdulatot a szemeimmel – különös tekintettel bizonyos csípőmozdulatokra –, amikor pedig néhol a szöveget is énekli, egyértelműen nekem, még egyértelműbb üzenettel, akkor csak az ajkamba harapva pillantok a szemeibe. Az ujjnyalogatós-ízlelős kérdésre még bólogatok is neki egyet, csak hogy tudja. Csak amikor vége a számnak nézek a képernyőre, bár anélkül is tudnám, hogy ez bőven meglépte az öt csillagot.
– Kiváló előadás volt, Mr. Weaver – dicsérem meg mosolyogva, és nem szalasztom el a lehetőséget, hogy a szemeimet a pólója alól felvillanó hasfalára tapasszam. Szinte még az ajkamat is megnyalom, és csak azért bocsátom meg, hogy visszaengedi a pólót, mert odalép hozzám. Átölelem a nyakát, hogy el tudjam nyújtani a csókot egy pillanattal, de aztán vigyorogva a szemeibe pillantok.
– Még szép! – vágom rá határozottan. – Le kell mossalak a színpadról – közlöm vele, miközben átadom a kontrollert és átveszem a helyét a képernyő előtt. Most már sokkal oldottabb vagyok én is, bár gyanúsan vigyorog... aztán megjelenik a képernyőn a Cotton Eye Joe, én pedig elnevetem magam. Egy széles vigyor ott is marad az arcomon, mert pontosan tudom, hogy mi az üzenete ezzel a választással – márpedig én adózni fogok a hobbijának, abban biztos lehet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy itt egyértelműbbek a kezdeti súgások, de szerencsére a figura fején levő cowboy-kalap jó tippeket ad, én pedig el is találom a kalapfogdosós mozdulatokat, így már jól is indítok. Aztán az is kiderül, hogy egyébként viszonylag egyszerűbb mozdulatokból áll a tánc, így aztán nincs is nehéz dolgom, ha le akarom nyűgözni a férjemet. Márpedig beleadok apait-anyait, csak azt sajnálom, hogy én nem olyan cuccban vagyok, mint a digitális alak; bár akkor lehet, hogy sosem érnénk haza. Én is jól szórakozom a tánc közben, talán ezért is sikerül jobban, és ezúttal már én is bezsebelem azt az ötödik csillagot is. Elégedetten bokszolok a levegőbe, megtörlöm a pólóm ujjával az arcom, aztán vigyorogva Davidhez lépek.
– Na, mit mond erre a szakértő? – vonom fel a szemöldököm játékosan. Remélhetőleg az előadáshoz méltó dicséreteket zsebelhetek be tőle is, de a visszavágó az visszavágó, szóval utána küldöm is oda a helyemre.
– Akkor lássuk, mivel vághatsz vissza méltóképpen... – kezdek el keresgélni a zenék között. Nem is kell sokáig kutatnom, ugyanis csakhamar előbukkan a Sexy and I know it ajánlásként, én pedig elnevetem magam és gondolkodás nélkül ki is választom azt neki.

Bosszút esküszöm ugyan Dave beszólása miatt, de aztán ennek az egésznek játékos szórakozás lesz a vége. Kiderül, hogy jól tettem, amikor hagytam magam a másik géphez húzni, mert még ha egy kicsit be is vagyok feszülve – ez nem éppen olyan helyzet, amiben gyakorlott és ezáltal komfortos lennék –, elkezdek ráérezni a játék ízére. Azt hiszem, ebben sokat segít az is, hogy Dave is ott áll velem szemben és láthatóan nagyon élvezi a műsort; a végén ezt is hozzáadja a tehetségeim listájához, az évődő válaszomra pedig meglepő módon visszakérdez. Megállok a számok keresésében a kontrollerrel és somolyogva ránézek.
– Szeretnél közszemérmet sérteni? – vonom fel a szemöldököm, nem is titkolva, hogy milyen tehetségekre gondoltam az imént, mert ezek szerint nem biztos, hogy ugyanaz jutott eszünkbe.
Ezután neki is kiválasztom a számot, főleg találomra, a cím alapján, de nagy szerencséje van, mert a koreográfia több mint hozzáillő, így nem is csoda, hogy olyan könnyedén táncolja el, mintha a kisujjából rázná ki. Én is leplezetlenül élvezem az előadást, figyelemmel követek minden mozdulatot és széles mosollyal az arcomon raktározom el magamban a látványt. A végén meg is dicsérem – és nem csak azért, mert megkapta mind az öt csillagot –, aztán amikor visszavágót emleget, gondolkodás nélkül belemegyek a dologba. Látom, hogy örül a lelkesedésemnek, amitől meg csak még lelkesebb leszek, szóval állok elébe, akármit is választ. Amikor megjelenik a képernyőn a Cotton Eye Joe, együtt nevetünk, aztán ez így is marad, ahogy elkezdődik a tánc. Én mondjuk nem értek a western tánchoz, de látom, hogy őt meglepi a fűnyíró berántó mozdulat, mert még a képernyőre is odanéz, de én csak kicsit megvonom a vállam, hiszen ez van ott. Most már sokkal oldottabb vagyok és Dave is nagyon élvezi az egészet – persze látom, mikor tapadnak a szemei a dekoltázsomra, de nézelődjön csak –, szóval még kevesebb csillaggal is elégedett lennék. Odalépek hozzá, a nevetése hangja megmosolyogtat, miközben könnyedén és természetesen a testéhez simulok. A szavaira kiszélesedik a mosolyom, de aztán ahogy a fülembe dörmög és a fenekembe markol, kellemes kiráz a hideg is.
– Kár, hogy túl hideg van a rövidnadrághoz – jegyzem meg huncut mosollyal, egyértelműen a digitális figura öltözékére célozva. – Bikát is meg kell majd ülnöm? – szólok utána megcsillanó szemekkel, ahogy átveszi a helyem a "színpadon". Válogatni kezdem neki a zenét, míg meg nem találom a tökéletes számot, már előre nevetve rajta.
– Azt mondtad, ne legyen Beyoncé – vonok vállat vigyorogva és már indítom is neki. Már az elején is nevetek, mert annyira szörnyen buta ez a szám és a legtöbb mozdulatot ennek megfelelően tették hozzá, de azért amikor fel kell hívnia a figyelmet a testére és arra, hogy gyúr, nem kell kétszer kérni, hogy vigyorogva alaposan felmérjem. Hasonlóan kettős érzéseim vannak a csípőmozdulatoknál, amik természetesen profin mennek neki, de aztán... aztán mindketten elveszítjük ezt a meccset. A lépések átmennek azon a határon, amit ki lehet bírni, így a végén már én is könnyezek és a hasamat fogom a nevetéstől, ez pedig csak fokozódik, hogy a röhögés miatt Dave is csak nyeklik-nyaklik a rendes lépések helyett. Nem is értem, ezek a mozdulatok miért lennének szexik – néha a képernyőre pillantok, hogy mit kéne látnom, bár az a tangás fickó nem segít a nevetésemen –, és egyáltalán nem hibáztatom Dave-et, amiért nem sikerül neki kimaxolni a teljesítményt. Mire vége, már tényleg fáj a hasam a nevetéstől, a könnyeimet pedig az arcomról kell törölgetnem és meg sem tudok szólalni, mert nem kapok levegőt.
– Esküszöm hogy nem volt szándékos – préselem ki magamból nagy nehezen, még mindig a hasamat fogva, megtörölve a szemeim alatti területet. – Jézusom. Én erre tíz pontot adnék – tör ki belőlem megint a nevetés, ahogy felidézem a táncot. Azért megpróbálok megnyugodni, amikor pedig ez sikerül, Dave egyébként is élénkítő javaslattal áll elő. Mosolyogva nézek fel rá.
– Legyen – bólintok rá, aztán elvigyorodom. – De jobban válassz, mint én!
Figyelem, ahogy válogatni kezd, aztán megjelenik a Timber előnézete, és igazából annyira nem szörnyű. Mondjuk amikor meglátom a pandát, akkor egy pillanatra ránézek, majd vissza a pandára, aztán megint rá, de csak vigyorgok. A kérdésére bólogatni kezdek, aztán felkészítem magam, de igazából így, hogy együtt csináljuk, csak még könnyebb a dolog.
Az elején kicsit későn kapcsolok, hogy ez épp a szexi bevonulás, mert nem sétáltam el Dave-től, de sebaj, csak nevetek, aztán a lasszózást már le tudom követni. Vigyorogva követem le a mozdulatokat, amivel Dave-et kell magamhoz rángatnom a képzeletbeli kötéllel, aztán még előnyöm is van, mert neki kell előbb megcsinálni azokat a furcsa tekerő mozdulatokat, amiket a súgó alapján nem tudtam volna belőni. Igazából elég pörgős a szám, ezért nem is sikerül mindent elsőre tökéletesen csinálni, de nem is ez a lényeg, hanem hogy közben remekül szórakozunk. Az különösen vicces, amikor le kell térdelnie, nekem pedig körbe kell táncolnom, mert a pandával ellentétben neki igazából alig kell felemelnie a kezét, hogy felérjen az én kezemig. A mozdulatok innentől már ismerősek, szóval egyre jobbak vagyunk, bár a végén az ugrándozásnál azért rendesen kifáradunk. Aztán a záró akkordoknál mintha az lenne a kis figurákon, hogy Dave hátára kell ugranom? Elbizonytalanodom, de aztán már látom az alakokon, hogy pont erre készülnek, szóval én is kapcsolok, hogy Dave hátára pattanva nem egészen úgy, ahogy az előbb utaltam rá, de megüljem a bikámat. Lihegve, de nevetve kapaszkodok a nyakába, amikor vége van, nyomok egy csókot a fejére, aztán lassan lecsusszanok róla. Végül meglett mindegyik csillag, szóval büszkék lehetünk magunkra, de ha nem lett volna meg is nagyon élveztem.
– Most már hivatalosan is megbocsátom az összeakadó lábakat – közlöm vele vidáman, amikor már szemben állunk egymással és meg is töröltem az arcom, szóval nyugodtan magamhoz ölelhetem.
– Ez nagyon jó volt, de most a lelkemet is odaadnám egy pohár vízért – nevetem el magam. – Szeretnél még játszani valamit majd, vagy kellően elfáradtál? – somolygok rá. Nekem nincs ellenemre, hogy maradjunk még, de előtte mindenképpen innom kell, az biztos.

Elvigyorodom az őszinte válaszon és amikor azzal a pillantással mér végig, szinte érzem, ahogy a bőröm felforrósodik a tekintete nyomán. Igazából ha innen közelítem meg, nem is olyan rossz ötlet a tánc... hmmm. Azért nem ússza meg, hogy neki is táncolni kelljen, nem mintha okom lenne panaszra az élményt illetően, ugyanis az előadás több mint tökéletes, én pedig élvezem, hogy bár sosem láttam még ilyen helyzetben - az esküvőt leszámítva, de az azért más volt -, most ebben is a szemem láttára kamatoztathatja a tehetségét. A visszavágót sem kell kétszer mondania, szóval ismét helyet cserélünk, és a tematikára tekintettel még jobban odateszem magam. Élvezem, hogy élvezi a látványt - hol így, hol úgy -, és valahol meg sem lep, hogy már vinne is a country klubba. Az is biztos, hogy a rövidnadrágos célzásomat is érti, a bikánál pedig meg is kapom a tökéletes visszavágást. Az ajkamba harapok és ezúttal én mérem végig őt, mint aki már most elképzeli a jelenetet.
– Megbeszéltük – egyezem bele rögtön. Majdnem el is felejtem, hogy nekem épp zenét kellene válogatnom, de aztán kapcsolok és talán annyira nem is meglepő, hogy a szexiségére helyezném a hangsúlyt. Épp csak egy kicsit - nagyon - mellélövök, mert a tánc egyáltalán nem szexi, hanem szó szerint sírva röhögős. Dave becsületére legyen szólva, hogy próbálja komolyan venni és leutánozni a mozdulatokat, de egy ponton mindketten teljesen elveszítjük a fókuszt. A hasam fogva könnyezek a nevetéstől, még meg is fájdulnak az izmaim a sok és konstans röhögéstől, mire vége a számnak.
– De ötből tíz azért nem olyan rossz – kacsintok rá még mindig a nevetési ingerrel küzdve. Igaz, hülyén fogalmaztam, mert a csillagokra gondoltam, de így már ő is érteni fogja. Amint megnyugodtunk, felvet egy egészen új ötletet, amit nem tudok nem mosolyogva fogadni: hogy táncoljunk együtt. Csak azért értem rögtön, mire gondol, mert amit először választottam neki, szintén ilyen "páros" volt, és nem is kérdés, hogy belemegyek-e. Ezúttal ő választja a zenét, ami megint egy kicsit westernes vonal, de nem baj, én csak örülök neki. Szerintem mindkettőnk arcára oda van írva, hogy milyen jól szórakozunk, és ezen nem változtat az sem, ha néha elrontjuk a lépéseket. Amikor körbe kell táncolnom őt és a szabad keze véletlenül a fenekemhez ér, a szemem sarkából somolygok le rá, amikor pedig össze kell kapaszkodnunk és kis híján kilendülök az ívből a méret- és súlykülönbségeink miatt, vele együtt nevetek. Persze erősen megtart, hogy ne tudjak kisodródni, a következő kört pedig kisebb vehemenciával kezdjük meg, de akkor is vicces. Legalább annyira, mint hogy a hátára ugrásnál még be is kell rogyasztania, de tökéletesre sikeredik a póz és míg egy kézzel kapaszkodok, a másikkal megint megpörgetem a képzeletbeli lasszót. Mindketten nevetünk, aztán ahogy hátravigyorog rám, a fejére csókolok, majd mosolyogva bólogatok egyetértőn. Lecsúszok a hátáról, a szavain pedig elnevetem magam, pedig egyébként igaza van. Fél kézzel én is magamhoz ölelem, míg legyezem egy kicsit magam a másik kezemmel, mert azért sikerült tényleg kimelegedni, de megérte. Felvetem, hogy azért egy kis víz jól esne, Dave pedig már nézelődik is mindenki feje felett, amin nem tudok nem vigyorogni, de rábízom, hogy felderítse a terepet, aztán szó nélkül követem is, amikor elindul. A kérdésemre, miszerint elfáradt-e már, egyértelmű nem a válasz, amin megint mosolyognom kell, különösen az autóversenyre.
– Milyen igaz – bólogatok, miközben odaérünk egy automatához. Dave vesz egy üveg vizet, amit mosolyogva meg is köszönök, ahogy átnyújtja nekem. Megiszom körülbelül a felét egy húzásra, a maradékot pedig odaadom neki; máris nem érzem olyan száraznak a torkomat és el is kezdtem lehűlni egy kicsit.
– Akkor mindenképpen minél komolyabb versenyt kell rendeznünk – mosolygok fel rá huncut tekintettel. Igazából ha valamiben nem volt részünk közösen mindennek ellenére sem, az az autós üldözés, szóval valahol kíváncsi is vagyok, milyen skilleket tudunk megvillantani egy ilyen szimulált versenyen.
– Még mindig nem mersz fogadni velem? – vigyorgok Dave-re, de csak szívom a vérét. Amint eleget ivott ő is és lehűltünk, meg is célozzuk azokat a nagyobb masinákat. Szerencsére most senkit nem kell lefizetni, el tudunk foglalni két egymás mellettit, míg Lucifer letelepszik a másik oldalamra, a gépek mellé. Mondjuk ő nagyokat ásít - amennyire a szájkosár engedi -, jelezve, hogy velünk ellentétben ő épp halálra unja magát, de majd hazafelé megint élvezheti a sétát.
– Ez mondjuk elég emberellenes kialakítás – jegyzem meg nevetve, ahogy elkezdtem próbálgatni a kormányt és a váltót. Az ülés lehetetlen szögben áll, a váltó pedig olyan helyen van, ahova egyik járműben sem tennék, de hát valahogy össze kellett hozni ezt a gépet is, hogy univerzális legyen. A legviccesebb az, hogy nekem nehezebb elérni a pedálokat, de fogadni mernék, hogy Dave-nek meg túl közel vannak.
– Rally a hegyi pályán vagy mezei verseny? – nyújtogatom a nyakam Dave felé. Szerencsére azt már most látok hogy kvázi "össze tudjuk kötni" magunkat, hogy egymás ellen (is) menjünk, szóval csak ezt kell kiválasztani. Rábízom a döntést, és miután megvan a pálya, kiválasztom a kocsit is, nem mintha egyébként lenne jelentősége. Inkább azt figyelem meg, Dave-nél milyen színt és típust kell figyelnem.
– Mehet? – kérdezem vidáman, és ha ő is kész van, a magam részéről okézom a startot.

Tulajdonképpen szerencsének mondhatjuk, hogy sikerül olyan számot választani neki, ami eltereli a figyelmunket az eredeti kérdésekről. A közszemérem-sértés és a bikám megülése elnapolódik, mert csakhamar mindketten szó szerint sírunk a nevetéstől, pedig még csak nem is ez volt a célom. Mire vége, szerintem már mindkettőnknek fáj a hasa és az arca is, de próbálok azzal kompenzálni, hogy tőlem dupla adag csillagot is kapna ezért. Épp csak ezúttal én sem tudok rendesen fogalmazni, de azért tisztázzuk, hogy nálam a pont most csillagot jelent. Ezután közösen is eltáncolunk egy számot, én pedig nagyon örülök, hogy belementem, mert remekül szórakozunk mindketten, együtt is, nem csak egymáson. Az egyetlen "baj", hogy majd' szomjan halok, annyira kimelegedtem, de ezen is hamar segítünk, Dave-nek pedig még előnye is van, mert a fejek felett elnézve meg tudja állapítani, hogy az automata a szerencsésebb választás. Miközben iszunk, megbeszéljük, hogy az autóversenyt azért még be kéne pótolni... én pedig nem vagyok rest felemlegetni a fogadást. Már Dave tekintete is sokatmondó, a szemeimmel akaratlanul is lekövetem a mozdulatot, ahogy lenyalja a vizet az ajkáról, aztán már hajol is hozzám. Ahogy a tarkómra simítva ott tart, nekem már elég, hogy megborzongjak, és ahogy a fülembe dörmög, még a szememet is lehunyom egy kicsit. Halkan felsóhajtok, amikor felajánlja az első tétet, szinte érzem magamon, ahogy elképzelem, de hiába akar rám ijeszteni a saját akaratával, én csak erőteljesen felszusszanok.
– Kár, hogy csak egyesszámban mondtad ezt... – jegyzem meg kissé elmélyült hangon, és ha rám pillant, megnyalom az egyébként is kiszáradt ajkaimat, csak hogy értse. Van más is, amiből még nem kapott. Persze ha ennek hatására kiegészíti egy kicsit a maga tétjét, elfelejtek ellenkezni, mondván, hogy utólag már késő bánat. A legnehezebb így is az lesz az egészben, hogy igazából most én nem vagyok biztos abban, hogy veszíteni akarok-e. Még ha tudom is, miért figyelmeztetett, ha nem veszem el előtte teljesen az eszét és úgy fogunk hozzá, megint én leszek az, aki az ájulás szélére kerül majd. Ígyis-úgyis.
– Szóval én itt csak nyerhetek – vonom le a magam következtetését felcsillanó szemekkel, csak hogy húzzam az agyát egy kicsit, mielőtt odamennénk a gépekhez. Ott aztán kiderül, hogy túl keveset nézek ki ezekből a cuccokból, mert Dave csak kineveti a panaszaimat aztán átsétál hozzám segíteni. Azért amikor leguggol és a lábaim között lenyúl az ülés alá, rávigyorgok.
– Máris a vereségre készülsz, drágám? – incselkedek vele egy kicsit. Kuncogva lopok is egy csókot az arcáról, ha már ilyen közel van hozzám, de aztán hagyom, hogy segítsen nekem mindent beállítani.
– A váltót még kitéphetnéd a helyéről és normális helyre tehetnénk – nevetem el magam, majd felmosolygok rá. – De egyébként tökéletes, köszönöm – mondom ezt már komolyabban. Miközben ő is beállít mindent, én felfedezem a játék beállítási módjait, Dave válaszán pedig felnevetek.
– Hát persze – helyeselek vigyorogva. Abban sem vagyok biztos, hogy NPC lökne ki a pályáról... Azért követem a választását és így a végén kilyukadunk egy hagyományos Nascar versenyhez és -pályához.
– Mi lenne, ha három körből döntenénk el a győztest? – teszek még fel egy utolsó kérdést. Igazából ha jól látom, nem lesz hosszabb egy kör 10-15 percnél, szóval simán beleférne, és így akár abszolút győztest is avathatunk, ha valakinek szerencséje van. Közben somolyogva választok magamnak egy lila, ördögös autót, csak mert vicces, aztán amint Dave is megvan, nyomom is startot.
Az első percek nekem egy kicsit inkább beleszokósak, nyilván meg kell szoknom a szimulátort és az eszközök elhelyezkedését, mielőtt magabiztosan tudnám irányítani az "autót", szóval Dave könnyen tehet szert előnyre is velem szemben. Persze azért nem hagyom magam ilyen könnyen, amint tudok, rátapadok – csak nem úgy, ahogy szoktam –, és nagyjából mindent megteszek azért, hogy lenyomjam őt is, meg mindenki mást is. Nem riadok vissza az ütközésektől sem – itt azért bátran lehet –, szerencsére elég jók a reflexeim és értek is a vezetéshez, de azért meglátszik, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Annyira, hogy az utolsó előtti körben Dave-nek sikerül úgy intéznie, hogy miközben kisodor egy NPC autót, az engem is jelentős hátrányba taszítson, és hiába kecmergek ki a helyzetből, előtte addig már túl szabad az út a kiesett autók miatt és nem tudom behozni a lemaradást. Ugyan csak két másodpercen múlik, de akkor is előbb befut a célba.
– Ahhh – ütök a combomra, de közben persze vigyorgok és át is lesek hozzá. – Szép manőver volt – dicsérem meg rákacsintva, azt viszont elfelejtheti, hogy ettől kevésbé legyek lelkes. Sőt, csak felcsigázta bennem a versenyszellemet.