Van az a típus, aki nem csupán nem vágyja, hogy magára hagyják és egyedül oldja meg a vállára nehezülő terhek gondját, de egyenesen retteg tőle ...és van az a típus, aki várja a lehetőséget, bizonyításra hajló kényszere erősen jelen van személyiségében, már-már annak gyökeréig hatol, teljesen átjárja jellemét és arra sarkalja, jobban és többet mutasson fel, mint bármikor. Magamat egyikbe sem sorolom, nem első felütésre és korántsem a másodikra. Noha az utóbb feltételezett erősebben mutat hasonlóságot alapvető lényem mélységével, igazság szerint nem mondhatni, hogy különösebb izgatottsággal tölt el, amikor a stafétabot egy részét megkapom. Helyesebb azaz állapot, miszerint tudomásul veszem, a maga legnagyobb természetességével, amiképpen a levegő is megtölti bordakosaraim közét minden egyes oxigéncsere alkalmával a mellkasomban. Tudtam, hogy így lesz, már az első alkalommal, amikor átléptem a lift nyíló ajtajának, fizikailag nem létező küszöbét, a munka – inkább hivatás – nem csak megköveteli, elvárja minden létező tekintetben, de a velejárója, hozadéka, szimbiózisban való része.
Eszközeim, tudásom és rátermettségem öntömjénezés nélkül tesz alkalmassá a helytállás minden létező szegmensére és ezt messze elkerüli a nagyképűség sokat emlegetett, de keveset értett valója; egészen pontosan tisztában állok azzal, mire vagyok alkalmas és mire nem. A jólneveltség látszatához tartozik ugyan, de valójában ahhoz esélytelenül csekélyke köze van azon álszemérmességnek, mikor valaki pusztán azért tagadja le képességeinek lényegi részét, mert azzal jobb színben tünteti fel önnönmagát. Ami engem illet, szerintem ez baromság.
Mr. Cowen távolléte nem az első és nem is utolsó az itt töltött időm során, ahogyan az sem(?), miképpen információ nélkül hagy visszaérkezése pontos idejével kapcsolatban. Nem esem kétségbe, sem az anyja, sem pedig a neje nem vagyok, hogy bármiképpen különösebben a számonkérés legapróbb szelének léte is megkörnyékezzen; tisztában vagyok azzal pontosan annyit és akkor közöl, amennyit és amikor óhajt, nekem pedig ehhez alkalmazkodni éppen annyira jelent nehézséget, mint amennyi kihívást egy újabb adag kávé lefőzése rejt magában. Talán öntelt gondolat, de legalább őszinte, abból egyébként is kevéssel rendelkezem.
Egészen pontosan a tizenkettedik alkalommal közlöm a vonal túlsó végén állóval, miszerint az említett ügyvédurat nem tudom adni, de szívesen átveszek bárminemű üzenetet, amelyet a hívófélnek szándékában áll hagyni. A lehetőség ellenére csak a hetedik, gondolatban kiosztott sorszámot címkézi fel önmagára az, aki él is a lehetőséggel. Szavai kínos pontossággal kerülnek legépelésre, utólag pedig hozzácsatolásra azon ügymenethez, amelyhez tartoznak. Ettől függetlenül tizenkettedik marad abban a sorban, amely jelzi, mégis ki és hányadik alkalommal kereste a személyt, akihez a beérkező hívások dokumentálásra kerültek. A kagyló letétele nem csupán jelzésértékű momentuma a megkezdett munkafolyamathoz való visszatérésnek, de elvárt minimuma is. Az eltelt időt nem figyelem, nem különösebben érdekel, a hagyományos számlapon körbejáró, egymást kergető vékony mutatók futama, sosem ahhoz mérten tekintem elvégzettnek feladataim sorát.
A liftajtó nyílása már azelőtt egyértelművé válik, hogy a mechanikus szerkezet tenné a rárótt természetes feladatát, újabb érkező teszi lábát az emeletre és ezen órán már kevéssé esélyes, valamelyik ügyfél random-mód érkezne. Következésképpen a képernyőről való felnézés előtt már sejthető azon személy kiléte, hogy makulátlan – vagy mindenesetre feltételezhetően drága – lábbelijét az emeletet borító padlózatra tenné. Már a kérés elhangzása előtt, akár egy jól begyakorolt koreográfia részeként nyúlok a behűtött folyadékért és fájdalomcsillapítót tartalmazó levélért.
- Önnek is Mr. Cowen, üdv újra a Nagy Almában. – Lélektükreim kékjének párját természetesen megkapja a laptop nyitott képernyője felett, amiképpen egy szívdobbanással később, kisebb tálcára kerülnek a kért dolgok, pohárral kiegészítve azokat. Hangomban, hanglejtésemben a profizmus húrjai pendülnek a maguk visszafogott illendőségével, mintegy kötelezően idetartozó körítés gyanánt. A székről felemelkedve láthatóvá válik az apró mintás, fekete blúzomhoz viselt, most is ráncmentesen alakra simuló, szintén fekete, tökéletes ceruzaszoknya, amelyet hátul szigorú vonalban hosszában szel ketté, az aljától a derekáig lévő, funkcionalitása mellett díszítő szerepet is betöltő fém cipzár. Szőke tincseim mindegyike a könnyedebb látszat ellenére feszesen simulnak a feltűzött kontyba immáron reggel óta. Oka közel sem hívságból fakad, ez a munka minimumként követeli meg a megfelelő megjelenést minden egyes apró szegmenségben, függetlenül attól a bíróságon vagy csupán az irodában szükséges a megjelenés. Jelen esetben mindkettőre alapvető a felkészülés.
Légiesnek is beillő mozdulatokkal kerülöm meg a kevéssé tekintélyes, de mindenképpen használati szempontból elégséges méretű asztalt, felvéve az összekészített kívánság összességet. Az irodába belépve azonban… nos nem feltétlenül erre számítana egy munkahelyen bárki. Kivéve bizonyos eseteket. A megrökönyödést ráhagyom a naivákra – különösképpen akkor, ha nem egyedi esetről van szó(?) – és a legnagyobb természetességgel teszem le a tálcát a tiszteletet is megparancsolni kívánó asztal felületére. Természetesen csak azt követően, hogy apróbb kopogással jeleztem a helyiségbe érkező személyemet. Rátörni nem áll szándékomban ugyanis.
- A víz és a fájdalomcsillapító. – Kérte, nyilvánvalóan nem lepem meg vele, hogy teljesítem, a lazsálást pedig soha nem láthatta vagy tapasztalhatta tőlem – én sem magamtól, ami azt illeti –, természetes, hogy itt vagyok és azon eszközök is, amelyekre kétségtelenül szüksége lehet. - Remélem kellemesen telt az út. – Az, hogy ez az egész kiruccanásra vagy csak a konkrét repülésre vonatkozik-e, az ő tiszte eldönteni, nem az enyém. Annyit oszt meg, amennyit jónak lát a dolgait illetően, én pedig éppen ugyanannyit kezelek. Ha bármiről beszámolót tart, természetesen végighallgatom, ha nem, akkor zökkenőmentes folytatásba kezdek, már amennyiben a helyzet nem ítéli úgy, hogy jobb volna, ha távozóra fognám. Amennyiben nem zavarja a jelenlétem az átöltözés(?) folyamán, úgy engem sem.
- Azok listáját, akik a távollétében keresték, átküldtem a gépére, továbbá a hagyott üzeneteket is, természetesen az ügymenetekhez csatolva, amelyekhez tartoznak. – Mint mindig. Ennek ellenére elmondom, megszokás vagy a rituálé része, nem fontos. - Az Epson ügyben pedig találtam olyan precedenst, amely hivatkozásul szolgálhat, amennyiben esedékes még. Természetesen azt is csatoltam. – Sorolom egy szuszra, elvégre ezért létezem itt, hasznos kiegészítőként, aki megtalálja, megoldja, amit rábíznak.

Kecsesnek is beillő biccentéssel nyugtázom szükségtelen köszönetnyilvánítását. Azért vagyok itt, hogy többek között arról is ugyanolyan körültekintéssel gondoskodjak, amikor a szokásos folyadék és gyógyszer párost kéri, mint bármi másról, amely a munkaköröm és feladataim részét képezi. A kis méretű tálca az asztal felületének szélére került, a palackot kérés nélkül nyitom ki, pontosan a pohár feléig töltve belőle. Kezeimet magam előtt akasztom össze, tenyerem gondosan fedi a kézfejemet, amíg a beszámolót megtartom számára, távollétében mi olyan történt, amelyről szükséges tájékoztatnom. A lista koránt sem hosszú, noha a zökkenőmentesség egyáltalán nem annak tudható be, csupán szerencsésen álltak össze a csillagok az eltelt napok folyamán. Az esetek nagy többségében hozzáértést és kezelést igényelnek az ügyfelek kérései, befutó felkeresései. Tapasztalat szerint passzióból senkinek nem szokása az ügyvédje számát tárcsázni. Erre egészen másféle szolgáltatók léteznek.
Beszámolója alatt egyetlen alkalommal igazítok a szemüvegemen, apró mozdulattal tolva vissza a helyére, nem kifejezetten kényelmi okból fakadóan, semmint inkább pótcselekvés megszokott, természetes manifesztálódásaként.
- Örömmel hallom, hogy sikeres volt. – Alapvető udvariasság, nem számít, hogy valójában mit gondolok, annyira a helyzet megkövetelendő része, amennyire a formális viselet az irodában munkaidőben. Amelynek viszont közel sem szegmense a kibontakozó jelenet, noha zavartságot nem okoz a látvány. Nem ez az első alkalom. Ami a probléma részére vonatkozik az elhangzottaknak, az értetlenség nüansznyi vonásait jelenítik meg arcomon, egészen egyetemes módon jelezve, nem teljesen értem az elejtett, de feltételezésem szerint koránt sem véletlenül kimondott megjegyzést. Mindenesetre, amíg nem teszi a történteket vagy a következményeket így vagy úgy a dolgommá, addig vélekedésem szerint, szükségtelen kíváncsiskodnom, már régen megszoktam, annyira avat be a dolgokba, amennyire jónak látja. Én pedig ebből dolgozom és az elmúlt két év arról ad tanúbizonyságot, megfelelően tudunk ekképpen együttműködni.
- Igen, Mr. Montgomery három alkalommal telefonált, de csak visszahívást sürgetett, más üzenetet nem hagyott. – Ez is szerepel csatolva a többihez, az összes információ pedig már a gépén van, csupán megtekintenie szükséges. Ettől még természetesen készen állok a szóbeli tájékoztatásra is, hiszen a munkám része, éppen annyira, ahogyan a befutó hívásokat nem csak fogadnom, kezelnem kellett a távollétében.
A szokatlannak bélyegzett kérdése kétségtelenül az, minden létező szegmensében, de azt nem állítanám, különösebben megrökönyödést okozna számomra. - Valószínűleg a Lenox Hill nem ajánlana állást, de egy seb kitisztításával még megbirkózom. – Hacsak sejtené, mennyire nem okozna, a kérdés sosem hangzott volna el, képességeimet soroló listára mindenesetre nem került fel, amikor erre az állásra jelentkeztem.
Az elsősegély dobozt nagyon keresgélnem szükségtelen, az ajtó melletti szekrénysor bal alsó traktusában található, bizonyos időközönként az is a feladataim egyike, hogy feltöltve legyen és ne tartalmazzon semmi olyasmit, amelynek a felhasználhatóságára vonatkozó határideje már túllépett a gyártás során előre meghatározott napon. Azt persze ne kérdezze senki, mi alapján tud lejárni egy kötszer szavatossági ideje, de létező a jelenség mindenesetre. A doboz előkerül, néhány apró mozdulatnak köszönhetően pedig kinyílik, megmutatva szükséges tartalmát.
- Megtenné, hogy az asztal szélének támaszkodik? – Hacsak nem leülni kíván valahová, akkor úgy vélem ez kézenfekvő lenne, legalább arra az időre, amíg vetek egy pillantást arra a kötésre, amelynek a cseréjét kívánta tőlem. Fertőtlenítőt veszek ki az elsősegély pakkból és egy most kibontott, tiszta gézlapra öntök belőle, rendkívül nagy körültekintéssel és gondossággal. Nem kérdezek rá külön, hogyan szerezte a sérülését és ennek nem csupán azaz oka, teljességgel rábízom mit oszt meg velem, hanem pontosan tudom, mennyire nem kívánnám, ha ilyenről engem faggatnának.
Ha időközben megtalálta a számára megfelelő helyet arra, ahová leülni kíván, a lehető legtermészetesebb mozdulatokkal húzom le róla a kötést, olyan óvatossággal nyúlva érte, hogy egészen biztosan ne okozzak több kellemetlenséget számára, mint amennyit felteszem már eddig is okoz számára maga a tény; megsebesült. Gyengéd mozdulatokkal kezdem meg a folyamatot, csak arra koncentrálva, amely most feladatommá vált.
- Sajnálom. – Előre azt is, ha fájdalmas számára, bármennyire is igyekszem úgy, hogy ne legyen az és azt is, megtörtént, aminek ez vált eredményévé. Azt viszont teljességgel rábízom, hogy melyiknek tudja be ezt a szerény, egyetlen, de legalább udvariasságában őszinte szót.