Részben te vagy annak az oka, hogy nem szeretek hazajárni. Undorral tölt el, ha csak a szemedbe kell néznem, mert te vagy a legrosszabb férfi minta, amit csak egy fiú gyerek kaphat az életébe. Már gyerekkoromba is inkább anya fele húztam, mert te sokat voltál távol, de Franciaországban még azért nem volt ilyen félresikerült a helyzet köztünk. Habár már akkor se esett túl jól, mikor Pierrehez méregettél, de azt még úgy ahogyan elnéztem neked.
Akkor kezdett bonyolulttá válni a viszonyunk, mikor te unaloműzésből, és vagy a vágyaid megélése céljából elkezdted megcsalni anyát. Anyával a kettőnk kapcsolata mindig is nagyon mély volt, így számomra éppen elég fájdalmas volt látni, ahogyan szépen lassan elvesztette önmagát a szülés utáni depresszió és a te afférjaid okán. Yvonne minden egyes könnycseppjét a te számládra írtam, mert veled ellentétben, engem érdekelt, hogy jól legyen, te pedig látszólag nem sok energiát fektettél a vigasztalásába. Talán belefáradtál, talán más okod volt rá, hogy csukott szemmel elsétálj a nyilvánvaló mellett? Sok veszekedésünk magját képezték a szeretőid, a csalfa éjszakák, mert rendszerint anya helyett én szóltam fel az érdekeit képviselve. Sokszor ezek a viták kiabálásba fulladtak, egyszer talán egy pofont is kaptam tőled, mert nehezen viselted, hogy a saját fiad próbál meg számonkérni. Ezekben az időkben, a tinédzser éveim alatt indult meg a mélyrepülés a kapcsolatunkban, míg vígül szinte teljesen elidegenedtünk egymástól.
Az életem azonban most egy új szakaszába lépett, melynek mozanatiban, a saját döntéseimben egyre többször fedezlek fel téged. Némi undorral tölt el, hogy azzá válok, amit te képviselsz, valahol viszont egyre jobban értem a döntéseid mögötti okokat. Vajon rájössz magadtól, hogy azért olyan sürgős az esküvő, mert én is felcsináltam egy lány, akárcsak te annó anyát velem? És mind ennek tudatában megkersel, megpróbálsz tanácsokat adni, ha már a te megjárt hibáidat halmozom? Vagy néma külső szemlélőként figyelsz majd?

A köztünk lévő különleges kapcsolat már akkor kialakult, mikor jóformán gyerekként, mindösszes 21 évesen teherbe estél velem. Talán először a félelem fogott el a fiatal anyaság gondolatától, és a ténytől, hogy Mitchell kvázi magadra hagyott egy újszülöttel. Mallory születéséig folyton kettesben voltunk. Számodra csak én voltam, számomra pedig te jelentetted a mentsvárat. Ez a testvéreim születésével se változott jelentőset, hisz mindig is gondolkodás nélkül priorizáltál engem a húgaimmal szemben. Ha dönteni kellett, hogy a lányok egy évben egyszer megrendezett iskolai fellépésén, vagy az én századik, dögunalmas biológia versenyem eredményhirdetésén jelensz meg, egyértelmű volt mindenkinek, hogy hol tolongsz majd az büszke szülők soraiban. Számodra én voltam mindig is a legtökéletesebb, a legokosabb, a legszerethetőbb, a megkérdőjelezhetetlen mintagyerek. Nincs mit szépíteni ezen, elkényeztettél, nagyban hozzájárultál ahhoz, hogy az egóm adja a személyiségem alapját.
Persze te is éppen annyira fontos vagy számomra, mint én neked. Bárkivel szemben gondolkodás nélkül kiállok melletted. A Josie születése után kialakuló depressziód, ami már 17 éve folyamatosan veled van, is egyedül én veszem komolyan a családban. A tinédzser éveim számos estéjén maradtam inkább téged vígasztalva otthon ezzel lemondva az egy-egy életre szóló bulit. Részben a te szenvedéseid látva lettem pszichiáter, hogy segítsek túllendülni neked ezen az átkozott hosszú időszakon. Mert te is tudod, hogy engem bármikor hívhatsz, mert hajlandó vagyok eldobni mindent, ha neked szükséged van rám. Sőt, mióta -, a te legnagyobb büszkeségedre - elvégeztem az orvosit, az antidepresszánsaidat is én írom fel neked. Napi szinten beszélünk, még akkor is, ha csak azt tudjuk újdonságként elmondani egymásnak, hogy mit ebédeltünk.
Már egy ideje az is amolyan nyílt titok a családban, hogy apa folyton félre lép, téged ezzel újra meg újra visszalökve egy-egy nehezebb időszakba. Mitchellel a kettőnk között nem éppen fényes kapcsolat is valahonnan innen eredeztethető. Egy párszor üvöltöztem a tulajdon apámmal azért, mert számításba se vette a te érzéseid. Mert te valamiért megtűröd a csalfa férjed, valamiért évek óta kerülöd a válás lehetőségét, mintha félnél tőle, holott én folyton erre bíztatlak. De lehet ez is csak a látszat kérdése, mert szeretsz a látszatra adni. Téged senki nem láthat gyengének, depressziósnak végképp nem. Mindig találsz valami őrületesen fontos elfoglaltságot magadnak, amibe beleszerelmesedve, teljes napokig lekötöd magad, mintha a gyerekeid által ellopott fiatalságod élnéd újra. De aztán mindig jön az üresség, a nehezebb időszakok, amikor jobban rámakaszkodsz.
Most épp van mivel lekötnöd magad, mert közeledik az esküvőm, te pedig gőzerővel szervezed azt, koszorúslány ruhát vadászol, ülésrendet írsz, ha kell a leendő nászasszonyoddal is összeveszel. Ami pedig a menyedet illeti, az én leendő feleségem most még kedveled, de mi lesz, ha megtudod, hogy nem tesz boldoggá? Hogy viszonyulsz majd a tényhez, hogy alig 50 évesen nagyszülő leszel, mert a te tökéletes és hibátlan fiad egyre jobban kezd hasonlítani a kiállhatatlan férjedhez, az ő hibáit követi el sorra? Továbbra is kiállsz mellettem szemet hunyva a cselekedeteim fölött, ahogy eddig is tetted, vagy megsinyli a köztünk lévő erős anya-fia kapcsolat?

Szokták mondani, hogy az alma nem esik messze a fájától, és ez ránk nagyon is igaz. Ugyan teljesen más életutat választottunk magunknak, azonban a tulajdonságaink egy részénél le sem tagadhatnánk, hogy összekötnek. Te mindig szeretted a szabadságot, s nem bírtál korlátok között létezni, ahogy én sem. A fiatalabb éveidben rengeteget utaztál, számtalan kapcsolatot létesítettél más nőkkel, s igazán boldognak érezted magad. Aztán a társadalmi normák téged is magukkal húztak a mélybe... Lett egy gyermeked itt, egy házasság ott, majd egy újabb gyerek itt, egy újabb házasság ott. Még így ötvenegy évesen is az az érzésem, hogy nem találod a helyed, s még mindig keresed a boldogságot, hiszen a házasságod romokban, a munkád pedig már nem okoz akkora örömöt, mint régen. Úgy érzed, hogy belefásultál már mindenbe, és egy csodára lenne szükség, hogy változzanak a dolgok. Még szerencse, hogy van egy aranygyermeked, aki épp most költözött New Yorkba!
Eléggé zárkózott típus vagy, nem szeretsz a saját lelki világodról beszélni, de én azon vagyok, hogy kiszedjek belőled mindent. Elmegyünk sörözni együtt, felújítjuk a ruhatárad és kidobjuk az unalmas göncöket, nálam alszol majd néha ha elkészül a lakásom, elmegyünk koncertre, s minden olyan tevékenységet csinálunk, amiket sajnos kihagytunk az évek alatt. Azt hiszed, hogy haragszom azért, hogy elhagytad régen Párizst, de nincs bennem semmi méreg irántad. Menned kellett. Ahogy most nekem is. Kár a múltra koncentrálni, ha itt van a nyakunkon a jelen.
Azonban nem csak én borítom fel az eddigi nyugodtnak mondható kis életed, hiszen hozzád került egy régebbi gyilkossági ügy, amit egyszer már lezártatok, azonban a jelek arra utalnak, hogy az akkori sorozatgyilkos újra felbukkant. Vagy talán valaki másolná a művészies stílusát? Nem beszélhetsz ugyan a munkádról, velem mégis megosztasz minden részletet, hiszen segíthetek neked. Nem csak a gondolataimmal, hanem a kapcsolataimmal is. Mit gondolsz, megoldjuk együtt ezt az ügyet apa-fia párosként?

Sajnos egyetlen kezemen meg tudnám számolni, hányszor volt hozzád szerencsém az elmúlt évek során, pedig ha mindketten magunkba nézünk, akkor hamar rájöhetünk, hogy remek társaságot jelentünk egymás számára, és ezt most bizony alaposan ki tudjuk bontakoztatni.
Röviden rólad annyit, hogy a mosolyod mögött nagyon sok szomorúságot és fájdalmat látok. Hozzátesz biztosan az, hogy apám sosem tudott véglegesen megállapodni, nem bírta elengedni a többi nő kezét soha. Az is, hogy te egy igazi egyéniség vagy, egyedi gondolkodással, személyes vágyakkal és célokkal, amiket mind-mind vissza kellett fojtanod a lelked mélyére, hiszen hamar beköszöntött a család. A depresszió elkezdett emészteni, amit a mai napig képtelen vagy kiirtani magadból, s ez időről időre újra felbukkan benned, de hát ezt is kénytelen vagy magadba zárni és nem mutatni a külvilág felé, hiszen a diákjaidnak nem mutathatod a bánatod, a családod pedig hogy is fogalmazzak... Borzalmas. S ezt most látom igazán, hogy New Yorkba költöztem. Nagy köztetek a széthúzás, és a szeretet egy lényegtelen dologgá vált. A problémáidat sem igazán tudod megosztani senkivel, hiszen mindenki éli a saját kis életét, s alig törődik a másikkal. Neked kellene anyaként összefognod a családot, de úgy érzed, hogy ez már nem igazán megy neked.
Eddig legalábbis... Egy ideig hozzátok költözök, így van esélyünk arra, hogy jobban megismerjük egymást. Apám is díjazza, hogy töltsek veled több időt, így legalább nem őt nyaggatod, hogy menjetek el valahova. Engem nem kell noszogatni, elhívlak én magamtól színházba, operába, kávézni, vacsorázni, bárhova, amit csak szeretnél. Remélem, hogy kerülhetünk annyira közel egymáshoz, hogy nekem megnyílj egy kicsit, és könnyíts a lelkeden. Ugyanis érzem, hogy ha nem lépek közbe alaposan mindenkinél, akkor egy családi katasztrófa fog kirobbanni... Ami a te őrületeddel fog kezdődni, drága Mostohaanyám... 

Egy oltári nagy seggfej vagy, és ezt te is tudod magadról. A mai napig nem értem, hogy ezzel a jellemmel hogy engedhetik meg neked azt, hogy pszichológus-gyakornokként tevékenykedj, s annak az orvosnak is megkérdőjelezem az épelméjűségét, aki rád akarja hagyni a praxisát... Mert hogy hamarosan erre sor fog kerülni, s akkor bizony még nagyobb lesz az egód. Abból aztán bőven akad! Arrogáns vagy, lenézel szinte mindenkit, és mindenkinél jobban tudsz mindent. Csak neked lehet igazad az egész világon. Ezt az elcseszett jellemet a család is megsínyli, hiszen a húgaiddal borzalmas a kapcsolatod, apánkhoz sem állsz túl közel, illetve az édesanyád, Yvette sem a szíved csücske. Vannak haverjaid ugyan, de őket sem veszed igazán komolyan. Még egy menyasszonyt is valahogy sikerült összekaparnod, de szerintem ez a kapcsolat sem fog sokáig tartani. Ahogy egyik sem tartott. Az egyetlen ember, akivel mindig is kijöttél, az én voltam. Sajnos nem volt lehetőségünk arra, hogy sokat találkozzunk, de ez most megváltozik.
Így pedig lehetőségem nyílik arra, hogy alaposabban megismerjelek, ugyanis veled valami rohadtul sántít, én pedig átlátok rajtad. Iszonyatosan magányosnak érzed magad, és nem találod a helyed sehol. Nehezen mutatsz érzéseket, pedig titkon nagyon szeretnéd, ha szeretnének, de akkora falat növesztettél magad köré, hogy az szinte már lebonthatatlan, és ez a kemény és bunkó jellem lassan mindent el fog nyomni benned. Én azonban tudom, hogy régen történt veled valami szörnyű, ami megváltoztatott téged. Erről pedig senki sem tud, csak te őrizgeted a titkod, ami lassan felemészt téged. Készen állsz arra, hogy megoszd ezt velem, de tudod jól, hogy nagyon fájdalmas lesz. Azt hiszem, mindkettőnknek...
Vajon hogyan boldogulsz pszichológusként ezzel az elcseszett jellemmel? Vajon mi lehet a szörnyű kis titkod? Vajon megmarad a menyasszonyod, vagy kiadod az ő útját is? Remélem, hogy hamarosan megválaszolod ezeket a kérdéseket!

Sajnos te már egy széthulló család maradékába születtél. A szeretet és összetartás eddigre elfogyott, és ahelyett, hogy te kerültél volna a középpontba, inkább a hátsó padsorba kényszerültél, s ezt te mindig nagyon jól érezted. Yvette depressziója rád nyomta a bélyegét, apánk pedig sokszor a munkába menekült. Lucas élte a saját kis önző világát, ahogy Mallory is próbálta egyengetni a saját útját. Mindenki el volt a saját kis világában, téged pedig alig vettek észre. Talán ezért vagy olyan, amilyen. Hamar önállósodtál, s most is úgy érzed, hogy nincs szükséged támaszra, egyedül nagyon jól elvagy, s megoldod a saját kis dolgaidat. Próbálod magad kivonni a családi viszályból, s inkább a háttérből figyeled az eseményeket. Megpróbáltad már egyengetni a légkört, de ez mindig kudarcba fulladt, úgyhogy egy idő után már nem is próbálkoztál. A lelked mélyén azonban te is sokkal többre vágytál mindig... Még szerencse, hogy megérkeztem én, s bár lehet, hogy csak félig vagyok a bátyád, de ez nem számít semmit.  
Már az első pár napon számtalan meglepetést okozok neked. Bekéredzkedek a szobádba, együtt hallgatunk zenét, és meghallgatom épp az aktuális kedvenc bandádról szóló történeteket. Még a szád is tátva marad, amikor felléptek a kórussal, amit te zongorán kísérsz, és megpillantasz engem az első sorban. Bizony ám! El akarok menni a a versenyeidre és a fellépéseidre, haza akarlak hozni egy részeg este után, és ki akarom venni a részem az életedből úgy, ahogy eddig kellett volna. Tudom, hogy sok mindenből kimaradtam, de talán nincs késő, hogy pótoljuk.  
Főleg, hogy most nagy szükséged van egy támaszra, hiszen az iskolád felett nagyon borús felhők gyülekeznek. Borzalmas dolgok vannak kialakulóban, te pedig egyre jobban rettegsz valamitől. Senki sem tudja, hogy mitől, de az iskolához van köze. Még én sem sejtem, hogy nagyobb a baj, mint azt bárki gondolná... Muszáj leszel megosztani valakivel a gondjaidat, hiszen olyan dolgok vannak készülőben az iskola falai között, amiket te már nem tudsz megoldani egyedül.

Te vagy a legidősebb. A védelmező báty, aki példásan kitapossa a húgai előtt álló ismeretlen utat, hogy nekik valamivel könnyebb legyen. A szakkönyvekben, filmekben legalábbis legtöbbször ilyennek szemléltetik a nagy tesókat. De te más vagy Lucas. Te túl egoista és arrogáns vagy ahhoz, hogy törődj a húgaiddal. Talán akkor volt utoljára rendes báty-húg kapcsolat közöttünk, amikor még mind a ketten gyerekek voltunk. Pontosabban mielőtt elköltöztünk Párizsból. Amint betettük lábunkat a "Nagy Almába" úgy kezdtél el viselkedni, mint egy gazdag, beképzelt kis ficsúr. De anyánk még akkor is imádott, bálványozott téged. Ki tudja miért neked jutott a "kedvenc gyerek" szerepe? A húgunkkal szinte teljesen idegen a kapcsolatod, köszönhető ez annak, hogy nagyon későn érkezett. Az orvosit már Ohioban fejezted be. Pszichológia szakon végeztél, jelenleg gyakornok vagy egy régóta jól működő, elég neves pszichológus mellett, aki már kiöregedett a szakmából, hamarosan nyugdíjba megy és azt tervezi, hogy rád hagyja a praxist. Ugye nem fogsz semmi őrültséget tenni amivel elszúrhatod ezt a nagyszerű lehetőséget? Ugye nem fogsz csalódást okozni anyucinak?! Tudtommal van egy menyasszonyod, karácsonykor legalábbis bemutattad a családnak, de lássuk be, nem lenne túl meglepő a részedről, ha azóta már esetleg felbontottátok volna az eljegyzést. Amúgy sem volt szimpi a csaj, egy igazi gonosz perszónának tűnt. Habár, ezek alapján összeilletek...

Igazából nem terveztem Lucast is meghirdetni, de aztán meggondoltam magam Loryval a kapcsolata nem túl jó, főleg mióta a botrány kialakult a húga körül (erről bővebben az ET-ben kaphatsz információt, érdemes elolvasni, mert ez volt az a történés, ami merőben megváltoztatta a családjukat). Lucas a végletekig önző, nagyképű és önimádó. Már-már gusztustalan módon. A stílusa arrogáns, lenéző, elég manipulatív. Tehát nem egy derűs, kedves karakterről van szó, de ha kipróbálnád magad ilyen negatív szerepben, ne habozz!  

Már-már csaknem tökéletes apa-lánya kapcsolat volt a miénk. Persze a maga kisebb-nagyobb hullámvölgyeivel együtt. De ez még belefér. Az azonban számodra már koránt sem, amit tettem. Idegen férfiaknak vetkőzni az interneten -még ha teljesen név és arc nélkül is teszem-, számos veszélyt rejt magában. Bárcsak ne tettem volna! Bárcsak időben véget vetettem volna ennek az egésznek! De nem így lett. Az NYPD vezető rendőrnyomozójaként részt akartál venni az ügyben, de mint közeli érintettet, letiltottak róla. És te ebbe kishíján beleőrülsz. A hihetetlen, ésszerűtlen összeesküvési elméleteid -meg úgy önmagában az egész eset-, mély szakadékot képezett kettőnk közé. Már nincsenek apa-lánya programok, nem sétálunk és beszélgetünk mindenről, de tényleg mindenről a Central Parkban, nem segítesz az egyetemi beadandóimban, igazából már az is valami, ha egyáltalán néhány szót váltunk egymással, azt is csupa jelentéktelen dolgokról, amolyan muszájból. Mindenért az exemet okolod, szánt szándékod bemocskolni a nevét. Sose szeretted igazán, mindig is egy zavaró szálka volt a szemedben, amit még azelőtt jobb eltávolítani, hogy nagyobb bajt okozna...
Mit fogsz most tenni? A házasságod a korábbi félrelépéseidnek hála romokban, bár még mindig görcsösen küzdötök anyával, hogy valahogyan helyre hozzátok. Csalódtál a lányodban -legalábbis az egyikben-, és még az ügyétől is eltiltottak. Mi lesz így? Innen már egyenes út vezet a teljes őrületig, vagy még kiszabadulhatsz?

Te vagy a nagybetűs ANYA megtestesítője. Magániskolában oktatsz. Szereted csinálni. Mindig azt mondod, egyszerűen feltölt, ha tudást adhatsz át másoknak. Fiatal, és mondjuk ki -bár nyíltan sose vallanád be senkinek, inkább csak magadban őrlődsz a történteken egy-egy rosszabb napodon-, meggondolatlan voltál, amikor találkoztál apával. Első látásra szerelem, és a többi. Huszonegy évesen teherbe estél a bátyámmal, majd szépen minden jött sorjában ahogyan azt kell. Összeházasodtatok apával, a nagy szüleidtől házat örököltetek. Bátyám után alig három évvel, mint derült égből villámcsapás, teherbe estél velem. Utáltad, hogy az időd nagy részében otthon ülsz a négy fal között, háztartást vezetsz, gyereket nevelsz, és még a férjedet is abajgatnod kell. Valószínű, hogy már a második terhességed alatt is mélyen gyökerezett a felszín alatt az alattomos szülés utáni depressziód, mely a harmadik, tényleg nem várt teherbeesésed után a felszínre is tört.  Azt mondtátok két gyerek után megálltok. Aztán jött a költözés, apa elég magas tisztviselésű rendőrnyomozó lett, ami rengeteg felelősséggel, túlórával jár együtt. A túlórákból aztán szépen lassan éjszakai kimaradások lettek, mígnem egy szép napon a mobiljában talált, névtelen, ám eléggé félreértelmezhetetlen sms váltás lebuktatta. Persze ezt követően jött a számonkérés, tányértörés, sírás, hibáztatás. Apa két hétre elcuccolt valami motelba, végül arra jutottatok, hogy bármi áron, de megmentitek zátonyra futott házasságotokat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy egy második nászút alkalmával megfogant a húgom, Josie. Komplikált terhesség, nehéz szülés, hosszú vajúdás. Minden adott volt a szülés utáni depressziód kialakulásához. Josephine valahogy soha nem kapott annyi figyelmet, törődést, mint mi a bátyámmal. Igazából miután visszamentél tanítani, mindannyiunkat elhanyagoltad kissé. Legalábbis nagyon úgy tűnt, nem vagy képes lépést tartani, az energiád nagy részét a munkába fektetted. Volt, hogy napokon keresztül nem találkoztál a családoddal annyit dolgoztál. És látszólag téged ez egy cseppet sem zavart. Sőt! Talán még kicsit örültél is neki... Nem voltál többé a nagybetűs ANYA. Aztán történt velem AZ a dolog (bedobom ide az ET-met, ha elolvasod, máris tudni fogod miről van szó) és hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vettél. Már ami engem illet. A bátyám már elköltözött Ohioba, a húgom azonban még mindig ugyanúgy éhezik a figyelmedre, szeretetedre. Ragaszkodsz hozzá, hogy te vigyél reggelente az egyetemre, és hozz haza délutánonként. A körülöttem kialakult botránynak köszönhetően már-már idegesítően aggódó lettél. Teljesen rám vagy tapadva, én azonban nem vágyom többre, csupán levegőre. Képes leszel lassan elengedni a kezem, és kicsit a húgomra is koncentrálni? Hajlandó vagy küzdeni a házasságotokért, ami már oly' sokszor vakvágányra sodródott?!

A szüleink kapcsolata egy jó ideje már nem az igazi. Pontosabban azóta, mióta apának kiderült egy félresikerült kis afférja a munkahelyén. (Apa elég magas beosztású rendőrnyomozó volt akkoriban, de a balhé után lefokozták, anya egy kevésbé ismert egyetemen oktató, a bátyánk pszichológus szakon végzett.) Hogy zátonyra futott házasságukat valahogy megmentsék, közös döntés alapján elkezdtek párterapeutához járni, ami annyira jól sikerült, hogy bár nem terveztek harmadik gyereket, de te mindezek ellenére megfogantál. Anyánk a szülés utáni depresszió egyértelmű jeleit mutatta, ami többek között komplikált terhességére, apánk újabb afférjára vezethető vissza. Tulajdonképpen hármunk közül te voltál az egyedüli, akit nem terveztek, akit nem igazán vártak, aki által anyánk megértette, hogy a terhesség, mint állapot, miért kapta ezt a nevet... Talán ennek, és megannyi más tényezőnek is köszönhető, hogy talpraesettebb vagy, mint bármelyikünk. Nem vágysz a figyelemre, sőt, inkább szeretsz megbújni a háttérben. Lehet azért, mert mindig is egy plusz, fölösleges koloncnak érezted magad ebben a családban?! Annak ellenére, hogy nem vagy figyeleméhes, igazából jobban vágysz a szüleink elismerésére, mint bármi másra. Nem tudom pontosan, mi az oka annak, hogy én lettem a családban a legfőbb bizalmasod, de most a szokottnál is hálásabb vagyok a figyelmedért, törődésedért. (Az előtörténetemben olvashatsz instabil lelkiállapotom okáról). Lényeg, a lényeg, koraérett vagy, de a tinédzserek szokásos problémái szépen lassan még téged is utolérnek. Talán most az egyszer végre én is a segítségedre lehetek?

Többet nem írnék, kötnék meg a karakterrel kapcsolatban. Igazából a családi háttér, és a jellem az ami egyedül adott, minden másban szabad kezet adok. Legyen az a szexuális orientáltsága, a magánélete, az iskolai dolgok, bármi... Várlak szeretettel!